Az írnok
...e társadalomnak egyik legfontosabb tagja az írnok volt. A közemberek helyett az írnok írta a leveleket, ő fogalmazta meg a szokásos hivatalos okmányokat arról, hogy kölcsönt adtak és vettek, vásároltak és eladtak. A bonyolult templomi és udvari adminisztráció levéltárai kezelését ugyancsak az írnokok rétegére bízta. Lehetséges, hogy bizonyos időszakokban viszonylag széles körű volt az írástudás, általában azonban az ékírás rendszerének bonyolultsága hosszú idejű képzést tett szükségessé a jól felkészült írnokok számára. A szakmának kétségkívül jelentős tekintélye volt: Sulgi királyt irodalmi szövegekben dicsőítik írásbeli teljesítményéért, Assur-bán-apli mintegy 1400 évvel később büszke volt rá, hogy tudott olvasni. Ezek voltak a kivételek; jellemzőbbek azok az esetek, amikor a király levélírója utóiratot illeszt a levélhez, amelyet csak a táblát majd felolvasó írnoktársa szemének szánt.

Az iskolákat a templomok tartották fenn, de nem volt rájuk kizárólagos joguk. Urban Woolley egy olyan házra bukkant, amelyik alkalmasint egy tanítóé lehetett, mert diákok elhelyezése céljából átalakították, és írásbeli gyakorlatokat találtak elszórva benne. Az óbabilóni kor még nevezetesebb "iskolája" a Máriban lévő nagy királyi palotához tartozott. Itt a királyi lakosztályok és a hivatali szárny között két terem agyagtéglákból készült padsorokkal volt felszerelve, és a padlón iskolai gyakorlatokat találtak. Az effajta "gyakorlótáblák" legnagyobb gyűjteménye Nippurból származik, ahol virágzó központja volt az írásmesterségnek. Sok tábla félreismerhetetlenül gyakornokok vagy éppen egészen kezdők munkája. Másokról megismerhetjük az oktatás módszereit. Ez utóbbiak két hasábra vannak osztva, bal oldalon a tanár "mintaszövege", a jobb oldali hasábra a tanuló írta a maga változatát, ezt letörölték, és a táblát újra használták. A tanuló hasábját némelykor oly sokszor törölték le, hogy végül le kellett vágni, és csak a bal oldali rész maradt meg. Másik tanítási módszer: a lekerekített tábla egyik oldalára írták a mintaszöveget, a másik oldalt a tanulónak hagyva, aki ilyenkor nem tudta egyszerűen lemásolni a jeleket, hanem minden alkalommal meg kellett fordítania a táblát, ha össze kellett hasonlítania szövegét az eredetivel.

A tanítás alapjául jelek és szavak hosszú jegyzékei szolgáltak, ezeket "szótári szövegek"-nek hívjuk. Némelyik jegyzék az ékírásos írásbeliség legkorábbi ismert szakaszáig követhető nyomon. Az eredetileg sumer szöveg mellé az idők folyamán akkád fordítást csatoltak, és így többek között a növények, állatok, eszközök, élelmiszerek neveit két nyelven felsoroló, felbecsülhetetlenül értékes speciális szójegyzékek sora áll rendelkezésünkre. A sumerek nagy rendszerezők voltak, s jegyzékeik felölelik világuk minden természeti jelenségét éppúgy, mint az ember alkotta tárgyakat és fogalmakat. Az írnokok képzésének kezdeti szakasza javarészt ezeknek a jegyzékeknek kívülről való megtanulásából állt, de a későbbi években speciális tárgyak felé is továbbléphettek. Matematikai problémák, földmérési feladatok, sőt úgy látszik, a zene is a tananyagba tartozott. Az óbabilóni korban minden magasabb színvonalú iskolai anyag sumer nyelvű volt, és a tanterv igen sokféle szöveget tartalmazott. Különösen népszerűek voltak a rövid közmondások, egyenként és gyűjteményekben is. Soknak az értelme számunkra, 4000 év után, reménytelenül homályos, de némelyik ma is időszerű: "A barátság egy napig tart, a rokonság örökké", vagy "Ha az írnok keze olyan gyors, mint a szája, fogadd fel." Kedveltek voltak továbbá a királyt dicsőítő himnuszok, az utolsó sumer, Ur III. dinasztiájához tartozó királyok levelezése - a nekik írt és tőlük kapott levelek valódi történeti dokumentumnak tekinthetők - és a "viták". Ezek a jellegzetes sumer alkotások riválisok közti szópárbajokat írnak le. A vetélytársak néha csak iskolás fiúk, de megszemélyesített fogalmak, mint "a tél és a nyár", "a szarvasmarha és a gabona" vagy "a kapa és az eke" közti vetélkedések is előfordulnak.

