A családi kör
Kínában van egy családeszmény: a nagycsalád fogalma, amelyben több nemzedék él együtt (nagyszülők, szülők, nős fiúk, unokák, szolgák). Ez egyáltalán nem teszi lehetővé a szülőkből és gyermekekből álló szűkebb egységek kifejlődését. A nagycsalád elnyom minden személyiséget, és tagjai együttesétől megköveteli a nemzedéki hovatartozáson és az életkoron alapuló hierarchia tökéletes tiszteletét. Ilyen az eszményi család, az előkelők gazdag és befolyásos családja, az írástudó család, amelynek több tagja hivatalnokként szolgálta vagy szolgálja az államot. A nagycsalád mindenütt könnyen kínálkozott mintaképül, ahol a családi struktúra megközelítette ezt az eszményt, például bizonyos vidékeken, de másutt nehezebben. Kétségtelen, hogy ahol a nagycsalád léte veszélyben forog, ott a hagyományos családi erkölcsöt is veszedelem fenyegeti.

Miben áll tehát a hierarchia tiszteletén alapuló erkölcs? A fiatalabbak engedelmességgel és tisztelettel tartoznak a náluk idősebbeknek, és még inkább az előző nemzedék tagjainak. A családhoz tartozó szolgák ugyanilyen tiszteletet és alázatot tanúsítanak gazdáik iránt. Mindez azonban rangsor, életkor, nemzedék és rokonsági fokozat kérdése. Semmi nem kifogásolhatóbb, mint ha a férj a kötelesnél több szeretettel bánik feleségével. A családi kapcsolatokban a túl sok éppúgy elítélendő, mint a túl kevés, és kifinomult, szerteágazó tudásra van szüksége annak, aki össze akarja egyeztetni viselkedését kötelezettségeinek bonyolult hierarchiájával. Csupán az ókor néhány nagy bölcsének sikerült e téren tökéletes, mesteri tudásra szert tenni.

Az eszményi családot összefűző családi kötelékek alkotják minden erkölcs alapját, és maga a jogtudomány is, egész felépítésében és büntetéseinek kiszabásában nem egyéb, mint e kapcsolatok törvényesített kifejezése. A Tang-dinasztia Törvénykönyve szerint, amelynek általános rendelkezései még a XIII. században is érvényesek, aki kezet emel szüleire vagy nagyszüleire, megérdemli, hogy lefejezzék. Aki megüti idősebb fivérét vagy nővérét, azt két és fél évi kényszermunkára ítélik; aki idősebb unokafivérét vagy unokanővérét bántalmazza, csak száz botütést kap. Egy apa, aki kissé erélyesebben megfenyítve fiát, annak csontját töri, kisebb büntetéssel megússza, mint ha egy idegennel bánt volna ugyanúgy. Csupán egyévi kényszermunkát érdemel a szolgáját agyonverő gazda, de a véletlenül gazdája halálát okozó szolgát megfojtják.^[1]

A családi kötelékek összessége nemcsak az erkölcs, hanem a közélet alapja is. A legtökéletesebb módon fejezi ki azt az egyetlen kapcsolattípust, amely a társadalmi viszonylatok valamennyi formájában: az alantas és a felettes, a lekötelezett és a pártfogó viszonyában tapasztalható. Bár ezek a kapcsolatok nem zárják ki a ragaszkodást, mégsem állítható, hogy a szeretet lényeges szerepet játszana bennük. A családi érzés sokkal erősebb, s egyben sokkal szerteágazóbb, semhogy el tudnánk képzelni. A szülőket megillető tisztelet nem úgy nyilvánul meg irántuk, mintha személyek lennének, ez inkább valamiféle személyiségüktől elvonatkoztatott kultusz, s már előképe az ősök kultuszának. Ez anonim, személytelen, és főként átruházható érzés. A nagycsalád, amelyben több korosztály él együtt, jó egyetértésre is nevel. Ha a súrlódások számos alkalma, főképp az asszonyok közötti féltékenység vagy félreértés miatt oly gyakran kirobbanó veszekedések ellenére is béke uralkodik egy népes családban, a helyi hivatalnokok jelentést küldenek az udvarnak a családfő rendkívüli kiválóságáról. Néha apróbb csodák, jelképes események (egy anyaállat táplál kismalacot és kiskutyát, egy fészekben él holló és galamb) is hangsúlyozzák ezt a magas fokú erényességet, ilyenkor a család lakhelye megérdemli, hogy valamiféle táblával jelöljék meg az arra járók épülésére.

