Előszó (részlet)

Dunántúli evang. egyházkerületünk még a reformáció négyszázados jubileuma alkalmából bizott meg e nagyobb történeti műnek megirásával. Az I. kötet nagyobb része, az egyes egyházközségek története, már évekkel ezelőtt elkészült. Kiadását azonban a világháborut követő nehéz viszonyok között nem remélhettem s azért a kinyomatását nem is kértem. Jobb időkre vártam. Kishitűségemet váratlanul hamar megszégyenítették a kemenesalji és győri egyházmegyék lelkészei s más buzgó hivek, kik egyházi lapunkban sürgették munkámnak kiadását s a megrendelők és előfizetők is szép számmal jelentkeztek. Majd pedig egy igen megtisztelő és lekötelező ajánlat érkezett hozzám. Egyházunknak egyik előkelő, buzgó tagja, aki ezután is névtelen kiván maradni, tisztán egyházunk multja iránt való meleg érdeklődésből felajánlotta, hogy a kiadás összes költségeit előlegezi és a vele járó kockázatot is vállalja.

...

Egyházkerületünktől a megbizatást nagy örömmel vettem. Már e nélkül is ifjúkorom óta gyűjtöttem az anyagot s a munkamegosztás elve szerint szülőföldemnek, a hozzám közelebb eső Dunántúlnak egyháztörténetét tűztem célul magam elé. Kész előmunkálatokat nem igen találtam. Jegyzőkönyveink csak 1600 óta vannak s eleinte nagyon hiányosak. Püspökeink közül Musay Gergelynek volt nagyobb történeti érzéke, aki hivatalos útjairól 1646. már Itineráriumot készített s 1661. Regestumba foglalta az elveszett és megmaradt gyülekezeteket, Haynóczi Dániel soproni rektor latin költeményéhez 1742. a dunántúli püspökök rövid életrajzát mellékelte. Ribini János kétkötetes művében sok értékes dunántúli adatot is közöl. Az első buzgó történetirója Dunántúlnak Hrabovszky György várpalotai lelkész volt, aki lázas szorgalommal gyűjtötte vastag kötetekbe a dunántúli forrásokat (Scrinium Antiquarium, Presbyterologia, Gymnasiologia), de nyomtatásban csak "Papi Tükőr" című füzete (az 1806-ban élt lelkészek életrajzai) jelent meg. Zarka, Vietoris és Wilfinger szintén csak a dunántúli püspökökről irtak igen röviden. Gamauf Teofil Sopron történetével kapcsolatban az egyházkerületre vonatkozó adatokat is gyűjtött. S végül Pálfy József is közölt Dunántúl egyháztörténetéből egy kis vázlatot az 1853. évi Névtárban. Ujabban a Protestáns Szemlében és az Egyháztörténeti Adattárban jelentek meg értékesebb forrásközlemények is.

Munkámat a források gyűjtésével kezdtem meg s Dunántúlnak általam szerkesztett Egyháztörténeti Emlékeiből egy kötetet ki is adott a kerület. (Sopron, 1910. 8. r. 404. l.) Majd a soproni egyházközség történetéből irtam meg az I. kötetet. (Sopron, 1917. VIII. + 521, a szövegbe nyomott 76 képpel.) E nagyobb művein megjelenése előtt és után folyóiratokban és külön füzetekben is főként olyan tárgyakat dolgoztam fel, melyek Dunántúl egyháztörténetének voltak kiegészítő részei.[1] Ezek az előtanulmányok bátorítottak arra, hogy a megtisztelő megbizatást elfogadtam s az egyházkerület egész történetének megirására is vállalkoztam. Ismerem munkámnak gyengéit. Igen nagy volt a terület, melyet át kellett kutatnom. Felvettem ugyanis minden egyházközséget, amely valaha akár csak átmenetileg is rövid időre a dunántúli kerülethez tartozott. S mivel csak igen kevés egyházközség története volt megirva s ezek is hiányosan, magam igyekeztem ezt a hiányt, amennyire birtam, pótolni. Mert az egyes gyülekezeteknek, mint alkotó részeknek ismerete nélkül, a kerületnek, mint egésznek történetét megirni nem lehetett. Művem ily módon egy külön résszel bővült, mely csak az alapvetés és első virágzás korának tárgyalásában ily terjedelmes. Itt ugyanis a filiákkal együtt mintegy 530 egyházközségről kellett beszámolnom, míg az elnyomatás korában kerületünk 50 gyülekezetre fog összezsugorodni. Azért a hátralevő két korszak (az elnyomatás és feléledés kora), a tervbe vett II. kötetben jól elfér. Az első korszak határát a források hiányossága miatt többször át kellett lépnem, hogy visszafelé vonhassak következtetéseket. Feladatom itt sokkal nehezebb volt, mint Sopron egyháztörténetének megirásakor. Mert ott csak egy helyre szorítkozott kutatásom, rendezett gazdag levéltár és értékes előmunkálatok állottak rendelkezésemre, míg itt a terület nagy, a forrásanyag igen hézagos és az út töretlen volt. Azért a tárgynak arányos és egyenletes feldolgozása itt sok nehézségbe ütközött s a figyelmet lekötő részletek és jellemző adatok csak ritkábban kinálkoztak.

