I. Bevezetés
A magyar társadalomban végbemenő változások nem hagyják érintetlenül az oktatást sem.

Választások éveiben szinte az összes politikai párt programjában szerepel, hogy az oktatás stratégiai ágazat. Mindezek ellenére úgy gondolom, most is érvényes Eötvös József azon gondolata, hogy a törvényhozás csak segítséget nyújthat az oktatás színvonalának emeléséhez, de a munkát maguknak a pedagógusoknak kell elvégezni, akik a nevelési és oktatási folyamat közvetlen résztvevői.

Évtizedek óta az a pedagógusok meglátása, hogy társadalmi megbecsültségük alacsonyabb a kívánatosnál, a közvélemény nagyon sokszor irreális igényekkel lép fel velük szemben, aminek következtében lényeges társadalmi gondok és problémák megoldását várják el tőlük, miközben anyagi elismertségük jóval alatta marad az egyéb diplomás csoportokra jellemző kereseteknek.

A pedagógusokkal foglalkozó szociológiai kutatásokból egyértelműen kiderül, hogy a tanárok inkább hivatásként élik meg oktató-nevelő munkájukat, mint szakemberként. Úgy gondolom ennek oka nem az, hogy tisztában vannak a szakmaiság kritériumaival, hanem az, hogy a magyar közvéleményben sokáig élt egy idealisztikus kép a pedagógusokról. Elég, ha csak "A nép lámpása" kifejezésre gondolunk, amit előszeretettel hangsúlyozott a mindenkori politikai és oktatásügyi vezetés. A pálya művelői is sokszor használták önigazolásként, ezzel is leplezve, hogy a pedagógia a társadalomtudományok leghátrányosabb helyzetben lévő ága, elmélete sokkal inkább speciális illetve nemzeti, mint általános érvényű.

Ma Magyarországon az értelmiségi rétegen belül a pedagógusoké a legnépesebb csoport, és sokan ebből a tényből eredeztetik a pálya elnőiesedését és presztízsének csökkenését.

Dolgozatomban arra kerestem választ, hogy az előbbiekben felsorolt, a pedagógus pályával kapcsolatos kedvezőtlen megállapítások kihatnak-e, és ha igen, mennyiben a pedagógusok önértékelésére, pályával való elégedettségére. Mindezeket az oktatás egy speciális területén - az enyhe és középfokban értelmileg akadályozott gyermekeket nevelő és oktató általános iskolában - tanító gyógypedagógusok és pedagógusok körében vizsgáltam.

A gyógypedagógia a pedagógián belül egy olyan terület, amely sok hasonlósága mellett néhány dimenziójában különbözik az általános pedagógiától. A gyógypedagógiai nevelés a rehabilitációs fejlesztés egyik formája, amely a működési területére tartozók (fogyatékosok) személyiségfejlesztésére, nevelésére, oktatására irányuló speciális pedagógiai tevékenység. Egyedisége abból következik, hogy fogyatékos egyénekre irányul, akik fejlődésmenete, személyiség-szerkezete eltér a normálistól, s ezért fejlesztésük is eltér az épekétől, sérülésspecifikus feltételeket igényel.

Horváth Attila: Orvosok-pedagógusok című tanulmányában olvashatjuk, hogy egy szakma önmaga teszi magát professzióvá azáltal, hogy saját normái szerint állapítja meg, hogy kivel foglalkozik és kivel nem, azaz kit fogad el páciensének. Ez a megállapítás a gyógypedagógiára is igaz.

A gyógypedagógus képzésben a kontraszelekció kevésbé érvényesült, mint más pedagógia szakon, mert az ország egyetlen ilyen képesítést nyújtó főiskoláján a jelentkezők száma mindig többszöröse volt a felvehetőekénél, és a felvételi pontszámok is magasabbak voltak, mint a többi pedagógiai főiskola esetében.

Mindezek ellenére a vizsgált intézmény - Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata Közgyűlésének fenntartásában működő Általános Iskola és Diákotthon - pedagógusai úgy látják, a gyógypedagógia a pedagógus pályán belüli hierarchia alsó rétegeiben helyezkedik el. Társadalmi elismerésük alacsonyabb annál, amit ők "igazságosnak" tartanának, és okait főleg társadalmi és gazdasági folyamatokkal indokolják.

