A történelem értelmének, céljának firtatása mellett hosszú évszázadok óta sokan foglalkoztak hasznának megfogalmazásával is. Az ókortól fogva különböző megfontolásból a legtöbben úgy vélték, hogy hasznos és értékes dolog a történelemmel foglalkozni. A Hérodotosz előtti történetírás (elmondás) nem volt más, mint a fontosnak tartott múltbéli események elősorolása, ismételgetése, amely során nem különültek el a mesés-mitikus és a valóságos elemek. Az emberiség korai történelme során, amikor az ismeretek szóbeli átadása és a felnőttek viselkedésének utánzása jelentette a nevelést, a történelem "haszna" didaktikai, erkölcsi, esztétikai síkon volt megragadható. A történelmi tárgyú legendák, mesék, mítoszok, versek és dalok a fiatalokban kialakították a közösséghez (népükhöz) tartozás érzését, útmutatókat és példákat tartalmaztak a viselkedési formákra vonatkozóan, közvetítették a csoport értékrendjét, világról vallott felfogását, íratlan törvényeit. A múlt ilyen módon kiemelt és emlegetett, nemzedékeken át megőrzött eseményei erősítették a közösség tagjainak identitását, segítették őket abban, hogy minden más csoport tagjaitól megkülönböztessék magukat, és hozzájárultak jelenük normáinak megértéséhez.

Hérodotosz abban az értelemben valóban a történetírás atyjának tekinthető, hogy az igazság vizsgálatát mint meghatározó elemet vezette be a kutatásokba. Az ő, valamint más ókori történetírók (pl. Thuküdidész, Cicero stb.) pragmatista szemlélete, vagyis annak hangoztatása, hogy "a történelem az élet tanítómestere" (Cicero), széles körben fennmaradt egészen a XIX. századig, sőt napjainkra sem tűnt el a történelem hasznát firtató művekből.

A XVIII. századtól jelent meg az az új koncepció a történetírásban, amely nem pusztán tanítói célzattal, igazságtartalmuk és példaértékük miatt tartotta fontosnak a történelmi események vizsgálatát, hanem azok keletkezése, keletkezésük oka érdekelte a kutatókat. Herder volt az első kezdeményezője az effajta vizsgálódásnak, Ranke pedig az első megvalósítója.

A múlt század a "történelem százada" és a neveléstörténeti kutatások kiszélesedésének időszaka is volt. A tények alapján felfogott történetírás szerint a múlt maga ugyan elveszett, a történelmi emlékezés ugyanakkor segíthet az ember jelenbeli problémáinak megoldásában. Egy másik irányzat szerint a történelem nem csak az emlékezés, de a valóság szintjén is él a jelenben. "Az idő nem pusztán örökség, de magának a szellemnek az összetevője. Nem egyszerűen a valós események összessége a történelem, hanem magának a valóságnak a része" - írta Zubiri, másokhoz hasonlóan kifejtve azt, hogy a történelem haszna abban áll, hogy az tulajdonképpen a jelen tudománya.^[25]

A történelem, a történetírás hasznosságát nagyon sajátos és elgondolkodtató módon fogalmazta meg századunk egyik történésze. Szerinte a történetírás gyakorlati és szórakoztató tárgy, mely "nem nyújt a világról kész elméletet, de tanulmányozóit ellátja anyaggal, melyből a maguk számára az felépíthető. Senkit sem képesít a jövő megjóslására, de megajándékoz azzal az előérzettel, hogy minek a megtörténtét tételezzük valószínűtlennek; fenntartja a tudás helyett talán inkább a józan észbe vetett reményt."^[26]

A történelem ismeretének haszna - mint e néhány példából is látható - többféleképpen felfogható. Értelmezése koronként más és más árnyalatokkal gazdagodott, és a mai napig vannak olyanok, akik - mint valaha a karteziánus racionalizmus némely képviselői -, haszontalansággal vádolják, és azzal, hogy nem lehet az igazi (objektív) megismerés forrása. E kérdéssel szorosan összefüggnek azok az évezredes viták, melyek a történelem tudomány-voltáról folynak.