A feldolgozott anyag nagy részét még közzé nem tett s eddig fel nem használt, jobbára latin nyelvű kéziratokból, az eredeti jegyzőkönyvekből s egyéb levéltári adatokból merítettem. A tárgyalt egyházközségek középkori történetéből is vettem át egyes érdekesebb egyház- és kulturtörténeti adatokat, de a középkorra vonatkozólag önálló levéltári kutatásokat nem végeztem, ez nem volt feladatom. Itt a nyomtatásban megjelent forrásokat, különösen Békefi Remig nagybecsű műveit használtam fel. A reformáció korára vonatkozó forrásaimból, amint magam is sokat tanultam, hiszem, hogy olvasóim is több újonnan feltárt dolgot fognak megismerni. Szükség is van arra, hogy eddigi hiányos egyháztörténeti ismereteink kiegészíttessenek. Egyes helyi monográfiák ugyanis néha igen mostohán bánnak el a protestantizmus történetével. Két tekintélyes egyházi irónak "Lövő története" c. műve például a római pogány őskort is tárgyalja és a legújabb kor plebánusait s bérmáló és bucsuünnepeit is sorra veszi, de a Lövőn közel másfél századig virágzott protestáns korszakról vajmi keveset mond. Arról, hogy itt már a XVI. században virágzó iskola s több értékes magyar kiadvánnyal könyvnyomda is működött, hogy Lövőnek Lethenyei István és Musay Gergely személyében irodalmi műveikből is ismert, tudós lelkészei voltak s az evang. Révay Zsófia, Erdődy Bálint gróf özvegye még 1651. is Lövőn a kastélyában evang. udvari lelkészt tartott, a lövői születésű s irodalmilag is működött Vajda Györgyöt, aki "ex castello Sicz" irott levelében a nyomtatott "Csepregi Graduál" mellé egyéb liturgikus énekeket is kért használatra, arról pedig szó sincs benne. Ennek bizonyára a rejtve lappangó források voltak az okai. De másutt arra is van példa, hogy szándékosan hallgatják el egyházunk történetét, mint ahogyan II. Rákóczi Ferencről sem volt szabad szólni sokáig s csak Thaly Kálmán derített fényt a nagy fejedelemre és korára.

Az egyház s ebben is a vallásos hitélet volt kutatásom főtárgya. Erre nézve igyekeztem minél több értékes anyagot összehordani s az egyházi élet minden ágát megvilágítani. Vannak is e téren értékes forrásaink. Timon Ákos szerint például a győri r. kath. püspökség legrégibb egyházlátogatási jegyzőkönyve csak 1641-ből való, míg nekünk már 1627- ből és 1631-ből is vannak ilyenek, és pedig eléggé részletesek. Igyekeztem azonban egyházunk multját művelődéstörténeti keretbe foglalni s egyházunknak a magyar kulturtörténetben való jelentőségét is mindenütt figyelemmel kisérni. Jegyzőkönyveinkben akadtam magyar falvakra, melyekről ma már alig tud a geográfia. Komárom megyében Bokod mellett Szenterzsébetre 1639. még lelkészt avatott Kis Bertalan püspökünk. Ma már Bokod határában csak egy dülő őrzi még Szenterzsébet nevét. Ilyen az evang. gyülekezettel együtt eltünt magyar falvak voltak még Sárkánysziget Zalában, Inta és Varsány Vasmegyében, Mindszent, Kisrét Győr megyében. Az egyházi belső emberek, a lelkészek és tanítók mellett mindig figyelembe vettem a többi egyháztagot, a főurakat, köznemeseket, sőt az egyszerű céhmestereket (gondnokokat) is. Ez által munkám családtörténeti adatokkal bővült s azt hiszem, sikerült a magyar genealógiához értékes anyagot szolgáltatnom. Fontos adatokat találtam az evang. házassági jog, (törvénykezés, válóperek) történetéhez is, amelynek még több kérdése vitás s vannak jogtudósok, kik a protestánsok külön házassági jogát a multra nézve is kétségbe vonják. Ennek cáfolatául közlöm az evang. egyházi törvényszék néhány itéletét teljes szövegében még a bécsi béke és a zsolnai zsinat előtti időkből. Figyelemmel voltam az egyházi intézmények mellett evang. népünk erkölcsi életére, a lakodalmi s egyéb népszokásokra. Forrásaink bepillantást engednek a régi evangelikus városok (Sopron, Sárvár, Csepreg, Kőszeg, Magyaróvár) elöljáróinak erkölcsi biráskodásába s feltárják e téren az egyháznak a világi felsőséghez való viszonyát. Iskoláink, a magyar nevelés, ennek felsőbb foka, a lelkészképzés története is több adatot vehet dunántúli egyházunknak kutforrásaiból. S egyházi irodalmunk néhány termékét talán az általános hazai irodalomtörténet sem fogja kicsinyleni.