A neveléstörténet mint diszciplína leírásával foglalkozó művek szerzői általában megpróbálkoznak a tudományrendszertani hely kijelölésével. Míg régebben egyesek úgy határozták meg a neveléstörténetet, mint a pedagógia "segédtudományát"^[77] illetve mint a pedagógia "határtudományát",^[78] újabban többen úgy emlegetik hazánkban is, mint a művelődéstörténet egyik sajátos területét, mely a pedagógia különböző diszciplínái által felvetett kérdésekre keresi a választ történeti keretek között.

A neveléstörténet tudományrendszertani helyének meghatározásakor tehát a legfontosabb kérdések az alábbiak:

1. Hol helyezkedik el más neveléstudományok között?
2. Milyen a helyzete a történelem egyéb ágaihoz viszonyítva?
3. Milyen kapcsolatok állnak fenn a neveléstörténet és más embertudományok között (pl.: pszichológia, szociológia, kulturális antropológia, demográfia stb.)?

1., A neveléstörténet más neveléstudományokhoz viszonyított helyzetének meghatározását Mialaret szerint az nehezíti, hogy szinte lehetetlen egy egységes osztályozási rendszer kidolgozása. Ennek oka abban áll, hogy a különböző országokban kialakult, nevelési helyzetek leírására kifejlődött tudományok nem összevethetőek, illetve az ugyanazon névvel jelölt diszciplínák nem mindenütt és mindenkor hordozzák ugyanazt a tartalmat.^[79]

Míg az elmúlt században a pedagógia tudományos fejlődésének első lépéseinél jobbára csak a neveléselméletet, a didaktikát és a neveléstörténetet emlegették önálló ágként, mára a helyzet jelentősen átalakult. Első ízben a század elején kibontakozó pszichológiai és szociológiai kutatások gazdagították új területekkel a pedagógiát, azóta pedig az oktatásügyi törvénykezés és adminisztráció területétől kezdve az oktatásgazdaságtan, az összehasonlító pedagógia, a speciális nevelés és számos más önállósodó diszciplína tagolódott a pedagógia összefoglaló megnevezés alá. A filozófiai, kultúrantropológiai, etikai, etológiai, kommunikációs, nyelvészeti, orvosi és egyéb kutatások annyi eredményt hoznak felszínre, hogy ezekből építkezve egyre több új, autonóm diszciplína jelenik meg a pedagógián belül. A Briand Conant által 1960-ban javasolt "neveléstudományok" elnevezés többesszáma tehát nagyon is indokoltnak látszik. A pedagógia rendszere állandóan változik (bővül), felépítése csak több dimenziós modellel képzelhető el. Legteljesebb magyar nyelvű leírását a legutóbbi időkben Zsolnai József adta, aki a nemzetközileg szokásos rendszerleírásokhoz képest is új rendszertan leírását végezte el.^[80]

A neveléstörténet nem pusztán egy ezek között a diszciplínák között, hanem a neveléstudományok globális értelmezéséhez szükséges terület, melynek vizsgálata bármely pedagógiai diszciplína esetében megkerülhetetlen. Minden esetben szükség van a történeti dimenzió áttekintésére. A neveléstörténet és neveléstudományok kapcsolatát másik aspektusból vizsgálva - Vág Ottó megfogalmazása szerint -, a neveléstörténeti alapkutatások és speciális kutatások egyaránt a neveléstudományi alapkutatásokhoz tartoznak.^[81]

2., A másik kérdés az, hogy milyen a neveléstörténet helyzete a történelem más ágaihoz viszonyítva. A művelődéstörténet keretein belül értelmezhető, azonos helyen a művészet, az irodalom, az eszmék történetével, és csakúgy, mint azok, "hibrid" természetű diszciplína. általános értelemben történetinek fogható fel, sajátos tárgyát tekintve viszont pedagógiainak. A történelemnek minden ágával kapcsolatban áll, noha nem azonos közelségben. (Sokkal szorosabb kapcsolatot mutat például a tudománytörténetekkel, mint a régészettel, az írástörténettel mint a színháztörténettel, de egyiktől sem választható el teljesen.) A már Michelet által is dicsőített, az Annales-iskola és a posztmodern történetírás képviselői által pedig teljesen kibontott "totális történelem" kutatása és megragadására tett törekvések a neveléstörténet tárgyát és ennél fogva más diszciplínákhoz való kapcsolódásait is lényegesen kiszélesítették. A történelem területei közül a neveléstörténet különösen szoros kapcsolatban áll a társadalom-, eszme-, filozófia-, vallás- és egyház-, mentalitás- tudomány- és családtörténettel, de sokat merít a gazdaság-, politika-, jog-, historiográfia-, irodalom-, művészet-, technika-, intézmény-, gyűjtemény- (könyvtár-, múzeum-, levéltár-), életmód-, divat-, zene-, sport- és írástörténet kutatási eredményeiből, épít a bibliológia, a régészet, pecsét- és oklevéltan, a történeti földrajz és történeti demográfia és statisztika vizsgálódásaira és kutatási módszereire.

