adórendszer (erdélyi)

Az Erdélyi Fejedelemségben az országgyűlések által megszavazott 99 dénáros állami egyenesadót (elnevezése Erdélyben is: subsidium, contributio, dika vagy rovásadó) a birtokos nemesség megfelelő vagyonnal rendelkező jobbágygazdaságai fizették. A 16. században rovás alá csak az igavonó állattal rendelkező jobbágyok kerültek. Ez a vagyoni szint 1543-ban 3 forint, 1552-től 6 forint, azaz egy pár ökör ára volt. A megszabott vagyonnal rendelkező jobbágygazdaságokat bizonyos kulcs szerint átszámították porta-, kapu- vagy rovás-számra, és erre vetették ki az adót. 1578-ban új számlálást végeztek, és ekkor azok estek rovás alá, akiknek 4 járom vonóökrük volt. A tizenötéves háború után azonban már nem lehetett a régi rovás szerint beszedni az adókat. 1608-ban az országgyűlés egy fejletlenebb adókivetési rendszert vezetett be, amikor elhatározta, hogy tíz jobbágyot számítsanak egy portára, akár van marhája, akár nincs. Minden nemes birtokát külön kellett felmérni. A 16. század közepén vált szokássá, hogy évente kétszer vetették ki a 99 dénáros adót. A század végére egyre gyakoribbak lettek az ehhez járuló plusz adók, pl. a "szultán adója"-ként kivetett összeg évi 50 dénár volt, de külön adókat vetettek ki a nagyobb várak építésére is. A 17. században mindvégig megmaradt az 1608-ban bevezetett rendszer, amely nem vette tekintetbe a jobbágy "facultas"-át, tehát "tehetségét", azaz vagyoni helyzetét.

A románság adója a juhötvened (quinquagesima) volt, amelyet az erdélyi nemesek román jobbágyaitól szedtek be évente egyszer, Húsvét és Pünkösd között. Ez azt jelentette, hogy minden ötven juh vagy kecske után 3 állatot kellett adniuk a jobbágyoknak, egy felnőtt, egy egy éves és egy egészen kicsi bárányt vagy kecskét. A 16. század második felére ez a természetbeni adófajta is pénzadóvá változott, az adóalap azonban továbbra is az állatállomány maradt és az adófajta neve sem változott. Rendszerint a kincstári adószedő szedte be a földesurak vagy vármegyei szolgabírák segítségével.

Az erdélyi szászság a középkor óta rendelkezett azzal a privilégiummal, hogy egy összegben adóztak a királyi, majd a fejedelmi kincstárnak. Ez az adó a királyi földért fizetett Szent Márton napi census (census Sancti Martini), amelynek összege a 16. század közepén évi 8500 forint volt. Ugyancsak egy összegben fizették a kincstárnak a subsidiumból rájuk eső részt, amely évi 12 ezer forinttól 20 ezer forintig terjedt a korszakban. Az évente megállapodott összeget a szászok osztották fel maguk között.

A székelyek ököradózását a 16. század közepén kezdte felváltani pénzben történő megadóztatásuk. Fráter György igyekezett ezt bevezetni, de a székelység igyekezett ellenállni a kényszernek, régi szabadságaikra hivatkozva. 1557-ben az erdélyi országgyűlés olyan törvényt hozott, amely kimondta, hogy azok a döntések, amiben két nemzet megegyezik, a harmadikra nézve is kötelezőek. Ennek a törvénynek nem titkolt célja az volt, hogy adófizetésre kötelezze a mindig vonakozó székelyeket. A 16. század végére már évente változó, 6-10 ezer forintnyi összeggel ők is hozzájárultak a kincstári bevételekhez. A 17. században is megmaradt a székelység rendszertelen adóztatása.

OT