Negyven napig táboroztak az izraéliták azon a helyen - nevezzük most már mi is így őket. Ez alatt az idő alatt Mósze gyakran fölment a hegyre, ott tudott legjobban elmélkedni. A hagyomány szerint sötét felhő szállt le, s ő belépett a felhőbe, ott beszélgetett Istennel, s ragadtatott föl Általa az Egek szféráiba. Ezt a "sötét felhőt", amibe időről időre belépett, s ami eltakarta őt a világ szemei elől, persze, egy pillanatig sem szabad naturálisan értened, fiam és tanítványom, ahogy sok bibliamagyarázó teszi, hanem jelképesen. A "felhő" sötét volt, mint a révület, amiben Mósze élt, áthatolhatatlan az ember számára. Eltakarta őt előlük, ahogy Mósze elől is eltakarta a világot. Gondolj a német Rauch: "füst", Rausch: "mámor", "részegség" szavak hasonlóságára, gondolj a mi "ködös mámor" s a "réül-rejt-rejtez" kifejezésünkre, hogy világos legyen előtted ez a jelkép. S amikor Mósze elragadtatásáról hallasz az Egekbe, gondolj a lélek szféráira, hogy megértsd az Egek jelképét. Nemcsak Mószéról beszélünk ezen a mitikus nyelven, így szóltak azokról a próféták is, így beszél Hénoch és János Apostol.

Érdemes volna egyszer tanulmányozni a léleknek emez állapotait s e jelképrendszer törvényeit. Mestered azonban, aki ezt a történetet elmondja neked, nem vállalkozhatik rá, hiszen csak az esemény vázlatos elmondására van ideje. Forduljunk tehát a hagyományhoz.

Először az első Égbe szállt, s kapukat látott, amiket két-két angyal őrzött a dialektika törvényei szerint. Az imádság meg az átok, az öröm meg a kétségbeesés, a vezeklés meg a megnyugvás, a háború meg a békesség, a nemzés meg a születés, a gonoszság meg a szentség, a halál meg az élet kapui voltak azok.

Majd Nuriél angyal angyalainak ötven milliomával a második Égbe ragadta őt. Ezek kormányozták a szeleket és a felhőket, a virágzást és a hervadást.

A harmadik Ég olyan palota volt, amelynek oszlopai vörös tűzből formáltattak, zöld tűzből az ívek, kék tűzből a mennyezete, fala pediglen fehér tűzből. Itt parancsoltak az angyalok a Napnak, a Holdnak s a csillagok minden seregének.

Kémuél angyal vitte a negyedik Égbe tizenkét millió angyalával. Ezek romboló angyalok voltak. Kémuél rettentő hangon kiáltott Mószéra, s megkérdezte tőle:

- Ember, aki asszonytól tisztátalanságban születtél, mit keresel te itt, a Legnagyobb szentjei között?

Mósze pedig elmondta, hogy kicsoda-micsoda, de Kémuél megragadta a kezét lángoló kezével, kitaszította ebből az Égből. Mósze ekkor egy újabb angyal, Hadarniél elé került, s annak panaszolta el, hogy tisztátalanságban született, ezért kitiltották a negyedik Égből. Könnyek lepték el orcáját, lelke elcsüggedt a jóvátehetetlen bánatban. Ám ekkor az Úr az isteni Hangot egy szépséges, sugárból alkotott leányban testesítette meg, s így szólt hozzá: "A világ első órájától fogva az angyalok, akiket alkottam, a pártoskodás rendezői voltak. Mikor Ádámot akartam teremteni, elébem álltak, s vádaskodtak: mire való ez, hiszen csalódni fogsz benne! De én elnémítottam őket, hogy megalkossam a szeretet művét. Mert, ha nem teremtettem volna embert, a világ zűrzavar lett volna, s ha nem adtam volna az embernek a Törvényt, a világ visszahullott volna a zűrzavarba."

A Leány szava által közvetített Hang így védelmezte Mószét a versengő angyalok ellenséges indulatától, s Szandalfon angyal segítségével az ötödik Égbe került. Itt az égi Állatokat látta, vagyis az Állatöv formációit a távoli mindenség mérhetetlen tereiben. Mikor Mósze megpillantotta Szandalfont s az univerzum tereiben ragyogó Állatok sorát, ismét sírva fakadt, s lelkét vigasztalan bánat borította el. A végtelen égi Haza olyan hatalmas, olyan lenyűgöző, olyan fenséges és néma volt, hogy Mószénak sírnia kellett. Áldott legyen, aki áldja az Urat - kiáltotta magában megrendülve. És a szentélyre gondolt, amely fehér, ibolya, kék meg vörös bíborral ábrázolja az angyalok szárnyát, mind a sok szentélyre, akár Egyiptomban, akár foinik földön, Babilonban vagy Kadesban álltak, s a lángokra, amelyek a csillagokat jelképezik. De ugyanakkor fölmerült szívében a kétely is: vajon nem mondják-e egyszer az emberek, hogy a Törvény ugyanúgy emberi alkotás, mint a szentélyek bíbora s a végtelen csillagokat ábrázoló lámpák? Mikor azonban ez a fájdalmas kérdés fölmerült benne, maga az isteni Hang szólalt meg szelíden, s ezt mondta:

- Mósze, fiam, ülj bízvást az angyalok lábainál. Én, én magam adtam a Törvényt.

Majd a hatodik Égben Mósze a Vezeklés Folyamát pillantotta meg. A csendesen áradó folyó partján pedig magát Ádámot. A folyam sötét hullámai a világkorszakig tartó bűnhődésbe hömpölygették mindazokat a hitetleneket és bűnösöket, akik a világ teremtése óta az idők végezetéig születtek, éltek és megholtak, mert az idők kezdeténél volt e folyam forrása, s az idők végezetébe torkollt. A büntetésük felé sodródók pedig kikiáltottak a parton mozdulatlanul ülő Ádámnak: "Miért nem jössz velünk te is, hogy levezekeld bűnödet? Nem te vagy-e a szerzője valamennyiőnk minden bűnének?" Ő azonban, Ádám, így felelt, s hangja végigkongott az ürességben: "Én csak egy bűnt kivettem el. A ti bűneitek a tiétek!"

A folyammal párhuzamosan, de vele ellenkező irányban egy másik folyó hullámai hömpölyögtek. Csillogtak-villogtak a hullámok, tiszta fény ragyogott fölöttük, ez a folyó ugyanis az Üdvözülők Folyama volt. Hullámai boldog lelkeket ringattak az idők kezdete felé, mert ez a víz oda áramlott, ahol a másik kiindult. És az Éden Kertje felé siklók kikiáltottak a vízből a parton ülő Ádámnak, ezer, százezer, millió meg millió hang kérdezte csodálkozva: "Neked csak egy bűnöd van, nekünk számtalan volt, miért nem jössz hát velünk?" De Ádám megrázta vállát verő hajfürtjeit, s így felelt: "Az én egyetlen vétkem magában foglalja a tiéteket valamennyit. Mindaddig, amíg a bűn maga meg nem hal, én nem tarthatok veletek. Addig vezekelnem kell."

Mószét Naszargiél, a bűnhődés angyala magával vitte a bűnhődés három helyére is, ahova a Vezeklők Folyója sodorta őket. E helyek egyikének neve Alukah, a másiké Titha-Yaven, a harmadiké pedig Abadnu. Mind a három helyen szüntelen jajgatás, szívfacsaró könyörgés viharzott a feneketlen sötétségben, mintha nemcsak valaha volt emberek billiói, hanem minden egykori kő, fa, állat is jajgatott volna végtelen, áradó jajgatással: "Halált! Halált! Adjátok meg a halált!" Mósze térdre esett a sötétségben, s így kiáltott föl a láthatatlan Istennek:

- Világnak Ura! Őrizz meg engem, őrizd meg Izraélt ettől a helytől!

A Hang így felelt:

- Az Örökkévaló nem ismer kivételt sem a te számodra, sem Izraél számára. Aki elszakad tőlem, ide hull, aki hozzám törekszik, az Édenbe száll.

De lám, Mósze máris fölragadtatott a hetedik Égbe, az Édenbe, Samsiél, az Éden angyalának segítségével. Itt ragyogó fényben állt az Éden hetven viruló fája, a hetven eszenciáé, amik a látható világ formáit áthatják. És körös-körül itt lebegtek, éltek örökké változatlanul a világ minden füvei, fái, gyümölcsei az Ég aranyboltozata alatt. A csodák világa volt ez, még inkább, mint amiket Mósze eddig látott, mert itt minden olyan volt, mint odalent a világban, csakhogy minden tökéletes, változhatatlan, teljes alakban, fényesen, tisztán, megfoghatatlanul, alaktalanul, anyagtalanul. Négy folyó kristálytiszta hullámai hömpölyögtek itt: a tej folyója, a mézé, a boré és a nárdusé. Az angyal megmutatta azokat a magasan lebegő trónusokat is, amelyek Ábrahámé, Jiszhaké és Jákóbé voltak. Mósze számára láthatatlanul ültek bennük az Atyák, csak örvendő hangjukat hallotta:

- Áldott legyen, Aki betöltette velünk hivatásunkat!

Ebben az időtlen, örök jelenlétben Mósze szívét is csak egy mámoros érzés töltötte be: "Áldott legyen! Áldott legyen!" S mint átható, zengő ének, mint mámorító zene, ez hangzott a határtalan Tér minden részéből, ez töltötte be magát a jelenlétet: "Áldott legyen! Áldott legyen!"

Mikor végül Mósze a Messiás, a Szabadító elé lépett, a Szabadító fején hét arany diadémot pillantott meg. Alakja a legtisztább fényből "formálódott", mert egy pillanatra sem volt végleges alakja. És mégis ember alakú volt, mindazokból a formákból, amiket az ember, mióta van, s mindaddig, amíg csak lesz, magára öltött és ölt. Ő volt a különböző csillagvilágok embere, s ő a föld őskoráé, amikor még csak ázalagok, kagylók, csigák éltek a forró iszapban. Ő volt az Éden emberének alakja, s azé a távoli koré, amiben az ember már egyikhez sem hasonlít. Az egész világegyetem embere volt ő, az az isteni lény, akinek lakóhelye a Mindenség. Az Első Ember s az Utolsó Ember alakjában ült trónusán, arcáról mindaz a szépség, jóság, szeretet, tisztaság, alázat, bölcsesség sugárzott, ami valaha megszületett az emberben, s meg fog születni a világ végéig.

Isten volt a Szabadító, az egy Istennek egyik megnyilvánulása a három közül.

- Itt kezdődik, íme, a te munkád - mondta a Hang, mintegy rámutatva a Szabadítóra, ha lehet, ezt a szót használom. - Be akarod végezni? Te megszabadítottad Izraélt Egyiptom szolgaságából, ő megszabadítja a gonosz szolgaságából. Te vizet és mannut adtál Izraélnek, ő békét és igazságot ad az emberiségnek. Te átadtad neki a Törvényt, ő az Ígéret Földjére vezeti. Ő megteremtette a Törvény világát, te megteremtetted a látható világban a Törvény földjét. Ő szádba adta a leheletet, te nyelveddel megformálod az ő szavait. És az időtlenség örök reménysége lesz minden idők reménysége a te munkád által. Akarod az ő akaratát?

Mósze arcán könnyek csorogtak, szíve csaknem megszakadt az őt átjáró mérhetetlen örömtől! Teljes erejéből így kiáltott:

- Szívem egész örömével elfogadok minden szenvedést, hogy senki el ne vesszen Izraélből, senki el ne vesszen Izraélen kívül sem, és hogy mindenki segítsen magán az én segítő kezem által. Nemcsak azok, akik napjaimban élnek, hanem azok is, akik elrejtőztek már a földben. Nemcsak azok, akik napjaimban fognak meghalni, hanem azok is, akik az első naptól fogva máig meghaltak. Nemcsak azok, akik meghaltak, miután éltek, hanem azok is, akik születésük pillanatában haltak meg, vagy fognak meghalni ezután. És azok is, akiknek megteremtésére gondoltál, de akiket még nem teremtettél meg egyáltalán. Ádám minden gyermeke, Ádám maga is szabaduljon meg általam, Uram, az én reménységem legyen mindenki reménysége. Akarom, akarom teljes szívemmel.

És ez volt a legfelsőbb Ég, a hetedik, ahova Mósze fölragadtatott, ahová az Ember fölemelkedhetik, mert ami ezen túl van, az már az "át nem léphető kör" tere, maga a soha meg nem nyilvánuló Isten, akinek ezt a nevet, mint sok mást is, csupán emberi nyomorúságunk kényszere adja, hogy megjelöljük azt, aki Névtelen.

Mósze étlen-szomjan feküdt a hegycsúcson ama sziklatömb alatt, ahol első ízben vállalta az Istenhez való tudatos, akart és kívánt fölemelkedést. Vagy ült, hátát a sziklafalnak vetve, lábát összehajtva, kezét térdére csüggesztve, nyitott, mozdulatlan szemmel, végtelenbe ható, égő tekintettel, mosolyban sugárzó arccal, mint az a híres, gyönyörű egyiptomi szobor, akit "írnok"-nak nevez a műtörténet, noha nem írnok, hanem szent elragadtatásában égi titkokat szemlélő, égi hangok sugallására figyelő beavatott, amint írásra készen tartja a nádat, de diktáló ura nem valamely felügyelő, nem kormányzó, nem is a isteni király, hanem maga a Világ Ura.

Lehetséges, hogy Mószét ebben az állapotában megleste egy izraélita pásztor vagy egy gyökereket keresgélő asszony. Tán többen is, hiszen most már nem volt tilos a hegyre menni. Bizonyára látták őt a földre borulva, mint egy halottat, a közelébe is osonkodtak, figyelték, s ő erről mit sem tudott. Csak feküdt arcára borulva, fejét köpönyegébe takarva a vándorló Nap elől, botja mellette hevert a földön, megérinteni senki sem merte. Hozzá, a révülthöz sem merészeltek nyúlni, hanem megrettentek, és elfutottak. Nem kiáltották világgá, hogy Uszirszafi meghalt, Isten Emberétől még holtnak vélt állapotában is féltek, csak otthon suttogták el titoktartás terhe alatt, hogy látták a hegyen, merev és hideg, a szíve nem dobog már. Aztán továbbadták a hírt ugyancsak szigorú titoktartás terhe alatt másoknak, és a suttogás elterjedt a nép között, mint a szivárgó, lappangó talajvíz. Hol itt, hol ott buggyant fölszínre, míg végül észre sem vették, s máris bokáig gázoltak benne. A felelősséget áthárították Aharonra, Horra s társaikra, menjenek ők, nézzék meg, emeljék fel, szállítsák alá a hegyről, kiáltassák ki a halál hírét, temessék el úgy, ahogy ilyen félelmes hatalmú embert el szokás temetni: zárják kőpiramisba lelkének rettentő erőit... vagy mély sziklabarlangba.

Míg aztán Mósze ismét megjelent köztük, arca félelmesen ragyogott, tekintete pedig olyan feneketlen és lenyűgöző volt, hogy rá sem mertek pillantani. Isten valóban rávetette saját dicsőségének láthatatlan palástját, mint a legenda mondja, az aurát, amit az emberek szeme nem láthatott, de amit némely tiszta lélek, elsősorban gyermek és ártatlan leány érez - no meg a mindent látó kutyák, mert ők első pillantásra megismerik az emberben lakó erőket.

Egy alkalommal Mósze ismét hosszú ideig nem mutatkozott. Ezúttal azonban nem is látták a hegyen sem pásztorok, sem gyökeret turkáló asszonyok - egy lélek sem látta. Elannyira nem tudtak róla, hogy még Aharon s legközelebbi munkatársai is aggódtak érte. De nem szóltak, nehogy zavar támadjon a népben. Csak Mirjam hirdette rendületlenül, a prófétaasszony, távolba merült szemmel, réveteg mosollyal:

- A Szabadító él, s vissza fog jönni! Ne higgyetek a halálában!

Csakhogy még anyját, Jozabétet sem tudta megvigasztalni. Még ő is jelképesen magyarázta Mirjam szavait: igen él, de nem itt a földön... Igen, vissza fog jönni egyszer, de talán évszázadok múlva, s nem ebben a testben... Igen, ő halhatatlan, de sohasem látom többé, nem ékesíthetem feleségét a drága ékszerekkel, amiket hosszú idő óta őrzök a számára... - És kendőjét levéve fejéről, vállát megmeztelenítve a porba ült, lebontott, ősz haját homokkal hintette be - gyászolt.

A nyugtalanság egyre nőtt. A Vének csoportokba gyűltek, tanácskoztak, kérdésekkel zaklatták Aharont, Hort, Hofnit, Szakkait, Tétit, s ők csak a fejüket rázták komoran, nem tudtak felelni. Ugyancsak tanácskoztak Korach sátrában is gazdag ételek, jó italok mellett. Korach szolgái roskadoztak a hatalmas ezüsttálcák súlya alatt, az udvarmester szeme szigorú intésével kormányozta őket. Mósze nem tért vissza - magyarázta Korach szomorúan -, az erős férfi kötelessége e súlyos helyzetben a nép sorsáról gondoskodni, elnyomva a szív fájdalmát, fölülkerekedve még a kétségbeesésen is. Dehát ki legyen a nép vezére? Ő maga nem merné kimondani, ám a nép között egyre többen emlegetik az ő nevét... A jelenlevők ekkor versengve kiáltozták, hogy Korach, Korach, a Lévi-törzs hercege! Korach megrendülten mosolygott, felesége pedig tapsolt örömében a függöny mögött, ahol hallgatózott, mert érezte, itt az idő, amikor ő maga is kiemelkedhetik sanyarú helyzetéből.

Mósze eközben a legmagasabb hegy egyik ismeretlen odvában nagy munkába merült. Két gondosan kiválasztott, remekbe metszett zafírtáblára finom vésővel a Törvény szavait írta. A drága táblákon lassan alakult ki a betűk formája, igazi ihletettséggel osztotta őket mezőkbe és sorokba, hogy a szemnek is tetszetősek legyenek, méltóan ahhoz, aki a Törvényt adta. Nem egyiptomi rejtett képírással írt, nem is folyamatos közírással, hanem a foinik betűket használta, mégpedig régi formájukban, ahogy Isten az első szemitákat tanította meg írni. A gyönyörű, sima táblákat mind a két oldalukon beírta, s maga is gyönyörködött művében. Mert a zafírtáblák nagysága, súlya, tökéletes kékeszöld színe, tisztasága példátlanul állt a világ legszebb darabjai között, értéke ki sem volt mondható. Az írás is szépen sikerült. Mósze olyan odaadóan dolgozott a nehéz művön, hogy ételről-italról teljesen megfeledkezett, hidegről, hőségről mit sem tudott, az időt is csak akkor érzékelte, amikor már sötét volt, nem lehetett látni, s a finom véső kiesett görcsös kezéből. Amíg dolgozott, szüntelenül Istennel társalkodott, a Hanggal, aki lelkében s az egész világban beszélt. Valóban el lehetett mondani, hogy ezeket a betűket, "maga Isten" rótta a csodálatos táblákra. Mósze egyetlen szót sem felejtett ki, s tökéletesen jelölt minden kellő hangot, mert nem akarta, hogy az emberi faj s elsősorban az izraélita nép emlékezetéből akár egy vonás is elvesszék.

Boldog fáradságában megpihenve sokáig nézegette művét, s elgondolta, milyen kincs - a legnagyobb kincs! - lesz ez népe számára. Elképzelte, milyen ujjongva fogadják majd, hogy csodálják! Leborulnak előtte, óvják és védik, halálba mennek érte, ha kell. Szórul szóra megtanítják gyermekeiknek, s azt mondják: nem Mósze írta ezt, hanem maga az Örökkévaló, Mósze érdeme csak annyi, hogy az ő tökéletes eszköze volt. Véső és kalapács Isten kezében...

Mósze keblére szorította a táblákat, s mosolyogva indult lefelé a hegyről.

Félúton Jósuahhal találkozott. A fiatal tanítvány, a Jószif törzsek feje aggódva kereste őt, mert nem tudott belenyugodni, hogy Mesterét soha ne lássa többé élve, de talán holtan se. Lépései lázasan izgatottak voltak, szép arca szomorúan, kíváncsian fordult minden kőtömb, minden bokor, minden hasadék, odú felé. Mikor Mószét megpillantotta, megállt, arca örömtől sugárzott.

Aztán boldogan elkiáltotta magát, Mesteréhez futott, leborult előtte, átkarolta a térdét.

Mósze fölemelte, megcsókolta, majd megmutatta a táblákat. A fiatal férfi ámulva csodálta. Sokáig nem tudott szólni, lélegzete elakadt. Azután jobb keze középső ujját a hüvelykjével érintette, áhítatosan megcsókolta a szent táblák helyett, félre fordította a fejét, előbb az egyik, majd a másik szemét hunyorította össze, úgy nézte a gyönyörűen csillogó, ritka nagy táblákat, amiken a finoman vésett betűk gyémántként szikráztak az alkonyati fényben.

Némán útnak indultak ezután, isteni örömben ragyogott az arcuk. Olykor-olykor egymásra tekintettek, könny szökött a szemükbe.

Mikor azonban a hegy lábához közeledtek, Mósze megállt, figyelt. Zavaros, ujjongó, vad lárma verődött hozzájuk a táborból.

- Miféle zaj ez? - kérdezte Mósze tanítványát.

- Harci kavarodást hallok - felelte Jósuah tétován.

- Ó, te harcok embere! - kiáltotta Mósze keserűen. - Nem győzők és legyőzöttek lármája ez, hanem rivalgás a bálvány előtt!

Ekkor a megdöbbent Jósuah fiatal lábával gyorsan futott lefelé szikláról sziklára szökve, mint a hegyikecske, s messze megelőzte Mesterét.

Mósze meg földbe gyökerezve állt. Megbénult. A táblákat oly szorosan ölelte mellére, mintha félt volna, hogy megdöbbenésében elejti. Vagy mintha görcsös ragaszkodással belőlük akarna erőt meríteni ebben a halálos rémületben. Botját a hóna alatt szorongatta.

- Szállj le, Mósze - suttogott akkor benne a Hang. - A te néped eltaszított engem!

- Miért mondod, hogy az én népem? - kiáltotta szótlanul Mósze. - Nem mondtad-e, hogy menj, szabadítsd meg az én népemet Egyiptomból? A Te népednek nevezted akkor!

Némi szünet után még hevesebben folytatta:

- Igen, akkor ezt mondtam: ez a nép elsüllyedt a bűnben. S te így szóltál: ki fogom emelni a bűnből. Most pedig, mikor a Te fiaid ellened fordultak, az én fiaimnak mondod őket? Miért?

- Az én fiaim, ha hűségesek. Ha nem hűségesek, nem az én fiaim.

- Hanem az enyémek, ugye? Vajon hol nevelted őket - lázadozott Mósze keserű indulattal -, hogy tiszták maradhattak volna? A bálványimádás földjén tetted őket naggyá! Most pedig azt akarod, hogy Téged imádjanak?

- Csakhogy nem szabadítottam-e ki őket Egyiptomból? Nem vezettem-e át őket a tengeren?

- Mióta? Mióta? Tegnap még rabszolgák voltak, s ma azt akarod, hogy emberek legyenek?

- Azt mondtam: a bálványimádásnak el kell vesznie. És bizony el fog veszni - suttogta a Hang. Mószénak többé egy szava sem lehetett.

Hanem hatalmas lépésekkel ismét megindult a hegyről lefelé Szeme, arca rettenetes volt. Nyíratlan szakálla, hosszú vállkendője lobogott. Egész alakja az alkonyat véres fényében ragyogott. A mellére ölelt zafírtáblák vakítóan fénylettek. Súlyos lépései alatt csikorogtak a kövek.

Mikor a táborba ért, megpillantotta a bálványt. Aranyból öntött nagy bika volt, az a Bika, amit sumer földön, Babilonban, Assurban s szerteszét másutt is imádtak, a Holdisten képe s az Égi Bikáé. Az a Bika, amelynek képe Keret király előtt is megjelent, amikor Él arra biztatta, hogy keressen új feleséget Edomban.

Persze, Dán törzse állította, valamennyi törzs között az egyetlen, amely bika képében imádta Élt, noha olykor, főképp később, Jának is nevezte ezt a bikát. Az aranybika előtt ugyancsak aranyból kovácsolt oltár állott, az oltár előtt pedig maga Aharon, a Léviek főpapja, bíborkék köpönyegben, homlokán aranyabronccsal. A nép vadul tombolt körös-körül abban a vad pogány részegségben és révületben, aminek látásától Mósze gyermekkora óta annyira irtózott. És torkaszakadtából énekelt a részeg nép, karját Égre emelve forgott, táncolt, pörgött, szökellt széles körben.

- Íme a mi istenünk, aki vissza fog vinni bennünket Egyiptomba! Íme a mi istenünk, aki vissza fog vinni bennünket Egyiptomba!

Ezt üvöltözték, rikongatták, zengték, dalolták vég nélkül.

Mósze irtóztatót kiáltott. Nem volt e kiáltásnak semmi értelme. Nem szó volt, csak hang, egyetlen rettentő hang, félig jajkiáltás, félig vadállati düh kitörése. Arca, szeme lángolt. Feje fölé emelte a villogó táblákat, Aharon felé rohant. Botja a földre esett.

- Hogy engedhettél meg ilyen gyalázatosságot? - ordította testvére halálsápadt arcába.

- Nem jöttél vissza, testvérem - dadogta Aharon lesújtva, még a karját sem emelte védekezőn maga fölé. - És a Gonosz azt súgta az emberek fülébe, hogy sohasem jössz már, testvérem.

Mósze azonban nem hallotta Aharon mentegetőző dadogását. Talán nem is látta viaszsárga arcát, halálos rémületben kitáguló szemét, a bíborkék palást alatt reszkető alakját. A szent köpönyeg szélére varrt háromszázhatvanöt aranycsengő jajgatva csilingelt, ahogy Aharon megrogyó térddel a földre akart borulni Mósze előtt, de félelmében megdermedt, mintha érezte volna, hogy többé sohasem kel föl onnét. Ekkor az aranycsengők csilingelésébe más csilingelő, recsegő hang is vegyült. Mósze ugyanis dühében földhöz vágta a zafírtáblákat, s a széthasadó szilánkok csengve-pengve fröccsentek szerte a köveken.

Süket csend támadt ezután, de csak egy pillanatra. Mósze fölragadta a kalapácsot, amivel az oltárt illesztették össze, s ott hevert még a földön, két kézre markolta, s lesújtott a Bikára. Mindaz az erő, amit ifjúkora óta rendszeres testgyakorlattal gyűjtött, a karjába zúdult. Mindaz az erő, amit ifjúkora óta türelmes lelkigyakorlattal növelt, a szemében égett. Szája, tüdeje zihált. Egy-egy ütésnél vadul beharapta alsóajkát úgy, hogy a vér kiserkedt belőle, bemocskolta szakállát, ráfolyt vállkendője csücskére, bemaszatolta mezítelen mellét. A kalapács fölemelkedett, csattanva lesújtott a gyönyörű, emberarcú, szárnyas Bikára. Zúgott és süvöltött a kalapács, csattogott, döngött, recsegett a bálvány, szinte nyögött a csapások alatt. Mósze fáradhatatlan volt. Magasra emelte a kalapácsot, lesújtott. Ismét fölemelte, ismét lesújtott. A bika megroskadt. Letört darabjai szerteszökelltek, mintha menekülnének. Mósze saruja rájuk taposott, vadul rugdalta, taszigálta az aranydarabokat meg a zafírtáblák csillogó szilánkjait. Foga pedig újra az ajkába mart, a vér vékony patakokban csurgott belőle.

A nép félelemmel vonult hátrább, szótlanul nézte a borzalmas jelenetet. Iszonyú volt Mósze dühe, iszonyú csapásainak ereje, iszonyú a bálvány pusztulása, még iszonyúbb, hogy a bűntudat zsibbasztó félelmében valami világra szóló pusztulást vártak. Mi következik még ezután?

Mósze egy pillanatig sem ernyedt, amíg a Bikát pozdorjává nem zúzta. Akkor ismét a remegő Aharon felé fordult, s új haragra gyúlva, megint ráemelte a kalapácsot. Már úgy látszott, senki és semmi meg nem menti Aharont a gyalázatos haláltól. Egy mozdulat, s koponyája széthull, agyveleje, vére összevegyül a bálvány roncsaival s a Törvény szilánkjaival. Ekkor azonban Mósze karja megállt a levegőben. Szívéből végre értelmes szavak fakadtak, a düh megformálódott... Aharon nem halt meg.

- Hogyan történt ez a gyalázat? - kérdezte Mósze rekedten.

- A nép előbb a Vénekhez ment - suttogta Aharon. Lehajtotta fejét, arcán, szakállán könnyek gördültek le. - A Vének nem vállalták. Ha Mósze nem tér vissza, mondták az emberek, nincs többé istenünk. Adjátok vissza régi istenünket! Ők féltek, de nem tettek semmit. Ekkor hozzám jöttek... hozzám... És én nem tudtam mit mondani nekik, féltem... Te pedig nem jöttél vissza. Úgy éreztem, Istenünk csakugyan elhagyott veled együtt. Akkor, hogy időt nyerjek...

- Hogy időt nyerj? - hörögte Mósze.

- Hogy időt nyerjek, azt mondtam, minden asszony adja ide az ékszereit... Gondoltam, az asszonyok ragaszkodnak ékszereikhez, s nem lesz miből bálványt önteni. De a férfiak rájuk parancsoltak, s ők is kiszedték fülükből, lehúzták ujjukról a karikákat, gemmákat, nyakukból a láncokat...

Így dadogott, hebegett Aharon meg-megcsukló hangon, hol fölemelte, hol lesütötte szemét, ujjával a szakállába turkált, lábát váltogatta, mellét, vállát meg-megrázta a zokogás. Töredékes elbeszéléséből kiderült minden. Aharon hol így, hol úgy akart időt nyerni, hátha visszatér Mósze, de hiába. Végül kiöntötte a bálványt, oltárt is készített, az első áldozatot éppen akkor mutatták be, mikor Mósze leszállt a hegyről.

Mósze elhajította a kalapácsot, véres nyálat köpött maga elé, aztán körülnézett. A nép még most is bámulva állt körös-körül. Sokan sírtak. A gyermekek rémülten bújtak anyjukhoz.

- Nem láttuk az Istent - panaszolta egy öregember védekezőn. - Honnan tudhassuk, hogy van Istenünk, ha nem látjuk?

- Isten megígérte a te száddal - bátorodott neki egy másik férfi is. - Megígérte, hogy köztünk lesz mindig, s láthatjuk arcát. De nem volt köztünk, arcát pedig nem láttuk... Miért ígérte, hogy köztünk lesz, ha mégsem látjuk? - fakadt ki keserűen.

Mósze azonban látva, milyen görcsösen ragaszkodik a láthatóhoz a megvadult nép, s milyen vakon tagadja a Láthatatlant, mit sem törődött az itt-ott fölhangzó kiáltásokkal, hanem a tábor kijáratához indult, ott megállt, s harsányan így kiáltott:

- Aki az Úré, ide mellém!

Magasra emelte botját. Az emberek pedig, elsősorban Lévi fiai, rohanvást futottak hozzá, s körülvették mindenre készen. Odasietett Hofni, a tudós, Hor, a katona, Szakkai, az írnok, nehéz, de buzgó igyekezettel Aharon is. A kürtök megszólaltak, kardjukat szorongatva érkeztek a fegyveresek. Mikor már több ezren szorongtak a tábor bejáratánál, Mósze rettenetes arccal ismét kiáltott:

- Ragadjatok mind kardot, menjetek sátorról sátorra, családról családra, s öljetek meg mindenkit, aki ebben a gyalázatosságban részes. Még rokonaitokat is!

Iszonyú ordítás hallatszott. Megkezdődött a vérfürdő. A fegyveres férfiak sátorról sátorra, családról családra mentek, s irgalmatlanul megöltek mindenkit, aki az aranybika imádásában részes volt. Jajongás, könyörgés, vad rémület, elkeseredett szitkozódás verte föl ezen a komor alkonyaton az egész tábort. Nem volt könyörület. Apa nem irgalmazott a fiúnak, a fiú az apjának, testvér a testvérnek.

Miközben a véres megtorlás folyt, Mósze összeszedette az aranybika töredékeit, porrá törette, az aranyport vízbe kavartatta, s kényszerítette az egész népet, hogy válogatás nélkül igyék belőle. Megtörten járult a nép az aranyporos vizet tartalmazó edényekhez, s úgy ivott belőle, mintha vért inna, merő embervért. Volt, aki kiköpte a kortyot. Kényszerítették, hogy újabbat hörpintsen s lenyelje. Ha a bálványnak áldozott állatok húsából kívántak enni, itt van, egyék magát a bálványt.

Mósze azonban ismét kiment a táborból, föl a hegyre, mert ami történt, nem hagyta pihenni. Botjára támaszkodva lépdelt föl a meredeken. Bokrok sűrűjében tört át, sziklákra hágott, mintha menekülne. A táborból egyre hangzott a halálos lárma, mintha gonosz lelkek tömege kavarogna a homályban. S mintha az egész Szináj zokogott volna körös-körül. Sírtak a sziklák, sírtak a szélben borzongó bokrok, sírtak a magános pálmák. Egyenként tünedeztek elő az Égen a csillagok, s azok is sírtak, fénykönnyeket csorgatva a sötétbe merült világra. Aztán az öldöklés lármája lassanként elhalt, csak a hegy sírt tovább, csak a sziklák, a csillagok zokogtak még keservesebben.

Mósze egyedül volt a hegyormon. Egyedül a sötét, csillagos éjszakában, egyedül a helyen, ahol oly magafeledt gyönyörűséggel véste zafírba a Törvény szavait. Jaj, hová lett a Törvény? Hová a páratlan, szép, drága, csillogó-villogó táblák? Hová a boldog érzés, hogy nemzedékek sorának lesz az ő remekműve mindennapi fölemelő erő? Ragyogó tükör, amelyben az ember saját isteni arcának szépségét szemlélheti?

Halálos fáradtan rogyott a földre, tenyerébe tette arcát, keservesen sírt. Érezte ajkán saját vérének sós ízét, orrát megcsavarta a vér fanyar illata.

- Emlékezzél, Uram, világnak Ura, Mar keserű mocsaraira - jajgatott Mósze, s nem tudta, hang nélkül beszél-e, vagy talán nincs is eszméletén. - Te akkor édessé tetted azokat a sós vizeket. Ne tedd most keserűvé az édeset! Leromboltam a bálványt, kiirtottam a bálványozást, kell-e, hogy háromezer bűnös miatt elvesszen az egész nép?

- Azok, akik nem imádtak bálványt - felelte a Hang -, nem borultak le az aranybika előtt, amíg te nem jöttél, imádták, amint megérkeztél. Abban a pillanatban, mikor feljöttél a hegyre, s ők megesküdtek nekem, hogy rajtam kívül nem imádnak más istent, szívükben már imádták.

Ez szörnyű felismerés volt Mósze számára. Lesújtva rimánkodott:

- Világnak Ura! Nem kérek Tőled mást, csak amit Ábrahám kért Szodoma pusztulásának idején! Ha találsz tíz igazat köztük, bocsáss meg nekik!

- Hol az a tíz? - kérdezte a Hang könyörtelenül.

Mósze gondolkodott. Emberről emberre, névről névre szálltak gondolatai, ám nem tudtak megpihenni senkinél. Újra meg újra Aharon neve ötlött eszébe, de habozott. Nem saját kezével akarta-e megölni a testvérét? Él Saddáj főpapját, a Lévi-törzs fejét, mert éppen ő egyezett bele a bálványimádásba, ő öntötte az aranybikát, állította az oltárt? És ha töredelmesen el nem mondja, miképpen akart időt nyerni az ő visszatértéig, bizony agyonverte volna. Aharon bűne nagy, sohasem volt igaz, kemény ember. Hanem az is igaz, hogy félt a lázadástól, a belső háborútól, a bálványozók hatalomra jutásától, a nép jobbik részének pusztulásától... Így hát Mósze dadogva felelt a Hangnak:

- Aharon... Aharon... Jósuah, Hofni, Hor, Szakkai... Pinehasz meg Kaleb Kadesben... Aharon... Jósuah... Hofni, Szakkai... - s újra eldadogta a névsort, de nem jutott többre. Nagy alázatában, végtelen fájdalmában önmagára nem is gondolt.

- Ez mindössze csak hét - állapította meg a Hang hűvösen.

- De nincs-e föltámadás, Világnak Ura? - kapott egy új gondolaton Mósze.

- Igen, hiszen megmutattam neked a Gan Édenben, hogy a holtak föltámadnak - helyeselt a Hang.

- Hát akkor ehhez a héthez tégy még hozzá hármat a föltámadottak közül - kiáltotta Mósze mohón. - Ha pedig azok mind méltók a kárhozatra, jusson eszedbe Jákób, aki Lábánhoz menekült a Te nevedért. Ha ő is méltó a kardra, jusson eszedbe Jiszhak, aki Éretted áldozatra adta magát Ábrahámnak. Ha pedig ő is méltó a tűzre, jusson eszedbe Ábrahám, aki éretted Nimrud kemencéjébe vetette magát. Ha ő sem, mit mondanak a Pátriárkák, akiknek az Ígéret Földjét ajánlottad jutalmul, ha hűségesek lesznek Hozzád? És nem ígérted-e irgalmadat a nemzedékek százezreinek, ha szolgálnak Téged? Rombold le az Eget és a földet, ha szavadat nem tartod meg, Világnak Ura!

E vakmerő szavakat egész testében reszketve kiáltotta Mósze. Föl, az Égig kiáltotta teljes erejéből, vállalva minden következményt, az örök kárhozatot is. Szeméből égő könnyek patakzottak, s elvegyültek az ajkából csepegő vérrel.

A Hang egy végtelenig hallgatott. Mósze érezte, hogy Isten lényének gyökeréig hatottak szavai, s ez a hallgatás a megrendültség szótlansága.

- Megállítom Izraél pusztulásának sorát - susogta aztán a Hang gyöngéden. - És egy angyalt adok a népnek, hogy vezesse.

- Minden népet egy-egy angyal vezet - vitázott erőre kapva Mósze. - Uram, de egyedül az a nép halhatatlan, amelyet az Örökkévaló vezet. Így hát Izraél éppen úgy meghal, mint más népek.

- Nem megmondtam-e, hogy a bálványimádó elvész? - csattant fel a Hang türelmetlenül. - És nem éppúgy bálványimádó-e Izraél, mint a többi népek?

- Nem, nem! - tiltakozott Mósze hevesen. - Izraél a Te néped lesz, Világnak Ura. Ha az ő Istene vezeti, ha Istenével jár, ahova Istene akarja!

A Hang nem felelt többé. Csend volt kívül és belül. Mósze fölemelte fejét a némán csillogó csillagok felé. Hagyta, hogy az Űrből sugárzó porszerű fény elöntse arcát, megtöltse szemét. Egyedül volt a kietlen magasságban, fülébe csak a pusztai szellő susogott. Szíve lassan-lassan megtelt bizalommal, kegyetlen fájdalma enyhült. De arra egy pillanatig sem gondolt, hogy fölkeljen, s leszálljon a hegyről a táborba. Iszonyodott az emberektől, bár a Hang kemény ítéletével szembeszállt a szerencsétlen nép megmentéséért. Istennel szemben visszanyerte nyugalmát, hanem az emberek még nagyon is sok keserűséggel töltötték el. Várnia kellett, amíg az isteni nyugalom annyira gyökeret ver szívében, hogy az embereknek s önmagának is meg tud bocsátani.

Aharon két fiával: Eleázárral meg Ithamárral, aztán Hofni, Hor, Jósuah, Szakkai meg a Vének mindennap szorongva keresték Mószét. Szívük megtelt aggodalommal s fájdalommal. Mi lesz, ha többé soha elő nem kerül? Ha megtagadva népét, örökre eltaszítja magától, elvonul a mérhetetlen sivatagban, egyedül morzsolja le életének napjait, feloldhatatlan undorban, kiábrándultságban, fásultságban? Ha visszautasítja az Örökkévaló kívánságát, s nem közvetíti többé szavait a néphez? Ha vele együtt visszavonul az Isten is e törvénytagadó nemzetségtől, sorsára bízza, s a nép visszahull bálványai közé, törzsek törzsek ellen kapnak fegyverre, elnyomják, kiirtják az Örökkévaló híveit, aztán szétszóródnak, vagy visszatérnek Egyiptomba, s önként vetik a nyakukat örök járomba?

Kérőn, sürgetőn, félve-reménykedve kiáltozták mindenfelé, amerre megfordultak:

- Mósze, Mósze, térj vissza közénk! Add vissza a Törvényt! Add vissza Istent!

Kiáltozásuk fölverte a vidéket. De csak a visszhang felelt.

Mósze hallotta kiáltozásukat, fájt a szíve, mégis ökölbe facsarta kezét, égő szemeit a messzibe meresztette, s nem mozdult. Ha az Úr segíteni akar rajtuk, segítsen. Ő többé nem vési a Törvényt drágakőbe, nem tanítja őket tovább, nem tölti napjait ítélkezéssel. Nem mocskolja vérrel a kezét, nem marja véresre ajkát keserű dühében.

Ekkor a Hang ismét megszólalt benne, halkan, szelíden, unszolón.

- Eredj közéjük, Mósze... Mire mennének nélkülem? Mi történne velük nélküled? Nem mondtam-e, hogy mikor az én orcám irgalmatlan, legyen a tiéd kegyelmes?

- Hogyan? - vitázott ismét Mósze. - Én, aki csupán ember vagyok, legyek könyörületesebb Nálad? Aki Isten vagy? Inkább álljak bűneik pártján, mint Isten? Ha a korsó eltörik, a korsó-e ebben a hibás? Vagy inkább a fazekast kell vádolni? Gonosz ösztöneik félrevezették őket, de ki alkotta meg az ösztönüket? Ők vagy Te, Uram?

- Fiam, Mósze, negyvenkilenc kapu megnyílt előtted, de az ötvenedik zárva van - dorgálta a Hang. - Hogy miért alkottattak az ember gonosz ösztönei, azt te még nem tudhatod.

- De Te, Uram, nem ismered-e hibáikat, még mielőtt lettek volna? Mikor a Törvényt adtad, arcod szomorú volt, mert máris láttad, miképp szegik meg. Nem lett volna lehetséges, hogy egyáltalában ne szegjék meg a Törvényt?

- Hogy miképp tud az Isten előre mindent, s az ember mégis miképp marad szabad, ember nem értheti meg, fiam - intette a Hang.

- Hogyan tudják hát, hogy mikor vétkeznek, s mikor nem? Nem a Te kocsid útjára léptek-e a héberek, mikor a Szináj-hegyhez vonultak? A Te kocsid pedig a Sas meg az Oroszlán, az Ember meg a Bika képei között halad. És imádván ezeket a képeket, a Te hatalmad e részeit, nem hihetik-e, hogy Téged magadat imádnak e képekben? Minthogy Te mindenütt jelen vagy, minthogy Te mindentudó vagy, minthogy Te mindenható vagy, tedd meg az ember kedvéért, oszd föl a világegyetemet! Mondd, hogy a Nap bálvány, a Hold pedig Te vagy magad. Hogy a pára bálvány, a szél Te vagy magad. Hogy a mag bálvány, de Te magad vagy a gyümölcs. Hogy a testek sokasága: bálvány, a Szellem pedig Te vagy.

- Fiam, Mósze, hát folyton káromolsz? - suttogta a Hang szelíden. - Tudod jól, hogy a bálvány: semmi!

- Hát ha a bálvány semmi - csapott le Mósze vadul - miért lázítasz engem mégis ellene? Ha pedig a Te gyermekeid a semmit imádják, miért lázítasz engem ellenük?

E szavakra Mósze úgy érezte, mintha az Örökkévaló láthatatlan arca mosolygott volna. Mikor pedig érezte ezt a mosolyt, nyomban tudta, hogy teljesen és tökéletesen megbocsátott. A Rabbik szerint írva van: "Mósze a hegyen ült. És amint ott ült, befedve köpönyegével, az Isten ezt mondta neki: Megesküdtem, hogy nem vezetem többé Izraélt, azt akartam, hogy Izraél haljon meg. Most visszavonom kijelentésemet, visszavonom szándékomat. Mósze pedig így szólt az Örökkévalóhoz: Akkor nincs többé fogadalom, és nincs többé akarat!"

Neki nem lehetett hát többé szándéka vagy akarata, ismét teljes szívével-lelkével az Úr szolgája lett, s tökéletesen megbocsátott a népnek, amelynek életét az Örökkévaló előtt haragjában is védte. Nem volt benne többé ellentmondás, elcsitultak az indulatok háborgásai.

Fölkelt hát, s megindult lefelé a hangok irányában, amelyek az ő nevét kiáltozták. És csakhamar találkozott Aharonnal, Horral, Jósuahhal s a többiekkel, megölelte, megcsókolta őket, s ők sírtak örömükben és bánatukban. Megtudta tőlük, hogy az egész nép mélységes bűnbánatban gyászolja eltűnését s az Örökkévaló haragját, az emberek mind lebontották fejükről a kendőt, porba ültek, fejükre homokot szórtak, az asszonyok pedig lemeztelenítették vállukat s mellüket, hajukat szétszórták, hamut hintettek rá és sírtak. Azt is megtudta, hogy az egész nép szigorú böjtöt tartott megtisztulásáért, a bálványozók halálát igazságosnak tartja.

Mósze ezeket hallván, nem tért vissza azonnal a táborba, hanem megbízta Aharont, szerezzen két szép, hibátlan gránittáblát, s hozza el neki, mert azokra akarja ismét ráírni a Törvény szavait. Megkönnyebbülve tértek vissza Aharonék, Mósze csakhamar megkapta a két gránittáblát, s visszavonulva arra a helyre, ahol első ízben metszette remekbe a Törvényt, ismét munkához látott. Gondosan kimérte a szavak helyét és terjedelmét, beosztotta, s legjobb tudása és képessége szerint véste a jeleket. De haj, ez már nem zafír volt, hanem közönséges gránit, nem tiszta, varázserejű, égi kő, hanem nehéz, durva földi. És akármekkora buzgósággal merült is munkájába, azt a magáról való megfeledkezést nem érezte többé, amit először. Mert míg első ízben szünet nélkül az Örökkévalóval társalgott, most akarva-akaratlanul arra gondolt, hátha újabb bálványt öntenek odalenn, s mikor a Törvény tábláit megint leviszi nekik, újabb csalódás várja. És éppenséggel a gránittáblákat is földhöz kell vágnia dühében. Ez a gondolat annyira gyötörte, hogy nem tudott elmerülni művében teljes örömmel. Az emlékek is kínozták. Látta a kavargó táncban tomboló népet, hallotta a meg-megismétlődő ének szavait: "Íme, a mi istenünk, aki visszavezet minket Egyiptomba!" Az a borzasztó indulat, ami akkor kalapácsot adott a kezébe, s megölette a vétkeseket, újra elborította úgy, hogy le kellett tennie a vésőt, s mély lélegzettel szívnia tele tüdejét, mert elrontotta volna az írást. A fájdalom is elöntötte olykor, mikor fejét hátrahajtva az írást vizsgálta. Nem, nem, ez nem az igazi! Az első volt az, a zafír tábla, a szinte önkívületben vésett szöveg. Akkor arra figyelt, amit Isten maga mondott neki, most csupán arra, amit akkor az emlékezetébe fogadott! Csaknem azt kellett gondolnia, hogy most kontármunkát végez, míg az első tiszta, isteni művészet volt. Ez munka, az gyönyör. S milyen silány az anyaga is. Hogy szikrázott, villogott keze alatt a tűzben tisztított zafír, hogy játszott a fénye, hogy pattogott vésője alatt a pora, hogy fölvillantak a betűk, amikor gyöngéden ráfújt... Olyan táblákat soha többé nem vehet a kezébe, olyanok nincsenek sehol. Örökre elvesztek! Saját talpával gázolta össze, miután saját kezével vágta földhöz.

Most nem is dolgozott étlen-szomjan. Téti naponként fölment hozzá, kenyeret, datolyát, vizet vitt, némán letette mellé az árnyékba, egy-két percig elnézte, hogyan dolgozik, aztán szó nélkül elosont. Lábujjhegyen, hogy ne háborgassa. Járhatott volna zajosan is, némának sem kellett volna lennie; hiszen már most nem zavarta Mószét. Mi volt ez a mű ahhoz képest, amit először készített? Azok a táblák az égi világ jelei voltak, ezek azoknak a másolatai. Ezt már Mósze a maga kezével készítette, azt Isten remekelte az ő alázatos kezével.

Mindegy, így kellett lennie, s Mósze becsülettel befejezte munkáját. A csiszolt gránittáblákat gondosan teleírta mind a két oldalukon, s mikor elkészült, olyan fáradtnak érezte magát, mintha kényszermunkát végzett volna. Örült, hogy túljutott rajta. Nagyjából jónak látta mint pontos másolatot, de igazi örömet nem érzett. Az a sugárzó boldogság, az a könnyű, boldog lebegés, az a végtelen öröm, hogy olyant ad az embereknek, amit ember nem adhat, távol volt tőle. Csak fájón emlékezett rá.

Letette szerszámait, pihent. Elrágicsált egy darab kenyeret, néhány szem datolyát, ivott egy korty vizet, aztán csak üldögélt. Szeme a hegyeken kalandozott, füle a tábor felé figyelt. Igen, igen, jól hallotta az egyenletes zümmögést, a békés méhkas megnyugtató zúgását. Semmi üvöltözés, semmi rivalgás, semmi vad düh. Talán végre mégis észre tértek, ezt a második táblapárt nem kell földhöz vágnia, nem kell újabb bálványt összetörnie, nem kell ismét vért ontania. Ha az első, drága műre nem voltak is méltók, a másodikra, a silányra méltók lesznek. A csodálatos, a nagy ünnepet, amiben egy nép egyszer részesülhet csupán évezredek alatt, örökre meggyalázták. A zafírtáblák összetörésének, az aranybika elpusztításának napja mindig a bánat napja marad.

