Kéri Katalin: Távoli tájak, ismeretlen gyerekek (JPTE Tanárképző Intézet, Pécs, 1997.)

A gyermekek a családban. Fiatalabbak és idősebbek
Kínában a házasélet legintimebb kérdéseit is mindig családi szinten döntötték el, azaz a nagy családi-nemzetségi közösség vitatta meg, és a vitában nemegyszer a meghalt ősök véleményéhez fellebbezett. Ez érthető is. Hiszen a házasság fő célja a nemzetség folytatásának biztosítása, a gyermekáldás problémájának megoldása volt, s ezért a kérdés: születnek-e gyermekek vagy sem, s ha nem, miért nem, sohasem tartozott kizárólag a férj és a feleség döntési jogához, sohasem lehetett kényes, intim kérdés. Ellenkezőleg, ez a család és a nemzetség megerősítésében érdekelt nagy közösség elsőrendű és fontos problémája volt.

Amikor gyermekekről beszélünk, akiknek világra jöttével annyit törődött az egész család, akkor elsősorban fiúgyermekekről van szó. Már a Dalok könyve említi, hogy az újszülött fiúgyermeket feldíszített puha ágyba fektetik, gazdag játékokat adnak neki, s minden módon kényeztetik, míg a lány a ház sarkában halom rongyra fektetve tört edény cserepeivel játszik. Ez a különbség fiú és lány között nemcsak megmaradt, hanem jelentős mértékben tovább erősödött az ősök konfuciánus tiszteletében.

A fiúgyermek születése mindig nagy ünnep volt a családban. Az egész népes rokonság ajándékokat hozott az újszülöttnek és az anyjának, s az ajándékok szokás szerint mindig jókívánságokat szimbolizáltak: az újszülöttnek gazdagságot és hivatalt, boldogságot és dicsőséget, műveltséget és hosszú életet kívántak. A házban az ünnepet különösen bőséges áldozatokkal ünnepelték, az ősöknek, a házi tűzhely szellemének s valamennyi helyi istenségnek és szellemnek a tiszteletére mutattak be áldozatot. Az újszülött nagyanyja rendszerint maga vitte el az áldozati ételt a vidék védőistenének a helyi templomba. Ezt az ünnepséget egy újabb követte az újszülött világra jötte utáni századik napon. Ezen az ünnepélyes napon az apa, még a Szertartások feljegyzéseiben megörökített szokásokat követve, nevet adott a fiának.

Gondosan ügyeltek a kisfiú egészségére. Evégett külön (megváltási) áldozatokat mutattak be a gonosz szellemeknek és a betegségek szellemeinek. A kisfiút gyakorta kislányruhába öltöztették, hogy megtévesszék a gonosz szellemet, s, az meg ne kívánhassa magának. A kisfiúkat és kislányokat eleinte együtt nevelték a ház női felében. Azután a Szertartások feljegyzései ősi előírásainak megfelelően szétválasztották őket: "A kisfiú és a kislány hétéves korában már nem étkezett együtt és nem ült egyazon ágyon." A kislányt alig hét-nyolc éves korától már kezdték felkészíteni a házasságra, például kezdték belénevelni az illemszabályokat s a férje és az idősebbek iránti engedelmesség szabályait. A fiúkat általában igyekeztek iskoláztatni, taníttatni, "emberré formálni". Evégett hatéves korában tanító kezére adták, aki sok éven át reggeltől estig, szünet nélkül, szabadnapok és vakáció nélkül tömte tanítványai fejébe a konfuciánus könyvek bölcsességét.

Otthon a gyermeket kiskorától fogva a Szertartások feljegyzései törvényei és szokásai szerint nevelték, a késő középkorban pedig Csu Hszi A családi élet alapelvei (Csu-ce csia-li) műve alapján. Ez a könyv (a XII. századból való) átvette a Szertartások feljegyzései valamennyi fontosabb elvét. E nevelés lényege az volt, hogy a gyermek minél mélyebben megértse az egész konfuciánus erkölcstant, annak végtelen mennyiségű szertartásával s az idősebbek iránti tisztelet és engedelmesség követelményével együtt. Az etikai tudnivalók és szertartási szabályok elméleti és gyakorlati oktatásakor egyáltalán nem vették figyelembe a tanítvány életkorát. Nem gondoltak arra, hogy a gyermekeknek meglehetnek a maguk igényei és szükségletei. Igaz: kissé leereszkedően tekintettek mindenféle gyermekszórakozásra, és a gyermekeket nem vették komolyan. A kisfiúkat (akárcsak a ház női felében a kislányokat) arra tanították, hogy vegyék át a felnőttek minden szokását, illemszabályait, hagyományait, tanuljanak meg felnőttként viselkedni, s utánozzák a felnőtteket.

Noha a természet, persze, nem hagyta a magáét, s a gyerekek Kínában is, mint mindenütt az egész világon, megmaradtak gyerekeknek a maguk gyermeki szórakozásaival, mulatságaival, játékaival, ez a nevelés mégis meghozta a gyümölcsét. A gyermekek igyekeztek minél hamarabb felnőni, megtanulni mindazt, amit kell, s úgy élni, "mint a felnőttek". De ez a világszerte általános gyermeki kívánság Kínában az ősök kultusza uralmának feltételei között sokkalta erősebb és észrevehetőbb törekvéssé lett, mint bárhol másutt a világon. A különbséget számos egyéb körülmény mellett mindenekelőtt az teszi érthetővé, hogy a fiatalok és az idősebbek más-más helyet foglaltak el a családban és így a társadalom egészében is.

A Konfuciusz megformulázta "öt kapcsolat" közül (a fiú viszonya apjához, az alattvalóé az uralkodóhoz, a feleségé a férjhez, a fiatalabbé az idősebbhez és a barátok kölcsönös kapcsolata) - ezek a család és a társadalom szerkezetét voltak hivatva szabályozni - csupán egyetlen kapcsolatforma (az utolsó) épült egyenlő alapokra. A többi négy: az alacsonyabb rangúnak a magasabb rangúhoz, a fiatalabbnak az idősebbhez fűződő kapcsolata. A fiú viszonya apjához, a feleségé a férjhez, az alattvalóé az uralkodóhoz általában világosan az alárendeltség és a függőség, a szófogadás és az ellenvetés nélküli engedelmesség viszonya. Kissé más jellegűek voltak a negyedik kategóriába tartozó kapcsolatok: a fiatalabbak és az idősebbek kapcsolatai a családon belül,^[1] tágabb értelemben pedig a korban, rangban, társadalmi helyzetben s az életben magasabb vagy alacsonyabb helyet elfoglalók között.