A gyógypedagógusok és pedagógusok önértékelésének, pályával való elégedettségének vizsgálatát a pécsi Általános Iskola és Diákotthon nevelőtestületében végeztem el. Kérdőíves adatgyűjtést alkalmaztam, amely feldolgozásánál Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa: A szociológiai felvétel módszerei című könyvében leírt módszertani útmutatást követtem.


II. A pedagógusok társadalmi összetétele, életkörülményei

     II. 1. Nemek szerinti megoszlás

A pedagóguspálya elnőiesedése tény. A vizsgált intézményben az 1996-97-es tanévben a nők aránya 89,4% (93 fő) a férfiak 10,6%-ával (11 fő) szemben.

Ez a folyamat egy sor társadalmi és pedagógiai problémát hozott felszínre az elmúlt évtizedekben.

Társadalmi szempontból negatívan hat, hogyha a nők aránya növekvő tendenciát mutat egy pályán, mivel ilyen esetekben csökken a pálya presztízse, ebből következően a keresetek szintje is, így a férfiak egyre nagyobb számban hagyják el.

A pedagógiai hatásai közül a következőt emelném ki: Az apa, illetve férfi referenciaszemély nélküli családban nevelkedő gyermek sok esetben úgy nő fel, hogy nem tapasztalhatja, sajátíthatja el az "apa és férfi szerep"-nek megfelelő mintát. Ez negatívan befolyásolhatja a személyiségének fejlődését, amit tovább súlyosbíthat az, hogy az iskolában sem találkozik mintául szolgálható felnőtt férfiakkal, csak női tanítókkal, tanárokkal.

A vizsgált iskolában ez a jelenség nem ritka, nem egyedi eset. A férfi pedagógusok közül egyikük sem osztályfőnök, 7-en délután dolgoznak, mint napközis tanárok, vagy nevelőtanárok a kollégiumban. A többiek szaktanárok: 1 fő testnevelést, 1 fő ének-zenét, 2 fő technikát tanít.

A bevezető szakaszban - előkészítőtől a negyedik osztályig tartoznak ide a tanulók - és a középsúlyos értelmi fogyatékosok osztályaiban egyetlen férfi pedagógus sem található, és a felsőbb évfolyamokon is van olyan osztály, aki csak női tanárral találkozik.

Érdekesnek tartom megjegyezni, hogy az iskolavezetés minden tagja nő. 1982. óta női igazgatói vannak az iskolának, és az 5 igazgatóhelyettes között ez idő alatt 1 férfi volt, de ő is csak 3 tanévig.

          II. 1. 2. Életkor

Egy iskola dolgozóinak életkorából nehéz általános következtetéseket levonni, a következők inkább helyi, speciális jellemzők.

(a) Legkevesebben a pályakezdők vannak, amely összefügghet azzal, hogy a pedagógus álláshelyek száma csökken, az iskolák fenntartói a gazdaságossági szempontokat helyezik előtérbe, így inkább a státuszok megszüntetése, mintsem újak létesítése mellett döntenek. A pályakezdő fiatalok a nyugdíjba mentek helyére kerülhetnek, persze ha egyáltalán a pályán kívánnak elhelyezkedni.

(b) A nők legnépesebb csoportja a 35-50 év közöttieké. Közülük sokan vallják "ők teszik a legtöbbet a gyerekekért", gyakran a fiatalabbak helyett is dolgoznak. Saját gyermekeik már nagyobbak, önállóbbak, így helyettesítéssel és plusz feladatokkal gyakrabban bízzák meg őket. Ezek alapján az iskola vezetői nagyobb erkölcsi és anyagi elismerésben részesítik e korosztály tagjait, amit a fiatalabbak nem minden esetben fogadnak el.

(c) A férfiak többsége a 40-60 év közöttiek csoportjába tartozik, a fiatal férfiak kis számának (2 fő) magyarázó oka lehet a pályának az elnőiesedésből fakadó presztízs csökkenése, és az ebből következő alacsony társadalmi megbecsültsége.

