GAZDASÁG
KÉZMŰVESSÉG
OKTATÁS
MINDENNAPI ÉLET

GAZDASÁG

Noha Magyarország 1541 után végleg három részre szakadt, gazdasági egysége a törökkorban végig fennmaradt. Ebben a megszálló törökök ugyanúgy érdekeltek voltak, mint Erdély fejedelmei vagy a királyi Magyarország vezetői. Ennek köszönhetően az ország továbbra is Európa gazdasági vérkeringésének szerves részét alkotta. A magyarországi nyersanyagokra és mezőgazdasági termékekre Nyugat-Európának nélkülözhetetlen szüksége volt, míg ezekért cserébe az ország elsősorban textíliákat, vasárukat és különféle luxuscikkeket importált. A Hódoltságból kiinduló marhakereskedelem (évente kb. 200.000 állat) Észak-Itália, a dél-német területek és a császárváros húsellátását biztosította, így Magyarország volt a világ legnagyobb húsexportőre. Jól szállítható bora ugyancsak szerte eljutott Európába. A marhatenyésztés, a bor- és a helyi piacokra szánt, főként nagybirtokokon folytatott gabonatermelés mellett ezért a kereskedelem volt a kor magyar gazdaságának legmeghatározóbb és legjövedelmezőbb ágazata. Ez pedig sokak számára lehetőséget teremtett a meggazdagodásra, vagy akár a nemességbe történő felemelkedésre, az egész Hódoltságnak pedig a túlélésre.

A nagybirtok jelentősége

A politikai, katonai és gazdasági hatalom alapja a törökkori Magyarországon a nagybirtok volt. Az ország legjelentősebb nagybirtokosai (Batthyányak, Nádasdyak, Esterházyak, Zrínyiek, Széchyek, Thurzók, Homonnai Drugethek, Csákyak) több megyére kiterjedő uradalmakkal rendelkeztek, ahol az állami és vármegyei hatóságok akarata csak akkor érvényesült, ha azzal a főúr is egyetértett. A nagybirtokosok egy része még a középkorban, egy másik csoportja ügyes házassági politikájának és szolgálatainak köszönhetően a 16-17. században szerezte birtokait. Uradalmaik révén jelentős gazdasági erőt képviseltek, hiszen a gabona- és bortermelés mellett bekapcsolódtak a virágzó marhakereskedelembe is. A szűk sávra összeszorult királyságban a nagybirtokok a határvédelemben fontos szerepet kaptak. A török portyák ellen ugyanis a nagybirtokosok magánhadseregei a király által fizetett végvári katonákkal együtt vették fel a küzdelmet. Az igazgatási központokként szolgáló várakban berendezett pompás főúri udvarok emellett fontos kulturális és szellemi központok voltak.

Az iparosodás korlátai és lehetőségei

A mezőgazdaság és az ennek termékein alapuló távolsági kereskedelem fellendülése a 16-17. században jelentős mértékben korlátozta az amúgy is elmaradott magyar ipar fejlődésének lehetőségeit. A nyersanyagokért és élelmiszerekért cserébe nyugatról beözönlő olcsó iparcikkek pedig fokozták kézművesiparunk lemaradását. A bányaművelés sem érte el korábbi színvonalát, pusztán a katonaság ellátásába bekapcsolódni tudó fegyver- és hadianyaggyártó mesterek szűk rétegének kedvezett az állandó háborúskodás. A magyar ipar továbbra is a céhrendszeren alapult, egyedül az ötvösipar ért el magasabb színvonalat. A céhek száma mégis jelentősen gyarapodott (különösen az olcsó nyugati textíliát feldolgozó szabóké ), a manufakturális termelésnek ellenben csak legjelentősebb városainkban (Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa), valamint a vas- és üveggyártásban alakultak ki csírái, de ezek is meglehetősen kezdetleges színvonalon. A 17. században egyedül a monopolizált bányaművelésben jelentek meg a tőkés vállalkozások első elemei.

A lakosság adóterhei a királyi Magyarországon

Míg a nemesség vérével adózott hazájának, addig a királyi Magyarország alattvalói rendkívül sokféle adót fizettek. A jobbágy adózott uralkodójának éppúgy, mint földesurának és az egyháznak. Az adók és a különféle szolgáltatások egy részét készpénzben, más részét természetben és munkában kellett teljesítenie. Az országgyűléseken a török veszély elhárítása érdekében állandó jelleggel megszavazott hadiadót (dica) a jobbágyság készpénzben fizette, míg az ugyanitt megajánlott ingyenmunkát (gratuitus labor) a várak erődítéseinél teljesítette vagy pénzért váltotta meg. Földesurának ugyanakkor gabonából és borból kilencedet (nona) adott, jobbágytelkének használatáért földbért (census) fizetett, de ajándékokkal és egyéb illetékekkel is tartozott. Az egyháznak terményeinek tizedét (dézsma, decima) szolgáltatta be, de a vármegye is megadóztathatta (háziadó) saját szükségleteinek biztosítására. A 17. század második felétől pedig a Magyarországon állomásozó császári ezredek ellátására újabb adófajtákkal (porció, forspont) is terhelték. A jobbágyság egy részének azonban mindezen terhek ellenére is volt lehetősége a meggazdagodásra.

Erdély gazdasága a 16. században

Erdély földrajzi és gazdasági elzártsága miatt nem tudott bekapcsolódni az európai gazdasági változások következtében Magyarországon fellendülő agrárkonjunktúra folyamatába. Az itteni gabonatermelés, állattenyésztés a helyi igényeket fedezte. 1568-ban a Porta megtiltotta Moldvának és Havasalföldnek az Erdéllyel való kereskedést, ami tovább fokozta a kereskedelmi elszigetelődést. A belső piac szűkössége visszahatott a városfejlődésre is. Az erdélyi mezővárosok sem népességszámban, sem gazdasági szerepükben nem hasonlíthatók a korszak alföldi mezővárosaihoz. A céhesipar megmaradt a középkorias szinten, bár a század végére egyes iparágak specializálódtak. A szász városok közül Nagyszeben őrizte meg gazdagságát. A fokozatosan magyar többségű várossá váló Kolozsvár egyedül mutatta a folyamatos gazdasági növekedés jegyeit, nem véletlenül, hiszen a Magyarország és Bécs felé vezető útvonalat a város ellenőrizte az 1558-ban Izabella királynétól kapott árumegállító jog révén.

A fejedelemség kincstára

Az önálló Erdély állami jövedelmeinek megszervezésében jelentős szerepe volt Fráter György kincstartóságának (1542-1551), hiszen ő alapozta meg a későbbi fejedelemség kincstári gazdálkodását. A bevételek között nagy jelentőséggel bírtak a regáléjövedelmek, köztük a sóbányászatból (Dés, Torda, Kolozs, Szék, Vízakna), a nemesfémbányászatból (Abrudbánya, Offenbánya, Körösbánya, Zalatna, Nagybánya), az aranybeváltásból és pénzverésből származó haszon. Az erdélyi fejedelmek általában az ország legnagyobb földesurai is voltak, mert családi birtokaik mellett a fejedelmi fiskus hatalmas uradalmaival is ők rendelkeztek. A rengeteg falut magukban foglaló váruradalmak (Kővár, Huszt, Szamosújvár, Somlyó, Jenő, Várad, Lugos, Karánsebes, Déva, Gyulafehérvár) jelentős bevételt hoztak a kincstárnak. A század végére komoly harmincadhálózat alakult ki a fejedelemség nyugati határa mentén, s ezek a vámhelyek is jól jövedelmeztek. A felsoroltakhoz járult az országgyűlés által évente megszavazott adó, amelyet mindhárom nációnak fizetnie kellett. A kincstár bevételei a 16. század közepén kb. 100 ezer forintra, a Báthoriak alatt 300 ezer forintra becsülhetők.

Bethlen Gábor gazdaságpolitikája

Bethlen erős központi hatalmának kiépítéséhez nagyban hozzájárult, hogy kincstárának jövedelmeit is függetleníteni tudta a rendektől. Az általuk megszavazott 60 ezer forintnyi éves adó ugyanis alig tíz százalékát tette csak ki az évi 600-700 ezer forintra tehető kincstári bevételeknek. Bár elavult adórendszert örökölt elődeitől, a rendek jogait tiszteletben tartva azt nem változtatta meg. Nem vezette be a városok progresszív megadóztatását sem, így más pénzforrások után kellett néznie. Bethlen átgondolt, premerkantilista gazdaságpolitikájában jelentős részt kaptak a kereskedelmi monopóliumok. A fejedelem kereskedett az erdélyi sóval, nemesfémekkel, higannyal, de haszonnal adta el külföldön a szarvasmarhát, az állati bőröket, a viaszt is. A bányaművelés fokozására német bányászokat hívott Erdélybe. 1615-ben visszamenőleg, 1588-tól kezdve felülvizsgáltatta a birtokadományokat, és amit tudott, visszavett fiskális tulajdonba. Szigorította az aranybeváltásból és pénzverésből származó haszon begyűjtését. A felélénkülő kereskedelem nagyobb pénzforgalmat, s ezáltal gazdagodást hozott Erdély számára, és a fejedelem hadi vállalkozásaihoz szükséges anyagi hátteret is biztosította.

