TERMÉSZETI FÖLDRAJZ
NÉPESSÉG, ETNIKUMOK
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

TERMÉSZETI FÖLDRAJZ

A 16. század elejétől Magyarországon is - csakúgy, mint Európa más erdős vidékein - az erdők mind erőteljesebb kitermelésének lehetünk tanúi. Az agrárkonjunktúra következtében mind nagyobb arányúvá váló marhatenyésztés egyre több legelőterületet követelt, emellett a juh- és kecsketartás sem kímélte erdeinket. A mindennapi élet faszükséglete mellett a hadi jellegű fafelhasználás is megnövekedett. A palánkvárak építéséhez, várerődítésekhez, hajóépítéshez, ágyúöntéshez, lőporkészítéshez hatalmas mennyiségű fára volt szükség. Az országgyűlési törvények egyre több vármegyét köteleztek arra, hogy a katonaság faszükségletének kielégítésére erdeikből fát szállítsanak. I. Ferdinánd király már 1557-ben szabályozta az erdőhasználatot, de a központi kormányzat később is ügyelt az erdőrendtartások bevezetésére. Az Alsó- és Felső-Magyarországon működő bányák és kohók környékén szintén folyamatosan pusztultak a hatalmas erdőségek. Az ésszerű fafelhasználás érdekében 1565-ben kiadott királyi erdőpátens részletesen szabályozta a Felvidéken az erdőgazdálkodás módját.

Vizek és szántók

Az erdők kiirtása, pusztulása a vizek borította területek növekedését vonta maga után. A sok iszapot sodró folyók eltorlaszolták a folyómedreket, kis tavakat, mocsarakat hoztak létre, de a vizesedést fokozta a korszak egyik katonai védekezési technikája, a vízzel való elárasztás, tudatos elmocsarasítás is. Sok helyütt kifejezetten a folyók torkolatába, vízzel körülvett pontokra építették az új várakat, így használva ki a természet adta lehetőségeket. A 16-17. században gyakori volt, hogy malomgátakkal zárták el a folyókat, s ezek a kisebb-nagyobb gátak is a vízfelületek szétterjedéséhez járultak hozzá. Ma már szinte hihetetlen, hogy az Alföld nagy részén csónakkal közlekedtek a falvak lakosai, s kertjeikhez apró ladikok voltak kikötve. Bár az Alföldön és a végvárak környékén csökkentek az erdők, másutt, a periférikus területeken ellentétes folyamat zajlott le. A műveletlenül hagyott szántóföldeket előbb benőtte a bozót, majd elhódították a vad erdőségek. A szántóföldek visszaszorulása főként a gabonatermesztés csökkenéséből fakadt, amely általános európai jelenség volt a 17. században.

NÉPESSÉG, ETNIKUMOK

A 16-17. században az emberi lét legnagyobb ellenségei a háborúk, a nyomukban fellépő járványok és az éhínség voltak. Az egyre jobban elhúzódó háborúk nemcsak Magyarországon, Európa más területein is szenvedéssel, pusztulással jártak együtt. A katonaság, lett légyen török, német vagy bármilyen nemzetbeli, ugyanúgy kifosztotta a lakosság kamráit és csűrjeit, az ellenkezőket ugyanúgy megölte, s nyomában az éhínség, a járvány járt. A járványok kialakulásához hozzájárult az egészségtelen természeti környezet, a higiéniára kevés gondot fordító életmód is. Hazánk területén a korszakban gyakori volt a pestisjárvány, köztük nem egy eltartott akár három-öt évig. A városok zsúfoltak voltak, a köztisztaságra változó, de szerény mértékben ügyeltek, így nem csoda, hogy a legnagyobb számban a városi lakosság halt meg. Az 1655. évi pestisben Sopron lakosságának közel fele pusztult el. A katonai táborok rettenetes higiéniai viszonyai közepette a vérhas, tífusz mellett a forrásokban igen szörnyűnek leírt, morbus hungaricusnak nevezett betegségben is rengeteg katona pusztult el.

Gyarapodó és pusztuló népesség

Magyarország népessége a 15. század végén mintegy 3,3 millió fő volt. Egy évszázad múlva ez a szám körülbelül 3,5 - max. 4 millióra gyarapodott. A török hódítás ellenére ugyanis Magyarország sem maradt ki abból a folyamatból, amely a koraújkori Európában a népesség jelentős növekedését hozta. A 18. század elejére azonban az ország lélekszáma továbbra is megmaradt 3,5 millió körül, azaz a lélekszám csökkent, vagy a legjobb esetben is pusztán stagnált. Mindez elsősorban a tizenötéves (1591-1606) és a visszafoglaló háború (1683-1699) számlájára írható, amikor mind a török-tatár, mind a császári hadak évente megismétlődő felvonulása, telelése és pusztítása következtében országrészek néptelenedtek el. Pedig az ország első modern háborújáig a lakosság páratlan túlélőképességről tett tanúbizonyságot. Az állandó török-magyar portyák ellenére is csak időlegesen hagyta el lakóhelyét, hogy közeli, védettebb településeken keressen nyugodtabb megélhetést. A széles sávban előrenyomuló, több tízezer fős hadak évről évre megismétlődő pusztításai elől azonban már nem volt menekvés.