          II. 1. 3. Iskolai végzettség

Az, hogy a pedagóguspálya hivatásjellege Magyarországon a mai napig megmaradt és a szakmai professzionalizáció nem ment tökéletesen végbe, azzal igazolható, hogy az elmúlt évekig a képzettségnek az iskola által diplomával való igazolása nem volt feltétele a pályára kerülésnek.

A pedagóguspályán belüli hierarchizációt az egyes oktatási fokozatok között meglévő, a képzési időben megnyilvánuló különbségekkel igazolják. A képzési időben megnyilvánuló 1-1-1 évnyi különbségek nem az elsajátítandó ismeretanyag mennyiségi és minőségi jelzőszámai, hanem a presztízskülönbségé.

Legnagyobb az elismertsége az egyetemet végzett és ott oktató tanárnak, őt a középiskolai tanár követi, középen a főiskolát végzett általános iskolai tanárok állnak, és legalul a tanítók és óvónők helyezkednek el.

A vizsgált intézményben enyhe és középfokban értelmi fogyatékos, mozgássérült ép értelmű, mozgássérült és enyhe vagy középfokban értelmi fogyatékos (halmozottan sérült) és autista gyermekeket nevelnek és oktatnak. Erre a speciális feladatra Budapesten a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán képeznek gyógypedagógusokat.

Az 1985. évi oktatási törvény a kisegítő és foglalkoztató iskola elnevezést megszüntette és a fogyatékosok iskoláit az alapfokú iskolák (általános iskola) szintjére emelte és vele egyenértékűnek fogadta el. Ezáltal a gyógypedagógusok mellett az általános iskolai tanítók és tanárok alkalmazása is jogszerűvé vált.

A kérdőívre válaszolók 76%-a rendelkezik gyógypedagógusi szakképesítéssel, de ezt többségük levelező tagozaton, illetve másoddiplomás kiegészítő képzés keretében szerezte. Ennek okait a következőkben látom:

(a) Az 1980-as évek végéig az intézmény diákotthonában dolgozó gyermekfelügyelőket ösztönözték és anyagilag támogatták, hogy így szerezzenek szakképesítést. Ez volt a leggyakoribb módja a vizsgált iskolában a gyógypedagógusok utánpótlásának.

(b) Szintén az 1970-80-as évekre volt jellemző, hogy a JPTE jogelődje, a Tanárképző Főiskola, évről-évre több pedagógust bocsátott ki, mint ahány általános iskolai tanári üres álláshely volt. Akik mindenképp Pécsett kívántak elhelyezkedni "jobb híján" nevelőtanárként helyezkedtek el az iskola kollégiumában, majd később elvégezték az oligofrénpedagógia kiegészítő szakot.

          II. 1. 4. Társadalmi szerkezet, mobilitás

1945 után Magyarországon a társadalmi struktúra átrétegződése nagy arányú volt, és a társadalmi-gazdasági átalakulás együttes hatására az értelmiségiek rétege leginkább a munkás- és parasztszármazásúakból került ki. Azonban ez a folyamat nem egyformán alakult a diplomás pályákon belül, például az orvosi továbbra is nehezebben megközelíthető, zártabb volt a munkás- és parasztfiatalok előtt, mint a pedagógusi.

Létrehozták a pedagógiai főiskolai hálózatot, amelyekbe tömegesen beiskolázták a munkás- és parasztszármazású fiatalokat. Ezzel elkezdődött a pálya presztízsének csökkenése.

A két világháború között sem volt megfelelő a pedagógusok anyagi elismertsége, de a pályának magasabb volt a társadalmi státusza. A csökkenésbe belejátszott, hogy az első generációs értelmiségiek közt nincs meg kollektív tudatként az a meghitt tudás, amivel a több generációs értelmiségiek rendelkeznek.

A vizsgált intézményben a munkás- vagy parasztszármazásúak nagyobb arányban találhatóak, mint a vezető és értelmiségi, vagy egyszerű szellemi foglalkozású apák gyermekei.