Mindent összevetve, a nagycsalád a társadalmi élet eszményi iskolája, mivel az egész társadalom csupán az emberek közötti kapcsolatoknak köszönheti kohézióját, és nem valamiféle elvont elmélet igazgatja. Ebből fakad az a mindenki számára roppant fontos szükséglet, hogy egy nála tekintélyesebb valakinek vesse alá magát, számítva annak pártfogására, s hogy kölcsönös ajándékok és szolgálatok által a magával egyenlőkhöz kötődjék. Az egyén nem élhet elszigetelten. Minél több kapcsolattal rendelkezik, minél több családjának a kapcsolata, méltósága annál nyilvánvalóbb mind a saját, mind a mások szemében, s annál nagyobb a biztonságérzete. Nemcsak a közös családnevet viselők érzik - és csupán körülbelül harminc általánosan elterjedt családnév van -, hogy kölcsönös kötelezettségek fűzik össze őket, akiket rokonságuk érzése akadályoz, hogy egymás között házasodjanak, hanem bárki létesíthet mesterséges rokoni kapcsolatokat egy idegennel, családtagjává vagy esküdt testvérévé fogadva őt. A társadalom egésze nem egyéb, mint a családok és az emberek egymás közötti kapcsolatainak hatalmas hálózata. E hálózat ereje következtében a kínai család egy számos, messze nyúló karral rendelkező organizmusnak tekinthető.

Íme, ezek a legtöbbször érvényesnek mondható általánosságok. Mindenütt az előkelők életrendjét, erkölcsét, viselkedését igyekeznek utánozni. Az előkelők nagycsaládja azonban korántsem az egyetlen családtípus Kínában. Vidékek és társadalmi körök szerint a családi egység többé vagy kevésbé kiterjedt, s kohéziója sem egyforma erős. A természeti csapások és a nyomor, a háborúk és az inváziók két-három tagúra csökkenthetik a családot, és megsokszorozhatják a magukra maradottak számát. Ezért úgy tűnik, hogy a nagycsalád sem a Hangcsou környéki településeken, sem a városi köznép körében nem gyakori jelenség. Még az előkelők körében sem általános. Az Észak-Kínában 1126-tól kezdve pusztító háborúk és éhínség okozta, dél felé irányuló elvándorlás bizonyára szétszórta a családokat, és nagymértékben gyengítette a családi kötelékeket. A zömmel az északi tartományok előkelő társadalmához tartozó emigránsokat a távoli Délen megtizedelte a mocsárláz, s a Tungting-tó környékén éhhalállal sújtotta egy rendkívül kemény tél.^[2] A szülőföldjüktől elszakított, rokonaiktól gyakran örök időkre elválasztott számkivetettek közül azonban sokan úgy érezték, mintha szellemileg függetlenebbé váltak volna. Hangcsou nagy városában az ott uralkodó erkölcsök szabadságára részben talán az odamenekültek nagy száma ad magyarázatot.

Születés
Gyakran és jogosan hangsúlyozták, hogy a hagyományos Kínában a kínai családok mily nagy szükségét érezték annak, hogy fennmaradjanak, hogy a születések révén biztosítsák az ősök tiszteletének folyamatosságát, s végül a család egyéni jellegnek továbbélését. Ez a szükséglet minden bizonnyal annál is erőteljesebben érződik, mivel az egyénnek magának csoportján kívül nincs realitása. Magától értetődő azonban, hogy a kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező, tekintélyes családokban, amelyeknek számos tagja tüntette ki magát a hivatalnoki karban, válik legjelentősebbé az ősök kultusza. E szám szerint nem sok családban teljes szigorral uralkodnak a hagyományos elvek. Márpedig ezek az elvek megkövetelik a sok leszármazottat, és nemcsak azért, hogy az ősök kultuszának hagyománya soha ne szakadjon meg, hanem azért is, mert e gyermekek teszik lehetővé a családi hatalom erősítését. Ezen a szinten a vallás és a társadalmi tekintély egybeolvad.

"A régi kínai társadalom egész politikai felépítése - írja egy modern sinológus - gyermekeket követel, mivel a hatalmat családok vagy a házasság kötelékével összefűzött családcsoportok gyakorolják. Ezért a családi hatalom fenntartásához és erősítéséhez fiúgyermekek szükségesek, mert ezeket a fiúgyermekeket a közigazgatás vezető tisztségeinek betöltésére szánják."^[3] Minél gazdagabb és befolyásosabb a család, annál inkább igyekszik növelni tekintélyét és tagjainak számát születések, a legelőnyösebb házassági szövetségek és pártfogoltjainak gyarapítása által. E megállapítás szükségszerű következménye viszont az, hogy minél szegényebb, minél védtelenebb egy család, annál inkább felbomlásra kényszerítik a lét nehézségei, s ugyanakkor annál kevesebb indokuk van arra, hogy számos ivadékuk legyen. Az ősök kultuszát csak fiúgyermekek örökíthetik tovább, mert a lányoknak teljesen be kell illeszkedniük férjük családjába. Ezért tehát a fiúgyerekek születését általában sokkal szívesebben fogadják, s a feleségek vagy az ágyasok minden orvosi, mágikus vagy vallási eszközt igénybe vesznek, hogy fiúkat hozzanak a világra. Téves volna azonban azt hinni, hogy a fiúk születését mindig jól fogadják, s a lányok születése minden esetben csalódást okoz a szülőknek. A gazdasági viszonyok sok mindent megváltoztathatnak, és épp ez a helyzet Hangcsou legmostohább körülmények között élő néposztályaiban. A köznépből származó fiúk csak nehezen találnak valamiféle megélhetési lehetőséget, a lányokat azonban el lehet helyezni a gazdag családokban, mint ágyasokat, társalkodónőket, hímzőnőket, színésznőket, citerásnőket, sakkozónőket vagy szakácsnőket..., és szüleik igyekeznek képességeiknek megfelelő nevelést adni nekik.^[4]