Az ország össznépessége

A legújabb kutatások szerint a 15. század végén az ország össznépessége Erdéllyel és Szlavóniával együtt 3,3-3,5 millió körül lehetett. A tizenötéves háború előtt a Hódoltság 120 ezer négyzetkilométernyi területén mintegy 900 ezer ember élhetett, s ebből a török várkatonaság, tímárbirtokosok, muszlim polgári lakosság 50-100 ezer főre tehető. A királyi Magyarország 120 ezer négyzetkilométerén élő lakosságot az 1598. évi házösszeírás szerint 1,8 millióra becsülik. Erdély 60 ezer négyzetkilométernyi területén (a Partium nélkül) 800 ezer főnyi népesség élt ez idő tájt. Az említett adatok szerint a 16. század végén is kb. 3,5 millióra tehető tehát az ország népessége, ami kicsiny növekedést vagy stagnálást jelent az előző évszázad végi adathoz képest, és azt jelenti, hogy a háborús korszak elpusztította a természetes népességnövekedést. A 17. századból bizonytalanabb adatok állnak rendelkezésre. A tizenötéves háború, a nyomában járó pestisjárvány és éhínség komoly népességpusztulást okozott. Az 1660-as évek háborús viszonyai, az 1653-1656, 1660-1666, és 1676-1678 közötti pestisjárványok újabb veszteségeket idéztek elő. Az ország össznépességét a visszafoglaló háborúk előestéjén, 1683-ban kb. 4 millióra becsülhetjük.

Menekülés a falvakból

Kétségtelen, hogy a hadjárások, háborúk miatt bizonyos időszakokban igen nagy migrációs hullámok indultak az országban, mégis, a korábbi vélekedések a nagyarányú vándormozgalomról ma már nem tarthatók. A háborúk okozta "nagy futások", azaz erdőségekbe, mocsarakba való menekülések után a falvak lakossága többnyire visszatért lakhelyére, és tovább folytatta a gazdálkodást. Az is előfordult, hogy a magyar vagy török adóösszeírók elől menekült el a jobbágyság egy része, majd tért vissza újra. A lakosság nagy része kicsiny, csupán 20-25 házból álló falvakban élt. A Hódoltságban kb. 140 lélek lakott egy átlagos faluban, míg a királyi országrészben 150-170 fő. A falvakból egyre többen költöztek be a mezővárosokba, különösen az agrárkonjunktúra évtizedeiben. (Az átlagos népsűrűség a Hódoltságban 7-8 fő/négyzetkilométer volt, a nyugati országrészben 15 fő/négyzetkilométer, míg ebben a korszakban Európa legfejlettebb területén, Itáliában 100-120 ember, Németalföldön és Franciaországban 34-40 ember jutott egy négyzetkilométerre.)

Etnikai átrendeződés

A nagy bevándorlási hullámok a nagyobb hadjáratok okozta népességpusztuláshoz köthetők. A tizenötéves háborúban például komoly veszteség érte az erdélyi magyarlakta Mezőséget, ahová jelentős román népcsoportok telepedtek be. Ugyanígy az 1657-1661. évi erdélyi háborúk is hasonló következménnyel jártak. A románság az Alföld északi és keleti széleit, valamint a szászok és székelyek lakta vidékeket is elérte. A Hódoltságban és az ország más területein is általában a síkvidéken élő, jobbára magyar nemzetiségű lakosságot érte jelentős pusztulás, a védettebb hegyvidék román, ruszin, szlovák népessége szerencsésebben vészelte át a hadjárásokat. Így aztán a háborús időszak lezárultával, amikor újra földművelőkre volt szükség az elpusztult falvakban, ők alkották a betelepülők döntő többségét. Mellettük a Német Birodalomból is érkeztek telepesek, nagyobb számban azonban csak a török kiűzése után. Mindenesetre a százötven éves török uralom, a folyamatos háborús helyzet alapvetően változtatta meg a középkori Magyarország etnikai képét.