Erdély gazdasága a 17. század végén

Az 1657-1664 közötti válságos években nagy pusztulás érte Erdélyt. Városokat, vámhelyeket, kereskedelmi útvonalakat vesztett el a fejedelemség. Apafi erős kézzel állította meg a pénzügyi romlást: szigorúan ellenőriztette a pénzváltást, megtiltotta a nemesfémkivitelt. A hagyományos bányakincsekkel - só, réz, higany, arany - folytatott fejedelmi monopol-kereskedés jelentős hasznot hozott a kincstárnak. Új lendületet vett a majorságokban a gabona és kerti növények termesztése, folytatódott a juh- és szarvasmarhatenyésztés. A korszak kezdeti nehézségei után új vashámorok, üveghuták, papírmalmok jelezték a manufaktúraipar kezdeteit. Sok ilyen műhely működött a kincstári uradalmak területén. Balkáni eredetű, összefoglaló néven görögnek nevezett kereskedők élénkítették az áru- és pénzmozgást Erdélyben, de az erdélyi főurak közül is jónéhányan foglalkoztak kereskedéssel. Az államháztartásra nehezedő terheket a fejedelem az adók felemelésével próbálta fedezni (a portákra kivetett adó az 1664-es 10 forintról 1686-ra 50 forintra emelkedett). Nyugodt gazdasági növekedés, iparosodás, gazdagodás jellemezte az önálló Erdély utolsó három évtizedét.

A hódoltsági alattvalók adózása

A törökök magyarországi jövedelmei döntően két forrásból: a magyar jobbágyok (rája) mezőgazdasági termeléséből és a termékek forgalmának megvámolásából származtak. A földművelők adói két csoportra oszthatók: az ún. "földesúri" adókra és az állami adókra. Az előbbiek a termés és az állatállomány (gabona, must, juh, sertés, hal stb.) tizedét, különféle illetékeket (pl. menyasszonyadó, büntetéspénzek stb.) és az ún. kapuadót foglalták magukba, s annak jártak, aki az adott települést szolgálati birtokul kapta (vagy a kincstárnak, ha a település szultáni hász-birtok volt). Az állami adó a 16. században nagyjából a dzsizjéből és az időnkénti rendkívüli hadiadókból állt, de 17. század második felétől az utóbbiak is rendes évi adóvá alakultak át. Eleinte számos település évi szabott összegben (átalányban) adózott, de az 1650-es évektől ez a forma visszaszorult. A jobbágyokra hárult a telelő katonák ellátásának és a török várak javítási munkálatainak terhe is. Az adók és a szolgáltatások folyamatosan nőttek, de jelentékeny területi különbségekkel. A védettebb mezővárosokat, vámhelyeket és nagyobb falvakat a kincstár lehetőleg maga adóztatta, a határmenti településeket viszont szívesen engedte át hivatalnokainak és katonáinak.

A kettős adóztatás és a kondomínium

Hiába zárta le végvárak sűrű láncolata mind a Hódoltság, mind a királyi Magyarország és Erdély határait, ez sem gátolhatta meg a szembenálló feleket abban, hogy az ellenfél területén élő jobbágyoktól adót hajtsanak be. Különösen nagy eredményeket értek el a magyar végvári katonák, akik pár évtized alatt szinte az egész Hódoltságban helyreállították a magyar nemesség, kisebb részben az állam és az egyház adóztató tevékenységét. A Hódoltságból menekült nemesség leszármazottai a 17. századra javarészt visszaszerezték egykori birtokaikat, s velük együtt lassanként a menekült nemesi vármegyék is felújították működésüket. Hódoltsági jobbágyaikat nemcsak adóztatták, hanem - megtiltva nekik, hogy török hatóságokhoz forduljanak (ezt hívták "törökösségnek") - részlegesen a vármegyei jogszolgáltatást és közigazgatást is kiterjesztették rájuk. Ezt nevezzük "kettős uralomnak" (kondominiumnak), amely óriási szerepet játszott a magyar állami egység tudatának fenntartásában. "Viszonzásul" a törökök is számos királyi magyarországi települést kényszerítettek adózásra, de meg sem próbálták, hogy törvényekkel vagy hatóságaik útján beleavatkozzanak mindennapi életükbe.

A hódoltsági mezővárosok felemelkedése

Miután a török kori gazdaság legjövedelmezőbb ágazata a marhatenyésztés és -kereskedelem volt, ez elősegítette azoknak a településeknek a meggazdagodását, amelyek ebben szerepet vállaltak. A hódoltsági három város (Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét) és számos, később lehanyatlott település (Kálmáncsehi, Tolna, Ráckeve, Mezőtúr, Simánd) parasztpolgára bérelt pusztákon foglalkozott a marhatenyésztéssel, majd kapcsolódott be a nyugati kereskedelembe. Mivel a tenyésztés és a hajtás néhány százas csordákban történt, ez több tízezer parasztgazdaságot tett az előállításban, forgalmazásban érdekeltté. A meggazdagodó mezővárosi és falusi parasztoknak azután nagy szerepük volt abban, hogy a magyar települések önkormányzata a török megszállás ellenére fennmaradt. Legvállalkozóbb rétegük (pl. Thököly Imre dédapja, Sebestyén) utóbb otthagyta a Hódoltságot, és a királyság egy-egy városában (Nagyszombat, Kassa) polgárjogot szerezve irányította tovább hódoltsági kapcsolatrendszerét.

Bortermelés és -kereskedelem a Hódoltságban

A középkori Magyarország legjobb borát a Száva és a Duna közt fekvő Szerémségben termelték. Az országhatáron túl is keresett italt a Dunán és a Tiszán szállították a nagy elosztó központokba (főleg Pestre). Az 1521. és 1526. évi török támadások és a lakosság menekülése következtében lehanyatlott borvidék szerepét először a somogyi és a baranyai-tolnai régió vette át. Az itt termelt borok távolsági forgalmazását részben jó minőségük, részben a közeli vízi út tette lehetővé. Még a 17. században is rendszeresen szállítottak innen a Duna-Tisza-közi nagy mezővárosokba (amelyek polgárai időközben a szerbek által behozott és elterjesztett alföldi vörösborra is rákaptak). A 16-17. század fordulójára viszont Tokaj-Hegyalja lett a legrangosabb borvidék, ahol a következő évtizedekben különleges aszúborokat is kezdtek előállítani. A század végére ezek az italok európai hírnévre tettek szert. (E régióból csupán a gyöngyösi és a miskolci szőlővidék került török uralom alá.) Noha a hegyaljai borokat elsősorban a Felvidéken és Lengyelországban fogyasztották, a Hódoltság egyes részein is árusították őket.

Magyar, muszlim, zsidó és görög kereskedők a Hódoltságban

A 16. századi magyar külkereskedelem legfontosabb árucikkeit (a marhát, állatbőröket stb.) a Hódoltságban állították elő. Miután az első Habsburg-török kereskedelmi egyezményt csak 1615-ben kötötték, s a török alattvalókat a királyi Magyarországra sokáig nem engedték be, a Hódoltság és a királyi Magyarország közötti forgalmat elsősorban hódoltsági magyar kereskedők bonyolították. A török alattvalók (muszlimok, zsidók, balkáni szlávok, görögök és dalmátok) eleinte jobbára a Hódoltság belső kereskedelmébe kapcsolódtak. be. Az általuk hozott ún. "török áruk" (textilféleségek, gyapjú- és pamutszövetek, bélésanyagok, finom vásznak, bőrkészítmények, szőnyegek, vánkosok) azonban a Hódoltságon kívül is egyre keresettebbé váltak. A 17. században e cikkeket már többségében "görögnek" mondott (valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán, vagyis egyszerűen: nem muszlim török alattvaló) kereskedők árulták, akik az 1620-as évektől mind nagyobb számban telepedtek le az Erdélyi Fejedelemségben és a királyi Magyarország néhány fontos kereskedelmi központjában (Győrben, Komáromban, Kassán meg a Tiszántúl városaiban). Kiváltságaikkal élve lassanként monopolizálták a két birodalom közötti közvetítő kereskedelmet.

KÉZMŰVESSÉG

A hódoltság korabeli Magyarországon a falusi és mezővárosi mesteremberek egy része a vidék földesurának jobbágyaként művelte szakmáját, fizetett bért, vagy természetbeni munkával szolgált. A legügyesebb kezű mesterek korán céhekbe tömörültek. A 15-16. században a királyi városokban, egyházi központokban, földesúri mezővárosokban, bányavárosokban nő a céhek száma, bővül az iparágak köre. A töröktől megszállt területen, a szultáni védelem alatti helységekben (Nagykőrös, Kecskemét) a céhes kézművesség továbbélése figyelhető meg. A falusi mezővárosi kézműves mesterek foglalkozásának sokféleségéről tanúskodnak a korabeli összeírások, amelyek gyakran a név mellett az illető foglalkozását is jelzik. Így például Csizmár Péter csizmadiamester, Sípos Ferenc töröksípos, Puskás János puskaműves, Tokár János esztergáros. Amint azt Roussel Péter tokaji és szendrői főkapitány írja egyik levelében 1574-ben a királynak - akinek bizonyos Szabó nevű vitézt ajánlott kegyeibe -, a magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének elhagyását, és a mesterségük után való elnevezést. Komárom város 1609. évi jegyzőkönyvének bejegyzése szerint a városban 16 mészáros mester élt, s mind a 16-ot Mészárosnak hívták.

Molnárok, pékek, mézeskalácsosok

A városok és mezővárosok közélelmezésében a molnároké és a mészárosoké volt a főszerep. A Dunántúlon és a Felföldön a sok folyó és patak, valamint a Duna kínálta a vízi- és hajómalmok felépítését, míg a Duna-Tisza-közén és a Tiszántúl nagy részén a járgányos szárazmalmok és a szélmalmok végezték az őrlést. Régi magyar nyelvünk változatos zamattal őrizte meg a malmok sokféle elnevezését. Így például a "pokolidő malma" csak zivatar idején forgott (pokoli időben). A "felhőt kiáltó malom" csak esőzéskor járhatott. A "kottyogó" patakra épült malom volt. Számos helyen az udvarházakhoz, várakhoz hozzátartoztak a faragómolnárok, akik esetenként a malmok javítását is végezték.

