Bevezetés - részlet

A magyar nyelv névutózásának kérdéseivel 1955-ben kezdtem foglalkozni, miután aspiráns-vezetőmmel, Kálmán Bélával egyetértésben kandidátusi értekezés témájául választottam. Szinkrón jellegű adattár összeállítására készültem, de ehhez mindenekelőtt tisztába kellett jönnöm e szófaji kategória elméleti vonatkozásaival. A szakirodalom korántsem volt egységes: már a legfontosabb alapkérdésekben is lényeges eltérések mutatkoztak: önálló szófaj-e a névutó vagy csak a határozószók altípusa; milyen alapon lehet elkülöníteni a névutót és a határozószót, határozóragot, névutószerű ragos névszót, névutó szerepű határozói igenevet stb. Szükségessé vált a szakirodalom történeti áttekintése, annak tisztázása, ki mit tartott névutónak, milyen elméleti megfontolásból stb. Ilyen módon már az előmunkálatokban kiléptem a tiszta szinkrónia területéről: egyik első e témakörbeli tanulmányom azt a címet kapta: "A névutók mivoltáról és keletkezéséről" (1961:89-101). Készítettem egy táblázatot is, amelyben számba vettem, hogy a kategória lényegét és belső tagolódását elsőként pontosan leíró Verseghy Ferenctől (1818) az ÉrtSz.-ig (1962) mely elemeket tekintette névutónak a kiválasztott 20 mértékadó tudományos és iskolai nyelvtankönyv, illetőleg szótár (Sebestyén 1965:18-22). Az eredmény engem is meglepett: a listára 180 "gyanúsított" került fel, pedig még ki is maradtak belőle olyan frissen "felfedezett" elemek, mint a -től megválva, -t kifogva stb., amelyeknek kódexkori meglétéről Károly Sándor írt figyelemre méltó tanulmányt (1957:103-8).

Megfigyelési köröm ilyen kitágításával kezdtem hozzá huszadik századi, tehát szinkrón jellegű adattáram cédulázásához. Korpuszom 400 nyomdai ív, 16 millió karakter terjedelmű szövegre terjedt ki. Kiírtam minden gyanús elemet, mintegy 40 ezer adatot. A feldolgozás során negyedrészüket félretettem, a maradék kb. 30 ezret nyelvrétegek szerint is tagolva (vers, próza, beszéd, újságnyelv, műszaki-tudományos nyelv) dolgoztam fel: kereken 100-at önálló névutó szócikkben, további 75-öt redukált terjedelemben, "Esetenként névutószerű kifejezések" címmel (1965:169-86). Dolgozatomat 1960-ban nyújtottam be "Névutórendszerünk főbb kérdései" címmel, 587 oldal terjedelemben. Opponenseim Bárczi Géza és J. Soltész Katalin voltak. Az 1961-es védés után a kényszerű, tetemes rövidítések miatt munkám csak 1965-ben jelent meg "A magyar nyelv névutórendszere" címmel (Akadémiai Kiadó, 254 o.).

Szinkrón adattáramat elsősorban morfológiai viselkedésük szerint rendeztem, de - talán indokolható módon, hiszen az alaktani szerkezetben szintaktikai jegyek is megragadhatók - a rendszerezésben gyakran érintettem keletkezéstörténeti kérdéseket is. Alapfelfogásom szerint a névutós szerkezetek szintagmatikus előzményekre vezethetők vissza, mégpedig nem is csupán a jelöletlen és jelölt birtokos szerkezetre, hanem tárgyas, határozós, igeneves, főnévi és melléknévi szintagmákra, illetőleg értelmezős kapcsolatokra (1965:190-9).

...

1965-ös kötetem megjelenése óta írt névutós tanulmányaim, cikkeim száma meghaladja a harmincat (vö. Hlavacska 1999:17-40). Közülük néhány már a "Névutórendszerünk fejlődéstörténete" címmel tervezett összegezés egy-egy részlete első megfogalmazásának tekinthető.

A jelen munka, a Jókai-kódex névutózásának feldolgozása egyféle próba, kísérlet arra, milyen problémák jöhetnek elő, mire érdemes nagyobb figyelmet fordítani. A kódex fontosságát az is növeli, hogy - a 14. század harmadik harmadának egyetlen forrásaként - az első tervbe vett időmetszetet jelenti, amelyhez majd a többit mérni lehet és kell. A szöveg terjedelme és tartalmának tematikus változatossága talán elegendő adattal szolgál ahhoz, hogy korának névutó-egyedeit, névutótípusait, ezek arányait és a névutózás rendszerének fő kontúrjait fel lehessen vázolni, a hiányokra rá lehessen mutatni.