Bevezetés

Minden társadalomban van valamiféle politikai rendszer, vagyis vannak olyan intézmények, amelyek szervezik és irányítják az emberek közös tevékenységét. Általában minél nagyobb létszámú az adott népesség, annál körvonalazottabb a vezető szerep és annál összetettebb, rétegzettebb a politikai szervezet. A társadalmak története szerint a politikai vezető, társadalomszervező szerepet rendszerint csak akkor ragadja meg valaki, ha erre igény támad, vagyis ha a közös társadalmi tevékenység bonyolultsága ezt megkívánja és/vagy lehetővé teszi. Kislétszámú társadalmakban, amilyenek a nomád, törzsi vagy archaikus társadalmak, a politikai vezetés lehet strukturálisan formalizált, az irányítás és a szervezés pedig lehet informális és ad hoc is. Minden társadalom megkövetel tagjaitól valamely minimális összhangot, amely a biztonságos és folytonos létezést garantálja. Ezért mindegyik kifejleszt egy olyan belső társadalmi ellenőrző mechanizmust, amellyel az egyének viselkedését szabályozza és elfogadható formába kényszeríti. Következőleg mindig és minden társadalmi szervezettségi szinten vannak elismert és elfogadott viselkedési minták, továbbá vannak elítélendőek és elfogadhatatlanok, vannak mintaadók és -elfogadók. A társadalmi ellenőrzés eszközeivel minden társadalom (illetve minden hatalom) megerősíti a bevett, helyes viselkedést, összehangolja a szerepelvárásokat, és elítéli az elfogadhatatlan tetteket, vagyis a társadalom harmóniáját és az együttműködés egyensúlyos állapotának fenntartását tartja a megfelelő feltételnek. A normális viselkedéstől kirívóan eltérő viselkedést, amennyiben az a csoport összetartását veszélyezteti, a törvényekkel (illetve törvényerejű szokásokkal) szabályozott társadalmi ellenőrzés szankcionálja. A politikai antropológia kutatási területein a társadalmi egyensúly, a szigorúan formalizált döntéshatalom, a belső kontroll, a konszenzusok kialakítása és a szankciórendszer, valamint a hatalom és a társadalom tagjai közt folyó dialógus folytonossága volt és maradt az elemzések tárgya. Az "ősi" vagy "primitív"-nek mondott társadalmak politikai szervezetében és intézményeiben (minél kevésbé szervezett egy társadalom, annál inkább) egymástól függetlenül létezik a törvénykezés és a politikai funkciógyakorlás, vagyis amint idővel a politikai szervezet egyre intézményesebb és szervezettebb lesz, a kormányszervek átveszik a jogi intézményeket, kisajátítják és normatív eszközzé teszik azokat. A legalapvetőbb hatalmi technikák a megerősítés, az igazgatás és az ítélkezés alkalmazásával érvényesülnek már a hordaszintű társadalmakban is (bővebben Service 1973:59-101. p., Sahlins 1973:158-178. p.).

A korai társadalmak politikai intézményiségének ez a folyamata arról is árulkodik, milyen "kormányzati előtörténete" van a modern társadalmak szervezettségének. A társadalmi közgondolkodásban ezért nem véletlenül erősödött meg az a képzet, hogy a "civilizáció előtti" állapotú, a "vadság" vagy a "barbárság" korában élő társadalmak "primitívek" - vagyis megrekedtek, elmaradtak a társadalomfejlődés egy ősi szakaszában. Ez a felfogásmód a felvilágosodás korából származik, s a társadalmak fejlődésének Herder, Hegel, Darwin, Morgan, Engels és Marx nyomán kialakult "haladás"-fogalmára támaszkodik, ezért mind századunk harmincas éveiben, mind napjainkban is rendre találkozunk efféle értékelésekkel. Ugyanakkor az antropológiai kutatások immár több mint fél évszázada folyamatosan azt próbálják bizonyítani, hogy a ma élő "primitív" társadalmak esetében nem elmaradásról, hanem másságról van szó, a modern társadalmakhoz viszonyítva is komplex kultúráról és szociális szervezettségről, amely legjobb esetben is csupán analógiákat, asszociációkat tesz lehetővé az emberiség őskorára vonatkozó képzeteink terén, de semmiképp sem lehet egy kulturális fennsőbbségtudat, kultúrhierarchia-tudat eszköze. Amiként az sem szabadna, hogy etnológiai romantika tárgya legyen.

