Az agresszió napi jeleivel mindenkinek szembe kell néznie, akár akar, akár nem. Magunk köré tekintve mindenhol olyan bonyodalmakat látunk, amelyek gyors megoldást követelnek. Hozzálátva e bonyodalmak megoldásához gyakorta rá kell jönnünk, aligha találunk olyan megoldásokat, melyről azt állíthatnánk, hogy nem sértik senkinek az érdekét és senkinek a vágyait nem bántják. "Míg az empátia készsége, az intuíció napi szakszavaivá váltak az üzleti életnek, úgy tűnik a személyes kapcsolatokban az emberek jelentős hányada híján van ezeknek a képességeknek.

Az elmúlt években társadalmunk kulcsszavává a verseny vált. Nem vitatható, hogy a fejlett nyugati demokráciákhoz való felzárkózáshoz szükség van a nemzetközi versenyképességre. Nagy kérdés viszont, hogy ehhez elengedhetetlen-e az egyének közötti gyilkos verseny, az együttműködést alig ismerő individualizmus?

Azt hiszem, egyike az iskola előtti kihívásoknak az, hogy tud-e programjaiban olyan szellemeket nevelni, akik a személyes teljesítmény mellett fontosnak tartják a közösség érdekét. Tud-e az ifjúságnak úgy mintákat adni, hogy rámutat a tananyag felszíne és mélye közötti ellentmondásokra is? Ami az én gondolkodásomban azt jelenti, hogy a tudáson túl az élet minőségének megbecsülésére nevel. Az élet tisztelete felfogásom szerint segít a valós, rendszersemleges értékek felismerésében, a másik ember megbecsülését, a másság elfogadását feltételezi, segíti elő.

Általános felfogás, hogy az iskolában megjelenő konfliktusok a legtöbb esetben az iskolai élet zavarát, hibás működését jelentik. Ez a téves megközelítés idézi elő azt a helyzetet, hogy ezen problémák szorításából a szereplők igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt "szabadulni", ami elhallgatást eredményez, nem segíti a valódi nehézségek megoldását. Nem tagadva az iskola frusztráló hatását, nézetem szerint az okokat mélyebben kell keresnünk, érintve a makro szintű társadalmi változásokat, illetve a tanulók mikrokörnyezetét, különös tekintettel a családra.

Kutatásom feltáró jellegű, melynek célja, hogy a konfliktusokat a serdülők megközelítésében vizsgálhassam. Arra kerestem a választ, hogy melyek azok az élethelyzetek, mindennapi szituációk, melyeket konfliktusként élnek meg.

A kutatáshoz felhasznált adatok felvétele 1996. májusában és 1997. októberében történt, résztvevői az 506. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet (ma Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskola és Szakiskola) 100 tanulója és 20 tanára. Felhasznált kutatási módszerek voltak; irányított fogalmazás tartalom-elemzése, kérdőív (diákokkal, tanárokkal), interjú (szülőkkel) illetve a pályán eltöltött évek alatt felhalmozódott tapasztalat.

Mivel a szakmunkásképzés mindig is sajátos szelete volt az oktatásügy egészének, elengedhetetlen, hogy néhány mondattal jellemezzem a szakmunkásképzők világát. Az általános jellemzés szinte lehetetlen feladat, a különbségek olyan óriásiak, hogy még a közös jellemvonások megállapításakor is lépten-nyomon szembetűnik az eltérő. A szakmunkásképző intézet hierarchiájában a legfontosabb differenciáló tényező az oktatott szakmák, szakmacsoportok. Az egyes szakmák között óriási különbség van azok presztizse, kereseti kilátásai, munkakörülményei tekintetében. A tanulók az "elitszakmáktól" a "hiányszakmákig" képesség szerint nagyjából osztályozódnak. Az elitszakmákra többnyire a jobb szociális körülmények között élő, nagyobb mobilitási készséget mutató, magasabb aspirációs szintű családok gyermekei jelentkeznek. A képesség szerinti osztályozódás tehát többé-kevésbé leképezi a szociális különbségeket.