A kapcsolatoknak ez a csoportja nem kötődött ugyan sem ellentmondás nélküli engedelmességhez, sem feltétlen alárendeltséghez. Mégis annyi kötelezettséget rótt a fiatalokra, annyi elkerülhetetlen tiszteletnyilvánítási ceremóniát, hogy fiatalabbnak lenni néha valóban elviselhetetlen volt. Nem egyszerűen elemi etikai szabályokról van szó, hogy engedjünk utat vagy adjunk helyet az idősebbeknek, szálljunk le a gyaloghintóról, ha magasabb rangú emberrel találkozunk, vagy hajoljunk meg mélyen a tanítónk előtt (ezt még magának a császárnak is meg kellett tennie). A kötelező ceremóniák lánca ennél sokkal erősebben megbéklyózta a fiatalabbakat. Így például ha egy fiatalnak egy idősebb ember kérdést tett fel, annak hajlongva kellett válaszolnia, s közben emlékeztetnie kérdezőjét, hogy illetéktelen a kérdés megítélésére. A Szertartások feljegyzéseinek szabályai előírták, hogy fiatal nem ülhet egyazon gyékényszőnyegen az idősebbekkel, nem szabad jelenlétükben (akármennyire jellemző is ez egy normális kisgyerekre, kamaszra!) sem kiabálnia, sem ujjal mutogatnia, sem másra figyelnie, de még csak arcába sem nézhet annak, akivel beszél. A fiatalabb az asztalnál egy falatot sem vehetett a szájába előbb, egy kortyot sem ihatott korábban, mint az idősebbek. Ha idősebb szólította meg, nemcsak felelnie kellett, hanem fel kellett kelnie, és tisztelettudóan oda kellett mennie az idősebbhez. A fiatalabb nem igazíthatta ki az idősebbet, ha annak véleménye tudatlanságról vagy illetéktelenségről tett tanúbizonyságot.

Egyszóval otthon és a társadalomban a kötelező formaságok nem kis terhe nehezedett a fiatalabbak vállára, teljesen elnyomva eredeti, valóságos "én"-jüket, és már kora gyermekkorukban megfosztották őket az emberre természetétől fogva jellemző őszinte érzésektől, és kényszerítették, hogy mindent úgy tegyen, ahogyan illik. A felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelésének ez a rendszere igen eredményesnek bizonyult. Az etikai elem uralma, az értelmi elemek elsőbbsége az érzelmiekkel szemben, összekapcsolva a konfuciánus kultuszoknak (mindenekelőtt az ősök, a gyermeki szeretet és a család kultuszának) szigorúan kidolgozott s következetesen alkalmazott dogmáival és szertartásaival - mindez együttesen elősegítette, hogy engedelmes, odaadó és tisztelettudó polgárok nevelődjenek fel.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között minden fiatal igyekezett minél hamarabb felnőtté válni. Méghozzá nem annyira azért, hogy mielőbb bizonyíthassa önállóságát, kifejezhesse egyéniségét stb., hanem inkább azért, hogy immár ne csak kötelességei legyenek minden idősebb iránt a családban és a társadalomban, hanem ő maga is elnyerje a korával megszolgált figyelmet és megbecsülést. A fiatalabbak és az idősebbek helyzetének különbsége, a konfuciánus hagyományokban szentesített kötelező tisztelet az idősebbek iránt és engedelmeskedés az idősebbek akaratának stb. az öreg emberek valóságos kultuszát hívta életre Kínában. Ez az ősök tiszteletével szorosan összefügg, és belőle következik.

Az írástudás és a műveltség kultusza
Az írástudó és művelt embereket már a Han-kort megelőző időkben is nagyra becsülték Kínában, amikor még a szolgálatot teljesítő mesterek (si) társadalmi rétegébe tartoztak (ez a réteg adta a hivatalnokokat és a minisztereket a régi kínai fejedelmeknek). Az írástudó és művelt "intellektuális elemek" társadalmi helyzete a Han-kori Kínában és a következő korokban ennél jóval magasabb volt: ez a világi elit (nem pedig valamiféle papi kaszt, mint sok más ókori társadalomban) összpontosította a műveltségi monopóliumot, és ennek révén ugyancsak sajátságos kaszttá vált, amely igen magasan állt az írástudatlan és kevéssé művelt tömeg fölött.

Szerepe volt ebben az ókori kínai vallásosság több sajátosságának is, mivel nem alakultak ki sem nagy hatalmú istenek, sem ilyeneknek templomai és papi rendje. Az ókori Kínában kialakult társadalmi rend formáinak sem volt kicsi a jelentősége: ez biztosított elsődleges szerepet a hivatalnoki és bürokratikus apparátusnak. Azonban mindezek önmagukban csupán a feltételeket alakíthatták ki ahhoz, hogy a jól képzett hivatalnokok igen magas társadalmi helyzetet foglaljanak el, s ők alkossák az irányítók kasztját, de nem következik belőlük az írástudás és a műveltség kultuszának szükségessége. Ahhoz, hogy egy ilyen jellegű társadalomban a művelt ember magas társadalmi helyzete a műveltség valódi kultuszát váltsa ki, egyéb feltételek is szükségesek. Először is döntő jelentőségű volt a konfuciánus szent könyvek imént jellemzett kultusza. Másodszor, meghatározó szerepet játszottak a kínai nyelv és írásbeliség sajátosságai. Végül a harmadik, legfontosabb körülmény az volt, hogy épp a tanultság, a műveltség nyitotta meg minden ember számára az utat fölfelé.

