neosztoicizmus

Az európai humanizmus egyik kései áramlata. Képviselői az antik sztoikus bölcselet feltámasztásának szentelték munkásságukat. Tanulmányozták a nagy görög sztoikusok, Zénón, Kleantész, Krüszipposz tanításait, fordították, értelmezték Epiktétosz, Seneca és Marcus Aurelius írásait. A világ kiszámíthatatlanságával és bizonytalanságával az emberi lélek belső függetlenségét és egyensúlyát állították szembe. Rimay János megfogalmazásában: "ki magáé lehet, az ne legyen másé". A neosztoicizmus központi kategóriája a constantia, az állhatatosság volt. Ezen egy erkölcsi meggyőződésből fakadó életenergiát értettek, mely segít megőrizni az egyéniség integritását a környezet fojtogató hatásaival szemben. A neosztoicizmus nem jelentett teljes bezárkózást, visszahúzódást az udvarok és a politikai élet világától. A sztoikus értelmiség inkább a politika morális megújításán, megjavításán fáradozott. A neosztoicizmusnak Rimay Jánoson kívül számos kiváló magyarországi képviselője volt, pl. Révai Péter, aki az államelméleti irodalomban jeleskedett, Lackner Kristóf (1571-1631) soproni polgármester, aki emblematikus műveket írt és egy embléma-szótárt szerkesztett (Florilegius Aegyptiacus, Keresztúr, 1617), Náprágyi Demeter, a mecénás főpap, Petki János erdélyi költő (1572-1612) vagy az Epiktétosz-fordító Thordai János (1597-1636).

ÁP-SzJú