Jóvátenni, ami történt, immár nem lehet soha.

Fölszedelőzködött, s a táblákat hóna alá véve lement a hegyről. Ezúttal nem szorította őket a mellére forró, boldog öleléssel, mint az elsőket. És az arca sem sugárzott földöntúli fényben. Úgy vitte, ahogy afféle holmit vinni szokás, vigyázva mégis, nehogy lehulljanak, összetörjenek.

A tábor bejáratánál Aharon, Hor, Hofni fogadták. Megölelték, megcsókolták Mesterüket, de nem szóltak. Később a Vének közül többen csatlakoztak hozzá, majd a népből is csoportok verődtek össze. Így kísérték a közös tűzhöz. A léviták megfújták kürtjeiket, Aharon bíborkék palástjába öltözött, homlokára illesztette aranyabroncsát, s a Tűz elé állva, lévitatársainak ünnepélyes karéja előtt fölmutatta a táblákat. A nép leborult. Hangosan megesküdött újra, hogy e Törvények minden szavát, minden betűjét megtartja, továbbadja fiainak és azok fiainak, a táblákat gondosan megőrzi, nehogy egy vonás is elvesszen az Írásból. Ezután a két táblát abba a ládába zárták, ami ezelőtt Já bálványának lakóhelye volt. A ládát pedig az Efráim birtokában levő Ohel Moed sátrában őrizték, de nem az Efráim-fiak, nem is Manasszé fiai, nehogy törzsi bálvány legyen már most a gránittáblákból is, hanem a léviták erre a szolgálatra kijelölt férfiai. Így a léviták már majdnem minden vallási szertartást a kezükbe vettek, csupán a sátor szétszedését, fölállítását, gondozását, őrzését végezték még a Jószif-ház tagjai, emlékéül annak, hogy ez a sátor valaha a Jószif-törzsek szövetségének jelképe volt.

Ezek az események Tisri havában történtek, azaz a tizedik hónapban. Mósze az Úr akaratából elrendelte, hogy ez a nap, az új táblák átadásának napja, az engesztelés ünnepe legyen nemzedékről nemzedékre egész Izraélben. A nap, amin nyugszik a világ, a nap, amely továbbfejleszti a világot a másik világba, mikor e világ napjai mind leperegtek.

- Ha nem imádtátok volna az aranybikát - mondta Mósze keserűen -, a Törvényt a zafírtáblákon tanulmányozhattátok volna. De mert vétkeztetek, s meggyaláztátok az Örökkévalónak tett eskütöket, most csak gránittáblákon olvashatjátok, csupán erre vagytok méltók. A zafírtáblákat nem érdemeltétek meg.

Ők pedig lehajtott fejjel hallgatták a súlyos szavakat. Nem tiltakoztak. Az igazi, az égi, a tiszta műre méltatlanok voltak, alázatosan be kellett érniök a közönségessel.

A Színáj-hegységből ismét útnak induló nép most már valóban nép volt: Jiszraél megkapta Törvényét, amihez ezután minden külön törzsi, nemzetiségi törvénynek, jogszokásnak, hagyománynak okvetlenül igazodnia kellett, noha most is és ezután is még sokáig sok olyan törvény maradt életben, ami a Törvénynek merőben ellentmondott. Sok pedig eltűnt ugyan, de később, mikor az izraélita törzsek Kánaán földjén ismét a maguk elkülönült életét kezdték élni, újra fölbukkant, életre kapott, s nagy ellentéteknek vált okává. Mindez azonban későbbi idők történetéhez tartozik, s a tudósok dolga lett, hogy akár erőszakosan csűrve-csavarva, sokszor a szavakat eredeti értelmükből kiforgatva összeegyeztessék az ellentmondásokat, mint ahogy a teológia, az Intézményesített Isten bürokráciája sikeresen gyúrta össze Élt Jáhvehval s Jáhveht Jával.

Az Amalekkel vívott harc első ízben bizonyította be, hogy Jiszraél: nép, megvan a hite, az ereje, hogy nép maradjon, s biztosítsa helyét a világban, ahol feladatait el kell végeznie. Célja most Meribat Kades volt, oda törekedett, s miután Amalek közbeékelődött a Fáránból Kadesbe vezető területen, fegyverrel vágta magát rajta keresztül. A harc nehéz volt, olykor már-már az ellenség kerekedett fölül. Minden erejével meg akarta akadályozni az izraéliták eljutását Kadesba. De napnyugtakor izraélita győzelemmel végződött.

Miért akarták útját vágni Izraélnek? Bizonyára azért, mert nem tartoztak a kadesi laza szentszövetségbe - vagy mert ellentétbe kerültek vele. Lehetséges továbbá, hogy féltek az izraélitáknak a szövetségbe való felvételétől, nem akarták eltűrni, hogy netán ez az új nép kerüljön a szövetség élére, s nekik alájuk kelljen vetni magukat. Talán ők akarták ráerőszakolni magukat, terveiket, céljaikat a szövetségre. Az is lehet, hogy legelőiket, kútjaikat védték. Mindegy, akár így volt, akár másként, abban a reményben, hogy a Gósenből kivándorolt egykori rabszolgákat s a hozzájuk csatlakozott kisebb népcsoportokat, töredékeket szét tudják szórni, jól megmarkolták fegyvereiket, s csaknem sikerült is megverniök az izraélitákat. Mind a két részen nagyok voltak a veszteségek. A pipogya gyülevésznek képzelt új nép azonban nem hátrált.

A Nap már alkonyodóra hanyatlott, de Hor vitézei, a gibborim, új meg új rohamra indultak, a síkságot viharzó "Já! Já!' üvöltések, a sebesültek jajgatásai, a küzdők dühordításai verték föl, a csapatok ezer meg ezer lába akkora porfelhőt kavart, hogy gyakran semmit sem lehetett látni. E gyilkos forgatagban magasra emelkedett a Szabadító alakja egy dombon, s a fölemelt bot, amely az Örökkévaló nevét viselte. Mósze karja azonban elfásult, még az ő edzett izmai sem voltak képesek egész nap tartani a látszólag könnyű botot. Mázsás súlyúvá nőtt. Mósze lihegett, arca eltorzult az erőfeszítéstől. Mégis lehanyatlott volna végül, ha egyfelől Aharon, másfelől Hor nem segítenek a karját tartani. Így támogatták fölváltva, amíg este a Nap le nem nyugodott, a harci lárma el nem csitult, s a megvert Amalek, sebesültjeit, halottait összeszedve, vissza nem vonult a pusztába.

Ezt az eseményt a hagyomány s némely együgyű tudós hajlandó csodának tekinteni. A botból, a Névből áradt új meg új erő a kimerült izraélita harcosokba, mondják. Azért győztek, mert látták a botot. Mósze azonban nem akarta, nem is akarhatta, hogy az elpusztult bálványok helyébe ezúttal a botját s a Nevet állítsák új bálványul. Ő csak azt akarta, hogy tudják: amint ő egész napon át minden erejét megfeszítve tartja a vezéri botot, úgy szorítsák ők a fegyvert, fáradhatatlanul, szilárdan, bízva a győzelemben. Amint ő nem rogyott össze egész nap, ne roskadjanak ők se. És ahogy ő emeli magasra a Nevet, a harcosok is maguk fölé emeljék, lássák, pillanatra se feledjék. A dombon álló, botját magasra emelő Mósze jelképe volt a Nevet maga fölött látó, céljaihoz ragaszkodó, Istenéhez hű népnek, s a nép megértette ezt a jelképet. Ennyi szerepe volt a botnak a győzelem kivívásában, ennyi és nem több - de többet talán kívánni sem lehet.

Az izraélita nép számára létkérdés volt a Kadesba való szerencsés eljutás. Ezért harcolt olyan szívósan. Tovább már nem maradhatott a Szináj szakadékos, kopár hegyei között, hiszen sem embernek, sem állatnak nem talált elegendő élelmet. Ez a sivár katlan nem lehetett otthona, hazája. Nem rostokolhatott az idők végezetéig ott. A cél Meribat Kades volt. Oda kellett eljutni mindenáron, s el is jutott.

Mósze útjában azután már nem állott semmi. Eltemetve, megsiratva az elesetteket, gyógyítás alá véve a sebesülteket, bemutatva a hálaadó áldozatot, a nép továbbvonult Ain Kaszeime irányában, a bőséges, tiszta források és patakok, a pálmaligetek, a viruló legelők, a termékeny domboldalak felé, amiktől Amalek szerette volna elzárni. Most már biztonságban volt. Erejének tudatára ébredt, a győzelem bizakodóvá tette. A víz: élet. Birtokába került az életnek. A nagy csata híre pedig rohamosan elterjedt a népek között, tiszteletet keltett bennük. Most már nem fitymálta senki. Nem legyintett, ha Jiszraél nevét hallotta. Olyan megbecsültté vált ez a név, hogy keresni kezdték a barátságát, erejétől tartottak. Nem is az ő erejét tisztelték, hanem Istenét, aki legyőzhetetlen erejével árasztotta el harcosait. A források, kutak, patakok vidékén tanyázó nomádok sietve elkotródtak a közelből, vagy nyájasan Mósze elé járultak, biztosították hűségükről, jóindulatukat gazdag ajándék képében rakták lába elé. Megcsappant, lesoványodott gulyái, nyájai számára bő legelőt engedtek át, maguk meg összébb szorultak, silányabbra vonultak. Mindent tudtak az izraélitákról, mindent! Hogy miképpen édesítette meg Istenük Mar keserű mocsarait, miként fakasztott Uszirszafi az Örökkévaló kimondhatatlan nevét viselő bottal üdítő vizet a sziklából, miként hullott könyörgésére égi manna táplálásukra, miként küldött nekik milliószámra fürjet, mikor a Szináj-hegységről Kades felé vonulva húsra vágytak. De legfőképp és mindenekelőtt tudtak a törvényadás eget-földet rázó eseményeiről, a lángot okádó hegy zengéséről, a sziklák zúgásáról s a Hangról, mely a félelmes füstoszlopból szólt hozzájuk. Hogyan merhetnének bármit megtagadni az Isten népétől, amely előtt reszketnek a sziklák, meghajolnak a hegyek, leborulnak a népek?

Így aztán Kadesben békesség várt az izraélitákra. Bő vizek mellett, dús legelőkön, termékeny szántóföldeken, gazdagon megáldott pálmaligetekben, tisztelő népekkel, szomszédokkal körülvéve, amelyek mind Isten Népét látták benne, az izraéliták tekintélye tehát hatalmasan megnőtt.

Hogy némileg tiszta képet nyerhess Meribat Kadesről, fiam és tanítványom, úgy kell elképzelni, mint egy óriási, kör alakú krátert vagy katlant. Mintha időtlen idők előtt hatalmas meteor zuhant volna a tájra, kör alakú mélyedést vájt volna benne, hasonlót a Holdon látható, úgynevezett kráterekhez. Ha az ember Meribat Kades térképét szemléli, lehetetlen arra nem gondolni, hogy ez a hely valami hasonló kozmikus esemény emlékének köszönhette hírnevét. A tüzes égi Követ hegykoszorút túrt maga köré, forrásokat nyitott, völgyeket vágott, megtermékenyítette a földet, s eltűnt, ahogy már szokása.

E széles, tágas katlanban gyűltek össze a környékbeli népek fejei, követei, bírái, főpapjai. Ide igyekezett Mósze is népével, itt akarta végleg összeforrasztani más népekkel, kiformálni arculatát, képessé tenni a helytállásra minden ellenséges erővel szemben, hogy aztán nekivághasson Kánaán elfoglalásának, Isten Országa földi megvalósításának. Annyira igaz ez, hogy nem egy tudós magát a törvényadást is itt véli megtörténtnek. Nos, ha nem történt is itt, a Tízparancsolat köré lerakódott részlettörvények sokasága valóban Kadesben kristályosodott ki, itt vetették meg a későbbi társadalom alapjait.

Mószét és társait már szívrepesve várta Pinehasz. Eddig csak közvetve, vándorok, utasok, kóborló kereskedők útján adtak hírt egymásnak, a puszták szájról szájra terjedő postája tájékoztatta őket a történtekről. De azért volt mit elmondani, megbeszélni. Mósze már tudta, hogy Hobáb, a vén Já-főpap meghalt, de halálának körülményeiről csak most értesült. Hobáb úgy halt meg, mint a pátriárkák. Már napokkal korábban megmondta, hogy életútjának végére érkezett. Ágyán fekve gondosan elrendezte evilági dolgát, magához hívatta a Szövetség fejeit, kezüket a dereka alá dugatta, s megfogadtatta velük, hogy hódolattal fogják a Szabadítót, Uszirszafit fogadni, hűséget esküsznek neki és Istenének. Szavát pedig követik, még jobban, mint az övét, mert ő csak szerény, méltatlan előkészítője volt művének, s miután dolgát becsülettel elvégezte, most atyáihoz távozik. Mindezek ünnepélyesen megtörténvén, Hobáb csendesen elszenderült. Holttestét illatos gyantával hintették be, s nagy tisztelettel eltemették egy barlangban. Azt is elmondta Pinehasz, hogy Hobábnak sikerült rávennie a két nagy szövetséges törzs, Jehuda meg Simeon vezetőit a Mószéhoz való csatlakozásra, bár ez az erős nép nagyon elbizakodott, s csak fanyalogva állt rá a tervre. Nagy része volt ebben a szintén Jehuda-rokon kalebiták fejének. Ez az okos férfiú ugyanis megmagyarázta, hogy az izraéliták már most is igen erősek, új istenük csodálatos körülmények között választotta ki őket, s adott nekik törvényt, ha pedig Kadesbe érkeznek, az itt legeltető Efráim-töredékek s a léviták csak még jobban megnövelik hatalmukat. De az óvatos Juda-Simeon végleges fogadalomra csak akkor volt hajlandó, ha az izraéliták megérkeznek, s vezetőik biztosítják különállását, törvényei tiszteletét, Já érintetlenségét. Ravaszul látni akarták, hogyan dől el a harc Izraél s Amalek között. Mikor aztán eldőlt, már nem vonakodhattak tovább. Ők Kadestől északra, Horma vidékén tanyáztak, itt-ott Kánaán déli hegyéig, sőt a tenger irányában a peleset, azaz filiszteus telepekig. Csak velük együtt vagy rajtuk keresztülhaladva lehetett Kánaánt megközelíteni.

Érdekes, hogy ez az edomi eredetű habiru nép már akkor féltékenyen őrizte függetlenségét az általa lenézett góseni s egyéb keveréktörzsekkel szemben. Kétséges, hogy Kaleb szívós tevékenysége nélkül egyáltalában létrejött volna-e vele a szövetség.

Együtt lévén most már valamennyi törzs, a Vének előbb közös áldozatot tartottak a Szövetség Sátra előtt, majd összeültek tanácskozni. A Szövetség Sátra éppen ilyen tanácskozások céljára készült. A belső részektől nehéz függönyökkel elválasztott részében szőnyegeken ültek, s méltóságos rend szerint szólaltak meg. Egyhangú elhatározással elismerték Mósze főségét maguk és népeik fölött, hűséget esküdtek neki. Esküjük nyomatékossá tétele végett kenyeret ettek sóval, bort ittak egy hatalmas aranyserlegből, s kimondták:

- Ahogy te szolgálod Istenedet, úgy szolgáljuk Őt mi is, és úgy szolgálunk téged.

Mósze ebben a pillanatban király lehetett volna vagy főpap. Egyik sem akart lenni. Királyi trónust, tiarát, jogart, palástot nem kívánt. Még most is abban a silány ruházatban járt, amiben útnak indult Jethro házából. Ezt mosta, javítgatta először Téti, majd Jozabét. Más, új, díszesebb öltözékről hallani sem akart. Mit jelenthetett volna hát számára a királyi méltóság drága jelképe, ezek a rengeteg játékszerek? Megelégedett azzal, ha testben-lélekben tisztának érezhette magát. Főpap sem akart lenni, talán mert nem volt héber eredetű, talán mert egyiptomi rendfokozata szerint amúgy is főpap volt, vagyis "próféta", mint Egyiptomban nevezték. Még inkább, mert az áldozatokat elvetette. Hozzá így szólt az Úr: "Áldozzatok nekem reggel egy bárányt meg este egy bárányt, a húsát egyétek meg, mert nem az áldozat kell nekem, hanem az áldozatos szív!" Mósze szerint az embereknek önmagukat kell felajánlaniuk Istennek az imádság állapotában, s mindig, éjjel-nappal, szünet nélkül teljes egységben élniök Istennel. Mint ahogy a mi magyar "imádni" szavunk is eredetileg "kínálni"-t jelentett, s Istent "megimádni" annyi, mint Istent magunkkal megkínálni. Azt akarta, hogy az ember, az egész nép, minden nép odakínálja magát Istennek. És mint ahogy Isten nem a csontunkat-húsunkat, bőrünket-vérünket akarja, hanem magát az embert mindenestül, egész világával, szellemével együtt, mit sem ér számára a megölt állatok húsa, vére, ha hekatombákat halmoznak is elé. Mósze ezenkívül irtózott mindenfajta mágiától. Üldözte a varázslatokat, a jókat éppúgy, mint a gonoszokat. Nem tett különbséget "fehér" meg "fekete" mágia között. Éppoly szigorúan tiltotta, hogy az egyszerű asszonyok pörkölt árpával, kenyérdarabokkal, amulétokkal, bűvölő igékkel varázsoljanak, amily kegyetlenül büntetett minden más, magasabb rendű mágiát. Márpedig a főpap aligha bújhat ki a mágia ilyen vagy olyan kényszere alól. Nem akart hát főpap lenni. Amit ő akart, a világ legegyszerűbb dolga: tökéletes harmóniában élni Istennel s a Világmindenséggel. Arról egyelőre le kellett mondania, hogy az egész népet erre a tökéletességre emelje, de fokról fokra mégis fölemelhette. Bálványok most már nem voltak. A Törvény még összekeverte Já meg Jáhveh alakját, de a lényeges parancsok s főképp tilalmak a teljes Jáhveh s nem a csonka démonisten, Já akaratát tükrözték.

Mikor tehát a tanácskozáson szóba került, hogy ő lépjen Hobáb helyébe, elutasította. Főpapnak Aharont jelölte ki, s kente föl olajjal, mert Aharon erre a szolgálatra alkalmas volt. Azonban mellette és fölötte ott állt ő, rang, dísz, jelvény nélkül, mint egyszerű Tolmács, mint rettenthetetlen hangoztatója az Úr szavának még Aharonnal szemben is.

A Szövetség Sátrának legbelsőbb rejtekében álló Já-bálványt irgalmatlanul kihozatta, összetörette, a közös tűzön elégette. Akárhogy ragaszkodtak is hozzá főképp a Jehuda-Simeon törzs tagjai, akármilyen szörnyű következményektől rettegtek is, nem hátrált meg. De miután Jáhveh nevét közönséges alkalmakkor kimondani nem volt szabad, s Aharon, a főpap is csak egyszer mondhatta ki évente, a Sátor legbelső rejtekében, a nép nem jáhvista része Élohimot mondott helyette, a jáhvista pedig Ját mint holmi "rövidítést", noha nem volt az. Így említette a személynevekben is.

Alku volt ez, egyszerű alku, de el kellett fogadni a Já-mágia kellős közepébe merült nép kedvéért.

Létrejövén a végleges szövetség, elfogadtatván az Örökkévaló, a Jáhveh egyedülvaló Istensége, Mósze most már társaival az új államalakulat rendjének kidolgozásához látott. A szerény kis Ohel Moedet, a Jószif-törzsek szövetségének sátrát az egész nép aprajának-nagyjának szeme láttára elégettette. Így a góseni múlt e hagyományos emléke eltűnt. Gondolhatjuk, hányan fordultak el könnyezve, hánynak facsarodott el a szíve, hány nehéz sóhaj szakadt föl a keblekből, mikor a megszentelt emlékeket, évszázadokba nyúló életük e kedves részét a lángokban látták. Mily szomorúan hallgatták a Sátor rúdjainak pattogását, a bíborszövetek suhogását, hogy tekintettek a sűrű, sötét füstbe a fölszálló szikrák után. És hány öregember keze szorult ökölbe, mikor törzsének kiváltságos volta a tűzben emésztődött. Mindegy, Mósze akarata, az Úr parancsa ellen mit sem tehettek. Még ha akartak volna is. Ott voltak az állig fölfegyverzett léviták, ott voltak Hor régi harcosai, a gibborim, s az az idő elmúlt már, amikor félre lehetett vonulni a döntés elől.

A szerény kis Ohel Moed után ugyanilyen sors várt a kadesi Szövetség Sátrára is. Mósze megparancsolta, hogy a Sátor gondozói és őrei szedjék részeire, rakják az egészet halomra, majd a kitűzött napon, ugyancsak mindenek szeme láttára, el kell égetni.

Ez már nagyobb tömeg szívbéli érzéseit, hagyományait érintette. A léviták is vonakodva kérdezgették: "Miért égessük el? Nem ebben kötöttük-e meg a Szövetséget testvéreinkkel s Istenünkkel? Nem itt találkoztak-e Véneink azoknak a Véneivel, akiket a Sors elszakított tőlünk? Nem itt székelt-e Já?"

Ámde hiába vonakodtak, hiába morgolódtak, aggodalmaskodtak és sajnálkoztak. A hatalmas sátornak is áldozatul kellett esnie. Azon a tetemes kőoltáron, amelyen eddig a Szövetséghez tartozó törzsek áldozataikat bemutatták, a nagy darab marhaoldalakat, combokat, a juhokat, kecskéket elégették, lobogott a tűzbe vetett Sátor sok-sok gyönyörű gerendája, oszlopa, léce, rúdja is. Ott füstöltek az izzó bíborszövetek, messze árasztva a pusztulás orrfacsaró bűzét. A füst sötéten terjengett a világos Égen, lehúzódott a síkságra, szétfoszladozott az érintetlen pálmaerdő törzsei között, elterült, megfeküdt a hegyoldalakon. És akik a Szináj hármas hegyorma alatt látták a tüzet, a füstöt, a szikrákat, most elszoruló szívvel emlékeztek az emésztő Tűz borzalmára.

Mikor a Sátor utolsó darabja is megüszkösödött, Mósze kíméletlen emberei magának az oltárnak estek. Először leszórták a rengeteg hamut, széthintették az egész környéken. Gázoltak benne. Aztán kalapácsokkal, feszítőrudakkal támadtak az oltár kövei ellen. Fárán, Serbat Khadim, Nakb Rakineh volt bányászai értették a módját, hogyan kell elbánni efféle kőhalommal. Szívük egyetlen íze sem borzongott a pusztító munkától. Közönyösen dolgoztak, mintha a hegy mélyében szorgoskodnának. Semmi közük sem volt a puszták nomád fiainak e szent emlékéhez. Csak nehéz kövekből összerakott halmazt láttak benne, koromtól megfeketült, alvadt vérrel bemocskolt, ragadós, ostoba, súlyos kőtömeget. Gyorsan dolgoztak, a nép komoran, visszafojtott lélegzettel bámulta őket. Sokan azonban nézni sem tudták. Önkínzó fájdalommal elfordították fejüket, ám azért mégis ott maradtak, mintha csodát várnának. Já bosszújának valami elképzelhetetlen, pusztító kitörését. Vakító, emésztő tüzet az Égből, amely halálra sújt, elhamvaszt mindent. Zúgó vihart, amely elsodorja a sátrakat, tövestől csavarja ki az öreg pálmákat, homokáradatba temeti az egész népet, válogatás nélkül, hisz nemcsak azok bűnösök, akik ezt a munkát elrendelték, s elvégzik, hanem azok is, akik tétlenül szemlélik, ahelyett hogy kardot, bunkót, köveket ragadnának, s megakadályoznák a rombolást.

Nem történt semmi. Az Ég fehéren, forrón világított, egyetlen felhő sem mutatkozott. Szellő sem mozdította a pálmák leveleit. Égi tűznek semmi jele. Földrengés? Mozdulatlan, csendes, közönyös volt a világ.

Az oltár eltűnt. Köveit széthordták, eldobálták. Majd csakhamar új köveket fejtettek egy hegyoldalból, a régi oltár helyére hordták, s lázasan új, még nagyobb oltárt építettek. Négy sarkán hatalmas kosszarvakat formáltak ugyancsak kőből, s megaranyozták. E szarvaknak kellett hirdetniök, hogy a világ a Kosban forog, vagyis Isten új alakban, új eszmékben nyilatkoztatja ki magát. És a Bikához visszatérni többé nem lehet. Aki csökönyös maradiságból, gyávaságból, megdermedtségből, puszta megszokottságból mégis ragaszkodik hozzá: meghal! Aki él, s élni akar, a Kosban kell élnie. Így rendelte Mósze.

Itt most meg kell jegyeznem, fiam és tanítványom, milyen erőltetett módon igyekeznek az esztétikusok megmagyarázni Michelangelo Mózes-szobrának szarvait. Nos, ezek a Kos szarvai. E csodálatos művész tudta, hogy Mósze a csillagok mozgásának, a világkorszakok változásának ismerője. Tudta azt is, hogy a lehanyatló Bika erői már rombolók, hátráltatók, gonoszak - ahogy később a Halak beköszöntésével ördöggé vált a Kos-korszak szellemiségének jelképe. A lehanyatló istenalakok ördögökké lesznek. Így nyert az "ördög" szarvakat s csülköt, így vált az akadályozó, a romboló, a káros erők jelképévé. Mósze idejében a Bika volt ilyen kárhozatos jelkép.

De lássuk, mit tett még ez a csodálatos ember!

Új, hatalmas Sátort tervezett az elégetett régi helyébe. Mikor hozzáfogott, reszketett a szíve, ahogy a följegyzések mondják. Őmaga ellensége volt minden templomnak, imaháznak, istenháznak, s ha olyan népe lett volna, amilyet kívánt, semmilyen hajlékot nem emel vala Istennek. Az embert belehelyezte a világba meztelenül, szabadon, teljes egységben Istennel, mint olyan lényt, aki magában foglalja a Kozmoszt, s nincs szüksége sem ruhára, sem hajlékra, sem ékszerre, sem istenházra, úgy tökéletes, ahogy van. De hát erről most még és most már szó sem lehetett. "Profanizáljam a Legszentebbet emberi kéz alkotásával?" - kérdezte Mósze önmagától. Aztán így gondolkodott az Úr nevében: "Nem tudod-e, Mósze, hogy én ennenmagamat burkoltam Éva méhébe? Hogy az első asszony megszülhesse az első embert?" És ebben a gondolatban megnyugodott.

Kihirdette hát, hogy ki-ki adakozzék az új Sátor fölszerelésére bíborszövetet, aranyat, drágakövet, mindenféle értékes és szükséges fémet, hogy része legyen a Hajlék, a Miskán fölépítésében. És az emberek a lába elé hordták, amijük csak volt. A nők még kedves tükreiket is nekiajándékozták, mert úgy gondolkodtak, hogy amint ők nézegették magukat tükrükben, úgy nézegesse benne magát az Úr. A tábor egész szegényes gazdagsága fölhalmozódott Mósze előtt. Ő pedig a nép áldozatkészségéből még inkább megértette, hogy Hajlékot kell építenie a nép kedvéért.

De hogyan építse? Az Örökkévaló ezt sugallta kérdéseire:

- Nem mutattam-e meg neked az Eget? Mindaz, ami odafönt van, legyen odalent is. Készítsd a Hajlékot úgy, hogy ábrázolja a fennlevőket!

Mósze már megbízta Bezaleélt, egy tanult, az építésben, a számok arányában, a mértékek jelentésében járatos férfiút, hogy rajzolja meg a terveket. Bezaleél mellé pedig odarendelte Oholiábot, aki az ötvösmunkákban, aranyöntésben volt művész. Az előbbi Juda törzséből származott, az utóbbi Dánéból.

A nép most már meg volt győződve róla, hogy az Örökkévaló a Hajlékba fog költözni, s ott lakik szünet nélkül, személyesen, mint egy emberi lény. Mósze azonban tudta, hogy Isten jelenléte sohasem ereszkedik teljesen az anyag mélységébe, aminthogy a földi sohasem tud fölemelkedni a tökéletes Magasságba.

A Sátor most már nem a közös tanácskozások céljára szolgált, mint a régi, amiben csupán egy elrekesztett zug volt Já lakóhelye, hanem a Világegyetemet tükrözte és ábrázolta. Szentély volt minden ízében, ahogy szentély maga a Kozmosz. Mértékei a világ alapjának számrendszerét ábrázolták kicsinyített arányban, oszlopai a népeket, lámpái a csillagokat, hétkarú aranylámpája külön is a világban s az emberben levő hét szférát, az anyagitól a szellemiig, az isteniig.

Beosztása hasonlított az egyiptomi templomokéhoz. Egy tágas udvar a külső, profán világot jelképezte. A Sátor nagyobbik része, mintegy csarnoka, az Isten közelében élők helye volt. Legbelső, elfüggönyözött, csak a beavatottak által megközelíthető négyzet alakú, sötét fülkéje pedig, ahol a pogány templomokban az istenkép szokott állni, a Szentek Szentje, maga a Tér, a Semmi, ahol a láthatatlan Isten lakik.

De mi történt a ládával, amelyben valamikor Já képe feküdt? Mi történt azzal a másik ládával, ami itt, Kadesben volt Já képének őrzőhelye?

Mósze végül és utoljára ezeket is elégettette, s vadonatújat készíttetett tökéletes méretek szerint. Ennek a ládának ugyanis éppúgy magát a megfoghatatlan Teret, a világegyetemet kellett ábrázolnia, mint a Szentek Szentjének. Némely rabbik, például Rabbi Chanina meg Reb Lakis szerint e láda többféle anyagból készült, s valójában három ládából állt, amiket egymásba helyeztek: aranyból, cédrusfából meg akácból. Korántsem lehetetlen. Ha így volt, akkor nagyon emlékeztet némely mongol, hun fejedelmek hármas koporsójára, például Attiláéra - s ez nem véletlen. Ugyancsak emlékeztet azokra a kínai meg japán golyókra, amiket ki lehet nyitni, s új meg új, kisebb, más-más színű golyókat tartalmaznak játékos jelképéül a Világegyetem szféráinak. A már említett kiváló tudós, Dacqué viszont olyasmit pedzeget, hogy a nagy egyiptomi beavatott ládája igazában valami akkumulátor volt, a légköri elektromosság összegyűjtője. Erre vall ugyanis, hogy ha valaki vigyázatlanul, nem a kellő helyen érintette, halálos ütéstől összerogyott. Ha így volt, a Törvénytáblák védelmére szolgált.

A Ládát két kerub, babiloni nyelven kheribbu díszítette, két szárnyas égi lény, az Állatöv két legfontosabb alakjának jelképe. Az is bizonyos, hogy Mósze ebbe a ládába helyezte a Törvény két gránittábláját, a féltve őrzött kincset. Ha a nép táborozott, a táblákat a ládára állították, hogy mindig a főpap szeme előtt legyenek.

E sok és sokféle, igen nagy gondot kívánó munka mellett Mósze még bíráskodott is. Most a Sátor előtt, az érintetlen pálmaligetben ült, s ítélkezett a panaszosok, bűnösök ügyében. Csupán a nap forró óráiban tért sátrába, evett egy-két falatot, pihent, elmélkedett. De még ez a pihenése sem volt zavartalan. Sürgős ügyben hol ez, hol az lépett be hozzá. Ha nem lett volna olyan erős szervezetű, testi-lelki gyakorlatokban megedzett férfiú, aligha bírta volna ki ezt az életmódot. Magános sétái, éjszakai meditálásai során azonban megmerítkezett az Élő Forrásban, s új erőt merített belőle. Az Élet Vizének forrása volt ez, a hangtalan, a tiszta, a ringató, amiben a népmesék megölt, földarabolt hőse újjászületik, és szebb lesz, mint volt. A Szellem végtelen vize, aminek jelképe minden víz, minden forrás, minden tenger. Így maradt Mósze rengeteg gondja, tennivalója, fájdalmai, virrasztása között is mindig erős, nyugodt, biztos ítéletű.

Bezaleél meg Oholiáb és tudós munkásaik műve mégsem volt egészen tökéletes. A munka lassan haladt. Izraél fiai megint morgolódni kezdtek hát a Szabadító ellen. Hogy a morgolódás kiktől indult ki, s a nép mely körében gyűrűzött, már tudjuk.

Mósze háta mögött ilyesféle hangok zúgtak:

- Nézzétek csak Amram fiát! Milyen fennhéjázó! És csak ezt tudta létrehozni! Pedig a gabona javát megtartotta magának, amikor minket mannuval etetett!

Mikor pedig Mósze szerényen, alázatosan viselkedett, azt dörmögték a háta mögött:

- Nézzétek Amram fiát, hogy lehorgasztja a fejét! Bizonyosan telizabálta magát mannuval, s most sem asszony, sem a Nap maga nem tudja fölébreszteni!

Mikor Mósze körüljárt a sokaságban, s megszemlélte a tábor állapotát, így dünnyögtek mögötte:

- Nézzétek Amram fiát, hogy sétálgat közöttünk! Csak azért, hogy magasztaljuk őt!

Mikor aztán Mósze egyedül járkált a táboron kívül, amint szokása volt, így zúgolódtak, a távolból rámutogatva ujjukkal:

- Nézzétek Amram fiát, hogy elkerül minket, hogy elkülönözi magát a tábortól! Hadd lássuk, mennyivel nagyobb nálunk!

Rabbi Chama szerint Dathan, Abiram meg más csúfolódók elégedetlenek, irigyek, gyanakodók folyton nyomon követték Mószét, figyelték, lesték, aztán a nép között így beszéltek:

- Ti hozzá cipeltétek ezüstötöket, aranyotokat, gyűrűiteket, drágaköveiteket, hogy beolvassza, vajon elszámoltatok-e vele? Megmértetek-e mindent? Ez az álmodozó nem volt gazdag a Miskán készítése előtt, de bizony szegény sem lesz a Miskán elkészülése után!

Az emberek pedig egyre követelőbben kiabálták:

- Számoljon el! Számoljon el!

Mószénak, persze, fülébe jutottak ezek a gonosz hangok. Fölszólította hát a népet, hogy ki-ki mondja meg, milyen súlyú ékszert adott a Szentély céljára. A Vének tanácsában pedig megparancsolta, számítsák ki, mennyit kell nyomnia az egész kincsnek, a szent edényeknek, tálaknak, serlegeknek, füstölőknek, lámpatartóknak, arany- meg ezüstburkolatoknak. A gazdag Korach gyorsabban tudott számolni valamennyiőjüknél, s egykettőre kivágta, hogy az összes kincsnek hétszázhetvenöt sékel súlyúnak kell lennie. Ezután Bezaleél meg Oholiáb bemutatták a megmunkálásra kapott értékek listáit, s íme kiderült, hogy a számok pontosan egyeznek. Mósze semmit sem szólt, de Abiram meg Korach szégyenkezve eltávozott a gyűlésből.

Ahogy azonban ilyenkor már lenni szokott, a vádaskodók, rágalmazók, csúfolódók nem vallották be tévedésüket, még kevésbé bűnös indulataikat, hanem szégyenükben még inkább meggyűlölték a Szabadítót. A nép más része azonban még jobban lelkesedett érte. Napról napra nagy tömeg tolongott Bezaleél meg Oholiáb és munkásai körül, a műhelyeket szinte elözönlötték a türelmetlen kíváncsiak. Ők meg úgy vélték, hogy a két nagyszerű ember lustán dolgozik, henyél, lopja az időt, talán, mert nem kap fizetést a munkájáért. Türelmetlenül sürgették a munkásokat:

- Miért henyéltek? Miért tétlenkedtek? Dolgozzatok, hogy mennél előbb álljon a Miskán, az Úr leszálljon közénk, s nálunk lakjék.

Bezaleél meg Oholiáb valóban kedvetlenül dolgozott. Vérig sértették őket a gyanúsítások, bántották a rút vádak, munkakedvüket tönkretette az aljas gúnyolódás. A munka csakugyan nem haladt úgy, ahogy kellett volna. A türelmetlenek mindenütt a két mester sarkában voltak, s kiáltoztak:

- Miért nem siettek a munkával? Miért henyéltek? Dolgozzatok gyorsabban, hogy Isten leszállhasson közénk a Miskánba!

Miután pedig sem Bezaleél, sem Oholiáb nem voltak hajlandók gyorsabban dolgozni, végül Mósze elé csoportosultak, s egyre hangosabban lármáztak:

- Megparancsoltad nekünk, hogy hozzunk válogatott fát, állatbőrt, bíborszövetet, drágakövet, beolvasztásra való aranyat, ezüstöt. Mire kell az neked, ha most nem dolgoznak a Miskán fölépítésén? Azt mondtad: Isten leszáll közénk. Hát hazudtál? Nem ígért neked ilyesmit az Isten? Miért vetted el tőlünk mégis mindezt? Az ő számára vagy a magad számára kellettek?

Haj, így történt mindig, valahányszor Isten dicsőségére építettek valamit az emberek. Mósze most már megértette, hogy siettetnie kell a Sátor építését, a szent eszközök, edények, lámpák öntését, csiszolását, vésését, mert a nép ragaszkodik hozzá, hogy Isten leszálljon, s közte lakozzék. Akárhogy idegenkedett tehát a Szentély fölállításától, mégis sürgette.

És csakhamar elérkezett a nap, mikor a hatalmas, új Sátor dicsőségesen ott emelkedett a kéklő Ég alatt a tüzes napsütésben. Hibát bizonyosan lehetett találni rajta, hiszen emberi kéz műve volt, méltatlan ahhoz, Akinek lakóhelyéül készült. De állt, szép volt s hatalmas. Sudáran sorakoztak a faragott oszlopok, a világ valamennyi népének szimbólumai, némán, méltóságosan lebegett a négyféle színben készült hatalmas bíbor függöny a beáramló szellőben, mint valamely főangyal négy szárnya. A tető alatt hagyott szellőzőrések kapcsokkal összeillesztett könnyű gerendáin vidám fecskék csicseregtek, s betöltötték a tágas Szentélyt hangos fecsegésükkel. Némán libegtek az oszlopokra erősített lámpák lángocskái, s mint egyetlen, különálló piros csillag szikrázott az örökkön égő lámpa a Szentek Szentje előtt. Hosszú, színarany láncon függött, a lánc minden szeme remekmű volt. Ugyancsak állott már a kenyerek asztala is nehéz aranyból gyönyörűen öntve, kalapálva, a váltakozó örök világok jelképeivel díszítve. Minden megvolt, készen volt, az ötvösök elvégezték utolsó simításaikat, megtették az utolsó kalapácsütéseket a finom edényeken...

Kint pedig, a Sátor körül állt az oszlopokra szerelt kerítés. A homokot gondosan fölgereblyézték, söpörték, enni lehetett volna az udvar talajáról.

A léviták ugyanúgy gondozták, őrizték, mint a régi sátrat, mindegyikük tudta a maga dolgát. Az egyik csak ezeket a rudakat, a másik csak azokat a gerendákat, a harmadik csak emezeket a függönyöket, a negyedik csak amazokat a burkoló-bőröket vette gondjaiba s így tovább. Mindenki csak a maga megszabott feladatával törődött. Így egy-két óra alatt az egész építményt rendben le tudták bontani, föl tudták állítani.

Mindez Kislev havában történt.

Elkészülvén a Miskán, most már föl lehetett szentelni. Ez nagy ünnepség közepette meg is történt. Ne vesztegessünk rá sok szót, fiam és tanítványom. Úgy folyt le, ahogy kellett. Az emberek elfeledték minden gondjukat-bajukat, nem emlékeztek már vádaskodásaikra, gúnyolódásukra, erőszakosságukra... Leborultak az oltár előtt, imádkoztak, énekeltek, a kürtök harsogását zengve verték vissza a hegyoldalak. A fehérbe öltözött virágkoszorús lányok úgy táncoltak, mint megannyi csillag a Nap körül. De táncoltak a Vének is méltóságos buzgalommal, szent áhítattal, arcukon az elragadtatás boldog könnyei peregtek.

E soha nem látott ünnepen néhányan mégis kérdezgették, látva Aharont arany csengőkkel szegett bíborpalástjában, homlokán az aranyabronccsal, amint az illatozó aranyfüstölőt lengette papjai közt:

- Miért Aharon a főpap? Miért nem én? Miért nem ez vagy az? Ebből vagy abból a törzsből? Mert testvére Mószénak? Mert lévita? És miért nem maga Mósze? Mert így több hatalmat kíván biztosítani saját nemzetségének?

De hát ez is így szokott lenni. Remélhetőleg az Örökkévaló ugyanúgy megbocsátotta, mint az aranybika imádását, s leszáll a nép közé, ahogy megígérte volt.

Azonban semmi csodálatos dolog nem történt. Semmi jel sem mutatta, hogy az Úr leszállt, s elfoglalta volna helyét a Hajlékban. Holott mindenki valami megrendítő eseményt várt: vakító fényességet, hatalmas mennydörgést, földrengést, olyant, amilyent a hegyen tapasztalt. Mert a nép már ilyen, fiam. Nemrég még könyörgött Mószénak, hogy őáltala szóljon Isten, olyan borzalmat ne kelljen ismét elviselnie, amilyent akkor élt meg. "Ne szóljon hozzánk az Örökkévaló, te szólj hozzánk!" rimánkodott akkor, most meg csalódott. Ragaszkodott démoni Jájához, a pusztító istenhez, aki rémületet kelt az emberi szívben. Csodálkozol ezen? Hát vajon nem él-e az a könyörtelen mágikus isten még a keresztény templomokban is?

Abiram, az óvatos vén, látva, hogy a Szentély áll, a nagy avatási ünnep lefolyt, Isten jelenlétének azonban nyoma sem mutatkozik, s hogy maga a nép is kételkedik a Próféta igazmondásában, merészen hangot adott kételyeinek. Ha a régi istenek elvesztették hatalmukat, az új pedig nem mutatja meg hatalmát, mitől féljen? Legalább annyi történt volna, amennyi az egyiptomi templomokban szokott történni. Nagy füst, vakító fény, dörgő szózat s más efféle különös jelenség! Nem olyan szörnyű, mint a hegyen, mert az csakugyan borzalmas volt, de valami, valami, ami Mószét igazolta volna!

Abiram tehát így beszélt barátai, ismerősei s a köré csoportosult nép előtt:

- A Hajlék elkészült, ám hol az Isten? Megígérte jelenlétét, de látjátok valahol? Mert én nem látom!

Meg azokra a szóbeszédekre is célzott, amik a Szentély építői révén terjedeztek. Noha szigorú titoktartásra kötelezték őket, mégsem maradhatott titok, hogy a Szentek Szentje, vagyis a súlyos függönyökkel elválasztott rész nem egyéb sötét, üres fülkénél, s a Ládán meg a két kőtáblán kívül nincs benne semmi.

Mószénak fülébe jutván Abiram keserű megjegyzése, így felelt a türelmetlen népnek:

- Hogy az örökkévaló, áldott legyen, leszálljon közétek, meg kell tisztítanotok magatokat.

Úgy értette, hogy Isten minden földi, emberi elképzelésétől kell megtisztulniok, lemosniuk magukról minden anyagiasságot, s akkor szívükben megtalálják az Istent.

Ők azonban nem értették, s így kérdezősködtek tovább:

- Hogyan lehetünk tiszták?

Mósze hiába magyarázta volna, miként lehet az ember tiszta, tehát olyan intézkedéseket tett, amelyek gyakorlatilag tanítják meg a népet a tisztaságra. Elrendelte Izraél minden huszadik évét betöltött fiának megszámlálását, kivéve Lévi törzséét, mert ennek kivételes helyzetet biztosított. Megparancsolta, hogy mindegyikük fizessen a Miskán számára fél sékelt lelke váltságául. Miért tette ezt? Mert az egész keveréknépből ki akart választani egy kiváltságost, egy elitet, mint ma mondanánk, amely semmi egyébnek ne szentelje magát, csak Isten szolgálatának s a nép vezetésének, tanításának, nevelésének. Hiszen Mósze nem élhetett örökké, tán nem is sokára távoznia kellett ebből a világból, s bizonyára tudta, mikor következik be ez a pillanat. Olyan kiváltságos, testben-lélekben ép, tiszta, erős törzset, olyan szellemileg felsőbb rendű vezetőréteget akart tehát kialakítani, amely független mindenkitől, nem lót-fut mindennapi kenyere után, nem keresi saját érdekét s következésképp mások tetszését, hanem csak az igazságot. És a megtalált igazságot meg tudja, meg is akarja védeni.

Abban mégsem hiszek, hogy az egész népet megszámlálta volna. Az állítólagos népszámlálás merőben elfogadhatatlan végösszege is jóval későbbi hagyomány. A régi ember nem tűrte, hogy megszámlálják, lajstromozzák, gonosz cselekedetet látott benne. Isten ugyanis megmondta: "Megsokasítalak, mint a tenger homokját, mint az Ég csillagait!", s ez untig elegendő volt. Még jóval később is pusztító csapás zúdult Izraélre, mikor Dávid népszámlálást rendelt el, pedig nagy s tisztelt király volt. Az állítólagos népszámlálás eredménye pedig, a hatszázezer fő, vakmerő túlzás.

Még a Léviek megszámlálása s a többi közül való kiemelése is nagy felzúdulást keltett. Már megint a Léviek! Már megint a saját törzse, rokonai! Hiába intézkedett úgy, hogy Lévi törzsének ne legyen vagyona, éljen abból, amit ki-ki a Miskánnak fizet, s ami az áldozati állatok húsából, a kenyerekből megilleti, az irigység parazsa ismét lángot vetett. Különösen mikor kiderült, hogy Lévi törzsének minden elsőszülöttje legyen az Úré, tehát papi szolgálatot kell vállalnia. A fölháborodott Abiram meg is mondta a véleményét:

- Micsoda? Lévi elsőszülöttjei inkább láthatják Istent, mint mi?

Amikor Mósze végleg megerősítette Aharont a főpapságban, s fiait, ivadékait úgy jelölte meg, mint e főpapi méltóság örököseit, Abiram vakmerősége már határt nem ismert, így kiáltott:

- Most két Mószét is látunk, de egyetlen Istent sem!

Mósze azonban rendületlenül tovább haladt a nép megtisztításának útján. Persze, nem szabad arra gondolnunk, hogy a törvényeknek, tilalmaknak, szabályoknak az az óriási, gyakran zavaros, ellentmondó tömege, amit később mózesi törvényeknek neveztek, az ő alkotása. Évszázadok lerakódott rétegei ezek, számtalan csatlakozott, beolvadt, fölszívódott nép hagyományainak jól-rosszul összetákolt konglomerátuma. Vannak közte igen-igen régiek. Ilyen például az, hogy: "Ne főzd meg a gödölyét anyja tejében!" Ez szórul szóra kenita törvény, s tökéletesen ellenkezik más népek, például a foinikok ama törvényével, hogy: "Főzd a gödölyét anyja tejében!" A tiszta és nem tiszta állatok megkülönböztetése semmiképp sem mózesi eredetű, ő ilyen kicsinyes dolgokra nem nézett. A nem tiszta állatok olyan elsüllyedt istenek szimbólumai, akik - a szarvaspatás ördögünkhöz hasonlóan - a dialektika törvénye szerint gonoszakká váltak. Viszont okvetlen Mószétól s közeli munkatársaitól származik a mágiának meg a teremtett, anyagi, érzékelhető dolgok imádásának szigorú tilalma. A halhatatlan Já törvényeinek semmi közük Mószéhoz, de nagyon is az ő szívére, elméjére, hatalmas tudására vallanak Jáhveh, a szellemi, a megfoghatatlan egy Isten bátor megvallásának szavai, az áldozatok elvetése és az a messzehangzó, minden néphez szóló kijelentés, hogy: "Halljad, Jiszraél, a mi Istenünk, az Örökkévaló egy!" A nyomatékos figyelmeztetések, hogy ez az Egy minden népnek szerető atyja. Ugyancsak tőle származik a törvények szelleme. Ezt egy-két apró történet világítja meg. Egy alkalommal Korach, a király volt kincstárosa így szólt a tanácsban - mert előkelő lévita származása, rengeteg vagyona révén a Vének Tanácsának tagja lett:

- Vajon igazságos érdekeinket is alárendeljük az özvegyek, az árvák, a szegények érdekeinek?

Mósze szigorúan rászögezte lenyűgöző tekintetét Korachra, s nyomatékosan így felelt:

- A Törvény az özvegyek, az árvák s a szegények Törvénye. A gazdagoknak, a hatalmasoknak megvannak a maguk törvényei: erőszak és képmutatás. Ha nem adsz a szegénynek, annyi, mintha elvennéd tőle, ami az övé. Ha adsz, annyi, mint ha megadnád neki, ami megilleti. A Törvény: szeretet!

Új formában akarta tehát népe szívébe vésni az Örökkévaló folytonos jelenlétét. Ahogy ő lépett be a "sötét felhőbe", ahogy ő borult le a Szentek Szentjének üres, néma, homályos fülkéjében, s adta át magát az Istennel való tökéletes egyesülés révületének, azt akarta, hogy népe s majd az egész emberi faj ugyanúgy merüljön el Istenben. Sajnos azonban még maga Aharon sem volt képes az imádságnak ezt az állapotát elérni. Mósze gyakran oktatta, hogyan-miként adhatja át magát teljesen Istennek, ámde fájdalommal kellett tapasztalnia a buzgó testvér süketségét s vakságát.