A generáción belüli foglalkozási mobilitás alacsony, a vizsgálatban résztvevők 57%-ának első foglalkozása már pedagógus volt. Azok között, akiknek induló foglalkozása más volt, felülreprezentáltak a "fehérgalléros" foglalkozások.

Tipikus eset az, amikor sikertelen felvételi vizsga után, valamilyen egyszerű szellemi foglalkozást keres az egyén a következő felvételiig. Az iskola 17 gyógypedagógusa érettségi után így került az intézmény diákotthonába, mint gyermekfelügyelő, és később (általában levelező képzés formájában) végezte el a főiskolát.

Amíg a 35 évnél idősebbek között ötször többen vannak az elsőgenerációs értelmiségiek, mint az értelmiségi és alkalmazotti rétegből származóak, a fiatalabbaknál már fordított a helyzet, az utóbbi csoportból származók vannak többségben, de ez az arány kisebb: 1,3.

Meglepően nagy azon pedagógusok száma a vizsgált iskolában, akik összes felsőfokú végzettségüket levelező úton szerezték. Ők a vizsgált pedagógusok 48,2%-a és az elsőgenerációs értelmiségi a "levelezősök" 67%-a.

Figyelemre méltó, hogy az iskolavezetés 3 tagja is levelező képzés során végezte felsőfokú tanulmányait, és az általuk legjobban preferált gyógypedagógusokra és pedagógusokra is ez igaz.

          II. 1. 5. Kereset, jövedelmi viszonyok

A pedagógusok bérét a Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény szabályozza, 10 kategóriában határozza meg a besorolás kritériumait.

A pedagógusok bére azonban így sem éri el azt a szintet, amivel akár a hazai társadalmi viszonyoknak megfelelő megélhetésüket biztosítani tudnák. A jelenlegi szabályozás továbbra is merev és alacsony illetmény-szinten mesterségesen egyenlősít. Továbbra is nem vagy alig veszi figyelembe a szakmai tudás megújítását, a pedagógus-továbbképzéseken való részvételt, a magasabb színvonalú oktató-nevelő munkát. A jelenlegi cím és pótlékrendszer nem ösztönzi, és nem dotálja a minőségi munkavégzést és szakmai előrelépést.

Az iskola pedagógusai mind úgy értékelik, keresetük alacsonyabb annál, mint amit igazságosnak tartanának. Annak ellenére, hogy 1997. előtt több mint 50%-uk az "F" kategóriába kapott besorolást, amely következtében iskolai jövedelmük a hasonló végzettségű pedagógusokét meghaladta.

     II. 2. A pedagógusok pályára kerülése, és a pályával való elégedettsége elirányulási törekvéseik

          II. 2. 1. A vizsgált pedagógusok pályára kerülése, és a pályával való megelégedettsége

A vizsgált tanárok több mint fele nem az eredeti pályaelképzelése szerint lett gyógypedagógus illetve pedagógus. Az eredeti pályaelképzelés meghiúsulásának okaként legtöbben objektív társadalmi okokat jelöltek meg, második leggyakoribb akadályozó tényezőként a sikertelen felvételi vizsga szerepelt.

          II. 2. 2. A pályáról való elirányulási törekvések

A kérdőívre válaszolók 41%-a jelenlegi hivatását választaná, 48%-uk más hivatást választana és 9%-uk még nem gondolkodott ezen a kérdésen.

Aki más hivatás mellett döntene, mind olyan szakmát választana, amelynek anyagi megbecsültsége jóval magasabb, mint a pedagógusoké. Megdöbbentő, hogy az eredetileg pedagógusnak készültek közül is többen választanának most már más pályát, és okként egyértelműen a jövedelmük alacsony színvonala szolgál.

     II. 3. A pedagógusok önértékelése

           II. 3. 1. A pedagógusok szakmai "énképe"

A társadalomnak az iskolával szemben megfogalmazott elvárásai között legelső az iskola tudást átadó funkciója. Arra a kérdésre, hogy mi a tanár legfontosabb feladata, az emberek azonnal rávágják: a tanítás. A kérdéses iskolában a legszívesebben végzett tevékenységek rangsorát is a tanítás- oktatás vezette, így természetesen a pedagógusok többsége ezen a területen érzi a legeredményesebbnek a tevékenységét. Kis különbséggel került második helyre a képesség- és személyiségfejlesztés.