A XII. és XIII. században a köznépnél a családok felbomlása és tagjaik számának csökkenése annál nyilvánvalóbbá válik, minél kedvezőtlenebbek a megélhetésükhöz szükséges gazdasági feltételek. Csöcsiang vidékén a felnőtt fiúgyermekek gyakran még szüleik életében önálló életet folytatnak, habár ez elítélendő, és ellentétben áll az erkölcsökkel (e téren az előkelő családok a hangadók). Ez azzal is magyarázható, hogy ellentétben az európai polgári társadalmakkal, Kínában a szegény családokban van a legkevesebb gyermek; ennek oka egyrészt a köznépnél bizonyára nagyobb gyerekhalandóság, másrészt az, hogy ezek a családok nem tarthatnak olyan sok ágyast, mint a vagyonosak. De főképp a nyomor kényszeríti őket arra, hogy elég korán megváljanak gyermekeiktől, vagy néha megöljék az újszülötteket.

Fölösleges számú gyermek születését a szükséget szenvedő szegény családban valójában katasztrófának tekintik. Egy éhes szájjal többet kell táplálni, és vidéken, ahol kevés a termőföld, ez az ősi birtok újabb megoszlását jelenti. A XII. század végén egy kínai szerző megemlíti, hogy Fucsien tartományban "ha egy embernek sok fia van, négynél többet nem nevel fel belőlük, és háromnál több lánygyermeket sem tart meg. Azt állítja, hogy nincs lehetősége több gyermek felnevelésére". Már szüléskor készenlétben áll egy dézsa víz, amelybe azonnal belefojtják az újszülöttet. Ezt a "gyermekfürdetésnek" nevezett eljárást abban a korban főképp a Fucsoutól északnyugatra elterülő belső tartományokban gyakorolták.^[5] Másutt e szokást úgy nevezik: "elboronálni az ivadékot". Minden gyermeket vízbe fojtanak, aki azután születik, miután a szülők fiaik között felosztották az ősi birtokot.^[6] Úgy látszik, hogy ez a szokás főképp vidéken terjedt el. Hangcsouban inkább az utcán hagyják az újszülötteket. A mandzsu korszak vége felé^[7] a kínai városokban nagyon gyakran használt vetélést előidéző szereket ebben a korban még meglehetősen ritkán alkalmazták és csak kényszerhelyzetben, mivel veszélyesek voltak. Saoling herceg alacsony származású anyja kénytelen volt ilyen szerekhez folyamodni. A gyermek mégis megszületett, de élete végéig satnya és gyengeelméjű maradt.^[8]

Az újszülöttek kitétele viszont oly gyakori, hogy a császári udvarnak már 1138-ban meg kellett tiltania; e rendelkezést a talált gyermekek menhelyeinek létesítése kísérte.^[9] "Ezekben a tartományokban (Dél-Kínában) - írja Marco Polo - a szegény nép, ha nem tudja táplálni gyermekeit, születésük után azonnal eldobja őket. A király mindegyiket összeszedette, és leíratta, hogy melyik állatöv jegyében és milyen csillagzat alatt születtek, majd több helyen tápláltatta őket. És ha egy gazdag embernek nem volt gyermeke, elment a királyhoz, és annyit adatott magának, ahányat akart. Amikor a gyermekek megnőttek, a király a férfiakat összeházasította a nőkkel, és annyi vagyont adott nekik a sajátjából, hogy kényelmesen megélhessenek. Ily módon a király évenként húszezer fiút és lányt nevelt fel."^[10] Marco Polo feljegyzését egy kínai szerző is alátámasztja, aki a mongol korszakban élt. "A Szung-korban - írja - minden prefektúrában voltak gyermekvédelmi hivatalok. Ha egy szegény család nem tudta felnevelni egyik gyermekét, a szülőknek megengedték, hogy e hivatalnak adják át. Feljegyezték a születés pontos dátumát, és a gyermeket egy dajkára bízták. A gyermeket örökbe fogadni szándékozó családok e menhelyekbe jöhettek gyermekekért. Az ínséges esztendőkben rengeteg újszülött került ezekre a helyekre. Így aztán az utcákon nem volt többé elhagyott csecsemő."^[11]