Valóban, amennyiben a konfuciánus műveket az évszázadok során fölhalmozott és egyetlen lehetséges bölcsesség kútfejének tekintették, akkor mindenki, aki megtanult írni-olvasni, s képes volt elolvasni és megérteni ezeket a szövegeket, tanulmányozni és magyarázni értelmüket, rászolgált a megbecsülésre, sőt mély tiszteletre. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a műveltség megszerzése érdekében az írástudáshoz több ezer írásjegyet kellett megtanulni, olyan írásjegyeket, amelyeknek mindegyike sok-sok különböző vonás aránylag nehezen megjegyezhető kombinációjából áll, és különböző szövegösszefüggésekben gyakran más-más a jelentése is, akkor ez a megbecsülés még érthetőbbé és indokoltabbá válik. Az írástudás érdekében az embereknek tényleg nagyon hosszú és igen nehéz utat kellett megtenniök; ez valóban leküzdhetetlen társadalmi akadállyá lett, és nagyon élesen elválasztotta egymástól a művelt elitet és a műveletlen tömegeket. Végül, ha figyelembe vesszük, hogy az írástudó, művelt emberek rendszerint a konfucianizmus tudósaivá is váltak, s ennek következtében töltöttek be hivatalnoki posztokat az országban, akkor mindez teljesen megvilágítja az okokat, miért virágzott fel az írástudás és a műveltség kultusza a Han-kori és a Han-kor utáni Kínában.

Az írástudás és műveltség előfeltétele és egyben eszköze volt annak, hogy az ember sikert érjen el az életben, s ezt a sikert a konfuciánus Kínában mindig a hivatal elnyerésével, és a szolgálati előmenetellel asszociálták. Az írástudás kultuszának különböző megjelenési formái voltak. Lehetett ez egyszerűen az írásjegyek és a feliratok tisztelete. A nagy méretben megfestett írásjegyek vagy néhány írásjegyből álló feliratok, rendszerint olyanok, amelyek valamilyen jókívánságot fejeztek ki Kínában mindig ki voltak függesztve a falakra, a házakban és az utcákon egyaránt. Minden kínai, még ha teljesen írástudatlan volt is, mindig nagyon szívesen fogadta, ha ilyesféle írásjegyekkel díszített szalagot kapott ajándékba. Minden ilyen feliratra, sőt általában minden feliratra, akár csak egy darabka papírra írt írásjegyre, de még inkább a könyvekre mindig nagy tisztelettel és megbecsüléssel nézett a kínai ember.^[2] Az elhasznált és már szükségtelenné vált papírt Kínában csak elégetni volt szabad - erre a célra külön kályhák szolgáltak.

Az írástudás és a műveltség kultuszának voltak jóval komolyabb megjelenési formái is, mindenekelőtt a tanulás ösztönzése. A konfuciánus Kínában nagyon jellemző volt a tanulásra törekvés (ha az anyagiak lehetővé tették), életkortól függetlenül. Sőt a hivatalos rendeletek nemegyszer buzdítottak 70-80 éves öreg embereket, akik unokáikkal együtt szorgalmasan tanulták az írásjegyeket, olvasták a szövegeket, és arra törekedtek, hogy letegyék a hivatali vizsgákat. Magától értetődik, az ilyen éltes emberek komolyan nem számíthattak arra, hogy sikerrel leteszik a vizsgákat, és elnyerhetnek egy hivatalt. Ez azonban nem tartotta vissza őket. Hiszen a közvélemény szemében már magának a tanulásnak, az írás-olvasás elsajátításának, a műveltség megszerzésének is olyan nagy jelentősége volt, hogy hallatlan mértékben megemelte a tanult ember társadalmi státusát. Az írástudó ember s még inkább az írástudó idős ember már pusztán a tanulás és a vizsgázás miatt (még ha sikertelenül vizsgázott is) környezete megbecsülését élvezte, és hírnevet, általános tiszteletet vívott ki magának.^[3]

Így tehát a konfuciánus Kínában az írástudás és a műveltség kultuszát különböző - részint történelmi, részint társadalmi, részint kulturális - tényezők váltották ki. De e kultusz kialakulásának egyik alapvető oka a dolog technikai oldala volt. Magára a szóra, a nyelvre, az írásjegyekre gondolunk. Kínában ugyanis az írott nyelv nem volt a megismerés egyszerű eszköze, mint a betűírással rendelkező országokban általában, azaz nem olyan eszköz volt, amelynek segítségével könnyű lett volna leírni és elolvasni a különféle témájú könyveket. Ez az írott nyelv Kínában az írásjegyek fejlett rendszerének használatával gyakorlatilag majdhogynem akadályt jelentett a megismerés felé vezető úton. Az ősi írásjegyek rendkívül bonyolult és az egyszerű emberek számára érthetetlen rendszerének, s az ezzel rögzített írott nyelvnek alig volt köze a beszélt nyelvhez. Ezt a bonyodalmas és rendkívül nehezen elsajátítható nyelvet istenítették tudós ismerőinek kasztjában, féltékenyen őrizve előjogaikat, és egyáltalán nem is gondolva az írás egyszerűsítésére.

Mivel az írott nyelv megcsontosodott ókori kifejezésformái évszázadokon át szinte semmit sem változtak, ezért egy kínainak csaknem olyan nehézségeket okozott a tanulmányozásuk, mint egy idegennek.^[4] Sokan gyakorlatilag írástudatlanok maradtak akkor is, amikor már megtanultak néhány száz írásjegyet, mivel képtelenek voltak megtanulni az írás művészetét, és egyetlen sort sem tudtak leírni. Csak hosszú évek fárasztó munkája és már-már valódi tehetség adta meg az embernek a lehetőséget e nyelv olyan elsajátítására, hogy folyékonyan olvasson, értse és írja e szövegeket, azaz valóban írástudó és képzett ember legyen. Az ilyen, első tekintetre tisztán technikainak tűnő nehézségek is igen lényeges társadalmi gátat jelentettek a gyakorlatban, és ezt korántsem mindenki tudta leküzdeni. Ez viszont újra csak elősegítette, hogy az országban fennmaradjon az írástudók valóságos kultusza, az írásbeliség és a feliratok, a könyvek és a könyvolvasók s a klasszikus műveltség kultikus tisztelete.

Az iskola és az oktatási rendszer
A középkori Kínában az írástudás és a műveltség kultusza teremtette meg a feltételeit az iskola, az oktatás, a felvilágosítás iránt tanúsított nagy figyelemnek. Az oktatás hatékonysága mégis jelentéktelen volt,^[5] ez pedig a technikai és anyagi nehézségekre vezethető vissza, amelyek azzal függtek össze, hogy hosszú ideig kellett tanulni és fizetni a tandíjat.

