A kongói királyság története bizonyos tekintetben kivételes Afrikában. A XV. sz. utolsó évtizedétől létezett e politikai alakulat. Létrejötte azoknak a portugál katonáknak, misszionáriusoknak és munkásoknak a megjelenéséhez köthető, akik 1491-ben vonultak be a térség fővárosába.
"Kongó" területe Északon a mai Gabon, Délen pedig a Kivawa folyó partjáig nyúlott, 300.000 km-nél is nagyobb volt a királyság. A XVII-XVIII. század fordulójától megerősödő szeparatista törekvések az 1700-as évek elejére teljesen megtörték a kongói királyság politikai egységét.
A hit, a társadalmi viszonyok és az életstílus Kongóban alkalmazkodott a meglévő közösségi formákhoz. A lakosság nagy része szabad faluközösségekben élő földműves volt. A földet jórészt az asszonyok művelték, a férfiak erdőirtással, kunyhó építéssel, hálók, kosarak, edények és vasszerszámok készítésével foglalkoztak.
Bár a térségben jezsuita misszionáriusok nyitottak olyan iskolákat, ahol keresztény alapelvek szerint tanították a gyermekeket, az őslakosok túlnyomó többsége a hagyományos nevelési szokások szerint nőtt fel.