A szegény családoknak még egy másik lehetőségük is adódik, hogy megszabaduljanak azoktól a gyermekeiktől, akiket nem tudnak táplálni: módosabb családoknál helyezik el, ahol felnevelik, majd cselédként dolgoztatják őket. Az örökbefogadásnak ezt a nagyon elterjedt formáját gyakran megvétel kíséri, amelyről a XIV. században egy arab szerző a maga módján így számol be: "Megjegyezhetem..., hogy Kínában a rabszolgák, bármely nemhez is tartozzanak, nagyon olcsók. És valóban, minden kínai el akarja adni rabszolgának fiait és lányait, s ezt nem veszik tőlük rossz néven. Nem lehet azonban eladni a gyermekeket akaratuk ellenére, és nem is akadályozzák meg őket, ha el akarják adni magukat."^[12]

Feltételezhető, hogy a születést kísérő és követő szertartások Hangcsou köznépénél meglehetősen egyszerűek. Az előkelő családoknál azonban más a helyzet. A szülést megelőző hónapban az anyai nagyszülők ajándékokat küldenek a leendő anyának a "születés siettetésére": rizsszalmával megrakott, brokáttal vagy papírral borított ezüsttálakat, amelyek tetejére virágokat, válogatott étkeket, jujubát, gesztenyét és az újszülöttnek szánt, élénk színű hímzéssel díszített ruhadarabokat helyeznek el. A szülés napján s az azt követő hetedik, tizennegyedik és huszonegyedik napon a szülők és a barátok finom rizst, szenet és ecetet ajándékoznak az anyának.

Az első hónap végén kerül sor a fürdetés szertartására: illatosított meleg vízzel töltött ezüstdézsába merítik a csecsemőt, s a vizet a család legidősebb tagjai hosszú arany vagy ezüst hajtűkkel kevergetik. A jelenlévő fiatalasszonyok szinte versengenek a dézsába dobott jujubabogyókért, hogy megegyék őket. Ez a talán régi szokások (átkelés a folyók gázlóin és megtermékenyítő növények szedése) emlékét őrző szertartás állítólag elősegíti a fiúgyermek születését. A csecsemő első haját arany- vagy ezüstládikába zárják. Az anya ezután, karján a kisbabával, körbejárja a jelenlévőket, és mindegyikhez köszönő szavakat intéz. Végül a gyermeket átadja sógornőinek: ezt a rítust "fészekváltásnak" nevezik. A születést követő századik napon, majd az első születésnapon ismét nagy ünnepséget rendeznek. Ilyenkor a gyermek körül különféle tárgyakat helyeznek el: klasszikus és buddhista könyveket, vékát, mérleget, kést, selyemkelmét, virágokat, tűt és cérnát, játékszereket. A gyermek jövőbeli elhivatottságát annak alapján jósolják meg, hogy melyik tárgy után nyúl először.^[13]

A társadalom valamennyi rétegében rendkívüli fontosságot tulajdonítanak a születés időpontjának, és nagy gonddal jegyzik fel még az óráját is. Úgy tartják, hogy ez a dátum valóban befolyásolja egy ember egész sorsát, és ismerete elengedhetetlen minden cselekedetnél és az élet főbb eseményeinél, vagyis amikor hasznosnak vélik egy jövendőmondó megkérdezését. Az 5. holdhónap 5. napján, a kártékony állatok: skorpió, darázs, százlábú, kígyó és varangy ünnepén történő születésektől rettegnek. Az ezen a napon született gyermekek eleve öngyilkosságra vannak kijelölve (Csü Jüan, az időszámításunk előtti IV. század nagy költője, az 5. holdhónap 5. napján ölte meg magát), vagy arra, hogy meggyilkolják apjukat és anyjukat.^[14]

"Quinsay (Hangcsou) lakosainak egyik szokása - írja Marco Polo -, hogy egy gyermek születésekor a szülők azonnal felírják világrajöttének napját, óráját és percét. Azután megmondatják az asztrológusokkal, hogy melyik állatöv jegyében történt a születés, és a kapott válaszokat gondosan feljegyezik. Amikor a gyermek felnő, s ott tart, hogy kereskedelmi vállalkozásba kezd, utazásra indul, vagy házasodik, az említett feljegyzést átadják egy asztrológusnak, aki figyelmes tanulmányozás és alapos elmélkedés után olykor valóban megalapozott válaszokat ad, amelyekben a legmesszebbmenőkig megbíznak. Ilyen asztrológusok vagy inkább varázslók tömegesen találhatók a nyilvános helyeken. Egyetlen házasság sem jön létre, amíg meg nem kérdezik egy asztrológus véleményét."^[15]