Románok Erdélyben

Az Erdélybe betelepült románság nem alkotott rendi nemzetet. A betelepedést a középkor óta irányító kenézek és vajdák közül azok, akik kitűntek a király előtt, nemességet és birtokot kaptak, s így a magyar nemesi rendbe tagozódtak be. A pásztorkodással foglalkozó románság nagyobb része azonban, mivel királyi és magánföldesúri birtokokra költözött, jobbágysorba süllyedt. A fejedelmi korban megmaradt fő adójukként a juhötvened, tehát minden ötven juh után tartoztak egy fiatal és egy felnőtt állatot adni a királynak, majd a fejedelemnek. Pásztorkodó életmódjuk mellett orthodox vallásuk miatt is elkülönültek a magyarságtól, de püspökségük csak 1574-ben, Báthori István utasítására jött létre. A tizenötéves háború pusztításai után a román vajdaságokból újabb beköltözési hullám indult Erdélybe, s a 17. századra az erdélyi medencében, az Alföld északi és keleti részén számottevő román népesség telepedett meg. A 17. században az erdélyi fejedelmek nagy gondot fordítottak a románok egyházi életére.

Szerbek, horvátok betelepedése

Magyarország déli vidékein a török terjeszkedés következtében már Mohács előtt jelentős orthodox vallású szerb népesség telepedett meg. A 16. század közepére a Maros vonalától délre és e vonal meghosszabbításában a Duna-Tisza-közén és a Dunántúlon is az ettől délre eső területre jelentős szerb lakosság érkezett. A tizenötéves háború pusztításai nagyrészt az alföldi magyarlakta vidéket érintették, és így újabb lehetőség nyílott a szerbség számára az északabbra településre. Előbb a Maros és Körösök közti területre telepedtek be, majd a 17. század folyamán, a Duna vonala mentén fokozatosan haladtak észak felé a Duna-Tisza-közén is. Velük együtt érkeztek a muszlim bosnyákok - együttesen rácoknak nevezték őket e koszakban. 1627-ben Simontornya, Dunaföldvár körül voltak legészakibb telepeik. A 17. század végén, Belgrád török kézre kerülése (1690) után Arsenije Cernojevic ipeki patriarcha vezetésével több ezer szerb család érkezett Magyarországra. A katolikus horvátok a Dunántúl nyugati felén menekültek a török elől, többségük a határ mentén teljesített zsoldoskatonai szolgálatot. A 16-17. században a Dunántúlon egyre nagyobb számban jelentek meg.

Szlovákok, németek, vlachok a Felvidéken

A magyar települések határvonala a 17. században a Pozsony - Nagyszombat - Rimaszombat - Rozsnyó - Hernád völgye - Tarca völgye - Gálszécs - Ungvár - Munkács - Huszt vonal volt. A folyóvölgyek mentén kezdődött meg elszórtan a szlovák és ruszin népesség betelepedése. A Felvidék magyar lakosságát erősítette az Alföld irányából, a török elől menekülve e területre érkező magyarság, elsősorban a magyar nemesség. A Felvidéken, elsősorban a Szepességben és a Garam mentén lévő német városok lakossága eközben veszített erejéből, jelentős szlovákság telepedett be a németek közé. A Rima és a Sajó menti kisebb német bányásztelepek a 17. század végére teljesen elszlovákosodtak. A hegyvidéken jelent meg a 16. században Bereg, Máramaros felől a juh- és kecskepásztorkodással foglalkozó vlach népelem. Az eredetileg román pásztorok fokozatosan asszimilálódtak, és ez idő tájt már szlovák vagy ruszin nyelven beszéltek. Legeltetésük veszélyeztette az erdőket, ezért a bányavárosok rendszeresen tilalmakat hoztak ellenük. A 17. századra már egészen Morvaországig elterjedtek a vlach pásztorok telepei.

Törökök - délszlávok

Az oszmán állam balkáni terjeszkedését és hatalmi konszolidációját kezdetben két tényező biztosította: a döntően török eredetű hadsereg és az anatóliai török telepesek tömegei. A Duna-Dráva vonalához közeledve azonban az etnikai expanzió jórészt kifulladt (illetve csak egyes régiókat, pl. a bulgáriai Vidin környékét érte el). Magyarországra aztán már nemcsak török telepesekből nem jutott, hanem a megszálló hadsereg zömét is balkáni népelemekből toborozták össze. A budai vilájet kezdetben vegyes összetételű és gyorsan fogyó, változó várkatonaságát például a későbbiekben csaknem kizárólag Boszniából, Hercegovinából, Észak-Szerbiából és a Dráva-Száva közéről pótolták. Az első két területről érkező katonák javarésze már áttért az iszlámra, amikor az oszmán állam szolgálatába lépett (s rendszerint az értékesebb csapatnemekben kapott állást). Az Észak-Szerbiából (a Duna-Timok-Morava közéről) beálló és többnyire martalócként szolgáló rác-vlach katonaelem viszont jobbára megmaradt kereszténynek. Kevésbé ismert a Magyarországon szolgáló timár-birtokos szpáhik és kísérőik etnikai eredete, de minden jel szerint többségében ők is renegátok voltak. Így a "török" helyőrségekben és városokban a török mellett a délszláv nyelvet is általánosan használták.

TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY

Magyarország ugyan három részre szakadása ellenére a török korban is része maradt Európa gazdasági kapcsolatrendszerének, ám városaink fejlődését a háborúk és az ország széttagoltsága jelentősen megnehezítette. A városhálózat középkori rendszere megbomlott, mivel szabad királyi városaink közül több (Buda, Pest, Szeged) közvetlenül török fennhatóság alá került. A marhakereskedelemnek köszönhetően ugyanakkor a hódoltsági mezővárosok jelentősen gyarapodtak. A nyugatra és északra irányuló marha- és borkivitelbe azonban - főként közvetítőként - a királysági városok (pl. Nagyszombat, Pozsony, Kassa, Sopron, Győr) is bekapcsolódtak, így polgárságuk ebből szintén tekintélyes jövedelmekre tett szert. A felhalmozódott tőkét viszont alig fektették ipari vagy pénzügyi vállalkozásokba, ehelyett inkább földet és szőlőt vásároltak, hogy a külkereskedelemben saját terményeikkel egyre jelentősebben vehessenek részt. A városi ipar ezért továbbra is megmaradt a céhes keretek között. Mindezek következtében a királysági városok fejlődése a korábbiakhoz képest még tovább maradt le a nyugat-európaiakétól, polgárságuk pedig sokkal kisebb szerepet játszott az ország életében, mint német- vagy franciaországi sorstársai.

Felső-Magyarország központja: Kassa

Kassa szabad királyi városa már Mohács előtt az ország egyik legfontosabb gazdasági központja volt. Az Anjou-kor óta jelentős kereskedelmi kapcsolatokkal és céhes iparral rendelkező város helyzete a török előrenyomulás következtében több szempontból kedvezően, több szempontból viszont hátrányosan alakult. A végvárrendszer kialakulásával és az Erdélyi Fejedelemség létrejöttével az 1560-as évekre Kassa Felső-Magyarország katonai és diplomáciai központja lett. A városban székelő felső-magyarországi főkapitány innen irányította a végvárak védelmét és a fejedelmekkel, valamint a törökkel való kapcsolatokat. Kassa ugyanakkor egyúttal pénzügyigazgatási központ volt, hiszen székhelye az országrész királyi jövedelmeit igazgató Szepesi Kamarának is. Mindezen funkciók a korábbinál jelentősebb, országos szerepkörhöz juttatták a várost. Ezért az előnyért azonban a polgárság jelentős árat fizetett: a polgárságnak gyakran kellett eltűrnie a főkapitány beavatkozását a város életébe, bár a katonaság piacot jelentett a városi kereskedők és mesteremberek számára. Gazdaságilag a város a török korban is gyarapodott, hiszen sikerült megtartania korábbi vezető szerepét Északkelet-Magyarország kereskedelmében és ipari életében. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Kassa a 16-17. században szabad királyi városi kiváltságait nagyrészt képes volt megőrizni.

A bécsi császárváros védőbástyája: Győr

Győr püspöki mezővárosának életében a török hódítás óriási változásokat hozott. A Rába-parti város Székesfehérvár és Esztergom 1543. évi elestével a török frontvonal közelébe került. Ennek következtében a bécsi hadvezetés az 1560-as évekre a császárvárost védelmező főkapitányság katonai igazgatási központjává építette ki. Győrt modern erőddé, úgynevezett erődvárossá (Festungstadt) alakították át, utcahálózatát szabályossá formálták, jelentős védművekkel erősítették meg, valamint több száz fős magyar és német katonaságot rendeltek oda. A katonai célok tehát messze megelőzték a polgárság érdekeit, ami azzal járt együtt, hogy a főkapitány minden területen korlátozta a polgárok szabadságát és gazdasági tevékenységét. A török frontvonal közelsége ugyanakkor a város számára előnyökkel is járt. A katonaság egyrészt piacot jelentett a városi kereskedők és mesteremberek számára, másrészt a győri kalmárok kedvezően használták ki, hogy a kor legjövedelmezőbb ágazatába, a török Hódoltságból nyugatra irányuló marhakereskedelembe közvetítőként bekapcsolódhattak. A polgárság elsősorban ennek köszönhetően őrizhette meg, sőt bővíthette a katonaság erőteljes beavatkozása ellenére kiváltságait. Győr ekként a 16-17. században az ország egyik legjelentősebb erőd-, kereskedő-, sőt iskolavárosa is volt egyúttal.