Az elemi iskolák hálózatának megteremtése az országban rendszerint magán- vagy helyi kezdeményezés eredménye volt. Az iskolákat vagy egyes személyek, többnyire maguk a tanítók hozták létre, vagy egész falvak és járások, amelyek szerződéses alapon fogadtak fel tanítókat. Az iskolák gyakran a templomokban vagy egyes különálló kis épületekben kaptak helyet. A tanítás nem osztályokban folyt: a különböző életkorú és különböző ideje tanuló tanítványok mind együtt foglalkoztak az anyaggal, egyazon tanító vezetése alatt. Az iskolákat néha azokból a jövedelmekből tartották fenn, amelyeket az iskolának juttatott föld adott, néha bizonyos összegű dotációt kaptak, de az iskola és a tanító egyetlen jövedelmi forrása többnyire mégiscsak a tandíj volt. Az iskolában csak fiúk tanultak. A vagyonosabb családok leánygyermekeit a legjobb esetben házitanító oktatta.

Egy-egy iskola megnyitását rendszerint az újévi ünnepségek idejére tették. Az ünnepek utáni első napon eljöttek a tanulók az iskola helyiségébe, általában egy fülledt, szűk és rosszul megvilágított szobába, helyet foglaltak a kis asztaloknál, padoknál, és attól fogva teljesen a tanító rendelkezett velük. A tanító rendszerint nagyon szigorú volt, bambuszpálcája - szinte alapvető "termelési eszköze" - sohasem tétlenkedett. A szigor és a büntetés elválhatatlanul kísérte a tanítást az első iskolai napoktól kezdve. Szigorúan tilos volt mindennemű csintalanság, futkosás, mulatság, hangos vita vagy nem iskolai témáról folytatott beszélgetés. Az iskolában egész évben folyt a tanítás, az ünnepnapok és az újévi szünet kivételével. A tanítás általában reggel 7 órakor kezdődött és este 6 órakor fejeződött be, közben 12 és 2 óra között ebédszünetet tartottak. Ebben az iskolában nem voltak sem tanórák, sem óraközi szünetek: a tanulók egész nap a helyükön ültek, és szorgalmasan dolgozniok kellett. A helyiséget csak a tanító engedélyével és csak egyenként hagyhatták el.

A kínai iskola szigorú rendje és feszített tempójú tanítási módja elsősorban az oktatási folyamat szervezésével és tartalmával függött össze. Ez röviden a következőkben foglalható össze. A kisfiút 5-6 éves korában elvitték az iskolába, ahol több ízben meghajolt Konfuciusz képe és a tanító előtt, megkapta a tanítótól új, iskolai nevét, és elkezdett tanulni. Az iskolások az első 7-8 évben csak a nyelvet tanulták. Eleinte a tanító szavai nyomán kívülről megtanulták a Három írásjegyes klasszikust (Szan ce csing) - ez olyan verssorok gyűjteménye volt, ahol minden sor három szóból, azaz három írásjegyből állt, és egészében egyfajta didaktikus enciklopédiát alkotott: megadta a szükséges kifejezéseket és bevezetést az alapvető tantárgyakba. A tanulók lelkiismeretesen bemagolták a szöveget, még anélkül, hogy értelmét felfogták volna, azután tanulták meg a bemagolt szavak írásjegyeit, méghozzá naponta négy-hat írásjegyet. Ezeket az írásjegyeket félig áttetsző papírra sablon alapján írták, vagy az írásjegyek előrajzolt kontúrjait töltötték ki ecsettel a kontúr mellé rajzolt minta szerint. Ugyancsak gyakorlásra szolgáltak a lakkozott fehér táblácskák bekarcolt négyzethálóval, ezekre a táblácskákra tussal írtak (majd vízzel lemosták).

Miután a tanulók túljutottak a Három írásjegyes klasszikuson, áttértek a következő tanulnivalóra, az Ezer írásjegyes szövegre (Csien ce ven) és A száz családnévre (Paj csia hszing) (a családnevet jelölő írásjegyek jegyzéke), s ezeket ugyanilyen módszerrel tanulták meg. Majd e kb. két-három ezer írásjegy megismerése után sokan itt be is fejezték a tanulást és szétszéledtek. Csak akik sikeresen letették az alapvizsgát a külön kijelölt felügyelő előtt, folytathatták a tanulást a járási vagy a tartományi iskolában. Ezeknek a tanintézeteknek a többsége is, amelyek városokban, nagyobb településeken működtek, magánkézben volt, bár működtek állami intézetek is. A tizenéves korú fiúk oktatása ezekben az iskolákban a Négy könyv és az Öt kánon klasszikus szövegeinek kívülről való megtanulásával kezdődött. Először alaposan bemagolták a kilenc könyv szövegét, egyiket a másik után. Azután kezdtek hozzá az írásjegyek megtanulásához. És csupán mindezek után "fordította le" a tanító a kommentárok segítségével a még mindig érthetetlen ókori szövegeket a beszélt kínai nyelvre, s magyarázta meg a tanulóknak. Néhány év alatt túljutottak mind a kilenc könyvön, s ekkor a nagyobb tanulók stilisztikát, verstani alapokat kezdtek tanulni, kalligráfiával - szépírással foglalkoztak, s az önálló fogalmazásban és a klasszikusok magyarázatában gyakorolták magukat. Az ókori szövegek alapos ismerete, a bölcsek műveiből vett idézetek és mondások szabad felhasználása és a csúcspont: saját fogalmazványok megírásának készsége, amelyekben a régiek bölcsességét saját szavaival mondja el a tanuló; tulajdonképpen ennyi volt az egész oktatás célja. Ezt a célt korántsem érte el mindenki. Csupán a legtehetségesebb és legkitartóbb tanulók tudták elsajátítani az összes szükséges ismeretet, s készültek fel kellőképpen arra, hogy letehessék a vizsgát a hsziu-caj fokozatért; ez volt a legalacsonyabb vizsgafokozat, amely utat nyitott a további karrier felé.