Az általános iskolából gyenge eredménnyel érkező tanulók számára az iskola a kudarcélmények színhelyét jelenti. Elérhetetlennek tűnik az eredmények produkálásához szükséges kitartás és értelmetlennek a tanulással együttjáró áldozatvállalás. A tanulók általános műveltséghez való viszonyának nemcsak forrása, de állandó megerősítője is a családi környezet.

Leegyszerűsítve; a kedvező dolgok együtt járnak a kedvezőkkel, a kedvezőtlenek pedig a kedvezőtlenekkel. Nehezíti a dolgot, hogy sokszor az iskola által közvetített értékrend ütközik a munka világának értékrendjével is.

Kutatásom első lépéseként iskolánk száz tanulójával irányított fogalmazást irattam a konfliktusok körében. A hívószövegben tudatosan nem használtam a konfliktus fogalmát, csupán azt sugalltam, hogy jelenlétük a mindennapjainkban nem rendkívüli. Az írások arra adtak választ, hogy diákjaim hogyan értelmezik a konfliktus fogalmát, életük mely szféráját nehezíti ezek jelenléte, illetve milyen stratégiákkal rendelkeznek, egyáltalán rendelkeznek-e a konfliktusok megoldására.

A tartalmi elemzésen túl tanulságos az írások stilisztikai megfigyelése is, magukon viselik a serdülők jellegzetes kommunikatív megnyilvánulásait. A kulturális meghatározottságon túl az ifjúsági szubkultúra speciális hatásait is elemezni kell a serdülők nyelvi megnyilvánulásaiban. Serdülőkorban a gyermekkorhoz képest megnövekednek a verbális kifejezés lehetőségei, a kommunikáció jelentős fejlődést mutat. A korábbiakhoz képest nő az emotív funkciójú megnyilatkozások száma, de a lelki tartalmak kifejezését még korlátozzák a szemantikai, grammatikai lehetőségek, illetve a szakmunkástanulóknál a szókészlet hiánya.

A nyelvhasználatukban a megnyilvánulási formák felfoghatók a szolidaritás, összetartozás érzéseként, illetve mindannak hangsúlyozására. Szóhasználatuk, az argó, szintén a másik kirekesztését (ti felnőttek) és saját összetartozásukat jelenti. A csoporthoz való tartozás érzéseként az "én" helyett a "mi" szó dominál.

Sajnos érzelmeik elfedését sztereotípiák, szándékolt durvaság, irónia szolgálják. Érzelmeik leginkább csak szembenállást, "lázadást" jelző, agresszív töltésű kifejezésekben nyilvánulnak meg. (Bernstein-féle korlátozott kód).

Erre utalnak az írásokban több esetben előforduló "verte az öreg a nyálát", "benga nagy állat", "nagy köcsög" - felnőttekre utaló kifejezések. Köztudott hogy a serdülő a csoport által használt nyelvet előszeretettel beszéli ellenszegülésének eszközeként azzal szemben, akivel nem ért egyet. Azzal a felnőttel, akinek elvárásait teljesíteni akarja, vagy pozitív érzelmek fűzik hozzá - ezt a nyelvet nem használja.

Weintraub vizsgálta a serdülők pszichológiai állapotát és a nyelvi funkciók megfelelését, és arra a következtetésre jutott, hogy nyelvi lélektani folyamatok által is determináltak.

Az autoritással való szembenállást, a tekintélyellenséget tükrözi szövegükben a negatív indulatokat kiváltó partnerrel kapcsolatos direkt utalások, hivatkozások száma.

Megnyilatkozásaik erősen kritikus beállítottságra utalnak, írásaikban relatíve gyakoriak a minősítések, értékelések. Tanítványaim nyelvhasználata bizonyítékul szolgál arra, hogy az iskola nem tudta/tudja felszámolni a már minden bizonnyal a beiskolázáskor is meglévő nyelvi hátrányt, ami nem más, mint az otthoni és az iskolai nyelvhasználat különbözőségeiből eredő nyelvhasználatbeli konfliktus.

Írásaikban is egyszerű kijelentéseket és kérdéseket, leíró, konkrét, vizuális szimbolizmust, egyszerű logikai improvizációkat alkalmaznak.