A városok testületei külön rendszabályokban rögzítették a molnárok kötelességeit. Brassó városa 1571-ben előírta, hogy ha egy molnármesternek nincs malma, erre a célra ne ácsokat fogadjon fel, hanem olyan molnárokat, akik értik a malomépítést. A céhben választott malomlátó évente kétszer köteles volt a malmokat ellenőrizni, megbüntetni azokat, akiknél hiányosságot talált. A pékek száma kevés volt ebben az időben. Bizonyos, hogy a kenyérsütés a városi és falusi házaknál, valamint a nemesi udvarházakban egyaránt önellátásra épült. A budai pékek 1695-ben kapták szabályzatukat. A mézeskalácsosok az édességek készítésére szakosodtak a középkorban. Főleg Nyugat-Magyarországban tudunk első megjelenésükről. Az első önálló magyar mézeskalácsos céhet 1681-ben alakították meg. A mézesbábosok vásárok, búcsújáróhelyek állandó látogatói voltak. Árusítottak ehető és dísztárgynak szánt (mintázott, később festett) mézeskalácsokat, készítettek méhsert, márcot; árusítottak húzott, öntött és mártott gyertyát, amely a méhviasz feldolgozásából készül. A mintás mézeskalácsok készítéséhez használt faragott formákat részben maguk a mesterek állították elő. Pesten, Debrecenben, a Felföld városaiban, Nyugat-Magyarországon kiváló faragókat ismerünk a 16. századból.

Mészárosok, olajütők

A mészárosok céheinek többsége a 15. századtól alakult a sűrűn lakott országrészeken. A lakosság minél jobb ellátása érdekében szigorúan szabályozták a városi, földesúri, falusi mészárszékek bérlőinek, tulajdonosainak kötelességeit. Így azt is előírták, hogy a faggyút a szappanosoknak, a bőröket a helybeli vargáknak, tímároknak az előjoga megvásárolni. Az Alföldön a mészárosok maguk kereskedtek az élő állattal. A marhák, juhok, sertések feldolgozásának mellékterméke a zsiradék, szalonna, faggyú, ami a szappankészítés, gyertyaöntés alapanyaga. A szappanfőzés ismerete is ekkortájt terjedt el a mosáshoz használt hamulúg, sziksó, szappanfű mellett. A legkorábbi szappanos céhek a Tiszántúl kézműves központjaiban szerveződtek. Az első ismert céh Debrecenben alakult 1598-ban.

Az olajütők legkorábbi ismert céhét Eperjesről ismerjük 1517-ből. A városi polgárjogot nyert mesterembert kötelezték, hogy a sajátjából fél véka kenderből vagy lenmagból jó minőségű olajat üssön. Az olajnak mindig tisztának kellett lennie. Az olajos hordókat a mester saját jegyével köteles volt ellátni, azaz lenolajat kenderolajjal tilos volt összekeverni. A városi tanács azt is előírta, hogy a len- és kendermagot csakis a céh vásárolhatja fel. Íly módon az olajütők gondoskodtak a város kielégítő ellátásáról. A hamuzsír-, salétromfőzés, sziksógyűjtés sohasem tartozott céhes keretekbe, gyakorlását királyi rendelet korlátozta. A salétromfőzés hadi célokat szolgált, mivel a salétrom a lőpor alkotórésze. A hamuzsír, (lúgkő) és sziksó felhasználása a szappanfőzésnél a mindennapi mosás paraszti gyakorlatában volt fontos.

Fémfeldolgozás

A vasművesség munkaszakaszait - bányászat, kohósítás, hámorokban való feldolgozás, kovácsolás -, paraszti gyakorlatát többek között Torockóról és környékéről ismerhetjük. Torockó Erdély legjelentősebb vasfeldolgozó központja volt. Nagyszámú kovács, lakatos, fegyverkovács dolgozott itt, akik ekevasat, szerszámokat, különféle használati eszközöket állítottak elő. A Gömör megyei vashámorosok 1585-ben alakítottak céhet Jolsván, amelynek szabályzatait a murányi várkapitány adta ki. A vashámorok termékeiről az árszabások adnak tájékoztatást, amelyek igen tanulságosak az eszközkészletre vonatkozóan. Borsod, Abaúj, Nógrád, Gömör megyék területén számos hámor működött. Így a kovács árszabásokban ezek termékeivel is találkozhatunk. (A szokásos kovácsmunkák mellett szerepel sínvas, rúdvas, kapa, csákány, alföldre való szántóvas, csoroszlya, borona, láncok, fejsze, kasza, sarló, kalapács.) A háztartások vaseszközeinek előállításában a kovácsmestereknek volt nagy szerepük. A kovácsok, bognárok és lakatosok gyakran társultak egy közös céhben a 17. században főleg a Nyugat- Dunántúl uradalmi központjaiban és mezővárosaiban.

Az egyes uradalmak - így a 17. századi Rákóczi-uradalom - leltáraiból képet kaphatunk a kovács- és lakatosműhelyek eszközeiről. A mezővárosi, falusi kovács- és lakatosműhelyekben többnyire javításokkal (ekevasigazítás, szekérvasalás javítása, élezés, patkolás, ajtó- és ablakvasalások), valamint zárak, sarkantyúk, patkók, zablák készítésével is foglalkoztak.

A bőrkikészítés mesterei

A bőrkikészítés mesterei, a tímárok messze földön híresek voltak ebben a korban. A magyar módra való bőrkikészítést Franciaországban is ismerték. Ugyancsak bőrrel foglalkoztak a szíjgyártó mesterek. A 15-16. században a vargák közül kiváltak a csizmadiák. A 16. században megjelenő és egyre népszerűbbé váló törökös divat a lábbeli készítésben ahhoz vezetett, hogy a csizma szót leginkább a magyar lábbelire kezdték alkalmazni. A céhek mesterremek-szabályai ebben a korban azt is előírták, hogyan kell "horgas szarvas csizmát", "tisztességes papucsot" és "tisztességes deli csizmát" készíteni, továbbá, hogy mindhárom karmazsinból legyen, és hogyan "csinálja és szabja" a mesterjelölt a karmazsint. A városi mesterek külön készítettek parasztcsizmát, úri csizmát. Az úri csizmát finom kordovánból készítették. A parasztcsizma hegyes volt, torokban ráncolt, a szárán kék zsinórral befoglalva.

Nagyszombatban 1568-ban alakul a pajzsgyártó, csiszár és szíjgyártó vegyes cég. Nyugat-Magyarországon a magyar és német szíjgyártók a 16. században különváltak. A magyarok a kocsi fogatolásához, a ló nyergeléséhez készítettek szerszámokat, a német szíjgyártók pedig nehéz nyergeket állítottak elő. A szűcsök a juhok, kecskék bőrén kívül számos vad prémjének kikészítésével és feldolgozásával foglalkoztak. Céheikről a 15. századtól tudunk. A prémek többsége a nemesség ruházkodásában, majd a módosabb városi viseletben került felhasználásra (kesztyű, süveg bélelése, bundák, ködmönök varrása). A legnagyobb és legdíszesebb bőrruhák a bundák, subák, ködmönök voltak a Dunántúlon és az Alföldön egyaránt. Az úri és paraszti viselet megkülönböztetésére szigorúan ügyeltek különösen az alföldi református mezővárosokban. 1698-ban a kecskeméti tanács azért büntette meg Dékány György fejősjuhászt, mert hozzá nem illő cifra ködmönt csináltatott magának, ezért elvették tőle a ködmönt és megbotozták. A ködmönt készítő szűcsöt pedig áristomba zárták, ott kellett lefejtenie a cifraságot a ruháról, az egyszerű ködmönhöz való árkülönbözetet pedig vissza kellett téríteni a juhásznak.

Posztósok, süvegesek, gombkötőmesterek

A bőrfeldolgozás melléktermékeit, a különféle szőröket, szaru- és csontféleségeket számos más kézműves mester használta föl, így például a posztósok, szűrcsapók, süvegesek, kalaposok. Korabeli árszabásokban mindenütt találkozunk a szabók termékeivel, akik már a kora középkortól céhekbe tömörültek. Általában magyar szabók járták az országos vásárokat, a váltómívesek méret után dolgoztak, megrendelésre, míg a vásármívesek tömegárut készítettek. Először egy Erdély egész területére érvényes fejedelmi rendeletben találkozunk velük, 1627-ben. 1675-ben a fülekiek szabályzatának 17. artikulusa eltiltja a kontárokat a vásárban való árusítástól. A gombkötőmesterek többnyire magyar igényeket elégítettek ki, a zsinórozást az itt élő más népek is átvették. A főúri, nemesi öltözékek egész Európában divatot teremtettek. A magyar viselet olyan népszerű volt, hogy Bécsben 1691-ben magyar gombkötő céh alakult. Német ízlés szerint dolgoztak a paszományosok, akik általában a gombkötőkkel voltak közös céhben. A kismartoniak céhlevele kimondta, hogy a magyarok a magyar, a németek a német divat szerint készítsenek remeket.