Buda a török korban

Mátyás király reneszánsz fővárosa 1541-ben egy világbirodalom határtartományának katonai és igazgatási központja, pasa-székhely lett. Magyar lakossága, bár 150 éven át fennmaradt, felére fogyott. Helyét (többnyire szerb és bosnyák eredetű) muszlim, zsidó és cigány népesség foglalta el, zömmel katonák, hivatalnokok és kereskedők. Az összlakosság így is kevesebb (7000-7500 fő) volt, mint Mátyás idejében. Az egyes vallási közösségek elkülönülten éltek. A törökök birtokukba vették a megüresedett vagy kiürített lakóházakat, de újakat csak elvétve építettek. Csupán az életmódjukhoz szükséges középületeket (dzsámikat, mecseteket, fürdőket, iskolákat, szegénykonyhákat, bazárokat) emeltek, többségében középkori magyar épületek alapjain vagy azokat átalakítva. A balkáni képet mutató határváros gazdasági életét három ágazat határozta meg: a kézműipar (ezen belül a jellegzetesen török iparok, pl. a bőr- és rézművesség), a mezőgazdaság (szőlő-, bor- és gabonatermesztés, konyhakertészet) és a kereskedelem. Bár a Hódoltság és a királyi Magyarország közti áruforgalom jelentős része Budán át bonyolódott, s ebből a török vámhivatal tetemes bevételekre tett szert, a város elveszítette korábbi gazdasági központ és piacszervező szerepét.

Erdélyi városok

Az Erdélyi Fejedelemség legnagyobb városai azok a - többnyire - szász városok (Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Segesvár, Medgyes, Kolozsvár) voltak, amelyek a késő középkori, Erdélyen átmenő kereskedelmi útvonalak felügyelete és a levantei árukkal folytatott kereskedés révén már a 16. század elejére rendkívüli módon meggazdagodtak. A 16-17. század folyamán Erdély kereskedelmi elszigetelődése miatt a szász városok fejlődése megrekedt, hiszen a legfontosabb útvonalak egy része Moldva és Havasalföld felé bezárult. A szász kézműipar messze földön híres ötvöstermékei azonban a még megmaradt délnémet kereskedelmi kapcsolatok révén ezután is eljutottak a nyugat-európai piacokra, ezáltal a szász városok biztosítani tudták gazdagságukat az erdélyi fejedelmek uralkodása alatt is. Az erdélyi mezővárosok sokkal kisebb számban, kevesebb lakossággal jöttek létre a legnagyobb vásároshelyeken (Marosvásárhely, Udvarhely), s a legtöbb közülük ún. "taxás" város volt, vagyis a fejedelemtől kapta privilégiumait és a fejedelmi kincstárnak egy összegben fizette adóját.

Kincses Kolozsvár

Erdély történetében vezető szerepet töltött be a 16. század végére magyarrá váló, korábban szász nagyváros. A Magyarország felé vezető kereskedelmi útvonal felügyelete az Izabella királynétól 1558-ban árumegállító jogot kapott Kolozsvár meggazdagodásában döntő szerepet játszott. Erdély fejedelmei is gyakran tartózkodtak a városban, s már ez is arra ösztönözte az ittenieket, hogy reneszánsz palotácskák, új házak építésével váljanak méltó székhellyé. A 16. század utolsó harmadában valóságos építkezési láz lett úrrá a polgárokon, egész utcák szépültek meg, alakultak át, s így Kolozsvár Gyulafehérvár mellett Erdély második fővárosává vált. Olaszos indíttatású helyi kőfaragó művészek díszítették az erdélyi virágos reneszánsz stílusjegyeit hordozó kapukat, homlokzatokat, boltozatokat. A reneszánsz ívsoros loggiák egyszerű eleganciája találkozott itt a népi építészet sajátos vonásaival, ami különösképpen a városi nagyobb házaknál és a vidéki kúriáknál figyelhető meg. A gazdagodást pezsgő szellemi élet kísérte, hiszen a 16. század második felében Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájából a hitvitázó irodalom, a szépirodalmi és tudományos művek sokasága került az olvasók elé.

Gyulafehérvár

Az 1556-ban Erdélybe visszatérő Izabella királyné igyekezett először az elhagyott gyulafehérvári püspöki palotát méltó fejedelmi székhellyé alakítani. Főként a szászok ajándékaként kapott ezüst- és aranytárgyak, selyem és brokát kárpitok díszítették a termeket. Igazi reneszánsz fejedelmi székhellyé a Báthoryak uralkodása alatt vált a város. Az országgyűlések egyik leggyakoribb színhelyeként és fejedelmi székvárosként funkcionáló Gyulafehérvárott több erdélyi arisztokrata család is igyekezett házat vásárolni vagy adományként kapni a fejedelemtől.