- Az Örökkévaló megáld téged, és őrizetébe vesz - mondta neki gyöngéden. - Az Örökkévaló megvilágosítja a te arcodat, testvérem, s kedves leszel Előtte. Az Örökkévaló feléd fordítja orcáját, s békét ad neked!

Aharon pedig, látva testvérét a titkos fülkében révült szemmel, sugárzó arccal, másvilági mosollyal ajkán, szinte élettelenül feküdni, meghatóan elkeseredett. Így fakadt ki egyszer Mósze előtt, mikor kifelé mentek a Sátorból:

- Miért én vagyok a főpap? Miért nem te? Miért engem választott ki az Úr erre a méltóságra, amire méltatlan vagyok?

Mósze pedig mosolygott rajta, mint egy gyermeken, de nem szólt semmit.

Ugyanekkor két előkelő lévita ifjú, Nadab meg Abihu, éppen a Szentélyben tartózkodott, s hallotta Aharon fájdalmas kifakadását.

- Mikor leszünk mi Izraél népének fejei? - mondta Nadab.

- Mikor hal meg végre ez a két vénember? - mondta keserűen Abihu.

Ebben a pillanatban mégis történt valami mágikus. Mert a két fiatalember azon nyomban összeesett, és meghalt. Ha nem a templomőrök egyike szúrta le őket nesztelenül.

Ennek az esetnek tárgyalása alkalmával megkérdik Rabbijaink: miért kellett az Örökkévaló szentélyében meggyújtani a lámpákat? Íme a magyarázat. Egy látó ember lámpával halad, egy vak társaságában az úton. Mikor pihenőhelyhez érkeznek, a látó így szól a vakhoz: "Gyújtsd meg számomra megint a lámpát, hogy majd tovább mehessünk." Szüksége van a vaknak a lámpára? Egyáltalában nincs! De nem akarja, hogy azt mondják róla, lám, a vak kedvéért a látó lemond a lámpáról. És hogy a vak semmit sem tesz a látó kedvéért. Isten a látó, Izraél a vak. De Isten azt akarja, hogy a népek így szóljanak Izraélről: "Lám, Izraél világít az Örökkévalónak!" A két fiatal férfiú vak volt, nem látta a Szentély ragyogó lámpáit, nem tudta, hogy azok az egész világ üdvössége számára égnek. Önzésükben, törtetésükben azt hitték, hogy Mószénak s Aharonnak szolgálnak, az ő dicsőségükre. Türelmetlenül kívánták, bár az övékre szolgálnának már. Ezért kellett meghalniuk.

A Sátor fölépítése óta Mószéhoz is új módon szólt az Úr. Eddig gyakran úgy beszélt hozzá, mint a kürt félelmes hangja, mint egy hatalmas harsona, parancsolólag, feddőleg, lenyűgöző erővel. Ha Mósze vakmerően vitázott vele, rendre utasította vagy elnémult. Mósze arca lángolt, miközben a Hangot hallotta, s azután is sokáig olyan félelmes volt, hogy az emberek nem tudtak a szemébe pillantani, leszegték arcukat, elkerülték, vagy térdre omoltak előtte. Most azonban a Sátor legbelső rejtekében, a homályos kis fülke magányában, a nehéz bíborfüggöny mögött oly szelíd, oly halk, oly bensőséges volt a Hang, ahogy sem ember, sem angyal nem tud szólni. Annyi szeretettel árasztotta el Mószét, hogy arca kimondhatatlan nyájassággal égett, szeme, ajka, egész valója mosolygott, járása lebegővé vált, mozdulatai csendesekké, megnyugtatókká.

Így szólt a Hang:

- Ó, jaj, eddig ridegség uralkodott köztem és a nép között, harag és gyűlölködés. Most azonban barátság, béke, szeretet köti hozzám.

Mósze így felelt:

- Világnak Ura, miután a szövetség létrejött Közted és néped között, miután örök jelenléted nyilvánvalóvá lett a Te dicsőséged felhőiben, űzd ki szívünkből a gonosz démonokat, tépd ki minden népből a gonoszság csíráit. Akkor az én küldetésem is bevégződik.

- Nem, fiam, ha ez megtörténik, akkor sem végződik be. Nem kell-e maradandóvá tenni az én szeretetem művét? Nem kell-e törvényemet alkalmazni a mindennapi életben? Minthogy elvetted kezemből s népemnek továbbadtad a Törvényt, magyaráznod is kell, hogy megszilárduljon s fennmaradjon a szeretet műve.

Ettől kezdve Mósze rendszeresen magyarázta, s fejtegette a Törvényt Izraél fiai előtt. Ettől kezdve mondták őt Mesternek.

"Ha hárman esznek egy asztalnál, s eközben a Törvényről beszélgetnek, az annyi, mintha hárman ülnének, és ennének az Úr asztalánál" - mondja a Babiloni Talmud. - Keresni kell a Törvényt, kutatni értelmét - mondja Mósze -, mert a törvény nem keres meg senkit. Fiatalon kell keresni, mert vénségben már késő. Ha pedig találtatok benne valamit, ne írjátok föl a magatok érdeméül, hiszen Isten a Törvényért teremtett titeket.

Ilyen s hasonló intelmeket intézett az izraélita nép ifjú férfiaihoz, így buzdította őket tanulásra. Szelíden, gyöngéden tette, mint atyjuk, mint jóságos tanítójuk, mint szerető barátjuk, idősebb testvérük. És a legkiválóbbakat maga köré gyűjtve a pálmaligetben alkonyatkor, a törvénykezés fárasztó munkájának végeztével, az első parancsolattól a tizedikig kifejtette a Törvény értelmét, célját, nyílt vagy rejtett tartalmát. Például ekképpen:

- Az első parancsolat így szól: "Én, az Örökkévaló vagyok a te Istened", a hatodik pedig így: "Soha ne ölj!" Miért? Mert minden ember Isten képmása, az ő Szelleme fénylik rajta, s összetöröd a tükröt, amiben az Örökkévaló képmása tükröződik, ha megölöd. A második azt mondja: "Ne imádj más isteneket", viszont a hetedik: "Ne paráználkodjál", mert a bálványimádás hűtlenség, s a paráználkodás szintén az. Isten népe az ő jegyese, hűnek kell Hozzá maradnia, nem szabad meggyaláznia, nem szabad más felé fordulnia, mással kacérkodnia, másnak adnia magát. E gyalázatos hűtlenség következménye az, hogy amely pillanatban elfordul az Örökkévalótól, abban a pillanatban elfordul tőle Ő is. Elvet téged, saját utadra enged s te eltávolodván Tőle, kétségbeesésbe, meghasonlásba, pusztulásba süllyedsz. A harmadik ezt mondja: "Ne említsd az Úr nevét hiábavaló módon!", viszont a kilencedik így szól: "Ne lopj soha!" Mert a káromlás Isten meglopása, az ő nevének hatalmát lopod meg hívságos célra, de a lopás is káromlásra vezet. "Ne tanúskodj felebarátod ellen hamisan" és: "Megemlékezzél a Szabbatról, szenteld meg azt", ugyancsak összetartozik, fiam, mert aki megszegi a Szabbatot, megfeledkezvén róla, hogy az Úr hat örökkévalóságon át teremtette a világot, s megnyugodott a hetedikben, hamis tanúságot tesz Istenről.

És így magyarázta tovább a Törvényt, szembeállítva egymással a parancsolatokat és tilalmakat, s kimutatva a kapcsolatot égi és földi között. Ilyenekre figyelmeztette őket: "Rombold le házadat, ha bőrpoklosság ütötte fel benne a fejét." Ekkor nemcsak a testi betegségre gondolt, sőt elsősorban nem arra, hanem a lélek tisztátalanságára. Meg hogy: "Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében!" Ezzel szívükbe véste az anyaság tiszteletét még az állatoknál is. Ha már húst kell enned, mert rákényszerít az élet, legalább azt ne tedd, hogy az anyaállat tejében főzd meg a gödölyét, abban a tejben, amivel táplálta. Ilyet is nyomatékosan hangoztatott: "Ne feledkezz meg testvéreid létérdekeiről... alkonyatkor engedd, hogy a szegények lenyugodjanak, kipihenjék a nap fáradalmait." Szigorúan óvta őket a bosszúállástól. Tiltotta a rabszolgaságot, mert, mondta, te is rabszolga voltál Egyiptomban, népem, az Örökkévaló szabadított meg, ezt ne feledd. Meg ilyen csodálatos és meglepő tilalmat is hangoztatott: "Ne fogj ekéd vagy szekered elé ökröt a szamárral együtt!" Miért? Mert más-más a természetük, az egyik gyorsabb, a másik lassúbb, az egyik gyengébb a húzásra, a másik erősebb, így egymást fárasztják ugyanabban a munkában. Azt is mondta, hogy "Ne kösd be ökröd száját, ha gabonát nyomtatsz!", meg azt is, hogy: "Ha földedről hazamégy munka után, s eszedbe jut, hogy a köpönyegedet ott felejtetted, ne fordulj vissza érte, hadd maradjon az idegeneknek, az árváknak és az özvegyeknek, mert az Örökkévaló, a ti Istenetek, a Törvényt az árváknak, az özvegyeknek, a szegényeknek alkotta, s nem vonja meg szeretetét az idegenektől, szeresd hát te is őket." Hiszen Izraél is árva, özvegy, szegény és idegen volt Egyiptomban.

Magyarázatait sohasem volt szabad szó szerint érteniük. Mósze szívből megvetett minden földhözragadtságot, minden naturalizmust. Arra buzdította hallgatóit, hogy a mindennapi eseményekben, példázatokban a lényeget keressék, a múlóban az állandót, az időben az időtlent. De hát erre akkoriban nem is kellett figyelmeztetni az embereket... Sok példázat, bölcs mondás és okos szabály közmondássá vált, s megmaradt évezredeken át szinte napjainkig. Ő ezeket a mondásokat, példázatokat, bölcs szabályokat fölfrissítette, értelmüket megújította, tartalmukat elmélyítette. Szikrázó drágaköveket csiszolt belőlük, s ezek megteltek a másvilági lét örök tüzével.

Ebből a vázlatos jellemzésből is láthatod, fiam és tanítványom, hogy Mósze életének igen nyugalmas korszaka volt a kadesi tartózkodás. Ugyancsak nyugalmas az egész népnek. Mintegy harminc-negyven kilométeres sugarú félkörben tanyáztak az izraéliták Meribat Kades szent ligete körül, föl Hormáig s még azon túl is, ahol a Jehuda-Simeon törzsek éltek. Lassan mozogtak előre-hátra, mint afféle legeltető nép. Sorra megszállták a hegyek lankáit, a völgyekben némi földművelésbe is fogtak. Ezért helytelen a Tízparancsolat s a mózesi törvények némely részének hitelét azzal a mértékkel mérni, hogy "... a pusztában vándorló nép nem ismerhette sem a házat, sem a földművelést, sem a letelepült élet egyéb velejáróit". Jiszraél éveket töltött Kadesben. A nép góseni része, igenis, építhetett házakat a hegyek fáiból, alkalmas helyeken visszatérhetett a földműveléshez, míg ugyanakkor a pusztai eredetű csoportok változatlanul sátorban laktak, legeltetéssel foglalkoztak.

A félig-meddig megállapodott, letelepült, nyugalmas életet megkoronázta Jethro és Cippora megérkezése.

Talán levelet írt Mósze apósának, hogy jöhet már, küldetésének nagyobb és veszélyesebb részét betöltötte, a munka nagyját elvégezte? Hírvivőket indított a távoli országba, az Eufrát vidékére? Vagy jövő-menő utasok, kereskedők, karavánok révén jutott el a jó hír Jethróhoz? Az is lehetséges, hogy Jethro mindezek mellett még érzései sugallatára is hallgatott, tán a csillagok ismerete is hozzájárult Mósze s az izraéliták helyzetének fölismeréséhez. Azt meg bizonyosnak vehetjük, hogy a fiatalasszonyt már türelmetlen sóvárgása indította útnak.

Ha szem előtt tartjuk azt a forró közösséget, az azonos sorsnak azt a megbonthatatlan egységét, ami Cipporát urához s gyermekeihez kötötte, egy pillanatig sem csodálkozhatunk ezen. Volt-e az elhagyott ifjú asszonynak egyetlen pillanata, amit külön élt volna távollevő férjétől? Tudott-e úgy dolgozni, énekelni, enni, pihenni, még aludni is, hogy ne gondolt volna Mószéra? Hogy ne érezte volna jelenlétét? Kérdezhetett-e valamit fiaitól, válaszolhatott-e kérdéseikre úgy, hogy a lélekben mindig jelenlevő Mósze is ne hallotta volna? Nem küldte-e el minden örömét, bánatát, szorongását Mósze után? Este, ha ágyába feküdt, nem úgy fésülködött-e, hogy Mósze tetszését megnyerje, nem úgy hajtotta-e fejét álomra, mintha Mósze vállának ismerős gödrében nyugodna? Nem vele ölelkezett, csókolódzott, beszélgetett-e álmában, nem őt látta-e, amint szamarán hazaérkezik, megöleli őt és a gyermekeket, odaadja a kötőféket, nyugodtan lépdel a vén fa árnyékában a ház felé. Nem kínálta-e kedves ételeivel, nem figyelte-e barna, komoly, szakállas arcának vonásait? Nem kísérte-e végig hosszú útján, mikor idegenek hírt hoztak a távoli eseményekről? Nem szorongott-e, mikor híre terjedt az amalekitákkal vívott csatának? Nem tartotta-e ő is Mósze fölemelt karját ott a dombon, hogy a botot minden izraélita láthassa? Arról ne is szóljak, mennyire megrendült a Szináj-hegy eget-földet rázó eseményeinek hírére, hogy suttogta százszor is: lehetetlen, lehetetlen, Mósze nem lehetett az Úr közelében... de ugyanakkor bámuló csodálattal tudta, igenis, tudta, hogy ott volt! Mósze nagysága megdöbbentette, azonban mégis ahhoz a férfiúhoz ragaszkodott, aki egyszer olyan gyönyörűen imádkozott napnyugtakor.

Minderről azonban ezúttal ne essék több szó. Csak arról, hogy mikor az öreg Jethro kitűzte az indulás idejét, Cippora szíve megállt egy pillanatra, mindkét kezét a mellére nyomta, az ajtófélnek dőlt, szemét behunyta, s két nehéz könnycsepp gördült le lágy arcán. Ehhez fogható boldog pillanata sohasem volt még. Ekkor értette meg, mennyi idő múlt el egyedül, s milyen messze van az ura.

Majd hevesen megrázta fejét, futásnak eredt, s a ház előtt messzecsengő hangon hívta fiait. A két nagyocska, izmos, barna fiú nyomban hozzáfutott. Cippora azonban egyelőre szólni sem tudott, csak megölelte, forrón megcsókolgatta fiait, hosszasan simogatta fürtös fejüket. Végül ennyit suttogott nevetve-sírva:

- Megyünk atyátokhoz.

Az öreg Seriktu nagy sebten előcammogott, könnyekre fakadt ő is. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ő is megy. Csak nem hagyja el kedves Cipporáját, akit kicsiny kora óta táplált, nevelt, akinek anyja helyett anyja volt? És hogy ő, éppen ő ne menjen Uszirszafihoz, csodás ifjabb gazdájához? A világ legnagyobb emberéhez? Ilyesmi senkinek sem juthat eszébe. Ha pedig eszébe jutna, ha meg akarná tiltani, hát Seriktu először életében föllázadna: zokogva tiltakoznék, még tán földhöz is verné magát. Ha mégis itthagynák, gyalog indulna az elvonulók után, követné őket hegyen-völgyön, pusztákon át, éjjel és nappal, nem riadva vissza sem vadállatoktól, sem rablóktól, sem nagyvárosok forgatagától, menne megállás nélkül, élelmét úgy koldulná össze. Vagy lopná!

De hát erről szó sem volt. Jethro úgy rendelkezett, hogy gazdaságának gondjait az udvarmester vegye vállára, nyájaiét pedig tanítványa, Dugazida, Ur-Szumma fia. Jethro nem először utazott idegenbe, tudta, mit, hogyan kell intézni. Igaz, már öreg volt, nehezére esett az utazás, de mégsem riadt vissza.

Kiválogatták a tevéket, szamarakat, kijelölték a kísérő szolgákat, s a készülődés azonnal megkezdődött. Élelmet, ruhát csomagoltak. Nem öltöztek gazdagon, ékszert sem vittek többet a szükségesnél, nehogy magukra vonják az útonállók figyelmét. Egyébként ebben az időben eléggé nyugalmas volt a világ. Mégsem akartak a kelleténél nagyobb feltűnést támasztani. Szolgát is csak tizenkettőt vittek magukkal, ennyi kellett az állatok ellátására s netán szükséges védekezésre, meg aztán ez "kerek szám" volt, azaz: négyszer három.

Mindnyájan végtelenül boldogok voltak. Cippora nagyon is érezte, milyen jó, ha a szeretett férfiú nemcsak lélekben, hanem testben is mellette van. A gyerekek életrevaló kis sihederek voltak, szűknek tartották már világukat, mámorosan törtek hát ki belőle. Mind a kettőnek volt szép kis kardja, arannyal díszített tőre, s olyan takaros útiruhája, hogy nem győztek anyjuk tükrébe nézegetni. Büszkék voltak atyjukra, méltók akartak lenni hozzá, fogadkoztak, hogy így meg úgy, megvédik anyjukat, nagyapjukat meg Seriktu nénit a legvadabb támadóktól is. Szünet nélkül járt a szájuk, arcuk piros volt, szemük villogott. Az utolsó éjszaka nem akartak aludni.

Aztán elindultak Damasz felé, majd onnan tovább Szichem irányában, s Jerichónál átkelve a Jordánon, Ammon s Edom területén haladtak végig. Mindenütt megkapták az átvonulás engedélyét, hiszen Jethro nem volt ellenséges férfiú, sőt inkább békés, tudós, tisztelt öreg. Nem egy város uralkodója meghívta asztalához, a hegyi törzsek sejkjei pedig sátrukba szállásolták, s fogas bölcseleti kérdések megoldását bízták rá. A Holt-tenger déli csücskénél átvágtak egy hosszú vádiba, s Horma irányába tartottak. Onnét már egynapi kényelmes, lassú utazással elérkezhettek Kades kellős közepébe.

Az út hosszú volt, fáradságos is, de nem annyira nehéz, ahogy ma képzeljük. Menetrend nem volt, úgy indultak, haladtak, pihentek, ahogy a körülmények megszabták. A sokféle nyelv nem okozott nehézséget. Jethro világlátott ember volt, nyelvek egész seregét tudta. Szolgái sem tartoztak ugyanahhoz a néphez, ki ezt, ki azt a nyelvet beszélte, ki erre, ki arra volt járatos. Nem egy sokfelé megfordult hányatott élete során, sokféle nyelv ragadt rá úgy-ahogy. Valamennyiük szívét pedig buzdította az öröm, hogy új néphez igyekeznek, új világba, a Kiválasztott Nép fejéhez, a nagy hírű, csodálatos férfiúhoz, aki előtt leborultak a Szináj összes népei.

Nemcsak Mósze várta őket türelmetlenül, hanem Jozabét, Mirjam, a sógorasszonya s maga Aharon s fiai is. Nemkülönben Hor, Hofni, Pinehasz, Szakkai meg Kaleb. Mind-mind kíváncsi volt Mesterének családjára. Az asszonyra, akit méltónak tartott, hogy örök társául maga mellé emelje. Az öreg főpapra, akinek nyájait gondozta, s akitől megkapta a szent botot.

Jozabét könnyekre fakadt, ha elgondolta, hogy keblére ölelheti menyét, földíszítheti a királyi ékszerekkel. Láthatja unokáit. Hiába, akikkel kezdettől fogva együtt volt, nem álltak olyan közel a szívéhez, mint ezek a távoliak, ismeretlenek. Hányszor elképzelte őket, hányszor hallotta a hangjukat, hányszor készített számukra süteményt, mert úgy érezte, bizonyosan megérkeznek már! Abban is bizonyos volt, hogy megérkezvén, most már Mósze is gyakrabban tartózkodik családja körében! Együtt lesznek mindnyájan, s többé nem választja el őket semmi, senki. Ő is úgy képzelte a boldogságot, mint a legtöbb jámbor öregasszony: a család minden tagja mindig együtt üldögél a tűz körül, jóízűen eszik, csendesen beszélget, a gyerekek vígan játszanak, okosan kérdezősködnek, senki sem akar semmit... s így tart ez örökké. Jozabét már tudta, hogy soha sem teszi lábát az Ígéret Földjére, de nem is vágyakozott utána. Majd a gyermekek... a fiúk... az unokák... Ő beéri annyival, hogy látja őket, velük éldegél, aztán csendesen meghal, testét tisztességgel eltemetik a pusztaságban, emlékét szeretettel megőrzik.

Izgatott volt Eliseba, Aharon felesége is. Féltékenyen várta sógornőjét. Vajon mivel nyerte meg a szívét Mószénak? Szépségével? Okosságával? Ékszereivel? Vagy valami hatékony bűvölettel? Alig tudta türtőztetni türelmetlenségét. Fájt neki, hogy mindenki úgy várja, mint egy királynét, míg őt, a főpap feleségét mintha semmibe sem vennék.

A férfiak elsősorban Jethróra voltak kíváncsiak. Mitanni egykori követére a Fehér Házban, a tudósra és bölcsre. Alig várták a mélyenjáró beszélgetéseket, a tűhegyű vitákat, a világ rejtelmeinek, Isten titkainak, a Törvény értelmének boldog megbeszéléseit. Milyen a férfiú, akinek leányát a Szabadító maga mellé emelte?

Mósze tudta, hogy családja úton van Kades felé. Ő is tiszta örömet érzett. Azonban a legjobb megfigyelő sem láthatott rajta mást, mint szelíd nyugalmat, bölcs mértékletességet, okos tartózkodást, sohasem lankadó buzgalmat. Csak mintha a tekintete járt volna néha körül a hegyen, vajon nem érkezik-e egy kis idegen csoport, amely neki olyan ismerős és kedves...

Egy alkonyaton azután csakugyan fölbukkant a négy tevéből s tizenöt szamárból álló kisded utastársaság Horma irányából. Ugyanekkor egy fegyveres őr jelentette Mószénak, hogy a Raszappából való Jethro főpap leányával s két unokájával, tizenkét szolgájával négy tevén, tizenöt szamáron közeledik. Ha nem jelentette volna, Mósze akkor is tudta volna, mert a szíve egy kicsit megdobbant. Arcát pedig elöntötte az öröm.

Egy másik őr arrafelé kalauzolta őket, ahol Mósze bíráskodni szokott. Társaságában volt Pinehasz, Szakkai meg Kaleb. Mósze éppen elbocsátott egy panaszost, napi munkáját befejezte. Fölkelt a kőről, s hosszú, nyugodt lépésekkel ment a pálmaliget szélére. A jövevények távolabb megálltak. A vörös alkonyati Ég alatt egyszerre élesen bontakoztak ki a hosszú árnyékokból a térségre eső napfényben: az egyik letérdelő tevéről nehézkes mozdulatokkal kászálódott le az öreg Jethro, selymes szakálla lebegett a szellőben. Egy másik csengettyűs tevén fiatalasszony várakozott türelmetlenül, hogy lesegítsék. Fejét vörös kendő burkolta, kerek arca, húsos, puha ajka izgalomtól mosolygott, nagy szeme sürgetően tekingetett körül, majd megállt Mósze alakján. Ekkor kinyújtotta felé egyik karját, csuklóján megvillant az aranykarika. A másik két tevéről egy-egy surján fiú ugrott le, egyikük az asszonyhoz sietett, gondosan lesegítette.

Most az érkezőknek négy-öt lépést kellett tenniök Mósze felé, megállniok s meghajolniuk, kezükkel szívüket, ajkukat, homlokukat érintve. S ugyanígy illett cselekedni Mószénak is. De Cippora az első tétova lépések után futásnak eredt, s az illedelem szigorú törvényeit megszegve, Mósze felé repült. Térdre omlott ura lába előtt, fejét mélyen meghajtotta, majd fölemelte sugárzó arcát. Kék szeme teli volt alázattal, mámoros örömmel. Testét-lelkét, egész valóját, egész életét odaadta urának ebben a révült, sugárzó mosolyban. Nem is lehet mosolynak mondani, mert csaknem fájdalmas volt az arca. Az elviselhetetlen boldogság fájdalma lángolt rajta.

Majd ismét lehajtotta fejét, megragadta Mósze jobbját, s hosszú, égő csókot csókolt rá. Teljes, önkéntes megsemmisülése volt ebben a csókban.

Mósze megrendülten lehajolt, gyöngéden magához emelte, erős mellére szorította, átkarolta, megcsókolta könnyben úszó, meleg orcáját, hosszú pillájú, nagy szemét, s érezte, hogy simul hozzá hangtalan zokogásban az asszony, hogy ver a szíve a ruháján keresztül, hogy feszül meg telt, rugalmas melle.

De ekkor már vadul rohantak felé a fiúk is. Szerettek volna ők is a várva várt atyai mellre borulni. Nagyatyjuk dorgálón rájuk szólt:

- Ej, fiaim, hogy viselkedtek ti? A férfiú nem rohan ész nélkül, akármennyire teli is a szíve érzelemmel.

Erre megálltak, mint férfiakhoz illik, mélyen meghajoltak, s elvégezték az üdvözlés szertartásait. Csak azután járultak atyjukhoz, s ölelkeztek össze vele. Mind a hárman ott pihentek erős karja védelmében, anya s a fiúk. Jethro türelmes mosolyával várt sorára kissé hátrább, körös-körül pedig a szolgák álltak, lesve a pillanatot, mikor meghajolhatnak Uszirszafi, a nagy férfiú előtt. Ott állt még Pinehasz, Hofni meg Kaleb is. Meghatottságukban mosolyogtak.

Mikor aztán a szerető karok szétbontakoztak, férj, feleség és gyermekek egy kissé jobban meg is nézhették egymást. E döntő pillanat után ölelkezett össze Jethro is Mószéval, s váltott rokoni csókot.

Cippora könnyein át látta, hogy ura csaknem olyan ugyan, mint mikor elváltak, mégis egészen más. Ez a "más" nem a külsején mutatkozott, hanem belülről áradt. Ugyanaz a komoly, nyugodt, barna arc, ugyanaz a selymes szakáll, ugyanaz a feneketlen, lenyűgöző s mégis nyájas szempár, sőt ugyanaz a ruha is, de szinte félelmes szilárdság, rendíthetetlen nyugalom. Cipporának azonnal a kőszikla jutott eszébe. Mósze alakja sem lett magasabb, persze, egy ujjnyival sem, Cippora mégis meglepően magasnak látta most. Szinte úgy tekintett föl rá, mint egy óriásra. Ez fájdalmas volt, mert közelebb érezte magához azt a Mószét, akit Raszappában ismert meg. Igaz, föltekintett arra is, kiválóbbnak látta mindenkinél, de magához mégis illőbbnek.

Ne feledkezzünk meg azonban Serikturól sem. Szamáron utazott, s míg mindez lejátszódott, keservesen cihelődött le az állatáról. Végre egy szolga megszánta, segített neki. Akkor a legillendőbb szertartások közepette lépkedett Uszirszafi felé, jó távol megállt, a földre borult, s reszkető hangon kiáltotta:

- Por és szemét vagyok az én uram lába alatt! Fogadja kegyesen az én uram szegény, haszontalan szolgálóját!

Mósze akkor mit tett? Jól figyelj, kedves fiam és tanítványom! Jól figyeltek azok is, akik a találkozás e nagy eseményének tanúi voltak, jól figyeltek és álmélkodtak. Mert bár Seriktu ruházatán és viselkedésén látszott, hogy csupán rabszolga, Mósze mégis odalépdelt hozzá, lehajolt, fölemelte, megölelte, megcsókolta az arcát kétfelől. Seriktu pedig átölelte Mósze vállát, és sírva fakadt, íme, most láthatták mindenek, hogy a Törvény valóban a szegényeké, az özvegyeké, az árváké és az idegeneké, mert Seriktu mindez volt egy személyben. Mósze, a rendíthetetlenül szilárd férfi, életnek-halálnak ura százezrek fölött, a félelmes, aki az Örökkévalóval szokott társalkodni mindennap, habozás nélkül magához emelte, megölelte, megcsókolta az öreg rabszolgálót.

De nem időzhetünk az idilleknél, fiam!

Mósze előbb saját sátrába kísérte Jethrót, Cipporát s gyerekeit. Megvendégelte őket. Ezután külön sátrat állíttatott apósának, ugyancsak egyet Cipporának s egyet a két fiúnak. Úgy intézkedett, hogy Jethro sátra körül szolgáinak sátrai helyezkedjenek el, s a közelben legeljenek szamarai és tevéi. Így az öreg főpap a saját úri környezetében érezhette magát, s minden rendelkezésére állott, amit a nyugalom és kényelem megkívánt.

Az esti áldozaton mindnyájan részt vettek, majd Mósze elvezette családját anyjához, Jozabéthez. Most együtt voltak valamennyien. Aharon nem lehetett eddig együtt a társaságukkal, mert főpapi teendői elfoglalták, az áldozat bemutatása után azonban ő is megjelent nyájasan, kíváncsian, méltóságosan és hatalmasan. A fogadtatás kedves volt, sőt Jozabét részéről megrendítő. Percekig szorongatta, csókolgatta menyét, a fiúkat, nézegette őket, szólni sem tudott, mindegyre sírva fakadt és sóhajtozott. Amit először el tudott dadogni, ez volt:

- Haj, bárcsak atyátok is megérhette volna!

Mikor pedig megnyugodott egy kissé, azonnal előkotorta a ládából féltve őrzött kincseit, a láncot, a karpereceket, a fülönfüggőket, s szertartásosan földíszítette velük piruló, meghatott menyét. Mikor ez megtörtént, a tűz fényébe állította, s így kiáltott:

- Királyné vagy, lányom, a Nap, a Hold s a csillagok ragyognak rajtad és fejed körül. Én már öreg vagyok, nem megyek be az Ígéret Földjére, te azonban bemégy, leányom, s dicsőség lesz az osztályrészed. Áldjon meg az Örökkévaló, áldja meg ivadékaidat is. Járjanak ők is, mint te, Isten fényes orcája előtt.

Eliseba, Aharon felesége hallgatott. Nagy szívességgel ölelte, csókolta meg ő is Cipporát, de szólni nemigen tudott hozzá. Cippora csak hibásan beszélte férje nyelvét, Eliseba pedig nem tudta elviselni, ha valaki nem beszélt hibátlanul. Ő maga más nyelven nem tudott, eltekintve némi egyiptomitól. Hát csak ült, s mosolygott, hallgatott, figyelte Cipporát, nézegette a két eleven, fecsegő fiút, s összehasonlította őket a sajátjaival.

Eleázár meg Ithamár csak jó későn érkeztek a szolgálatból, tökéletes udvariassággal viselkedtek, de csak keveset szóltak. Az idősebbik, a karcsú, izmos, nyírott szakállú Eleázár a főpap utódjának érezte magát, s ehhez képest nagyon méltóságteljes, szűkszavú fiatalember volt. Mind a ketten inkább Mósze fiaival beszélgettek.

Mirjam távolba néző szemmel figyelte Cipporát.

Együtt vacsoráztak. Jethro nagyjából beszámolt az otthoni eseményekről, a fejedelmekről, akik útközben asztalukhoz hívták, Edom öregjeiről, akik bölcseleti kérdések megoldására kérték. Cippora Jozabét mellett ült gyönyörű ékszereinek díszében. Kissé vaskosabb lett, mióta Mósze elbúcsúzott tőle, igazi, fiatal anya, szerény, hallgatag, mosolygó, el-elpiruló asszony. Sugárzott belőle a vágy. Kék szemében zöldes cirmok játszottak, tekintete meg-megpihent férje nyugodt arcán, aztán elfordította szemérmesen. Olykor felemelte kövérkés kezét, megvillogtatta új gyűrűjét a tűz fényében, s boldogan sóhajtott.

Eliseba pillantását egyetlen mozdulata, mosolya, hangja, szemének egyetlen fölvillanása sem kerülte el. Túlságosan egyszerű, buta kis nőnek tartotta Cipporát, afféle háremnőnek. Olyannak, aki csak a szerelemért él-hal. Ő maga büszke anya volt: négy fiú anyja, mert ekkor már mester elé járt a két kisebb is, Nádáb meg Abihu.

Jó késő volt már, mikor Mósze fölkelt, sátrába kísérte apósát a csillagos, hűvös éjszakában. Ezután Cippora a két fiút Seriktura bízta, bár eszükben sem volt lefeküdni, akár reggelig mesélték volna kalandjaikat, mutogatták volna fegyvereiket apjuknak. Mósze azonban nem szentelhetett ilyesmire több időt. Cipporát megölelve, elköszönt. Vágyott már a magányra, az imádság mindennél csodálatosabb állapotára. És elindult, ahogy szokott, farán összefogott kézzel, botját a hóna alá fogva, a csillagok felé fordított arccal.

Cippora körülnézett a sátorban. Alacsony asztalkán lámpa pislákolt, fényénél látta, hogy bizony nagyon egyszerű sátor ez. Az ajtó mellett nagy vizeskorsó állott, a hátsó falnál alacsony, igen közönséges ágy, teveszőr pokrócokkal letakarva. Még egy nagyocska láda is volt a másik fal mellett, tenyérnyi bronzlakat lógott rajta, bizonyára ebben tartja Uszirszafi az ékszereit. Egy másik alacsony asztalkán egy kosár szárított fügét meg datolyát látott Cippora. Egyéb semmi. Igaz, szép szőnyegek függtek körös-körül, s a földet is szőnyegek borították, de sem ruha, sem fegyver sehol. Cippora szíve elszorult. Milyen szegényesen él az ő édes, hatalmas ura! Elszomorodva ült az ágyra, összekulcsolt kezét térde közé szorította, s a lámpába bámult. Várt és virrasztott. Szeme könnybe lábadt. Bizony, nem így képzelte el az első estéjét. De azért nem lázadozott, tudta, urának fontos dolga lehet, hogy magára hagyta. Ura sokkal, sokkal nagyobb, mint gondolta, ő pedig nagyon-nagyon kicsiny, nem kívánhat semmit.

Még a hosszú, bő redőjű, vörös kendőt sem oldotta le fejéről, egy mozdulatot sem tett, hogy levetkőzzék. Ha Uszirszafi megérkezik, hadd lássa, hogy alázatosan, türelmesen virrasztva várta, s ha tetszik neki, oldozza le ő a kendőjét, kapcsolja le övét, ha meg nem, hát akkor visszavonul majd a saját sátrába, s ott tér nyugovóra. Pedig fáradt volt, a hosszú út a rázós tevén s a forróság megviselte. Még inkább az izgalom, a viszontlátás szinte kibírhatatlan öröme, az első forró ölelés elképzelése annyi várakozás után. Szeme égett, agyában vadul forogtak a tájak, az emberek, a hangok, a sok idegen, váratlan, szokatlan élmény, amiben részesült.

Halk neszek szűrődtek be az éjszakából. Távoli kutyaugatás, pusztai sakálok elnyújtott vonítása, vadászó baglyok rikoltásai. A hegyek közt tanyázó tábor zsongása, citeraszó, elmosódó ének. Majd meg az őrök tülkeinek búgása. Mindez azonban csak azt éreztette vele, milyen egyedül van. Még őr sem állt a sátor előtt, hogy legalább a lépéseit, köhögését, fegyvercsörgését hallotta volna. Istenem, akárki beléphetne, leszúrhatná, elvehetné gyönyörű, új ékszereit. Ezeket az egyiptomi, királyi ékszereket.

Miután azonban nem jött senki, megnyugodott, s gondolatban sorra elvonultatta maga előtt a ma megismert embereket, Jozabét iránt azonnal teljes bizalmat érzett, de a sudár, erős Eliseba figyelő szemétől, összenőtt, fekete szemöldökétől félt. Mirjam révedező, sötét szeme, álmatag mosolya, szótlansága zavarba ejtette. Aharont jóindulatú, kissé nehézkes, vidámságra hajló férfiúnak látta, olyannak, aki könnyen meghajol a nála erősebb akarat előtt. Két fia, Eleázár meg Ithamár tetszett neki. Nyugodt, okos, szilárd legényeknek látszottak, csinosak is voltak, a viselkedésük előkelő. Cipporát nagyon meghatotta, milyen kedvesen társalogtak az ő gyermekeivel. Még Horra, Pinehaszra, Szakkaira is gondolt Cippora, s ekkor vette észre, hogy miért. Védelmezőt keresett, s mindegyik arcnál, ami elsuhant képzelete előtt, fölvetette a kérdést: vajon megbízható-e, vajon erős-e, meg tud-e védeni? Már nem titkolhatta: félt.

S ekkor gondolatai megálltak Mósze alakján, nem is mozdultak tovább. Égő szemét a lámpába meresztve tökéletesen maga elé képzelte. Igyekezett behatolni a lényébe. Más volt, mint régen, más, mint amilyennek odahaza annyiszor elképzelte, ijesztően nagy volt, és olyan nyugodt, olyan biztos, olyan szelíd, hogy szinte félt tőle. Sötét szeme még lenyűgözőbb volt, mint bármikor azelőtt. Hogy a hatalma mekkora, azt megfigyelhette mások viselkedésén. Minden mozdulatát, minden pillantását lesték. Volt valami megnyugtató s egyben mélyen megható ellentét a belőle sugárzó nyugodt hatalom s az egyszerű ruha között, amit viselt. Egyben ez a jól ismert régi ruha csökkentette idegenszerűségét, a ruha, aminek Cippora a szagát is olyan jól ismerte. Mósze: király. Tiara, jogar, aranyos-ezüstös selyempalást, drága ruha illetné meg, s mégis úgy öltözik, úgy él, mint az az egyszerű pásztor, aki Raszappában szamáron járta a kis gyülekezeteket.

De hátha azért ilyen egyszerű, szinte szegényes, mert nem akarja fölkelteni ellenségei figyelmét? Cippora szíve elszorult. Hirtelen megérezte, milyen gyűlölet, mennyi irigység leselkedik az urára. Előre-hátra himbálta testét az ágyon gyötrelmében, kimondhatatlanul szeretett volna egy meghitt arcot látni, atyjáét, Seriktuét, Jozabétét, Horét, Szakkaiét. A hangjukat hallani. Elmondani, mennyire retteg. De sem atyját, sem Seriktut, sem a fiait nem akarta felzavarni álmukból. Hát csak kétségbeesve kapkodta a szemét hol ide, hol oda, alig bírt magával. Miért nem jön? Hol marad el? Hát nem tudja, hogy itt virraszt a sátorban egyedül, le sem vetkőzött? És várja, várja az ölelését, a csókját? Hogy hozzábújhasson, megnyugodhasson, boldogan megsemmisüljön erős karjaiban, ne érezze ezt a borzasztó félelmet, ami hol megállítja, hol vad dobogásra hajszolja a szívét?

Eszébe jutott, hogy sohasem szeretett Mósze tenyerébe tekinteni. Ha véletlenül megesett, borzongva hunyta be a szemét, s Mósze kezét hirtelen becsukta. Mert mind a két tenyerének három fővonala egy szögbe futott össze, az pedig biztos jele az erőszakos halálnak. Cippora behunyta a szemét, egészen összeszorította, hogy képzeletében se lássa a kemény, barna tenyereket, s bennük a három összefutó vonalat. De hiába, látta, látta így is, jobban, mintha nyitva lett volna a szeme. Kinyitotta, s megint a lámpába bámult, hátha a fény elnyelné a borzasztó látványt. És istenéhez fohászkodott, hazudtolja meg a tenyér jeleit, tegyen csodát, óvja urának életét hosszú-hosszú ideig, hogy unokáinak seregét is láthassa.

Így ült előrehajolva, dermedten a borzalomtól s elalélva a buzgó könyörgésben. Az idő megállt. Jaj, megállt, nem sodorta tovább a reszkető képeket: rohanó, ordító emberek tömegét, kavargást, iszonyatot, öldöklést, halált...

Hirtelen fölriadt: Mósze jelent meg az ajtónyílásban. Mosolygott, lassú mozdulattal lebocsátotta a függönyt, Cipporához sietett. Két ujjával megfogta kerek állát, arcát fölfelé fordította. Sötét pillantása sütött. Cippora remegve emelte rá arcát, szemét tágra nyitotta, mosolygott ő is. Elhagyta minden ereje.

Mósze mellé ült az ágyra, erős kezét gyöngéden Cippora mellére helyezte. Ő pedig ráborult, könnyei kicsordultak, lázas ajka félig megnyílt, szeme mámorosan ragyogott. Fölcsillantak benne a parányi zöldes cirmok, mint a csiszolt lazúrkőben.

Az élet látszólag nyugodtan, békésen folyt. Ki-ki végezte dolgát. Csak Cippora nem tudott nyugodni. Mindegyre az járt az eszében, hogy föl kéne kerekedni atyjával, urával, gyermekeivel, szolgáikkal, s visszatérni Raszappába. Magukkal vinni Jozabétet meg talán Mirjamot is, ha Uszirszafi nagyon akarja, de ez nem olyan bizonyos. El, el innét, mennél hamarabb. Miért? Nem tudta. Csak érezte, halálos nagy veszély fenyegeti az urát s vele mindnyájukat.

Talán az forgatta ki a mindig vidám fiatalasszony nyugalmát, hogy itt alig volt dolga. Csakugyan úgy élt, mint egy háremhölgy. Seriktu fürdette, illatos kenetekkel, olajokkal kente, fésülte, öltöztette, ékszerezte - aztán nem történt semmi. Mósze napkeltekor elvégezte testgyakorlatait, magános sétáját, aztán kezdődtek a tanácskozások a Vénekkel, Horral, Hofnival, majd a bíráskodás a pálmaligetben a végtelenségig. Mósze a kövön ült, hosszú sorban járultak elé s vitatkoztak, veszekedtek, bizonykodtak, fogadkoztak a panaszosok meg a vádlottak. Délután elcsendesedett a Sátor környéke, de akkor meg tanítványai s vitázó társai fogták körül Mószét, s a Törvényt fejtegették. Napnyugtakor rengeteg ember gyűlt össze a Sátor előtt, szóltak a kürtök, Aharon főpapi díszben áldozott. Báránybégetés, gödölyék síró mekegése, a nép hatalmasan zúgó éneke, a leányok dobszóra, citerára járt tánca verte föl az egész völgyet s zengett vissza a hegyek koszorújáról. Hanem ezután sem volt Mósze szabad. Szokásos esti sétájára indult, bejárta a tábor egyik-másik részét, szóba ereszkedett az emberekkel, még inkább azok beszéltek, ő hallgatott. Végül kiballagott a táborból lassú lépésekkel, kezét a farán összekulcsolva, botját a hóna alatt fogva haladt fölfelé a hegyen, s eltűnt a szem elől. Cippora félt, hogy ilyenkor döfi le valaki, vagy üti agyon. Szólni azonban nem mert, csak Hornak panaszolta el aggodalmait. A széles arcú, magas homlokú, mosolygó tekintetű, izmos férfi összefonta mellén a karját, korbácsát lelógatta, lábát szétvetette, úgy hallgatta a rebegő szavú asszonyt. Aztán elnevette magát, s megnyugtatta: vigyáz ő, vigyáznak a válogatott gibborim, a Mester egy lépést sem tehet gondos őrizet nélkül, csak nem tud róla. Nem is törődik vele. Cippora meg is nyugodott egy időre, míg aztán aggodalmai ismét föl nem támadtak.

Ugyancsak elpanaszolta félelmeit Szakkainak, a titkárnak is. Szakkai a délelőttöket ura sátrában töltötte, a földön ült, tábláját a térdére fektetve írt. A nehéz lakattal zárt ládában nem ékszerek voltak, hanem papírtekercsek, égetett agyagtáblák, finoman kidolgozott bőrlapok. Cippora olykor-olykor egy pillantást vetett Szakkai írásaiba, látta, különös jelekkel, ákombákomokkal, keresztekkel, körökkel, négyszögekkel, apró állatfejekkel, zegzugos vonalakkal s egyéb ábrákkal teleírt bőrtekercsek értelmét foglalja másféle írásba. Egyszer megkérdezte a titkárt, miféle írások ezek. Szakkai csendes mosollyal pillantott föl asszonyára, gazellaszeme okosan csillogott. Megnyalogatta mindig cserepes ajkát, s rekedtesen magyarázta:

- Ebben a ládában együtt van az emberi faj egész tudása. Minden, ami ezer meg ezer év óta öröklődik, az egész titkos tudomány. Csak azok értik, akik ezekbe a jelekbe beavatást nyertek. A Mester tanítja a tanulásra alkalmasokat, az ő számukra írom le a kijelölt helyeket.

Még mást is írt Szakkai. Mósze ugyanis sokszor késő éjszakáig járt le s föl sátrában, s meg-megállva, lassú szóval diktált, míg felesége az ágyon összekuporodva szundikált. A titkár ezeket a szövegeket szapora írásmóddal papírra vetette, s másnap, mielőtt a bíráskodásra ment volna, hogy jegyzőkönyveket írjon, gondosan lemásolta. Így félálomban, félfüllel hallott Cippora az amalekitákkal vívott véres ütközetről is. Szállongó hírekből már tudott róla, hogyan tartották Uszirszafi fáradt karját, hogy a harcoló nép folyton lássa a botot, most aztán hitelesen is hallotta. És szemét tágra nyitva tekintett le s föl járkáló urára, szinte érezve saját karjában a fájó fáradtságot, amit ő érzett akkor. Szerette volna csókjaival végigsimogatni azt a megfáradt kart.

De törvényeket, tilalmakat, rendelkezéseket is diktált Mósze a titkárnak, s Cippora ezeket nagyon unta. Nem is tudta megérteni, miért bíbelődnek a férfiak efféle haszontalanságokkal, holott az élet minden fontos dolga olyan egyszerű.

Félelme még inkább föltámadt, valahányszor a táborban járt. Előfordult ugyanis, hogy csintalan, módfölött kíváncsi fiai elcsatangoltak a közelből, s halálosan nyugtalanították anyjukat. A kéznél levő szolgákat utánuk futtatta ugyan, de maga is keresésükre indult. Kényszerítette magát az idegen környezet megszokására. Amit látott, tapasztalt, elszorította a szívét. Vad, fekete férfiak, barna arcok, villogó szemek, félmeztelen legények, rikongás, harsány nevetés, birok, tüzes, pattogó dalok, zengő citerák, dobok, fenekedő kutyák, ordító szamarak, harapós tevék, vad, pusztai marhák... Veszekedés, átok, szemét, ganaj. Itt éppen főztek a sátor előtt lobogó tűzön, ott gyanús, alattomos tekintetű öregek hevertek, emitt egy asszony fenekelte ordító gyermekét, amott összevigyorgott Cippora láttán két nyírott szakállú legény. Látott Cippora mindenféle szakállakat és hajviseleteket. Orrokban fityegő karikát, tetves szegényt, csonka kart, lábat, bizonyára a híres csata emlékeit. Látott félelmes beduinokat, akik úgy tudnak varázsolni, hogy senkinek sem biztos az élete. Béklyójáról elszabadult szamár vágtatott el mellette, nyomában az üldözők szamáron, gyalog, kutyákkal, ordítva és kurjongatva. Látott kivénhedt, sok utat megjárt szekereket s rajtuk ótvaros, csipás gyerekeket, álmos, rossz képű, fogatlan öregasszonyokat. Látott rozzant, így-úgy összetákolt kis házakat, inkább siralmas ólaknak látszottak, mint emberi lakóhelyeknek. Itt szültek, ott gyászoltak. Majd meg hallgatag, szikár, barna testű, büszke férfiak közé került, mintha mindegyikük valami előkelő fejedelem lett volna. Pillantásra sem méltatták Cipporát. Még a hegyek barlangjaiban is népes családok tanyáztak. Cippora ugyan nem ismerhette meg mind a százezreket, a százezrek minden nyomorúságát, gazdagságát, vidámságát, gyanakvását, csúfondárosságát, panaszát és örömét, de abból is eleget látott, ami a kadesi szent liget közelében mutatkozott. És a szíve egyre jobban megtelt félelemmel, keserűséggel.

Megszokta a raszappai vén ház meleg fészkét, a csendet s a magányt, az imádságra gyülekező ismerősöket, az otthoni szolgákat, szolgálókat, szamarakat, tevéket, teheneket s a két hűséges házőrző kutyát, a hízelgő-doromboló macskákat. Otthon minden olyan nyugalmas, olyan biztos volt. A vén fa a ház előtt szelíden susogott, jó volt terebélyes árnyékában dalolva őrölni a gabonát, gerebenezni a lent, pörgetni az orsót, hallgatni a szolgálók viháncolását, dalát, meséit, Seriktu dohogását. Gondoskodni az egész házról, atyjának kedves ételeit készíteni, elnézni este, amint a lámpa fényében tudós tekercseit olvasgatja. Itt pedig minden olyan fenyegető, vad, idegen volt, s még csak nem is dolgozhatott, mert nem volt mit. Uszirszafi sátrát egy vénember, Téti hozta rendbe, s a főpap nem mozgott több vigyázattal a Szövetség Sátrának szentélyében, ahogy ő jött-ment, tett-vett ura sátrában. Cippora látta, halálosan megsértené, ha maga akarná elvégezni ezt a munkát, hát ráhagyta. Téti legalább érdekes eseményekről mesélt: hogyan jelent meg a bányatelepen egy szamaras ember, hogyan adta ki első parancsait, hogy lázadtak föl a kényszermunkások... És újra meg újra büszkén emlegette, hogy ő, Téti azonnal fölismerte Isten Emberét, s habozás nélkül elhagyta a családját érte. Most itt az egész család, de ő nem tud már hozzá visszamenni, haláláig a Szabadító mellett marad.