Kékfestők, kötélverők

A kékfestés a középkori városokban és kolostorokban gyakorolt kelmefestésből alakult ki; ebben a században mint ritka mesterség önálló céhvel nem rendelkezett. Lőcse, Eperjes, Késmárk és Igló városoknak volt egy közös testületük (1608), a céh a vászon, posztó és selyem festésével foglalkozott. Külön céhük volt a 16-17. században a süvegeseknek és kalaposoknak. A süveg használata a nemesi viseletben a 16-17. században általános volt. Majd a következő századokban lett a paraszti népviselet kedvelt darabja. A kötélverők ebben az időben jobbágyszolgáltatásként vagy iparosként dolgoztak a földesúri birtokokon vagy a városok, mezővárosok céheiben. A 16. században az erdélyi szász városok után több felföldi bányaváros alapított új céheket. A kibontakozó földesúri és majorsági gazdálkodás, valamint a bányászat, távolsági kereskedelem, hajózás nyomán megnőtt az igény a gazdasági kötélárura. A hosszú, vastag bánya - és hajókötelek készítése különös szaktudást igényelt, amelyhez jó minőségű kender kellett. A céhek ügyeltek a jó minőségű kender felvásárlására, azt általában a céh vette meg és osztotta szét tagjai között. A Dunántúlon csupán a 17. század elején jöttek létre önálló testületeik, Győrszigeten 1628-ban, Sopronban 1631-ben.

Házépítő faragók, pintérek, asztalosok

Minthogy a 16-17. században Magyarországon szinte mindent fából készítettek, a fával való foglalkozás ebben az időben virágkorát élte. Az ácsok, asztalosok, bognárok, esztergályosok, kerékgyártók, kádárok a 16. századra önálló céhekké szerveződtek. A magyar várakat, kastélyokat, parasztházakat, majorsági épületeket földből és fából építették. (A földbe egymás mellé karókat vertek, vesszővel sűrűn megfonták őket, s ezt kívül-belül több rétegben pelyvás sárral tapasztották be. Ez volt a paticsfal.) S ha a palánkfákat jól rótták, a bástyákat jól kötözték és szarufázták, ha a szépen megfont falakat jól megcsapták, az ilyen vár nem tartott az ellenség ágyújától. A füstös parasztháznak való szeglábakat a gazda maga bárdolta, a mestergerendát maga faragta, a falakat a berekből maga fonta, tetejét náddal vagy szalmával maga födte. A malmokat a molnárok, akik szintén értettek a faragáshoz, tölgyfából vágták. Számos jelentés szól a hordókötő bodnár, kádár, pintér, vedres, kupás jobbágyokról, akik falun és városon bodnársággal szolgáltak. A homonnai urbáriumok a 17. századból arról számolnak be, hogy az uraság évenként 500 fatálat és tányért kapott mestereitől. Azonkívül valamennyi tál- és szekrénycsinálók, ácsok és kerekesek tartoznak az úr számára két szekrényt avagy szuszékot csinálni.

Az asztalosok mezővárosi és falusi tevékenységének kiemelkedő emlékei azok a 16-17. századi templomok, amelyeknek gerendás és fakazettás festett mennyezetei faragott szószékei és padjai rendkívüli hatással voltak a népi díszítőművészetre. Az asztalosmesterek sokszor apáról fiúra örökítették tudományukat. (Ilyen volt például az Umling-dinasztia Erdélyben.) A gogánváraljai templom mennyezete 1503 és 1520 között készült. Az 1676-ban készült tancsi templom mennyezete parajdi Illyés János munkája.

Agyagművesség, kerámia

A 16-17. század folyamán az agyaggal foglalkozó mesterek, a fazekasok, kályhások, üvegesek céheinek száma is gyarapodik. A falusi mesterektől, akik többnyire kézikorongot használtak, elkülönülve dolgoztak a városi fazekasok, akik lábkorongot használtak, és később a mázas edény gyártására tértek át. A máz már a hódoltság előtt megjelent a zöld, sárga színű kályhákon a főúri lakásokban. (A kályhakészítés elválaszthatatlan volt a fazekasmunkától, a kályhaszemek és a különféle edények ugyanazon műhelyben készültek.) Már a 15. századból ismertek a zöld, sárga mázas kancsók, tálak. Később mázassá váltak a nagyméretű boros kancsók, a faluközösségek, céhek, református egyházak egyes edényei. Ezekre ráírták a megrendelők nevét, a céh elöljáróságának névsorát, olykor a készítő fazekas nevét és az évszámot. A legkorábbiak a 17. századból ismeretesek. A török hódoltság idején megjelenik a mázas tál különböző díszítésekkel. A leggyakoribb díszítmény a virág, madár, szarvas, ló, emberalak.

Törökös díszítésnek tartják a színes mázas, geometrikus díszű, ún. fésűs típust. (A díszítést fésűszerű eszközzel végezték.) A tálakat nemcsak asztalra, hanem a konyha, lakószoba falának díszítésére is használták. A pásztói "oskolamesteri ház" edényei, amelyeket 1551-ben rejtettek el, tanúskodik e mázas díszített edények egykori népszerűségéről. A hódoltság kori tálasság legszebben a Közép-Tisza- vidékén maradt fenn, Miskolcon, Debrecenben (ahol 1570-ben alakult céh), Mezőcsáton, Tiszafüreden. (Ez utóbbi két helységben napjainkig tovább él a hódoltsági kerámia stílusa.) Erdélyben is korán céhekbe tömörülnek a szász és székely fazekasok. A dési fazekasok magyar nyelvű kiváltságlevele 1504 és 1532 között keletkezett. Kolozsvárott 1512-től számolhatunk a fazekascéh meglétével. A székely mázas fazekasságra a legjellemzőbb a bokály készítés. A bokályokat és mázas kantákat erőteljes kobaltkék dísz jellemzi.

Török kézművesség

Új iparágak a Hódoltság területén

Az ónmázas kerámia (fajansz) meghonosodása Magyarországon a habánok mozgalmához és magyarországi megtelepedéséhez fűződik. Az ónmázas fehéredény készítésének titkát nálunk egyedül az ő fazekasaik ismerték. Bethlen Gábor fejedelmi menlevéllel Erdélyben a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepítette őket (1621-1623), és kiváltságokat adott nekik. Bornemisza Anna fejedelemasszony gazdasági naplójában felsorolja azokat a "bogally edényeket", melyeket az újkeresztények 1688-ban újévi ajándékba hoztak neki: csuprot, csészét, fehér és kék kancsót, kannát, poharat, sótartót. I. Rákóczi György 1645-ben Sárospatakra telepített habánokat - köztük fazekast is -, aki csempéket is készített.

A 14-15. században a főúri udvarházakban már művészi kivitelű mázas csempékből építették a kályhákat. A 15. században a kályhásság megjelent a kisebb vidéki, mezővárosi műhelyekben is. A Felvidéken, Erdélyben és a Dunántúl több pontján megtelepülő habánok a városi céhek és a falusi fazekasok munkájára egyaránt hatottak. A 16. században már a falvakban is megjelent a kályháskemence, és kialakultak kályhaszemeket készítő falusi központok is.

A 16-17. századi oszmán-török művészet és kézművesség magyarországi jelentkezését vizsgálva szem előtt kell tartanunk a három részre szakadt ország, nevezetesen a török hódoltság alá eső középső terület, Erdély, illetve a királyi Magyarország különbözőségét. A két utóbbi területen, elsősorban az erdélyi fejedelmi udvarban, de a nyugati országrészben élő főúri családok körében is, közvetlen, sokszor egyenesen Isztambulból érkező török hatás érvényesült, amely látványosan mutatkozott meg a török luxusáruk használatában. Ugyancsak elsősorban ezeken a területeken éreztette hatását a 15. század végétől - a 16. század elejétől Nyugat-Európába áramló törökös-iszlám divat. A hódolt középső területen, a megtelepedő török kereskedők és kézművesek tevékenysége révén a muszlimok életmódjának megfelelő, őket kiszolgáló új iparágak honosodtak meg. A megmaradt tárgyi emlékek, valamint a régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a Hódoltságban erősen érvényesült a Balkán felől Magyarországra érkező délszláv népek anyagi kultúrájának hatása is, amely természetesen szintén át volt itatva az oszmán kultúra elemeivel.

Török fazekasság

A török hódítókkal, illetve a betelepülő délszláv eredetű népekkel új, magyar területen addig ismeretlen kerámia típusok jelentek meg, amelyek mind formailag, mind pedig anyagukat tekintve élesen elkülönültek a korabeli magyar kerámiától. Az új típusú edények másfajta étkezési kultúra, más szokások megjelenését jelzik. A török vámnaplók tanúsága szerint a muszlim lakosság igényeit kiszolgáló tárgyak nagy mennyiségben kerültek be az országba kereskedelmi úton, ám az ásatásokon előkerülő félkész és rontott példányok nagy száma, valamint - nem utolsósorban - az Esztergom-Szent Tamás-hegyen feltárt török fazekaskemence maradványai arról tanúskodnak, hogy a katonák nyomában mesterek is érkeztek, és a kerámia egy része helyben készült. A török fazekasság legjellegzetesebb termékei az egyszínű, vastag mázzal fedett talpastálak és csészék voltak, melyeket az alacsony asztalkák mellett kuporogva étkező törökök elsősorban a hígabb ételek, főzelékek, levesek fogyasztásakor használtak. Ugyancsak ők terjesztették el a füles, kiöntőcsöves korsók használatát is.

A mindennapi élet egyszerűbb használati tárgyai mellett a módosabb törökök közvetítésével Magyarországon is megjelentek a keleti eredetű luxustárgyak: a távoli Kínából hozott finom porcelántálak és csészék, vagy az Európában ritkaságnak számító zöldmázas kínai szeladon edények. A török kerámiagyártás két kiemelkedő központjának termékei: az Európa-szerte híres és kedvelt izniki, majd később a kütahjai fajanszedények is eljutottak a Hódoltságba. A törökországi gyakorlatnak megfelelően, amely a kínai porcelánt többre becsülte, mint az izniki gyár termékeit, a magyarországi régészeti anyagban is sokkal nagyobb számban fordulnak elő kínai porceláncsészék, mint izniki fajansztálak. Az izniki kerámia gyártás legszebb termékeit, az épületek falait borító sokszínű mázas falicsempéket a török építészet nem alkalmazta Magyarországon. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, majd példáját követve I. Rákóczi György rendelt azonban falicsempéket, ha nem is Iznikből, de Konstantinápolyból, sárospataki, gyalui, gyulafehérvári és fogarasi palotái számára. Ennek emlékét őrzi a sárospataki vár ún. "bokályos háza", a Vörös-torony török falicsempékkel burkolt szobája.