Amikor a pedagógiai munkájukban erősségeikről számoltak be, túlsúlyba kerültek a nevelői szereppel azonosítható tulajdonságok. Például: jó kapcsolatteremtő képesség, empátia, tolerancia, szeretet ... stb. Úgy gondolják, az enyhe fokban értelmi fogyatékos gyerekeknek nem "jó" matematika vagy történelem tanárra van szükségük, hanem olyan pedagógusra, aki a hangsúlyt a képesség- és személyiségfejlesztésre, a hátrányos szocio-kulturális helyzetükből adódó hátrányok kompenzálására helyezi.

A szakemberi szerep tulajdonságai közül - mint erősséget a tanári pályán - kevesebbet és alacsonyabb számban soroltak fel, és ezek is inkább az általános pedagógia jellemzői, mint a gyógypedagógiáé. Azáltal, hogy az iskolavezetés nem tesz különbséget - sem erkölcsileg, sem anyagilag - a gyógypedagógusi és az általános iskolai tanár végzettségű pedagógusok között, ők sem tartják nagyon fontosnak a szakirányú ismeretek birtoklását.

Amikor a pedagógusok gyengeségeikről írtak, válaszaikban nem a szakmai hiányosságokról szóltak, hanem egyéb, apróbb, időnként előforduló hibákról, amelyek leginkább a tisztviselő szereppel analógok. A felsorolt hiányosságok közül egyetlen sem akad, amely szégyellni való hiányosság lenne, inkább az adminisztrációs munkával kapcsolatos késésekről, pontatlanságokról számoltak be.

           II. 3. 2. A pedagógusok társadalmi megbecsültsége

A vizsgált intézmény pedagógusai egységesen meg vannak győződve arról, hogy munkájuk a legfontosabb társadalmi tevékenységek között van. E meggyőződés következtében különösen igazságtalannak tartják jelenlegi megbecsültségi és kereseti szintjüket. A kívánatosnak tartott és a valóságos elhelyezkedés közti különbség az egyik alapvető tényezője a pályával való elégedetlenséget kifejező egységes csoporttudatnak.

     II. 4. Pedagógusok önképzése

A kérdőív feldolgozásakor ellentmondást fedeztem fel az önképzésre való törekvés szándéka és megvalósulása között, és a lassan már sztereotípiává váló kifogást sorolták fel okként, azaz a tanfolyamok, továbbképzések többsége ma már önköltséges, és jelenlegi anyagi kondícióik alapján ezek elvégzését nem engedhetik meg maguknak.

Másik indok úgy hangzik: időbeosztásuk, egyéb tevékenységeik nem teszik lehetővé, hogy önképzésre folyamatosan időt szakítsanak.

A harmadik és számomra legelgondolkodtatóbb kifogás a következő: a befektetett anyagi és egyéb energiák megtérülését nem látják biztosítottnak, azaz nem látják értelmét annak, hogy máshonnan elvont energiáikat annak érdekében mozgósítsák, hogy ennek később "csak" szakmai előnyeit élvezhessék. A szociológia nyelvére lefordítva tehát a rövid távú, hamar megtérülő, az "azonnali jutalom" elvét előnyben részesítik a "hosszú távú jutalommal" szemben. Természetesen abban, hogy ezen stratégiákat alkalmazzák előszeretettel a pedagógusok, nem egyedül ők a hibásak. 1996 őszi felmérés.

A Művelődési és Közoktatási Minisztérium által kidolgozott pedagógus- továbbképzés rendszere, és ezek anyagi feltételei 1997. szeptemberétől léptek életbe. Ezáltal a pályán lévő minden szakember lehetőséget kap arra, hogy folyamatosan korszerűsíthesse tudását.

Remény van arra is, hogy rövidesen megalkotják az új "pedagógus bértáblázatot", amelyben lehetőség lesz a fizetések differenciálására a szakmai munkavégzés színvonala alapján, illetve a szakmai tanfolyamok elvégzéséért kapott kreditpontok szerint.

