barokk

A barokk fogalma ma is vitatott stílustörténeti kategória. A barokk ízlés a 16. századi Itáliából indulva terjedt el Európa-szerte, különösen a katolikus régiókban, nálunk a 17. század elején kezdődik. Szellemiségében erősen kapcsolódik az ellenreformáció ideológiájához, mintáiban pedig a reneszánsz, illetve manierista stílushoz. A fő elv változatlanul az antikvitás imitálása - természetesen a kor megváltozott ízléséhez és céljaihoz alakítva. Magát a szót eredetileg pejoratív értelemben (szabálytalan, érthetetlen) használták a korszakra, amelyet ez az elnevezés távolról sem világít meg annyira, mint a reneszánsz, vagy a manierizmus a sajátját. A barokk minden képző- és iparművészeti műfajban a nagy egységekben és főképp egységességben gondolkodik; az építészetben a nagyszabású épületegyüttesek, a társművészeteket felhasználó, mindent elárasztó pompa, a szobrászatban és a festészetben a mozgalmasság, érzelmi túlfűtöttség jellemzi. A barokk magyarországi megjelenése a 17. század harmincas éveire tehető a királyi országrészben, de a század folyamán nem válik itt sem általánosan jellemzővé, Erdélyben pedig ebben az időben tovább él a késő reneszánsz.

A barokk poétikája fontosnak tartja a tanítás és gyönyörködtetés egységét, s ebben Arisztotelész és Horatius elméleti írásaira hivatkozik. Mivel gyakran ideológiai célok szolgálatába állítja a műveket, az alkotások nem mentesek a propagandisztikus fogásoktól, ami az irodalomban azt jelenti, hogy a külsőségek, a formai elemek fokozott szerepet kapnak. A barokk műfajválasztásában is kedveli a monumentalitást, ezért is eleveníti fel az ókori eposzt. A gyönyörködtetés előtérbe kerülésével fontos szerepet kap a meglepetés, a csodálatkeltés, a fordulatokban bővelkedő cselekmény. A stílust megújítja, lényeges eszköze a minél meglepőbb metaforák kitalálása, valamint az igen bonyolult, hosszú körmondatok.

ÁP-SzJú-MÁ