Temesvár a török korban

Míg Buda Béccsel szemben képviselte a Portát, addig Temesvárt földrajzi fekvése arra jelölte ki, hogy az itteni beglerbég (az alája rendelt 6-7 ezer várkatonával és szpáhival) innen tartsa szemmel Erdélyt. A város ugyanúgy eltörökösödött és vidékies képet mutatott, mint Buda. Régi várát a hódítók belsővárként használták, itt csak katonai építmények álltak, és a várparancsnok lakott. Két külvárosa egyikét Rácvárosnak nevezték, de török mecsetek mindenütt, a rácok negyedeiben is álltak. A város közvetlen környékét a Temes folyó és mellékágai elmocsarasították, és maga a város is olyan süppedékes talajon feküdt, hogy utcáit cölöpökre erősített deszkapallóval kellett lefedni. Az üzleti élet a belső város központjában és egyik utcájában zajlott, itt volt a piac is számtalan boltjával. A mecseteken kívül karavánszerájok, fürdők, iskolák és kávézók erősítették a város keleties képét. Török és rác lakosságának nagyobb része szoba-konyhás, udvaros házakban lakott, szőlőik és gyümölcskertjeik a városon kívül feküdtek. Közöttük dervisek kolostorai bújtak meg.

A szultánok "önálló" alföldi mezővárosai

A Hódoltságban fekvő legtehetősebb mezővárosokat a kincstár rendszerint hász-birtokként saját használatában tartotta. E településeken vagy soha, vagy a 16. század végétől nem székelt török hivatal, s török katonák és civilek sem laktak bennük. Önállóságukat hatalmas adóösszegekkel vásárolták meg. Egyre növekvő pénz- és terményadóikat az illetékes török hatóságok csak kivetették, azokat a városok maguk osztották szét polgáraik között és szedték be tőlük, majd a város küldöttei vitték el a török hivatalokba. Mindez lehetővé tette, hogy a városok önállóan gazdálkodjanak, saját háztartást vezessenek, és belső igazgatásukat és bíráskodásukat a magyar törvények és városi rendtartások szellemében maguk végezzék. A gazdasági, igazgatási és bírói feladatokat az évente választott főbíróval az élen a városi tanács látta el, üléseik jegyzőkönyveit és a számadásokat a jegyző vezette. A napi gazdasági tevékenységet kisebb rangú bírák (borbírák, vásárbírák, székbírák) irányították. A város tartotta fenn a templomot és az iskolát, hívta meg és tartotta el a papot. A mezővárosi közösségeknek ez a 17. századra megerősödött önállósága és önvédelme nagy vonzerőt gyakorolt a falvak lakóira.

Szálláskertes települések

A mohácsi vészt megelőző időben az Alföld sűrűn lakott falvakkal volt benépesülve. Az ország három részre szakadása után sorra pusztultak el a falvak, s a falvak népe vagy rabszolgasorra jutott, vagy pedig valamely el nem pusztult községbe menekült, ahol nagyobb tömegben jobban megmaradhatott. Ezek a mezővárossá duzzadt helységek magukhoz ragadták az elpusztult falvak határait. (Debrecennek már a Hunyadiak korában 90.000, Nagykőrösnek 50.000 kataszter holdnyi határa volt, Kecskeméthez is 6 elpusztult falu földje tartozott.) A széles, nagy határú alföldi mezővárosok és óriásfalvak határában csak a belső övezetben szántottak, vetettek. A határ nagy részében a szántatlan földeken elsősorban legeltető állattenyésztést folytattak. Történeti adatok tanúsága szerint a nyugatra indított nagy marhanyájakat leginkább az alföldi mezővárosok legelőin nevelték fel.

A 15. század második felétől bontakozott ki a nagyarányú magyarországi marhatenyésztés és marhakivitel. A magyar marhát délnyugaton Velence, nagyobb részét pedig nyugaton a felduzzadó német városok (Bécs, Augsburg, Nürnberg) vásárolták fel, de a cseh-morva városok is megvették. Nürnbergben például a 16. század első felében évente 70.000 talált vevőre, Bécsben pedig a nyári hónapokban hetenként 7-11.000 marhát is eladtak.