Zúgolódott Seriktu is. Miféle élet ez itt? Soha semmi dolga. Otthon meg szanaszét húznak mindent, a jószággal nem törődnek, tán a házat is elvitte már a vihar. Milyen nép ez? Ahány, annyiféle. Nincs egy tisztességes ház az egész környéken, nincs egy jóravaló gazdaság. Mit akar Uszirszafi ezzel a néppel? Inkább hagyná, s keresne más országot. Hiszen még csak egy szép körmenetet sem lát itt az ember, mint Éragizában vagy Szipparban! A zenéjük, énekük is olyan, mintha mindig csatába akarnának rohanni. Seriktu napról napra elégedetlenebb volt. Könyörgött Cipporának, beszélje rá urát a visszatérésre.

Cippora azonban nem szólt. Gondolni sem mert volna rá, hogy akár egy szempillantással, egy könnyel, egy szóval is beleavatkozzék hatalmas ura ügyeibe. Hiábavaló is lenne. A férfiaknak megvannak a maguk fontos dolgai. Nincs nyugtuk sem éjjel, sem nappal. Hogyan szólhatna ebbe egy asszony? Különösen olyan, mint ő, a kis semmi félelmes ura mellett? Majd bölcs atyja, Jethro a kellő időben, a kellő alkalommal megmondja, mit határoztak. Mert a hallgatag Uszirszafi még azt sem mondja meg.

Nagy magányában eljárogatott anyósához. Ott meg Eliseba nyugtalanította. Érezte, hogy ez a jól megtermett asszony lenézi őt. Gyakran szeretett volna ráborulni Jozabét vállára, elsírni szomorúságát, aggodalmait, de mit szólt volna éppen Eliseba?

Így éldegélt, szomorkodott Cippora. Boldog volt, ha csintalan fiai előkerültek, s anyjuknak is juttattak kegyesen egy-két vidám pillanatot.

Megismerkedett Cippora Korach nejével, Olla úrhölggyel és leányával, Nefer-neferrel is.

Olla úrhölgy végre megértette, hogy cselekednie kell. Vagy-vagy, mint mondta. Szilárdan meg van győződve ura ostobaságáról, s hogy Egyiptomban nem jutott volna semmire, ha ő nem "irányította" volna. - Ugyanígy semmire sem jut, ha ismét "mellé nem áll". Felhagyott hát a keserű tétlenséggel, s számba vette, mit lehetne tenni a mostani szerencsétlen viszonyok között. Mert hát itt nehezebb az érvényesülés, mint Egyiptomban. Ott elegendő, ha valaki gazdag, tiszteli az illendőség törvényeit, jól tud forgolódni a társaságban, ismeri az üzletkötés fortélyait, s kápráztató lakomákkal, ünnepélyekkel el tudja szédíteni az embereket. Az sem baj, ha buta. Itt azonban fogasabb volt a helyzet. Igaz, ezek az emberek is tisztelték a vagyont, az előkelő származást, a rangot, de olyan férfiú volt a vezérük, legközelebbi munkatársai is olyanok voltak, hogy mindezt semmibe sem vették, sőt intézkedéseikkel, viselkedésükkel szembefordultak az efféle hívságoknak. Életmódjuk szerény volt, nem lehetett őket elkápráztatni. Sátraik, öltözetük, élelmük alig jobb, mint a szegényeké. Ezt csodálatos közönnyel tűrték. Olla asszony nem is értette, hogy lehet így élni. Korach mérhetetlen nagy kincseit elfogadták, egy külön nagy sátorban őriztették, pontos lajstromokat vezettek róluk, de csak annyit használtak belőlük, amennyi éppen kellett élelemre, fegyvervásárlásra. Még a Szövetség Sátrát is a nép önkéntes adományaiból építették és szerelték föl. Ami pedig az ostobaságot illeti, ezzel, sajnos, nem sokra lehetett menni. Azt is csak nehezen érte el, hogy a Vének közé válasszák mint előkelő lévitát s gazdag embert. Mószéval való kapcsolata külszínre udvarias volt, igazában azonban üres, semmitmondó. Korach pontosan megjelent a tanácskozásokon, az áldozattal soha el nem maradt, ott állt legelöl, buzgón hirdette az Örökkévaló egyetlenegy istenségét. Lelkesen sürgölődött Mósze körül, áhítatosan hallgatta fejtegetéseit, kérdéseket intézett hozzá, a vitákba beleszólt - de hát mindez egy lépéssel sem vitte közelebb valódi célja felé.

Olla asszony tehát ugyanúgy kezdte szidalmazni, piszkálni, korholni, uszítani férjét, ahogy Egyiptomban, hatalmuk virágzása idején szokta. Annál hevesebben, mennél tűrhetetlenebbé vált számára a pusztai élet. Minthogy a kadesi tartózkodás reménytelenül megnyúlt, Olla asszony elérkezettnek látta az időt, hogy férje s az egész család sorsán fordítson. Különös keserűségére szolgált leánya s fia. Hofni, a tudós egyszer azt mondta: "Mósze mindenkit oda állított, ahova való." Ollát vérig sértette ez a - szerinte - komisz megjegyzés. Hát oda való Korach, ahol van? A király kincstárnoka? Oda való ő, Olla, ahol van? Sátorba, megfosztva legelemibb kényelmétől, társaságától? Oda való ez a szerencsétlen leány, ahol most gyötrődik? Mint akármelyik piszkos beduin leánya? Vizet hordani, hagymát vágni? Tétlenül heverészni és bánkódni igazi otthona után? Oda való a fiú is a vad, fegyveres férfiak közé? Még az Amalekkel vívott csatában is részt vett a szerencsétlen. Hiszen teljesen elzüllik. Atyja tekintélyét semmibe veszi, vagyonán csak röhög, régi szép életükre legyint.

Ollának messze tekintő céljai voltak. Éppen ezért kapóra érkezett Cippora. Már néhány nap múlva szolgákat küldött hozzá, s meghívta szerény házába. Cippora nem sietett, azonban végül is elhatározta, hogy felkeresi a "szerény házat". Seriktu s egy szolga kíséretében elment Korach és feleségének sátrába. Nagyon gondosan öltözött, gyönyörű egyiptomi ékszereit is magára vette, szépnek, fiatalnak, előkelőnek érezte magát.

Volt aztán mit megcsodálnia Olla hatalmas, pazarul fölszerelt sátrában. Szebbnél szebb szőnyegek, egyiptomi párnák, alabástrom edények, vázák, mozaikos asztalkák, művészi lámpák s olyan illat, de olyan, mint egy buja, virágzó rété. Az úrasszony rézvörös, hatalmas parókával a fején, fölékszerezve, finom, könnyű egyiptomi ruhában, aranyos saruban fogadta. Ki is volt festve, mint egy istenkép, s szédítő illatot árasztott. Életkorát nem lehetett tudni. Kifogástalanul hajolt meg Cippora előtt, olyan nyájas és szerény volt, hogy a fiatalasszony elpirult restelkedésében. Százszorszépet is gazdagon fölpiperézték, de parókát nem viselt, őt már izraélita módi szerint fésülték. Ügyetlenül hajolt meg a vendégei előtt, aztán rögtön a sarokba vonult, elhelyezkedett a vánkosokon, s rosszkedvűen bámulta Cipporát.

Volt mindenféle sütemény, hideg hús, gyümölcs, bor, sör. A szolgák nesztelenül hordták a széles ezüsttálcákat, korsókat, aranyserlegeket. Öreg, vállas, parókás udvarmester ügyelt rájuk, mint egy méltóságteljes hadvezér. Cippora ámult-bámult, nem hitte volna, hogy itt ilyesmi is lehetséges.

Mit hallott Cippora új barátnőjétől? Sok-sok bánatosan elrebegett történetet egyiptomi életük nagyszerűségéről, előkelő ismeretségükről, feledhetetlen lakomáikról, a királyi udvar fényéről, Korach kiváltságos helyzetéről, Egyiptomban maradt leánya gazdagságáról, szépségéről, okosságáról. ("Ő bizony nem vállalta ezt a sok lemondást, megpróbáltatást, kedvesem!") Pontos adatokat egyiptomi palotáik nagyságáról, berendezéséről, szolgáik, parasztjaik, mesterembereik, írnokaik, felügyelőik számáról. Áradozó dicséreteket fia műveltségéről, az Amalekkel vívott ütközetben tanúsított hősiességéről, áldott jó szívéről, nyíltságáról. Rengeteg elbájoló történetet arról, hogy mikor, hogyan tüntette ki barátságával Korachot a király. Eknaton is, Szekaré is hogyan invitálta kocsijába, mikor az utcán találkozott vele, mi mindennel traktálta asztalánál, hányszor részesítette dicséretben, milyen aranyláncokat ajándékozott neki, miképp szólította magához még éjszaka is, hogy tanácsait meghallgassa. Azt is megtudta Cippora, hogy Korach tárta fel s hozta el Jószif kincseit, kilencven líbiai szamár terhét, meg hogy az ő útmutatásai alapján nyitották meg a Szinájon levő bányák titkos kincstárait. Enyhe bánattal elsóhajtott panaszokat is hallhatott Cippora e kiváló férfiú méltatlan mellőzése miatt, de hát az emberek irigyek, még a legkiválóbbak is. Végezetül hallhatta Cippora az ő urának, Mószénak lelkes dicséretét. Hogy milyen nagy. Milyen bölcs. Milyen igazságos. Milyen céltudatos. Milyen hivő. Milyen alázatos és szerény. Mennyire törődik a szegényekkel. Olla úrhölgy összetette finom kezét csodálkozásában, majd meg fölemelte, mintha imádkoznék. Arca szüntelen elragadtatásban úszott. Mikor pedig nem talált méltó szavakat Mósze magasztalására, megrázta rézvörös parókája fürtjeit, mint aki már tehetetlen. Sor került, persze, Cippora anyósának, Aharon feleségének, a jóstehetségű Mirjamnak, majd magának Aharonnak a dicséretére is. Olla azt sem titkolta, hogy szeretne olyan két fiút, amilyen Eleázár meg Gersom, aztán mohón könyörgött Cipporának, mutassa be neki két fiát is, azokat az édes, okos, virgonc gyerekeket, hiszen annyi szépet hall róluk.

Közbe-közbe tapintatos kérdéseket is felvetett Olla úrhölgy, szerette volna beszéltetni ezt a butácska idegen asszonyt. Egy-egy gyors pillantással fölmérte vendége külsejét, ruházatát, ékszereit, mozdulatait, igyekezett belelátni. Cippora azonban csak keveset beszélt. Nagyon kedves volt, illedelmes, de tartózkodó. Bizalmatlanság lopakodott a szívébe, gyanakodva hallgatta Olla dicséreteit, nem tetszett neki egyiptomi viselete, óriási parókája, hideg szeme, nagy szája. Cipporát arra oktatták, hogy "semmit se vigyünk ki a házból, semmit se hozzunk be", s ehhez tartotta magát. Hallgatagságát rossz nyelvtudásával mentegette. Olla azonban úgy látta, butaságból nem mer beszélni. Akár az ő leánya.

A látogatás végén maga Korach is megjelent néhány percre. Alázatosan hajlongott Cippora előtt, nyájasan megcsókolta feleségét, leányát. Cippora hogyléte után érdeklődött. Méltóságos asszonynak szólította. Haj, itt bizony nehéz az élet. Sokat kell tűrni, mindenről le kell mondani. Ha nem indulnak mennél előbb Kánaánba, szétzüllik, lerongyolódik az egész nép. De hát a bölcs Mósze, Isten Embere tudja, mit mikor kell tennie. Ő látja azt is, hogy még néhány év ezen a nyomorúságos helyen, s mindenki elveszti a létalapját. Ezután ő is magasztalva csodálta Mósze nagyságát, s csaknem könnyezve tett hitet az Örökkévaló mellett.

Mikor hazafelé tartottak szamaraikon, Seriktu így szólt:

- Nézd, kedvesem, mennyi sátor, mennyi szolga... s mi minden van még odabent! Mintha egy darab Egyiptomot hordtak volna ide. A cselédek sátrában is több pompa, drágaság, kényelem, mint a mi urunkéban. S micsoda ételek, aranyom. - Az öreg Seriktu összecsapta a kezét, egy pillanatra eleresztve a kantárszárat is, amivel a makrancos szamarat nógatta. - Tudod, hogy borjúhúst adtak meg mézes süteményeket? Honnét van ezeknek még itt is mézük? Fél év óta nem láttam mézet, leánykám. Aztán sört is adtak, erőset, most is kóvályog tőle a fejem. Ez a fickó is annyit ivott - intett a fejével a vigyorgó szolga felé. - No és kedvesek voltak?

- Nagyon is kedvesek - válaszolta finoman Cippora.

- Hát, persze - sóhajtotta az öregasszony. - Vén bolond vagyok. Milyenek lehettek volna? Hiszen azért hívtak. - Szaporán fecsegett, egy kicsit fejébe szállt az ital. - Az úr még a cselédsátorban is megfordult egy pillanatra, nem engedte, hogy leboruljak előtte, hanem megkérdezte, kaptam-e jól enni-inni, nem kívánok-e valamit. Hoj, micsoda szívesség, micsoda bőkezűség! Hallottam, mennyit adakozott az úr a ti Istenetek számára is.

- Nagyon elbűvöltek téged, Seriktu - mosolygott Cippora.

- Hiszen éppen azt magyarázom, te oktalan leány, hogy milyen utálatosak, milyen képmutatók, milyen hazugok! - kiáltotta Seriktu mérgesen, kerek, barna képén összefutottak a ráncok. - Hát nem láttad, milyen a szája mindegyiknek?

- Most meg a szájukat csúfolod?

- Én még ilyen nagy szájú embereket nem láttam - csodálkozott Seriktu. - Fültől fülig ér, s ha mosolyognak, nyájaskodnak, félrebillentik a fejüket, megborzad tőlük az ember. Jól meg kell jegyezni az ilyen szájat, leánykám. Mert én sokfelé jártam, sokféle embert láttam, azt az egyet megtanultam, hogy a száj formája meg a kézé sohasem hazudik. Hazudhat a szem, az arc, a hang, hazudhat az egész test, de a száj formája soha. Ezt jegyezd meg jól. Meg a kézé. Mikor a szavak hazudnak, figyeld csak a kezet. Az elárulja a szívet, azon nem lehet uralkodni.

- Neked mit árultak el ezek a szájak? - kíváncsiskodott Cippora.

- Hát... hát... azt mondták a szájak, leánykám, miközben mosolyogtak, ettek, beszéltek, s a szavak egészen mást akartak bizonyítgatni: ostobák vagyunk és mohók, mindenünk a hasunk, a gazdagságunk, a hasznunk... Nyájas szavakat formálunk, beszélünk hitről, igazságról, szeretetről és barátságról, de csak azt lessük, ki elől lehet elkapni valamit, s magunkba gyömöszölni. Rágcsálni, majszolni, szopogatni szeretünk mi, nyálazni és nyalogatni szeretünk, mondjon a nyelv akármit. Olyanok vagyunk mi, mint a zsákok, mindig nyitva, mindig várva, leselkedve... az ám! Ronda szájak vagyunk mi, nem titkolhatjuk, akármit mondanak a szavak. - Seriktu halkan nevetett, aztán megfordult, s a sarka mögé köpött. - Ha tehetném, leánykám, leszállnék, s visszafelé néznék a térdem között. Mert onnan csak gond, baj, keserűség, talán csapás is fenyeget minket. Jó lesz vigyázni urunkra - fejezte be csaknem komoran.

A fiatalasszony hol mosolyogva, hol nevetve, hol meg elgondolkozva hallgatta a vénasszonyt. Maga is jól megfigyelte azokat a nagy szájakat. Olla széles, vörösre festett száját, a leány vastag, bágyadt, többnyire nyitott, mogorva száját, Korach látszólag gyermetegül mosolygó, ártatlannak látszó, hatalmas száját... Most látta csak, milyen félelmes, fenyegető szájak egytől egyig. S mennyire másról vallanak, mint amit mondanak. Összehasonlította őket Mósze nem nagy, erőteljes, szorosan záródó, rebbenően mosolygó, komoly szájával, Jethro nyugalmas és bölcs férfias ajkaival, az okos jóindulat és türelem forrásával. Seriktu mozgékony, ráncos, vértelen, de finom szájával. A fiaiéval, ezekkel a friss, ártatlan, vidám-komoly szájacskákkal. Végül a magáéval is. Tudta, hogy formás a szája. Nyomban azután Horéra, Hofniéra, Pinehaszéra gondolt, majd Jósuah gyönyörűen ívelt, szoros, végül Szakkai cserepes, sápadt, szomorúan mosolygó szájára, amin annyi megbocsátás, annyi búcsúzó kedvesség szokott lebegni. Seriktunak igaza van. Ilyen ijesztő szájakat, mint az a három, amit ma megfigyelt, nem látott sehol.

Ekkor megint félni kezdett, maga sem tudta, mitől. Saruja sarkával gyorsabb járásra nógatta szamarát, szeretett volna már otthon lenni. Mintha váratlan baj fenyegetné, mintha jóvátehetetlen csapás kóvályogna az egyszerű kis sátor fölött.

Seriktu meg a szolga kissé hátrább ügetett utána. Cippora megfordult, jól megnézte a szolga száját. Vékony, vidám száj volt, egyik pillanatról a másikra nevetésre húzódott, nyoma sem volt rajta álnokságnak. Cippora megkönnyebbült.

Boldogan pillantott megint előre a pálmaliget, a fölmagasodó Szentély s a közelben kuporgó három kis sátor felé. Az egyik Mószéé, a másik az övé, a harmadik a fiúké meg Seriktué. Cölöphöz kötött szamarak álldogáltak előttük. Távolabb Jethro sátra állt. Csendes, békés volt minden.

Szívesen időznék Madárkánál, a szívemnek oly kedves fiatalasszonynál, az ő örömeinél, bánatainál, félelmeinél, bizakodásainál, de az idő sürget, fiam. Ebben a történetben nem róla van szó, férfiak története ez, Istent és Hazát kereső férfiaké. Talán egyszer majd kerül valaki, igazi író, költő, s megformálja ennek az asszonynak az alakját méltó módon. Aki csak Madárka volt e zordon időkben.

A hosszú kadesi tartózkodás alatt - tán öt-hat évre is nyúlt, vagy még többre, ne találgassuk, hiszen úgysem a naptári évek a fontosak, hanem mindig az "idők teljessége" - Jethro éppen egy évet töltött Mósze mellett. Eredetileg úgy számította, hogy éppen csak elkíséri leányát s unokáit, körülnéz, aztán visszatér az Eufrát mellé. De egyszer csak észrevette, mennyivel fontosabb dolgok történnek itt. Megragadta Mósze Istenének lénye, ismerkedni akart vele úgy, hogy hovatovább Raszappával már mit sem törődött. Miért sietett volna haza? Mit keresett volna otthon, az elcsendesült házban? Gazdasága már nem érdekelte. Ide húzta a szíve, itt érezte magát jól. Új világ született körülötte, új nép formálódott sok szenvedésben, nyomorúságban, viaskodásban, vitában, buzgalomban, s Mósze volt a formálója. Jethrót szent kíváncsiság szállta meg, hogy az Istent, akinek botját hosszú éveken át őrizte, ő is megismerje, ismeretét elvigye Raszappába, s hét kis gyülekezetében ő is elterjessze. Jethro egész életében mohón tanult. Vénségében még mohóbban fordult az igazság felé.

Mósze már a kadesi tartózkodás kezdetén életbe léptette a Lévi-törzsnél hagyományos tanítási módszert. Kiválasztotta a legalkalmasabb férfiakat, s apránként beavatta őket az isteni tudomány titkaiba. Ők azután tíz-tíz férfiút választottak ki, s ezeket a csoportokat tanították. A csoportok minden tagja szintén tízet-tízet válogatott s tanított. Így, lépcsőzetesen folydogált alább s alább a tudomány, ahogy a Nílus zuhog sellőkön, kataraktákon egyre lejjebb, válik egyre szélesebbé, s öntözi az emberek millióinak földjét. A forrásnál ott állt Mósze, közvetlen kapcsolatban az Örökkévalóval. Ő adta át az élet vizét legközelebbi munkatársainak s híveinek: Hornak, Pinehasznak, Hofninak, Szakkainak, a testvéreknek, akikkel együtt esett át a beavatások különböző fokozatain. Csatlakozott hozzájuk Jósuah, majd Kaleb is. Mószéval együtt éppen heten voltak tehát. De évek múltak el, amíg Jósuah s Kaleb ugyanúgy részt vehetett a titkos megbeszéléseken, mint az egyiptomi beavatottak. Itt nem alkalmazhatták az egyiptomi szabályokat, nem voltak zárt ajtók, sötét folyosók, föld alatti kamrák s alagutak, lépcsők, festményekkel díszített termek, kőszarkofágok, rejtélyes és jelképes mozzanatok, cselekedetek, halál és föltámadás. Ám annál több a tiszta értelemre, a bátor, elvont gondolkodásra támaszkodó magyarázat. A tudományok egy részét is mellőzni kellett, hiányzottak a szükséges eszközök. Hofni, a matematikus, aritmetikus és csillagász csupán kezdetleges műszereket tudott készíteni a csillagok megfigyelésére, planetáriumra gondolni sem lehetett, amilyen Anuban forgott. Hofni tehát azt tanította, amit Egyiptomban tanult, szemléltető eszközök nélkül. Hiányzottak az orvosi tudomány kellékei is. Ugyancsak igen sok szükséges anyag a vegyi tudomány titkos törvényeinek bizonyítására. Még Hor, a katona volt a legjobb helyzetben. Hadászati és harcászati tudományát egy darabka szén, írónád, papír vagy akár egy vessző segítségével is támogathatta, a homokba rajzolva a hadiállásokat. Szakkai a titkos jelírás rendszerét ugyancsak könnyen taníthatta.

Minden tizedik évét betöltött fiúnak tanulnia kellett a kijelölt mesternél. Lépten-nyomon fiúk, sihederek s legények csoportját lehetett látni az egész táborban, amint körülültek egy szakállas embert valamely nagy fa árnyékában, buzgón figyeltek, illedelmesen kérdezgettek, a mester pedig ujjaival a szakállát birizgálva magyarázott, keze ügyében tartva a vesszőt, amivel a kölyköket megrendszabályozza. Új dolog volt ez, nem is esett a nép ínyére, eleget csúfolták a lévitákat még Egyiptomban, hogy a fiatalságot haszontalan tudományokra oktatják. Mósze és munkatársai meg Hor fegyveres rendőrei azonban nem tágítottak. Alkonyattól napnyugtáig mindennap tanítani s tanulni kellett. A különösen értelmes, erős akaratú, tisztességes fiúkat azután kiválogatták, s magasabb tudással rendelkező mesterekre bízták. A Törvényt s annak egyszerűbb magyarázatait azonban mindenkinek tudnia kellett.

Mósze szemmel láthatólag egészen új, friss, tudással fölfegyverzett nemzedéket akart nevelni. S nevelt is, keményen, szigorúan, konokul. Nem tűrt kivételt, nem hallgatott sem a panaszokra, sem az olyasféle érvekre, hogy a fiúnak sürgős, fontos, hasznos dolga volna, szökött szamarat keresni, nyájat terelni, házat építeni, sátrat javítani s így tovább. Amivel a földhözragadt, megátalkodott szülők szokták elvonni gyermekeiket a tanulástól, nehogy többet merjenek tudni, mint ők.

Mikor a tanítás folyt, Mósze is maga köré gyűjtötte tanítványait, barátait, a Véneket s kíváncsiakat egy hatalmas szikomorfa alá. A földre telepedve magyarázta a Törvényt. Hallgatta a kérdéseket, vitázott, tanított. Nem olyan magas fokon, mint beavatott "testvérei" között, hanem úgy, hogy a válogatott férfiak megértsék, s egy-egy lépcsővel magasabb fokra hágjanak. Jethro is köztük ült szép babiloni köntösében, őszi szakállát néhány gyöngyszem ékesítette, gyűrűs ujjai révedezve játszottak galambősz fürtjeivel. Hogy képet alkothass magadnak, fiam, ezekről a csendes, bölcs beszélgetésekről, idézem a hagyomány egy följegyzett részletét.

Jethro ezt kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, írva van a Törvényben: én féltékeny Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a gyermekekben harmad- és negyedíziglen. És azt is mondja a Törvény: a gyermekek nem vettetnek halálra szüleik miatt, senki sem vész el, csupán a saját bűnéért. Két törvény van hát a te Törvényedben?

Ez veszettül fogas kérdés ám, mindenki fölkapta a fejét. Mószét figyelte, mit fog felelni! Az ő komoly arcát határtalan derű s nyugalom öntötte el, mindig boldog volt, ha nehéz vagy éppenséggel vakmerő kérdésekkel fordultak hozzá. Szeméből az igazság öröme ragyogott.

- Meg van írva: folytatódik a bűn a gyermekeken, mert Isten azt akarja, hogy az atyák visszarettenjenek bűneik következményeitől, nehogy megterheljék azokkal a gyermekeket. De írva van: senki sem vész el, csupán a saját bűne miatt, mert Isten nem akarja, hogy az ártatlan megégjen azon a máglyán, amit a bűnös hordott össze.

Ha meggondoljuk, hogy Mósze arra a képességre célzott, amivel az ember az utána következő nemzedékek sorsán s a magáén változtathat, csak csodálnunk kell éleslátását. Az emberi faj egységét, az ember létének folyamatosságát deklarálta.

Jósuah, a fiatal tanítvány s törzsének feje angyali mosollyal kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, meg van írva a Törvényben, szeresd atyád fiait, mint tennenmagadat. Ugyancsak meg van írva a Törvényben: szemet szemért, fogat fogért. Lehet-e szeretnünk felebarátainkat, s ugyanakkor kivájnunk a szemét, kiütnünk a fogát?

Mósze hosszan, kedvtelve pihentette sötét szemét kedves tanítványán.

Mosolygott, aztán így felelt:

- Meg van írva, fiam: szeresd atyádfiát, mint tennenmagadat. Mert az Úr neve nem más, mint Szeretet. Egyformán s kivétel nélkül szeret mindent és mindenkit. De írva van az is, hogy: szemet szemért, fogat fogért, mert ha a gonoszt rászabadítod a világra, ha hagyod, hogy a szeretet ellen támadjon, lerombolja a szeretet törvényét. A saját elvei szerint kell tehát elszenvednie a megtorlást.

Ebben a kemény válaszban benne rejlett az az igazság, hogy míg Isten egyforma szeretettel és csak szeretettel fordul teremtményei felé, azok nem fordulnak ugyanígy Isten felé, önmaguk szüntetik meg tehát a szeretet törvényét önmagukban, s ennek következménye csak a "szemet szemért, fogat fogért" lehet.

A figyelmesen, tátott, nagy szájjal hallgató Korach is kérdést intézett Mószéhoz. Az ő gondolatai azonban mindig a szegénység-gazdagság viszonyán jártak, a saját mohó természetét szerette volna mindenáron isteni szentesítésben részesíteni. Egyszer már Mósze megszégyenítette egy kicsit, mikor azt mondta, hogy a Törvény a szegényeké, az árváké, az özvegyeké, s az idegeneké, s a fejére olvasta, hogy a szegénynek adni kell, Korach azonban nem nyugodott bele. Most Jethro előtt akarta igazolni önmagát. Jethrót ugyanis mint gazdag embert, főpapot, volt követet a Fehér Házban igen nagyra becsülte. Megköszörülvén torkát, fejét félrebillentve, hangját igen nyájasra és szerényre fordítva így szólt Mószéhoz:

- Mósze, Mesterünk, írva van a Törvényben: ne szorongasd a szegényt, mert szegény. Ki szorongathatja a szegényt, ha úgy sincs semmije?

Ezúttal ismét hosszasan pihentette lenyűgöző tekintetét Mósze a kérdezőn, de nem azzal az örvendező nyugalommal, nem is azzal a biztató szeretettel, amivel szokta, hanem vesékig, szívig, májig hatoló keménységgel. Arca pedig megrándult, elsötétült, noha ugyanolyan nyugodt, s barnapiros volt, mint máskor. Ujját nyomatékosan fölemelte, hangja egy árnyalattal keményebben csengett, mintha ércpajzsot kondított volna.

- Mondtam már neked, Korach, de nem érted be válaszommal. Most újból s még világosabban mondom: az, amit adsz a szegénynek, megilleti őt, amit pedig nem adsz neki, olyan, mintha elvennéd tőle. Azt hiszem, nem lehet több kételyed.

Korach alázatosan megköszönte a választ, ám arca égett, szemét behunyta, szíve dagadozott a dühtől, veséje szégyentől remegett. De hát csak saját ostobaságát okolhatta, hogy megint előhozakodott a furdaló kérdésekkel s éppen Jethro előtt. Az agg főpap figyelmesen nézte őt, bizonyosan nagyon rossz véleményt alkotott róla. Persze, Mósze apósa, hozzá húz, görbe szemmel tekint mindenkire, akinek Mósze élesen felel.

Hamarosan föl is cihelődött, s mogorván szamarára ült, hogy hazatérjen.

Bölcseink azt mondják, a Törvény tanulmányozása anélkül, hogy a gyakorlatban megvalósíthatnánk, mit sem ér. Isten ismeretére így nem jutunk el. Mószéról már mondottuk, hogy a meditáló s a gyakorlati élet összeegyeztetése volt a legfőbb célja. Naponta, a nap minden órájában a Törvény megvalósításán fáradozott. Százan meg százan fordultak hozzá kérdéseikkel, s ő türelmesen válaszolt, tanácsolt, ítélt, rendelkezett, döntött. A pálmaligetben a kövön ülve fogadta az embereket, s alkalmazta a Törvényt. Fontosabb döntéseit Szakkai följegyezte, aztán bizalmasan megvitatták az Ötök Tanácsában, véglegesen megfogalmazták, s Szakkai bőrtekercsre írta azután. Hovatovább igen sok efféle döntés, szabály, tilalom s parancs született, mintegy füzérként a Törvény kőtáblákra vésett rövid mondatai körül, s mindezt általában Törvénynek, Torahnak nevezték. Persze, ismétlem, ez nem az a kazuista, egymásnak lépten-nyomon ellentmondó, hajszálhasogató tömkeleg volt, amit ma ismerünk, de aránylag könnyen kirostálható ma is az eredeti, kijelentésszerű törvények sokasága. Mósze legbenső társai világosan látták, hogy gyökerében metszi el a mágiát, Jáhvehban sűríti össze a világ minden látható s láthatatlan jelenségének egyetlen okát, s rábízza az ő tetszése szerint való érvényesülését. Mósze legszívósabb tevékenysége éppen a különféle istenek, istennők, démonok, lelkek, természeti s természetfölötti hatalmak tevékenységének megszüntetése volt. A praktikák kiirtása, amikkel némelyek a maguk kénye-kedvére uralkodni akartak rajtuk. Egyelőre legalább annyit akart elérni, hogy a mágikus világban élő emberek Jáhveh világába emelkedjenek. Nehéz feladat volt ez, fiam! Mert Já lépten-nyomon követte, beleavatkozott szándékaiba, a nép makacsul ragaszkodott hozzá. De Mósze nem fáradt bele a küzdelembe. Mintha súlyos malomkövet cipelt volna a nyakán, úgy húzta őt ez a borzalmas Já. Itt-ott kicsiben engedett neki. A fődolgokban nem. Makacsul hitte, hogy a lesüllyedt népet föl tudja emelni a teljes, az egy Isten, Jáhveh ismeretéig, s akkor lesz a választott nép igazán szabad, tiszta, akkor lesz Isten igazi népe.

Azt is tudták munkatársai, hogy előbb-utóbb örökre meg akar szüntetni minden áldozatot. Ők, a beavatottak, a teljesen szabadok nagyon jól megértették ezt. Mósze előbb egyetlen oltárra, egyetlen tűzre korlátozta az oltárok s tüzek seregét, egyetlen áldozati szertartásra korlátozott minden külön áldozatot. El kellett érkeznie annak az időnek, amikor ezt az egy oltárt is lerombolja, s ezt az egy tüzet is kioltja. Amikor az ember, az egész nép önnönmagát kínálja Istennek, benne és általa él az istenközösség édeni állapotában, szemtől szemben az Örökkévalóval, ahogy ő s munkatársai is élnek, többé-kevésbé tökéletes fokon. Nos, az oltár lerombolásának, a tűz kioltásának, az áldozatok megszüntetésének napja el is érkezett. Mikor és hogyan, majd elmondom. Most csak azokra a prófétákra utalok, akik fenntartották ennek emlékét, maguk is elutasították, Isten nevében kíméletlenül ostorozták az áldozatokat. Például Ámósz, ez a méltatlanul mellőzött nagy próféta. Világosan hirdeti, hogy Mósze nem áldozott, s megvetette az áldozást: "Hoztatok-e áldozatot és adományt nekem negyven éven át a pusztában, Izraél Háza?" - mondja. Ő pedig igen régi hagyományt tartott fenn. Ugyancsak idézhetnék más prófétákat is.

Erre törekedett hát Mósze, ezt akarták munkatársai: Hor, Pinehasz, Hofni, Szakkai is. Jósuah meg Kaleb nem ismerték e titkos törekvéseket, nem is értették volna meg még. Ki tudja, megérthették-e valaha?

Mósze meg társai maguk között egyiptomi nyelven beszéltek. Valójában ez volt az anyanyelvük. Nemcsak Mósze bánt nehezen a héber nyelv finomabb, elvontabb kifejezéseivel, hanem társai is. Nemcsak az ő ajka volt dadogó, a nyelve béna. Egyedül Szakkai volt tökéletesen járatos mind az egyiptomiban, mind a héber különböző nyelvjárásaiban.

Aharont nem látjuk ezeken a többnyire Mósze sátrában tartott bizalmas összejöveteleken. Megütközhetnénk ezen, ha nem tudnánk, hogy Aharon csupán szószólója volt Mószénak. Az Úr akaratából bele is törődött. Már gyermekkorában elismerte Mósze fölényét, szinte természetesnek tartotta, hogy második legyen mellette. A beavatottságnak attól a fokától, amiben Mósze, de még alacsonyabb rendű társai is részesültek, messze állt. Ezt maga is tudta, olykor elkeseredett miatta, olykor szerényen bevallotta, olykor még tréfálkozott is önmagán. Mindent megtanult atyjától, Amramtól, maga is sokat töprengett, meditált, igyekezett behatolni az Istennel való egyesülés titkaiba, de ez sohasem sikerült. Éppen a legegyszerűbb dolgok iránt volt érzéketlen. Nem tudta föladni személyiségét, nem tudott megnyílni, odakínálkozni, nem tudott teljesen lemondani önmagáról. Tegyük föl - paradoxon ugyan, de tegyük föl -, hogy sikerül. Ő még erre is büszke lett volna! Mint amilyen büszkén viselte főpapi méltóságát, s a hatalmas termetéről elbűvölően leomló bíborkék palástot, vastag derekán az aranyos övet, széles mellén a tizenkét drágakőből összeillesztett táblát, rajta a tizenkét égi jelet, Jiszraél tizenkét szövetséges törzsének nevét, magas homlokán az aranyabroncsot s az "Úr szentje" fölírást. Nem igaz teljesen, hogy "gyakorlat teszi a mestert". Mester teszi a gyakorlatot. A mester már a gyermekben elárulja magát, gyakorlatra csak később tesz szert. Aharon mestere volt a főpapságnak, s idők folyamán bámulatos gyakorlatra jutott benne. Tökéletesen tudta továbbítani a néptömeg irányában, amit Mósze a szájába adott. S mert olyan példás főpap volt, a nép szerette. Jobban, mint Mószét. Mószétól félt, Mósze előtt meghajolt. Mószét érthetetlenül nagynak látta. Aharon sokkal közelebb volt a szívéhez, tőle nem kellett félnie, inkább ő félt a néptől.

Mószét néha szerették volna megölni, hogy lerázzák elviselhetetlen, súlyos kezét, aztán megsiratni, visszakívánni, alakját a megfoghatatlanságig fölemelni. Aharont soha. Aharon az övék volt testestül-lelkestül, igazi főpap, akiben gyönyörködtek. De éppen ezért, akárhogy kesergett is néha Aharon, nem tartozhatott a legbelső körbe.

A Mószéval folytatott viták nem mindig az igazság kereséséből támadtak. Sokan szerették volna a Mestert "megfogni", ellentmondásokba keverni, csapdába ejteni, hogy a maguk színvonalára húzzák le, megszabaduljanak nagysága nyomasztó terhétől. Szerették volna tévedéseit kárörömmel terjeszteni, feledékenységen kapni, hazugságon fogni, lopáson érni. Elképzelhetetlen boldogság lett volna ez! Jiszraél népe a vitatkozás népe. Hogy egy sékelt nyerjen, szívesen rászán hetvenet is - mondja a Talmud. Kiütötték valakinek kezéből a vita érveit? Keresett, talált újat. Hétről hétre, napról napra sarkában voltak Mószénak, előbb csoportokba verődve a vitatkozók maguk között építették fel a kérdéseket s érveket, azután a Mesterhez mentek, igyekeztek sarokba szorítani. Rajtavesztettek? Újra meg újra kényszerítették Mószét, hogy a Törvény valamelyik mondatát, szavát, hangsúlyát elővegye, s új vita indult újabb hetekig, hónapokig, mint a folyam, hol sisteregve, hol, szétterjedve, ellaposodva, hol megint váratlan bukkanókon zuhogva. Egy szót sem felejtettek el, s igyekeztek váratlanul elővenni, hivatkozni rá, a Mesternek szögezni. Néha még Mósze türelmének is vége szakadt. Így kiáltott:

- Ti nyakas, konok héberek, hát mikor lesz már nyugtotok? Mikor elégedtek már meg? Hogy áldottak legyetek, hogy fölemelkedjetek? Hogy az Örökkévaló fölemeljen s megáldjon benneteket?

Nyomban odavágta valaki:

- Az Örökkévaló megesküdött, hogy megsokasít minket, mint a tenger fövenyét, mint az égi csillagokat! Nem szorultunk rá a te áldásodra. Nincs szükségünk a te igazhitűségedre, a te fölfuvalkodottságodra!

Úgy viselkedtek, mondják Bölcseink, mint a kakas a szárnyasok, a kutya a négylábúak között.

Hajnaltól estig kavargott Mósze körül a lárma, a vitatkozás, a veszekedés. Jethro, látván Mósze örökös zaklatását, figyelmeztette:

- Fiam és Mesterünk, ha így folytatod tovább, nem jutsz messzire utadon. Hallgass rám, kövesd tanácsomat, ha Isten is jóváhagyja. Légy te csak felfogója a nagy kinyilatkoztatásoknak, ismételd meg Jiszraél fiai előtt az Úr szavait, add tovább parancsait, buzdítsd a népet önmaga megszentelésére, imádkozásra, a Szabbat meg az ünnepek megülésére, a házasság megszentelésére, a gyermekek jó nevelésére, a betegek ápolására, a halottak tisztességes eltakarítására, az igazságos ítélkezésre, olykor-máskor inkább az igazság, mint a szeretet rovására is. Ámde válassz bírákat a tisztességes férfiak közül, hatalmazd föl őket, áldd meg, hogy bölcsek legyenek, hitben járjanak, szerényen viselkedjenek, irtsák ki szívükből a gyűlöletet, szítsák forróra a szeretet s az emberség parazsát, legyenek Jiszraél bírái. Te pedig légy az ő bírájuk. Hogy békesség uralkodjék a nép s a bírák, a bírák s teközted.

Ez a tanács megragadta Mószét. Imádsága során azonnal Isten elé terjesztette. Az Örökkévaló pedig azt akarta, hogy a tanács megvalósuljon, s hogy Jethro, a jövevény tisztelt legyen a többiek között, neki, a prozelitának is része legyen a Törvény alkalmazásában. Így történt, hogy Mósze, noha elrejthette volna a bölcs tanácsadó szerepét, szerénységében egy fejezetet csatolt a Torah gyűjteményéhez, hangsúlyozva a prozelita tanácsának fontosságát s bölcs voltát.

Összegyűjtötte hát a nép öregebb férfiait a Sátor előtt levő hatalmas téren. A Hirdetőkőre állva így szólt hozzájuk:

- Válasszatok bírákat, s a férfiak közül, akiket kiválasztotok, majd én fogok választani. Ők ítélnek ezután, én pedig őket ítélem.

Csend volt, sokáig haboztak. Így gondolkoztak ugyanis szívükben: Mósze ki akarja választani az ezrek fejeit, a százakét és a tízekét. Ha én nem kerülök is közéjük, odakerülhet talán a fiam, az unokám vagy a kisöcsém, netán a húgom férje vagy az ő húgának a férje, vagy a barátom, a barátom barátja vagy az ő barátjának barátja. Ha pedig így lesz, akkor az ő igazságának egy része is az oldalamra hajlik.

Mósze a szívükbe látott, de mellőzte gondolataikat. Tisztában volt vele, hogy egyetlen rossz ítélet is rossz irányba billenti a jelenvaló világ mérlegét, egyetlen igaz ítélet is megjobbítja a világot. Azonban semmit sem lehet tökéletesen megvalósítani. Ez a világ nem a tökéletességek világa. Nem tudva tehát tökéleteseket választani, a lehető legjobbakat választotta, és így szólt:

- Legyetek áldottak ti, akik méltóknak ítéltettetek, hogy ítéljetek Ábrahám, Jiszhak s Jákób népén, amint maga Isten nevezte az ő gyermekeit. Tekintsetek a főpapra. Ahogy ő apró lépésekkel közeledik az oltárhoz, úgy közelítsetek ti is apró lépésekkel az igazsághoz. De ahogy az oltár nem maga Isten, hanem út Istenhez, a Törvény sem maga az igazság, csak út az igazsághoz. Ha egy gazdag meg egy szegény áll majd előttetek, ne mondjátok: a szegénynek semmije sincs, miért sanyargassam szegényt? Ha pedig egy erős meg egy gyönge áll előttetek, s a jog a gyenge oldalán van, ne mondjátok: miért ölessem meg magam az erős által? És ha a jog az erős oldalán van, ne mondjátok: miért hagyjam, hogy az erős megölje a gyengét? Mert ahogy a pálma datolyát meg tüskét nevel, az ítélet fölment s elmarasztal. Ha nincsen tövise, nem tud büntetni sem, elmarasztalni sem. Így aztán semmiképp sem tarthatja meg a világot a békesség árnyékában.

Megáldotta őket, kiárasztotta rájuk lelkének erejét anélkül, hogy a maga erejéből veszített volna, s a nép szétoszlott. A megválasztott bírák pedig ítélkeztek ezután a nép minden ügyében-bajában.

Ekkor Jethro, a jövevény már egy év óta tartózkodott Mószénál, tanulmányozva a szeretet törvényét, tanácsokat adva megvalósítására s élvezve az Örökkévaló jóságát. A hibákat, a bajokat-gondokat, a nehézségeket tisztán látta, de meggyőződött róla, hogy itt Isten műve épül. Éppen ezért nagyon nehéz volt megválnia Kadestől. Végre mégis elhatározta, most már hazamegy, kötelességek várják, alkonyodóra hajló életéből már egy napot sem vesztegethet mellékes dolgaira. Végre, végre elérte, amit oly soká, oly kitartóan keresett: megismerte az igazságot. Megismerte Jáhveht, az Egyet, az Oszthatatlant. Mit kellett már most tennie? Hazatérvén hirdetni őt, tanítani az embereket, a Törvény útjára vezetni őket, arcukat az Éden fényessége felé fordítva s megmutatva nekik is az Ígéret Földjét. Élete hátralevő esztendeit ennek a feladatnak kívánta szentelni.

Jethro hát így szólt Mószéhoz:

- Mósze, fiam és Mesterem, hadd menjek vissza hazámba s atyáim hazájába.

De Mósze nem akarta elengedni. Elszomorodva kérte:

- Jethro, atyám és Mesterem, miért nem maradsz köztünk? Bizonyosan nem akarsz részt kapni a földön, ami a miénk lesz. Idegennek tartod magad, azt hiszed, Isten nem akarja, hogy az ő országában élj. Pedig ivadékaid s azok ivadékai tökéletesen olyanok lesznek, mint a mi ivadékaink. Ha elhagysz minket, mit mondanak majd a népek? Azt, hogy Izraél irigyen őrzi istenét az idegenektől, ki akarja sajátítani, magának akarja megtartani. Maradj hát, világosítsd meg, amit Isten megvalósít, segítsd velem együtt megvilágosítani a Törvényt Izraél fiai között.

Szép szavak voltak, Jethrót meg is hatották, vén szeme könnybe lábadt. De szándékától nem tért el. Már tudta, mi a hivatása a saját hazájában. Hosszas gondolkozás után így felelt:

- A mécses világíthat az éjszakában, de nem tudja megvilágítani a Napot. Te vagy a Nap, aki megvilágosítod Jiszraélt. Hadd menjek hát én a népek éjszakájába, elvivén Jiszraél fényét oda, ahol a Nap nem ragyog.

Ekkor Mósze megértette őt, nem szólt semmit, csak megölelte öreg apósát.

Ő pedig fölmálházkodott szamaraira és tevéire, de mellőzte Cippora kedves tevéjét s a szelíd szamarat, amit odahaza is használt. Kitűzte az indulás hajnalát. Aztán búcsúlátogatást tett új ismerőseinél s barátainál. Elköszönt Jozabéttól, Mirjamtól, Elisebától s fiaitól, el Kaleb családjától. Megáldotta őket Az utolsó estét Mósze sátrában töltötte csendes beszélgetésben vele, Aharonnal, Horral, Pinehasszal, Hofnival, Szakkaival, Jósuahhal s Kalebbel. Mind együtt voltak, s Jethro olyan boldogan tekintett rájuk, mint aki megtalálta ismeretlen fiait. Őket is megáldotta válogatott szavakkal, keze remegett, mikor kiterjesztette felettük. Végül Cipporához ment be, magához ölelte, megsimogatta, megcsókolgatta zokogó leányát, megáldotta őt is, a nagyapjukhoz simuló fiúkat is. És nyugovóra tért.

Kora reggel a szolgák letérdeltették a csilingelő tevét, hogy fölsegítsék urukat. Ekkor még a síró Seriktu igyekezett hozzá, leborult előtte, áldásaival kísérte útján. Végre csakugyan sikerült nyeregbe szállnia, s a teve prüszkölve fölállt. A szolgák meghúzkodták szamaruk üstökét, megcsókolták az amulétokat, s szintén fölkerekedtek. Mósze, Aharon meg a többiek félkörben várták az indulás pillanatát. Mikor elhangzott az "Isten nevében", elindultak ők is a csengős állatok mellett, ki gyalog, ki szamárháton, hogy elkísérjék az öreg főpapot a tábor határáig.

Csak Cippora, Seriktu meg a két fiú maradt itt. Búcsúzó szavakat kiáltottak a kis csoport után, integettek, sírtak... A kora reggeli Nap csakhamar fényébe ölelte a távozókat, s eltűntek a messzeségben.

Messze-messze utazott Jethro, idegen népek között, idegen földön, végtelen szeretettel a szívében. Mert Mósze, a Mester társaságában megjárta a Magasságok Iskoláját, megismerte a Törvényt, megértette hosszú élete küzdéseit, tévedéseit, tudta már, minek mi volt az értelme, s mi a dolga még ezen a világon.

Szép, maradandó emléket hagyott maga mögött, öreg, bölcs alakja mindig abban a fényben fog ragyogni, amiben a hegyek között eltűnt. Vitte a kicsiny mécsest az éjszakába, amit Izraél tüzénél gyújtott meg. Tudta, hogy ez a kis mécses sem hiábavaló.

Többé-kevésbé mindenki tudja, ha nem tudja, hát érzi, hogy az út Istenhez mindig pusztaságokon át vezet. Kérdés, ki vállalja a pusztaságot, ki mer nekivágni, ki nem csügged el benne. Ezt jó tudni. Aki Isten megígért Országát egyik pillanatról a másikra elérhetőnek véli, súlyosan téved. Így van ez az egyénekkel csakúgy, mint egész népekkel.

Izraél népe bátran nekivágott a pusztaságnak, nem riadt vissza, mert mindennél forróbban kívánta a szabadságot s az Ígéret Földjét. De mikor ott kellett élnie évekig a pusztaságban, ülnie Kadesben, tudnia, hogy a vágyva vágyott Föld ott terül el a szomszédságában, mégsem kerekedhet föl, hogy belépjen, türelmetlenné vált. Egyre nyíltabban hangoztatta, Mósze csak gyötri őt, hogy uralkodjék rajta, valójában maga sem tudja, mit tegyen. Törvénykezéssel, tanítással, az ifjúság nevelésével tölti az időt, miközben ígéreteiből nem valósít meg semmit. Lám, azt is megmondta, hogy az Örökkévaló a népek között fog lakni - s mit látnak ebből? Semmit. A nép hangulata olykor már fenyegető volt.

- Hol az Örökkévaló? - kiabálták nyíltan Mószénak.

- Azért szabadítottál meg minket Egyiptom szolgaságából, hogy még súlyosabb jármot tégy a nyakunkra? Hiszen te nagyobb zsarnok vagy még Egyiptom királyainál is.

- Nézz ránk! - kiáltották mások keserűen. - Megöregszünk, hajunk, szakállunk őszbe csavarodik, így vesztegetjük el életünket, ígéreteidből pedig nem látunk semmit! Nézd a hegyeket! Teli vannak a megholtak sírjaival. Hát csak azért hoztál ide, hogy a pusztaságban eltemetkezzünk?