3., A neveléstörténet esetében is igaz az, hogy számos embertudománnyal szoros kapcsolatban áll, a pedagógiai és történeti tárgyú diszciplínákon kívül más tudományok eredményeit és kutatási módszereit is felhasználja. A neveléstörténész munkáját is nehezíti azonban az a specializáció, amely a tudományok történetében végbement. (Az UNESCO 1973-ban közzétett javaslata szerint 24 tudományfőág, 221 tudományág és 995 alág helyezkedik el a tudomány fáján.)^[82] Interdiszciplináris kutatásokra van tehát szükség, amely ugyan szükségesnek és hasznosnak látszó eszmény, ám gyakorlati megvalósítása meglehetősen nehéz. Egyrészt igen széleskörű ismereteket és több nyelv legalább olvasási szintű ismeretét követeli meg a neveléstörténésztől, hogy alkalmassá váljon párbeszédet folytatni más tudományok művelőivel, és minél gyorsabban adaptálja a legújabb kutatási módszereket és eredményeket saját kutatásaihoz. A másik dolog, ami nehezíti az interdiszciplináris kutatások folytatását az az, hogy általánosan tapasztalható jelenség napjainkban az egyes diszciplínák közötti határok állandó változása, elmozdulása.^[83] Az interdiszciplináris kutatásokat ugyanakkor több dolog is erősíti, amelyeket Piaget általában, a társadalomtudományokkal kapcsolatosan fogalmazott meg: bizonyos - mindenütt megtalálható - alapproblémák konvergenciája. Ezek a problémák ugyan a szervetlen világgal igen kevés kapcsolatot mutatnak, nagyon közvetlen módon kapcsolódnak viszont az "élettudományok" bizonyos központi kérdéseihez. És végezetül: e problémák megoldásához nincs más eszköz, mint azokhoz az alapismeretekhez folyamodni, amelyek a közös mechanizmusok valóságában rejlenek.^[84]

A neveléstörténet a nehézségek ellenére sem művelhető más tudományok eredményeinek ismerete nélkül. Így a pszichológia, a szociológia, a filozófia, a néprajz, a kulturális antropológia, a nyelvészet, az etika, a politológia, az informatika azok a tudományok, amelyek egyes eredményei és/vagy kutatási módszerei alapvetően fontosak a neveléstörténeti vizsgálódások szempontjából.

A neveléstörténet esetében is világosan látszik az a - más tudományágakra is jellemző - jellegzetesség, hogy nem csupán vizsgálódásának tárgya és kutatási módszerei változnak, bővülnek az idők során, de más tudományokhoz viszonyított helyzetét tekintve is folyamatos elmozdulás tapasztalható. Mészáros István az elmúlt évtizedek alakulási tendenciáit vizsgálva azt a következtetést vonta le, hogy az iskolatörténet fokozatosan betagolódik a történeti szakdiszciplínák közé, és 2000 körül "- mint a művelődéstörténet egyik középponti területe - elsősorban a történettudomány szerves része lesz, kikerülve a neveléstudomány mai keretei közül (ennek minden kutatásszervezeti, kutatóhelyi, kutatóképzési, egyetemi oktatási következményeivel együtt)."^[85] (Ennek jele például az, hogy egyre több történész foglalkozik neveléstörténeti kutatásokkal,^[86]és egyre kevesebb olyan neveléstudományokban képzett szakember, akinek nincs történészi végzettsége. E tendenciát támasztja alá továbbá az a tény, hogy például a szerző által ismert spanyol egyetemek egynémelyikén a neveléstörténészek újabban a történeti tanszékekhez kapcsolódnak, és nem a tanárképzéssel foglalkozókhoz.) Az átmenet azonban - ha egyáltalán valóban végbemegy -, miként Mészáros is jelzi, nem lesz problémamentes.^[87] Nem elegendő ugyanis a történelem ismerete, a szakszerű történeti kutatási módszerek alkalmazása, hanem a neveléstörténeti (iskolatörténeti) tanulmányoknak "nyilvánvalóan neveléstudományi-pedagógiai szempontból is teljes hitelességűeknek, egzaktaknak, szakszerűeknek kell lenniük. Tehát annak a történettudományi téren kellően képzett és gyakorlott történetkutatónak, aki iskolatörténeti kutatásba kezd, megfelelő neveléstudományi szakértelemmel, pedagógiai fogékonysággal és probléma- érzékenységgel is rendelkeznie kell."^[88] Emellett pedig fontos annak kiemelése, hogy bárhová sorolódik is a neveléstörténet a tudományok rendszerén belül, feltétlenül fontos és nélkülözhetetlen helye lesz a tanárképzésben kötelező jelleggel oktatott diszciplínák sorában.