Nevelés és oktatás
A nevelés arra törekszik, hogy szeretetreméltó, szabad és engedelmes jellemeket formáljon. Mindenekelőtt tartózkodó szerénységet tanít; mindenki elégedjék meg sorsával, és éljen jó egyetértésben rokonaival, barátaival és az idegenekkel. Az egyszerű népnél is elterjedt udvariassági szabályoknak egyéb céljuk nincs is. Ezek az előírások az élettel való valamiféle kiegyezést fejeznek ki, valódi és mélységes báj árad belőlük, mivel az udvariasság nem egyszerű külső forma, hanem érzelmek kísérik, s annál is inkább kivált érzelmeket, mert ez az egyetlen mód, amellyel mindenki kifejezésre juttathatja őket. Így aztán a tisztességtudás szabályai, amelyeket bevésnek a gyermekek elméjébe, létrehozzák bennük az idősebbek és a feljebbvalók tiszteletét. Megtanítják őket, hogy ne feleseljenek szüleikkel, ne üljenek le feljebbvaló, az apa, az anya, a szülők barátja vagy idős személy jelenlétében, ha az illető áll, ne utasítsák vissza a feljebbvaló által kínált italt. A Tang-kor végéről Belső-Ázsiában felfedezett kéziratok között talált tanulságos szövegek ilyen és ehhez hasonló intelmeket tartalmaznak. Az ifjúságnak ajánlott példaképek a gyermeki tiszteletet és a hűséget szinte a hősiességig fokozó szerető fiú, a hű barát vagy feleség.

Ez a nevelés elnyomja az egyéni hajlamokat, és általában a társadalmi élethez csodálatosan alkalmazkodó embereket formál. Nemigen teremt lázadókat vagy törtetőket. A harcias vagy veszekedős vérmérsékletű embereknek sem kedvez. Megjegyzendő, hogy a XIII. században nem nagyon sportolnak, sőt a sportok művelése kifejezetten hanyatlik a Tang-korhoz viszonyítva, amikor az előkelők különösképp rajongtak egy Iránból származó sportért, a pólóért. A XIII. században viszont az ökölvívást, birkózást, vívást, a pólójátékot, nyilazást és labdarúgást csaknem kizárólag tisztek és közkatonák űzik. A Szung-korban még élesebbé vált az ellentét a nép körében továbbra is nagyra értékelt, erőt és ügyességet követelő játékok, valamint az írástudók nemes elfoglaltságai: a sakk, a kalligráfia és az irodalmi alkotások között. A fegyverek iránti vonzalom ritka jelenség, és nem is szorgalmazzák. Ezért főképp az írástudatlanok és a parasztság körében születnek a katonaéletre elhivatottak, és közülük kerülnek ki a vitézek, hősök.

"Quinsay (Hangcsou) város lakosai nyugodt természetűek - írja Marco Polo, és könnyen megértjük csodálkozását, ha az Európában akkor uralkodó szokásokra gondolunk. - Egyáltalán nem értenek a fegyverforgatáshoz, és házukban sem tartanak fegyvereket (ezt valójában a törvények is tiltják^[16]). A családok között soha nincs civódás, hangos veszekedés vagy bárminemű viszály... és a jóindulat, továbbá a jószomszédi viszony a férfiak, sőt még a nők között is olyan fokú, hogy az egy utcában lakó emberek olyanok, mintha egy családhoz tartoznának.^[17]

A kisgyermekkor az élet egyik legboldogabb szakasza. A gyerekek csoportokba verődve, szabadon csatangolhatnak az utcákon. Soha nem verik meg őket, s a legelviselhetetlenebbeket is csak afféle mumusokkal fenyegetődzve hallgattatják el. Az egyik ilyen figura Barbár Liu, akinek a bőre sötét, mint az indiaiaké vagy a malájoké. A Huaj völgyében és Hupej tartományban a kisgyerekeket a szörnyű hangú Nagyszemű Jang jöttével ijesztgetik. Csiangszu tartomány déli részén viszont egy mocsárlázat gyógyító démonféléhez folyamodnak.^[18] A város utcáit járó, cukorkát és játékszereket kínálgató árusok számát tekintve, úgy tűnik, hogy a gyermekeket inkább kényeztetik, semmint büntetik. Meglehetősen későn, talán csak hetedik életévük felé küldik őket iskolába, illetve fogadnak melléjük nevelőt a gazdag családokban. A császári arisztokrácia és az előkelő mandarinok gyermekei számára hétéves kortól tizenhárom éves korig külön iskola működik Hangcsouban. Itt naponta húsz írásjelet tanulnak meg.^[19]

Valószínű, hogy ebben a kereskedővárosban igen sok gyermek részesül elemi oktatásban, vagyis megtanítják őket valamennyire írni és az egyszerű számolás elvégzésére alkalmas golyós számológépet használni. Csupán a legszegényebb családok gyermekei maradnak írástudatlanok. A környező vidékeken fát gyűjtenek, vizet hordanak, itatni viszik a bivalyt. A városban meglehetősen fiatalon segítenek apjuknak a mesterségében és anyjuknak a háztartásban.