Tehát azon indokok közül, melyekkel az önképzés elhalasztását magyarázták a pedagógusok, kettő érvénytelenné vált. Ezek ismeretében a következő szempontok alapján elemeztem a vizsgált intézmény pedagógusainak 1997. évi támogatott továbbképzését:

1. A tanfolyam, képzés megfelel-e az MKM által megjelölt 1997. évi kiemelt céloknak?

2. A képzés, tanfolyam adekvát-e az adott iskolatípusban oktató-nevelők számára?

3. A képzés, tanfolyam meghirdetett programja, képzési területe, az alkalmazott módszerei, és a végzettség igazolása alapján jelenre vagy jövőre orientált?

A vizsgált intézmény 1997-ben 28 képzés, tanfolyam 101 férőhelyének költségeit, vagy annak egy részét finanszírozza. Természetesen nem 101 pedagógusról van szó, többen 2-3 tanfolyam elvégzésére is lehetőséget kaptak.

* Az első szempontnak 2 képzés felel meg, amelyen 26 pedagógus vesz részt.

* A második csoportba 6 tanfolyam 14 fővel került.

* A harmadik kategóriába tartozik a legtöbb képzés: 12, és itt a legnépesebb a pedagógusok száma: 33 fő.

A második és harmadik csoport kategorizálásánál a Művelődési Közlöny 41. évfolyam 16/II. számában a tanfolyamok, képzések meghirdetésénél megjelentetett adatokat, információkat vettem alapul.

Az adatok elemzése során szomorúan állapítottam, meg, hogy legtöbben (92-en) olyan képzést választottak, amely csak részvételt követel a jelentkezőktől, és a képzés végén a rendszeres megjelenésükért megkapják az elvégzést bizonyító Tanúsítványt.

A választásokra az azonnali jutalom elve jellemző, személyes érdekek előbbre kerülnek, mint a szakmaiak. Azon stratégiákat alkalmazzák, melyek kevés befektetett munkával gyors sikerek elérésének reményét előlegezik meg.


III. Összegzés
A XX. század végére a társadalomnak az iskolával és iskoláztatással szemben támasztott igényei megváltoztak. Új céloknak, kihívásoknak kell megfelelniük a tanulóknak és tanáraiknak, de ehhez elengedhetetlenek bizonyos változások az oktatás irányításában, és a pedagógusok szemléletében. Ez utóbbi pozitív irányú megváltozásához járulhatunk hozzá mi is, akik a JPTE pedagógia szakán, egyetemi másoddiplomás képzésben vettünk részt.


Irodalom
1. Andorka Rudolf: Az értelmiség társadalmi mobilitásának történeti alakulása. In: Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1978.

2. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Aula Kiadó,Bp., 1996.

3. A felsőfokú végzettségűek demográfiai és foglalkozási jellemzői. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1981.

4. Bedelkovics István - Kolosi Tamás - Szívós Péter: Jövedelmi helyzet a 90-es évek első felében. In: Társadalmi riport 1994., TÁRKI, 1994.

5. Bourdieu, Pierre: Társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat, Budapest, 1978.

6. Ferge Zsuzsa - Gazsó Ferenc - Háber Judit - Tánczos Gábor - Várhegyi György: A pedagógusok helyzete és munkája. (MTA Szociológiai Kutató Intézet és Fővárosi Pedagógiai Intézet vizsgálata) Kézirat, Budapest, 1972.

7. Ferge Zsuzsa: Társadalompolitikai tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1990.

8. Háber Judit: Pedagógusok és iskola. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

9. Horváth Attila: Orvosok - pedagógusok. Valóság, 1985/4.

10. Kozma Tamás: Kié az iskola? Edukáció, Budapest, 1990.

11. Közoktatási stratégia. (A Művelődési és Közoktatási Minisztérium szakmai tervezete) Magyar Nemzet, 1996. október 29.

12. Kuczi Tibor: A pedagógusszerep néhány szociológiai jellemzője. Valóság, 1984/6.

13. Musqrawe P. W.: Értelmiségi szakma-e a tanítás? In: Az iskola szociológiai problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1974.