Az írások tanulsága szerint mindegyikükből fájdalmas, esetenként agresszív érzéseket vált ki a konfliktus. A megkérdezettek közül nem találtam olyat, aki az általa leírt/átélt konfliktust konstruktív módon értelmezné.

A legtöbb nézeteltérés színhelye a család, ezt követi a kortárscsoport, az iskola, a munkahely és a partnerkapcsolatok.

A diákok jelentős része olyan családból származik, akik a közeli vagy távolabbi múltban olyan nehéz élethelyzetbe kerültek, ami befolyásolja a diákok konfliktushoz való viszonyát. (Elvált szülők, állami gondozás, nevelőszülőknél való elhelyezés, félárvaság).

A szociális háttér vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy a családok jelentős része szociális nehézségekkel küszködik. A megkérdezettek közül minden negyedik családot érint a munkanélküliség és közel ennyi a rokkantnyugdíjas apák száma is - mely meggyőződésem szerint kényszermegoldás, a munkanélkülivé válás megelőzése. Mindez azt bizonyítja, hogy a szülők jelentős része saját élethelyzetét sem tudja eredményesen megoldani.

Ez az együttélést szükségessé tevő tényezők katasztrófájához vezethet, a mindennapok gyakorlatában az összeütközéseket, összecsapásokat állandóvá teszi. Az ilyen ingerült közegben a családok nem tudják megújítani kohéziós tényezőiket. A család feszültségfeloldó funkciója meggyengül, mindez pont olyan élethelyzetben, amikor a gyermeknek egyre inkább szüksége lenne olyan stabil közösségre, mely biztonságot nyújt a számára. Emellett az állandósuló otthoni konfliktusok negatív mintaként szolgálnak a fiatal számára saját konfliktuskezelési stratégiáinak kialakításához.

Elfogadó, harmonikus környezetben sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a kritikus helyzetet megoldhatónak tartjuk. A háttértámogatás jelentős mértékben befolyásolja, hogy a konfliktus-megoldási stratégiák közül az egyén melyiket választja.

A mindennapi pedagógiai munkám során felgyülemlett tapasztalat és a kutatási eredményeim egybeesnek Kopp M. - Skrabski A. 1990-es években végzett széles körű szociológiai kutatásaival. Ezek szerint a magyar fiatalság jelentős része úgy érzi, nem számíthat szüleire nehéz élethelyzetben.

A válaszok alapján még így is a szülői támogatás a legmagasabb érték (30%), ugyanakkor 25% nyilatkozott úgy, hogy nehéz helyzetben szülei támogatására keveset, 5% egyáltalán nem számíthat.

A mai világban sok család a jólétet tűzi ki legfőbb céljául, sok család pedig a létminimum fölé kerülésért küzd. Mindkét esetben kevesebb idő marad a gyermekre. A családi jólét fogalma nem azonos a jól-lét fogalmával, ami a lelki-testi kiegyensúlyozottságot jelenti és biztosíthatja azt a légkört, amelyben a család eredményesen működhet, megtartva feszültségfeloldó funkcióját.

A szülőkkel folytatott beszélgetések tanulsága, hogy a szülőknek sok esetben nincs befolyásuk gyermekük viselkedésére. Ennek hiánya megnehezíti a serdülő helyzetét is, hiszen a tekintélykövetés mindenki szükséglete, ha egyszerűen azt értjük rajta, hogy mintákra van szükségünk.

A serdülőkori, felnőtt tekintély elleni lázadás bizonyos fokig elfogadható, a szülőkről való érzelmi leválást kíséri, másrészt tudatos ellenállás. A szülői tekintély törékeny, a gyermekkorban kialakult idealizált kép megváltozik, az általuk közvetített normák és értékek is problematikussá válnak.

Pedagógiai munkám tapasztalata, hogy a tanulók nem szívesen osztják meg problémás élethelyzeteiket másokkal, ezt bizonyítják az írásaik "nem mondom el" és "inkább magamba fojtom" kijelentései.

A száz fogalmazásból negyvenen érintették ezt a kérdést, többségük (29) úgy nyilatkozott, hogy senkinek nem beszél konfliktusairól. A kérdőív (bár az iskolai konfliktusokra vonatkozik) ezt az eredményt erősíti meg.