Korach, Dathan, Abiram s más gyalázkodók viselkedése csak példázta az állapotot. Korach hiába várt, évek múltak, öregedett már, s terveiből nem valósíthatott meg semmit. Ahogy teltek-múltak az esztendők, nem türelmesebb, hanem mohóbb lett. Látta álmait a semmibe foszlani, s görcsösen kapott utánuk. Egész élete értelme elvész, ha nem lehet korlátlan úr Egyiptomban, az új birodalom feje! Ha gyümölcsözetlenül hevernek kincsei, s nem hozzák meg a harminc-negyven, éppenséggel a száz százalékot! Naponta s a nap minden órájában kiszámította, mennyit veszít. Dühös volt Mószéra, mert ábrándjait megcsalta. Már nem vitatkozott vele, nem hallgatta áhítatosan kitátott szájjal fejtegetéseit, nem szólította Mesterünknek. Felesége, Olla úrhölgy is türelmetlenül szidalmazta. Mi lesz még? Meddig nyomorgunk ezzel a csőcselékkel együtt? Hát ezért lettem a feleséged? Ezért áldoztam neked gyönyörű ifjúságomat? És gyermekeink sorsa? Egyik lányom Egyiptomban, sohasem láthatom, a másik itt sorvad méltatlan környezetben, nem hozzá illő életmódban, kihez adjam feleségül? Ezekhez a barbárokhoz? Fiam elzüllik, már haza sem jön, feleségül vett egy kenita szukát, látni sem bírom, látni sem akarom. Hát ilyen férfi vagy te? Nem sül ki a szemed szégyenedben?

Korachnak kisült a szeme szégyenében, egy nyugodt perce sem volt, folyton csak önmagát marcangolta. Vissza nem mehetett Egyiptomba. Itt a szegénység. Készletei elfogytak, elúszott a létalapja. Élt, mint a többi... Szörnyű élet volt.

Dathan meg már ölni tudott volna. Mikor Mósze megszámláltatta az elsőszülötteket, s kiváltságos helyzetbe juttatta őket, Dathan legidősebb fiát nem vették lajstromba. Miért? Mert a Vének úgy vélekedtek, hogy nem Dathan az apja, hanem az egyiptomi Maror. A fiú külseje csakugyan egyiptomi vonásokat mutatott - de hát nem volt-e más is félig-meddig egyiptomi külsejű? Dathan nem kételkedett Selomith állításában, sőt konokul ragaszkodott hozzá. A tövis tehát elviselhetetlenül mélyre fúródott a szívében. Komoran, magányosan, dühösen birkózott vele. Nem tudta kitépni. Azt azonban mégsem engedte, hogy Selomith vallatóvizet igyék az oltár előtt... Fiát túlzottan is magáénak vallotta, úgy bánt vele, mint elsőszülöttel. Az elsőszülöttség mindig kiváltságos jogokat, megbecsülést biztosított a héberek között. És éppen az övét fosztották meg különös jogaitól, az övé nem tartozhatott az Úrnak ajánlottak közé, az övét nem vették lajstromba! Dathan úgy érezte, szörnyű bosszút kell állnia ezért. Olykor alig tudta fékezni magát, hogy puszta kézzel Mószénak ne rohanjon, agyon ne verje ököllel, ahogy ő verte agyon a felügyelőt. Ez a közönséges gyilkosság bélyegezte meg a fiát, a feleségét, őt magát is. Haljon meg!

Abiram kiesett a Vének közül, s már nem suttogva, fejcsóválva, célozgatva nyilvánította kételyeit, hanem hangosan, érthető szavakkal. Lelke mélyéből irtózott az ilyen hazátlan életmódtól, a nélkülözésektől, a sokféle rendetlenségtől. Azonban nem erről beszélt, a kérdés gyökerére vetette magát. Hol az Örökkévaló? Látjátok? Halljátok? Én nem látom semmi nyomát. Bizonyosan meg sem ígérte Uszirszafinak, hogy leszáll közénk. Évek óta áll a Sátor, az ő lakása, de máig sem költözött bele. Talán még most sem vagyunk eléggé tiszták? Meddig tisztálkodjunk? Majd Uszirszafi mondja meg, ugye, az Úr kiválasztott tolmácsa? Hiszen várhatunk akkor, amíg neki tisztának méltóztatik tartani bennünket!

A népben sokféle ellentét támadt. Először is itt volt a nagyjában kétféle csoport: a gósenieké s a pusztaiaké. A góseniek tartották magukat az igazi Választott Népnek. Az ő könyörgéseiket, panaszaikat hallgatta meg az Örökkévaló, őket szabadította ki a Szolgaság Házából. Ők a szent mag, az emberi faj színe-java, a többiek csak csatlakoztak hozzájuk. Ők szenvedtek hosszú időn át, ők vetették a király tégláit, taposták a sarat, ásták az árkokat, építették a falakat, ők éheztek, ők tűrték a felügyelők botütéseit. Hozzájuk csak a bányák kényszermunkásai foghatók. De a pusztaiak? Mit szenvedtek azok? Szabadon terelgették nyájaikat, raboltak, zenéltek és táncoltak, hőstetteiket énekelték esti tüzeik mellett, akár most is. Ők ugyan nem választott nép! Csak jövevények.

Nos, a pusztai rokonok meg gőgös öntudattal nézték a gósenieket, ahogy a nomádok szokták a letelepülteket, a földművelőket, a kertészeket és szőlősgazdákat, a házban lakókat. Mélységesen romlottaknak tartották őket. Nem is fért a fejükbe, hogy ezt a silány népet, amely nemzedékeken át tűrte a szolgaságot, még hason is csúszott a király előtt, választotta ki az Örökkévaló a maga népének. Hiába magyarázta Mósze, hiába hirdették társai, hogy éppen mert oly mélyre süllyedt a szolgaságba, s oly mélyről kiáltott Hozzá, választotta ki, csak hümmögtek, vakargatták a szakállukat, nem hittek egy szót sem.

A törzsszövetség tagjai gyűlölködtek. A Jószif-törzs két tagja különbnek tekintette magát a többinél, ők Ráchel fiai voltak. Hogy mi minden táplálta önhittségüket, ne részletezzük. Ott volt aztán a két szövetséges törzs: Jehuda és Simeon. Ők most is megtartották különállásukat, a maguk útján igyekeztek járni, s ez akkor okozott nagy bajt, mikor elhatározták, hogy Efráim s a kalebiták-keniták társaságában megtámadják Kánaánt, dél felől igyekezvén oda behatolni.

De valamennyien egyforma irigységgel nézték Lévit. Ez a törzs a legközelebb állt az Úrhoz: sátrát gondozta, a szolgálatokat végezte, válogatta az áldozati állatokat, illatszereket, fújta a kürtöket, szükség esetén hordozta a Ládát, tanított, rendeleteket kiáltott ki. Ő adta a főpapot, s adja az idők végeztéig. Miért? Hiszen Lévinek semmije sem volt! Ha Mósze nem rendelt volna számára élelmet, ruhát az Úréból, éhenhalt volna. De hát aki közel áll az oltárhoz, az oltárról eszik! Mósze lévitának számított, ezért kedvezett nekik. Ezt a gyanút még az sem némította el, hogy Mósze idősebb fia, Gersom éppúgy nem szerepelt a kiváltságos elsőszülöttek listáján, mint Dathané, mert az atya egyiptomi eredetű volt, az anya pedig kusita. Az sem keltett különösebb tiszteletet, hogy a Szabadító nem tett kivételt a saját fiával sem a törvények rovására.

Voltak aztán más ellentétek is. A nép egyik része, elsősorban az öreg góseniek, szerettek volna visszamenni Egyiptomba. Csalódtak, akár Korach, s elfelejtették a szolgaság szenvedéseit. A régi élet egyre szívfacsaróbb szépségben lebegett előttük. Csak szép emlékeikre gondoltak, a kedves tájakra, ahol szerelmesen jártak, énekeltek, dolgoztak, táncoltak. A sírokra, ahol szeretteik nyugodtak. Emlékeik évek folyamán egyre tündöklőbbek lettek, sóhajtva kérdezgették maguktól s egymástól: miért kell itt meghalnunk, a földön, amihez semmi közünk? És akár hiszed, fiam, akár nem, sokan fölkerekedtek és visszaindultak, mint mondták: "hazamentek" Gósenbe. Ravasz módon megszökdöstek a táborból. Egyenként, családostul, még csoportokban is.

Mások, mint Jehuda, Simeon, Kaleb, Efráim törzsei s egyéb kisebb-nagyobb nemzetségek, egyenesen neki akartak vágni Kánaánnak. Ismét mások azt mondták: maradjunk itt, ne kockáztassunk semmit, majd csak kiderül, mit akar tenni velünk az Úr.

Az ellentétek hovatovább annyira kiéleződtek, hogy két próféta, Eldad és Medad nagy néptömeg karéjában forogva, táncolva, tajtékos szájjal, kifordult szemmel kiáltozta:

- Mósze, a mi Mesterünk meg fog halni! És Jósuah, Nun fia, az ő tanítványa követi a vezérségben, ő vezet minket az Ígéret Földjére! - ezt Eldad ordítozta.

Medad pedig így üvöltött, vad pörgés után a földre zuhanva:

- Jiszraél meghal, Jiszraél föltámad! És bevezeti az egész világot az Ígéret Földjére!

Olyan próféták voltak ők, amilyenek még ma is akadnak Keleten. Mint a táncoló dervisek. Amilyenek a samánok voltak. Vagy amint a gyerekek szoktak, "szédibabát" játszani, s táncolják a gyermekjátékká süllyedt ősi samántáncot. Forogtak-pörögtek maguk körül, karjukat széttárva, lobogó hajjal-szakállal, csaknem meztelenül, s mikor elvesztették öntudatukat, lezuhantak, a földön fetrengtek, dadogó ajkukról a Lélek kiabált.

Gersom, Mósze nagyobbik fia, mintegy tizennyolc-húszéves legény ekkoriban, akiről mondtam, hogy származása miatt sem a bírák, sem a papok, sem a nép egyéb vezetői között nem tevékenykedett, rémülten futott atyjához, s már távolról így kiáltott:

- Atyánk, Mesterünk, tudod-e, mit prófétálnak a te Véneid? Hogy te meghalsz, hogy Izraél meghal.

Ugyanekkor Jósuah, Nun fia is izgatottan sietett Mószéhoz. Ekkor mintegy harmincéves, karcsú, izmos férfi, de ugyanolyan angyalian tiszta, mint ifjúkorában volt. Ő is fölháborodva kiáltotta:

- Mósze, Mósze, Mesterünk, azt mondják, hogy a tanítvány s nem a Mester teljesíti a Mester ígéreteit.

Mind a ketten azt várták volna, hogy a Szabadító azonnal elfogatja a két prófétát, hiszen megtiltotta a mágikus praktikákat. Ő azonban nem lobbant haragra, hanem elgondolkozott. Bizonyára megértette, hogy ezúttal nem mágiáról van szó, hanem valami másról. A nép szavát hallotta ki a két pergő-forgó férfiú dadogásából és üvöltéséből, s ezt a hangot nem akarta, nem tudta elfojtani. Bölcsességében látta, hogy próféták mindig voltak, mindig lesznek, s jaj a népnek, ha nincsenek többé prófétái.

Elmosolyodott, s egy pillantást vetve Jósuah zaklatottan égő szemébe, így szólt:

- Jósuah, fiam, kedves tanítványom, azt hiszed, mestered meg akar téged fosztani a tanítvány dicsőségétől?

Majd Gersomhoz fordult, hosszan rátekintett, s így folytatta:

- Gersom fiam, aki nem vagy a tanítványom, miért akarod elnémítani prófétáimat? Bárcsak Izraél minden fia Isten prófétája lehetne.

Eldad és Medad habzó ajkáról olyanformán tört ki a nép titkos sejtelme, félelme, vágya, mint mélyről fakadó szökőkút. Ez annál figyelemre méltóbb volt, mert az öreg Mirjam, Mósze nénje már évek óta nem prófétált. Túl a hatvanötödik évén Mirjam mogorva, olykor hangtalanul vigyorgó, éles tekintetű, félelmes vénasszonnyá lett. Néha hetekig nem távozott el a sátor környékéről, tett-vett, piszmogott, dúdolgatott, nevetgélt magában, gondozta elaggott édesanyját, a nyolcvanadik évén is túl levő Jozabétet. Máskor meg elkóborolt, bejárta a hegyeket, itt is látták, ott is látták, amint tetőtől talpig fehérben még most is, fején gallyakból font koszorúval, kezében bottal törtetett a meredélyeken, bujkált a szakadékok fenekén, álldogált a magaslatok valamelyikén, s bámult a messzibe, Észak felé, sötét szemét a távolba meresztve s még tenyerével sem árnyékolva káprázó pillantását. Vajon mit keresett, mi után futott, mi üldözte, mit akart látni? Az emberek elkerülték, féltek a pillantásától.

Mirjam egyébként mit sem törődött már Mószéval, soha egy szót sem kérdezett tőle. Sógorasszonyát, a rossz nyelvű Elisebát meg sem látta. Csak akkor vágott felé éles tekintettel, mint egy vén csóka, ha Cippora segíteni akart a munkában, s Eliseba csípősen leintette: nálunk nem így szokás, mi nem így fogjuk, nem így vágjuk, nem így szitáljuk... sohasem tanulod meg, halálodig idegen maradsz közöttünk! Mirjam nem szerette Elisebát, de nem szerette Cipporát sem, nem lehetett tudni, Mószét féltette-e tőle, vagy őt Mószétól. Érzéseivel bizonyosan ő sem volt tisztában.

Mikor azonban megtudta, mit kiabál mindenfelé Eldad s Medad, eltűnt, és sokáig nem került elő. Jozabét már el is siratta. Mikor újra megjelent friss lombkoszorúval a fején, tehetetlen anyja ölébe borult, vállára hajtotta a fejét, és keservesen sírt.

- Mósze többé már nem a mienk - suttogta eszelősen.

Jozabét nem értett a szavaiból semmit. Csak könnyezni kezdett ő is, megnyugtatóan simogatta öreg leánya kócos, ősz haját és sóhajtott.

A két próféta viselkedése eléggé súlyos tünet volt hát, hiszen a nép olyan embereknek tekintette őket, akiket megszállott valamilyen Szellem, tán éppen maga a rettenetes Já, s az ő szájukkal figyelmeztet hamarosan bekövetkező sorsdöntő eseményekre. Ám ekkoriban még egy, talán sokkal súlyosabb esemény adódott elő.

Egy Szabbaton rajtakapták Zelofehadot, a Manasszé-törzsbeli Héfer fiát, amint egy pálma gyümölcsét szedte. Nem is kellett nagyon rajtakapni: egy cseppet sem titkolódzott. Derekára hurkot vetve fönn támaszkodott a fa koronáján, s mind a két kezével dolgozott. A datolyát a nyakába akasztott kosárba rakta, közben evett is, úgy viselkedett, mint aki szorgosan dolgozik a családjáért, teljes lelki nyugalomban, akár hétköznap. Többen elrémülve figyelmeztették, de rájuk sem hederített. Egy lévitát hívtak oda, keményen fölkiabált hozzá, figyelmeztette a Törvényre, ám Zelofehad mérgesen felelt:

- Talán a Törvény ad nekünk enni? Vagy Uszirszafi? Tudjuk már jól, mit ad, ha éhezünk. Mannut. Csak tömje vele a hasát ő maga.

És minden rábeszélésnek, fenyegetésnek, ijedezésnek és ijesztgetésnek fittyet hányva szedte a gyümölcsöt tovább. Nagy embercsoport verődött össze a fa alatt. Előkerült egy fegyveres férfiú is Hor katonái közül, csendre intette a kiabálókat, ő maga pedig leült a fa tövében s várt. Zelofehad csakugyan nem maradhatott örökké a fán, egyszer le kellett szállnia. Le is szállt a tele kosár datolyával. Ekkor már megszeppent, ő is tanulta a Törvényt, tudta, a Szabbat megszegéséért halál jár. A katona a vállára tette kezét, s ő, hogy ijedelmét palástolja, még jobban erőszakoskodott. Szukafiúnak nevezte a katonát, fenyegetőzött, el akart futni. Megkötözték.

Ugyanekkor ott volt a csődületben Jahir is, Selomith fia. Míg a nép szidalmazta Zelofehadot, ő fenekedő haragra lobbant, s vadul kiáltozta:

- Miért hurcoljátok ezt az embert ítéletre? Ki az az Isten, aki a Szabbatot rendelte? Látjuk valahol? Halljuk a szavát? Tesz valamit értünk? Még ha volna, akkor sem törődne vele, mikor szedjük a datolyát!

Jahir összeférhetetlen, nyugtalan fiatalember volt, nem is csoda. Hiába nevelte Dathan úgy, mint saját elsőszülöttjét, hiába bizonykodott anyja, Selomith, hogy az egyiptomi Maror nem tudott hozzáférni, a törzs csak anyja nevén emlegette a fiút, s nem tekintette teljes jogú hébernek. Olyan sérelem volt ez Jahir lelkén, ami nemhogy begyógyult volna évek folyamán, hanem egyre jobban égett. Sérelme ezúttal ilyen borzasztó szavakba tört ki. Mószét, persze, éppúgy gyűlölte, mint apja. Közönséges gyilkosnak tartotta, aki ok nélkül ölt meg egy egyiptomit. Miután pedig gyűlölte Mószét, semmibe vette Istenét is. Fölháborította, hogy ez az ember, ez az Isten szab törvényeket, ennek a Szabbatját kell megszentelni, emiatt kell meghalnia egy családos, tisztességes férfinak.

A nép még jobban megrémült, a katona pedig vállon fogta Jahirt is. Nem tiltakozott ellene. Sőt büszkén fölvetette a fejét, meg sem kellett kötni, ment magától hetykén, kihívón, mint aki mindennel leszámolt, az igazságot kimondja élete árán is.

Mósze a kövön ülve hosszasan nézte a két bűnöst. Csend volt, a körülötte álló Vének, panaszosok, tanúk, katonák komoran hallgattak. Csak a pálmák levelei susogtak a meleg szélben. Játszottak Mósze őszülő hajfürtjeivel, amelyek kiomlottak magas fejéke alól, deres szakállával, lecsüngő, ezüstös bajuszával. Mósze arca mozdulatlan volt, mint mindig. De a figyelmes szemlélők, akik arca, szeme, keze minden moccanását ismerték, tudták, hogy mélyen magába merül, s az elé állított bűnösöket talán nem is látja.

Valóban, szíve legmélyén mentséget keresett számukra. De hát van-e mentség, ha valaki megszegi a Szabbatot, méghozzá nyíltan, tudva és akarva, kihívó módon? Van-e mentség a káromlásra? A Szabadító mégis megkérdezte önmagától: "Elveszítsem ezt a két embert? Mondjam ki, hogy a nép szeme láttára öljék meg őket? Kövezzék agyon?"

- Büntesd meg őket magad, ó, Uram! - sóhajtotta Mósze! - Büntesd meg te magad a Szabbat törvényének megszegőjét s a káromlót. De engem, engem ne utasíts büntetésre!

Így imádkozott a próféta, s egész lelke borzongott. Teste remegett. Íme, első ízben kellett halált mondania két, név szerint is ismert férfira. Amikor a rézkígyó lázadása kitört, ki-ki ölte, vágta, verte, akit ért, nem volt ítélet, nem volt bíráskodás. Ő maga senkire sem mutatott rá, ezt öljétek meg, azt vágjátok. Egyiket sem gyűlölte. Egyiknek a halálát sem kívánta. Harc volt, s a harc áldozattal járt. Akkor sem bíráskodott, nem ítélt, mikor az aranybika imádóit megölette. A harc ideje volt az, elvégre őt is, híveit is, az Örökkévaló embereit is megölhették volna. Ki-ki maga hajtotta végre az Úr parancsát, s irtotta ki a bálványozókat. Nem történt más, mint ami az Amalekkel vívott csatában. Lázadás volt, megtámadása az egész nép érdekeinek. Utat kellett törni fegyverrel, vérrel, halállal-élettel. Hogy a túlsó oldalon bálványozók álltak-e vagy amalekiták, valójában mindegy volt.

Most azonban, jaj, most két szegény ember állt előtte, s neki rájuk kellett kimondani a halált.

- Téged jelöltelek ki a törvény megvalósítására - mondotta a Hang, s Mósze reszketett. - Mi lesz a Törvényből, ha őrizője nem őrzi? Hát azt akarod-e, hogy visszavegyem a világtól a te hibádból, s a világ visszazuhanjon oda, ahol volt?

Behunyta a szemét, barna arcát gyenge sápadtság öntötte el. Keze görcsösen markolta a botot. Szinte megkövült ültében. Aztán újra a két vádlottra vetette sötét, feneketlen pillantását, végignézett rajtuk tetőtől talpig, s látta, hogy az egyik fogvacogva reszket, térde szinte összecsuklik, ijedt, barna szemét gyámoltalanul veti rá, a másik meg konokul, de hamuszürke arccal húzza ki magát, fekete szeme keményen fúródik az övébe. A csend olyan nehéz volt, hogy szinte fojtott.

Végre halkan megszólalt Mósze:

- Megszegték a Törvényt, vesszenek el.

A két halálraítéltet azonnal elhurcolták, s az egész nép jelenlétében meg kellett halniok.

Mósze azonban nem tanácskozott, s nem ítélkezett tovább, fölkelt a kőről, szótlan intéssel elbocsátotta a bírákat, és sátrába vonult. Ott is hallotta azonban a nép zúgását, dühös kiáltozását, futkosását s a lázongó kifakadásokat:

- Mit tettünk? Mit tettünk? Miért fogadtuk el a Törvényt? Örömöt ígért nekünk, s átkot hozott ránk. Mósze! Mósze! Uszirszafi! Mester! Vond vissza a Törvényt! Vond vissza! Add vissza az Örökkévalónak, mert mindnyájunkat kipusztít. Mi az élet Törvényét akarjuk, s nem a halálét!

A sátorban ágyán ült Mósze, könyökét térdére, fejét keze közé támasztotta, szemét behunyta, maga elé bámult a szőnyeg cirádáira. Hallgatta a zúgást, mely tengerként hullámzott körülötte, a sátráig csapott. Fülébe rikoltottak a szavak, amint a zúgásból kiverődtek, élesen, mint a kövek. Így ült mozdulatlanul sokáig. Majd lassan fölkelt, fogta a botját, kilépett a sátorból, s az Ohel Moed felé ballagott. Csikorgó lépésekkel haladt át a gondosan söpört, gereblyézett udvaron, megkerülte a füstölgő oltárt, belépett a Szentélybe. De nem látta az égő lámpákat, a kenyerek aranyasztalát, a rézzel, arannyal, ezüsttel díszített faragott oszlopokat, nem hallotta a széles szellőzőrések peremén csicsergő fecskéket. Szétválasztotta a bíborfüggönyt, belépett a Szentek Szentjének homályába. Leborult a földre, egy pillantást vetett a Láda tetején meredező szárnyas alakokra s a közéjük állított kőtáblákra. Ő maga véste ezeket a táblákat. Miért véste rájuk a rendben sorakozó jeleket? Mert azt akarta, hogy az idők végezetéig az emberek szeme előtt álljanak, nemzedékről nemzedékre elmoshatatlanul hirdessék az Egy, az Örökkévaló, a teljes Jáhveh akaratát.

Révületébe merülve pedig így panaszkodott a lelke mélyén:

- Uram, Uram, miért helyezted rám ennek a népnek a terhét? Hogy tudjam elhordozni? Oldozz fel hivatásom és küldetésem alól, Uram, add meg nekem a pihentető halált!

Úgy feküdt a földön, kitárt karral, homlokára borulva, mint egy halott. Szíve, lelke némán zokogott, könnyáradat folyt öregedő szeméből. Nem tudott róla. Csak azt tudta, hogy egyedül, irtózatosan egyedül van az egész világon, egyedül Istennel. S a vállára rakott szörnyű terhet nem képes tovább elviselni.

A Hang hosszas várakozás után nesztelenül így susogott a csendben:

- Mióta kételkedsz tennenmagadban, fiam? Akit én kiválasztok, mindig eléggé erős a terhek hordozására. Hanem ha alázatosságod segítséget keres, hívd a Véneket. És azt a hatalmat, amit én adtam neked, helyezd rájuk, ontsd át beléjük. Alkoss Tanácsot, amely kimondja az élet s a halál döntését, ítél ezekben a dolgokban is Izraélért.

A Hang elnémult, s nem is szólalt meg ezután. Mósze még sokáig feküdt a homályos fülkében, míg lassan-lassan megnyugodott. Valóban ezt kell tennie! Élet és halál kérdésében döntsön egy Tanács, döntsön az egész nép nevében. Ha valakinek el kell vesznie a Törvény megszegése miatt, veszítse el maga a nép, ossza meg a felelősséget a halálért, érezze ki-ki részesnek magát benne. Nyilatkozzék meg az ítéletben Isten akarata, mert azt mondja a Törvény: "Ne ölj soha!" Te, az egyén, a személy ne ölj. Én, az egyén, a személy ne öljek. Nincs jogom ítélni senki fölött, mert ma olyan mondja ki a halált embertársa fejére, aki szemtől szemben szól Istenhez, de holnap, holnapután olyanok, akik távol vannak Istentől, s nem tudják, nem is tudhatják, mi az ő akarata. Azok aztán az Örökkévalóra hivatkozva, ám a saját indulataik, érdekeik, hatalmuk, bosszúvágyuk szerint ítélnek és ölnek. Nemcsak az emberölés bűnét veszik tehát magukra, hanem az Úrra is hazugul hivatkoznak. Egy Törvény helyett hármat szegnek meg: az ölés tilalmát, az Úr nevének hiábavételéről szóló tilalmat s a káromlásét.

Összehívatta tehát a Véneket, s mint törvényhirdetéskor szokás, kivilágíttatta a Sátor környékét, elrendelte, hogy az egész nép gyújtson lámpákat. Ilyenkor azt mondták: "Az Úr szólni fog!" S miután az ő szava: világosság, nagy kivilágítást rendeztek az egész táborban. A parancs kihirdetése előtt két nappal pedig elrendelték, hogy mindenki tartózkodjék feleségétől, tisztálkodjék meg, öltözzék ünneplőbe, úgy járuljon a Sátor előtt elterülő nagy térre, a törvény meghallgatására.

Eddig senkinek sem jutott eszébe tiltakozni a megtisztulás parancsa ellen. Ezúttal azonban itt is, ott is fölhangzott a zúgolódás. A nép minden adandó alkalommal lázadozott. Miért böjtöljünk? Hát nem koplalunk eleget? Miért tartóztassuk meg magunkat az asszonyoktól? Nem azt mondta-e az Úr, hogy szaporodjatok és sokasodjatok? Megszegi az Úr a saját szavát, tisztátalannak mond bennünket, ha asszonyhoz nyúlunk?

Bezzeg nyolc évvel ezelőtt nem mondogattak ilyesmit, nem lázadoztak, hanem jámborul s buzgón készültek a Törvény kihirdetésére a hármasormú hegy alatt. És szent megrendültségben hallgatták az égzengést, borultak le a vakító fény előtt. Elszemtelenedtek azonban, elméjük hideggé, szívük keménnyé, szavuk gúnyossá vált.

Még a félbolond Mirjam is csúfondárosan mondta, mikor Szefóra megkérdezte tőle, vajon miért lesz kivilágítás.

- Hogy miért? - Fekete szeme oldalvást tekintett az asszonyra, ajkát megnyalta, kócos, ősz haját megrázta s vihogott. - Hát még te sem tudod, Mósze felesége? A Szellem le fog szállni a Vénekre, ennek örülnek az asszonyok, ezért lesz kivilágítás!

Cippora sóhajtott, lehajtotta fejét. Nagyon hallgatag asszony lett belőle az idők folyamán. Nem szívesen ment emberek közé, sátrában üldögélt, a körmét rágcsálta s töprengett. Seriktu meghalt, fiai felnőtt vitézek, alig is látta őket - férfiak! Senki előtt sem önthette hát ki a szívét. Azonban alázatosan fejet hajtott nehéz sorsa előtt, mint most is, mikor a csípős szavakra szomorúan mondta:

- Bárcsak inkább sírnának az asszonyok, valahányszor Uszirszafi a Véneket szólítja! Mert mióta visszatértem hazámból, nem nyúl hozzám, testem nem ismeri az ő testét. Méhem bezárult, megvénülök, meddő az életem. Uram mindig az Isten szellemével van.

Valóban, Cippora őszintén és ártatlanul kimondta, amit a nép csúfolódva, csipkelődve mondogatott már ekkor. Valahányszor Mósze a Véneket szólította, hogy kürtrivalgás, kivilágítás közepette törvényt hirdessen, a hébereknek két napig nem volt szabad asszonyhoz nyúlniok. Ezúttal azonban még Mószénak is szemébe kiabálták a véleményüket.

- Valahányszor az Úr szólni akar hozzánk, kergessük el az asszonyokat?

Mósze megdöbbenve állt köztük, hideg, kaján szemükbe nézett. Arcát elöntötte a harag pírja, nagy homloka elborult. Majd legyőzte fölháborodását, s a saját példájával igyekezett hatni rájuk.

- Nektek két napig kell megtartóztatnotok magatokat, hogy az Úr egyszer szóljon hozzátok, én azonban mindig megtartóztatom magamat, mert mindig szól hozzám.

Az asszonyok vihogtak, lármáztak, tiltakoztak. Jól mondják azonban a Rabbik, hogy amikor Isten tíz rész szószátyárságot osztott ki, az asszonyok egymaguk kilencet kaptak belőle. Még a prófétanők sem maradtak ki az osztozásból, példa rá maga Mirjam. Említsem meg, hogy mikor komiszkodott Szefórával, a szegény asszony Aharonhoz futott, s megkérdezte tőle, vajon ő is megtartóztatja-e magát feleségétől. Aharon tagadta, pedig, mint mondta, ő is szokott megnyilatkozásokban részesülni Istentől. És Cippora sírva ment haza.

Ilyen volt a nép hangulata. Nem volt nehéz megjósolni, hogy valaminek történnie kell.

Kánaán elfoglalását két irányból lehetett elképzelni. Délről meg Keletről. Mind a kettőnek megvoltak a maga nehézségei. A délpalesztinai Negeb hegyvidékeit, hosszú völgyeit a Négy Város Szövetsége zárta el: Lachisz, Szaarimiz, Hebron, Arad. A kánaániták jól megerősített, ölnyi kőfallal körülvett városai voltak. Az egyiptomi hatalom eltűnésekor hol ezzel, hol azzal a városfejedelemmel szövetkeztek egymás kirablására, végül kezet fogtak, hogy megvédjék magukat és a hátsó területek népét minden Délről jövő támadás ellen. Nemcsak harcikocsijaik voltak, hanem ismerték a vasat is, ezt a bronznál is keményebb fémet, ami a hittitáktól jutott el a peleset, azaz a filiszteus néphez, s tőle vásárolták a kánaániták, ha meg tudták fizetni. A Négy Város Szövetsége megfizette. Fokozta a nehézséget, hogy a megvert amalekiták, kitérve az izraéliták útjából, Kadestől északi irányban helyezkedtek el Negeb pusztáin, s elállták az utat. Először sem volt könnyű legyőzni őket, ezután még nehezebb. Jól kiismerték az izraélitákat, más kisebb-nagyobb csoportokkal szövetkeztek, meg is szaporodtak, s szilárdan elhatározták, hogy többé egy tapodtat sem engednek.

Még súlyosabban esett latba, hogy - ha áttörik is Jáhveh katonái a Szövetség s az amalekiták gyűrűjét - hogyan hatolnak tovább. Az Észak felé vezető belső úton ott állt s uralkodott Jerusálim, ekkoriban csak Sálim, az ősi város, a roppant erődítmény, Salem isten, tehát az alkonyati Csillag hegyre épült városa, egykor Malikizedeknek, a főpap-királynak, Él'éljón Isten prófétájának székhelye, most a jebuszi nép sasfészke. Hiába ostromolták évszázadokon át a legkülönbözőbb népek, maguk a habiruk is, nem tudták elfoglalni. Az egyiptomiak távozása idejében Abdi-chipa uralkodott benne. Olyan erősség volt, hogy, mint mondogatták: "vakok és bénák is meg tudták védelmezni". Igen, de tőle Északra ült a Kánaánban maradt Izraél-törzs: ott volt Szichem, a Jószif-ház ősi hazája, s az efráimiták s manasszéiták éppen oda törekedtek Jószif hamvaival. Még északabbra pedig Jezreél termékeny síkságai, gazdag legelői, buja domboldalai várták mosolyogva, kitárt öllel a Választott Népet. Csakhogy megközelíteni az említett okokból alig lehetett.

Ha Keletről, a Jordán felől akartak betörni az izraéliták, először át kellett küzdeniök magukat Moab s Ammon ellenséges területein. Végigvonulni a Holt-tenger keleti partján húzódó kopár, sivár sziklahegységeken. E régi karavánutat pedig könnyű volt a hegygerincekről, hegyormokról, barlangokból, mély szakadékokból megvédelmezni. A moabiták hegyi harcokban fölöttébb járatos népe ezt bizonyára nem is mulasztotta volna el.

Mindez szóba került az Ötök Tanácsában, mikor fontolóra vették, vajon eléggé erős, eléggé elszánt, lelkében-testében eléggé tiszta-e már a nép, hogy a két út bármelyikére lépjen, s kiküzdje jogát a megígért Földre. A tanácskozók nem értettek egyet. Hofni, a hallgatag csillagász és tudós várakozást javasolt. Hor, a katona azt bizonygatta, hogy fegyvereseik száma, a felszerelés, a nép képessége alkalmas a támadás megindítására. Szakkai, a sápadt, sovány, mindig köhécselő titkár meg Jósuah vakmerő és gyors hadműveleteket ajánlott. Szakkait a beteg ember mohósága hajtotta: szerette volna az Ígéret Földjén lehunyni a szemét. Érezte, munkáját, hivatását betöltötte, pontosan szolgálta urát, gondosan leírt törvények, történeti események, az isteni Tudás minden lényeges anyaga és adata őrzi emlékét, s ha ott halhatna meg, ahova vágyott, elnyerné legnagyobb jutalmát. Tudta, már nincs sok ideje, menni, menni szeretett volna, akár egyedül is. De egyedül még meghalni sem jó az Ígéret Földjén. És Jehósuah? Ő meg várva várta a boldog pillanatot, amikor népét győztes harcba vezetheti. Ha nem gondolt is rá - sokkal szerényebb volt, sokkal alázatosabb! -, mégis úgy érezte, ő a hivatott vezér, akinek diadalra kell vinnie a szent ügyet.

Megkérdezték Kalebet. A még most is daliás, érett korú férfi szintén a támadás mellett volt. Mégpedig Dél felől.

Ezúttal Aharon véleményére is kíváncsiak voltak. Úgy viselkedett, ahogy igazi főpaphoz illő. Tetőtől talpig főpap volt. Feje csaknem a sátor tetejét verte, széles vállán hol ide, hol oda vetette bő köpönyegét, miközben harsányan beszélt. Kifejtette, hogy a nép testben-lélekben eléggé erős, tiszta, méltó a rá váró feladat elvégzésére, bízni kell az Úrban. De azért óvatosság is szükséges. Menjen elöl Jehuda meg Simeon, ők csatlakoztak legutoljára a szövetséghez, legelöl kell hát járniok a harcban.

Ez ellen a kívánság ellen viszont kikelt Jósuah. Angyali arca mosolygott ugyan, mint mindig, de karcsú teste megfeszült, fekete szeme villogott, mikor beszélt. Nekik, a Jószif-ház törzseinek kell elöl járniok, ez elvitathatatlan joguk. Ha nem nézik is, hogy Jószif koporsóját rájuk bízta az Úr, s hogy Szichem az ő ősi földjük, legalább arra gondoljanak, hogy valaha Efráim indult el Gósenből, ő volt az úttörő. Amit teljes dicsőséggel véghez vitt Mesterük, azt kezdték el ők. Igaz, vállalkozásuk szerencsétlenül végződött, de megmutatták bátorságukat. Most itt az ideje, hogy a csorbát kiköszörüljék.

Végül úgy döntöttek, hogy föl kell készülni a támadásra.

Összehívták a Véneket meg más előkelőket, s Mósze eléjük terjesztette a kérdést.

- Íme, az ország itt van előttetek, tiszteletre méltó férfiak. Töltsétek be hivatásotokat. Hanem gondoljátok meg, ha Isten visszaveszi ezt a földet a kánaánitáktól, amorritáktól, pelesitáktól, hittitáktól és jebuszitáktól, az nem a ti érdemetek lesz, hanem az ő bűnük. Mert parázna módon meggyalázták testüket a bálványok arca előtt minden zöldellő hegyen, lángokba vetik elsőszülöttjeiket a völgyek mélyén. És ha Isten tinektek adja, amit tőlük elvesz, nem a ti érdemeitekért teszi, hanem Ábrahám, Jiszhak s Jákób érdemeiért, atyáitokért, akik kegyelmet találtak az ő szemében.

Ekkor Korach, a volt kincstáros, megkérdezte:

- Ismerjük mi azt a földet? Tudjuk, hová érkezünk majd? Kockáztathatjuk a sikert anélkül, hogy tudnánk, mit vállalunk?

Az öregek a fiatalokkal, a fiatalok az öregekkel kezdtek vitázni összevissza, ahogy már szokás, mikor mindenki okosabb akar lenni a többinél. A Korach háta mögött állók így kiáltoztak:

- Nem akarjuk többé megcsalatni magunkat. Tudni akarjuk, hová megyünk! Rendelj ki férfiakat, akik tájékoztassanak minket!

Azért kiabáltak így, mert kételkedtek Mószéban. Ő azonban leküzdötte fölindultságát, ujjait őszülő szakállába törölte, barázdás, nagy homlokát fölemelte, s így szólt:

- Hát nem tájékoztatott titeket az Örökkévaló? Nem mondta-e: "Bevezetlek titeket az öröm és a boldogság hazájába, a gabonáéba és a fügéébe, a gránátalmáéba és az olajéba, a mézébe és a tejébe, a földre, amely szüntelenül az Örökkévaló gyönyörködő szeme alatt virul?" - Körüljártatta feneketlen tekintetét, s emelt hangon folytatta: - Küldtetek-e tudakozókat a pusztába, amikor kivezettelek titeket Egyiptomból? És most, amikor a pusztából akarlak kivezetni, most akarjátok ellenőrizni az Urat? Vizsgálni az Ő bizonyítékait?

- Nem az ő bizonyítékait akarjuk ellenőrizni, hanem a tieidet! - felelte Korach. - Igen nagy a te felelősséged, több szerénységet hát! Én nem az álmok embere vagyok, én ismerem a gyakorlati életet.

Ismét összevissza kiabáltak, vitatkoztak, veszekedtek, amint már szokás, ha mindenki többet akar tudni másoknál.

Mósze kiválasztotta a kémeket. Szerette volna, ha a Vének s a nép egyéb tekintélyes képviselői hisznek az Örökkévaló ígéretében, rábíznák magukat szívvel-lélekkel, s nem kételkednek szószólójában, de teljesítette kívánságukat.

Szivan hó második napján indultak el a kémek Észak felé, köztük Kaleb Jehuda törzse részéről, Jósuah pedig Efráiméról. Kerek negyven napig voltak távol, Ab hó nyolcadikán tértek vissza. Az egész nép ott tülekedett a Sátor tágas térségében, taposta, törte egymást. Férfi férfi hátán, még a liget fái is roskadoztak a mindenáron látni, hallani akarók alatt.

A két első kém vállán hosszú rúdra akasztott szőlőfürt himbálózott, soha nem látott, nem is álmodott, hatalmas szőlőfürt. Négy ember is alig bírta volna el, de kettő cipelte megrogyó térdekkel, izzadva, nyögve. Hát persze, jelkép ez, Isten Országának jelképe, a messiási Birodalomé, ahol sohasem szünetel a szüret, must csorog a domboldalakon, a gabona szára tövig csupa kalász, s míg itt aratnak, amott már vetnek is.

A roppant szőlőfürt, persze, nem volt kézzelfogható gyümölcs, de mindenki látta, valóságos volt, s mint eleven valóság tündökölt az emberek szeme előtt.

Ez volt a szép igazság. Csakhogy volt rút hazugság is elég. Safat, a gyalázkodók egyike, akit kémkedni küldtek, így beszélt:

- Elmentünk a földre, ahová küldtetek. Csakugyan, megéri, hogy lássa az ember. Nézzétek ezt a szőlőfürtöt. Olaj, füge, gránátalma, datolya van ott mérték nélkül. Méz folyik a fákról, tej a dombokról... Ámde...

- Ámde... - kiáltotta Palti, a másik.

- Ámde - vágott közbe Gaddiél, a harmadik - abban az országban nincs ám Nílus. Hogy a föld megázzék, az Égből kell jönnie víznek!

- Mit fogunk tenni, ha nem esik? - vágta oda Korach.

- Hát majd várjuk az esőt - gúnyolódott Abiram.

- Akkor hát több szőlő? Több gránátalma, több füge, olaj, gabona, tej meg méz? Hát ez a megígért föld, ezért hagytuk ott Egyiptomot? - kiáltotta valaki dühösen.

- Továbbá - folytatta most Gaddi, a negyedik kém - pestis, pestis mindenütt, ahol megfordultunk. Az a föld megemészti lakóit. Minden városban, ahova betettük a lábunkat, temetés meg temetés...

- Pestis? Pestis? - hüledeztek az emberek rémülten. Majd kiszakadt belőlük a harsány átok: - Pestis Mószéra! Pestis rá!

Jósuah előugrott, fölemelte karját, s így kiáltott:

- Ne higgyetek nekik! Hazudnak! Hazudnak, mert félnek!

- Igen, igen, félnek - vallotta be Sammua meg Gaddi őszintén. - Félnek Énak három fiától, Ahiától, Semsaitól meg Talmaitól, az óriásoktól. Mert ezek az égi angyalok s a vízözön előtt élt asszonyok ivadékai. Fejük az Eget veri, lépésük alatt remegnek a hegyek. Testüknek csak az egyik fele hal meg, a másik, az élő megkettőződik, s újjáteremti az egészet, megölni tehát nem lehet. Ezektől félnek. El is bújtak előlük mind a tizenketten egy gödörben. És nemcsak tőlük félnek - közeledett az igazsághoz Gaddi -, hanem az amalekitáktól is. Énak fiai csak hárman vannak, de az amalekiták száma mérhetetlen. Ésau, az ő atyjuk, nekünk régi ellenségünk, a határra vezérelte őket, hogy elrekesszék az utat...

Mikor meséiktől, hazugságaiktól idáig érkeztek, a tömeg ordítozni kezdett:

- Amalek fiai! Amalek fiai!

Amalek olyan volt számukra, mint gyermekek számára a mumus. Ha Amalek szóba került, visszaemlékeztek a harcosok nagy tömegére, a véres csatára, a csaknem végzetes napra, mikor harci erejüket a nők is szították táncukkal, mezítelenül, hajukat lebontva és sikoltozva.

- Isten óvjon! Isten óvjon! - ordítozták. - Elvette tőlünk Egyiptomot, s nekünk akarja adni Amaleket!

- Hát nem vezettelek titeket már Amalek ellen? - kiáltotta Jósuah. - Úgy futottak előttetek, mint a pusztai szél.

- Micsoda? Jósuah mer beszélni? Fogd be a szád!

- Ő a katonák feje, háborút akar!

- Mit neked a mi fiaink! Hiszen neked nincs fiad!

- Akinek nincs fia, nem ember! Akinek nincs fia, semmiházi bitang!

Kaleb lépett elő ekkor. Hatalmas hangon, öklével a levegőbe vagdosva beszélt. Barna arca kipirult, szeme szikrázott, ajkáról nyál fröccsent.

- Ne hallgassátok őket! Gonoszságot okádik a szájuk! Hazudnak! Énrám figyeljetek, énrám hallgassatok. Voltam Macpélában, abban a barlangban, ahol az Ősatyák nyugosznak. Fölkeltek sírjukból, föltámadt Ábrahám, Jiszhak, Jákób, azt mondták, várnak minket. Megesküdtem nekik, hogy elmegyünk. Hát nem erősebbek ők Amaleknél? És Isten nem erősebb az Ősatyáknál is? Megszabadítunk titeket, Ősatyák, a kánaánitáktól, amorritáktól, hittitáktól és hivvitáktól, jebuszitáktól, elküldi az Úr a Földjét őrző angyalokat, hogy elkergessék őket. Mi leszünk az Úr szeme előtt azok az őrző angyalok. Nagyobbak az óriásoknál, erősebbek az amalekitáknál! Mondd meg nekik, Mósze, mondd meg te is... - kiáltotta könyörgő hangon, s Mószéra nézett, botját kinyújtotta felé.

Mósze azonban tenyerébe támasztotta állát, szemét behunyta s hallgatott.

Ő tudta, miért hallgat. A népnek azokat a hangjait figyelte, amiket nem kiáltott ki, s nem szavakban keresett kitörést, hanem jóvátehetetlen tettekben. Az imént hallott dühös kiáltások jelezték, mi történik a mélyben, ahogy a tenger fölszínére vetődő zavaros hullámok jelzik a láthatatlan mélységben kitörő vulkán haragját. "Akinek nincs fia, semmiházi bitang!" Így ítéli meg hát a nép a tudományban, istenkeresésben, önmegtartóztatásban és lemondásban töltött életét. Sem Hot, sem Pinehasz, sem Szakkai, Hofni nem nősültek meg, Jósuah sem házasodott meg még, nem voltak gyermekeik. Ez hát a jutalmuk: semmiházi bitangok. Csak azért kívánják fegyverrel elfoglalni az Ígéret Földjét, mert nincsenek fiaik, akiket féltsenek. Ó, milyen vakság. Sátraikban kívánnak ülni kövér feleségük, szaporodó gyermekeik között lomhán, mint vadbivalyok a mocsárban, vagy visszamenni a szolgaságba, tétlenül bámulni maguk elé, enni, inni, röhögni, jól megválogatott szavakkal imádkozni, áldozni mindig ugyanúgy, zavartalanul, s egy legyintéssel hessenteni el az Ígéret Földjének ragyogó képeit: "Nem vagyunk álmodozók, az élet emberei vagyunk, az Éden csak álom, mi békét akarunk..." Kik teszik életüket erre az álomra?

A lárma csillapult, a nép szétoszlott.

Ám a gyalázkodók, a hazudozók és gúnyolódók mélyen homlokukba húzták fejkendőjük, a kaffijeh redőit, s komor vagy kaján arccal jártak a táborban. És így beszéltek:

- Ó, jaj leányainknak, akiket meg fognak gyalázni az amalekiták! Ó, jaj fiainknak, akiket az amalekiták föl fognak koncolni! A városok, amiket láttunk, olyan áthatolhatatlan falakkal vannak körülvéve, mint a fekete éjszaka. Azoknak az embereknek, akiket láttunk, úgy ragyog a szemük, mint a Nap.

Így hazudoztak a Kánaánba küldött kémek, s így kiáltoztak a Mószéval elégedetlenek, mintha ők is maguk szemével látták volna a falakat s a szörnyűséges katonákat.

A nép pedig seregestül kísérgette őket s üvöltözött:

- Ó, jaj! Ó, jaj! Abiram, Dathan, ti legyetek a vezéreink! Vezessetek minket, vigyetek vissza Egyiptomba!

Aztán végsőkig elkeseredve s fölháborodva bezúdultak a Sátor előtt levő térre, ordítoztak, előkerítették Mószét, Aharont, Kalebet, Jósuaht, körülvették őket, hullámzottak, tolongtak, ordítoztak, fenyegetőztek. Egyszer csak elrepült az első kő Mósze felé, elzúgott a feje mellett, s egy pálma törzsének csapódott. Ezután megindult a süvöltő kövek zuhataga.

Elsőnek Aharon menekült az oltár mögé, majd onnét be a Sátorba, a Szentélybe. Aharon sápadt volt, ajka reszketett. Utána azonban az oltár fedezete alatt Mósze, Kaleb, Jósuah is a Sátorba igyekezett. Féltek talán? Ők, a beavatottak? Mósze, aki átlépett a Halál kapuján, Jósuah, az ő legkedvesebb tanítványa, Kaleb, a bátor férfi, nemzetségének büszke feje?

Nevetséges! Két fontos okuk volt, hogy a megkövezés elől hátráljanak. Egyik, hogy még nem töltötték be hivatásukat, nem vezették a népet az Ígéret Földjére, márpedig erről nem mondhattak le, másik, hogy nem akarták Jiszraélt ilyen mérhetetlen bűnbe sodorni, nem akarták csúfos halálukkal terhelni a lelkét nemzedékeken át az idők végezetéig.

Bent voltak hát a Szentélyben, díszes oszlopok, csillogó-lobogó lámpák között, s hallgatták a kint ordítozó nép félelmes lármáját. Az átkokat, a fenyegetéseket, a röhejeket, a gúnykiáltásokat s a kövek zuhogását a Sátor falain. Mert az elvakult néptömeg kövek záporát zúdította a Szentélyre is, mintha magát az Istent akarta volna agyonkövezni, aki ide vezette a pusztaságba, Kánaán határához, hogy elveszítse apraját-nagyját, meggyaláztassa szüzeit az ellenséggel. Komoran, némán állt a négy férfi a paroket bíborfüggönye előtt s hallgatott.

Körös-körül pedig a tábor izraélitái, ledobva fejükről a kendőt, lecsupaszítva vállukat, a nők szétszórt hajjal, meztelen kebellel jajgattak, sírtak, zokogtak, kezüket a Nap felé tárták, vagy a porban ültek, s fejükre szórták a szemetet. Senki sem tudta, miért, csak azt érezte mind, hogy valami rettenetes, valami végzetes, valami borzalmas dolog történik, s válogatás nélkül el kell pusztulni mindenkinek, talán az egész világon.

