Előszó

Mód László és Simon András könyve a címben ígérteknek megfelelően a szőlő és a bor ünnepeihez kapcsolódó régi és új szokásrend feltérképezésére, az ünnepkörhöz kapcsolódó rituálé leírására vállalkozik, mégis több a hagyományos értelemben vett néprajzi vizsgálódásnál. Erről a többletről azonban a későbbiek során szeretnék bővebben szólni. A fiatal kutatók 1995 óta - ekkor jártak először a szegedi egyetem végzőseiként Bellon Tibor vezetőtanár irányításával a Hetésben kutatási céllal - választott szülőföldjüknek tekintik a Muravidéket. A szőlőtermesztésre és a hozzá kapcsolódó szokásrendre az itt tapasztalt borászati kultúra és a szövetkezeti törekvésekkel párhuzamosan kialakult, a szőlészeti és borászati egyesületekben végbemenő felvilágosító munka eredményeként egyre emelkedő színvonal hívta fel a figyelmüket. A kezdeti gyanakvás, mely a hetési emberben az idegenből érkezőkkel szemben már Gönczi idejében is megvolt, azóta is nehezen oldódik. De a jószándék gyorsan oldotta a görcsöket, s a radamosiak gyorsan megszerették a fiatalokból álló, mindenre kíváncsi csoportot. Egyikük a Népújságban erről a találkozásról ekképpen ír: "A gyorsan eltelt radamosi egy hét meggyőzött arról, hogy a határ átlépése nem mindig jelenti az édes anyanyelvről való kényszerű lemondást, sőt, nyelvünk szépségének belső gyöngyszemeire ott, az 'idegen otthonban' hamarabb találhatunk rá, mint megszokott környezetünkben. A jó szerencsémmel magyar testvérekre találtam!" Visszakanyarodva a néprajzi tudományokhoz, Gönczi Ferenc, a Göcsej és részben a Hetés tájegységek nagyszerű ismerője az itteni ember szőlő iránti szeretetéről ekképpen ír: "Ha faluja határában nincs szőlő, a szomszédos vagy harmadik, negyedik szomszédbeli hegyen szerez magának. De szőlőjének kell lenni s van, ha szegény is." Másutt a szőlővel együtt járó "szenvedélyekről" is tudósít: "A hegyre menés (mert itt a szőlő: hegy, az igazi hegy meg: part) szenvedélyük, akár van ott dolguk, akár nincs. A bor, a mulatozásra való hajlam ellenállhatatlanul hajtja őket."

A hajtástól az újborig című tanulmány a Lendva-vidéknek ma is vitatott (főleg Hetés vonatkozásában), de már jól körülhatárolható térbeli és időbeli elhelyezésével indít. A második részben a dolgozat tárgyköréhez szorosan kötődő szőlőtermesztésről közöl adatokat, míg a harmadikban a szőlő- és borgazdálkodás szervezeteit mutatja be.

A Rítus, szimbólum, közösség fejezet már a szőlőműveléssel kapcsolatos ünnepek és szokások témakörhöz ad elméleti okfejtést, amolyan terminológiai-módszertani felvezetőt. Ebben - a dolgozat egészén piros fonalként végigvonuló Christen Lane-i gondolatok nyomán - a rítusban megjelenő szimbólumokról olvashatjuk: "A jelképek egy közösség rendszerében különböző értékeket közvetíthetnek, cselekvésre ösztönözhetnek és viselkedésmintákat írhatnak elő." S nem utolsósorban, mintául szolgálnak egy közösség számára az identitás kialakítása terén.

Az ötödik részben részletes leírását kapjuk a szőlőhöz és a borhoz kapcsolódó ünnepeknek és szokásoknak. A sor a Szent György-naphoz kapcsolódó hiedelmek ismertetésével kezdődik, melyet a Csentei Szőlőtermelők Egyesületében kőszegi mintára hajtásberajzolással tesznek emlékezetessé 1994 óta minden év április hónapjának végén.

