Afrikában is vannak speciális iskolák, amelyek a felnőttek
megfigyelésével és utánzásával elsajátítható dolgokon túlmenő ismereteket
közlik.
Ezeket az iskolákat avatási iskoláknak nevezik, és főleg fiúk számára
tartják fenn, bár egyes társadalmakban vannak ilyenek a leányok számára is.
A leánynak majdnem minden társadalomban át kell mennie
valamilyen speciális
iskolán, még ha az néhány hétig tart is, mielőtt felnőttnek tekintenék.
Minden törzs iskolája eltér a másikétól, de igazán jelentős különbséget csak
néhány pontban találunk, s ezek a gazdálkodás módjának felelnek meg.
Kezdjük a vadászokkal, mert - mint rendesen - az ő rendszerük a
legegyszerűbb, és a legközvetlenebb. Nincsenek igazi iskoláik, de a
pigmeusok elküldik fiaikat földművelő szomszédaik avatási iskoláiba. Ennek
is megvan az oka. Elsősorban azt akarják bebizonyítani, hogy a falu
világában is el tudnak igazodni, és illően tudnak viselkedni, míg a falusiak
teljesen elveszettnek érzik magukat a pigmeusok erdei világában.
Egyes busman vadásztörzseknél is megvan a beavatás szokása, de nem
kötelezően. Az erre vállalkozó fiúkat különleges dalokra és táncokra
tanítják meg, amellett megismertetik egy furcsa dologgal, a zugattyúval,
vagy az ő nyelvükön a
csomával. Ezt széltében használják Dél- és Kelet-Afrika
avatási iskoláiban, s ezért valószínű, hogy a busmanok az egész
szertartást máshonnan vették át. A zugattyú egy alig arasznyi fadarab,
többnyire eléggé laposra faragva. Egyik végén lyuk van, s ebbe zsineget
fűznek. Ha a csomát úgy csavarják meg, hogy a zsineg jól összecsavarodik, s
azután gyorsan körbe forgatják, a zsineg kiegyenesedik, majd újra
összecsavarodik, s a zugattyú propeller módjára ível előre-hátra a
levegőben. Majdnem állatra emlékeztető nagy zajt csap, amelyet persze
változtatni lehet azzal, hogy gyorsabban vagy lassabban forgatják. A hang
aszerint is alakul, hogy milyen a zugattyú formája. A fiúk sohasem hallották
ezt a hangot, mert az avatás mindig a nőktől és az avatatlanoktól távol
folyik le; így a zaj első hallásra meglehetősen ijesztő. Ez része a
próbatételnek: a fiúktól elvárják, hogy leplezzék félelmüket, és
érdektelenséget tanúsítsanak. Ami a busmanokat illeti, ebben áll az egész.
Az avatottak egy-egy csoma tulajdonosaivá lesznek, homlokuk közepére pedig
sajátos jegyet vésnek annak jeléül, hogy átestek a szertartáson.
De az igazi busman avatás, akárcsak a pigmeusoké is, minden ilyen titkos
szertartás nélkül megy végbe. Hiszen végtére is az embert valamibe kell
beavatni, s ez a valami egészen más a vadászoknál, mint a többi népnél.
Minden avatási ceremónia hasonlít a csoma-szertartáshoz annyiban, hogy
valamilyen titkot foglal magában. A legtöbb számos titkot ölel fel,
amelyeket úgy tanítanak meg, hogy rettenetes büntetésekkel fenyegetik meg
azt a beavatottat, aki elárulja őket. Így bizonyos értelemben valamennyi
ilyen iskola valamilyen "titkos társaságba" avatja be a jelöltet. Egyesek
valóban titkosak annyiban, hogy senki sem ismeri a tagokat. Mások csak abban
az értelemben titkosak, hogy valamennyi beavatott bizonyos fontos titkok
birtokában van.
A titkok fő indoka a védelem, amely irányulhat a lopás vagy az ellenséges
cselekmények ellen. De a vadászoknak nincs szükségük ilyesféle védelemre.
Olyan kevés vagyonuk van, hogy valójában nincs mit ellopni tőlük;
ellenségtől pedig nem félnek, legyen az valódi vagy természetfölötti. Az ő
világukban nincsenek titkok. A rendkívüli nyíltság a vadászok egyik fő
jellemvonása. Avatásuk is nyílt, közvetlen, és nem zárt, titkos társaságba,
hanem egyenesen a felnőttek életébe vezet.
