A Jamato-hatalom kialakulása és Japán egyesítése
A Koreai-félsziget birtoklásáért folyó több évszázados küzdelem idején a kontinens fejlettebb kultúrája Koreán keresztül áramlott át Japánba. Főleg azok vitték magukkal a technika és tudomány legújabb vívmányait, új mezőgazdasági eljárások, hajóépítés, kézműiparok stb. ismereteit, akik a Koreai-félszigetről, valamint Kínából áttelepültek Japánba. Az áttelepültek jelentős szerepet játszottak a Jamato-udvarban, így az Aja-, a Hata-, a Fumi-nemzetség; vezetőik beépültek a Jamato-arisztokráciába. Az áttelepülteket a japánok "kikadzsin"-nak, azaz "az uralkodójához megtértnek" nevezték.

A kikadzsinok fontosságát mutatja a 815-ben készült Nemesi Családregiszter, a "Sinszen sódzsiroku" is: a felsorolt 1182 nemesi családból 326 kikadzsin eredetű.

Különösen nagy hatást tett a japán kultúrára a kínai írásrendszer, a kandzsi, valamint a buddhizmus. A japánoknak eredetileg nem volt saját írásuk, s a Koreai-félszigetről Japánba került kandzsit is kezdetben csak a kikadzsinok használták mint udvari hivatalnokok dokumentumok írására, de már kb. az 5. században a japán uralkodó rétegben is akadtak olyanok, akik megtanulták írni-olvasni a kandzsit. A buddhizmus a 6. század első felében került át Japánba, s főként az uralkodóréteg körében terjedt. Körülbelül ezzel egy időben jött át a konfucianizmus is. A kínai jóslás (ji), orvoslás és naptárkészítés tudományát is ekkortájt hozták át Japánba. Ezek az új ismeretek, eszközök, technikák nagymértékben megerősítették az uralkodó, az ókimi, és vele együtt a Jamato-udvart alkotó nemzetségfők pozícióját.

A kínai eredetű holdév-naptárt máig használják Japánban, főleg vidéken, a ma hivatalosan használt európai naptár mellett.

Oktatás
Kínai mintára oktatási rendszert is szerveztek. A fővárosban Nagy Iskolát (Daigaku) állítottak fel, vidéken pedig tartományi iskolákat szerveztek (kokugaku), ahol a nemesek, kokusik, gundzsik fiaiból hivatalnokokat képeztek. A Daigakut végzők sikeres vizsga esetén rangot nyertek, s rangjuknak megfelelő hivatali tisztséget töltöttek be.

A Taihó-Ricu-Rjó-jogszabályokban foglaltak szerint orvosi ügyeket ellátó hivatal is létezett a palotaügyi minisztériumban. Az orvosok nevelését és az egészségügyi adminisztrációt látta el. Az orvoslás állami feladat volt, a népnek nem kellett fizetnie érte. Így, tartalmilag, ezek igen magas szintű rendszabályok, de hogy a valóságban ebből mennyit hajtottak végre, az kérdéses.

Küldöttségek a Tang-Kinába (kentósi)
Míg a Tang-dinasztia erős volt, a tennó-kormány gyakran menesztett küldöttséget Kínába. A diákokból és papokból álló küldöttségek feladata az volt, hogy elsajátítsák a Tang-kor fejlettebb kultúráját, technikáját és államigazgatási rendszerét. Az első küldöttség 630-ban indult el, az utolsó, a 15., 894-ben. A küldöttségeket 4-6 hajóból álló flotta vitte, s a követség vezetőjével, a diákokkal, kísérőkkel és hajósokkal együtt egy-egy küldöttség 100-500 főt számlált. A visszatért tudós szerzetesek, diákok a politikában, a tudományokban és a vallási életben nagy szerepet játszottak. A hajóépítés és a hajózás technikája még eléggé alacsony színvonalon állt, így a küldöttséget vivő flotta szinte minden alkalommal hajótörést szenvedett. A küldöttek közül sokan végül is nem tudtak visszatérni Japánba, s életük végéig Kínában maradtak. Ugyanígy Kínából is jöttek át buddhista papok; tudósok Japánba, akik szintén nagy hatással voltak a japán kultúrára.

Abe no Nakamaro pl. 717-ben társaival 19 évesen ment a Tang-Kínába, és a többiek hazatérte után is ott maradt, s kiemelkedő tehetsége révén Hszüan-cung császár udvarában szolgált. Ismeretséget kötött olyan híres költőkkel, írástudókkal, mint Li Po, Vang Vej, és írástudásával lett híres. 753-ban, útban hazafelé, hajótörést szenvedett. Végül is 72 évesen Kínában halt meg 770-ben.
A kínai tudós szerzetes, Csien Csen a Kínába küldött japán szerzetesek kérésére - ötszöri sikertelen átkelési kísérlet után - 753-ban érkezett Japánba, s magával hozta és itt meghonosította a buddhizmus Rissú irányzatát. A buddhizmusnak ez az ágazata a buddhista vallási szabályok, előírások (ricu) szigorú betartását és ezek gyakorlását tartja a megvilágosodáshoz és az üdvözüléshez vezető fő útnak. Csien Csen megalapította a híres narai Tósódaidzsi-templomot. A Rissú tanain kívül szobrászati és gyógynövény-ismereteit is átadta a japánoknak. Szobra a legrégibb portrészobor Japánban.