A sorban következő Orbán-kultusz történetének a vizsgálata után arra a kérdésre keresik a választ a szerzők, hogy mi késztette a dobronaki, majd pedig a csentei szőlősgazdákat arra, hogy emléket állítsanak egy olyan szőlővédő szentnek, akinek tisztelete a vidéken eddig ismeretlen volt? Szent Orbánnak, a szőlőművesek, kádárok és kocsmárosok védőszentjének főleg a származási német nyelvterületen alakult ki nagy kultusza a XIII. század közepe óta. Ennek elterjedéséről a szomszédos ausztriai tartományokban is meggyőződhetünk. S nem különben a magyarországi megyékben is, hiszen a szent teljes ereklyéje a Tokaj-Hegyalja közelében fekvő Monokon található. A szőlő patrónusaként tisztelt szentéletű pápa kultuszának elterjedését a szőlőtermő területek fokozatos növekedésével hozzák összefüggésbe a szerzők. Dobronakra osztrák, Csentébe magyarországi "közvetítéssel" került. A fejezet végén a szerzői megállapítás szerint az Orbán-szobrok felállításának és az Orbán-napi népszokásoknak, liturgikus-szakrális vonatkozásaikon túl a közösségteremtésben és közösség-összetartó erejük miatt lehet fontos szerepük.

A kelepelőállítás már inkább "profán" ünnepek tekinthető. Eredeti funkcióját tekintve a szőlőt a dézsmáló madaraktól óvó riasztó szerkezetről van szó. Ez is újkeletű szokásnak számít, a csentei nép dramatikus játékot is szerkesztett mellé.

A szőlőhegyi búcsúk sorában a legnépszerűbb a lendvahegyi Szentháromsági, de még ennél is nevezetesebb a szeptember első vasárnapján tartott Őrangyaloki búcsú, melynek ünnepi szentmiséje a termés védelmének kéri a segítséget. A szentmise után a pincékben (présházakban) összesereglett emberek felszabadult társas érintkezése a magyarság körében fontos közösségteremtő funkciót töltött be.

A szőlészeti naptári évet még két, újabb keletű szokás, látványosság bemutatásával zárják a szerzők. Az egyik a turisztikai-néprajzi elemeket felvonultató Lendvai Szüret című rendezvény. A másik, a Márton-napi "dramatikus" népszokás az újbor tiszteletének, a must borrá válásának a misztériumát öleli fel mustkeresztelés formájában. Ez utóbbi esetben az adaptáció eszközével, esetleg formai, tartalmi és szövegbeli (nyelvi) korrekcióval is élnek a szervezők.

A szerzők a hagyományteremtéssel és a hagyomány továbbadásával, illetve a hagyományozódással kapcsolatos kétségüknek is hangot adnak. Egy-egy bevezetett szokás egy közösség vagy vidék kultúrájának szerves részévé akkor válhat, ha az túléli a "meghonosítókat", s az eljövendő korosztály is gyakorolja, magáénak vallja. Ez utóbbi - ismerve a Lendva-vidéki ember Gönczi óta átöröklött jó borivói szokását - alig kérdőjelezhető meg. Tudni kell, hogy bár a lendvahegyi szőlő- és bortermelés jobb napokat is megélt, a muravidéki magyarok azonban a szőlőtermesztésben olyan magas szinten űzik a borászati mesterséget, amellyel semmiféle más mezőgazdasági, sem kisgazdálkodási ágazat nem veheti fel a versenyt. Ez egyfajta biztosítékul is szolgál az ágazattal kapcsolatos hagyományok elterjedésére, azok meghonosodására és a generációk általi hagyományozódásra.

A tanulmányt a hagyományteremtés folyamatából kiragadott dokumentumok, hiteles szövegek, valamint interjúrészletek teszik érdekessé. Nem hagyható figyelmen kívül a gazdag forrásanyag közlése sem, valamint az eseménysor jó áttekinthetőségét segítő fotóanyag. A dramatikus szövegek pontos közlése, az újkeletű szokás első jelentkezésével kapcsolatos aprólékos leírás is emeli a tanulmány hitelét, esetleg a hagyomány terjesztését már e helyen is segítheti. Így egyforma haszonnal forgathatja a laikus és a néprajzi tudományok iránt érdeklődő szakember. Fáradozásukért köszönet illeti a szerzőket.

Bence Lajos