Bölcseink azt mondják, hogy Isten ekkor így szólt: "Ok nélkül sírtok, hát majd adok rá okot, hogy sírjatok!" S ekkor, Ab hó kilencedik éjszakáján hirdette ki, hogy ivadékaik szétszóratnak a földön, amit nem akartak elfoglalni, s romba dől minden templomuk ellenségeik keze alatt, amit majd építenek a megkövezett Sátor helyébe a Ciónon.

Hor fegyveresei s a léviták azon az éjszakán kétezer embert koncoltak föl a Sátor körül. És Izraél azóta is sír - de már nem ok nélkül.

Mósze pedig a függöny mögé lépett, leborult a Szentek Szentélyének hallgatag homályában. Mozdulatlanul feküdt, homlokát a hideg földre nyugtatva. A Hang csendesen megszólalt a ragyogó-villogó felhőben, s ezt mondta:

- Hallgatsz, fiam? Most nem pörlekedsz értük?

- Értük ezután soha többé - mondta Mósze hangtalanul, keményen. - Hanem Teéretted, Uram! Ha Te őket elhagyod, mit szólnak a népek? Hogy nem akartad megtartani népedet, hogy néped nem akart megtartani Téged. Hogy Egyiptom isteneivel szemben eléggé erős voltál, de Kánaán isteneivel szemben rövid a karod. Hogy a pusztában tudtad vezetni népedet, ám a megígért Földre már nem tudtad bevezetni. És ha elveszted Izraélt, mit mond majd a világ? Ezt mondja: nem tud mást ez az Isten, mint rabolni, pusztítani? Elpusztította a vízözön nemzedékét, elpusztította Babili tornyának építőit, elpusztította Szodoma népét, elpusztította Egyiptomot... most pedig elpusztítja Jiszraél gyermekeit! És évszázadok évszázadaira a gyűlölet istene leszel, Te, a szeretet Istene! Én semmi vagyok, a Te hébereid is mind semmi! Nem méltók bocsánatodra. Mégis, mégis bocsáss meg nekik. Ha nem érettük, magukért, hát értem. Ha nem énérettem, hát Éretted, Magadért, Világnak Ura!

Így beszélt szavak nélkül az éjszaka kavargó homályában. Isten válaszolt néki.

Másnap reggel, révületben eltöltött éjszaka után, Mósze összehívatta a törzsek férfiait, nemzetségfőket és családapákat, s a Hirdetőkőre állva, így szólt hozzájuk:

- Férfiak, Jiszraél férfiai! Mikor értitek meg végre az Örökkévalót? Érettetek megnyitotta a tengert, ti pedig száraz lábbal mentetek át rajta. Érettetek levette nyakatokról Egyiptom szolgaságának jármát. Érettetek mannut adott, mikor éheztetek. Érettetek alkotta Szináj hegyét, kiemelve a mélyből időtlen időkkel ezelőtt tűzben és földrengésben. Ti ellenben az aranybika előtt táncoltatok, énekeltetek, paráználkodtatok. Kezembe adta a Törvényt, hogy elétek tegyem, ti pedig ordítoztatok: vedd vissza a Törvényt. Most pedig, mikor elhozott benneteket a megígért föld határáig, ezt kiabáljátok: vedd vissza a földedet s ígéretedet! Azt hiszitek, tetszik neki a ti elpusztításotok fegyveres katonák, óriások s amalekiták által? Az, aki egyetlen igéjével teremtette a világot, egyetlen igéjével semmivé is teheti. És mégis, ennek ellenére sem töröl el titeket soha. Mert íme, mit mond az Örökkévaló? - Fölemelte sápadt homlokát a ragyogó hajnali Égre, fölemelte botját is, ezüstös szakálla lobogott, hosszú haja körüllengte félelmes arcát, bozontos melle barnán csillogott szétnyílt köpönyege fehér szárnyai közül. Hangja zengett, mint a sófár. - Ezt mondja: a tíz hazudozó, aki valótlan hírekkel rémítette meg szíveteket, bűnhődjék bűne szerint. Nyelvük hagyja el szájukat, köldöküket verje, haljanak meg férgekkel borítva, rágalmaik és hazugságaik férgeivel. Jósuah meg Kaleb pedig jutalmul kapják meg azt a részt az Ígéret Földjén, ami őket illette volna. Asszonyaitok bizonyosan belépnek a megígért Országba, mert nem vétkeztek sem a tenger partján, sem a bálvány előtt, sem a Törvény ellen, sem a mannut nem ócsárolták, sem nem gyalázkodtak. Ők csak sírtak vagy énekeltek. De mindazok, akik visszakívánkoztak Egyiptomba, s akik most húszesztendősek, nem látják meg az Örökkévaló Országát. Minden esztendőben Ab hava kilencedik éjszakája előtt számláltassanak meg, s ettől az éjszakától kezdve negyvenedrészük vesszen el a pusztában. Csontjaik a pusztában porladjanak el, mert elutasítván az országot, elutasították az életet is. Megáldom azonban fiaikat, új nemzedéket támasztok belőlük, amely sohasem ismerte Egyiptomot, sem Egyiptom bálványait, s nem is fogja ismerni soha. Ez a nemzedék fogja megvalósítani a Törvényt a földön, s az Országot, amit a Törvény ígér.

Mósze lelépett a kőről s társai: Aharon, Hor, Hofni, Pinehasz, Szakkai s Kaleb társaságában eltávozott. A férfiak tömege pedig ott állt némán, komoran, remegve a megdöbbenéstől, elszoruló szívvel, könnybe lábadt szemmel. Lassan-lassan gondolkodni kezdtek. Suttogva hajoltak egymáshoz, tanakodtak a Szabadító szavain. Egész mélységükben megértették végre, mit jelentenek. Azt, hogy ők maguk, akik itt állnak, sohasem tehetik a lábukat az Ígéret Földjére. Hogy ezután évről évre meg fogják őket rostálni, s a húsz éven felül levők negyvenedrészét kiközösítik, kikergetik a pusztaságba. Hazátlanok lesznek, kóborlók, száműzöttek halálukig. És így folyik ez évről évre mindaddig, amíg a mai nemzedékből, amely ismerte Egyiptomot, s vétkezett az Örökkévaló ellen, egy is marad, amíg egy teljesen új nép nem támad, Isten s a Törvény népe. Egy új emberfajta. Tudták, végső, megmásíthatatlan ítélet ez, minden szava, minden betűje teljesedni fog rajtuk.

Csüggedten, kábultan, keserűen kérdezgették önmaguktól:

- Mit cselekedtünk? Milyen őrültség szállt meg minket? Nem halmozott-e el csodáival? Miért utasít vissza ma? Nem, nem kóborlunk a pusztába! Követjük az Urat, amíg csak nekünk nem adja Országát. Ha látja megtört szívünket, nekünk fogja adni. Fegyverkezzünk, hágjuk meg a hegyeket, zúduljunk Amalekre! Az Örökkévaló velünk lesz, mi pedig vele leszünk!

Ettől a reménységtől fölbuzdulva küldöttséget választottak, s Mószéhoz menesztették.

A követség alázatosan lépett Mósze szegényes sátrába, leborult a Szabadító lába előtt, homlokával érintette a szőnyeget, s így maradt mozdulatlanul, várva, mikor ad engedélyt a szólásra. Mósze a széken ült, éppen Szakkainak diktált valamit, talán a kihirdetett parancsot. Komor volt, arca kemény és mozdulatlan. Szakkai a szőnyegen ült, térdére fektetett tábláján papiruszt simított ki reszkető ujjaival, írónádját a festékbe mártotta, sovány, piros, foltos, sárga arcát Mesterére emelte. A három követtel mit sem törődött.

- Keljetek föl - mondta Mósze egykedvűen. - Mit borultok most le előttem?

Azonban nem álltak föl, hanem térdelve rebegték el a nép üzenetét. Könnyes szemük biztató mosolyt, legalább egy kis enyhülést sóvárgott Mósze arcán. De ő hosszan elgondolkozott, majd megrázta a fejét, s tompa hangon így szólt:

- Már késő! A ti lelketek nem érett meg az Úr szüretjére.

Kezével intett, elbocsátotta őket. Utánuk sem tekintve máris titkára felé fordult, hogy tovább diktáljon.

A küldöttség lehorgasztott fejjel tért vissza megbízóihoz. Igen? Már késő? Erre dacosan vállat vontak, köptek, szitkozódtak, vitáztak, veszekedtek, a fiatalok az öregekkel, az öregek a fiatalokkal szálltak szócsatába összevissza, ahogy szokás, ha mindenki okosabb akar lenni a többinél. Elhatározásuk hamar megszületett. Majd megmutatják ők Mószénak!

- Hát maradjon! - kiáltották egyhangúlag. - Majd győzünk nélküle! Azt hiszed, Mósze, Istennek szüksége van rád, hogy csodát tegyen? Fegyverkezzünk!

És szétfutottak nagy lázban, felbuzdulásban, s fölverték a tábort harci lármájukkal. A Jehuda-Simeon törzs, Kaleb nemzetsége, a keniták meg egy Jerachme'él nevű kis népcsoport, amelynek csak a neve maradt fenn, de még Dávid korában is sokat kellemetlenkedett az amalekitákkal együtt, gyors fegyverkezéshez látott. Kaleb nem tagadhatta meg a népgyűlésen mondott szavait. Jósuah azonban visszavonult. A többi törzs nagy bánatba merülve gyászolta jövőjét, siratta önmagát, kesergett vakságán, bűnein.

Érthető, hogy mikor a felfegyverkezett férfiak serege nagy zűrzavarban, a Láda, Mósze s legjobb vezetői, főpapja s a tizenkét nevet tartalmazó zafírtábla, Jószif koporsója, a próféták buzgó bátorítása nélkül támadást kezdett az amalekiták ellen, ki akarva küzdeni az átjárást Kánaán irányában, kudarcot vallott. A hadművelet összeomlott. Mindössze annyit sikerült elérniök véres veszteségek árán, hogy a Jehuda-Simeon törzs följebb nyomta területét Hormán túl, s ott állásait megszilárdította, új legelőket nyitott nyájainak-csordáinak. A vitéz Kaleb pedig megvetette lábát Lachisz-Hebron vonala alatt, néhány csoportja pedig egészen Zifig elhatolt. A Négy Város Szövetségének védelmi övét azonban nem merte megtámadni. A Jerachme'él csoportját az amalekiták teljesen megverték, s a maga egészében saját oldalukra kényszerítették. Mikor később Jiszraél népe továbbvonult az Arab-öböl s Moab irányában, hogy Keletről hatoljon be Kánaánba, kardja hegyét éppen Jerusálimnak szögezve, sem Jehuda, sem Simeon, sem Kaleb, sem a pillanatnyi haszonért csatlakozott Jerachme'él nem tartott vele.

A többiek szétverve menekültek vissza.

A megígért Föld hatalmas szőlőfürtjéből sohasem ehettek. Esőtől párolgó földjébe nem vethették el a messiási korszak tövig kalászos gabonáját. Tejét, mézét nem ízlelhették. Tudták, évről évre megszámlálják őket, s lassanként elszakadnak a pusztába, csontjaik a homokban porladnak el hontalanul. És elfeledi őket az emberiség.

Kaleb nemzetségéből származott azonban a nagy király, Dávid, az ő Csillaga, a Kutyacsillag, azaz Kaleb ragyogott Izraél történetének égboltján. Siserát pedig egy hős kenita asszony ölte meg, átvervén a fejét szöggel, mikor aludt, ahogy Deborah Énekében olvasható.

Mósze - vagyis az Úr - ama szörnyű kijelentésének, hogy a népet évenként meg kell rostálni, s a régi nemzedéket ki kell belőle zárni, mert csak egy új nemzedék léphet az Ígéret Földjére, okvetlenül lázadást kellett támasztania. Ki hajlandó tudomásul venni, hogy kirekesztik a népből, s nem érheti el a boldogságot? A boldogságot, amit ki-ki a maga módján képzel el, s akar megvalósítani?

Hát még mikor megtudták, hogy Mósze és társai el akarják törölni az áldozatokat is. És itt, Meribat Kadesben sem lesz sokáig maradásuk, vonulniok kell tovább, Edom felé, ellenséges népek, járhatatlan szakadékok, hegyormok, kopár sziklák közé... s addig is, míg odáig elérkeznek, a sivatagban kell kóborolniuk, évről évre kiközösíteniük a húsz éven felüliek negyvenedrészét. Volt hát okuk a sírásra! Volt okuk az elkeseredésre, a lázadásra. Ha Hor fegyveresei s a mindenre elszánt léviták nem tartották volna szilárdan kezükben a hatalmat, azonnal kitört volna a forradalom. De még a gibborim egy része is megingott. Komoran, szótlanul nézegették fegyvereiket, mintha azon töprengenének, vajon ki ellen fordítsák!

A tábor hangulata nyomott volt, a nép kedvetlen. Dalt nem lehetett hallani, táncot nem lehetett látni.

Dathan, ez a széles vállú, széles arcú, izmos, zömök férfi homlokára húzta fejkendőjét, szürke szakállát tépdeste, s rekedten így kiabált a köréje csoportosulóknak:

- Odaadtok évenként néhány ezer öreget Mószénak? Én már a fiamat adtam neki! Meddig tűritek annak a gyilkosnak, szökevénynek, annak a tébolyodott egyiptominak az uralmát? Nem volna jobb egyszerre kockáztatni néhány százat, vagy akár ezret, s megváltoztatni reménytelen sorsunkat? Miért nem szedtük össze magunkat, miért nem gyűjtöttünk bátorságot, hogy egy csapással végezzünk a kánaániakkal, az amorritákkal, a hittitákkal, a jebuszitákkal? Most pedig itt állunk, s tűrünk tétlenül!

- Ugyan már - csúfolódott Abiram, s kajánul simogatta ősz szakállát. - Jiszraél fiai szeretik a bizonyosságot. Jobban irtóznak ők a kétséges győzelemtől, mint a bizonyos haláltól.

- Hát nem látjátok - ordította Dathan -, hogy Mósze megtizedel titeket a saját hatalma érdekében? Negyven évig akartok tekeregni a pusztában, amíg csak mind el nem pusztultok?

- Ők szeretik a sétát - csúfolódott a vén Abiram. - Kedvelik a gyaloglást a forró homokban. Nem szeretnek árnyékban heverni s majszolni a fügét.

A szónak akkoriban nagy súlya volt. Dathan meg Abiram szavait jól emlékezetükbe vésték. Taglalták, továbbadták, gyújtogattak velük széltében-hosszában. Gyúlékony volt a lelkük, mint a száraz nád. Aharon s a léviták hiába locsolgatták az Élet vizével.

Ugyanakkor Korach, a volt kincstáros is elérkezettnek látta a cselekvés idejét. Olla úrhölgy panaszai, szidalmai, uszításai már beteggé tették. Öregedő lánya látásától borzadt. Egy évtized múlt el azóta, hogy nagy céljaiért odahagyta Egyiptomot, mérhetetlen kincsének egy része Hor felügyelete alatt sátorban hevert, a saját vagyona gyümölcsözetlenül herdálódott el, holott eddig már megtízszerezhette volna. Szolgái és lakájai üres tálcákat hordtak az asztalhoz, nem volt már libasült, kacsamáj, mártásos hal, libanoni bor, ó, jaj, régóta nem volt! Éheztek, azt lehet mondani, éheztek, legalábbis úgy kellett élniök az egykor dúslakodóknak, ahogy a csürhe élt. Majd végül sok áldozatáért, a Mósze rendelkezésére bocsátott kincsekért, kirostálják őt is mint öreget, akinek szíve Egyiptomhoz húz, a pusztába kergetik, s nyomorultul kell elvesznie. Egyedül, mert Olla úrhölgytől, Nefer-nefer leányzótól hiába kívánná, tartsanak vele. Métiről, az elfajzott fiúról pedig ne is szóljunk.

Korach így beszélt:

- Miért Mósze a nép feje? Sokkal gazdagabb vagyok, mint ő! Jobban is tudom, mit kell tenni. Visszatérni szépen Egyiptomba, megegyezni a királlyal, békén, nyugodtan élni, dolgozni, gazdagodni... Akárki legyen most a király, engem, a volt kincstárost kegyesen fogadna. Nekem most is tekintélyem van Egyiptomban. De hát várjuk meg, amíg elvész minden létalapunk?

Olla, a felesége, ugyanolyan nagyra törő, mint Korach, de még nála is vakmerőbb s tehetetlenségében dühöngőbb, pillanatnyi nyugtot sem hagyott neki. Hol sírt, hol kiabált, hol egyszerre sírt és kiabált. A földre vetette magát, parókáját letépte kopasz fejéről, meg akart halni. Nefer-nefer rekedten ordított, fésületlen haját tépte, átkozta anyját-apját, majd anyja mellé rogyott, és zokogva ölelgette. Könnyeik egy tócsába folytak össze a drága szőnyegen.

Olyan asszony volt Olla, akiről joggal mondják: "Az önző asszony lerombolja házát a saját kezével!" Mit ér a világ kincse jó asszony nélkül?

Korach egész nap vitázott, hallgatózott, figyelt, szaglászott, lázított, s bölcseket mondott. Nyugtalan volt, kapkodott, nem tudott otthon ülni. Mikor pedig este hazakerült pompás sátrába, Olla úrhölgy csípős megjegyzésekkel kezdte, sírással folytatta, esztelen visongatással, vádakkal, görcsös fetrengéssel végezte. Korach álmatlanul töltött éjszaka után megint elbaktatott hazulról, ne lássa a két nő siralmas ábrázatát, vádaskodó tekintetét. Mósze közelében ólálkodott, minden alkalmat megragadva, hogy szóba ereszkedjék vele, vitába sodorja, ellentmondásokba keverje. Este pedig folytatódott odahaza a pokol. Miféle maskarát csináltak belőled? Nem szégyenled magad? Ilyen köpönyegben jársz, ilyen kendőt viselsz, ilyen a sarud... pfuj! Ugyanakkor nézd meg Aharont, nézd meg Kohat fiait, akik a Szentélyt őrzik. Te azonban eltűrsz mindent, bárgyú voltál egész életedben, nélkülem fölfordultál volna! És el tudod nézni a mai nyomorúságunkat? Csak tátod a szádat, te, te nagy szájú, lomha krokodil... rád nézni sem tudok. Mit csináltál belőlem? Mit a lányodból? Hiszen már egy rongyunk sincs. Hoj, hoj, miért is áldoztam föl neked gyönyörű ifjúságomat, szépségemet, műveltségemet! Senki vagy, semmi vagy... holott nekem olyan férj kell, aki uralkodik!

Korach tehát megesküdött, hogy mindenáron lerombolja Mósze művét, s maga lép a helyébe.

Ettől kezdve összegyűjtötte azokat, akiknek éppúgy nem volt képzelőerejük, mint neki, s éppen ezért nagyon jól megértették. Kiválasztott a tábor szélén egy alkalmatos fát, éppen úgy kőre ült, mint Mósze, s efféle magyarázatot tartott a köréje csoportosulóknak:

- Megszámláltátok már, mibe kerül nektek Mósze, Aharon főpap, mibe kerülnek testőreik? Fullajtárjaik meg a tizedek, amiket folyton követel? Tegyétek föl, van az én szomszédságomban egy özvegy, két leány anyja, s csak egy kis földjük van mindössze. Kimegy dolgozni, de Mósze így szól: "Nem dolgozhatsz úgy, hogy együtt fogod be a szamarat az ökörrel! Az Úr ezt tiltja!" Elmegy vetni, de Mósze így kiált: "Nem vetheted be a földedet kétféle maggal. Az Úr tiltja ezt!" Elmegy aratni, kévéket kötni, Mósze azonban ezt mondja: "Hagyd a kalászokat a tarlón a szegényeknek, feledj a föld sarkában számukra egy kévét! Ezt parancsolja az Úr!" Végül csűrbe viszi a gabonát, akkor meg Mósze így követelődzik: "Add nekem az első tizedet meg a másodikat, ezt parancsolja az Úr!" Mit tesz ekkor az özvegy? Eladja földjét, vásárol két juhot, hogy a bárányukból némi hasznuk, a gyapjújukból legalább ruhájuk legyen. Mikor aztán összegyűjtött egy keveset, jön ám Aharon, s így szól: "Add nekem az első bárányt, add nekem a gyapjú elejét, így parancsolja az Úr, áldott legyen!" Odaadván pedig, amit követel, így töpreng az özvegy: "Nincs már maradásunk ettől az embertől, levágom a juhaimat. Legalább megesszük!" Mikor aztán megölte őket, ismét jön Aharon: "Add nekem a juhok lapockáját, a gerincét meg a gyomrát, mert így parancsolja az Úr, áldott legyen!" Hogyan? Magam öltem meg, s mégsem tudom megmenteni a kezedből? Legyen hát átkozott ez a birka. Aharon azonban így felel: "Akkor hát az egész az enyém, így rendeli az Úr, áldott legyen!" Elveszi az egészet s távozik. Az özvegy meg ott marad minden nélkül és sír, két leánya vele együtt zokog.

Korach kitátja száját, ráncokkal pókhálózott, apró szemét körülhordozza a sokaságon, vastag ujjú, csapott kezével nyírott szakállában játszik. S a nagy csendben nyomatékosan folytatja:

- Így sírtok ti mindnyájan, mint az a szegény özvegy, ha továbbra is Mószéval meg Aharonnal vezettetitek magatokat az orrotoknál fogva!

Ezután a törzsek vezetőihez fordult, s így beszélt:

- A nép keservesen nyög Mósze járma alatt. Mit tehet azonban mást, mint panaszkodik vagy kiált. Ti is távoltartjátok magatokat panaszaitól és könnyeitől? Mósze királlyá tette magát, s testvéréből, Aharonból főpapot csinált, kisöccseiből, Eleázárból s Ithamárból előkelő papokat, nénjét, Mirjamot minden asszony fölé emelte mint prófétát. Kalebnek, jó barátjának többet ígért Isten Földjéből, mint másnak, Pinehasz, a másik barátja, őre lett a Szentély kapujának, kedves tanítványa, Jósuah, a hadsereg egyik vezére, hogy a többiről ne is szóljak. Csupa rokon, törzsbeli, jó barát, koma, tanítvány! Én magamnak nem kívánok semmit. Lévi-származék vagyok, s ez elég. De igazság-e, hogy Lévi törzse jogokat élvez valamennyi törzs fölött? Miért kapja az összes többitől a tizedet? Miért lévita a főpap? Hát az előkelő férfiú, Juda vagy Benjámin Efráim vagy Manasszé, Reuben vagy Simeon törzséből nem lehetne főpap éppen úgy, mint Aharon?

Érveivel sikerült is őket úgy fölzaklatni, hogy Mósze elé járultak, s megkérdezték, miért a Lévi-törzs részesül ilyen kiváltságokban. Miért kap tizedet valamennyitől? Miért Lévi ad főpapot a népnek? Miért nem lehet főpap valaki más is közülük? Mósze türelmesen megmagyarázta nekik, hogy az Örökkévaló elkülönítette egymástól a népeket, elválasztotta tőlük Izraélt, Izraélben is körülvette Lévit, de azért a fajok, a fajták, a nemzetek mind egyformák az Úr előtt, csupán a föladatuk más és más. Így rendelte hát Lévit arra a helyre, ahol áll, s Aharont arra a méltóságra, amit betölt.

Magyarázatára a törzsek vezetői megnyugodtak, Korach azonban tovább feszegette a kérdést a fa alatt.

- Ha Aharon főpap lehet Lévi törzséből, miért ne lehetne más is ugyancsak Léviből? Hát csak egyetlenegy lévita van?

Ekkor meg a léviták nemeseit, családfőit, előkelőit gyűjtötte maga köré. Bíborkék palástot öltött, derekára kötötte legszebb aranyos övét, s azt a sarut húzta lábára, amiben valaha a király előtt is megjelent. S ezen a gyűlésen így szólt:

- Tegyük le helyéről Aharont! Ha a Lévi-törzs első valamennyi között, s ennek kell főpapot adnia, legyen hát főpap egy lévita. Mi azonban mindnyájan jogosabbak vagyunk erre a méltóságra, egyformán léviták vagyunk, egyformán ismerjük a Törvényt, egyformán magyarázzuk, egyformán munkálkodunk megvalósításán. Elég volt Aharonból! Másnak is joga van a főpapságra!

Úgy gondolta, ha új főpapot választanak, az csak ő lehet. Ha pedig ő lesz, majd alkot ő törvényt, s az ő törvénye lesz a Törvény. Akkor majd az ő kezében lesz a Szentély, a Láda, az oltár, övé lesz a prófétálás joga.

Így nőtt, terjedt a lázadás.

Mósze maga elé rendelte Dathant s Abiramot, hogy felelősségre vonja vakmerő uszításaikért, mert a Törvény úgy rendeli, hogy senkit se ítéljenek el kihallgatása s a tanúk megkérdezése nélkül. A két lázadó azonban megtagadta ezt. - Nem vagyunk már kölykök, hogy Mósze játsszék velünk - mondták. - Elég volt majdnem tíz évig! Amit csak akart, mindent elvett tőlünk. Tőlem még elsőszülött fiamat is - ordította Dathan.

Mósze nem folyamodott erőszakhoz, rábízta az Úrra, tegyen velük, amit akar.

Mikor azonban a következő napok egyikén a Szentély felé haladt, óriási néptömeget pillantott meg. A fenyegetően háborgó nép élén Korach haladt, s jelszavakat kiabált. Mögötte papi tisztséget nem viselő léviták, családfők, mindenfajta nemesek s a közönséges emberekből összeverődött, velük egy húron pendülő, pillanatnyi sikert, hasznot váró, bosszúért lihegő, magát megcsaltnak érző, hatalmas tömeg. Lehettek talán tízezren is. Ez a tízezer torok megszakadásig ordított, üvöltött, szitkozódott. Körös-körül a hegyeken pedig tüzek lobogtak, mintha a nép dühe lángban-füstben tört volna ki Isten ellen.

Mósze megállt, botjára támaszkodott. Redős homlokára húzta kendőjét, arca nyugodt volt, szeme sötét, de biztos. Úgy állt mozdulatlanul, szembenézve a fenyegető lázadással, a feléje hömpölygő néppel, a dühödt arcok ezreivel, a fölemelt husángokkal, mint akit semmiféle hatalom nem tud kimozdítani helyéből. Viselkedése kissé csillapítólag hatott az elöl közeledőkre, a mögöttük tolongók azonban még vadabbul üvöltöztek, mintha érezték volna, hogy elöl megtorpan az elszántság.

Mósze elé érkezve, Korach még előbbre lépett, aztán megállt ő is. Nem tudta, mit tegyen.

- Állj és beszélj - parancsolt rá Mósze nyugodt, félelmes hangon. - Mit akartok? A főpapi tiarát?

Lassan-lassan csend lett. A lárma elhullámzott a tömeg szélei felé, mint a víz, ha szikla zuhan belé, s a partokon végül elsimul a háborgása.

S a morajló csendben zengőn folytatta a félelmes hang:

- Aharon az, aki akarta a főpapságot? Vagy én vagyok, aki adtam neki? Ha én választottam volna, nem inkább a fiamat koronáznám meg vagy ennenmagamat, ahelyett hogy a ti gyűlölködéseteket vonom homlokomra, holott ti irigyelt dicsőséget láttok rajta? Kétszázötvenen vagytok, akik mind magatoknak követelitek a főpapságot. De lehet-e kétszázötven főpap? Egy a Törvény, egy az Isten, az egy Isten pedig Aharont állította a Láda mellé főpapnak a Szentek Szentjében, ahol a Törvényt elhelyeztük. Ha egy királynak úgy tetszik, hogy trónusára ültesse egyik rabszolgáját, a nép lázadása e rabszolga ellen nem maga a király ellen való lázadás-e? Az Örökkévaló kijelölte szolgáját, s aki e szolga ellen fölkel, az Örökkévaló ellen támad!

Korachnak szólnia kellett, mert Mósze szavai veszedelmesek voltak, könnyen oldalára hajlíthatták a lázadókat. S akkor itt helyben felkoncolhatják őt minden hívével együtt. Részint szorongatott helyzetében tehát, részint mert az úgynevezett "egyszerű ember" mindig csak sokadmagával bátor, vakmerően kiabált. A héberek szeretnek kérdésekben vitázni, ő is kérdésekkel támadt Mószéra.

- Te vagy az egyetlen, aki ismered az Örökkévaló akaratát? - rikoltotta gúnyosan, nagy száját kitátva, ahogy csak bírta, kinyújtott karjával lendületesen Mószéra mutatott.

Fölcsattanó kiáltására máris helyeslő zúgás morajlott a tömegben. Korach ettől még nagyobb bátorságot kapott.

- Azt hirdeted magadról, hogy Ő beszél hozzád a magányban, igen, a magányban, ahol senki sem hallja a szavát, senki sem látja az arcát! De nem szólt-e hozzánk is, mindnyájunkhoz, az egész világ szeme láttára? Egyedül voltál a Szináj hegyén, mikor parancsolatát kihirdette? Egyedül voltál, mikor arcát megmutatta lángokban és mennydörgésben? Mindnyájan láttuk, mindnyájan hallottuk. Miért beszélsz tehát most te egyedül az Ő nevében? Ábrahám áldását nem adta másra, csak terád? Nem vagyunk mi mindnyájan Jiszraél gyermekei? Eléggé felnőtt gyermekek, hogy magunk válasszunk magunknak fejet? Vagy ne válasszunk, ha nem akarunk választani?

- Úgy van! - üvöltötte a sokaság. - Mindnyájan egyenlők vagyunk. A szót, amit a Szináj hegyén kaptunk, meghamisítottad! Kisajátítottad! Elraboltad! Elloptad tőlünk Egyiptom örömeit, a húsos fazekakat, a bőséges kenyeret! Becsaptál minket az Ígéret Földjével, hazudtál! Az a föld nincs, nem fogja látni senki! Zsarnokká tetted magad a mi szolgaságunk árán! Megaláztad Jiszraélt, megátkoztad, pedig atyád és anyád! Asszonyaink lelkével kötöztél meg minket! Megrontottad napjaink és éjszakáink örömét, így gyaláztad meg a Szabbatot! Éhséggel, szomjúsággal, pestissel öltél minket a pusztában, meg akarsz ölni negyven éven át! Bemocskoltad az Örökkévaló nevét, mert kényszerítetted, hogy csodákat tegyen ellenünk! Emberi testből csináltál bálványt, tennenmagadból! Káromoltad az Egyistent, mert azt mondtad: Mósze vagyok, a ti istenetek!

Így ordítoztak összevissza, mindenik kiáltásuk olyan volt, mint egy-egy súlyos kő. Az elül állók egyre közelebb törtettek Mószéhoz, a hátul levők előretolongtak. Minden kiáltás után fölrivallt a helyeslés, a szidalom, szájról szájra adták a szavakat.

Mósze mozdulatlanul állt az ezrekkel szemben, arca komor volt, szeme fájdalmas.

Mikor kiordítozták magukat, megint csend lett, várták a fejleményeket. Mósze pedig így szólt emelt hangon, végtelen keserűséggel:

- Ó, jaj nekem! Király voltam Egyiptomban, tiértetek letettem királyságomat. Pásztor voltam Mitanniban, tiértetek elhagytam a magányt. Vitáztam a királlyal, száraz lábbal vezettelek át titeket a tengeren. Tápláltalak titeket, csoda, hogy éltek, ahogy az anya táplálja önnön tejével gyermekét. Negyven nap és negyven éjjel böjtöltem a hegyen a Törvényért, a ti üdvösségetekért. Összetörtem a Törvényt, hogy magamra vegyem a ti bűneitek súlyát. Negyvenszer néztem szembe a halállal, mikor meg akartatok kövezni. Negyvenszer szálltam szembe az Istennel, könyörögtem, bocsásson meg nektek. Negyvenszer bocsátotta meg átkaitokat, káromlásaitokat, haragotok kiáltásait, mert ő igazságos és türelmes, amit az ember dühében, kétségbeesésében ordít, elereszti a füle mellett. Még ma is megbocsát, ha belátjátok, hogy mások adták szátokba ezeket a szavakat, mások ordítoznak a szátokkal. Nekik azonban nem bocsát meg soha. Mert ők nem dühükben, nem kétségbeesésükben, nem szorongásukban kiáltoznak, hanem irigységből. Irigység van a kiáltásukban, s nagyon jól tudják, mit kiabálnak. A törtetők, a csúfolódók, a gyalázkodók, a gazdagok, a törzsek előkelői, a léviták fejei ők, akik az éjszaka sötétjébe rejtik a Törvényt! Visszavezetik a világot a zűrzavarba, az éjszaka mélységeibe!

Botját magasra emelte, fejét fölvetette, hangja félelmes volt.

- Különüljetek el tőlük! - kiáltotta hatalmasan. - Távolodjatok el tőlük! Lábotok ne is érintse az ő lábuk nyomát! Átok és gyalázat rájuk. Kiűzöm őket Jiszraélből, elkergetem az Úr szeme elől! Pusztuljanak.

Nagy kavarodás támadt. A tömeg több részre hasadt. Sokan tétováztak, hol ide léptek, hol oda. Mósze hatalmának ereje mégis csendet kényszerített rájuk. A csendességben pedig Mósze Korach s előkelő társai: a léviták fejei, a gazdagok s a törtetők felé fordult, a kétszázötven bűnös felé, s ezt mondta:

- Jelenjetek meg holnap a Szentélyben. Ki-ki fogjon egy füstölőt, tegyen tüzet bele, füstöljön. Aharon is veszi az ő füstölőjét, parazsat tesz bele s illatszert. Mindnyájan áldozni fogtok Aharonnal együtt az Örökkévaló előtt. Én nem leszek ott, de Isten ott lesz! És ti, ti magatok tesztek majd csodát, ami bezárja a szemeteket, de kinyitja Jiszraélét!

Ezzel megfordult, s otthagyta őket. A Szentélybe, onnan a Szentek Szentjébe ment. Vissza sem tekintett a kavargó sokaságra.

Azonban nem ült el a lázadás olyan könnyen, ahogyan képzelnénk. Harcra került a sor, a nép fegyverre kapott, s mihelyt az elszántabbak verekedni kezdtek, sorra új meg új csoportok avatkoztak bele. A hegyeken tüzek lángoltak, kísérteties fénybe borították az éjszakába merülő tájat. Ordítozás, halálhörgés, diadalmas ujjongás, csatalárma kavargott hajnalig. Most rajta! Ne hagyd magad! Rázd le az igát! Vesszenek Mósze hívei! Vesszenek Korach hívei! Vesszen Aharon! Az esti közös áldozás elmaradt. A léviták egy része Korach mellett fogott fegyvert, Hor harcosai két pártra szakadtak, de tétlenek voltak. Jósuah ellenben, mint a halál angyala szállt tűzben-füstben katonái élén, megrohamozta a dombot, amin a lázadó léviták foglaltak állást, szikláról sziklára, sátorról sátorra repült, s vele az efráimiták, manasszéiták vad harci ordítással, kardjukat forgatva, bunkóikkal lesújtva, pajzsukkal fogva föl az ellenfél döngő csapásait. Vele harcolt Hor egy kis csoport fegyveres élén. A nők, az aggok és a gyermekek búvóhelyeken szorongtak sírva-imádkozva, hajukat tépve, kezüket tördelve.

Hajnalra leverték a lázadást, de milyen áron! Halottak tömege, sebesültek serege mindenütt. Leégett, felborogatott, szétdúlt sátrak, házikók! Összetört szekerek, agyonvert szamarak, mert aki eszeveszett dühében embert nem tudott ölni, legalább állatot ölt! És mennyi gazdátlanul hagyott szamár, ökör, teve futott világgá rémületében! Bőgésük, ordításuk összevegyült az emberek kiáltozásaival, mintha a pusztaság valamennyi démona föltámadt volna. Valóban, gonosz démonok műve volt ez. Még a gyermekek is pusztultak: elsőszülött kisfiúk, akiket atyjuk ellensége vert át kardjával, sújtott le bunkójával. Mindezek tetejébe félő volt, hogy az amalekiták neszét veszik a lázadásnak, s az izraéliták körül ólálkodó Madiu- meg Jerachme'él-csoportokkal, amelyek úgy kísérgették, mint a hiénák, rátörnek, s végleg eltapossák. Megbosszulják a vereséget.

Reggel derült ki aztán, mikor Jósuah azon véresen, mocskosan bejárta a tábort, hogy nemcsak jobb-rosszabb, mindennapi férfiak estek el mindkét részen, hanem köztük van a vitéz Hor is, Hofni, a csillagász meg Szakkai, az írnok. Hort egy hegyoldalon lezúduló szikla törte össze, az is lehet, hogy önmaga okozta halálát, mikor rohantában olyan sziklába kapaszkodott, ami nem állt jól a helyén. Hofnit valaki dárdával szúrta halálra a hegytetőn, ahol csillagászati megfigyeléseit végezte. A fegyver a mellén hatolt át, vére belepte a hanyatt fekvő hullát. A szerencsétlen, halk, mindig lemondóan mosolygó, lobogó szemű Szakkait Mósze sátrában ölték meg karddal. Bizonyosan dolgozott a harci zsivajban is, mert ráborult írótáblájára, merev ujjai még szorongatták az írónádat. Vére összefolyt a festékes tégely tartalmával, nagy, barna szeme fennakadt, mintha révületben borult volna le az Úr előtt, s csodálkozva bámult volna az Éden fényébe. Körülötte összetaposott, tépett papírok hevertek a gyűrött szőnyegen.

Jósuah némán állt a három egymás mellé fektetett hulla fölött, finom, sovány arca eltorzult a dühtől. Aztán elfordult, s véres öklével megtörölte a szemét.

De hol volt Mósze?

Ugyanott, a Szentek Szentjének sötét fülkéjében, ahova a lázadás kezdetén ment. Ott töltötte az egész éjszakát. A történtekről mit sem tudott, nem hallotta a lármát, a pusztulás borzasztó zajait, nem látta a kavargást, a tüzeket... Mint egy halott feküdt a Láda előtt, homlokával a földet érintve, nyitott szemmel, mozdulatlanul. Lelkében a saját kiáltásait hallotta csupán, egyhangú nyögést és jajgatást, néma zokogást, reménytelen siralmat. S csak sokára, végtelen idő múlva szólalt meg a Hang szelíden, simogatón:

- Mósze, fiam, mit akarsz tőlem?

- Teremtettél poklot? - kiáltotta Mósze fuldokolva. - Teremtettél kárhozatot, Világnak Ura? Ha igen, nyisd meg a száját, hogy elnyelje őket!

- Hogyan? - suttogta a Hang. - Te, aki mindig irgalmat kértél tőlem, most kárhozatért kiáltsz? Mikor föltámadtak ellenem, te megbocsátottál. Most pedig, mikor ellened támadtak föl, nem irgalmazol? Megmondtam neked: ha az én arcom könyörtelen lesz, a tied legyen irgalmas. Most pedig, íme, irgalmas az enyém, a tied pedig könyörtelen?

- Hogyan teremtsek új nemzedéket, Uram, ha az öregek silánysága már eleve lerombol mindent? - jajdult föl Mósze.

- Negyven év alatt ők mind elhalnak - nyugtatta meg a Hang.

- Ezeknek még ma meg kell halniok, vagy meghal a Te törvényed, ha győznek!

És miközben az Isten hallgatott, fölragyogott a Nap s a Hold, s így kiáltott:

- Uram, a bűnösöket, akiket Mósze megátkozott, nem akarjuk többé látni! Ha ki nem űzöd őket a világból, mi nem világítunk többé a világnak!

- Lázadó lángok! - mondta a Hang. - Ti világoskodtatok a bűnösöknek az özönvízkor, Babili tornyának építésekor, Szodoma virulásakor, noha megátkoztam őket. Most pedig, mikor ember mond rájuk átkot, nem akartok világítani?

- Uram, Uram - folytatta Mósze végtelen idő múltán. - Hát én vagyok, aki kértelek Téged, hogy őket vezethessem? Nem óvtalak-e, nehogy a saját gyengeségemre bízzál? Követtelek Téged, szolgáltalak Téged, magamra vettem a fáradalmakat s a szomorúságokat Éretted. Mi lesz belőlem, mit tegyek, ha a Te ellenségeid győznek? Nem megígérted-e támogatásodat? Ne hagyj el! Légy munkás az én munkámban!

A Hang nem szólt többet.

Másnap Korach s mind a kétszázötvenen ünnepi díszbe öltözve, de vacogó foggal, remegő térddel, némán, sápadtan lépdeltek a Szentély irányába, hogy teljesítsék Mósze parancsát. Aharon már várta őket. Szótlanok voltak mind s halálosan levertek.

Mielőtt azonban elmondanám a borzalmas istentisztelet történetét, egy bájos kis esetre szeretnék kitérni, fiam. Emlékszel, On Péleth fia szintén a zúgolódók, rágalmazók között szerepelt, vendégeskedett Korachnál Dathan s Abiram társaságában, s ezúttal sem fogta be a száját. Péleth is a föllázadt léviták között ordítozott, szeretett volna főpap lenni ő is, akár Mósze bukásának árán. Így hát neki is el kellett volna mennie az áldozatra, mint a többinek. Sötét aggodalmak között húzódott azonban sátrába, s a fegyveres harcoktól távoltartotta magát.

Igaza van a bölcs mondásnak: "A jó feleség házat épít!" Mert a jó feleség többet ér a legszebb gyöngynél: gyermekeit boldogan nevelgeti, férjét örömmel árasztja el, vigyáz rá akkor is, ha a férfi vigyázatlan. Meghallván a Mósze által kiadott átkot, ezt tanácsolta a férjének Dinah, a felesége:

- Ne menj holnap illatáldozatot bemutatni a Szentélybe, ó, uram. Mi hasznod belőle, ha elmégy? Ha Mósze győz, te leszel az utóda. Ha Korach győz, szintén te leszel az utóda. Maradj itthon.

- Mósze nagy, hozzá húzok inkább. De Korachnak megesküdtem, nem tagadhatom meg eskümet. Hát már hiába, oda kell mennem - sóhajtotta Péleth.

Mit tett azonban Dinah, a derék asszony? Erős, álmosító italt készített, majd jól megvacsoráztatta férjét eledelek sorával... aztán elmúlt a borzalmas éjszaka, elült a tombolás, On azonban minderről nem tudott semmit. Aludt, mint egy kő. Aludt reggel is, mikor társai áldozni mentek. Így menekült meg On.

A többiek ugyanis mind elpusztultak.

A Szentélyben megjelenvén, mindegyikük egy-egy füstölőt kapott, s az oltár tüzéről parazsat. Aharon sorra illatszert helyezett füstölőikbe. S megkezdődött az illatáldozat. De alig tették meg az első megszabott mozdulatokat s az ünnepélyes lépéseket, mikor csaknem egyszerre megtántorodtak majd összeestek. A Halál úgy ütötte le őket, mint a bunkó. Néhányan az erősebb természetűek közül a Sátor kijárata felé rohantak, de Pinehasz őrei visszautasították őket. Senki sem mehetett ki, senki sem léphetett be. Tántorogva, támolyogva, hamuszürkére vált arccal, kimeredt, hályogos szemmel, levegő után kapkodva, a füstölőket elejtve vagy eldobva, egész testükben remegve ájuldoztak összevissza. Némelyikük még mászni próbált, mások hányták-vetették magukat, megint mások a sátortetőt tartó díszes cölöpökbe kapaszkodtak...És olyan rémület fojtogatta torkukat, szorongatta szívüket, amit semmiféle halálfélelemhez nem tudtak hasonlítani. A kárhozat borzalma volt ez. Csak percek múlhattak el, már elterültek ők is halott társaik mellé, ujjaik kétségbeesve markolták a földet. Orrukból, szájukból, fülükből eleredt a vér, foguk kivicsorodott, nyelvük kifordult. Így vesztek el mind egy lábig. Aharon azonban folytatta szertartásait a függöny előtt, noha az ő keze is remegett, csaknem elejtette a füstölőt. Ajka fehér volt, mint a papír. Igyekezett buzgón elmerülni a szertartásban, hogy ne lásson semmit, ne hallja a haldoklók hörgését. De csaknem összeesett a látványtól.

Így veszett el Korach, a gazdag ember, a király volt kincstárosa, a léviták egyik előkelője, így halt meg Abiram, Dathan, így pusztult egy híján mind a kétszázötven, aki Mósze, Aharon s Jáhveh ellen fölbujtotta a népet. Mire Aharon befejezte az égő illatok áldozatát, mozdulatlanok voltak valamennyien. A lámpák közönyösen csillogtak fölöttük, mint a részvétlen csillagok.

De nemcsak ők, hanem akkori rend szerint elsőszülötteik is. Azokat fegyveres léviták végezték ki, az összeesküvők sátrába lépve, pontosabban azokéba, akiknek hullája a Szentélyben feküdt. Ugyanis, mondják bölcseink, ha lázadás, fölkelés támad, az ártatlanok mindig együtt pusztulnak a bűnösökkel.

Rabbi bar Chama meséli, hogy a pusztában utazott, s egy arab közeledett hozzá. Szóba ereszkedtek. Ezekről az eseményekről beszélgetvén, így szólt az arab:

- Akarod látni a helyet, amely Korachot s társait elnyelte?

Fogott egy darab lenvásznat, vízbe mártotta, rácsavarta lándzsája vasára, azután a talaj felé fordította. Nagy füst támadt, s a füstben egy hang kiáltotta szívremegtetőn:

- Hazudtunk! Hazudtunk! Mósze Istene az Isten, Mósze törvénye a Törvény!

Korach hangja volt!

Miért tette Mósze ezt a szörnyűséget? Megmondta ő maga!

- Hogy most kiformáljam a Törvény nemzedékét.

Ezután a kikiáltók szétvitték a tábor fölszedésére s az indulásra adott parancsot.

Mindenki nagy buzgalommal látott munkához, bár sokak szíve fájt, hogy el kell hagyni ezt a félig-meddig otthonná vált vidéket, jognak, törvénynek és frissítő víznek ezeket a forrásait, annyi emlék színhelyét. A pálmaligeteket, a legelőket, s a kicsiny földeket, amikbe már ekét akasztottak, amikről csekély gabonájukat aratták. De hát az Úr parancsa ellen hiábavaló lett volna a zúgolódás. Kiközösítették volna a zúgolódókat... még tán el is kellett volna pusztulniok, mint Korachnak és társainak az elsőszülöttekkel együtt. Hallgattak hát s dolgoztak.

Mikor az Ohel Moedet szétbontották, kocsikra rakták, a szent Ládát ünnepélyesen, nagy vigyázattal elhelyezték a számára készített díszes szekéren, s föltették Jószif koporsóját is a maga szekerére, s az ökrök megindultak, a nép szép rendben, törzsek, nemzetségek és családok szerint, megrendült szívvel útnak indult. És vonult, vonult hosszú, széles, lassú áradással, előbb Keletnek, majd Délkeletnek, Ain Gasei irányában. A szekerek nehézkes korongkerekei nyikorogtak, a lomha ökrök bőgtek, a szamarak némán baktattak terhük alatt, a tevék pedig gőgösen, lebiggyesztve ajkukat, egyenletes léptekkel mártogatták szétterülő csülküket a homokba. A nép eleje már eltűnt a dombok mögött, mikor a vége még a sátrak bontásával, az asszonyok-gyermekek elhelyezésével foglalkozott. Jósuah fegyveresei - mert ő lépett Hor helyébe teljes katonai hatalommal - szigorú rendet tartottak.

Tizenötezer öreg maradt el tőlük. És sok-sok ezer halott Kades hegyeiben s a sivatag homokjában. Az oltárt Mósze széthányatta, köveit elszóratta... Ezután többé nem lesz áldozás - suttogta a nép, s elszomorodva nézett vissza a pálmaligetre, ahol a Sátor állt, s ahol a hatalmas oltár füstölgött éjjel-nappal.

A távozó nép titkon siratgatta a pusztába űzött öregeket, azok pedig a földre ülve néztek az egyre távolodó porfelleg után. A hagyomány szerint holtan feküdtek nyitott sírjaikban, de ez megint szép jelképes forma, fiam, mert társadalmilag voltak halottak, a nyitott sír maga a puszta volt, az ásító, a meddő, a kitátott, hatalmas sír. Egyiptomban születtek, éltek a szolgaságban, látták a király arannyal borított kocsiját, dicsőségét és szorongattatását, ott álltak a tenger partján, mikor hadát elborította az áradat, ott ujjongtak a mocsárban heverő hullák fölött, a szabadság első mámorában. Leborultak a lángban álló Hegy lábánál, hallották a Törvény mennydörgő szavait, táncoltak az aranybika előtt, aztán, hogyan, hogyan sem, folyton mélyebbre süllyedtek a csalódásba, a kiábrándultságba... Lázadások következtek... most pedig itt ültek a homokban, s káprázó szemmel bámultak a távolodó nép, az ő népük után.

Így siránkoztak:

- Jaj nekünk, jaj nekünk! Boldogok, ezerszer boldogok, akik azon a Földön fognak lakni, ahol a Szent lakik. Mi pedig egy fürtöt sem láttunk szőlejéből, egy kortyot sem ittunk tejéből, nyelvünk nem ízlelte meg mézét! Meghalunk anélkül, hogy borát érintettük volna!

Sokan azonban ilyesfélét gondoltak:

Nem tűrtünk, szenvedtünk eleget? Miért veszünk el jutalmazás nélkül? Miért lesznek különbek utódaink, mint amilyenek mi voltunk? Hát ők kapják meg azt, amit nekünk ígértek? Ó, bárcsak vétkeznének az úton, hogy úgy vesznének el ők is, mint mi!