Délkelet-Kína városaiban a városi élet fejlettségének, a középrétegek megnövekedésének s talán a könyvnyomtatás elterjedésének eredményeként (már a X. században két ízben is hivatalosan kiadták a Klasszikusokat) mind a köz-, mind a magánoktatás igen magas fokon áll. Ezért a X. századtól kezdve egyre növekszik a jelentkezők száma a hivatalnokok toborzására kiírt hivatali vizsgákra, s az uralkodó osztály megújulása tapasztalható. Hangcsouban számtalan kisebb iskola működik, ahol a tanítókat, azaz öreg írástudókat, hivatali vizsgákon elbukott jelölteket a tanítványok szülei tartják el, s a városban állítólag mindenfelé a leckét felmondó diákok mormogása és zeneszerszámok hangja hallható. A kiváló tanulók számára jól felszerelt könyvtárakkal ellátott magánakadémiák működnek, leginkább a hegyek között. A XI. század óta azonban nemcsak a nemesek és a hivatalnokok fiai részesülnek állami oktatásban. A XI. század végén a császár egyik tanácsosának kezdeményezésére valamennyi tartományban megnyíltak a prefektúra és az alprefektúra iskolái. Hangcsouban a hatósági épületek övezetében egy prefektúrai és két alprefektúrai iskola van. Már régebben, közvetlenül az udvar letelepedése után, három nagy iskolát létesítettek Hangcsouban. Ezek - a Felső Iskola, a Katonaiskola és a Császári Iskola - már Kajfengben, az Északi Szungok fővárosában is léteztek. A fentieken kívül Orvosképző Főiskolát is nyitnak.

A nagy telkeken elhelyezett főiskolák különálló épületekből és pavilonokból állnak, ezekben könyvtárak, tantermek vagy vallási szertartások bemutatására szolgáló templomok találhatók. A legtöbb tanulót a talán mintaiskolának szánt Felső Iskola fogadja. Ennek húsz tanterme, tizenöt tagú intéző személyzete és csaknem kétezer bennlakó növendéke van. A XII. század közepén háromszáz főben állapították meg a Kína minden vidékéről származó hallgatók létszámát, ez a szám később ezer főre emelkedett, és 1270 táján elérte az 1716 főt. A legkevésbé fontos Orvosképző Főiskolának 1270 körül csak kétszázötven-háromszáz hallgatója és négy tanára volt. Az említett iskolák mindegyikében a háromévenként kiírt felvételi vizsgákon részt vevő jelöltek közül válogatják ki a hallgatókat.^[20]

Az állami intézeteknek és némelyik magániskolának a költségvetését a már alapításukkor nekik juttatott külön földbirtokok jövedelmei fedezik. Ezt a gyakorlatot kétségkívül a buddhista közösségek kulturális alapítványai sugallták. A Kajfengben 1142-ben alapított Felső Iskola évi jövedelme a XIII. század végén, miután áttelepítették Hangcsouba, eléri a 33.600 ezergarasos pénzfüzért. Az állami főiskolák hallgatóit ingyenesen tartják és igen jól táplálják. A fegyelem azonban viszonylag szigorúnak tűnik: a hallgatók havonta vizsgáznak, és tavasszal, valamint ősszel két teljesebb vizsgát tesznek. A városban egyenruhát kell viselniök. A vallási nevelés, amely a családokban az ősök tiszteletére és kultuszára, valamint arra korlátozódik, hogy olykor könyv nélkül tudjanak néhány buddhista szövegrészletet, e főiskolák életében meglehetősen nagy helyet foglal el. Minden iskolának megvannak a maga külön istenségei, az ókor bölcsei és hősei, a Földanya, isteni rangra emelt hadvezérek, az orvostudomány védőistene stb. A tiszteletükre rendezett szertartások, a különböző rítusok, amelyeken a bennlakó növendékek kötelesek részt venni, láthatólag fontos elemei a főiskolák fegyelmének.^[21]

Minden oktatás, az elemi szintű után, a hivatali vizsgákra alkalmas jelöltek formálására törekszik. Leginkább a régi klasszikus szövegeket veszik alapul, amelyeknek archaikus nyelvezete és rendkívüli tömörsége nagyon észrevehetően különbözik a köznép által e korban beszélt nyelvtől. A tanítványoknak valósággal át kell itatódniuk e szövegekkel, s ezzel egyidejűleg meg kell tanulniuk belőlük, hogyan fejezzék ki magukat, hogyan gondolkozzanak és érezzenek. A klasszikusok a képek és kifejezések gazdag anyagával szolgálnak, és az igazi írástudót arról a mesteri tudásról lehet felismerni, amellyel ezeket alkalmazni tudja. A gépies tanulásnak is fontos szerepe van: a jó diáknak úgyszólván könyv nélkül kell tudnia a főbb klasszikusokat, és meglehetősen sokat kell foglalkoznia a régi és az új költőkkel, hogy maga is képes legyen hasonló verseket írni.