Az óbabilóni iskolák számunkra legmegragadóbb alkotásai azonban a sumer mítoszok és eposzok. A mítoszok Sumer isteneiről beszélnek el történeteket, egyesítve bennük a primitív vallást a környező világot magyarázó, átgondolt, oknyomozó leleménnyel. A sumerek, mint a legtöbb nép, isteneiket emberi formában jelenítik meg, és néhány eposz, amely a Sumer hőskorában élt királyok - Enmerkar, Lugalbanda, Gilgames - tetteiről számol be, isteneket és istennőket is bevon a cselekménybe. Mítosz és eposz egyaránt a homéroszi költeményekre emlékeztető tárgyilagossággal tekint az istenek világára. Az egyik mítoszból a vízözöntörténet legkorábbi változatát ismerjük meg - Noé bibliai vízözönének ősét. Miután elbeszéli a világ és az emberiség, valamint a vízözön előtti öt város - Eridu, Badtibira, Larak, Szippar és Suruppak - teremtését, a költemény arról szól, hogyan bocsátottak vízözönt a földre az istenek elhatározásából, és miképp figyelmeztette Enki, a bölcsesség istene Ziuszudrát, a mezopotámiai Noét. Majd ezt olvassuk: "Miután a vízözön hét napon és hét éjen át zúdult a földre, és heves szelek dobálták a nagy hajót az áradatban, előbújt a nap, és nappali világosságot árasztott égre és földre. Ziuszudra nyílást vágott a nagy hajón, és a napsugarak megvilágították belsejét."

Későbbi hagyományok
Mint látni fogjuk, jóval később ugyanez a mítosz ismét felbukkan más alakban, de az óbabilóni kor kivételével valójában nagyon keveset tudunk az írástudók világáról. Bizonyára a következő dinasztiák is támogatták az írás mesterségét, hiszen a királyok a közigazgatás tisztán gyakorlati követelményein kívül más tekintetben is az írnokokra voltak utalva: ők voltak a hagyomány letéteményesei. A mezopotámiai ember nagyon is tudatában volt civilizációja régiségének, és ezt az érzést tükrözik az olyan dokumentumok, amilyen a sumer vagy az asszír királylista. Egy-egy asszír király időről időre beszámol arról, hogyan talált rá egy templom újjáépítése során valamelyik korábbi király alapító okmányára, s bánt vele olyan megbecsüléssel, amilyenre maga a felirat intette őt. Nabú-naid, késő babilóni király, az ősi Szippar romjai között ásva rábukkant a nagy Sarrukín király szoborfejének felére, és hosszú feliratban számol be arról, hogyan állíttatta helyre kézműveseivel a másik felét. A Sarrukín szobra előtti áldozatokat felsoroló táblák mutatják, hogy a tiszteletadás valóban méltó volt.

Assur-bán-apli, az utolsó nagy asszír király is az irodalom pártfogója volt. Ninivei palotájában megtalálták az általa gyűjtött vagy a számára írt ékírásos táblákat tartalmazó nagy könyvtárat. Több évtizeden át ez alkotta a mezopotámiai irodalmi ismereteink gerincét, és még ma is az ő könyvtára szolgál irányadóul a sumernek mint élő nyelvnek az eltűnése után eltelt ezer vagy még több év ékírásos hagyományait illetően. Assur-bán-apli közelebbi indítékai nem világosak. Néha azt olvassuk, a tábla lemásolásának oka, hogy "magam tanulmányozzam", s ez arra csábít, hogy feltegyük: a táblák iránti komoly, tudós lelkesedés ösztönözte. Gyakrabban találkozunk azonban azzal a gyakorlatias magyarázattal, mely szerint azokat a kézikönyveket és tájékoztató munkákat gyűjtötte össze, amelyekre a papoknak és előjel-magyarázóknak szükségük volt ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak a király, az udvar és a hadsereg testi és lelki jólétéről. Egy irodalmi műveket felsoroló tábla például azt állítja kolofonjában, hogy "Éa [a varázslás istene] tudományát, a siratópapok ismereteit, a látnokok titkait, mindazt, ami a nagy istenek szívét megengesztelni hivatott, az asszíriai és babilóniai eredetiek alapján táblákra leírtam, az eredetivel összevetettem, és Ninivében, Nabú templomának, az Ézidának könyvtárában elhelyeztem őket".

