Még iskolás sem voltam, amikor kitörték a kezem. A tér sarkában hátracsavarták, s egy nagyobbacska legény egy téglával ráütött a könyökömre. Ha jól emlékszem, egy fél pár kesztyűn marakodtunk össze mi négyen, pajtások. Pedig egyikőjük sem számított ellenfélnek, de még haragosnak sem. Hisz percekkel a verekedés előtt még jópofáskodva dobáltuk a kézrevalót, s vadul cukkoltuk egymást. Csak a rossz mondat, néhány buta szó, s pillanatok alatt elmérgesedett minden. Néhány hét gipsz, egy rossz emlék, egy eltűnt kesztyű - csak ennyi maradt meg bennem máig. Merénylőim is megtartották nálam régóta viselt "haveri státuszukat". Pedig kiraboltak.

S én mégsem mentem el a rendőrségre, mindenkinek azt hazudtam, hogy a lépcsőn estem el, mert szégyelltem azt, amit apám úgy fogalmazott meg, hogy: micsoda mafla az, aki odaáll négy-öt erősebb gyerekkel verekedni.

Persze, nincs sok okom a panaszkodásra azért sem, mert ha pontosan olvasom a törvény betűit, tulajdonképpen álltam én már a másik oldalon is. Megtörtént, hogy "közvetlen fenyegetést alkalmazva" bírtam rá osztálytársaimat, hogy az ő pénzükből fagylaltozzunk. Pedig sem én, sem a többszázezernyi komisz kölyök nem bűnöző. Még akkor sem, ha a rosszaság végletei néha átlépték a jog határait. De hol vannak pontosan azok a határok?

A törvény kereteit többé-kevésbé ismerjük, csak azokat a "lelki Rubikonokat" nem igazán látjuk, amelyeken átlépve egyik pillanatról a másikra a társadalom rettegett és kitaszított tagjaivá válhat valaki. Mert bűnözőkké az emberek válnak, évtizedek alatt bejárva a törvénytelenség ranglétráit, s nem lesznek egyik pillanatról a másikra azok. Piti gyümölcstolvajok érhetnek csak meg rablókká - legalábbis sokáig ezt hittem. Újabban viszont szaporodik azoknak a fiataloknak a száma, akik mindjárt súlyos bűncselekményekkel "nyitnak". Tehát igenis kell lenni egy határnak, amin ma már pillanatok alatt át lehet lépni.

A bűnről mindenkinek megvan a saját elmélete. A bűnözőket otthon, zárt ajtók mögött egy székben hátradőlve, mindenki megveti, de este, az utcán járva retteg tőlük. Természetes, hogy mindenki saját elméletéhez igazítja szokásait. Én ezért nem járok kocsmákba, s nem ülök le poharazgatni ismeretlen emberekkel. De vezetek autót és megállok az út szélén, ha balesetet látok, s ha csöngetnek, kinyitom az ajtót. Sokáig azt hittem, hogy ezekkel a szokásaimmal csaknem teljesen védve vagyok a bűnözőkkel szemben. Ma már tudom: nem így van. De hát mi történt, hogy ennyire megváltozott körülöttünk a bűnöző és áldozatának viszonya? Még pontosabban fogalmazva mi történt a felnövekvő új nemzedékkel, amely minden eddiginél gyorsabban rontott a bűnözés statisztikáján. A bűnözés gyors ütemű növekedését van, aki rossz gazdasági helyzettel, s az ebből fakadó szegénységgel, van aki a fiatalok hibás értékrendjével, van aki a lakótelepek sivár környezetével magyarázza.