Török fémművesség

A hódolt területen megtelepedő török iparosok kevés kivételtől eltekintve a mindennapi szükségleteket kielégítő, alapvető iparágak képviselői voltak. A kevés kivétel közé tartozott az ötvösség, amelynek iparosai már a 16. század második felében megjelentek Magyarországon. Munkájuknak kevés emléke maradt fenn, azok is inkább a főúri magángyűjteményekben, hiszen az értékes nemesfém tárgyak ritkán kerültek földbe - hacsak nem tudatosan rejtették el őket, mint például a fennmaradt viszonylag nagy számú ezüstcsészét.

A megtelepedő muszlim lakosságot kiszolgáló új iparágak egyik jellegzetes példája a rézművesség volt. Anatólia gazdag rézbányái bőséggel szolgáltatták az alapanyagot az egyszerű eszközökkel is jól megmunkálható, könnyen szállítható réztárgyak számára. Azonban nem csak kereskedelmi úton jutottak el a Hódoltságba a török rézművesek munkái. Számos adat igazolja, hogy helyben is készültek ilyen tárgyak. Tudjuk például, hogy a budai várban a török rézművesek külön utcában megtelepedve, a mai Szentháromság utca környékén éltek.

Török szőnyegek

A szőnyegkészítés technikája alapján a török szőnyegeknek két alapvető csoportját különböztetjük meg, a szövött és a csomózott szőnyegeket. Magyar területre elsősorban ez utóbbi típus került. A 15. század végétől számos adat igazolja, hogy Erdély területére hatalmas mennyiségben hoztak be török szőnyegeket kereskedelmi úton, kisebb mennyiségben pedig közvetlen konstantinápolyi vásárlások révén. Az erdélyi protestáns templomokban olyan nagy számban maradtak fenn szinte napjainkig török imaszőnyegek, hogy az ott őrzött - ún. "kettős imafülkés" - típust ma már világszerte "erdélyi szőnyeg" néven tartják számon. E szőnyegek valóságos készítési helye a nyugat-anatóliai Usak városa volt. A magyar mezővárosi, polgári hagyatékok alapján úgy tűnik, hogy a Hódoltság területén élők saját háztartásukban nem vagy csak ritkán használtak török szőnyeget. Az itteni törökség természetesen magával hozta és használta saját szőnyegeit. Hagyatékaikban a szövött kilimek, illetve a csomózott halik és a szedzsáde nevű imaszőnyegek egyaránt előfordulnak.

Török textilipar és hímzés

A hódoltság során, sőt már azt megelőzően is nagy tömegű és sokféle török textil árasztotta el az országot. A török patyolat és az ún. bagazia vászon, valamint a paraszti viselet legfontosabb alapanyagává váló aba-posztó széles körben váltak ismertté a három részre szakadt országban mindenütt. A török textilipar termékeinek nagymértékű átvétele nem jelentett egyszersmind viseletbeli váltást is a magyarság körében, bár bizonyos ruhadarabok egyértelműen török hatásra terjedtek el. A női ruházatban a kürdi nevű ujjatlan mellényke, a férfiviseletben a dolmány, illetve az ún. salvár-nadrág vált közkedveltté. A török férfiviselet jellegzetes darabja, a kaftán, bár nagy mennyiségben került magyar tulajdonba, nem vált a viselet részévé. Ezt támasztja alá számos említés, amely a kaftánok átalakításáról, felszabdalásáról szól.

Az Európa-szerte kedvelt török hímzések a magyar nemesség körében is népszerűek voltak. A 16. század végétől megsokasodnak a főúri és nemesi családok leányainak kelengyéjében a török hímzéssel díszített vánkoshéjak, lepedők, előkötők és ingvállak. E hímzéseket legtöbbször török varróleányok és asszonyok, ún. "varróbulyák" készítették.

OKTATÁS

A reneszánsz és barokk kori Magyarországon az oktatás lényegében a középkor, és - végső soron - az antikvitás által kialakított hagyományos keretek között folyt. A fejlődés ezen a téren mai szemmel nézve meglehetősen lassúnak hat. Az iskolák továbbra is az egyházak keretein belül vagy egyházi felügyelet alatt működtek, s a latin nyelv éppoly meghatározó szerepet játszott még a 18. század kezdetén is, mint a középkor végén. Tankötelezettség nem létezett, s nem is az iskola volt az oktatás egyedüli formája. A nemesség jórészt a főúri udvarokban alkalmazásban álló házitanítók keze alatt nevelkedett. A nők oktatására nem volt jelentős igény, sokáig csak a lelkes magyar nagyasszonyok vidéki udvarházaiban törődtek a fiatal lányokkal, itt foglalkoztak kézimunkával (gyakran zeneszó mellett), megfigyelték a háztartásvezetés ügyes fogásait, olykor a betűvetést is elsajátították.

Az oktatás rendjének átalakulása lassú, mégis folyamatos és megállíthatatlan volt - jóllehet csupán a jelentéktelennek tűnő részletek terén. Ezek az apró elmozdulások mégis a tanítás modernebb szervezeti kereteinek megalkotása felé tett lépések voltak.

Az alapfokú képzés a 16. század elején a falusi és városi templomok mellett, a plébániák úgynevezett kisiskoláiban folyt, rendszerint három éven keresztül. A kisiskolásoknak vallási alapismereteket tanítottak, egyszersmind a latin és a magyar írás-olvasásban is jártasságot szerezhettek. A továbbtanuló diákok a városi iskolák gimnáziumaiban még négy éven keresztül a klasszikus trivium két tantárgyát, vagyis a latin grammatikát, ezen belül a szintaxist, a verstant, a poétikát, valamint a retorikát tanulmányozták antik szövegeken. A legtöbb hazai iskola ezzel be is fejeződött, csupán a legszínvonalasabb, főiskola jellegű intézményekben folytathatták tanulmányaikat három további évig azok, akik a logikában (más néven dialektikában) és az arisztotelészi filozófiában is el kívántak mélyülni. Valamennyi jelentős magyarországi egyház létrehozta saját főiskolai képzést nyújtó intézményrendszerét. A legjelentősebbek a református kollégiumok voltak (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, később Nagyenyed). A tridenti zsinat után megújuló katolikus egyház az egységes, modern tanterv szerint a Ratio Studiorum szerint működő jezsuita kollégiumokban igyekezett megvalósítani a főiskolai szintű oktatást (Nagyszombat, Kolozsvár). Az evangélikusoknak Eperjesen volt kiváló főiskolájuk, az erdélyi unitárius egyház pedig Kolozsvárott működtette nagyhírű kollégiumát.

Egyeteme sokáig nem volt Magyarországnak, ezért az arra érdemes, tehetséges diákokat külföldre küldték szüleik és patrónusaik. Teológiát, jogot és orvostudományt - felső szinten - csak Itália, Lengyelország, Németország, később Hollandia és Anglia egyetemein tanulhattak a magyar diákok, ott nyerhettek tudományos fokozatokat. Ebből persze nem szabad a természettudományos ismeretek teljes hiányára következtetnünk. A magyarországi humanisták kiváló matematikai, csillagászati, orvosi és orvosbotanikai ismeretekkel rendelkeztek, s a 16. század második felétől magyar nyelven is születtek természettudományos művek. Mind a debreceni Hoffhalter-nyomda, mind a kolozsvári Heltai-műhely adott ki népszerű mennyiségtani tankönyveket (1577, 1591). Melius Juhász Péter orvosi füveskönyve, a Herbarium, a 16. században több kiadást is megért, Balsaráti Vitus János orvosdoktor pedig sebészeti munkát írt magyarul - ez sajnos később elveszett. Lencsés György nagy terjedelmű orvosi munkája kéziratban maradt.

A középkori magyar királyok meghiúsult terveit követve az erdélyi fejedelmek is kísérletet tettek a hazai egyetemi oktatás feltételeinek megteremtésére. Elsőként János Zsigmond próbálkozott antitrinitárius szellemiségű egyetem létrehozásával Gyulafehérvárott az 1560-as évek végén - ez azonban csupán terv maradt. Később Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király alapított felsőfokú teológiai végzettséget nyújtó, sikeresen működő jezsuita tanintézményt Kolozsvárott, ezt viszont a protestáns rendek nyomására később betiltották. Báthory Zsigmond idejében a főiskola újra megnyílt (1594), nem sokra rá azonban a jezsuiták elleni népharag végképp elsöpörte: 1603-ban földig rombolták. Az első, ma is működő magyar egyetemet - a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjét - Pázmány Péter esztergomi érsek alapította 1635-ben Nagyszombatban. Ez a jezsuita tanintézmény felvehette a versenyt Közép-Európa más hasonló középszintű egyetemeivel. Az első években orvosi és jogi fakultás nélkül működött, s így a pápa nem is ismerte el egyetemként. Pázmány ezért II. Ferdinánd király jóváhagyásával indította útjára az új univerzitást. Kezdetben öt filozófiai és hét teológiai tanszékkel rendelkezett. A jogi kart 1667-ben alapították négy tanszékkel. Saját nyomdája volt - az Egyetemi Nyomda elődje -, mely egyre igényesebb tankönyveket és tudományos segédeszközöket bocsátott ki.