Más szóval: az egész iskolai oktatási rendszert (a tantárgyak körét, a szövegtanulás módszerét, az ismeretek egészét, az iskolai tanítás célirányosságát) a konfuciánus elvek és hagyományok szolgálatába állították. A konfuciánusok a Han-kortól kezdve kezükbe kaparintották a népművelés egész rendszerét, és azt oly ügyesen igazították saját céljaikhoz, hogy a kínai iskola hosszú évszázadok és évezredek során elsősorban azt tanította meg a gyermekeknek, ami összhangban volt a konfucianizmus politikájával, erkölcstanával és egyéb elveivel. A konfucianizmus elméletével és gyakorlatával szoros összhangban a kínai iskola nemzedékek hosszú során át a tanulókat nem tanította meg sem gondolkodni, sem mérlegelni, sem elemezni. Bár rendszerint a legtehetségesebb tanulókkal foglalkozott ez az iskolarendszer, de fő módszertani elvei - a magolás és az emlékezetbe vésés - csak az emlékezőképesség edzését, befogadóképességének növelését segítették elő azzal, hogy igyekeztek kora gyermekkortól fogva minél több kész és kipróbált bölcsességet sulykolni a tanulók fejébe, csupa olyan dolgot, amelyet vakon el kellett fogadni és el kellett hinni. Ez a rendszer a tanulókat abban a szellemben nevelte, hogy ellenvetés nélkül engedelmeskedjenek a konfuciánus szabályoknak, hogy tiszteletet érezzenek a múlt tekintélyei iránt. Miután szorgalmasan végigtanulták a régi szent könyveket, és századszor is, ezredszer is végigskandálták a bemagolt közhelyeket, a kínai iskola végzett növendékei, ezek a nagyon tanult és a maguk módján jól képzett emberek fokozatosan elteltek azzal a hittel, hogy a beléjük plántált életelvek és gondolkodásmód megrendíthetetlen és abszolút tökéletes. Öntelt könyvmollyá váltak, nagyképűen tudomást sem vettek a gyakorlatról, a tapasztalatról, az életről, és a kétkedésnek még árnyéka sem férkőzött hozzájuk abban a kérdésben, hogy csak ők ismerik a teljes bölcsességet, csak ők jogosultak az ország kormányzására.

A hagyományos konfuciánus oktatási rendszer, amely gyakorlatilag kirekesztette az összes nem humán tudományágat, és kivétel nélkül mindenkinek teljesen azonos előképzettséget adott (a tantárgyak és a műveltség jellegének vonatkozásában), gyakran váltotta ki a legértelmesebb és leginkább előrelátó politikusok és főhivatalnokok tiltakozását. Ez teljesen érthető, hiszen még a konfuciánus állam feltételei között is, annak minden egyoldalú kulturális és etikai beállítottsága ellenére is az adminisztrációs rendszernek mindig szüksége volt szakemberekre a legkülönfélébb szakterületeken. Ezért nem véletlen, hogy a középkori Kína egyik legkiemelkedőbb államférfija és reformere, Vang An-si (1021-1086) a császárhoz intézett beadványaiban sürgette az oktatási rendszer megreformálását, mert szerinte az nem neveli a tehetségeket, hanem "pusztítja őket". Vang An-si élesen bírálta azt a rendet, amelyben az emberek az ókori irodalom tanulmányozásával nyernek jogot a hivatali szolgálatra, s bírónak, kincstárnoknak, katonai parancsnoknak stb. nevezik ki őket. Szorgalmazta a szakosított oktatás bevezetését: "A tehetség csak a maga szakterületén fejlődhet, és sorvad, ha szét kell szóródnia."

Úgy tűnhet, ez a követelés teljesen ésszerű, és pusztán azt szolgálja, hogy megerősítse azt a konfuciánus állami és társadalmi rendet, amelyet oly féltve őriztek a hatalmon levők. S mégis, a középkori Kína különféle hivatalnokainak és minisztereinek sok más reformjavaslathoz hasonlóan ez is határozott ellenállást váltott ki a konzervatívan gondolkodó konfuciánusok körében, akik minden ilyesféle javaslatban merényletet láttak az ősök akaratából kialakult rend ellen.^[6] Persze, nem kis szerepe volt ebben annak a félelemnek, hogy elveszítik hatalmi monopóliumukat, ha valamilyen hasonló reform megnyitja az utat felfelé a konfuciánus régiségek ismerőin kívül még mások előtt is.

Az állami vizsgarendszer
A hatalmat gyakorló tudósok kasztja, miután teljességében elsajátította a skolasztikus bölcsességet, őszintén hitte, hogy ez a bölcsesség a civilizáció csúcsa, és e tekintetben minden kétkedést elutasított. Csak ennek a bölcsességnek a megtanulása, csak az egyszer már kimondott, a próbát már kiállt gondolatok elsajátítása adott jogot az embereknek, hogy fontos posztot töltsenek be abban az állami és társadalmi rendszerben, amelyet a konfuciánusok hoztak létre. Ezt a jogot a hivatali vizsgák után váltották valóra.

Az ókorba nyúlnak vissza annak a rendszernek gyökerei, amelyben vizsgák útján választják ki a legrátermettebbeket, s alkalmazzák őket állami szolgálatban. A modern kutatások eredményei arra engednek következtetni, hogy a hivatalnoki vizsgák és pályázatok ötlete már a korai legistáknál (Sen Pu-haj) felbukkan, és a konfuciánusok csak később vették át ezt az ötletet. Arról legalábbis tudomásunk van, hogy a hivatalnokok kiválogatásának intézménye a Csin-korban már működött.

