Előszó egy kvalitatív elitkutatás elé

A kötet, amelyet most kézbe vehetünk, kétségtelenül előzmény nélküli vállalkozás: alighanem az első olyan kísérlet, amely az erdélyi magyarság értelmiségi elitjének - a közélet szereplőinek, illetve a közélet tematizálására befolyással levőknek - a gondolkodását a romániai magyarság közösségi-politikai integrációjának stratégiai peremfeltételeként kívánja vizsgálni. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a rendszerváltás óta eltelt tizenkét év során semmilyen vizsgálat nem készült a közgondolkodás állapotáról. Tárgya volt ez az elemző publicisztikának, alighanem felbukkant a policy paperekben (melyek elkerülték a nyilvánosságot), s mindenképpen készült róla jó néhány közvélemény-kutatás. Az utóbbiak száma nem is kevés: olyan felmérések készültek, amelyek - mintegy egymásra épülve - módszereiket, kérdéseiket és a mintavételt finomítva egyre relevánsabb konklúziók megfogalmazását tették lehetővé. Mindezek azonban nem váltak el egyértelműen a közéleti agendáktól. Az elemző publicisztikában gyakran kitapintható volt valamely politikai stratégia elsőbbsége (a policy paperek, nyilván, egyenesen politikai megrendelésre készültek), a közvélemény-kutatások pedig finalitásuk tekintetében kötődtek - még ha áttételesen is - valamilyen, a prioritásokról alkotott előfeltevéshez.

Az előzménynélküliség azonban nem jelent premisszátlanságot. Ezt mindenekelőtt az itt közzétett eredményeket bevezető, aggályos módszertani megfontolások jelzik. A közéleti gondolkodás, az értelmiségi és politikai közgondolkodás vizsgálói ma már a kvalitatív társadalomtudományok egy meglehetősen gazdag metodológiai eszköztárából válogathatnak. Ez az eszközkészlet a XX. század második felétől kezdődően ígéretesen kibővült, elsősorban a politikai tudáselméletek lendületes fejlődése nyomán. Négy irányzat is kibontakozott: (1) a szemantikai (Lasswell elmélete a hatalmi nyelvről és a politika mitikus elemeiről, Bourdieu koncepciója a politika szövegvalóságáról, valamint Koselleck fogalomtörténeti kutatásai); (2) a szimbolikus (Geertz antropológiai fogantatású értelmezése az ideológiák metaforikus jelentésadó szerepéről); (3) a retorikai (Perelman teóriája az "új retorikáról", mely az arisztotelészi retorikai hagyományt terjeszti ki a modern politikai közönségre) és (4) a kommunikatív-diszkurzív (Habermas nyilvánosság- valamint Foucault diskurzuselmélete).

Az erdélyi magyar közgondolkodás itt elvégzett vizsgálatának szerzői azonban nem ezekre az eredményekre építenek, hanem a megértő szociológia egy korábbi időszakáig, az Alfréd Schütz nevével fémjelzett fenomenológiai irányzatig nyúlnak vissza. E módszertani döntésüket ugyan nem indokolják meg, azonban választásuk mindenképpen logikusnak tűnik, amennyiben szem előtt tartjuk azt, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság nem a polgári nyilvánosság klasszikus kontúrjai mentén alakul, valamint azt, hogy a közéleti-politikai elit az elmúlt tíz-tizenkét év során olyan átalakuláson ment keresztül, amelyet csakis egy jóval szélesebb szociológiai kontextusban vizsgálhatunk. Vagyis: olyan módszertani opcióról van szó, amely az erdélyi magyar elit uralkodó beszédmódja és az erdélyi magyar társadalomban jelenlevő diskurzusok közötti disztinkciót másodlagosnak tekinti, s nem a társadalmi szerepek és pozíciók elkülönülését, hanem - ezzel szemben - a jelentésadó szerkezetek terjedését tartja szem előtt.

A közgondolkodási minták elemzésében a szerzők a közösségi tudáskészlet típusosságát kívánták feltárni, s ezt olyan vitatott kérdésekre adott válaszokból szűrték ki, mint a közösségi integráció, a nemzetállam, a kisebbségi oktatáspolitika, a román-magyar együttélés vagy az eddig elért eredmények és kudarcok kérdése. Már az elemzés eredményeinek első olvasatából kitűnik az erdélyi magyar közgondolkodás egyik sajátos belső feszültsége. Egyrészt kitapintható egy erőteljes morális elkötelezettség a közösségi célok meghatározása iránt, másrészt érzékelhető, hogy ez a politikai képzelőerő egyfajta beszűkülésével párosult. Ez utóbbi kétségtelenül azt jelzi, hogy a közgondolkodás tematizációs horizontját egyértelműen az erdélyi magyarság politikai elitjének kényszerű kompromisszumelvűsége szabja meg.

Salat Levente egyetemi adjunktus valamint Isán István Csongor és Tasnádi Miklós egyetemi hallgató közös kutatása azonban nemcsak a közgondolkodás belső feszültségeinek és mintáinak feltárása szempontjából fontos. Itt közzétett tanulmányuk (kutatási jelentésük) minden bizonnyal a kvalitatív elemzések meghonosításában is alapvetőnek bizonyul, s ez kétségtelenül gazdagítja az erdélyi társadalomtudomány módszertani eszköztárát.

Bakk Miklós