Alighanem mindegyik válaszban van valami igazság, ám önmagában egyik sem igazi felelet. De mégis úgy gondolom, hogy a pedagógusnak, s rajtuk keresztül pedig az oktatási intézményeknek óriási a felelősségük abban, hogy a gondjaikra bízott fiatalokból tisztességes polgárok, vagy betörők, rablók, gyilkosok válnak-e. Persze ma, amikor átértékelődik minden - hisz itt már senki sem beszél tisztességről, jellemről, becsületről - a pedagógusok személyes példamutatása még akkor is óriási jelentőséggel bír, ha tudjuk, hogy sajnos az iskola és a tudás leértékelődésének korát éljük. Hisz a fiatalok egy részénél nagyon szépen kimutatható, hogy a "rossz" gyerekekkel a pedagógusok sem tudnak igazán mit kezdeni, s ezért inkább igyekeznek minél gyorsabban megszabadulni tőlük. Innen aztán a dohányzás, az alkoholizmus, a kábítózás, a csavargás, a bűnözés, mint "édestestvérek" kísérik életútjukon a mellékvágányokra sodródott fiatalokat, s előbb-utóbb valamelyik büntetés- végrehajtó intézetben kötnek ki.

Mindezek a gondok sarkalltak arra, hogy szakdolgozatomban ezekre a fontos és időszerű kérdésekre keressem a választ. Kutatásaim tárgyát alapvetően és döntően a kriminalitás által érintett speciális sávok, úgy mint - a pedagógusok emocionális és kognitív viszonya a bűnözéshez, valamint a pedagógusok bűnözésre való reagálásai jelentették. Szakdolgozatom megírásával globális célkitűzésem volt, hogy bemutassam mit gondolnak a pedagógusok a bűnözésről, a bűnözési okok néhány összefüggéséről. Konkrét célom annak feltárása volt, hogyan vélekednek a fiatalok kriminalitásáról és ezzel összefüggésben az iskola szerepéről. Operatív célom annak elemzése volt, hogy a pedagógusok miként fogalmazzák meg saját feladataikat, vagy a másokkal való együttműködés lehetőségeit a bűn megelőzésével kapcsolatosan.

Abból a feltételezésből indultam ki, hogy a pedagógusok egyrészt nem ismerik saját lehetőségeiket a bűnmegelőzésben, másrészt pedig metodikailag sincsenek felkészülve a problémásabb gyerekek nevelésére. Ezért aztán, ha valamelyik fiatalkorú bűncselekményt követ el, a pedagógusok rögtön a család és a társadalom problémáiról beszélnek, miközben saját felelősségüket elegánsan megkerülik.

De hogy megtudjam, miként vélekednek maguk az érintettek erről a kérdésről, adatgyűjtést folytattam, s 500 kérdőívet küldtem szét Jász- Nagykun-Szolnok megye általános iskoláiba. Ebből 349 érkezett vissza, illetve ennyit lehetett értékelni. A kérdések 3 csoportba sorolhatók. Az első blokkba tartozó kérdések a válaszadók bűnözésről alkotott gondolatainak, értékelő ítéleteinek megismerésére irányultak. A második blokk fő kérdései a fiatalkorúak bűnözésével kapcsolatos oksági összefüggések lényeges cselekvési készségének, a bűnözésre való reagálásnak módjait firtatták.

A véleménykutatás tapasztalataiból most a legfontosabbakat szeretném ismertetni:

- A válaszadó pedagógusok a megye tanári állományának hét százalékát reprezentálták és háromnegyedük általános iskolában tanított, felső tagozaton.

- A pedagógusok biztonságérzetében visszatükröződött az objektív biztonság, ugyanis véleményük szerint az ország "közbiztonsága" elégséges minősítést érdemel, a falvaké viszont jobb, mint "közepes". Kétharmaduk megítélése szerint nagyon sok a bűnalkalom, a bűnözésre hajlamosító körülmény és feltétel.

- Azokban az oktatási intézményekben, ahonnan a válaszok visszaérkeztek, a pedagógusok szerint a tanulók egyharmada kifejezetten rossz anyagi körülmények között él, minden negyedik-ötödik tanuló az okok halmaza miatt veszélyeztetett fiatalkorú, potenciális bűnöző!