Míg azonban a legisták azt a célt tűzték maguk elé, hogy a hivatalnokok kiválasztásával az uralkodó legfelsőbb ellenőrzését biztosítsák az országban, a konfuciánusok egészen más tartalommal töltötték meg ezt az intézményt. Először is a kiválasztás módszerét már a Han-korban versenyvizsgákkal váltották fel: ezek eredményei objektív képet adtak, a jelöltek tényleges felkészültségét, tudását és képességeit mutatták meg. Ezáltal igen szűk korlátok közé szorították az önkényeskedés lehetőségét, a személyes kapcsolatok szerepét stb. a jelöltek megítélésében. Másodszor, a vizsgákat a konfuciánusok ténylegesen a szolgálati, és a társadalmi felemelkedés eszközévé tették, sőt idővel, a Szung-kortól kezdve ez lett a fő és szinte egyetlen lehetőség a karrierre. Ennek következtében jelentős mértékben megnőtt a vizsgák jelentősége és társadalmi szerepe. Az országban fokozatosan kialakult valamiféle vizsgakultusz, a sikeresen letett vizsgák elismeréséül kapott fokozat, a rang tisztelete. Harmadszor: a vizsgák programja, a pályázók felkészültségének jellege, egész ismeretanyaguk, a számukra kötelezően előírt könyvek jegyzéke, a tanítói és vizsgáztató állomány stb. - most már mindez konfuciánus szellemű volt, és igen szorosan összekapcsolódott a konfuciánus alapelvekkel, hagyományokkal, szabályokkal és kultuszokkal.^[7] Így a rendszer, amelyet annak idején a legisták ajánlottak a tehetséges hivatalnokok kiválasztására, a konfuciánusok kezében saját uralmuk megszilárdításának egyik legfontosabb eszközévé vált, s megbízható záloga lett a konfuciánus elmélet és gyakorlat nélkülözhetetlenségének, annak, hogy ez az elmélet és gyakorlat semmi mással nem cserélhető fel a kormányzás kínai szervezetében.

A kínai forrásokban első ízben i. e. 165-ben említenek ilyen jellegű vizsgákat. Han Ven-ti császár parancsára s legközelebbi tanácsosának, a konfuciánus Csia Jinek tevékeny közreműködésével folytatták le a vizsgákat. Azonban a Han-korban és a következő évszázadok során, amikor meggyengült a központi hatalom (s következésképpen a konfucianizmus szerepe is az országban) ez a vizsgarendszer nem fejlődött tovább. Gondosan kidolgozott több fokozatú rendszerré csupán a Tang-korban vált, amikor megszilárdult az egyesített birodalom, megerősödött a konfuciánus állam kormányzásának bürokratikus gépezete, és napirendre került az a kérdés, hogyan szervezzék meg a tudós hivatalnokok képzésének és hivatalba állításának rendszerét. A Tang-kortól kezdve lényegében a következőképpen nézett ki ez a rendszer.

A pályázók kiválogatása három fokozatban ment végbe. Mindazok, akik sikeresen helytálltak az alapfokú vizsgán, elnyerték a legalsó vizsgafokozatot, és sengjüan (hsziu-caj) lett belőlük. Ezzel formálisan jogot nyertek arra, hogy a kiválasztott elithez, azaz a konfuciánusoknak ahhoz a rétegéhez tartozzanak, amelyik az országot igazgatta. Igaz, ezzel még nem nyertek jogot arra, hogy pályázati úton betölthető (magasabb) vagy akár kiválasztás útján betöltendő (közepes) hivatali posztot foglaljanak el. A konfuciánus írástudók e legalsó és egyben legnépesebb rétege, az alapfokú vizsgákon helytálltak népes tábora képezte a valóságban az egész bürokratikus kormányzás bázisát és tartalékát. Ennek a fokozatnak a birtokosai nem kevés egészen reális társadalmi és gazdasági előjogot nyertek. A hatóságok velük szemben kötelesek voltak betartani bizonyos szabályokat, felmentették őket a testi fenyítés, és a személyi adó alól, jogosultak voltak pénzbeli (állami) támogatásra a további vizsgákra való felkészüléshez, s jogot nyertek arra is, hogy bizonyos szertartásokat levezessenek, például Konfuciusz templomában. De az alsó vizsgafokozat birtokosainak státusában a legfontosabb és legvonzóbb mégis az a jog volt, hogy vizsgázhattak a következő fokozat elnyeréséért.

A középkori Kína különböző időszakaiban mások és mások voltak a feltételek, hogy valaki megszerezze mindhárom tudományos fokozatot, vagy akár csak az első elnyeréséért is vizsgát tegyen. Bizonyos adatok alapján, úgy látszik, hogy a vizsgarendszer fennállásának kezdeti szakaszában ezek a feltételek, jóval enyhébbek voltak: a szerencsésebb tanulók mindhárom fokozatot meg tudták szerezni, és szinte egyetlen évtized leforgása alatt a legmagasabb rangú állami hivatalnokok sorába kerülhettek. Később, ahogyan a rendszer megszilárdult s jelentőségét mindinkább elismerték, valamint ahogyan gyarapodott a népesség, s ezzel együtt nőtt a feltörekvők száma is, mind nehezebbé vált még az alsó fokozat elnyerése is. Csang Csung-li tanulmánya szerint a XIX. században ahhoz, hogy valakinek joga legyen a hsziu-caj fokozat elnyeréséért vizsgát tenni, előzőleg már valamifajta félig kiválogatás, félig vizsga két fordulóján kellett átesnie, s a felkészülés ezekre újabb éveket vett el. S maga a verseny ugyanakkor meglehetősen kemény volt. Míg a Szung-kori Kínában a pályázóknak általában 1-10 százaléka megkapta a fokozatot, s ez a százalékarány a vizsga helyétől függően változott (a fővároshoz közelebb élesebb volt a versengés), addig a Csing-kori Kínában, a XIX. században a két előkészítő fordulón sikeresen túljutottaknak csupán 1-2 százalékát engedték részt venni az alapfokú vizsgán, megadván ezzel nekik a jogot, hogy esetleg elnyerjék a legalacsonyabb fokozatot.

Formailag nem követeltek sokat ahhoz, hogy valakit az alapfokú vizsgára bocsássanak. A konfuciánus könyvek alapos ismeretén kívül, amelyre több éves tanulás során lehetett szert tenni, a pályázónak be kellett mutatnia a szomszédok vagy a helyi hatóságok igazolását arról, hogy megbízható, kifogástalan jó hírű személy, és nemzetségében - legalábbis három nemzedékig visszamenően - nem voltak "alantas" foglalkozásúak (rabszolgák, szolgák, prostituáltak, színészek). A vizsgák a megyei vagy járási központokban folytak le a helyi hatóságok felügyelete alatt, rendszerint évente egy alkalommal. Szigorúan rögzítették azoknak a számát, akik egy-egy alkalommal a sikeresen letett vizsga eredményeképpen elnyerhették az első vizsgafokozatot. A XIX. században a vizsgára bocsátott jelölteknek általában 3-5 százaléka tette le a vizsgát a jelöltek számától függően.