A politikai antropológia mint a társadalmi antropológia egyik ágazata, az egyik szakantropológia a sok közül, amely egy specifikus történelmet követ figyelmével. De egyúttal eszköztár is, amely a társadalom politikai dimenzióinak megismeréséhez segít hozzá; értékszemlélet is, amely a társadalmak (s korántsem csupán a primitív társadalmak) politikai és uralmi relációit úgy tekinti, mint az egyetemes emberi kultúra egyik kommunikatív kategóriáját, az ember mint közösségi lény viszonyát a társadalmak történeti eredetű tagoltságához és e tagoltságon belül kialakult erőpozíciókhoz, uralmi eszközökhöz, jelképekhez, tabukhoz, stb. Felfogásom szerint önkorlátozó az a definíciós szándék, amely szerint a politikai antropológia "feladata" a "civilizáción kívüli", "primitív", harmadik világbeli vagy "Európán kívüli" társadalmak politikai dimenzióinak tanulmányozása lenne. Viszonylag könnyen bizonyítható, hogy egy napjainkban is elvégezhető politikai antropológiai kutatás, amely etnikai, politikatörténeti, kulturális antropológiai aspektusokat érvényesít egy helyi társadalom (vagy lokalizált szociokulturális mező, pl. a kormányzati elit) empirikus megismerésében, bármily lehetetlennek látszik, képes lehet fölmutatni olyan összefüggéseket, amelyek a hagyományos történeti, a klasszikus szociológiai vagy akár a gazdasági antropológiai szempontú vizsgálódások előtt rejtve maradnának.

Amikor a továbbiakban a politikai antropológia politikai tartalmáról beszélek majd, egy általánosabb értelmű fogalmat használok, amely egyszerre jelent valamiféle organizmust, társadalmi szerveződési értelemben vett, intézményesített, szabályozott tömeghatást és jogiasított befolyásolási rendszert, és jelent ugyanakkor nem-intézményes, spontán társadalmi szerveződést is, amely nem (vagy nemcsak) a hatalomviselők által kialakított és korlátozott makro-térben hat, hanem a lokális térben is (amely nem kicsinyített mása a makrónak), s amely nem a hivatásos politikusi szférában működik, hanem a civil társadalom szférájában is, továbbá amely szerveződés minden látszat ellenére túlélő (survival) természetű, s végül amely a közösségi, társadalmi, kulturális, osztály- és országhatárok fölött is kapcsolathálót alakít ki, amit minden hivatalosság nélkül is működtetni képes.

Társadalmi és uralmi erőhatások, interakciók kerete a politika, kérdések és kihívások, válaszok és elutasítások, kollektív és perszonális kölcsönhatások terrénuma. A kutatók a politika természetét, s a társadalmak elemezhető szerkezetét is megpróbálták azok struktúrája vagy funkciói szerint leírni. Véleményem szerint a politika sem egyik, sem másik aspektusból nem kielégítően leírható, még e két elemzőmód együttesével sem, hiszen állandó mozgásban, folytonos változásban lévő természetű. Nincs egyetlen érvényes modell, képlet vagy analízis, amely jogosan állíthatná, hogy másképpen nem lehet elemezni a politika világát, rendszerét és jelentését, csakis így vagy úgy. Nincs "a" politika, s nincs rá egyetlen kizárólagossággal létező definíció. Mindenütt és mindenkor érdektagolt és értéktelített minden politika, továbbá olyan történetileg gyakran változó társadalmi erőhatások rendszere vagy szövevénye, amelynek nincs valamiféle egynemű mezője, s amely nem föltétlenül intézményesült erőgyakorlásban mutatkozik meg, hanem jelen van számtalan kulturális és civilizatorikus aktusban, szereplői pedig egyaránt lehetnek egyének, csoportok, osztályok, klánok, nemzetek, országok, nagycsaládok vagy földrészek is.