Bölcseink azt mondják, hogy a Törvény kinyilatkoztatása előtt a világ nem volt egyéb, mint pusztaság. A Törvény nélkül a világ nem lenne egyéb, mint pusztaság. Ők megtagadták a Törvényt, visszakívánkoztak Egyiptomba, nem akarták vállalni a megpróbáltatásokat, tehát vissza kellett hullaniuk a puszta sírjába.

A nép vonult, vonult a tágas pusztaságban, dombra föl, völgynek le. De most már nem szállt előtte a füstoszlop, a közös tűz füstje, nem villódzott ugyanannak a tűznek a fénye. Ugyancsak egy másik fontos, de nem látható változás is történt. Mirjam, a prófétaasszony nem jövendölt ezután messzibe révedő szemmel, különös mosollyal, dadogó szájjal. Végleg elvesztette prófétáló képességét, a Szellem elhagyta, s ő itt maradt, mint kiürült edény, öregen, kopottan, csúnyán. Duzzogva-dohogva segítette anyját Elisebával együtt a szekérre, puha helyet készített szalmából, takarókból. Ott üldögélt a szekér oldalán a Nap tüze ellen védő ponyvafedél alatt, veszekedett Elisebával, komoran hallgatott, vagy halkan vihogott, mintha időnként a Szellem által elhagyott testet valamely rosszindulatú, kaján lélek - sze'ir - szállta volna meg, s kárörvendő szavakat suttogott volna a fülébe. Majd meg leszállt, s elkóborolt a tömegben. Ahogy egykor buzgón járt-kelt, betegeket, csüggedőket, nyomorultakat látogatott, mosolygott, biztatott, ugyanúgy lődörgött most is, de fekete szeme élesen figyelte az embereket. Ha pedig panaszt hallott, nyomorúságot látott, ezt mondta:

- Eldad s Medad megjósolták, hogy Jiszraél meghal, de föltámad, Mósze meghal, s Jósuah vezet titeket a megígért Földre!

Hát Cippora? Róla, a szegény, magános asszonyról régóta nem szóltam semmit. Így van ez, fiam, mikor a férfiak küzdenek egymással s Istennel, mikor magasztos dolgokra törekszenek, s borzasztó dolgokat visznek véghez, mikor az oltár körül forgolódnak, s egymás vérét ontják: az asszonyokról elfeledkeznek, ők a háttérbe vonulnak, sátrak mélyére, s csak repeső vagy szorongó szívük, csak tapsuk, vagy keserű könnyük kíséri az eseményeket.

Cippora teljesen magára maradt.

Atyjától, szülőföldjétől elszakadt, később megtudta, hogy atyja is megtért Őseihez. Fiai elhagyták: vidáman, lelkesen, villogó-csörgő fegyverekkel borítva tevékenykedtek Jósuah körül. Még atyjukkal is ritkán érintkeztek, hát még anyjukkal. Új gyermekeket Cippora nem szült többé. Pedig szült volna, ó, milyen boldogan, akár tízet-tizenkettőt, milyen buzgón teljesítette volna egyetlen hivatását! Mindig úgy érezte, az élet végtelen forrása ő, teli boldog termékenységgel, az adakozás vágyával s örömével. Semmire sem lett volna büszkébb, mint a gyermekek viruló seregére, azután majd az unokákéra. Nemzedékek sorát látta maga előtt, amelyek mind belőle indulnak el, és sokasodnak meg a földön. Mósze azonban csak azon az éjszakán közeledett hozzá, amikor ideérkezett. Mósze, Mósze mindig az Örökkévalóval társalgott, s Cippora némi bűnös féltékenységgel gondolt rá, milyen másvilági öröm lehet az Örökkévaló társaságában lenni, mennyivel mámorítóbb, hatalmasabb, mint amilyen még az ő ölelése, csókja, szerelme is. A férfi feje azonban az Isten, az asszonyé az ura. Mikor Cippora Uszirszafi felesége lett, nemcsak őt fogadta el föltétel nélkül, hanem istenét is. Ennek az istennek pedig tetszett Uszirszafit magához kötni, szívére ölelni, arcát neki megmutatni, titkaiba beavatni, teljesen magáévá tenni. Cippora tehát megnyugodott Uszirszafi s istene akaratában alázatosan, rábízta sorsát, a jutalmat vagy a kisemmizést, ahogy neki tetszik. De hát mindez nagyon nehéz volt, nagyon nehéz, néha alig bírta elviselni.

Lassanként kialakult az élete. A vén Téti halála óta ő tartotta rendben ura sátrát, holmiját, ő mosta ruháit, tisztította saruját, főzött rá... és féltette. Mindig készen volt a legnagyobb borzalmak fogadására. Hogy Uszirszafi holttestét hozzák véresen, piszkosan, tépett ruhában, a drága testet, amihez oly sok éjszaka odasimult, válla gödrébe hajtva fejét, átkarolva erős vállát, arcán érezve selymes szakálla gyöngéd simogatását. Vagy a félelmesen üvöltő néptömeg agyonkövezi. A kövek összezúzzák barna arcát, kiverik sötéten ragyogó szemét, betörik bozontos bordáit, kiontják agyát-vérét, mint a sarat... s percek alatt nehéz kődombot raknak föléje, hogy még a lelke se járhasson vissza bosszúért. Vagy lángba borul az egész tábor, férfiak férfiak ellen küzdenek, s a vak düh eltapossa Uszirszafit is. Hányszor voltak gyötrelmes órái, pokoli éjszakái, hányszor hallgatta félájultan a dühöngő lármát, hányszor nézte a tűzvész lobogását! És még csak meg sem védhette, melléje sem állhatott, tanácsaival is hiába ostromolta, Uszirszafi nem viselt fegyvert, farkasszemet nézett ellenségeivel, a tanácsokon pedig csak mosolygott, mint egy gyermek csacsogásán.

Belenyugodott abba is, bármennyire fájt, hogy mindig idegen lesz ebben a népben. A "kusita asszony" - mint némi megvetéssel mondták a gőgös héberek. Sohasem tanulta meg az ura nyelvét tökéletesen. Kiejtése, hangsúlya idegenes maradt. Ezért hallgatott. Ha meglátogatta anyósát, Jozabétet, összeszorított ajakkal, lehajtott fejjel tűrte Eliseba maró megjegyzéseit. Eliseba igazi héber asszony volt. Minden idegent megvetett. Fitymálva beszélt vele. Betolakodott, ostoba nőszemélynek tartotta. Cippora keze a munkához is másképpen állt: nem úgy őrölt, font, szőtt, varrt, mosott, főzött, mint Eliseba. Ha más nem, hát egy kis mozdulata elárulta az idegent. Ruháján is voltak apró, idegenes díszek. Eliseba kegyetlen volt. Halálra irigyelte tőle az ékszereket, amikkel anyósa megajándékozta. Még azt sem bocsátotta volna meg, ha elosztotta volna az ékszereket igazságosan. Maga formált rájuk jogot, Jozabét igazi, vér szerint való fiának felesége, a tiszta vérű héber nő. Mégis Cippora kapta meg, a fogadott fiú kusita felesége.

Nagyon fájlalta Cippora Hor, Hofni s Szakkai halálát. Olyanok voltak szívének, mint a testvérei. Hor marcona, ügyetlenül nyájas katonavoltától félt, Hofni rejtelmes tudományától borzongott, mégis szerette őket. Szakkai azonban, a sápadt, lázrózsás, megbocsátón mosolygó titkár mindenkinél közelebb állott hozzá. Hányszor üldögélt szótlanul ura sátrában az ágyon, s pörgette az orsót, miközben Szakkai a szőnyegen ült, írótábláját térdére fektette, gondosan ejtegette az apró jeleket írónádjával, közbe-közbe megnedvesítette száraz ajkát a nyelve hegyével, félrebillentette fejét, összehunyorította szemét, úgy nézte a papiruszt. A lámpa olaja halkan sercegett, a sátor előtt békésen beszélgettek az őrök, a tábor moraja zúgott, kutyák ugatása, sakálok vonítása hallott az éjben, a Hold pedig bevilágított a nyitott ajtón, széles ezüstlapot vetett a szőnyegre. Csodálatos, békés, nyugodt esték, éjszakák voltak ezek, ő font, Szakkai írt, s olykor néhány szót váltottak pihenésül. Szakkai szerény köhögését mindig hallani fogja, amíg él.

Még a szokatlanul magas, sovány, csapott homlokú, fekete szemű Pinehaszt sem szerette annyira, pedig milyen gyönyörűen tudott énekelni, hárfázni, milyen szép dallamot szerzett a himnuszokra, milyen magasztosan énekeltette a Szentély énekeseit, muzsikáltatta zenészeit! És a páratlanul, csaknem meghökkentően szép Jósuaht sem, pedig olyan volt, mint az igazság angyala: mindig mosolygó, mindig lelkes, mindig harcra kész.

Szakkai halála óta az "első tanítvány", azaz a legkedvesebb valamennyi héber tanítványa között, Jósuah lett Mósze titkára. Szakkait nem kellett beavatni a tudományba, Szakkai beavatott volt. Neki csak diktált vagy megmondta kívánságait, s Szakkai elvégezte a maga szakállára. Jósuaht azonban olykor egész éjjel tanította négyszemközt, munkájára fölügyelt. Cippora nagyon ritkán üldögélhetett ura sátrában, zavarta volna őket. Ha ott volt, Mósze gyöngéden, de szigorúan kiküldte. Nem volt szabad hallania az igazi titkokat. Mint ahogy a mesében van egy legbelső, ötvenedik vagy századik szoba, ahová nem szabad benyitnia senkinek, s meghal, aki benyit, a tudománynak is voltak szobái, amikbe közönséges halandó nem nyithatott halálbüntetés nélkül. Cippora nem is igyekezett Jósuah társaságában lenni, mint a szelíd, lemondó mosolyú Szakkaiéban. Félt meghökkentő szépségétől: karcsú, arányos alakjától, derűs arcától, fekete szemétől, összeérő, sűrű szemöldökétől, finom, érzékeny ajkától, selymes, göndör szakállától, kedves, behízelgő modorától. Félt egyszerű, természetes bátorságától. Zavarta, hogy ez a meglett férfi most is olyan, mint egy vidám, nyugtalan ifjú, angyali gyermeksége ott sugárzott fekete szemében, mint egy másvilági emlék.

Hogy Mósze éppen ezt a született katonát választotta ki titkainak hordozójául, hogy neki adta át tudományát, reá bízta a fontos írásokat, manapság szokatlan lehet.

Cippora sohasem szeretett elfutkosni hazulról. Nem kódorgott-lődörgött ismerősöknél, nem szomszédolt, nem ütötte bele orrát mások családi életébe, fazekába, de azért olykor mégis meg kellett látogatnia Olla úrhölgyet már csak sajnálatból is.

Szegény Olla úrhölgy egészen összetört, megöregedett. Már nem viselt parókát, haját megnövesztette, s kitűnt, hogy erősen megőszült. Csúnya, keserű, panaszkodó öregasszonnyá lett. Minden reményében csalatkozott, minden álma összedőlt. Korach szerencsétlenségéért, fia, Méti haláláért nem önmagát, hanem az ostoba Korachot okolta. Hiába beszélt neki ugyanis, hiába akart Egyiptomban maradni, majd később visszatérni, Korach csak ment a saját ostoba feje után. Mószét Olla jobban gyűlölte, mint bármikor. Hiszen Korach jót akart! Szabad egy jószándékú, ostoba embert ilyen szörnyűségesen büntetni? És Méti, Méti, a fiú! Miért kellett neki is meghalnia? Hiszen szakított a családjával Mószéért, életét kockáztatta, atyja vagyonát megvetette, külön utakon járt, úgy élt, mint akármelyik pusztai férfi! Olla erről nem beszélt ugyan Mósze felesége előtt, de viselkedéséből, panaszaiból, elejtett célzásaiból Cippora mindent érthetett. A két előkelő hölgy, Olla meg a leánya úgy élt most, mint két hazátlan koldus. Koldus? Hiszen megvoltak fényes sátraik, arany- ezüst-, alabástromholmijaik, pazar ékszereik, drága kincseik, szolgáik, szamaraik és tevéik! Igen - de mégis koldusok voltak. Kifosztottak, kivetettek, üresek! A sok dísz és pompa csak ordítóbbá tette koldusságukat. Az ősz hajú, megvénült, keserű asszony, s a mindig rendetlen, mindig szótlan-tétlen, elhízott, közönyös, rekedt hangjában maró vádakat frecskelő leány: szánalmas koldus volt. Nem szerettek soha senkit, őket sem szerette soha senki.

Cipporának nagy megerőltetésébe került, hogy sátrukba tegye a lábát.

Így élt a magános Madárka.

Mósze a Kadesből való elindulás óta tervszerűen és következetesen háborúra készítette elő népét. Ha egész napi vonulás után a tábor megpihent, kiválasztott egy alkalmas helyet, maga köré gyűjtötte a Véneket, a vezetőket, s tanította őket a harc elveire, erkölcsi indítékaira, a béke áldásaira. Békét mondtam? Nem, nem elszólás! Nagy dolog a béke, mondják a Régiek, mert az örökkévaló a víz és a tűz angyalai közé helyezte a békét az Égben. Ha pedig maguknak az angyaloknak szükségük van a békére, mennyivel inkább az embereknek idelent a Földön!

Mósze így beszélt:

- Mikor harcba fogtok indulni, így szóljatok a néphez: ha valaki házat épít, aztán elmegy, s nincs meggyőződve arról, hogy valaha még vissza fog térni, mert meghalhat a csatában, idegen telepszik házába, s eltulajdonítja azt. Ha valaki szőlőt ültet, aztán el kell mennie, s nem hiszi, hogy valaha megint visszatér, mert eleshet a csatában, távolléte alatt idegen ülhet a szőlőbe, magának kaparinthatja meg, s az igazi tulajdonosa hiába követelődzik aztán. Ha valaki házasságot ígér egy nőnek, s nem veszi feleségül, mert háborúba kell mennie, aztán abban a bizonyos tudatban megy el, hogy sohasem tér vissza többé, egy másik férfi veszi feleségül a menyasszonyt, ő pedig hiába kesereg azután. És ha valakinek félelemtől szorong a szíve, mert háborúba kell mennie, s retteg, hogy ott vész, a félelem miatt fog meghalni, sohasem tér vissza. Ha tehát csatába kell mennetek, abban a tudatban induljatok, hogy vissza fogtok térni, s úgy harcoljatok, hogy visszatérjetek. Mibe térjetek vissza? A házatokba, a szőlőtökbe, a feleségetek mellé, tehát a békességbe, a békesség legyen harcotok célja. Mielőtt háborúra kerülne sor, mondjátok az ellenségnek: legyen köztünk és köztetek békesség. Csak ha visszautasítja, és fegyverért nyúl, nyúljatok fegyverhez. Akkor azonban azzal a rendíthetetlen hittel, hogy mindnyájan visszatértek a békés életbe.

Buki, Jogli fia ezt kérdezte Mószétól:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted, hogy nagy dolog a béke. Miért kell hát mégis, hogy háború legyen?

Mósze nyomatékosan felelte:

- Azért, hogy még nagyobb legyen a béke!

S miután háborúra készítette őket, így beszélt hozzájuk:

- Amikor beléptek majd a földre, amit Isten ád nektek, osszátok szét a szántóföldet családok szerint. Kinek-kinek legyen meg a mezeje s a szőlője, egyiknek sem több, mint a másiknak. Hat évig szántsatok a mezőn s vessetek, hat évig dolgozzatok és szüreteljetek a szőlőben, de a hetedik évben pihentessétek a földet, tartsatok egész évi Szabbatot az Úrért. Ebben az évben ne nyúljatok a földhöz, azt se arassátok le, ami véletlenül termett az elhullott magvakból. Ne nyúljatok a szőlőhöz, ne messétek, ne kötözzétek, azt se szedjétek le, ami véletlenül termett a vesszőkön. Legyen a jövőmenőké, a rabszolgáké, az idegeneké, élvezzék a madarak, a vadállatok, vegye, aki akarja, akinek szüksége van rá. Te ne arass és ne szüretelj! Azután számlálj hétszer hét évet, az ötvenediket ünnepeld meg, ahogy a Szabbatot szokás. Fújd meg a kürtöket, kiáltasd ki az egész országban, hogy eljött a szabadság éve, mindenki szabad, minden szolga, minden adós, minden rab, minden elítélt. Az öröm éve legyen az válogatás nélkül mindenkinek, mindenki térjen vissza tűzhelyéhez, jusson birtokába javainak. Mert Isten nem akarja, hogy egyetlen szolga legyen is a világon. Ő mindenkit szabaddá tesz, ahogy megszabadítja végül az egész világot, annak legparányibb részecskéjét is a hetedik Örökkévalóságban, mikor a teremtés erői visszaáramlanak az Egybe, s Isten visszafogad mindent, ami eltávolodott tőle. Ezt hirdeti a Szabbat-nap, a Szabbat-év s a Szabbat-évek Szabbat-éve. Ez Isten szava. Isten azt sem akarja, hogy mezőt rakjatok mező mellé, szőlőt szőlő mellé, mert a Föld az enyém, mondja az Úr, s mindenkit egyforma joggal megillet!

Ekkor Kemuél, Siftan fia tisztelettel megkérdezte:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted: a Föld az enyém, mondja az Úr. Miért kell hát mégis, hogy Jiszraélnek földje legyen?

Mósze pedig felelt a nagy csendben:

- Hogy egyszer visszaadjátok az Örökkévalónak az egész világot!

Máskor meg arról beszélt, hogy szeressük Istent, s szeressük az embert. Ne kérdezzük: hogyan szolgálja ez vagy az a nép Istent. Az ő szokásaik, az ő pompájuk istenük kedvéért van. Inkább arra kell törekedni, hogy megismerjék a Törvényt valamennyien, s megértsék, hogy a Törvény útja a tisztaság és a szeretet. Ha nem nézegetsz gőgösen hol jobbra, hol balra, hanem a Törvény útján jársz, áldott leszel városaidban, áldott leszel mezeidben - mondta Mósze. - Áldott lesz a nőstény állatok gyümölcse s a termőföldé, áldottak lesznek kosaraitok s hordóitok, áldott a születésetek s a halálotok. Így az Örökkévaló az ősatyák népét formálja belőletek, s egyesít titeket Isten népévé. Ha azonban nem tartjátok meg a szövetséget Istennel, átkozottak lesztek városaitokban és mezeiteken, átkozott lesz nőstény állataitok gyümölcse, átkozottak kosaraitok, átkozottak a hordók, átkozott születésetek s halálotok. Az Ég súlyossá lesz fejetek felett, s a föld a lábatok alatt szurokká válik. Vaksággal ver meg az Úr, tétován tapogatóztok a fényben, mintha éjszakában járnátok. S mert nem szolgáljátok Istent örömmel, majd szolgáljátok ellenségeiteket éhezve, szomjan, nyomorultan, könnyek között, fogcsikorgatva! Naponta mondjátok majd: lesz-e este még ma? És minden este elsóhajtjátok: lesz-e végre reggel? A nektek adott földet Isten veletek akarja betelepíteni, de ha elutasítjátok, kiűz onnét, és szétszór a világban.

Pedahél, Ammiud fia megkérdezte:

- Mósze, Mesterünk, kijelentetted: Isten mindenható. Ha mindenható, hogyan tudja az ember mégis elűzni a földről?

Mósze ezt a különös feleletet adta, vitatkozhattak rajta hetekig, évekig:

- Mert minden Isten kezében van, még Isten tagadói is.

Paltiél, Azzan fia, nemhiába volt sánta, az esze biztosan fogott. Ezt kérdezte:

- Mósze, Mesterünk, miért kell Istent a földre hoznunk? Nem volna okosabb nekünk magunknak az Égbe emelkednünk?

Mósze arcán fölsugárzott a fogas kérdés fölött érzett öröm, s így szólt:

- Az ember nem méltó az Égi Birodalom elnyerésére, ha nem akarja azt megvalósítani a földön!

Éjszaka Mósze gyakran kiment a pusztaság csendjébe. Kereste, napról napra jobban kereste a magányt, abba a csendbe, egyedüllétbe, pusztaságba akart újra meg újra visszavonulni, ami a lelkében volt. Egy éjjel a barlangban ült, amelyben a hagyomány szerint később Élijáhu próféta szeretett meditálni visszavonultságai idején, s így szólt Istenéhez szótalan szóval:

- Mit ismertem meg belőled, Uram? Mit értettem meg? Láttam trónusodat, de Te vagy-e a Trónus? Láttam arcodat, de Te vagy-e az Arc? Mondtalak hatalmasnak, igazságosnak, irgalmasnak, neveztelek Igazságnak, Békének, Szeretetnek. De nevet adni Neked nem annyi-e, mint lekicsinyíteni Téged? A Te kicsinylésed pedig nem káromlás-e? Nem állasz-e minden emberi hatalom fölött? A hatalom, az igazság, a könyörület, az ítélet, a béke, a szeretet fölött?! A Név, amit Magad jelentettél ki nekem, s aminek értelme: Vagyok, Aki vagyok, avagy: Megvalósulok, Aki megvalósulok, nem túlságosan kicsiny-e a Te felségedhez, nem vagy-e nagyobb a Létnél is? Az én nyelvemen szóltál hozzám, szólj végre a Magadén! Megnyitottad előttem a tudás negyvenkilenc kapuját, nyisd meg hát az ötvenediket is, Uram! Hogy ismerjelek, értselek, lássalak, ahogy Te Magad látod Tennen Magadat!

A Hang halkan, nyugodtan felelt:

- Maradj bezárva magánosságod barlangjába, s lásd, ahogy elvonulok előtted.

Ekkor a szemmel, amely nem volt testi szem, a szemmel, amely nem volt lelki szem, a próféta látta Őt. De nem látott egyebet, mint egy árnyék árnyékát, ahogy írva van: "Senki sem látja Istent, hacsak meg nem halt!"

Mikor magához tért révületéből, azt hitte, már halott. Elhagyta a barlangot, saját sírját, s íme, a külső világ holdfényében, a hallgató pusztaságban messze terültek a halottak sírjai, mindazoké, akik elmaradtak a hosszú úton, a csodák és nyomorúságok útján. Mósze megállt a barlang nyílása előtt, széttekintett az alatta kitáruló messzeségen, s így kiáltott a halottaknak:

- Ó, jaj, ó, jaj! Éveken át legeltettem Jethro nyájait, pásztora voltam juhainak, s egyet sem vesztettem el! Ti pedig, édes testvéreim, fiaim, akiket az Ígéret Földje felé terelgettem a hosszú úton, ti mindnyájan elvesztetek. Isten kijelentette a Törvényt... a Törvény ellenére ti mit sem tanultatok. Csodálatos módon védett titeket... csodái ellenére mit sem nyertetek. Fiaitok követnek engem... de hol fogom őket is elveszíteni? Élnek-e a Törvényért, s a Törvény által vagy a Törvény miatt halnak meg? Az Örökkévaló akar-e még csodákat tenni értünk? Uram, Uram, új nemzedéket formálok a Törvényben, jaj, ne legyen olyan, mint a régi! Hogy éljenek, hogy éljenek ezek az új fiak, Világnak Ura! Te megteheted a csodákat érettük, a csodát, hogy meghallgassanak Téged és kövessenek csodák nélkül!

Ahogy végignézett a pusztaságon, s látta a nyitott sírokat, a sírok kitárultak, a halottak fölelevenedtek. Szemfedőik nem foszlottak szét, testük nem vált porrá, sem a föld nyirkossága, sem az ég forrósága nem érintette a hullákat. Fegyvereiket markolták. Arcukba visszatért a vér pirossága, csontjaikba élet költözött, szemükben fény ragyogott. Mósze így szólt hozzájuk - persze anélkül hogy hang hagyta volna el mozdulatlan ajkát:

- Hogyan, testvéreim, fiaim, rothadást jósoltam csontjaitokra, Isten mégis elevenen tartotta meg őket a halálban? Hát nem káromoltátok az Örökkévaló Nevét?

A halottak hatalmasan felelték a csodálkozó kérdésre:

- De énekelve mentünk át a szétválasztott tenger medrén!

- Nem adtátok oda aranyotokat a Bika készítéséhez? - ámuldozott tovább Mósze.

- De odaadtuk akkor is, mikor a Szentélyt építetted! - kiáltották a halottak.

- Nem utasítottátok el a megígért Földet? - kiáltotta Mósze.

- De kerestük, kerestük, ahogy te is keresed még. Emlékezzél, Mósze, ha megtaláltad: minket is oda vezetsz, még a halálunk után is!

Mósze akkor megrendülten, megsemmisülten, zokogva kiáltott az Égre:

- Uram, Uram, senki sem ismer Téged, senki sem fog ismerni! Hiszen azok, akik közönyben vagy bálványozásban születtek, eléggé ismernek, hogy sírjukban is Téged várjanak, akár azok, akik fényben születtek, s ismernek, hogy oda menjenek, ahova Te mégy!

A távolság az Arab Völgyben levő Ain Veibehig, ahonnét egyenesen Észak felé akartak vonulni Edom hegyein át a Holt-tenger mentén, nem nagy, mindössze kilencven-száz kilométer mai mértékben. Meg is tették volna néhány nap alatt. Csakhogy ez nem egyenletes, folyamatos vonulás volt, hanem mozgó táborozás, legeltetés, szüntelen késlekedés, így aztán alig haladtak. Mósze célja azonban nem az volt, hogy akár békésen, akár erőszakkal áttörjön Edomon, majd Ammonon, s azonnal megtámadja Kánaánt, hanem hogy új nemzedéket formáljon, s majd az hódítsa meg a megígért Földet.

Hogy a nép eközben hol szomjazott, hol éhezett, s ezért ma vizet, holnap húst követelt Mószétól, csak természetes. Mindig oázisok, kutak környékén ütöttek tanyát, de húst a források nem adtak. A mannut megunták, megutálták. Fürjeket vertek agyon, de bár seregestül vonultak ezek az apró madarak, annyi nem volt belőlük, amennyi ekkora tömeget eltarthatott volna. Juhaikból, marháikból vágtak ugyan egyet-egyet, azonban nem élhették föl egész jószágállományukat. Napirenden voltak az éhséglázadások. Megtörtént, hogy ismét köveket ragadtak, s agyon akarták verni. Mósze a Sátorba menekült, a Szentek Szentjében leborulva könyörgött az Urnak, segítsen rajta. A nép, mert Mósze nem tett csodát, így ordítozott:

- Vizet! Vizet! Húst! Húst! Tudtál fakasztani tengernyi vért, s nem tudsz egy korty vizet! Nem vagy próféta! Nem vagy Szabadító!

Mósze úgy érezte, ez a nép sohasem fogadja szívébe Istent, konokabb a sziklánál, hiába veri, kérleli, a hitnek egy csöppje sem fakad belőle. A keserű düh elvakította, szíve elfacsarodott. Hiábavalónak látott mindent. Mikor aztán a Szentek Szentjében révületbe merült, így zokogott az Úr előtt:

- Uram, Uram, vétkeztem, a düh elvette hitemet! Nem bíztam a népben, nem bíztam abban, hogy Te megtartod, s Országodba vezeted ezt a kőkemény, nyakas tömeget!

- Miért ne tenném? - suttogta a Hang szinte mosolyogva.

- Éveken, évtizedeken át hirdettelek Téged - sóhajtotta Mósze -, azt hittem, már csodák nélkül is hisznek Benned!

- Hát te, te magad, hittél-e bennem csoda nélkül? Nem azért műveltél-e csodákat, mert a nép ugyanaz, ami te vagy? Megmondtam neked Egyiptom szolgaságában: tiszteld a népet. Mert nagy a nép, téged küldöttelek hozzá én magam, s főpapot jelöltem ki Szentélyem, szent Ládám s Tüzem őrzésére, hogy áldott legyen a nép!

- Igen, vétkeztem, Uram - vallotta meg Mósze töredelmesen. - Megbocsátasz-e?

Sokáig, nagyon sokáig hallgatott a Hang, csend volt, elviselhetetlen üresség. Aztán halkan megszólalt végre:

- Menj és vezesd!

Hát ment és vezette. "Vizet fakasztott a kősziklákból!" - azaz mindennap, a nap minden órájában új s új hitet a nép kőkemény szívéből. Hogy milyen nehéz volt ez, el sem tudjuk képzelni. Mósze pedig maga nehezítette meg azáltal, hogy a véres áldozatokat megszüntette.

Mióta Kadesből elindultak, nem volt szabad többé áldozati bárányt, gödölyét, még egy-egy pár galambot sem vinni az oltárhoz. Hát még tinót, ökröt! Ennek a tilalomnak súlyos következményei voltak. Először is a nép nem tudta bűntudatát az áldozat alakjában föloldani. Az állatok föláldozása az emberáldozatok helyébe lépett, azt jelképezte, s szerte az egész világon általános szokássá vált. (Sok helyütt azért megmaradt az emberáldozat is!) Azután: a nép nem ehetett többé az áldozati húsból. A "próféták" például, akik többnyire az oltár körül táncoltak, pörögtek, keringtek az összerogyásig, arcukat késsel szabdalták, karjukat a fogukkal marcangolták véresre, azután kábult révületben, habzó szájjal hevertek a földön, s zavaros szavakat gagyogtak, az esti áldozáskor megkövetelték a közös húst. Még a jámbor, egyszerű emberek is úgy érezték, az életet magát ütötték ki kezükből azáltal, hogy nem fogyaszthatták el a közös áldozati ételt. Hát a papok, a léviták! Ők bizony elvesztették mindazt a jót, amit az áldozás nekik nyújtott. Minden állat lapockáját, gerincét és belső részeit. A húsok óriási tömegét. Pedig ebből éltek elsősorban! Kiváltságos jogaikat is rútul megnyirbálta a tilalom. Fontos tevékenységük nagy részétől elestek. Hát el lehet képzelni, mekkora keserűség, düh, méltatlankodás töltötte el buzgó szívüket? Nem lehet elképzelni, fiam. Sok-sok évezredes hagyományt, érinthetetlen jogokat, áldást hozó műveletet szüntetett meg Mósze... következménye csak az Úr pusztító haragja, átok, dögvész, szerencsétlenség lehet, s mindez elsősorban az ő fejükre zúdul, mert belenyugodtak az intézkedésbe. Belenyugodtak? Ez még kétséges. Ilyesmibe nem lehet belenyugodni!

Már oltár sem volt, csupán egy földhányás, néhány kő, amire a tüzet tartalmazó nagy bronzserpenyőt helyezték. Még ebben sem égett éjszaka tűz. Reggel Mósze kiterjesztette kezét a gondosan elkészített gyujtalékfa, tapló, száraz fű fölé, imádkozott, s íme, a tűz egyszeriben föllobbant. Csoda volt ez, ugyanolyan csoda, amivel később Élijáhu próféta gyújtotta meg Égből jövő sugárral az oltár tüzét a Baál-papokkal folytatott versengésben. A csoda titka Élijáhunál ugyanaz volt, ami Mószénál: egy csiszolt egyiptomi üvegkorong. Ezt tartotta az oltár fölé, ezzel vetítette a Napot a gyujtalékra, s így valóban, a szó szoros értelmében elkövette a csodát: égi tűzzel lobbantotta lángra az oltár fáját. Nem csoda ez? Magyarázza meg valaki az üveglencse titkát, azt, hogy egy parányi pontra vetíti magát a Napot!

Mósze új rendelkezéseinek mély értelmük volt: az Égből lehozott tüzet osztotta szét az egész nép között, az égett minden sátor előtt, minden kőedény alatt. Az éjszaka sötétjében az Égi Tűz szétosztogatott fénye világított minden családnál, az melegítette a pusztaság éji hidegében didergőket.

Az áldozatok megszüntetése egymagában is elég lett volna, hogy új, még borzalmasabb lázadásra indítsa a népet, mint amilyen Koraché volt. Akkor elvégre kicsiny dolgok körül tombolt a harc. Ezúttal azonban az ősi, megszentelt kultusz leglényegesebb részéről volt szó. Az őrjöngő, tomboló, habzó szájú próféták most már üvöltve hirdették jóslatukat:

- Mósze meg fog halni! Jósuah követi! Jósuah vezet minket tovább!

A hagyományban azt olvassuk, hogy Aharon meg Mirjam éppen akkor "bőrpoklosságba" estek. Mikor a szörnyű betegség nyomai mutatkoztak rajtuk - azaz lázadó viselkedésük kiderült -, Mósze maga elé hívta őket, sokáig nézett rájuk megdöbbent, fájdalmas tekintettel, azután fojtottan fölkiáltott:

- Ó, jaj! Néném, testvérem! Miért büntet titeket Isten? Mit tettetek, mit tettetek, hogy magatokra vontátok haragját?

A két bűnös, a két "bőrpoklos" - már tudjuk, mit jelentett akkoriban ez a szó - szemlesütve állott előtte. Aharon hatalmasan, de remegve, mint egy rajtakapott gyermek, Mirjam görnyedten, soványan, eszelős tekintettel. Ujjai fehér kendője csücskét gyúrták, vékony ajkán kihívó mosoly játszadozott, mégsem titkolhatta halálos rémületét. Csend volt, egyikük sem felelt. Mósze sötét pillantása a szívükbe, a májukba-veséjükbe hatolt. Nehéz, nagyon nehéz perc volt ez. Annyira fájdalmas, jóvátehetetlen, hogy Mósze elfordította róluk arcát, sokáig lélegzeni is alig tudott.

- Bocsáss meg nekünk, Mósze! - dadogott végre vértelen ajakkal Aharon. - Miután te nem ismered többé Szefórát... minthogy te mindig Isten előtt állsz... és mert olyan rendelkezéseket... amik az egész népet fölháborítják... megrágalmaztunk téged. Gondolataink bemocskolták a te tisztességedet...

- Most pedig az Úr mocsokkal és tisztátalansággal vert meg minket! - sikoltotta Mirjam, egyszerre összetört, tenyerébe temette arcát, zokogott.

- Gyógyíts meg! Ments meg! Ellened vétkeztünk. Így csak te menthetsz meg a pusztulástól! - tört ki Aharon is remegve.

Már-már úgy látszott, a lába elé omolnak, átkarolják térdét, a porban csúsznak előtte, ők, a testvérei, boldog gyermekkorának részesei. Mósze hallgatott. Reszketett a fájdalomtól. Arca merev volt és sötét. Szemét behunyta, ne lássa őket ebben az állapotban, csak a régi alakjuk lebegjen a szeme előtt, a fiatal szarvasünő leány, az éneklő, a mesélő, a dolgos, a táncos, a koszorús. Meg a jól megtermett, nehézkes kisfiú, harcaikban alvezére, halászataikban a kedvesen lomha, mindig bolondos pajtás. Agyában azonban ilyen gondolatok kavarogtak: "A testvérem is ellenem van? A néném is ellenem van?" Kezével eltakarta szemét, hogy kicsorduló könnyeit ne lássák. Mozdulatlanul ült egy kövön, kendőjét a homlokára húzta.

Végre feléjük fordult, megint kinyitotta szemét, először Aharonra tekintett. Majd Mirjamra. Aharon ebben a pillanatban eszeveszetten kiáltotta:

- Ki akarod űzni a nénénket a táborból? Ki akarod kergetni a pusztába? Mint a lázadókat, mint a leprásokat? Őt, aki Egyiptomban kiemelt a folyó nádasából? Aki együtt énekelt veled a kettévált tenger partján, aki az Örökkévaló Törvényét hirdette az asszonyoknak? Mi belépünk a megígért Földre, Mirjam pedig nem lép be soha?

Mósze talán nem is hallotta. Behunyt szemmel ült megint, s hosszasan imádkozott. Azok pedig, akik mindig körülöttük ólálkodtak, s lesték minden mozdulatukat, ott ácsorogtak most is néhány szikár pálmafa árnyékában, figyeltek és suttogtak:

- Nem győz imádkozni, nénje pedig nem győz reménykedni! - súgta az egyik.

- Bezzeg hosszúak az imádságai, ha a nénjéért imádkozik, de amiket értünk mond, rövidek! - dünnyögte a másik. Szavait továbbadták, s az egész csoport kajánul vigyorgott.

Mósze végre lassan fölkelt, botjával kört írt a homokban maga körül. S magában így szólt Istenhez: "Ha le nem veszed a bőrpoklosságot Mirjamról, én ebből a körből soha nem lépek ki!" S máris hallotta lelkében az utasítást. Kilépett hát. Mirjamot egy hétre ki kellett zárni a táborból, hogy megtisztuljon, s ezt meg is parancsolta. Aharonról azonban ebben a történetben nincs több szó. Őt elbocsátotta úgy, ahogy volt - ami világosan jelzi, hogy nem testi betegségről volt itt szó. Hanem az első gyónásról, az első vezeklésről a magányban, az első föloldozásról, amiről ilyen kézzelfoghatóan tudunk. Aharon sorsa azonban, a főpapé, szintén beteljesedett.

Mikor megint továbbvonultak, Mósze Aharon s Mirjam között léptetett szamarán. Az állat ütemes ringatása szomorú gondolatokba merítette. Az óriási néptömeg lassan kanyarodott völgyön-hegyen át, a kerekek nyikorogtak, az állatok ődöngve poroszkáltak a forró homokban. Ki-ki a maga helyén tartózkodott: a Sátor gondozói a szekereknél, a Láda őrzői az azt vivő díszes kocsinál, tizenkét hibátlan ökörnél, a Jószif koporsóját őrzők a bárkaszerű kocsinál, amin kezdettől fogva vitték, a kincsek felügyelői a megrakott szamaraknál... aztán végtelen sorban, egymás mellett s mögöttük a családok, a nemzetségek, a törzsek fejei, vezetői, katonái, a léviták itt is, ott is... Valahol, beláthatatlan messzeségben Cippora egyedül egy szekéren, szép, kövér asszony, hasonló az érett dinnyéhez, csupa édes, duzzadó, illatos hús, csorduló zamat, odaadón várja a kést, mely belehasítson, s kiszabaduljanak a belezárt meddő, érett magvak... egyedül üldögél, hunyt szemmel, barna arcát kendőjével árnyékolva, tétlen kis kezét ölében pihentetve. Máshol egy szalmával tömött szekér az öreg Jozabétet döcögteti, hanyatt fekszik vánkosain, kiégett szeme nyitva, az Eget bámulja, s tán a soha el nem érhető Földről álmodozik. Mellette ül a nagy termetű, sűrű szemöldökű Eliseba unottan, de büszkén. Ismét valahol távol Olla úrhölgy s a csúf Nefer-nefer, a Százszorszép, fásultan, keserűen, mindenbe beletörődve, mint a koldusok. Körös-körül pedig barna, villogó tekintetű, fegyveres férfiak, tisztek teveháton, hancúrozó kölykök, vásott sihederek, álmodozó szüzek, kamasz lánykák, akiknek még alig domborodik a melle. És csengettyű, csengettyű minden szamáron, tevén a puszta gonosz démonai ellen. Ennek az óriási emberfolyamnak az élén baktatott szamáron Mósze Aharon s Mirjam között.

- Uram, Uram - sóhajtotta Mósze szomorúan. - Hogyan vezessem ezt a népet, ha rajtam van fülei süketségének átka? Mégpedig Aharon, a főpap által, aki testvérem! Mirjam, a prófétaasszony által, aki néném!?

Ain el Veibehnél, éppen az Arab Völgy teknőjének kellős fenekén sokáig táboroztak. Ekkor derült ki, hogy az edomiták nem hajlandók átengedni őket országukon, még fegyverrel is szembeszállnak, ha megkísérelnék. Hiába volt minden alkudozás, ígérgetés, szép szó, hiába ajánlotta fel Mósze követei útján, hogy Edom területén egy bárányhoz sem nyúl, ételéért, italáért, kenyeréért, minden szükséges holmiért azonnal aranyat fizet. Nem, Ésau ivadékai nem felejtették el s máig sem bocsátották meg, hogy Jákób visszaélt ősatyjuk éhségével, s egy tál lencséért megvásárolta elsőszülöttségi jogát, majd atyjuk áldását csalással csikarta ki. Tudni sem akartak Jákób népéről, Jiszraél fiairól, átvonulásáról, fizetésről, békességről. Menjenek másfelé, ott vannak Dél-Palesztinában Simeon meg Jehuda törzsei, szövetségeseik, hozzájuk pártoltak, új Isten kellett nekik, vonuljanak az ő oldaluk felől Kánaánba. Ott vannak Kaleb népei is, jóféle Jehuda-rokonok, nyissanak Mósze előtt utat ők. Vagy szálljanak Kánaánba szárnyakon, ha olyan csodatevő nagy Isten az ő istenük. Avagy vesszenek a pusztában étlen-szomjan, mi közük hozzá. Nem bolondok, hogy Kánaánba segítsék ősatyjuk csaló testvéreinek népét, ott elszaporodjanak, meggazdagodjanak, s egy szép napon meghódítsák őket, Ésau fiait...

Mósze, Pinehasz és Jósuah választhattak hát: vagy tovább rostokolnak, kóborolnak a pusztában előre-hátra - ez volt Mósze terve, hiszen évről évre ki akarta rostálni a nép elmaradt rétegeit, elsősorban a volt bányamunkásokat, mert azoknak még ma is az egyiptomi életmód volt az eszményük, s az új nemzedékből új népet, új fajtát nevel, méltót a reá váró örökségre -, vagy rátámad Edomra fegyverrel, s kikényszeríti az átvonulást. Az utóbbi véleményt, vagyis a fegyveres támadást a szelíd, finom mosolyú Jósuah hangoztatta. A viták vége az lett, hogy a népet hosszú rostokolás után elindították Dél felé, Élath irányában, mert a jószágnak legelő kellett. Időközben olyan döntés alakult ki, hogy megkerülik Sze'ir hosszú hegyvonulatának déli csücskét, s a túlsó oldalon fordulnak Észak felé.

De hát az Ígéret Földjének közelsége megint fölcsigázta a nép reményeit, így a megtorpanás, a más irányba való fordulás súlyos csalódást okozott. A zúgás megint fenyegetővé kezdett válni. Ismét itt vagyunk Kánaán közelében, s mégsem mehetünk be? Újabb vándorlás, nyomorúság, újabb-újabb tízezrek föláldozása évenként? Még nagyobb szegénység? Mindenki ismerte s vallotta a mondást: "Aki szegény, olyan, mint a halott!" A Törvény a szegényeké volt ugyan, de még közülük is a "pusztába űztek" minden évben egy sereg régimódi gondolkodású embert. S a társadalomból való kiközösítés nem kevésbé halál. Kezdtek reménytelennek látni mindent.

A nép azonban eleven volt, tüzes, akaratos és makacs, nem fásultság, lemondás lett rajta úrrá, hanem düh. Az áldozatok megszüntetése sem emelte magasabb szellemi szférába, ellenkezőleg: még mélyebbre taszította, a mágikusba. Elharapóztak a titkos áldozatok, a családi szertartások, jóslások, a ráolvasások, a bűvölések, s bizony még a lévita papok között is sokan támogatták ezt a már-már Já-imádásba, Dán-él- meg Anat-imádásba fajuló, titkos mesterkedést. A papok ajándékot kaptak, részt a föláldozott állatok húsából, s köpönyegük alá rejtve surrantak sátraikba. Már nem is suttogták, hanem hangosan hirdették - elsősorban Péleth, akit okos felesége oly ravaszul mentett meg a haláltól - s elsőszülött fia, On, aki elkerülte az elsőszülöttek sorsát. Igen, arról beszéltek, hogy Mószétól meg kell szabadulni, Aharont kell a helyébe ültetni, elvégre főpap, az Úr választottja! És Jósuah, Mósze legkedvesebb tanítványának kezébe adni minden katonai hatalmat. Hogy végre megszabaduljanak a Prófétától, akinek keze alatt már-már összeroskadnak. Az őrjöngő, táncoló, habzó szájú próféták pedig napról napra vadabbul kiáltozták, hogy Mósze meghal, utódja a Tanítvány lesz, ő vezeti a népet az Ígéret Földjére.

Ilyenformán, anélkül hogy valaki akarta, szervezte volna, megint afféle lázadás kezdett kialakulni. Most azonban nem volt feje, nem volt irányítója, s éppen ezért minden eddiginél végzetesebbé válhatott.

Sze'ir pusztaságában tanyáztak ekkor, szemközt Hor hegycsúcsával s a hosszan húzódó sziklás, szakadékos, meredek hegygerinccel. A Sze'ir baljóslatú név! A sivatag gonosz démonainak neve...

Mósze, mint mindig, akkoriban is magános utakra indult a táboron kívül. Már csak ott érezte magát igazán otthon, ahol egyedül lehetett, akkor volt igazán önmaga, ha az Örökkévaló színe előtt időtlen révületben élhetett. Hosszú utakat tett meg az éjszakában, a Hold sápadt fényében vagy a csillagok porzó ködében, farán összekulcsolt kézzel, hóna alá szorítva botját. Vagy megmászta a hegyet, szakadékok mélyén barangolt, sziklákra hágott, barlangra bukkant, s bement, azt sem tudta, hol van. Egy ilyen alkalommal a Hang így szólt hozzá:

- Mósze, szolgám, olyan szolgálatra küldelek, ami nagyon a szívemen fekszik.

- Mi az, Uram? - kérdezte borzongva Mósze.

- Aharon, a testvéred vétkezett, akár Mirjam, mikor rágalmazott téged az én orcám előtt. Meg kell halnia, mint a rágalmazók nemzedékének.

Mósze lélegzete elállt. Úgy érezte, halott. Alig értette saját dadogó hangját, mikor így szólt:

- Én, a bűnös ember, én megbocsátottam neki... és Te, Uram, nem bocsátasz meg? Csupán egyetlen bűnt követett el, a Te irgalmad pedig végtelen!

A Hang felelt:

- Nem egyetlen bűn hozta-e a bűnök sokaságát s a halált a világra? És igazságos lenne, ha a főpap szabadon vétkezhetne, mikor tízezer bűnös hullája borítja a pusztát? Hanem ha Aharon nem őrizne rólam titkot, mit sem törődnék vele. Jelentsd neki, hogy meghal, nehogy áruló lehessen. Én magam nem mondhatom meg neki, noha Isten vagyok.

Mósze szíve ekkor teljesen megtört. Könnyek borították el arcát. Így zokogott:

- Uram, Uram, minden teremtmények királya, minden teremtmény akarata a te kezedben nyugszik... De hogyan akarhatom én megmondani testvéremnek, Aharonnak a halálát, aki idősebb is nálam?

Úgy értette ezt, hogy előbb neki kellene meghalnia a természet során. De a Hang könyörtelen volt. Így szólt a sötétben:

- Vezesd a hegyre fiával, Eleázárral együtt. S amit mondanod kell, azt mondod.

Ha Isten maga parancsol a prófétának, ellenkezhet-e a próféta? Másnap délután, mikor össze szokták hívni a törzsfőket, a Véneket, a nemzetségek fejeit, hogy a főpap társaságában beszélgessenek teendőikről, Mósze fölkelt, s így szólt Jósuahhoz:

- Menj, s jelezd a népnek, a Véneknek s az előkelőknek, hogy ma Aharonnál találkozunk, testvéremnél.

Mikor megérkeztek Aharon sátrához, a főpap csodálkozva kérdezte:

- Miért jössz ma hozzám, testvérem? Hát a mai gyülekezés elmarad?

Mósze halovány volt, de nyugodt. A szokottnál is szelídebb.

- Üzenetet hoztam neked Istentől.

- Vajon mit? - csodálkozott Aharon, őszes szemöldökét homlokára vonta, kíváncsian pillantva Mószéra.

- Majd közlöm veled, ha együtt elmegyünk valahová. Öltsd magadra főpapi ruhádat!

Aharon Mószéval a Sátorba ment, ott magára öltötte teljes főpapi díszét. Legidősebb fia, Eleázár segített neki, mint mindig. Ez meglévén, elindultak. A szokás az volt, ahogy Aharon haladt Mósze jobbján, Eleázár a balján, valahányszor a Szentélyen átmentek. E napon azonban Mósze megváltoztatta a rendet: Aharon jobbjára került, Eleázárt balra léptette, így Aharon haladt középen. Látván ezt a szokatlan dolgot, a nép elképedt. Mi ez? Mi történt? Mósze átengedte helyét! Aharon a legnagyobb szent! Aharon lett az első! Örült ennek a nép, s örömében kitárta szívét. Szerették Aharont, olyan szépen tudott átlépkedni a Szentély pitvarán, szépet s jót mondogatni a gyermekeknek, nyájasan szólni a legnagyobb férfiakhoz is, sugározta maga körül a kapcsolatot ember és Isten között. Szerették a közönyösek s a tudósok, szerették a lázongók s a békések, szerette mind, aki Izraél fiait igazgatta, tanította, vigyázta. Elannyira, hogy mikor egy bűnös bűnt akart elkövetni, így töprengett magában: "Ha vétkezem, hogyan kerülhetek pirulás nélkül Aharon szeme elé?" Ez volt az oka, hogy ezen a napon mindenki örvendezett a megváltozott sorrenden.

A Szentély függönye elé érkezve, a főpap be akart lépni.

- Nem, nem - szólt Mósze. - Ezúttal kimegyünk a táborból. Jöjj velem.

Amint a táboron áthaladtak, Aharon sürgetni kezdte Mószét.

- Mit üzen nekem Isten?

- Várj még, majd ha a hegyre érkezünk - csillapította Mósze. Halogatta a rettenetes pillanatot, mikor meg kell mondania: meghalsz! Némán haladt Aharon oldalán, mögöttük a Vének, a nemzetségek fejei rangjuk szerint s a népből is sokan.