- A válaszok értékelése szerint a pedagógusok valóságnak megfelelően látják a fiatalokat veszélyeztető kriminogén feltételeket és körülményeket általában. Felvetődik a kérdés viszont, hogy vajon a "valóság" akkor is helyesen tükröződik vissza, ha saját iskola vagy éppen a válaszadó személye is meghatározó láncszem a kriminális veszélyeztetettség rendszerében? Mindenképpen elgondolkodásra késztethet az a tény, hogy a laza iskolai fegyelem alig, vagy csak kis mértékben veszélyezteti a fiatalkorút a pedagógusok közel felének véleménye szerint. Még inkább, hogy a válaszadók több mint fele úgy gondolja, hogy az iskolai pályafutás megtörése alig-alig jelent veszélyt a fiatal további életére. Kétharmaduk nem látja súlyos problémának az osztályismétlésre utalt fiatal helyzetét. A probléma hárítása, a felelősség eltolása tetten érhető.

- Feltétlen figyelemre méltónak tartom, hogy a válaszadók fele a pedagógusképzés és a nevelési módszerek hiányosságait teszi "felelőssé", hogy a fiatalkorúak bűnözését nem képesek kellő felkészültséggel megelőzni! És egyharmaduk teljes mértékben egyetért azzal, hogy az iskolának és a pedagógusnak nagyobb szerepet kellene betölteniük a fiatalok erkölcsi nevelésében. Továbbá, hogy a bűnmegelőzési kultúra, a bűnmegelőzési tevékenység tudatos és szakszerű kialakításához, irányításához nélkülözhetetlen az, hogy legyenek világos ismereteink, elképzeléseink a prevenciós folyamat rendszeréről, szerkezetéről, elemeinek kölcsönhatásáról, megszervezésének elvi és gyakorlati kérdéseiről.

- Statisztikai tény, hogy hazánkban minden hatodik tanuló esetében korrekciót (vagy terápiát) igénylő személyiségzavarral számolhatunk, így a nevelés intézményeinek felkészületlensége még inkább hangsúlyt kap. A szülők sem tudnak szövetségesek lenni a pedagógiai jellegű magatartás-korrekciós munkában, így a családi életnek a gyermekek magatartásában tükröződő zavaraival erre képzetlen pedagógusok kerülnek nap mint nap szembe. Alaptevékenységüket ilyen módon megterhelő pszichológiai feltételek között kell végezniük és ez természetszerűleg kihat a nevelő és tanuló közötti kapcsolat alakulására is.

Az is tény, hogy a jelenlegi pedagógusképzési rendszerek az iskola két alapvető funkciójának megfelelő végzésére sem készítik fel megfelelően a hallgatókat. Hiányzik az a gyakorlati emberformálási ismeretanyag, amely a pedagógusi önismeretben gyökereznék és mely lehetővé tenné, hogy a pedagógus jártas legyen a lélektani munkában, a hatáskiváltás, befolyásolás, konfliktus felismerés és kezelés pszichológiai eszközeinek használatában, a nevelő-tanítvány kapcsolat megfelelő irányításában.

- A szakdolgozat alapját képező vizsgálat is igazolta, hogy minden lehetséges módon arra kell törekedni, hogy az iskola szervesebben és tartalmasabban beleépüljön az őt övező "helyi társadalom" történeti hagyományaiba, folyamataiba, kultúrájába, közéletébe. Ezért az iskolának módot kell kapnia arra, hogy a tanítás tartalmában a tantervek anyagainak teljesítésében, egész tevékenységében szabadabban és önállóbban alkalmazkodjék működésének környezetéhez, feltételeihez. Különösen fontos, hogy az iskolai nevelés tartalmának fejlesztését úgy sikerüljön megoldani, hogy az iskola világa és az iskolán kívüli társadalmi tapasztalatok, élmények között ne tátogjon szakadék.

A bűnözés, a fiatalkorú bűnözés határozott visszaszorítása csak akkor lehetséges, ha az átfogó megelőző tevékenység (társadalmi prevenció) kellően változatos, differenciált, de egységes logikával működő alapellátás jellegű intézményrendszere létezik és érdemben fejti ki tevékenységét. A rendszer jelenlegi intézményeit nem egyszerűen tovább fejleszteni szükséges, hanem gyökeresen új elemekkel és munkaformákkal kell gazdagítani a gazdasági és személyi feltételek létrejöttének arányában.