A tananyag

A felekezetileg megosztott országban a 16. század első felétől kezdve a templommal együtt az iskola is egyre inkább a vallási küzdelmek színterévé vált. Ennek ellenére a protestáns és a katolikus iskolák voltaképpen csak világnézetük és szervezetük tekintetében különböztek egymástól, a tanrend és a tananyag alapvetően ugyanaz volt. A jezsuiták által szervezett új, katolikus iskolák abban tértek el a protestáns tanintézményektől, hogy ezek a továbbtanulni nem szándékozók számára külön anyanyelvi kisiskolás tagozatokat indítottak. Az oktatás legfőbb célja - mind a protestánsoknál, mind a katolikusoknál - a papképzés volt, de egyre nagyobb igény mutatkozott a világi értelmiség kinevelésére is. A 16. század végétől nemesi iskolákkal is találkozhatunk, ezekben főként a végvárak leendő főtisztjeit tanították. A közoktatás, a népoktatás, valamint a nők képzése ekkoriban még meglehetősen kezdetleges színvonalon állt, noha elmondható, hogy a 16. század közepétől fogva az anyanyelvű olvasás széltében elterjedt a köznép (a városi polgárság, a kereskedők, a módosabb gazdák) és a nők köreiben: ők voltak az egyre nagyobb példányszámban megjelenő népszerű irodalmi alkotások olvasói.

A reneszánsz és a barokk kor nagy tantervi reformjai Magyarországon is éreztették hatásukat. A humanizmus előretörése Európa-szerte megalapozta a trivium, vagyis a nyelvi-irodalmi ismeretek dominanciáját a középkori skolasztika által preferált quadriviummal szemben. Ez a folyamat előnyös helyzetet teremtett a hazai iskolák számára, ahol csakis a trivium tárgyait oktatták. A 16. századi humanista iskolareform a studia humanitatis elsajátítására, a latin, a görög és a héber nyelv színvonalas oktatására helyezte a hangsúlyt. A protestáns gimnáziumokban, Sárospatakon, Deberecenben, Tolnán, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és sok más városi iskolában Philipp Melanchthon népszerű wittenbergi tankönyvei alapján folyt a humán tantárgyak tanítása. Az Oláh Miklós által megújított nagyszombati katolikus iskolában szintén végrehajtották a humanista reformot. A kiváló humanista főpap egyesítette Nagyszombat két iskoláját, a városit és a káptalanit, s az így létrehozott új intézményt főiskolai színvonalra emelte. Az iskola humanista képzést nyújtó alaptagozatához egy magas szintű tagozatot is csatolt, ahol latin és görög filológiát oktattak - katolikus szellemben: a protestáns Philipp Melanchthon tankönyveit Oláh Miklós összegyűjtette és elégettette.

A második, nagy jelentőségű hazai tanügyi reformmal a kálvinizmuson belül fellépő reformirányzat, a puritanizmus képviselői jelentkeztek. Az Angliából és Németalföldről hazatérő Tolnai Dali János az oktatás radikális átformálását tervezte Sárospatakon. A puritánus reformer ekkor Melanchthon pedagógiai módszereivel szemben - melyek az orthodox kálvinista pedagógián belül ekkor még meghatározóak voltak - a 16. századi francia filozófus és pedagógiai gondolkodó, Petrus Ramus metódusát ajánlotta. Ramus a középkori skolasztika merev arisztoteliánus szemléletétől megtisztított új, egységes, praktikus, a valóság megismerésére irányuló logikai szemléletet alkalmazott, s a magyar puritánusok ezt a gyakorlati logikát helyezték pedagógiájuk középpontjába, kihíva ezzel orthodox ellenfeleik felháborodását.

A tanárok

A 16-17. századi Magyarország iskoláiban oktató tanárok - ekkoriban mesternek, rektornak vagy ludimagisternek nevezték őket - felkészültsége meglehetősen vegyes képet mutatott. A vidéki városokban megforduló külföldi utazóknak sokszor szembetűnő volt a lelkészek és tanárok csekélyke műveltsége és gyenge latintudása. Nem véletlen, hogy mind a protestáns prédikátorok, mind a katolikus főpapok szüntelenül ostromolták az uralkodókat, a főurakat, az iskolákat fenntartó városi magisztrátusokat, vagyis a kurátorokat, hogy soha ne szűnjenek meg támogatni az iskolákat. A magyar iskolák színvonalának oly igen áhított emelése gyakorlatilag azon múlt, hogy sikerült-e meghívni és megfizetni európai hírű és rangú külföldi oktatókat. A legtöbb főiskola és kollégium többek között ezeknek a nagytudású pedagógusoknak köszönhette felvirágzását. Nagyon sok jó magyarországi tanár is volt: Molnár Gergely, Károlyi Péter, Szikszai Fabricius Balázs.

A nagyszombati iskolában Nicasius Ellebodius, korának egyik legnagyobb filológusa tanította a görög nyelvet. János Zsigmond magát Petrus Ramust igyekezett meghívni az alapítandó gyulafehérvári egyetemre. A kolozsvári unitárius kollégium tanárai hosszú időn át az Európa legkülönbözőbb országaiban üldözött radikális reformáció kiváló hívei közül kerültek ki. Ők nemcsak vallási kérdésekben hatottak az erdélyi szellemi életre, hanem egyúttal népszerűsítették a korszerű irodalmi és művészeti irányzatokat. Nekik is köszönhető, hogy a 16-17. századi erdélyi unitárius körökben az olasz reneszánsz mintegy másodvirágzását élte. A Gyulafehérvárott szerveződő református főiskola katedráján Bethlen Gábor invitálására Martin Opitzot, a korszak egyik leghíresebb német költőjét és irodalomelmélet-íróját láthatták a magyar diákok 1622-ben.

A harmincéves háború pusztításai elől Gyulafehérvárra menekülő nagyhírű német protestáns professzorok, Johann Heinrich Bisterfeld, Johann Heinrich Alsted és Ludwig Philipp Piscator tudományos művei és tankönyvei maradandó hatást gyakoroltak a magyar szellemi életre. A puritánus reformerek a kor leghíresebb pedagógusát, Johannes Amos Comeniust hívták meg Sárospatakra, aki itt kísérelte meg létrehozni a gyakorlatban is az általa megálmodott "panszofikus iskolát" . 1650 és 1654 között Comenius felvirágoztatta a sárospataki kollégiumot, noha valójában nem tanterveivel, hanem nagyhatású, szellemes és közérthető tankönyveivel újította meg a magyar és az egyetemes pedagógiát. Itt, Sárospatakon alkotta meg szemléltető metszetekkel ellátott, többnyelvű tankönyvét, az Orbis Pictust. Még Comeniust is túlszárnyalta rendkívül újszerű oktatási programjával a legnagyobb magyar pedagógus, Apáczai Csere János. Apáczai a kartézianizmus, azaz René Descartes filozófiája alapján igyekezett átfogó rendszerbe foglalni az ismeretek teljességét. Nyugat-Európában kialakított elveit és külföldön írott munkáit törekedett átültetni és bevezetni a hazai gyakorlati pedagógiába. Oktatási programjának tömör foglalatát adja Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotok okairól szóló beszédében, melyet az újonnan felépült kolozsvári kollégium igazgatói székében mondott el 1656-ban.

A magyarországi könyvnyomdák a 16. századi kezdetektől fogva feladatuknak tekintették az iskolák ellátását megfelelő tankönyvekkel. Honterus, Heltai és a többi 16. századi nyomtatóműhely általában a jóhírű, bevált tankönyveket, illetve azok helyi igények szerint átdolgozott változatait bocsátotta ki újra meg újra. Később, a 17. században - a nagy pedagógiai gondolkodók hatására - sorra jelentek meg a magyar szerzőktől való modern grammatikai, poétikai, retorikai és logikai művek. Medgyesi Pál, Martonfalvi Tóth György, Szilágyi Tönkő Márton vagy Buzinkai Mihály retorikakönyvei a hazai protestáns iskolák tanárai és diákjai számára készültek; ezeknek a műveknek nagy jelentősége van a magyarországi irodalmi gondolkodás fejlődésében. Comenius és Apáczai tündöklő szellemi nagyságok voltak, az ő munkásságukból sajnos nem következtethetünk a hazai pedagógia egészének színvonalára. A konzervativizmus és a minden újítást ellenző földhözragadt szemlélet sok keserűséget okozott nekik és követőiknek. Ennek nyomása alatt az oktatás fejlődése nagyon lassan és ellentmondásoktól terhelve haladt előre.

MINDENNAPI ÉLET

A család szó értelmezése alapvetően különbözött a maitól, hiszen a korszakban a főúri, nemesi família a szülők és gyermekek több generációja mellett magába foglalta a szolgákat, a szervitorokat, a tágabb kiszolgáló személyzetet is. A nemes személyek, férfiak és nők egyaránt szinte alig voltak egyedül, minden helyzetben szolgáló kísérte őket, így aztán igen nehéz volt bizalmasabb kapcsolatba kerülni valakivel, netán négyszemközt udvarolni egy hölgynek. A nemesek, a gazdagabb polgárok, sőt, jómódú parasztok is egy szobában aludtak szolgáikkal, még akkor is, amikor intim együttlétre került sor a házastársak között. De nem nagyon lehettek egyedül az egyszerű parasztok sem, hiszen egy gazdaság ellátását egy ember nemigen tudta megoldani, ezért gyakran több felnőtt fiútestvér élt egy háztartásban, "egy kenyéren" - ahogy a korabeli források írják. Ez előnyös helyzetet jelentett akkor, amikor az állami egyenesadót házanként szedték be, függetlenül az ott lakók számától. Egy ilyen jobbágyportán a bonyolult rokonsági kapcsolatban lévő családtagok mellett zsellérek, cselédek, különféle szolgák egész hada végezte a munkát.