A vizsgákat külön erre a célra berendezett helyiségben bonyolították le, ahol minden jelölt szigorú felügyelet alatt, a külvilágtól teljesen elzárva, a számára kijelölt egyszemélyes fülkében írta két-három napon át a vizsgadolgozatát. Csak írásbeli vizsga volt. Az első (legalacsonyabb) fokozat, a hsziu-caj elnyeréséhez kellett írni egy verset, amely hatvan szóból állt, azután soronként 5 vagy 7 írásjeggyel egy fogalmazványt valamilyen ókori eseményről, valamint egy értekezést megadott témából, a klasszikus szent könyvekből kijelölt idézetek felhasználásával. A témákat nem ismertették előre a jelöltekkel. Bármiféle segédletet vagy puskát használni szigorúan tilos volt, s ennek az előírásnak a megszegését szokatlanul keményen büntették. A visszaélésen kapott vétkeseket nemcsak nyilvánosan megszégyenítették, hogy "elvesztették arcukat", és nemcsak mindörökre eltiltották őket a hivatalviseléstől, hanem gyakran kemény testi büntetésre is ítélték. Kínában mindig nagyon komolyan vették a vizsgákat: hiszen igen szomorú, sőt a számukra katasztrofális következményekhez vezethetett volna egy olyan fontos ügynek a profanizálása, mint a konfuciánus elit sorainak feltöltése a vizsgarendszer révén.

Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy nem voltak visszaélések. Különösen gyakran fordult ilyesmi elő a későbbi időkben, a Csing-korban. De minden egyes ilyen eset leleplezése mindig szigorú büntetést vont maga után, és figyelmeztetésül szolgált a többiek számára. Meg kell jegyeznünk, hogy bár a korrupció és a megvesztegetés jellemző volt a kínai bürokratikus rendszerre csakúgy, mint más hasonló rendszerekre, de a hivatalnoki vizsgák körül, az egész rendszer e "legszentebb" területén még a XIX. században sem tekinthetjük általánosnak az ilyen jellegű visszaéléseket, noha akkor gyakrabban fordultak elő, mint korábban. Általában azok nyerték el a hsziu-caj fokozatot, akik sikeresebben adtak tanúbizonyságot a konfucianizmus ismeretéről.

Az igazság kedvéért meg kell említenünk: azoknak is megengedték, hogy vizsgázzanak a második fokozat elnyeréséért, akik úgy vásárolták az első fokozatot, vagy különleges, személyre szóló kitüntetésként a császártól kapták. A fokozat megvásárlása rendszerint nem volt olcsó mulatság, s csak gazdag kereskedők, vagy földbirtokosok gyermekei engedhették meg maguknak. Kitüntetésként is csak kevesen kaptak fokozatot, rendszerint a legismertebb és legérdemesebb nemzetségek fiai. S ami különösen fontos: a vizsgaeljárás nélkül fokozathoz jutottak száma elenyésző része volt e fokozat birtokosaiénak, emellett mindig másodrendűeknek tekintették őket a fokozat birtokosai között, ami gyakorlatilag egész további karrierjükre kihatott.

A második fokozat vizsgáit általában a tartományi székhelyeken rendezték meg két-három évenként. A jelöltekkel szemben itt szigorúbb követelményeket támasztottak, nehezebb feladatokat adtak nekik, bár a feltett kérdések és általában az ismeretek köre ugyanaz volt, mint az első vizsgánál. Viszont akik ezt a vizsgát sikerrel letették s elnyerték a második fokozatot, azonnal privilegizált helyzetbe kerültek. Mindenekelőtt most már ők is a társadalom legfelsőbb, legbefolyásosabb rétegéhez tartoztak, s ide már korántsem mindenkinek adatott meg bejutnia, még az írástudó hivatalnokok vagy a társadalom más vagyonos rétegének családjából sem. A csü-zsen fokozatot Kínában igen ritkán árulták, csak rendkívüli esetekben, külön császári parancsra, leginkább a kincstár feltöltése érdekében, ugyanis ez a fokozat hallatlanul drága volt. Az előkelő és kiemelkedő érdemekkel rendelkező családokból is csak nagyon kevesen kapták meg ezt a fokozatot császári kitüntetésként (magától értetődően mind a fokozat megvásárlóinak, mind kitüntetettjeinek már rendelkezniök kellett az első, alsóbb fokozattal).

A második vizsgafokozat birtokosai jelöltekként jöhettek számba a második osztályú hivatali állások (a főhivatalnokok helyetteseinek, segítőinek posztjai) betöltésénél. Mégis, számukra az volt a legfontosabb, hogy jogot kaptak a harmadik, a legmagasabb (csin-si) fokozat elnyeréséért teendő vizsgára. A harmadik fokozat vizsgái kizárólag a fővárosban folytak, két-három évenként egyszer, és egészen sajátos kategóriát jelentettek. Ezt a fokozatot nem lehetett sem érdemekért, sem rokonság alapján megkapni, sem pénzért megvásárolni. A konfucianizmus legjobb ismerői közül is csak a legjobbak (számuk évente húsz és kétszáz között ingadozott az országban a vizsgarendszer egész fennállásának idején) szerezhették meg e fokozatot, aztán szinte automatikusan nyerték el az adminisztráció szervezetében a legmagasabb hivatali állásokat. S az eredményesen vizsgázók legjobbjai, a listavezetők tagjai lettek a konfuciánus Kína legbefolyásosabb szervezeteinek, elsősorban a Han-lin akadémiának és a cenzorátusnak.^[8] Ezenkívül ősi szokás szerint az abszolút vizsgaelsőnek (csuang jüan) arra is megvolt a joga, hogy a császár veje lehessen.^[9]

A maga egészében ez a háromlépcsős vizsgarendszer igen sikeresen és hatékonyan működött. Persze, nem mindig minden eleme volt kellően megbízható, történtek visszaélések is, megtették a magukét az összeköttetések, a császári kegy stb. Pénzért meg lehetett néha szerezni az első, nagy ritkán a második fokozatot is. Ám a vizsgarendszer egésze mégis igazolta rendeltetését, meghozta a várt eredményeket: e meglehetősen bonyolult és jól átgondolt háromlépcsős akadály megbízható garanciául szolgált arra, hogy a legmagasabb funkciókba csak a maguk mesterségének valóban minden ága-bogát ismerő konfuciánusok jussanak.