Amikor a pigmeus gyermek kilép a
bopiból, és ifjúvá lesz, ő is egyféle
iskolába kerül. Nem vadászhat még férfimódra, de elkísérheti a vadászokat,
és külön helyet adnak neki, ahol bizonyos szerepet játszhat. Ez nem olyan
veszélyes, mint a férfiaké, de bátorságot, ügyességet és éles szemet kíván.
A férfiak félkörben állnak hálóiknál, az asszonyok és gyermekek pedig
behajtják a vadakat a félkörbe. De valószínű, hogy egyik-másik állat
kiszökik a hajtás szélén. Itt állnak a fiatalok. Koruk szerint némelyiknek
lehet dárdája, a másiknak nem; van olyan fiatal is, aki puszta kézzel
próbálja elfogni a menekülő vadat. Egyesek íjjal és nyíllal vannak
felszerelve, de ezzel különösen óvatosan kell bánniuk; egy menekülő antilop
gyorsan mozog, s a vadásznak még gyorsabbnak kell lennie, ha íjjal és
nyíllal akarja elejteni, ügyelve arra is, hogy senki se legyen mögötte, akit
a célja tévesztett nyíl eltalálhat!
Az ifjak gyakran fognak így kis állatokat, néha még kézzel is. A nagyvad
sokkal nehezebb és veszélyesebb, mert a csapdába ejtett állat elkeseredett
és gonosz. Még a kisebb antilopoknak is éles, hegyes szarvuk van, és jó
hasznát tudják venni. A szép kis vizibivaly rosszindulatú állat, és
veszélyes, borotvaéles fogakkal rendelkezik. A vadászat zajában és
izgalmában könnyen megesik, hogy valaki az egyik állatra fordítja figyelmét,
de nem látja vagy hallja a másikat, mely éppen a háta mögött van. Mégis
olyan alapos a fiatalok kiképzése, hogy ritkán történik baleset.
Azután eljön a nagy pillanat, az avatás végső aktusa, amikor a
fiatalember elejti első "igazi" vadját, amint ők mondják. Ez lehet egy
valóban nagy antilop, egy okapi vagy éppen egy bivaly. Büszke pillanat ez, s
az egész vadásztársaság egybegyűlik, hogy szerencsét kívánjon az ifjúnak, és
megbámulja az elejtett vadat. Ha egymaga vagy néhány barátjával együtt
vissza tudja vinni a táborba, meg is teszi. Megtörténik, hogy póznához
kötözi, s akkor néhányan vállukon szállítják el. Egyébként a helyszínen
feldarabolják, s úgy juttatják a táborba. Ezt azonban nem osztják fel úgy,
mint a hús többi részét. Amikor mindenki visszatért a vadászatról, a
hőstettet újra meg újra előadják azok, akik látták, vagy azt hiszik, hogy
látták, és rendesen el is táncolják az egész vadászatot. Az ifjút még talán
finoman ki is gúnyolják, mert ha jó is, hogy meg van elégedve magával, nem
szabad büszkének lennie. Egy pigmeus sohasem tarthatja magát többnek, mint
bármelyik másik.
Ezután megfőzik az állat húsát, s a férfiak leülnek, hogy megegyék.
Közöttük ül az eddigi ifjú, aki most már férfivá lett, és együtt ehet a
férfiakkal. Az egész dolog ilyen egyszerű és közvetlen. Nem is annyira a
bátorságát kellett bebizonyítania, hanem inkább ügyességét és arra való
képességét, hogy elejtse a férfihoz illő zsákmányt. Most, hogy már férfi,
illik hozzá a házasság is. A férfi csak akkor nősülhet meg, és csak azután
lehet saját hálója, hogyha elejtette az első "igazi" vadat. A busmanok
szokásaival szemben, akiknél a férfikorba lépés ugyancsak az első nagy vad
elejtésével történik meg, a férfiak megjelölik az ifjút, kis vágásokat
ejtenek a bőrén: homlokán, karjain és esetleg körbe a mellén is. Erdei
növényekből gyurmát készítenek, az állat zsírjával keverik össze, s amikor
feketére égett, bedörzsölik a vágásokba. Ezek a tetovált jelek egész
életében emlékeztetik a fiatalembert győzelmének napjára.
Fordította: Bónis György
Colin M. Turnbull: Az afrikai törzsek élete
(Gondolat, Budapest, 1970.) 74-77. o.