A házasulandó feleket a korban leggyakrabban a rokonság, a szülők elhatározása, megegyezése hozta össze. Főúri körökben a gazdagság és társadalmi helyzet meghatározta érdekek mellett ritkán születtek szerelmi házasságok. Gyakoribb volt, hogy összeházasított felek utóbb estek igaz szerelembe egymással, Thurzó György a 17. század elején így írt feleségének: "Kerestem az pozsonyi leányokban szebbet náladnál, de én sem Pozsonyban, sem másutt szebbet nem találhattam, mint te énnékem vagy". Az ez idő tájt sokat hadakozó, családjuktól sokszor távol lévő főurak gyakran váltottak szerelmes, forró hangú leveleket feleségeikkel, talán leghíresebb ezek között a Nádasdy Tamás nádor és Kanizsai Orsolya közötti levélváltás a 16. század második feléből. A jegygyűrűváltás elterjedt szokás volt, ez ékköves gyűrűt jelentett akkoriban. A városi polgárok, mezővárosi és falusi parasztok általában csak keszkenőt, jegykendőt váltottak kézfogókor, ezután már minden körben nagy szégyent jelentett visszakozni a házasságkötéstől. A kora újkorban azt láthatjuk, hogy az érzelmi kötődések mind fontosabbá váltak e szoros emberi kapcsolat, a házasság megkötésében.

Életszínvonal a korabeli Magyarországon

Európában a 16. századi árforradalom következtében sokszorosára emelkedtek a gabona- és más élelmiszerek árai. A nagy áremelkedések miatt nyugaton gyakran nagy éhínségek alakultak ki, vagy a lakosság nagy része volt kénytelen gyengébb minőségű és kevesebb élelmiszerrel beérni. Az életszínvonal vizsgálata tekintetében két különbséget figyelhetünk meg: Magyarországon viszonylag kisebb volt az áremelkedés, mint Nyugat-Európában, és a hazai nagymértékű szarvasmarha-tenyésztés miatt a húsfogyasztás sem szorult annyira vissza, mint nyugaton. Másrészt Magyarországon az éhínségek hatása sem volt annyira pusztító, mert nálunk változatlanul nagyszámú önellátó paraszti gazdaság létezett, még a városi polgároknak is volt kis szántója, szőlője. Erdélyben azonban szegényebbek voltak a jobbágygazdaságok, hiszen a hegyes-dombos vidékeken sok helyütt a rosszabb minőségű termőföld kisebb termésmennyiséget hozott. Az eleve csekély tartalékkal rendelkező jobbágyháztartások a háborúskodások idején, rossz termés vagy természeti katasztrófa esetén gyakran kerültek válsághelyzetbe. 1603-ban Hunyad megyében - egy leírás szerint - olyan éhség volt, hogy sarutalpakat, nyereg bőrét, fakérget, csontlisztet ettek, meghalt emberek tetemét sütötték és ették meg.

A luxuscikkek

Magyarországon a 17. században megszaporodnak a luxusellenes városi rendelkezések. A 16. században már Bornemisza Péter ostorozta azt a fényűzést, ami a nemesség körében lábra kapott, akik az arisztokrata viseletet kezdték utánozni. Később aztán a szegény cselédlányok, szolgálók is a jómódú városi polgárok öltözködési és viselkedési kultúráját igyekeztek követni, és ez fölöttébb bosszantotta az előkelő urakat és hölgyeket. Sopronban, Kassán és a nagyobb városokban komoly intézkedésekkel próbálták az öltözködést megrendszabályozni, hogy mindenki a társadalmi rangjához illő ruhában járjon. Ezek a jelenségek azzal magyarázhatók, hogy a 17. században átrendeződtek az értékviszonyok, s az új árviszonyok szélesebb réteg számára tették kisebb-nagyobb mértékben elérhetővé a biológiailag szükséges javak után a különféle luxuscikkeket is. Ezek többségében a fejlettebb munkamegosztással dolgozó nyugat- és közép-európai ipar termékeiként kerültek a hazai piacokra immár alacsonyabb társadalmi rétegek számára is elérhető áron.

Étkezési szokások

Magyarország lakossága a 16-17. században jóval több húst fogyasztott, mint Nyugat-Európa lakói. Ez elsősorban a nagyarányú marhatartásnak volt köszönhető. A marhahúson kívül juhot, sertést, baromfiféléket és halat is fogyasztottak. Úgyszintén szokásban volt a vadhúsok (nyúl, őz, szarvas), az aprómadarak (fürj, fogoly, szalonka, fajd) elkészítése, különféle mártásokkal ízesítve. A húsféléket leggyakrabban káposztával együtt főzték-sütötték meg, hiszen ez volt a legnépszerűbb zöldségféle szegényebb és főúri körökben egyaránt. A káposzta a magyar kertek királynőjeként tisztelt növény volt, télire eltették egészben vagy lereszelve, sóval, kaporral, tormagyökérrel ízesítve. Jóízű és kifejezetten egészséges ételnek tartották. Kedvtelve fogyasztották a kor emberei a halféléket is - csuka, viza, kövihal, kecsege, harcsa, csík, angolna tűnik föl a forrásokban -, többnyire böjtidőben, káposztával, borssal, citromos-tejfeles mártással adták asztalra. A sertéshús sokkal drágább volt, mint a bőségben lévő marhahús, s így a szalonna is drága eledelnek számított. A majorságban mindenhol tartottak sertéseket, de még a városi polgárok is hízlaltak egyet-kettőt saját fogyasztásra. Ínyencségként volt ismert a rák és a csiga is.

A tej- és tejtermék kevésbé voltak elterjedtek hazánkban, mint a nyugatabbra lévő országokban. Sajtot rendszerint az ünnepi vacsorák öt-hat fő fogása után szolgáltak föl más, túróval, tejföllel készült ételekkel együtt. A vajat és sajtot általában otthon készítették, hiszen mindenhol tartottak tehenet, juhot. A tejtermékek fogyasztása elterjedtebb volt a kifejezetten juhtenyésztéssel foglalkozó erdélyi és felvidéki románság körében. A vizek rossz minősége, megbetegítő hatása közismert volt a korban, ezért előszeretettel ittak víz helyett bort, vagy a német polgárság hatására egyre népszerűbbé vált sört.

Fűszerek, gyümölcsök

A 16-17. században Európában végigsöprő "fűszerőrület" Magyarországot is elérte. A legértékesebb és legnépszerűbb fűszer a bors volt, amely a 16. század elején még a levantei útvonalon, Erdélyen át érkezett az országba, később már kerülő úton, Havasalföldön és Kassán át vagy éppen nyugatról lehetett beszerezni. A sáfrány és a gyömbér itthon is megtermett, de a szintén közkedvelt szegfűszeg, szerecsendió, fahéj, citrom külföldről érkezett hazánkba. A házi szükséglet igényelte zöldségféléket már ekkoriban is megtermelték minden kiskertben, majorságban, így a borsót, babot, petrezselymet, sárgarépát, parajt, tököt, uborkát, sőt a karfiolt és spárgát is ismerték. A híres dunántúli főúr, Batthyány Boldizsár kertjében 1588-ban már burgonyát is ültettek, ami ez idő tájt kezdett meghonosodni nálunk. A dohány leírása már 1577-ből fennmaradt, szintén a Batthyányak németújvári kertjének növényei között. Magyarország gyümölcseinek gazdagságáról már Oláh Miklós is megemlékezett Hungariájában a 16. század közepén. A legelterjedtebb az alma, körte, szilva, cseresznye, sárga- és őszibarack. A főúri kertekben divat volt különlegesebb gyümölcsfákat és díszfákat, egzotikus növényeket gyűjteni, így honosodtak meg nálunk a vadgesztenye, az orgona vagy a tulipánok első fajtái is.

Öltözködés

A 16-17. század az az időszak, amikor kialakult a sajátos magyar viselet. A férfiak a derékig szűk, onnan bővülő, különféle ujjhosszúságú dolmányt, fölötte mentét hordtak, amely lehetett válltól egyenletesen vagy csak deréktól bővülő típus. Ezeket hímzéssel, paszománnyal, díszes gombokkal ékesítették, alatta inget, szűk szabású, ún. magyaros nadrágot, kemény szárú csizmát vagy sarut viseltek. Az öltözetet süveg és köpönyeg egészítette ki. Az arisztokrácia férfitagjai természetesen finomabb, drágább anyagokból (bársony, skarlát, atlasz) készült, prémekkel (nyuszt, hiúz, róka) vagy bélelt, aranygombokkal díszített felsőruhákat viseltek. Az ez alatt hordott ingeket fehér selyemmel hímezték, az értékesebbeket pedig arany- és ezüstfonállal.

A magyaros női ruházat jellegzetes darabjai is a 16. századra alakultak ki. Ezek voltak a szoknya, vállfűző, ingváll, kötény, mente és köpeny. A felsőruházat kedvelt része volt férfiaknál és nőknél egyaránt a különböző hosszúságú suba. Az előkelő asszonyok minőségi, finom kelméket viseltek a parasztosnak tartott gyapjúszövet, a posztó helyett. A 17. század elejére igen sokféle színű és fajtájú textília jött divatba, a legértékesebbek a selymek változatai voltak, de a bársony, a gránát, az atlasz is előkelőnek számított. Az ezekből készített ruhák némelyikén akár egy városi házat, vagy kisebb majorságot is lehetett volna venni. A ruhák értékét leginkább a díszítésként használatos arany- és ezüsthímzés, az arany gombok és zsinórok, drága csipkék mutatták. A különféle prémek díszítésként és bélésként is használatosak voltak. A hímzésben divatba jöttek a törökös minták (pl. a szekfű használata), az alsóneműket fehérrel, az ingvállakat pirossal, kékkel hímezték leggyakrabban. A paraszti viseletben a posztó, az egyszerűbb gyolcs és vásznak voltak elterjedtek, de természetesen ezek a ruhadarabok is bővelkedtek hímzéses díszítésben.