A Kína életében közel két évezreden át oly jelentős szerepet betöltő vizsgarendszer hozzájárult ahhoz, hogy az országban kialakuljon az írástudás és a műveltség már említett kultusza, a klasszikus művek és általában az írásbeliség kultikus tisztelete. S emellett a vizsgarendszer - az összes többi, vele összefüggő más konfuciánus intézménnyel és kultusszal együtt - döntő szerepet játszott abban, hogy Kínában kialakuljon még egy kultusz - az írástudó tudós hivatalnokok (az "értelmiségi" sen-si réteg^[10] kultikus tisztelete, azaz mindazoké, akik tanultak, helytálltak a vizsgákon, fokozatot és hivatalt nyertek, taníthattak másokat, s az írástudás, az ismeretek, a könyvek, a tudomány papjaivá válhattak.)

JEGYZETEK

A kínai rokonsági rendszerben, amely még jóval Konfuciusz előtt alakult ki, s amelyet később a konfucianizmus konzervált, igen nagy szerephez jutott a nemzedékek közötti különbségtétel. Nemcsak az apák és a fiak nemzedéke közötti különbségről van szó; ez vitathatatlan, s rögzíti a Szertartások feljegyzései című szertartáskönyv. De nagy jelentősége volt a fiatalabb és idősebb testvérek közti különbségnek is. Nem véletlen, hogy a kínai erkölcstanban állandóan ismétlődő kifejezés az "atyák és bátyák", valamint a "fiak és öcsök". A rokonok e két csoportjának szembeállítása még az őskorba nyúlik vissza.
A jó kívánságot vagy aforizmát tartalmazó feliratok megbecsülése Kínában mindig elválaszthatatlanul összekapcsolódott az írásjegyek írásának-megrajzolásának művészetével, a kalligráfiával, amelyet Kínában ősidőktől fogva napjainkig a képzőművészet egyik önállónak elismert és igen nagyra becsült műfajának tekintettek teljes joggal. Egy-egy szépen leírt írásjegy vagy kifejezés, amelyet harmonikusan helyeztek el a szövegben, a képtekercsen vagy a szalagon mindez ugyancsak beletartozott az írástudás már említett kultuszába.
A késő középkorban, többek között a Csing-korban (XVII-XIX. század) egyes különösen élemedett korú személyeknek, mivel többször is kísérletet tettek, hogy levizsgázzanak, szorgalmuk és kitartásuk elismeréseképpen külön császári rendeletekkel adományoztak tiszteletbeli vizsgafokozatot.
A nehézség tehát kettős volt. A klasszikus írásbeliség alkotásait - történeti műveket, szent könyveket és a szépirodalom többségét - klasszikus kínai írott (irodalmi) nyelven (ven jen) formálták meg. Ezt a rendkívül tömör, jobbára csak írott formában érthető nyelvet sohasem választotta ugyan el éles határ az élő, beszélt nyelvtől (paj hua), de mindig nagyon erősen eltért tőle, s a különbség az idők múltával, a beszélt nyelv gyorsabb változásával tovább növekedett. Ennek az írott nyelvnek rögzítésére, a művek, gondolatok megörökítésére alkalmas volt a bonyolult, hieroglifikus írásrendszer (egy-egy írásjegye közvetlenül utal egy - egytagú - szó jelentésére, és többé-kevésbé - közvetve - jelzi a szó kiejtését). Annak tehát, aki a régi Kínában művelt emberré akart válni, hosszú évek munkájával el kellett sajátítania az írásrendszert, de ezen túl meg kellett tanulnia az írott nyelv kifejezésformáit, s a szent könyvek és a régi írásbeliség nyelvét is. Napjaink gyakorlatára vonatkozólag ez azt jelenti, hogy noha az írás megreformálása, egyszerűsítése Kínában elengedhetetlen az írástudatlanság felszámolásához, de ennek révén egyáltalán nem lehet közkinccsé tenni a kínai kulturális örökségnek korunk számára értékes részeit: nemcsak mindent át kellene írni egyszerűsített írásjegyekkel vagy betűírással, hanem mindent le kell fordítani mai, beszélt nyelvre. (A Kínai Népköztársaságban mintegy húsz évvel ezelőtt a fokozatosan megvalósítandó írásreform első lépéseként egyszerűsítették az írásjegyek rajzát. Ez megkönnyíti az írás elsajátítását és használatát a mindennapi életben. De ha valaki csak az egyszerűsített írásjegyeket ismeri, akkor a tartalomtól függetlenül egyetlen olyan szöveget sem érthet meg pontosan, amelyet a reform előtt nyomtattak vagy írtak le.) - F. M.
A XIX. század végén Kínában egyes adatok szerint a férfiaknak körülbelül 4, a nőknek 0,1 százaléka volt írástudó.
Ismeretes, hogy az első mai típusú iskolák Kínában csak az ópiumháború utáni időkben, a külföldi tőke kínai térhódítását követően, körülbelül 1861-től kezdtek megjelenni.
A középkori Kína történelmének csupán egyes - akkor is rendkívül rövid - szakaszaiban iktattak a vizsgaprogramba egyes taoista műveket.
Tkp. Han-lin hivatal, a császárkor végéig fennállt nagy tekintélyű testület, fő feladata a császári rendeletek megszövegezése és kalligrafálása volt; a cenzorátus pedig a hivatalok és a hivatalnokok ellenőrzésével megbízott, csak a császárnak felelős nagy hatalmú hivatal volt. - F. M.
A császárok általában szívesen éltek e hagyománnyal, és számos lánygyermekük egyikét egy-egy ilyen szerencsefihoz adták feleségül. Ha valahogy mégsem akadt megfelelő korú császárleány, akkor a birodalom legmagasabb rangú urainak és előkelőinek leányai közül választottak a vizsgaelső számára feleséget, és őt a császár hivatalosan leányává fogadta.
Sen-si (szó szerint: felövezett nemes) a hivatalt viselő, módos írástudó réteg összefoglaló neve kínaiul. Európai nyelvekre szokták dzsentrinek is fordítani. - F. M.

Fordította: Kovács Zoltán

L. Sz. Vasziljev: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában
(Gondolat, Budapest, 1977.) 122-124., 161-172. o.