Tulajdonképpen a probléma a gyökereknél, vagyis a családban és az iskolában kezdődik. A család az a mikroközösség, amely a felnövekvő nemzedék gondozásának, formálásának, fejlesztésének leglényegesebb terepe. Hisz az ember életének legfogékonyabb szakaszát - gyermekkorát, ifjúságát - tölti el a család közvetlen befolyása alatt. Az onnan hozott minták elkísérik az embert a sírig, legyenek azok pozitívak, vagy negatívak. Afelől persze nincs kétségem, hogy a családokban kamaszokká cseperedő fiatalok jó része megkapja a szeretetet, abban viszont már nem vagyok biztos, hogy mindegyikőjüknek elő tudják teremteni szüleik a mindennapi jólét kellékeit, s hogy hozzájutnak azokhoz az anyagi természetű dolgokhoz, amelyek testi és szellemi fejlődésük miatt elengedhetetlenül fontosak volnának. Bárhogyan is próbálnám, nem tudom kikerülni a pénztelenség, a szegénység csapdáját. Mert ki tagadná, hogy pontosan ez az, ami a társadalmi egyenlőtlenségekhez, az esélybeli különbségek növekedéséhez vezet, melynek aztán egyenes következménye, hogy nem minden gyerek teheti meg, hogy tanulhasson, hogy középiskolába vagy egyetemre járhasson. Pedig pontosan a tanulás jelentené továbbra is azt a lehetőséget - függetlenül a családok anyagi helyzetétől -, hogy gyerekeink esélyei egyformák legyenek. Csak éppen nem errefelé halad a világ, hisz fennáll a veszélye annak, hogy rengeteg tehetséges gyermek marad ki az iskolákból, kallódik el, mivel a szülőknek nincs pénzük a taníttatásukra. S így arra kényszerül többségük, hogy dolgozzanak. Ha egyáltalán tudnak munkát szerezni. Manapság ez sem egyszerű, élni viszont mégis kell valamiből.

Így talán az sem meglepő, hogy ismerőseim közül sokan bajban vannak, mert nem tudnak gyerekeiknek tiszta jövőképet felrajzolni. Talán ezért sem véletlenek a fiatal házaspárok szájából egyre gyakrabban kibuggyanó "most még nem akarunk gyereket" kezdetű mondatok, amelyek lassan már olyan evidenciaként hangzanak el, hogy a magára valamit is adó értelmes embernek eszébe sem jut megcáfolni azt.

Meglévő gyerekeink jövője, mint az előzőekből is kitűnik - az iskolázottságuktól függ, hiszen az iskolai nevelés minden formájának két alapvető feladatot kell teljesítenie. Egyrészt ismereteket kell elsajátíttatni, másrészt a személyiséget formálni, fejleszteni. E két dolog összekapcsolása biztosíthatja olyan személyiség kialakulását, amely a bűnözésre csábító környezeti hatásokra is helyesen tud reagálni.

Csakhogy az iskolai és családi nevelésnek komoly zavarai vannak. Elég, ha a devianciát említjük, amely családi és iskolai diszharmóniával párosulva a tinédzserkori agresszió fontos előidézője lehet.

Jász-Nagykun-Szolnok megyében is folyamatosan növekszik a veszélyeztetett családok száma, akik egyre kevésbé képesek önerőből hátrányaik ellensúlyozására. Szűkebb pátriánkban 110 ezer 18 éven aluli gyermek él, s 15%-uk, vagyis több mint 17 ezer fiatal valamilyen oknál fogva veszélyeztetett helyzetben van. S ez a szám nemhogy csökkenne, hanem épp ellenkezőleg, erőteljesen növekszik, hisz az elmúlt hat évben megháromszorozódott. De nem is lehet ezen különösebben csodálkozni, hiszen a munkanélküliség terjedése, a középrétegek lecsúszása, a létminimum alatt élők végleges leszakadása felgyorsította a már korábban is létező negatív tendenciákat. Növekszik az alkoholisták, a drogosok száma, s az anyagi és egzisztenciális elbizonytalanodás növelte és növeli az agresszivitást, melynek következményei elsősorban a családokban csapódnak le.