Élet a végeken: portyázás, lesvetés

Formailag a két nagyhatalom többnyire békében élt egymással, ezért a határvidék katonaságát erősen tiltotta a békebontástól, a másik területeinek zaklatásától. Ennek azonban nem sok foganatja lett. Az állandó zsoldkimaradás, az ellátatlanság és a hírnév utáni vágy mindkét oldal harcosait arra kényszerítette, hogy ember, állat és ingóság zsákmányolásával teremtsék elő a megélhetéshez szükséges javakat. A tél elmúltával azonnal megkezdődtek a harcok, s csak az ún. füvelés (tavasszal-kora nyáron), aratás és kánikula idején szüneteltek. A korban a portyázást mezei munkának nevezték, a portyára vagy lesre (ellenségvadászatra) induló csapatokat pedig csatának. Az utóbbiak mindig éjjel fogtak munkához, az ún. csatavezető parancsnoksága alatt. Előttük kalauzok és nyomjárók derítették fel a terepet, mögöttük pedig a sereghajtó által irányított hátuljárók biztosítottak. A lesvetésre kiszemelt hely volt a derékles (rendszerint út mellett), itt foglalt állást a portyázók zöme, a dandár. Amikor az őrszemek jeleztek, kibocsátották a martalékot (legfeljebb 15-20 lovast), akik a les felé csalták az ellenséges csapatot, amelyet a meglepetésszerűen kiütő dandár levágott vagy foglyul ejtett és kifosztott. A szemben álló felek jól ismerték egymás fortélyait (lesre csalás, ellenles vetése, álöltözék használata stb.), a másik szándékait is gyakran sikerült kikémlelniük, így aztán nem egyszer balul végződtek ezek a kalandos vállalkozások. ,

Kémkedés és hírszerzés a török korban

A törökök elleni sikeres küzdelem alapvető feltétele volt, hogy a határvédelmi rendszert irányító bécsi hadvezetés és a magyar főkapitányok az ellenség terveiről mindig időben és pontosan informálva legyenek. Ennek érdekében a 16. század második felére több színtű hírszerző rendszert szervezett a keresztény hadvezetés. A szultán terveiről az isztambuli udvarban tartózkodó Habsburg-követek (diplomáciai kémkedés) számoltak be, akik a titkos információkat a szultáni díván főként szerb, bosnyák, magyar vagy német származású tisztségviselőitől, a nagy befolyással rendelkező tolmácsoktól, a szultán zsidó orvosaitól, más államok diplomatáitól és külön fizetett "titkos ügynökeiktől vagy levelezőiktől" szerezték. A határ menti török csapatok szándékairól (határ menti kémkedés) a híreket a magyar végváriak számára a pasák és bégek magyar íródeákjai, a hódoltsági falvak magyar bírái és jobbágyai - akiknek az adó beszolgáltatása címén szabad bejárásuk volt a török végházakba -, a váltságdíjuk összegyűjtésére kibocsátott keresztény rabok, a portyák során elfogott török katonák, az úgynevezett "nyelvek", végül, de nem utolsósorban a szintén szabadon járó magyar, raguzai és görög kereskedők szolgáltatták. A törökök - a diplomáciai kémkedést kivéve, állandó követségeket ugyanis nem tartottak - hasonló módon igyekeztek kikémlelni a keresztény fél szándékait.

Rabkereskedelem a török-magyar határ mentén

A Magyarországon berendezkedő törökök - a köztudattal ellentétben - sohasem hajtottak el több tízezer fős embertömegeket Magyarországról. A török-magyar határ mentén a 16-17. században ugyanakkor a váltságdíjért folytatott rabtartásnak külön szokásrendszere alakult ki. Az ebből származó bevétel a nehezen csordogáló zsold mellett mindkét fél katonasága számára fontos jövedelemmé vált. A portyák során ejtett rabokat a magyar és török végvári katonák a kótyavetyén osztották szét, majd árverezték és adták el. A fogságba kerültek ezután tulajdonosaikkal a váltságdíjban (sarc) hosszas és gyakran verésbe fajuló alkudozás során (egyeztek meg). A sarcuk összegyűjtésére kibocsátott rabok visszatéréséért rabtársaik füleikkel, orraikkal, fogaikkal, avagy tehetősebb hódoltsági mezővárosok - általában kényszerből - pénzzel vállaltak kezességet. A váltságdíj összegyűjtése gyakran évekig is eltartott, miközben a rab néha a Német Birodalom nagy részét is bejárta kolduló útja során. Ugyanakkor a kibocsátott rabokat számos íratlan törvény védte (például tilos volt őket megverni, viszont szekerekkel kellett szállítani), miközben érdekeiket fogva tartóikkal szemben egy tapasztaltabb társuk, az úgynevezett rabgazda képviselte. A rabok a sarcuk megszerzésével kapcsolatban kiállított iratok hitelesítésére még külön rabpecséttel is rendelkeztek.

Török-magyar párviadalok

Az egymással farkasszemet néző magyar és török végvárrendszer katonái az ellenség területére vezetett portyák mellett gyakran párviadalokban (duellum) is megküzdöttek egymással. A váltságdíjért folytatott rabtartáshoz hasonlóan a végvidéki bajvívásnak is külön szokásrendszere alakult ki. Egy-egy előkelőbb keresztény vagy török főtiszt gyakran szólította fel a szembenálló felet bajviadalra. A kihívólevél általában előadta a párviadal okát, megnevezte annak helyét, idejét és módját (kopjával, karddal, pallossal stb.), sőt néha sértegető szavakkal gúnyolta az ellenfelet, hogy az ne utasíthassa vissza a viadalra hívást. Békeidőben ugyanis a bajvívást az uralkodói rendeletek szigorúan tiltották, a valóságban a párviadalok mégis gyakoriak voltak. Miután a felek megegyeztek az összecsapásról, hitlevelet állítottak ki egymás számára, amelyben garantálták, hogy a bajvívás ürügyén nem állítanak csapdát egymásnak. Ebben meghatározták a fegyveres kíséretek létszámát és a párviadal lefolytatásának körülményeit. Ezek után a két fél a kijelölt napon, egy nagyobb mezőn, több száz fős katonaság előtt és párbajsegédek vezetésével ütközött meg. Egy-egy jelesebb bajvívó (például Thury György, Gyulaffy László vagy Magyar Bálint) alkalmanként egymás után akár több török vitézzel is megküzdött.

Török házak, otthonok

A törökök által birtokba vett városi házak hamarosan furcsa átalakuláson mentek keresztül: alsó szintjeiken deszkák takarták el az ablakokat. A muszlim családok így védekeztek a külvilág kíváncsi tekintete ellen. Aztán belül is hozzáláttak az átalakításhoz: a nagy szobákat sok válaszfallal apró helyiségekre osztották, hogy ne csak egymástól különülhessenek el, hanem a családokon belül a férfiak és a nők is külön lakrészt kapjanak (a férfiak házrészét szelámliknak, a nőit háremnek hívták). Akik kisebb, önálló házakba költöztek be, azok mindent úgy hagytak, ahogy találtak. A régi magyar házakból kiszorult katonák pedig sövényből és agyagból: paticsból építettek maguknak igénytelen hajlékot. A török házak belsejében bútort alig, textíliát viszont annál többet tartottak. A ruhaneműt ládákban vagy nagy batyukendőkbe kötve tárolták. Párnákon, derékaljakon, szőnyegeken és szőtteseken ültek és aludtak. A hideg ellen fémtálban izzó parázzsal védekeztek. A konyhai felszerelés egyszerű agyag- és fémedényekből állt. Nagyobb, míves bútorok, értékes fegyverek és lószerszámok, drága textíliák, illatszerek, jelentősebb élelmiszerkészletek és főleg könyvek csak a gazdagabbak házaiban fordultak elő.

Török ételek és italok, kávé és kávéházak

A törökök nagyon kedvelték a hússal, zöldségekkel és fűszerekkel töltött zöldségféléket és a nyárson vagy roston sütött húsokat (főleg a bárányhúst), de az itteni lakosság zömét kitevő katonák többnyire olcsó, közös kondérokban főtt levesekkel (csorbákkal) és gyümölcsökkel táplálkoztak. A hadba vonuló katonák szárított füstölthúst, mézet, tarhonyát és kétszersültet vittek magukkal. A békésebb időkben nagy keletje volt a mézes édességeknek, az italok közül pedig a gyümölcslevekből hígított sörbetnek, lefojtott mustnak vagy a csípős, erjesztett bozának.

A kávét valamikor a 15. század közepén "fedezték fel" Jemenben, s a 16. század elejére - az időközben létrejött kávéházakkal együtt - szinte az egész Közel-Keleten elterjedt. Az oszmán fővárosban, Isztambulban a század közepén nyíltak meg az első kávéházak, s bár működésüket a hatóságok nem nézték jó szemmel, hamarosan elindultak hódító útjukra a Balkán és Közép-Európa felé is. Magyarországra először 1579 végén hozott be kávébabot egy Behrám nevű kereskedő, s ettől kezdve nálunk is itták a török módra készített "fekete levest". Míg a magyar társadalom (annak is felső osztálya) jobbára csak a hódoltság elmúltával kapott rá a kávéivásra, az itt élő törökök minden rétege kedvelte a kávét, a városiak pedig (a nőket kivéve) szabad idejüket lehetőleg kávéházi társaságban töltötték el.