A rohamosan felvirágzó marhatenyésztéshez hatalmas legelőkre volt szükség. Ezek pedig megvoltak az Alföldön, főleg a Duna-Tisza-közén. Kecskemét a török pusztítást átélt kevés város közé tartozott, amely befogadta a körülötte elpusztult kiskun szállások népének egy részét, majd lassacskán megszerezte a pusztán maradt falvak határait. A bérbevett pusztákat telelőkre és nyaralókra osztották. A szegényebb lakosok jószágait közös ménesbe, gulyába verték, s úgy legeltették a nyaraló pusztákon. A pusztáknak azt a részét, amely földművelésre alkalmas volt, telelőnek hagyták. Ezt feltörték, szántották, vetették. Itt termelték ki a szükséges gabonát, itt teleltették ki a marhákat. Ezeket a legelőket nevezték szállásnak, kertnek, tanyának. A kert azonban nem jelentett művelt területet, csak fedetlen tágas aklot, amelybe a jószágot berekesztették, hogy szét ne széledjen.

A mezei kertek a mezővárosok belső határában és távoli pusztákon egyaránt létrejöhettek. A legrégibb mezei kerteket szabad foglalással vették birtokba. Az ilyen földeket aztán nemzedékeken át örökítették, adták, vették. (Ezeket nevezték Nagykőrösön "őstül maradott", vagy "ősi jusson bírt" kerteknek.) A Kecskemét környékihez hasonló állapotok uralkodtak a 15-17. században Szegeden, a Jászságban és a Nagykunságban is.

1570-ben Szeged város határában és a szegedi pusztákon a török összeírók 154 szállást vettek számba. A 16. századi szegedi szállásokat szénakaszálásra, állatteleltetésre, földművelésre egyaránt használták. Birtokosaik jórészt módos gazdák, szegedi cívisparasztok voltak, de akadtak köztük kézművesek, sőt török tisztségviselők is.

A kétbeltelkű mezővárosok külön típusát alkották a hajdúvárosok, amelyeket a török alatti elpusztult területeken védelmi célra hoztak létre. A városok belső magvát, a belsővárost - amely a templom körüli lakóházakból állott - sánc és erős palánk övezte. A palánkon kívül helyezkedett el a kert az állatállománnyal és a mezőgazdaság egyéb termékeivel, eszközeivel. Hajdúböszörményben még a kertet is sánc vette körül, ezért kör alakját napjainkig megtartotta.

Oszmán-török építészet

Az elsősorban a városokban megtelepülő, illetve az elfoglalt várakban állomásozó törökség építészeti tevékenysége kettős arculatot mutatott. A hadi célú építészet a várak megerősítését, a fontosabb központok esetében, például Budán vagy Esztergomban, komoly védmű-rendszer kialakítását jelentette. A polgári építészet a berendezkedő törökség mindennapi igényeit volt hivatott szolgálni. A török hódítás nyomán az elfoglalt magyar települések képe fokozatos változáson ment keresztül. Nagyobb városainkban néhány éven belül megjelentek a török építészet jellegzetes alkotásai: a dzsámik, mecsetek, medreszék, türbék és az elmaradhatatlan fürdők. A hódítók gyakran felhasználták, saját céljaiknak megfelelően átalakították a középkori magyar építészet alkotásait, elsősorban a középületeket. Az átalakítások ellenére városaink a török korban is megőrizték középkori szerkezetüket, utcahálózatukat. A 17. század végi visszafoglalás után szinte néhány évtized alatt eltűntek a török épületek, a 19. században meginduló nagyarányú városrendezések során pedig a legtöbb helyen végleg elbontották a még álló bástyákat, védműveket.

Dzsámik

Oszmán-török eredetű épületeink legjelentősebb csoportját a dzsámik, illetve mecsetek alkotják. Ezen épületek jelentős részét részben vagy teljes egészében keresztény templomokból alakították ki. A belső berendezést, oltárképeket, szobrokat eltávolították, a falfestményeket, freskókat bemeszelték. Ahol lehetőség volt rá - mint például a pesti belvárosi plébániatemplomban -, ott a szentély déli falában mihráb-fülkét alakítottak ki. A hódoltság folyamán jelentős átépítéseket végeztek a Buda 1541. évi elfoglalása után sebtében dzsámivá alakított középkori Nagyboldogasszony-templom déli oldalán, anélkül azonban, hogy jellegzetes tömegét, gótikus alaprajzi elrendezését megbontották volna. Hasonló módon jártak el a budavári Szent György-templom esetében. Az épület mellé - annak teljes középkori architektúráját megőrizve - különálló minaretet építettek. A meglévő épületek felhasználásának különleges példája az esztergomi Uzicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi, melyet a városfal 13. századi eredetű kaputornyának átépítése során alakítottak ki.