A modern antropológiai kutatások jelentős többsége a kultúrát mint folyamatot határozza meg, amelyben az emberek állandóan feldolgozzák, újraélik és rutinszerűvé vagy konfliktusossá változtatják mindennapi létük diskurzusait, a szomszédsági viszonyokat és a barátságokat, a rokonsági rendszert és a megélhetés gondjait. Anyagi és szimbolikus dolgok teremtenek köztük kapcsolatokat, ezek generálnak vitákat, ugyancsak ezek teremtenek jelképes vagy valódi közösségeket, s előidézik annak szükségességét, hogy diskurzust folytassanak közös birtokukról, észleleteikről, stratégiáikról, céljaikról, értékeikről, érdekeikről.

Ugyanez a keret szolgál eszközül az emberi közösségek számára, amikor a politika világáról van szó, kiegészítve azzal a tágabb környezettel-közeggel, amely a politika terét jelenti. Tények és tettek, hatások és befolyások, körülmények és kényszerek lépnek be a közösség terébe. Hatalom, befolyás, erőszak, elnyomás, kihívások és válaszok tagolják a szimbolikus teret, függések és kötődések, kényszerítések és ellenállások osztják meg a társadalmak tagjait, csoportjait. Ahol politika van, ott erők feszülnek egymásnak, ott rendet szab, aki erősebb, fölébe kerül az alávethetőknek. Ezek pedig elszenvedik a politika nyomását. S ahol egy társadalom egyáltalán egzisztál, ott mindig van, aki uralkodik, aki ezt elviseli, tehát mindig van, aki politikát alakít, s olyan is, aki ezt megszenvedi.

Hatalom, befolyás, a lét valóságos és szimbolikus korlátozása a témája a politikai antropológiának is. Ahol hatalom van, ott erőforrások elosztása és hierarchiák kialakítása zajlik. A politikát az erőhatások sikere, kiegyezése és konfliktusa, eszközök és eszmék egymásnak feszülése teszi közös társadalmi tulajdonná, s az ebből származó tapasztalatot közösen birtokló emberek teszik vizsgálhatóvá. A tapasztalat történetileg folytonos, átörökített, mint a kultúra egyéb alakzatai, s megfejtése éppoly fáradságos és megértő búvárkodást igényel, mint amazé.

Mióta a politikai antropológia meghatározta saját területét, jellemzi egy elkerülhetetlenül megfogalmazódó dichotómia: valóban mérhető-e, objektív eszközökkel, figyelemmel kísérhető-e egy társadalmi átalakulás, vagy pedig éppen az elemzés eszközei járulnak hozzá, hogy létrejöjjön egy változás, vagy más irányt vegyen? Másképpen szólva a politikai antropológia alakult úgy, mint egy bizonyos fajta tudástípus, vagy pedig mint különös nézőpont öleli fel a különféle más tudások egységét?

A válasz még sokféle előzetes kutatást, összegzést igényel. Az alábbi áttekintés a politikatudomány kontextusában vázolja a politikai antropológia néhány dimenzióját. Olyan tudományágat, amely immár felnőtt a politikai tudományok szintjére, s azokkal karöltve, azoktól áthatva, s rájuk visszahatva halad.

Ebben az értelemben akként kell értékelnünk a politikai antropológiát, mint a "politikai tudás archeológiáját" (Sahlins 1973:137.), vagy a "neolitikum etnográfiai hagyatékát" (Leiris 1988:144. p.) szemügyre vevő tudományt, amely nemcsak régi korok emlékeit, többezer év társadalmi lenyomatait, maradványait kotorja elő a történelem hordaléka alól, de legalább annyira korunk valóságának, a kortárs társadalmak politikai rendszereinek megismerési lehetőségét kínálja.