Az iskolai konfliktusok döntő többségéről (55%) a szülőknek nincs tudomása. A konfliktusok elhallgatása egyrészt lehet családi minta, másrészt - feltételezésem, hogy - a serdülők azért nem avatják be szüleiket, mert megítélésük szerint nem várhatnak támogatást a megoldáshoz, esetleg újabb, immár családi nézeteltérés támad/hat. Gyakran hivatkoznak arra is, hogy szüleik később visszaélnek őszinteségükkel, bizalmukkal.

A tanulók a szülőkkel való összetűzéstől jobban tartanak, mint a tanárokkal való konfliktustól. Mivel a konfliktusmegoldó stratégia alapjait a gyermekkori szocializáció határozza meg, vizsgálatom arra is kiterjedt, hogy a családok milyen büntetéssel szankcionálják az általuk elvárt normák be nem tartását.

A szülők leggyakrabban használt büntetési eszköze a szóbeli szidás, amely gyakoriságával elveszítheti hatékonyságát. Igen gyakori (20%), hogy a szülő konfliktus esetén látszólag megszakítja kapcsolatát a gyerekével, erősítve a serdülőben azt az attitűdöt, hogy nem fordul szüleihez problémáival. A tanulók által legnehezebben elfogadott büntetési formából következtetni lehet a fő értékorientációra; legfőbb büntetésként az anyagi javak megvonását élik meg.

A szakmunkástanulók iskolai konfliktusainak vizsgálata azt mutatja, hogy ennek a rétegnek eltérőek a konfliktusai, mint a más típusú középiskolába járó társaiké. Dögei Ilona kutatásai szerint a konfliktusokat a gimnáziumokban az osztályzatokkal való egyet nem értés, az igazságtalannak ítélt tanári értékelés, minősítés váltják ki.

Ezzel szemben a szakmunkásképző intézetben a tanár-tanuló konfliktusok eléggé egyöntetűek: többségükben valamilyen viselkedésben, magatartásban megnyilvánuló szabályok, normák megsértésével kapcsolatosak. Ezek a konfliktusok nagy gyakorisággal hasonlíthatóak a szülő-gyermek konfliktusokhoz, melynek alapja a generációs különbség. Maguk a diákok is ebben látják a diák-tanár konfliktusokhoz vezető tanulói magatartás okait: szemtelen megjegyzések, fegyelmezetlenség, igazolatlan hiányzás - míg a butaságot csupán 1% jelölte meg okként.

Bár dolgozatom célja az iskolai konfliktusok kutatása volt, az eredmények azt mutatták, hogy a diákok otthoni konfliktusai jelentősebbek. Optimizmus lenne azt a következtetést levonnunk, hogy az iskola intézménye lett jobb. Inkább arról van szó, hogy az elmúlt évek gazdasági-társadalmi változásainak eredményeként, társadalmat jellemző értékválasztási zavar következtében a család helyzete vált egyre kritikusabbá.

Gyermekeink, diákjaink viselkedése tükröt tart elénk nap mint nap, eredményeinket - hibáinkat felismerhetjük bennük.

Tudja-e az iskola pótolni a család napjainkban meggyengülő funkcióit? Feladata-e? Alkalmas-e erre sajátos kommunikációs rendszere?

Köztudott, hogy az iskolarendszerünk által közvetített kultúra alapvetően verbális jellegű, követelményrendszere a fogalmi tudást részesíti előnyben. Pedig egy vagy két diploma nem teszi az embert okvetlenül és mindenféleképpen szellemi tulajdonossá.

Tudásunk annyit ér, amennyire megoldjuk vele életproblémáinkat.

Az iskolának egyik jövőbeni fő feladata, hogy óriási erővel mozgósítsa a diákokban azt a tudást és képességeket, amivel elkerülhetik, hogy belehasaljanak a napi bajokba. Mindez stratégiai fontosságú, hiszen ha a polgár saját hatáskörében nem önálló szereplője, végrehajtója a helyi rendszernek, akkor makro szinten sem sikeres a demokrácia.