Megyénkben mintegy 28 ezer cigány él. Gyermekeik többsége veszélyeztetett, hiszen a családok korábban sem túl rózsás létfeltételei alaposan romlottak az elmúlt esztendőkben. A gyermek- és ifjúságvédelmi szakellátásba kerülők több mint felét is ők teszik ki.

Jóllehet a szociális törvény előírja a családsegítés megszervezését, az önkormányzatok pénzügyi nehézségei, valamint a szemléletbeli problémák miatt intézmények és státuszok szűntek meg. Holott pontosan most kellene nagyobb figyelmet fordítani erre a területre. Az iskolák többségében nincs gyermekvédelmi felelős, a meglévők pedig szakmailag felkészületlenek, hisz ismereteiket néhány napos gyorstalpalókon szerezték.

S így aligha csodálkozhatunk azon, hogy a gyermekek érdekében sajnos gyakran kerül sor hatósági intézkedésekre. Ilyenkor lép színre a gyámhatóság és súlyosabb esetekben pedig az állami gondoskodásba vétel sem kerülhető el. Ez a lehető legrosszabb megoldás, ha egyáltalán annak lehet tekinteni. Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy manapság már a jogszabályok tömkelege védi a bizonytalan helyzetű kiskorúak érdekeit. Ám, hogy még most is sok minden tisztázatlan, azt számtalan példa bizonyítja. Persze azon senki sem vitatkozik, hogy annak a több tízezer gyermeknek, akikről jelenleg az állam gondoskodik, mindenekelőtt családra lenne szükségük. Szerencsére azért akadnak olyan gyermekszerető házaspárok, akik nevelőszülőkként dolgoznak és vannak, akik az örökbefogadást választják inkább. Illetve választanák, csakhogy a hivatali gépezet bürokratizmusa gyakran szinte érthetetlen módon ellenáll a jó szándéknak, s az örökbe fogadni akaró felnőttek évekig várhatnak arra, hogy családot jelenthessenek egy-egy gyermek számára.

Tehát akadnak gondok bőven, miközben továbbra is az egzisztenciális és erkölcsi leállósávokban toporog azoknak a fiataloknak a nagy többsége, akiknek nem adatott meg, hogy igazi családokban nőhessenek fel. Mert ki tagadná, hogy az intézetek nem jelenthetnek senki számára valódi otthont. Bár annak idején ideiglenesen hozták azokat létre, ám úgy tűnik, hogy megszüntetésükre aligha lehet számítani. Így fenntartásuk továbbra is szükséges rosszat jelent és kiúttalanságot jelez; mert míg ezek milliókat emésztenek fel és pedagógiai kudarc a létük, addig a több esélyt nyújtó családokra minimális támogatás jut.

Végül is fontos jelzés ez, de csak akkor, ha megértjük az üzenetét. Ugyanis nem kell a mazsola - legyen az bármilyen édes is -, ha penészes a kalács.

Szeretném hangsúlyozni: a megváltozott, gyermekeknek való iskola által nyújtott nevelés számára a gyermekbarát, a gyermek felé forduló pedagógia lehetősége adott, igaz ehhez a pedagógusok szemléletében a paradigmaváltás szükségessége elengedhetetlen.

Viszont az iskoláknak nemcsak a helyes és humánus pedagógiai eszmékre és jobb munkafeltételekre van szükségük, hanem világos cselekvési programokra, főképpen pedig együttműködésre és segítségnyújtásra kész társakra, társadalmi erőkre, intézményekre.

"Kutassuk ki és találjuk meg azt a módszert,
amellyel a tanárok kevesebb munkája mellett a
diákok mégis többet tanulnak, az iskolában
kevesebb legyen a zúgolódás, undor és hiábavaló
küszködés, annál több a szabad idő, az öröm és a
szilárd előrehaladás: az államban pedig kevesebb
legyen a sötétség, zavar és széthúzás: annál több
a fény, a rend, a nyugalom és a békesség."

(Comenius: Didactica Magna; Előszó)