A következő fogalmazvány szerzőjének igen fejlett irodalmi érzékéről tanúskodik - igaz, hogy a legnagyobb kínai költők egyike -, és bemutatja a vizsgákon induló jelöltektől megkívánt mesteri hozzáértést. Szu Tung-po (1036-1101) megtanította fiait, hogy sok szóval és kevés gondolattal, illetve kevés szóval és sok gondolattal írjanak irodalmi műveket, majd utána megbírálta őket. Szu Tung-po azonban nem feledkezett meg a gondolkodás fontosságáról sem. Egyik fia egyszer megkérdezte tőle, hogy vajon létezik-e valamiféle módszer arra, hogy jól írjon valaki. "Íme, egy hasonlat - felelte az apa -: a piacokon rengeteg áru van felhalmozva. Azt akarom, hogy mindez az enyém legyen. Márpedig ezt csupán egyetlen eszközzel érhetem el, s ezt az eszközt pénznek nevezik. Ha van pénzem, valamennyi áru az enyém lesz. Nos, az irodalmi alkotásban, ha már eleve vannak gondolataim, valamennyi Klasszikus és valamennyi Történet a rendelkezésemre fog állni. Az irodalmi alkotások lényege: a gondolatok."^[22]

A Szung-korban sok józan elme helytelenítette az olyan oktatás mesterkélt jellegét, amely csak gyakorlati ismeretekkel nem rendelkező esztétákat vagy dilettánsokat, egyszóval hivatalnoki mesterségükre igen rosszul felkészített egyéneket tudott formálni. Ilyen szempontból tipikusnak lehet tekinteni a XIII. század közepén a trónörökös nevelését. A herceg állítólag a kakas első kukorékolására megjelent atyja, a császár üdvözlésére. A második kakasszóra visszatért lakosztályaiba, ahol udvartartása ügyeivel foglalkozott, majd a tanulóterembe ment, hogy ott a klasszikusokat és a hivatalos történeti műveket tanulmányozza. Késő délután ismét megjelent a császár színe előtt. Apja ekkor kikérdezte az aznap reggel tanult klasszikusokból, s ha feleletei kielégítők voltak, engedélyt kapott, hogy helyet foglaljon, és teázzon. Ha nem jól válaszolt, a császár bosszankodott, és másnap újra elmagyaráztatta neki ugyanazt a fejezetet. A későbbi történészek szerint túl sok gondot fordítottak az apró dolgokra, de a lényeget elhanyagolták: a birodalom gazdasági helyzete és az ellenséges nyomás a határokon abban a korban már nagyon aggasztó volt.^[23]

1071-ben azonban a híres reformátor, Vang An-si, akinek a prefektúrai és alprefektúrai iskolák létesítése köszönhető, harcot kezdeményezett a polgári hivatalok betöltésének módszereiben tapasztalható visszásságok és képtelenségek ellen. Ez a rendszer csak azért működik - jelentette ki -, mert a vizsgákon keresztül vezet az egyetlen járható út a köztisztségekhez. De van-e nagyobb képtelenség, mint ha egy életerőtől duzzadó fiatalembert arra kényszerítenek, hogy szobájába zárkózva minden idejét és erejét költemények és rímes dalocskák szerkesztésére fecsérelje? Az oktatásban nagyobb teret kellene biztosítani a politikai filozófiának és az államigazgatás gyakorlati feladataira való felkészítésnek.

Kétségtelen, hogy a XI. század vége után kevésbé hanyagolták el a gyakorlati kérdéseket. 1193-ban a császári herceg nevelője átadta tanítványának az égbolt térképét, Kína térképét, a kínai történelem áttekintő táblázatát, továbbá Szucsou térképét, amely Hangcsou után akkor a legszebb kínai város volt. Tanítványába hazafias felháborodást plántált az Észak-Kínát megszállva tartó barbárok ellen, de ugyanakkor a legtisztább konfuciánus hagyomány értelmében emlékeztette, hogy mindennél fontosabb az erény, vagyis az önmérséklet és hibáink tudata.^[24]

Az is igaz, hogy az oktatás nem mindig pusztán irodalmi és nem is mindig papírszagú. Kétségtelen, hogy legtöbben a vers- és prózaírást magában foglaló irodalmi doktorátust választják. Ez adja a legtöbb tekintélyt, és utat nyit a legragyogóbb pályák előtt. De ugyanakkor léteznek szakosítottabb vagy gyakorlatibb doktorátusok is: filológiai, történelmi, szertartástani és jogi doktorátus, nem számítva a katonák és a hivatali orvosok számára előírt vizsgákat. Előfordul, hogy a magániskolákban az oktatás, bár távolról sem mentes a klasszikusokon alapuló, értékes kultúrától, olykor különös szándékokról tanúskodik. Csianghszi (Csöcsiangtól nyugatra fekvő tartomány) lakói nagy kedvelői a pereskedésnek - írja egy szerző a XI. században. - Oly mértékben, hogy egy tisztességtelen csalafintaságokat tartalmazó könyvet használnak, amelyet az ügyvédi mesterkedések egyik híres szakembere írt. Ez a mű rágalmazó írásokkal kezdődik, és megtanít az ilyenek készítésére. Hazug vádaskodásokkal folytatódik, és olyan mesterkedésekkel végződik, amelyek bűntények elkövetésére ösztönzik az embereket, s ily módon lehetőség nyílik a megzsarolásukra. Ezt a könyvet - jegyzi meg a szerző - a falusi iskolákban még tanítják is^[25] (bár lehetséges, hogy mindez csak egyszerű túlzás).