Assur-bán-apli könyvtárának nagy része előjeltáblákból és más vallási tárgyú szövegekből állt, de voltak benne szójegyzékek és néhány kimondottan irodalmi mű is. Ritkaságukból ítélve, ezeket valószínűleg lényegtelennek tartották, a mi figyelmünkre azonban annál inkább igényt tarthatnak. A gyűjtemény büszkesége a Gilgames-eposz. A nagy hősről szóló különböző sumer elbeszélések már az óbabilóni kor előtt összefonódtak a vízözöntörténettel, és több táblát betöltő, élvezetes akkád nyelven írt, egyetlen nagy eposzt alkottak. A ninivei könyvtári változat 12 táblát tölt meg, nyelve sokkal merevebb, az egyes epizódok pedig jóval hosszabbak. Ez szinte szabályként ismétlődik az írnokok által készített szövegek nagy részénél: a sumer eredetit követően az első akkád változatot az óbabilóni korban foglalták írásba, ezt azután folyamatosan új szövegekkel egészítették ki, miközben az akkád fokozatosan kiszorította a régibb nyelvet. Másolók, újra kiadók és szerkesztő-összeállítók nemzedékei követték egymást, s ez a folyamat Assur-bán-apli könyvtárában érte el a tetőpontját, de aligha meglepő, hogy ily módon a szövegekből végül javarészt eltűnt az életszerűség.

Az Assur-bán-apli korabeli írnokok jóval több mint ezer évvel korábbi babilóni iskolák diákjai által használt közmondásokat másolgattak, az imákat, himnuszokat és hasonló alkotásokat életre hívó ihlet, sőt gyakran maguk a szavak is, úgyszólván megdermedtek a Hammurapi-dinasztia bukását követően. Ez után, ha eltekintünk a történeti feliratoktól, amelyeket csak ritkán másoltak újra, az írnokok kezéből kikerült irodalmi anyag szinte egyetlen lényeges darabbal sem gyarapodott. Meglepő, hogy a babilóni és asszír írnokok konzervativizmusával ellentétben, a Mezopotámián kívül talált "irodalmi" ékírásos szövegek esetében pontosan a mi ízlésünknek legrokonszenvesebb alkotások iránt mutatkozik vonzódás: a Gilgames-eposznak egy töredéke a palesztinai Megiddóból származik, az Adapa-legenda és a "Nergal és Ereskigal" mítosz részletei pedig olyan távolról kerültek elő, mint az egyiptomi el-Amárna. Bogazköyben, a hettita fővárosban Sarrukín és Narám-Szín akkád királyokról szóló legendák töredékeit találták meg, és itt is voltak másolatok a Gilgames-eposzról, hettita fordításaival együtt.

Asszíria tudós királya
Assur-bán-apli írnokai csodálatos beszámolókat hagytak ránk a király katonai sikereiről, de ahogyan az ő számára is az volt, számunkra is kétségtelen, hogy legnagyobb sikerét mégsem karddal, hanem íróvesszővel aratta. (...) Gyermekkori tanulmányairól maga mondja: "Bonyolult számtani reciprokszámításokat és hasonló nehézségű szorzásokat oldok meg, nehezen érthető agyagtáblákat olvasok, amelyeken homályos a sumer nyelv és nehezen értelmezhető az akkád." Ezután más területeken - például a dárdavetésben - való jártasságának leírásával folytatja. Néhány agyagtáblából ítélve, amelyeket tudósai írtak számára, lehet, hogy a király nem ért el túlságosan magas szintet az írnoki mesterségben.

---

Nicholas Postgate: Az első birodalmak
(Helikon, Budapest, 1985.) 13-16., és 134-135. o.