Így haladtak a hegy felé. Mély völgy vezetett Keletnek Hor irányában, a magas, sziklás hegyorom komoran piroslott előttük a napfényben. Mósze még most is hallgatott, lépései súlyosak s vontatottak voltak, tekintete a hegycsúcsra meredt. Ó, nagyon jól tudta, mit gondol a mögöttük haladó, vidáman zsongó nép! Azt is, mi dobogtatja Aharon szívét! Hogy Isten akaratából Aharont állítja a maga helyébe! Ő pedig visszavonul, tán elmegy a pusztába, nem vezeti többé Izraélt. Száját összeszorította, nem nézett sem a teljes díszben méltósággal lépdelő Aharon, sem a nyájas mosollyal nézelődő Eleázár felé. Maga elé nézett csak, szemét azonban el-elborították kibuggyanó könnyei.

Egyre följebb-följebb kapaszkodtak sziklák, bokrok, magános pálmák között. A hegyvidék kitárult, mint egy megdermedt óceán. Az Ég csaknem fehér volt a fénytől. Madarak keringtek a magasban, semmi más élet nem mutatkozott.

A hegy lábánál Mósze megállt, megfordult, s rekedten parancsolta:

- Maradjatok itt. Aharonnal s Eleázárral fölmegyünk a hegyre. Ha meghallgattuk Istent, majd visszatérünk.

A népcsoport tehát engedelmesen megállt, majd letelepedett, s csendes beszélgetés közben békén várakozott.

Amint ők hárman továbbmentek, mendegéltek a hegyen fölfelé, Mósze olyan gondolatot keresgélt szívében, amivel Aharont rávezethetné a halál közelségére. Olyan erősen maga elé képzelte Aharon lelkét, mivoltát, ahogy csak lehetett. Halkan szólalt meg a sziklák csendjében:

- Aharon, testvérem, az Örökkévaló, áldott legyen, nem bízott rád valamit?

- Dehogynem. Rám bízta az oltárt s a táblát, amin Jiszraél tizenkét törzsének neve van -- felelte szokott természetes hangján, némileg büszkén Aharon.

- Egyszer talán számot kell adnod a rád bízottakról - folytatta Mósze szorongva. - Nem bízott rád valami egyebet is? Mondjuk, egy lámpát.

- Nem egyebet, hanem azt a hét lámpát szintén őrizetemre bízta, ami a Szentélyben ragyog.

Mósze pedig, nem tudván a lelkéből beszélni, ezt mondta rá:

- Bizony, helyesen mondott téged az Úr Egyszerűszívűnek!

Miközben így beszélgettek s lépegettek, egy barlang szádja tárult föl előttük. Sötét, rejtelmes, szakadékos volt a nyílás, nyomorúságos növények kapaszkodtak köré kiálló gyökereikkel. Körös-körül pedig a kopár hegyek hallgattak, mint a sír.

- Milyen szép! - kiáltotta Mósze őszintén. Minden barlangot, szurdékot szépnek tartott, hiszen ott volt igazán egyedül, ott élte meg Istennel való találkozásainak csodálatos révületét. - Jöjj, lépjünk be! - Hirtelen reszketni kezdett, foga vacogott, szeme elhomályosult... Végre meg kellett mondania Aharonnak, hogy vesse le főpapi ruháit, s hogy meg kell halnia. - Aharon, testvérem, talán sír van ebben a barlangban! Ezek a hegyek teli vannak ősi sírokkal. Szabad-e belépned ilyen helyre szent ruházatodban?

- Igazad van, Mósze - kapott észbe Aharon. - Majd Eleázár őrizetére bízom, hogy meg ne szentségtelenítsem.

Először tiaráját vette le fejéről, s adta Eleázárnak, majd a táblát a melléről, az efódot, a szoknyaszerű rövid ruhát, az övet, a palástot, a sarut, a homlokkötőt, méltóságának egész jelképes öltözékét, és adta sorra Eleázár kezére. Csakhamar teljesen mezítelen volt, úgy állt a napfényben, magasan a hegyek fölött, ahogy megszületett. Mósze szótlanul, mozdulatlanul, komoran nézte. Ha azt tehette volna, amit kívánt, ráborult volna a meztelen ember vállára, könnyekkel árasztotta volna el. Fölkiáltott volna: "Hadd haljak meg én, s élj te!"

De csak annyit mondhatott Eleázár felé fordulva: "Várj meg itt!" - és a barlanghoz lépett. Bement Aharonnal, a meztelennel.

Odabent egy kőből tákolt fekvőhely, egy asztalnak is használható sima kőtömb meg egy olajmécses állott. Bizonyára olyan barlang volt, amit a hegyilakók olykor-olykor használni szoktak. De az is lehet, hogy kirabolt sírüreg. Aharon körülnézett, s türelmetlenül fordult Mószéhoz:

- Testvérem, miért rejtegeted ilyen sokáig Isten üzenetét? - S elsápadva, halkan hozzátette: - Ha a halálomról szól... hát akkor... készen vagyok.

- De én, én készen vagyok-e, hogy megmondjam neked? - kiáltotta Mósze görcsösen.

Aharon a kőágyra roskadt, dideregve húzta össze meztelen testét, pillantása az olajmécsesre esett. Látta, nincs benne olaj. Ebből mindent megértett. Mikor megszólalt, nyelve nehezen mozgott, mintha megdagadt volna, ajka fehér volt, térdéről bénán csüggött le mind a két vaskos, erős keze.

- Ó, jaj, ha korábban szóltál volna, Mósze, ha előbb még megölelhettem volna anyámat, feleségemet, fiaimat! - És könnyei leperegtek barna arcán, őszülő szakállán, bozontos mellén a porba. Húsos bordái ziháltak. Térde összeverődött.

- Fiad, Eleázár a te ruháidban megy el innen - vigasztalta Mósze halkan. - Újra élsz őbenne. És az idők végtelenségéig Izraél minden főpapja a te fiad, a te fiad fia lesz, Aharon fiai lesznek, mert kivirágzott a te vessződ, testvérem. Az én fiamból azonban mi lesz? Az én nyomomba nem lép senki, egyedül leszek a halálban, ahogy egyedül voltam életemben. Lásd, az angyalok várnak, fiad követ, fiaid követnek!

Aharon nem szólt többet. Ledőlt az ágyra, a kőágyra, merevedő szemét az üres mécses vak kanócára fordította... és úgy maradt mozdulatlanul. Eltávozott a végső csendbe, ahol az angyalok laknak.

Mósze sírva állt meg fölötte, majd lezárta fénytelen szemét, homlokon csókolta, s kilépett a barlangból. Szinte összeroskadt a ránehezedő súly alatt. Aztán mégis megerősítette szívét s körülnézett. Sötét volt a világ, mintha ködbe burkolódzott volna.

- Mósze, Mesterünk! - szólította meg egy férfihang. - Hol az apám?

Eleázár volt. Mósze sápadtan, nyugodtan nézett a szemébe. Különös, nagy, hosszúkás szeme volt Eleázárnak, olyan, mint a gazelláé. Egyiptomi szem, sűrű pillájú, aranybarna és fényes. Pedig tiszta héber apai, anyai ágon. Ki láthat ezekbe a titkokba? Mósze szelíden, szomorúan nézte a ragyogó szempárt, aztán csöndesen így szólt:

- Istennél van!

A fiatal férfi lehajtotta fejét, mozdulatlanul állt, karján a főpapi ruhákkal. Mind a ketten hallgattak, hallgattak az alkonyati fényben ragyogó vörös, sárga hegyek, a mély szakadékok s odalent a végtelenbe táruló táj.

- Öltözz atyád főpapi ruháiba - mondta aztán Mósze.

A fiú engedelmeskedett. Mósze segített neki. Ráadta a bő szoknyát, derekára csatolta az övet, nyakába öltötte az efódot, mellére akasztotta az aranyláncon csüngő táblát, homlokára helyezte az aranyabroncsot, vállára terítette a bíborköpönyeget, fejére helyezte a hármas tiarát. Még le is térdelt, hogy segítsen a saruját megkötni. Mikor elkészültek, megindultak lefelé a hegyről. Mósze jobbján az új főpap lépkedett némán, mereven, kissé hajlottan, mint aki nehéz súlyt cipel. Egyikük sem szólt.

Tudjuk, mit jelentett hajdan a ruhacsere. Valakinek a ruháját felölteni annyi, mint a személyiségét magunkra venni. Dávid ruhát cserélt Jonathánnal, Saul király fiával. Joggal gondolhatta a lelkibeteg király, hogy Dávid ugyanúgy a trónusra vágyik, mint fia, Jonathán. A ruha: a test jelképe. A test: ruha! Mikor Isten kiűzte az első emberpárt az Édenből, bőrruhába öltöztette, a Genezis szavai szerint. Testet adott neki. Eleázár ebben a pillanatban már nem ő volt, hanem Aharon. És ez vigasztalta atyja halálán érzett bánatában. Valóban Aharon élt benne tovább, mint Mósze mondta.

Mikor azonban a hegy lábához értek, a várakozó tömeg fölismerte Eleázár arcát s megdöbbent. Azután vad lárma, keserű ordítozás, dühös kiáltozás támadt.

- Mit tettetek vele? Megöltétek, megöltétek! Eleázár akarta a tiarát! Mósze vágyott a dicsőségre! Orgyilkosok! Orgyilkosok! Bitangok, gyilkosok! Orgyilkosok, megöltétek!

S köveket ragadtak fel a földről, hogy agyonverjék őket.

Hogy Mósze megölte Aharont, az bizonyos. Ám az is bizonyos, hogy ez nem volt gyilkosság. Maga Aharon sem gondolt ilyesmire, Eleázárnak eszébe sem jutott. Aharonnak meg kellett halnia, mert "bőrpoklosságba", azaz hűtlenségbe esett. Isten titkait nem lehet gyönge emberek kezében hagyni. Hovatovább avatatlanok birtokába jutottak volna, s Aharon azon az úton volt, hogy a Titkot méltatlannak szájára adja. Hogy Amram fia, Mósze testvére nem volt többé elegendő biztosíték. Lágy, engedékeny természete, a hosszú s kemény nevelés hiánya, tudásának bizonytalansága óhatatlanul terelte a barlangba, ahol meg kellett halnia.

A nép azonban nem így gondolkozott. Mikor este Mósze mégis visszatért Eleázárral a táborba, már teljes volt a kavarodás. A nép zúgott. Tüzek lobogtak a hegyeken. Mindenki a Sátor elé tódult, mindenki kiabált, vitázott, vagy csak futkosott összevissza, s ordított esztelenül. Mósze elszántan közéjük ment, Eleázár azonban a Sátorba sietett, hogy levesse s helyükre tegye ruháit.

Egy pillanatra csend támadt, a Mester megjelenése, félelmetes arca, sötét, lenyűgöző tekintete beléjük fojtotta a szót. Hanem aztán fölhangzottak a kiáltások megint, előbb egyesével, kettesével, majd ezrével, az Égig tornyosulva, mint a vihar:

- Hosszú az út! Nagyon is hosszú! - kezdték.

- Megint majdnem megérkeztünk, most meg megszakítottuk az utat! Meddig csatangoljunk még? Úgy vesszünk el mi is, mint atyáink, a pusztában?

- Egyiptomi király lettél atyáink nyakán, zsarnokibb a királynál! Miért követtek téged? Mi nem követünk tovább! Gyilkos! Gyilkos! Zsarnok! Hazug gonosztevő!

Gileád, Gád, Áser meg Benjámin törzsfői között egy pillanat alatt föllángolt az elhatározás. Eszeveszetten kiáltozták:

- Rázzuk le a szolgaságot! Vissza Egyiptomba!

Nyomban utat törtek maguknak a tömegben, hogy talpra állítsák törzseiket, s nekivágjanak az útnak visszafelé. Előbb Kadesbe, onnan Gósenbe. Az egykori bányamunkások közül nagy tömeg csatlakozott hozzájuk eget verő ujjongással. Mit törődjenek tovább Mószéval, Istenével, Törvényével! Mit éhezzenek, szomjazzanak, izzadjanak s dideregjenek tovább hontalanul! Egyiptom kell nekünk, hús, sör, szép ruha, ház, kert, kényelem! Nem vagyunk többé kényszermunkások, mit keresünk hát itt? Szabadságunkat kivívtuk, előttünk a szép élet, Mósze pedig dögöljön meg a sivatagban. Menjen országába egyedül.

A tömeg azonban nem fogyott a távozókkal. Míg azok táborba rohantak, az ittmaradtak meg az újabb idesereglők vadul kiáltoztak:

- Hol az a szőlőfürt, amit Kaleb hozott? Hol vannak a fák, amikről csorog a méz? Hol a tej? Mannu, mindig mannu! Mannu reggel, mannu este, mannu hétköznap, mannu Szabbaton! Meddig etetsz még minket azzal az átkozott mannuval?

Most aztán kiordították legnagyobb fájdalmukat. Mikor húst követeltek mindenáron, Mósze a fejükre olvasta, hogy az ember igazi tápláléka az égi mannu, ők pedig hússal akarják megtömni hasukat, mint a vadállatok. Jól megjegyezték ezt.

Minden a fölszínre került ekkor. Mósze szinte süketen, vakon állt a forgatagban, s egyre azért könyörgött magában az Örökkévalóhoz, hogy szóljon, csak egy szót szóljon, egyetlenegyet, mikor fölbomlóban az egész nép, veszendőben a nagy mű, örökre eltűnőben az ország.

Isten azonban hallgatott.

Próbáljunk tisztán látni ebben a zűrzavarban. Gileád, Áser, Benjámin törzsei, közülük származó volt bányamunkásokkal fölcihelődtek, megrakták szekereiket, állataikat, s nyomban indulni akartak vissza, Kades felé. A léviták meg Jósuah fegyveresei azonban ellenálltak. Bekerítették őket. De nemcsak ezek a törzsek lázadtak fel, lázadóban voltak azok is, amelyek nem akartak Egyiptomba visszatérni. Folytatni kívánták az utat, de nem Mósze vezetésével. Aharon halála csaknem mindenkit elkeserített, s megérlelte a vágyat, hogy szabadulni, szabadulni kell ettől a rettenetes Prófétától, ettől a gyilkostól, népének e könyörtelen megtaposójától, megtizedelőjétől, a hazugtól. Egyfelől tehát a távozni akaró törzsekkel folyt a harc, hogy megakadályozzák a Szövetség felbomlását, másfelől Mósze híveivel. Ők nem sokan voltak, mindössze két törzs: Efráim meg Manasszé. S a léviták egy része.

Egész éjjel s egész nap tombolt a harc. Tombolt másnap éjszaka s harmadnap is. A küzdők még az Alkonyati Csillag föltűnésével sem törődtek. A férfiak egy-egy falást ettek futtában, amúgy véresen, rongyosan, mocskosan, megmosták, bekötözték sebeiket, ráordítottak a könyörgő asszonyokra, síró gyerekekre, aztán rohantak vissza máris öldökölni, gyújtogatni, rabolni vagy meghalni. Kiontott belüket a markukban tartogató sebesültek vánszorogtak a sátrak között. Borzalmasan meghasogatott hullák hevertek szanaszét. Elárvult gyermekek kódorogtak sírva ebben a pokolban, fölborogatott szekerek, állatdögök, sátorromok tömkelegében. Mindenki mindenki ellen küzdött. Hogy ki erősebb, ki marad felül, merre billen a mérleg, senki sem tudta.

Mósze ezalatt a Szentek Szentjében feküdt. Pinehasz, a Sátor kapuinak őrzője válogatott vitézekkel vette körül az egész környéket. Félő volt ugyanis, hogy a bősz nép még a Szentélyt, sőt magát a Ládát s a törvénytáblákat sem kíméli.

Ott feküdt Mósze a sötétben, minden ereje elhagyta, valóban halottnak érezte magát. Csak egy vékony, gyermekien síró hang nyöszörgött a lelkében: a világban, a világűr fogvacogtató hidegében magára hagyott gyermeké. Egy gyermeké, aki olyan reménytelenül vén, hogy évei számát sem tudja.

- Lásd, Uram, nagyon vén vagyok már. Túlságosan vén. Százhúsz éves vagyok, kerek ez a szám, benne van látható világod s a láthatatlan is, mindezt megértem, megismertem. Most Jiszraél valamennyi törzse fölkelt Ellened, én tehát fölkelek ellenük. Ma egyetlen száj káromol téged: egész Izraél! És én néma vagyok. Nem tudlak többé védeni, nem tudok megbocsátani, sem Téged kérni, hogy bocsáss meg. Nem tudom többé a Törvényt. Nem tudok többé sírni. Vedd le rólam a terhet, s hagyd, hogy meghaljak.

- Térj vissza a táborba - szólt a Hang. - Ismered, aki utánad következik. Oktasd őt, s ha kioktattad, visszatérhetsz atyáidhoz.

- Istenem, atyáim Istene! Te, ki minden halandó szellemét a kezedben tartod! Adj fiaidnak énutánam méltóbb mestert, mint amilyen én vagyok! Olyant, aki birtokában van minden hatalomnak, minden tudásnak, minden jóságnak, minden igazságnak, minden szeretetnek! Olyant, aki elvezeti őket oda, ahová én nem tudom elvezetni, aki megérkezik oda, ahová én nem tudok megérkezni!

- Fiam - felelte a Hang szelíden -, az a tökéletes ember, akit te kérsz tőlem, nem érkezik meg az idők végezetéig. Minden napnak megvannak a maga teendői, minden teendőnek megvan a maga munkása. Érzem a szíved vágyát. Kívánnád, hogy utánad fiaid legyenek az én szolgáim. Csakhogy nekik nem eléggé kedves a Törvény, ami a tiéd, nem értik a te szellemedet, ami az enyém. Nem ők azok, akik élvezni fogják a fügefa gyümölcseit. Jósuah az, a tanítványod. Ő szolgál és követ téged estétől reggelig, reggeltől estig, övé lesz tehát a jutalom. Amíg szemed még lát, figyeld, hogyan magyarázza a Törvényt a te helyeden, nehogy azt mondják azután: aki semmit sem tudott, amíg Mósze élt, most tudós akar lenni. Ha azután a tanítvány fölér majd a Mesterrel, visszatérhetsz atyáidhoz.

Mósze tehát kilépett a Szentek Szentjéből, s a táborba ment. Helyesebben a tábornak abba a viszonylag csendesebb, háborítatlanabb részébe, amit a Jószif-ház férfiai, Jósuah fegyveresei, Pinehasz őrei meg tudtak óvni az általános rombolástól. Belépett Jósuah sátrába, leült a szegényes ágyra, s várt, mozdulatlanul várt. Odakint távol és közel tombolt a harc. Izraéliták öltek izraélitákat. Mósze szíve nehéz volt, arca mozdulatlan. Csupán a szemében látszott a szomorúság homálya.

Egyszer aztán Jósuah hirtelen belépett sátrába, az ajtóból még parancsokat kiáltott néhány tisztjének. Sápadt volt, fáradt, ruhája mocskos, meztelen combja véres. Bőrpáncélja fölhasadt, észre sem vette. Sisakját lekapta fejéről, megrázta hosszú haját, keze fejével megtörölte izzadságtól csapzott homlokát. Ekkor megfordult, s észrevette Mószét. Szép arca meghökkent, aztán nyájasan földerült rajta az angyali mosoly. Eldobta a sisakot, fölkiáltott:

- Mósze, Mesterem! Hát te itt vagy?

- Itt vagyok, fiam, vártalak - felelte Mósze halkan. - Ülj mellém, s hallgass meg. - Mikor Jósuah mellé ült az ágyra, s figyelmesen pillantott Mószéra, így folytatta: - Fiam, meg kell mondanom, hogy te következel utánam.

Jósuah elcsodálkozott, majd megértette a szavak súlyos értelmét. Szép arca elsötétült, fejét lehajtotta. Aztán hirtelen fölkapta, s kitárta a karjait is.

- Ó, jaj, jaj! - kiáltotta fájdalmasan. - Hát el akarod hagyni a népedet?

S mikor Mósze szótlanul bólintott, tovább jajgatott.

- Ki vezesse akkor? Ki imádkozzék érte? Hogyan etessem, hogyan itassam? Ki ítéli meg igazságosan, ki fogja szeretni? Mit mondanak majd a világ népei? Hogy a férfi, akinek szava győzhetetlen volt, aki ismerte a Név titkát, az Örökkévaló prófétája nem védelmezi többé Jiszraél fiait ellenségeitől és ellenségei istenétől, nem könyörög bűnei bocsánatáért az ősatyák érdemeinek nevében, nem kér az Istentől sem bocsánatot, sem mannut, sem csodát... Amram fia, Amram fia, mi lesz a népedből, ha most minden nép föltámad ellene, s így kiált: takarodjék Jiszraél a földről!

Tenyerébe temette arcát, könnyezett.

- Jósuah, fiam - kérlelte Mósze, megérintve tanítványa vállát ujjával. - Ne kicsinyeld magad. Tudod te, mi voltam én, amikor Isten kiválasztott? Azt hiszed, erőmért, értékes voltomért választott éppen engem? De az ő kegyelme mindent megadott, nélküle semmi sem lettem volna. Én is, ó, én is könnyek között könyörögtem Neki: válassz mást! Küldj mást! Aztán mégis elindultam... te is elindulsz, mint én.

Nem szólt többet, fölkelt az ágyról, lassan kiment a sátorból.

Negyedik nap sikerült a lázadók nagy részét leverni, csak egy csoport tartotta még magát konokul a Sátor mögött levő hegyek között. Kalebtől elszakadt keniták, Jehuda törzséről levált töredékcsoportok, benjáminiták - a Jószif-törzsek régi ellenségei - s Aharon halála miatt föllázadt léviták. Ettől eltekintve úgy-ahogy helyreállt a rend, kezdett visszatérni a nyugalom. Az Egyiptomba vágyakozókat is visszaszorították táborukba, bekerítették, s irgalmatlanul tizedelték. Nem karddal-bunkóval ugyan, hanem hogy "kiűzzék őket a pusztába", ahova kívánkoztak.

Eközben Mósze a végső titkokra tanította Jósuaht. Megismertette a Névvel, a Név jelentésével, számainak titkával és erejével, a legfelsőbb hierarchiák rendjével, az Át Nem Léphető Kör rejtelmével, mindazokkal az igazságokkal, amiket élete árán sem volt szabad elárulnia. Jósuah mint Mósze legkedvesebb tanítványa eddig is sokat tudott, buzgón tanulmányozta az Írásokat, hiszen törzse nem azért emelte a vezetők közé, mert szép volt és bátor, hanem mert néhai atyjától s más tudósoktól kemény nevelésben, bőséges oktatásban részesült. De az elvont gondolkodáshoz nem volt akkora érzéke, mint Mószénak. Könnyebb, fölszínesebb, érzelmesebb volt nála. Ám azért Mósze mégis reménykedett: Isten kegyelme mindent megad neki, amire szüksége lesz. Lám, hiszen ő is volt fiatal. Meghatotta Jósuah határtalan szerénysége. Valahányszor maga mellé akarta ültetni, Jósuah tiltakozott: a tanítvány helye a Mester lábánál van! S a földre ült. Ha a nép rámutatott s kiabált: "Itt megy az új Próféta! Gyerünk, hallgassuk!" vagy nyílt ellenkezéssel: "Nem megyünk vele! Jaj az országnak, aminek királya egy kölyök!" - Jósuah könnyekre fakadt. Könnyű volt tűrnie, harcolnia, ölnie, amíg Mószéért tette. Hanem most magáért kellett helytállnia!

Mósze ráadta saját ruháját, így vezette a nép közé. Nem igaz, hogy Jósuah titkon, miközben Mestere aludt, belopódzott a sátrába, elcsente ruháit, s éjszaka elfoglalva Mósze székét a Szentélyben, az ő nevében beszélt. E hagyomány értelme egészen más. Majd kiderül hamarosan.

A tábor megbékélt részében már-már nyugodtan folyt az élet, Eleázár, az új főpap csaknem olyan tökéletesen végezte dolgát, mint Aharon. A Vének megtartották tanácskozásaikat, a bírák ítéltek, a tanítók tanítottak, a Szentélyben délutánonként folyt a Tízek fejeinek viták alakjában való oktatása, a Törvény fejtegetése. A pásztorok állataikat legeltették, az ácsok, a bognárok, a kovácsok, a szíjgyártók szorgosan dolgoztak megint, s hajnalonként föllobbant a Mósze vagy néha már Jósuah által lehozott Égi Tűz, hogy este kioltsák megint.

Ámde mit műveltek a Sze'ir hegyeibe, szurdokaiba sáncolt fölkelők? A harcias Benjámin, amely mindig gyűlölte a Jószif-házat jogaiért, a léviták, akik nem tudtak beletörődni Aharon halálába s Eleázár főpapságába, a kenita meg Jehuda-Simeon töredékek, amelyek Mósze zsarnokságát mindhalálig gyűlölték, s hazugnak, a Törvény meghamisítójának mondták őt? Mit műveltek?

Meg kell adni: szigorú rendet tartottak táborukban. Őrjáratok cirkáltak éjjel-nappal. Az élelmet fejenként osztották ki, de vásároltak, raboltak is a hegyilakóktól. Inkább raboltak, Benjámin nem tagadta meg önmagát. Kisebb-nagyobb csoportok indultak portyázásra, juhot, szamarat, kecskét, miegymást ragadoztak el. Még nőket is, legszívesebben nőket: nagy életet éltek! Egyszer rajtaütöttek egy istentiszteleten. A bálvány körül részegen hevertek a nők, férfiak s persze, pucéran, ahogy az ilyen orgiákon szokás. Az izraéliták elhurcolták az egész őrjöngő népséget, köztük néhány előkelő leányt, elvitték a bálványt is magukkal, fölállították a táborban, s ugyanolyan ünnepi orgiákat rendeztek, mint azok. Táncoltak, tomboltak, lerészegedtek, késsel vagdalták arcukat, meztelenül bujálkodtak, saját asszonyaikat is kényszerítették, s miután ellenálltak - Mósze elrabolta a szívüket, hogy így uralkodjék a férfiakon! -, erőszakkal tépték le ruháikat, s kergették őket táncba. Különösen a simeoniták buzgólkodtak, köztük is Zimri, a csoport feje. Víg hejehuja folyt hát Baál Peor bálványa körül! A hegyilakók csakhamar a kezükre játszottak, hogy kicsalják kincseiket, megrontsák az izraélitákat, legyőzzék istenüket, s ezáltal tönkretegyék őket. Szép nőiket csábítóvá tette, hogy rokonok - s mégis idegenek.

A lázadók zsivaja, tomboló éneke, fülsiketítő zenéje elhatolt a tábor többi részébe is. Nagyon nyugtalanította a népet. A Vének sírtak, a nők borzadva tördelték kezüket, a férfiak azonban nagyrészt vágyakozva tekingettek a hegység felé. Oda vágytak, az "igazi" életbe, Mószét pedig annyi harc s véráldozat árán sem sikerült lerázniuk magukról. Méghozzá az elsáncoltak közül sokan ki-kiálltak a sziklafalakra, s lázító beszédeket intéztek hozzájuk, csúfolták őket.

Ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Vagy meg kellett őket támadni s eltakarítani, vagy ők törnek ki hegyeik közül, s számolnak le Mószéval s Istenével. Mósze meg Jósuah a támadás mellett voltak. Nem tűrhették ezt az istenkáromló, veszélyes állapotot. Pinehasz várakozást javasolt. Majd megunják, majd visszahozza őket a szívük! Elvégre izraéliták, a Szövetség tagjai. Lehetetlen, hogy nyom nélkül múlt volna el fölöttük oly sok esztendő.

A kérdést maguk a lázadók döntötték el. Egy hajnalon üvöltve, kardjukat, bunkóikat csóválva kirohantak táborukból, s egyenesen a Sátor irányában támadtak. A harc újra föllángolt. Sokan ismét csatlakoztak a lázadókhoz. Ezúttal talán még veszélyesebb volt a helyzet: a támadók elfoglalták az egész tábor szívét, a Sátor környékét. Déltájban mintha győztek volna. A tábort csaknem teljesen sikerült hatalmukba keríteniük. Jósuah meg Pinehasz a hű lévitákkal s a Jószif-ház fiaival lassan-lassan kiszorult a pusztaságba.

Ekkor Mósze maga lépett a lázadók elé. Fegyvertelenül, mint mindig, csupán botját emelve magasra, lépdelt nyugodtan, félelmesen Zimri és csapata felé. Talán biztonsága, rettentő arca, lenyűgöző tekintete megtorpanásra készteti őket. Talán fölébred a lelkiismeretük Mesterük láttán. Talán megrendülnek, ha hallják a hangot, amely oly hosszú időn át tanította őket Isten ismeretére.

Valóban, egy pillanatra megtorpantak. Hanem aztán nem a lelkiismeret, nem a bűnbánat, sem a saját esztelenségük tudata ébredt fel forró szívükben, hanem a csalódottság, a bosszú érzése, a szabadulás vágya.

- Majd megmutatom, hogy nagyobb vagyok nálad! - ordította Zimri, s széles, bőrvértes mellére csapott, hogy döngött. Szétvetette zömök lábát, tetőtől talpig végigmérte Mószét. A népség röhögött, majd vizsgáztató hangon kiáltotta, ahogy Mószénak a kérdéseket fel szokták tenni alattomos kérdezői:

- Amram fia, megengedi-e a Törvény, hogy idegen asszonyokkal éljünk?

Újabb röhögés tört ki. Az emberek jobbra-balra dőltek jókedvükben, lekuporodtak, a térdüket csapkodták. Ráértek játszani, győzteseknek érezték magukat.

- Válaszomat ismered - vetette oda Mósze. Várt nyugodtan, hogy azután ő zúdítsa rájuk megsemmisítő szavait.

- Lám csak! Ilyen Törvényt adtál te nekünk! Magadnak egészen mást. Te meg Mitanniba mentél feleségedért, egy kusita szukáért, te egészen másként élsz. Hát azt hiszed, szolgáid vagyunk, mint az egyiptomi királyé? Maradjunk szépen a népünk között, mert te parancsolod? Minden örömöt elrabolsz a néptől? Egy magános és szomorú Istenért, aki csak lemondást kíván, pusztítsuk el a többi isteneket, azokat, akik örömöt hirdetnek? Hogy mindenki tudja, mindenki lássa, ismét kimondom: azok az istenek az én isteneim, az ő örömük az én örömöm! Elég volt a te nyavalyás, lemondást parancsoló istenedből!

Ezt már nem is csúfondáros, nem is oktató, játszi hangon mondta, hanem ordította. S fölkapva egy követ - mert fegyverrel rárohanni mégsem mert - Mószéhoz vágta.

- Úgy van! Vesszen! Haljon meg! Pusztuljon! - üvöltötték a többiek. S a kövek úgy zúgtak Mósze felé, mintha hajítógépek szórták volna.

Mósze sápadtan, de rendületlenül állt. Egy kő a mellén találta. Egy másik a botját verte ki kezéből. Aztán zuhogtak a kövek, s Mósze lehanyatlott. Csodálatosképpen a fejét egy sem érte, mintha a kövezők akaratlanul is kerülték volna. De a mellét, a tagjait sűrűn s keményen verték. Csontja törött, bőre hasadt, vére csordult. Előbb féltérden állva, majd bal karjára támaszkodva s a földön fekve fogadta a csapásokat. Az egész világ megbillent. A hegyek hullámzottak, az Ég leszakadt, majd megint magasra tárult. Mi ez a zűrzavar? Mi ordít, zúg, visong, rikoltoz az egész térben? Mósze előtt fények, vad színek, vakító sugarak kavarogtak. Hullámzás, remegés, hintálás föl-le. Hirtelen megdermedt minden, de már a következő pillanatban fenekestül fordult fölfelé. Lángoló, vérvörös fény, olyan vörös, amilyent emberi szem nem láthat. És különös, távoli susogó szavak:

- Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve... távol vagy tőlem e súlyos, e keserves órán... mégis mellettem állsz, boldogan fogom a kezed...

Borzasztó lárma, üvöltenek a sziklák, nyög a föld, bőgnek a folyók... Mósze minden erejét összeszedte, hogy gondolkodni tudjon. Igen, gondolkodni, látni, látni és hallani akart! És fölegyenesedni, megállni, lépni, tenni. Mi ez az idegen, alvilági ordítás?

- Mellettem állasz... boldogan fogom a kezed... - kiáltotta teljes erejéből. - Mit tesznek velem? Őket segíted, Uram? Miközben prófétádat cserben hagyod? - Érezte, sír.

- Találtam másikat - mondta a Hang. - Találtam másikat...

- Ha nem vezethetem őket mint próféta a megígért földre - zokogta Mósze -, hadd lépjek be oda mint egy másik próféta tanítványa!

- Nem lépsz be - suttogta a Hang.

- Hát mint akármelyik közönséges ember! Egy a többiek közül!

- Nem léphetsz be.

- Ha élve nem, akkor lépjek be holtan! Hogy ott pihenjenek a csontjaim! - jajgatta Mósze kétségbeesetten.

- Nem léphetsz be! Megmondtam, hogy a bűnösök nemzedéke nem léphet be az Országba! Nézz körül! Kik haltak el mellőled? Még legjobb testvéreid is: Hor, Hofni, Szakkai... Aharon... s a többiek, az ezrek, a tízezrek! Ahogy ők nem léptek be, te sem, fiam. Úgy halsz meg, mint ők.

- Nem jártam-e a Te szavad után, Uram, napjaim hosszú útján? - bizonykodott Mósze. - Nem tagadtam-e meg magamtól minden örömet, hogy a Tiéd lehessek mindenestül, egyedül a tied? Nem Téged kerestelek, nem futottam-e Utánad minden erőmből, nem a Te ismeretedre vágyakoztam-e mindvégig? Hát mi a bűnöm, hogy kizársz Országodból?

- Keresd a bűnödet - utasította a Hang.

És Mósze zihálva, lihegve, mellén irtózatos súlyokkal, minden erejét összeszedve föl akart emelkedni, hogy keresse bűneit. Ujjaival görcsösen kaparta a kemény földet. Gondolkozott, konokul ragaszkodott önmagához, a tudatához.

- Mikor a lángoló bokor előtt megbíztál, hogy szabadítsam meg Jiszraélt, azt mondtam: küldj mást! Nem, nem, ez a bűn csak kölyke volt egy nagyobbnak... Elutasítottam a csodatételt a népért... Haragomban összetörtem a zafírtáblákat, a Törvények remekét... Ó, ez is csak ivadéka egy nagyobbnak! Uram, uram - kiáltotta Mósze, s Ég felé tárta mindkét karját. - Mi a legnagyobb bűnöm?

A Hang ekkor így szólt:

- Kételkedtél bennem, megbocsátottam. Kételkedtél magadban, megbocsátottam. De te kételkedtél a népben, kételkedtél az emberben, azért nem teheted lábad a megígért Földre. Izraél rakva van szennyel. De honnan jössz te, ha nem Izraélből? Nem az ő tejét szoptad-e? Az én prófétám az én népem, az én népem az én prófétám.

- Hittem bennük, hiszek bennük, Uram! De a szívem megtört. Amit reméltem, nem tudtam megtenni, nem tudom többé várni sem. - S Mósze feje lehanyatlott.

- Izraél azonban vár. Ezerszer fog csalódni, mégis vár. Vár az idők végezetéig. És mert Izraél az idők végezetéig vár, az emberek vele fognak várni. És mert az emberek együtt fognak várni Izraéllel, Isten az emberekkel együtt szintén vár!

- Uram, Uram, Világnak Ura! Hát nem bocsátod meg a bűnömet? Pedig hányszor kértelek irgalomra bűnös testvéreimért! Kegyelmed, amit annyiszor elnyertem az ő számukra, most nem jut ki nekem, mikor magamnak kérem?

- Mert akkor mindig másokért könyörögtél. Ma azonban tennenmagadért könyörögsz. Nem léphetsz be a megígért Földre!

Mósze lehajtotta a fejét s hallgatott.

Mikor a lázadást végül leverték, holtteste egész kőhegy alatt feküdt. Valóságos piramist hordtak fölé, hogy félelmes ereje, maná-ja ki ne szabadulhasson, bosszút ne állhasson gyilkosain. Jósuah meg Pinehasz azonban munkások segítségével kiásták Mesterük testét a kövek alól. Feje, arca még most is sértetlen volt, de széles mellét, rugalmas bordáit, karját, combját összetörték a kövek. Szépen fonódó, kemény izmai kicsüngtek szétrongyolt bőre alól, egész karcsú, sovány testét alvadt vér borította.

A fa alá fektették, ahol mindig szívesen üldögélt, öreg özvegyasszonyok megmosták. Arcát, szemhéjait, ajkát maga Cippora törölgette tisztára gyöngéden. Majd ruháiba öltöztették ismét, fejére helyezték a szögletes fejéket, amit nagy ünnepeken szokott viselni, összetört lábára fölhúzták legszebb, egyiptomi módra szabott saruját. Így vitték ketten hordágyon a hegyek közé, s helyezték nyugovóra egy sziklabarlangban.

Nem kísérte utolsó útjára más, csak a zokogó Cippora. Haját szétzilálta, szeméttel szórta be, vállát lemeztelenítette izraélita szokás szerint.

Valóban, Isten készített Mószénak sírt, mint az Írás mondja, s csakugyan élete teljességében, töretlen erőben halt meg, sem a látása, sem a füle nem tompult el. Százhúsz évig élt, azaz teljes életkört futott meg a látható s a láthatatlan világ terein. Sírhelyéről Jósuahon, Pinehaszon s Cipporán kívül senki sem tudott.

És a fiai? Az idősebbik a vérbosszú áldozata lett: megölték mint Mósze elsőszülöttjét. A kisebbik a lázadókkal vívott harcban esett el. Utóda tehát nem maradt.

Halálát harminc napig siratta egész Izraél, porban ülve, fejére hamut szórva, ruháit megtépve, hangos zokogással, keserves jajgatással. Így kellett lennie az élet törvénye szerint: túlságosan nagy volt, semhogy elviselhették volna. Puszta léte könyörtelen figyelmeztetés saját kicsinységükre, gyávaságukra, tudatlanságukra, ingatag voltukra, hát megölték. Meg kellett ölniük azért is, mert a fiúk megölik atyjukat, s így válnak részeseivé erejének. A megölt atya vére forrasztja össze a gyermekeket. Mósze megölése forrasztotta Izraélt igazi néppé.

A gyilkosságot évszázadokon, évezredeken át titkolták. Nem akartak, nem tudtak róla beszélni! Csakhogy a hagyományból mégsem törölhették ki a szörnyű tett emlékét, s a figyelmes olvasó itt is, ott is nyomára bukkan az Írásokban. Tudtak róla a próféták is, de persze hallgattak. Vagy csak célozgattak rá.

Holtteste Sze'ir hegyeinek valamelyik barlangjában vagy dolmenjében fekszik sok más előkelő férfiú tetemének társaságában. Ősidők óta oda tértek a környékbeli népek királyai, főpapjai, prófétái többnyire erőszakos haláluk után. Később a hagyomány Peor hegyére, Nébóra s máshova is helyezte Mósze halálának színhelyét. Azonban csak annyi bizonyos, hogy Baál Peor egyik áldozati helyének közelében halt meg, ott, ahol az eszüket vesztett izraéliták őrjöngve tomboltak, fajtalankodtak Peor tiszteletére.

Mósze azonban teste összetöretése s eltemetése után sem nyugodott bele a halálba. Egy ideig ott járt-kelt a barlang körül, széttekintett a világban, majd lement a táborba, kóborolt a sátrak, szekerek, az emberek között, s csodálkozott, hogy senki sem látja, szavait senki sem hallja. Belépett a Szentélybe is, megszokott helyére akart ülni, de lám, ott ült Jósuah, és beszélt a Vénekhez. Mósze megállt a tömegben és figyelt. Éjszakánként pedig szokott magános útjaira indult a pusztában. Kezét összefonta farán, botját azonban nem szoríthatta a hóna alá, nem volt többé botja. Ez nagyon bántotta. Hova lett a bot? Összetörték, eltaposták, elkallódott? Nem tudta. Így lépkedett lassan, kimérten, fejét hol lehajtva, hol a csillagos Égre emelve, s azon töprengett, miért kell meghalnia, holott még nem végezte el a dolgát.

- Világnak Ura! - kiáltott a csendbe fájdalmasan. - Ha nem engeded meg, hogy átlépjem a Jordánt, ha nem engeded, hogy legalább lássam a megígért Földet, engedd, ó engedd, hogy legalább éljek! Hogy éljek, Uram, és lássam az emberek világát. Ha pedig nem engeded, hogy mint ember éljek tovább, hadd éljek mint a mezők valamelyik állata! Mint a levegő valamelyik madara. Csak éljek, éljek, ne haljak meg!

Könnyei áradatként borították el arcát. Az Ég azonban és a Föld, az egész Mindenség fölkiáltott borzalmában e könyörgésre:

- Lerombolja-e Isten a Világegyetemet?!

Mósze könyörgése ugyanis úgy hatolt a világ szívébe, mint egy kard. Ha a teremtésnek csak egy kis része is halhatatlan lehetne, összeomlott volna már maga a teremtés. Az Ég kapui tehát bezáródtak e rettentő imádság előtt, s a csend siket volt, mintha bronzból öntötték volna.

Egyszer azonban, míg Mósze holtteste a barlangban pihent, ő maga pedig szertekóborolt népe táborában s a pusztaság oly kedves magányában, Jósuah lépett az üregbe. Leborulva imádkozott, majd gyöngéden leemelte a halott fejéről a szögletes fejéket, leszedte a merev test ruháit, levonta saruját, s maga öltözött beléjük. Korábban olykor Mósze öltöztette ruháiba, most itt volt az ideje, hogy végleg a sajátjává tegye őket, miután Mósze, az ő véleménye szerint, már véglegesen meghalt.

Mósze nem tudott erről, az egész holdfényes éjszakát a hegyek között, szakadékokban, sugárzó sziklacsúcsokon töltötte, makacsul könyörögve a süket Istennek, adjon más testet neki, csak ne kelljen meghalnia. Inkább oroszlán, sakál vagy egy bogár is lett volna, csak éljen, éljen, s csúszva-mászva, üldözve-rettegve, éhesen-szomjasan folytassa útját az Ígéret Földje felé. Meg nem hallgatott könyörgéseitől elcsüggedve tért a táborba.

Éppen hajnalodott, de a Nap még nem bukkant ki a hegyek mögül. Bíborkéken tündökölt az Ég, a csillagok drágakövekként ragyogtak. Legszebben tündökölt Sahar csillaga a keleti Égen. Olyan kék volt a csillag, olyan szikrázó, olyan büszke, mint egyik csillag sem a többiek közül.

Ekkor tartották Jósuah beiktatását Mósze örökébe. S mit látott Mósze, amint a néma tömeghez, a Vének, a törzsfők, a nemzetségfők és előkelők seregéhez csatlakozott? Jósuaht látta. Az ő ruhájában, az ő ünnepi ékével a fején, az ő övével a derekán, az ő sarujában. Önmagát látta Mósze, s első pillantásra nem akart hinni a szemének.

Az a másik Mósze az oltár lobogó tüze előtt állt. Nagy csend volt. Egyszer csak a tömeg egy szájjal, egy szívvel zúgta:

- Ahogy szolgáltuk Mósze Istenét, úgy szolgáljuk a tiédet is!

Ekkor Mósze, mármint az új Mósze, fölemelte kardját, hegyével egyenesen a szikrázó Sahar csillag felé mutatott, s hangos, megrendült szóval megesküdött, hogy az Ígéret Földjére vezeti a népet.

- Já! Já! Já! - üvöltött a nép.

Most főpapi díszben Eleázár lépett az oltárhoz. Várt még egy kicsit, a keleti égboltot figyelte. Mikor a hajnal első sugarai átvillantak az Égen, megkezdte az áldozást. Hibátlan bikákat, tiszta bárányokat, gödölyéket vezettek az oltárhoz... a kések villogtak... folyt a vér...

Mósze ekkor kivált a tömegből, s a hegyek felé indult. Lassan lépkedett szikláról sziklára, egyre följebb, följebb a lángoló hajnali Nap fényében. Sírja elé érkezve leült a bejáratnál, végigtekintett a sugárözönben úszó tájon. Fejét lehajtotta.

- Az irgalom, a kegyelem Istene vagy Te, Uram - suttogta halkan. - Te tudod, hogy a világ minden részecskéje: egy, minden ember: egy. Hogy mindenkinek vissza kell térnie Hozzád, bármilyen messze távolodott is a Világmindenség zugaiba. Így kell lennie. Hogy eljöjjön a Megváltó, s éljen az ember. Hogy éljen Jiszraél... én pedig meghaljak.

- Hát nem félsz már a haláltól, fiam? Nem ragaszkodsz már az élethez? - suttogta a Hang, hosszú idő óta először s olyan szelíden, édesen, mintha egy anya becézgetné bölcsőben ringó gyermekét.

- Nálad vannak az élők, Nálad vannak a holtak. Tiéid a jók, Tiéid a gonoszok. Nem félek már, nem akarok élni. Fogadj vissza, Uram! - adta meg magát teljes szívéből Mósze.

- Tedd keresztbe lábadat, egyiket a másikon át. Tedd keresztbe kezedet, egyiket a másikon át. Hunyd be a szemedet. Gondolod, hogy sírok Izraél népéért, fiam? Sírsz te is Izraélért? Mint ahogy Izraél sirat téged?

- Nem, Uram, én nem sírok többé. Te megszabadítottad szememet a könnyektől - felelte Mósze gyermeki nyugalommal.

- Gondolod-e, hogy elnyel a Pokol torka, hogy a Pokol egyáltalán elnyel valakit?

- Nem, Uram! Te az Ég boldogságát ígérted az egész világnak.

- Menj hát akkor, ahová ezután vezetlek, fiam. Szeretetem áldása legyen rajtad mindörökké.

Ekkor az árnyék Árnyéka ráhajolt, megérintette Mósze ajkát, s a próféta meghalt. Isten csókjában vált meg az élettől s ment át a Létbe.

Többé sohasem látta a sivatagot, a hegyeket, a csillagos Eget, a tábort, az embereket. Hogy a csonka Já, a démon, a viharisten, a lángok, a felhők, a földrengés, a pusztulás, a bosszú, a féltékenység istene hogyan viaskodott azután még évezredeken át Jáhvehval, az Eggyel, a Teljessel, már egészen más történet, fiam és tanítványom.

Csak annyit kell még mondanom, hogy Jósuah, Mósze örökébe lépvén, birtokába vette Mestere hagyatékait is. A nagy, rézveretű Ládát a megtört özvegy s a szomorú Pinehasz jelenlétében nyitotta ki. Írástekercsek voltak benne, bőrre, papiruszra rótt szövegek, részint Mósze kézjegyei, részint Szakkai írása, végül Jósuahé is. Az emberi faj időtlen tudása. Meg följegyzések, a törzsek iratai. Alattuk azonban, a Láda fenekén, még két tárgy hevert. Egy kis füles aranykereszt nehéz egyiptomi láncon s egy vékonyka, finom papiruszdarab. Valami himnusz, egyiptomi írással. Pinehasz el tudta olvasni. Fölegyenesedve, a papírt a világosságba tartva, lassan, szótagolva olvasta:

- Terád gondolok, szerelmem, kínban és örömben égve... távol vagy tőlem e súlyos, e keserves órán... mégis mellettem állsz, boldogan fogom a kezed...

Cippora a szőnyegen ült, tenyerébe rejtette arcát, zokogott. A szavak szomorúan zengtek, hullámzottak a csendben. Jósuah megrendülten hallgatta. Meg sem moccantak.

Ennyi maradt utána, ez volt egész vagyona. Kincsekhez sohasem nyúlt: Izraélé voltak!

Elmondtam, fiam, amilyen röviden csak tudtam, Mósze atyánk történetét ifjúságától haláláig. Az egész embert akartam ábrázolni s egész korát. Tudom, csak silányan sikerült, hiszen nem vagyok művész, nem tudok embereket olyan biztonsággal, olyan világossággal rajzolni, ahogy szeretném. Csak egyszerű rabbi vagyok, Rabbi Jochanan ben Geula, magam is szorgalmas tanuló, olvasó s elmélkedő olyan mértékben, ahogy szerény erőim megengedik. De észrevehetted itt-ott őszinte megrendültségemet annak láttán, hogyan teremtett népet egy maroknyi, alig néhány ezernyi gyülevész, züllött keverékseregből ez a nagy férfiú, s hogyan nyitott utat az emberi faj számára.

Látom, meglep, hogy Mósze halálát nem mondtam el abban a szépített, kegyes formában, ahogy az utókor - szörnyű bűnének tudatában - magamentésül kiformálta. Azonban el kell fogadnom nemcsak a kiváló tudós, Sellin érvelését, hanem a hagyományban s néhány próféta írásaiban fennmaradt meggondolkodtató bizonyítékokat is. E többnyire jelképes történeteknek megvan a kulcsuk, s e kulcs birtokában könnyű megnyitni őket. Gondolj csak arra a mozzanatra, hogy míg Mósze "sátrában alszik", Jósuah az éj csendjében elcseni ruháit, magára ölti őket, s Mósze székébe ülve az ő nevében tanít. Vagy arra, hogy Mósze hallgatja az ő ruhájában levő Jósuaht, az pedig nem látja őt. Nem kétséges, hogy Jósuah Második Mósze volt, s mint Mósze vezette tovább a népet.

Láttam, fiam és tanítványom, hogy elbeszélésem alatt szorgosan jegyeztél. Jól tetted. Jegyzeteid alapján még újra meg újra végig kell gondolnod ezt a történetet, mert csak így érted meg igazán. Sok apróság megvilágosodik akkor előtted.

Egyik tanulság: ne csüggedjünk a pusztában, ne lázadozzunk, ne keresgéljünk bálványokat... Haladjunk bátran az Ígéret Földje felé a tudás birtokában, ahogy Mósze haladt, birtokában az emberi faj időtlen tudásának.

(Akarattya, 1953. december 20.)