Annyi bizonyos, hogy az irodalom kevesebb helyet foglal el a lányok oktatásában, mint a fiúkéban, bár nincs mindig kizárva abból: írástudó és verseket író nők nem ismeretlenek. A Szung-kor egyik legnagyobb költője, Li Csing-csao (1081-1140) - nő volt. Csodás tehetséggel megáldott kislányok is akadnak, mint az a hétesztendős lányka, akit Vu Cö-tien császárnő (685-704) az udvarba rendelt, és parancsot adott neki; hogy rögtönözzön egy verset a fivéreitől való búcsúzásának témájára. Íme, a költemény:

Az elválás pavilonjánál a falevelek elröppennek, A búcsúzás útján hirtelen fellegek kelnek. Ó, milyen kár, hogy az emberek nem olyanok, Mint az együtt utazó vadlibák.[26]

A lányokat azonban elsősorban fonni, szőni és hímezni tanítják. A kelmekészítés hagyományos női munka. A könnyű életre szánt lányok megtanulnak énekelni és különféle hangszereken játszani. A nők általában nem folytatnak mesterséget, kivéve a köznép asszonyait. Elsősorban gyakorlati oktatásban részesülnek, s ez kapcsolatban van állandó függőségükkel és a társadalomban elfoglalt alárendelt helyükkel.

---

JEGYZETEK

1. Tang Lu su ji, XXII. fejezet, 13, 11, 5, 7. cikkely.
   
   
2. Csi lo pien, Suo fu, XXVII, f.17 a-b és 21 a-b.
   
   
3. W. Eberhard, Chinese Festivals, 41. 1.
   
   
4. Jang ku man lu (XIII. sz.), Suo fu, XXIX. Vö. Csiang hszing ca lu, Suo fu, XLVII, f. 7 b skk.
   
   
5. Li Jüan-kang (XII. sz. vége), Hou tö lu, Suo fu, LXXI.
   
   
6. Vö. Szung huj jao, Hszing fa, II (Csin jüe), egy 1109. 5. hó 9-ről kelt jelentés a császárnak, amely, számos gyermekgyilkosságot említ Fucsienben.
   
   
7. J. J. Matignon, Superstition, Crime et Misere en Chine, Párizs 1902.
   
   
8. Kuj hszin ca cse, Hszü B, 49. r.
   
   
9. Szung si, XXIX, a sao-hszing kor 8. évének 5. hónapja.
   
   
10. MP, III, CXXXVIII. fej., 31. 1.
    
    
11. Cseng Jüan ju (Jüan-kor), Szui-csang ca lu, Suo fu, XLVII, f. 5 a-b. E szöveget kiadta Ku Jen-vu is a Ku-csung szuj piben (Haj-san hszien-kuan cung-su, II. B fej.) Ld. még S. Imahori, A Study of the Protective lnstitutions for Babies in the Sung Period = Hiroshima University Studies (Litterature Department), n° 8, 1955. okt.
    
    
12. Yule, Cathay and the Way Thither, IV, 116. 1., Ibn Batuta szövegének fordítása.
    
    
13. MLL, XX, 2, 307-308. 1.
    
    
14. Kuj hszin ca cse, Hou, 63. r.
    
    
15. MP, III, 89.1.
    
    
16. A fegyvertartást tiltja a Tang-dinasztia törvénykönyve XVI. fejezetének 20. cikkelye; e törvények többsége hatályban volt még a XIII. században is.
    
    
17. MP, IIl, 87. 1.
    
    
18. Kuj hszin ca cse, Csien, 10. r.
    
    
19. Szung si, CLVII, f. 20 b (csien-lung kori kiadás, 1739). Ennek az alsó fokú iskolának az épületei a Császári Iskola (cung hszüe) területén álltak.
    
    
20. Vö. Szung si, uo., f. 33 b-34 b, valamint MLL, XV, 1, 254-256. 1., ahol hosszú rész foglalkozik a főváros e nagy iskoláival.
    
    
21. MLL, uo.
    
    
22. Csing po ca cse, Suo fu, XXII.
    
    
23. L. Wieger, Textes historiques, III, 1951. 1.
    
    
24. E. Chavannes, L'instruction d'un futur empereur de Chine en 1193 = Mémoires concernant I'Asie orientale, I, 1913.
    
    
25. Meng csi pi tan, XXV, f. 8 b, Csin taj pi su kiadás.
    
    
26. Ji si csi ven, Suo fu, XXVI, f. 2 a.

Fordította: Gyáros Erzsébet

---

Jacques Gernet: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén (1250-1276)
(Gondolat, Budapest, 1980.) 7., 152-169., 283-284. o.