Az alapjaitól török eredetű dzsámiknak két alapvető típusát különböztetjük meg. Az első, általánosan elterjedt csoportba a négyzet alaprajzú, kívül nyolcszögű, belül kör alakú dobon nyugvó kupolával fedett épületek tartoztak. A főhomlokzathoz a legtöbb esetben három boltszakaszos, ugyancsak kupolákkal fedett előcsarnok tartozott. Az iszlám vallás előírásainak megfelelően a hívők Mekka felé fordulva imádkoznak, ennek megfelelően a Magyarországon épült dzsámikat DK-i irányba tájolták. Az épületek DK-i falának közepén helyezték el a mihráb-fülkét, mellette a szószéket, a minbart. Vele szemben, tehát az ÉNy-i oldalon nyílott az épület bejárata, mellette, az ÉNy-i sarkon állott a legtöbbször az épülettel egybeépített, a dzsámi belső teréből vagy az előcsarnokból nyíló minaret. E típus legszebb példája a pécsi Gázi Kászim pasa- dzsámi, melyet a középkori Szent Bertalan-templom helyén, annak köveit is felhasználva építettek a 16. század hetvenes éveiben. A ma is álló, ismert épületek közül e csoportba tartozik az ugyancsak pécsi Jakováli Haszán, a siklósi Malkocs bej és a szigetvári Ali pasa dzsámi is.

A dzsámik másik csoportjába a téglalap alaprajzú, síkfödémmel vagy sátortetővel fedett, egyszerűbb épületek tartoztak. A kutatás eddig két ilyen épületet tárt fel, mindkettő 1566 után épült a gyulai, illetve a szigetvári várban. Ma már csak a szigetvári Szulejmán dzsámi áll, a gyulai épületet alapozásáig elbontották. Eredeti formáját az itt folytatott ásatások, illetve a 18. századból fennmaradt metszetek alapján rekonstruálták. Ma is álló minaretje őrzi a 17. század elején emelt egri Kethüdá-dzsámi, illetve az érdi Hamzsa bég-dzsámi emlékét.

Nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett türbék szép számban épültek a hódolt magyar területen, mára azonban csak kettő maradt fenn közülük. A budai Gül Baba-türbét Jahjapasazáde Mehmed pasa építtette, a Buda várának elfoglalását követő első pénteki imádság idején elhunyt bektasi dervis, Gül Baba sírja fölé 1543-1548 között. Építészetileg igen hasonló hozzá a 16. század végén épült pécsi Idrisz Baba-türbe. A hagyomány szerint Turbékon temették el 1566-ban a szigeti várat ostromló I. Szulejmán szultán (1520-1566) belső részeit. A nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett, fehér márvány épület a hódoltság korában jelentős zarándokhely volt, pontos helye ma már nem ismert.

Fürdők

A török fürdőket két nagy csoportba sorolhatjuk. Ilidzsének a természetes forrásokra épült hév- vagy termálfürdőket, hamamnak a gőzfürdőket nevezzük. A két típus közötti különbség a vízellátás, illetve a fűtés megoldásának módjában rejlik, alaprajzilag azonban nincsen lényeges eltérés közöttük. Mindkét esetben a római fürdők szerkezeti beosztását követték. A hódolt magyar területen ilidzséket és hamamokat egyaránt építettek. A berendezkedő hódítók a fürdők esetében is felhasználták az itt talált középkori előzményeket, elsősorban ott, ahol természetes hévízforrások fakadnak. Budán például török fürdőként üzemeltek a mai Császár (Veli bej-fürdő), Rác és Rudas (Jesil direkli - Zöld oszlopos) fürdők. Helyükön már a 15. században is fürdőházak állottak, csak a Király fürdőnek nem ismerjük a középkori előzményét. Ezt Szokollu Musztafa pasa (1566-1578) alapította, a török kori források egybehangzóan "Kakas kapu" fürdőjeként említik. Ez is termálvizes fürdő, vizét azonban a mai Lukács fürdő kertjében fakadó forrásból, agyagcsövekből épített vezetéken vezették idáig.

Eger városában két török fürdő épült. A püspöki palota kertjében ma is álló és működő Arnaut pasa fürdőt Esterházy Károly mentette meg a pusztulástól, aki kijavíttatta, sőt még két helyiséget is építtetett hozzá. A vár bejáratával szemben elhelyezkedő, ma már csak alapfalaiban meglévő Valide szultána gőzfürdőt a visszafoglalás után csak rövid ideig használták, 1765 után már nem emlitik .

Güzeldzse Rüsztem budai pasa (1559-1563) nevéhez két magyarországi fürdő alapítása fűződik. Az esztergom-vízivárosi - róla elnevezett épület - hévízforrásra épült ilidzse, a székesfehérvári hasonló nevű fürdő hamam volt. Jelenleg már mindkét épület csak alapfalaiban létezik. A forrásainkban említett számos pécsi török fürdő közül a Memi pasa alapítványának részeként épült fürdőt tárták fel az utóbbi évek régészeti kutatásai.