Minthogy a Tang-birodalom kapcsolatban állt az indiai, az iszlám s ezen keresztül az európai kultúrával, a Tang-kultúra elsajátítása Japán számára az egyetemes műveltséggel való ismerkedést is jelentette. A kínai buddhista papokon kívül indiaiak és perzsák is eljutottak Japánba.

Tudomány és irodalom
A mahájána buddhizmussal szemben, melynek tanait "belső kánonoknak", azaz a beavatottak tanának hívták, a "külső kánonoknak" nevezett konfucianizmus is fokozatosan terjedt a nemesek között a kikadzsinok, vagyis áttelepültek és a Tang-Kínában tanult diákok révén. A fővárosban lévő Daigakuban, a Nagy Iskolában és a vidéki kokugakukban, a tartományi iskolákban - ezek hivatalnokképző intézmények voltak - a fő tárgy, a konfucianizmus mellett jogot, kínai irodalmat, matematikát, zenét, szépírást tanítottak a fővárosi nemesek és vidéki urak 13-16 éves korú fiaiból kiválasztottaknak.

A Nagy Iskola, a Daigaku a Sikibusó, a Személyi és Szertartási Ügyek Minisztériuma alá tartozott, s a fő tárgyra, a konfuciánus tanokra egy hakasze (tudós mester) és egy segédtudós, matematikára, szépírásra és zenére két-két tudós mester oktatott. 400 diák, 30 matematikus-diák és néhány szépírás-diák tanult benne. A tanulóknak tíznaponként vizsgát és év végén záróvizsgát kellett tenniök. Legfeljebb kilenc évig lehetett diákoskodni, s aki 9 év alatt nem tudta elsajátítani az előírt tananyagot, az tovább nem maradhatott az iskolában. A diákok tanulmányaik sikeres befejezése után minisztériumi (Sikibusó) vizsgát tettek, s ennek eredménye szerint kaptak tisztséget. A felvétel a család rangfokozatához volt kötve, a köznépből valók nem kerülhettek be a Daigakuba. A nemesifjak viszont apjuk és nagyapjuk után azt a kivételes jogot élvezték, hogy 21. életévük betöltésével, függetlenül tanulmányi eredményeiktől, megfelelő rangot kaptak, s így nem nagyon akartak tanulni. A Nara-korszak vége felé azonban a sokféle ösztönző intézkedés révén számos tehetséges hivatalnok, tudós, írástudó került ki a Daigakuból.

A tartományi iskolában, a kokugakuban is, a Daigakuhoz hasonlóan, elsősorban a konfucianizmust tanították, ezenkívül az orvoslást is. A gundzsik fiaiból vettek fel írástudó-jelölt diákokat, s a köznép fiaiból orvostanhallgatókat. A tanulók létszáma a tartomány nagyságától függően 20-50 diák, 4-10 orvostanhallgató. Azok, akik a tanulmányok befejezése után sikeres vizsgát tettek, továbbmehettek a Daigakuba diáknak, vagy elmehettek hivatalnoknak.

Így azt mondhatjuk, hogy ebben az időben vált általánossá a kínai írásjegyek, a kandzsi ismerete, amely nélkülözhetetlen volt az adminisztrációhoz.

Tudomány és buddhizmus
Az udvari Nagy Iskolában (Daigaku) a főtárgy kezdetben a konfuciánus írások tanulmányozása (mjógjódó) volt, de a Heian-korszakban emellett főtárgy lett a kínai hivatalos történetírás és a kínai irodalmi művek tanulmányozása (kidendó), a jogi tanulmányok (mjóbódó) és a számolás tudománya (szandó) is. A gazdag nemesek a saját nemzetségük-beli diákok tanulásának elősegítésére "kollégiumokat" (daigaku besszó) hoztak létre, itt szállást adtak nekik, anyagilag is támogatták, s előmenetelükben is igyekeztek segíteni őket: ilyen volt a Fudzsivarák Kangakuinja vagy a Vakék Kóbuninja és így tovább. Egy buddhista szerzetes, Kúkai (774-835) pedig magántanodát, Sugeisucsiint nyitott a szegények és a köznép számára; ebben konfuciánus és buddhista írásokat egyaránt tanítottak. Az intézmény Kúkai halála után, sajnos, megszűnt. Az udvarban tovább folyt a Ricu-Rjó-jog és a "Japán Krónika" (Nihonsoki) tanulmányozása és olvasása. Gyakran tartottak kínai irodalmi összejöveteleket. A Ricu-Rjó tanulmányozásának eredményeként Ricu-Rjó-jogi kommentárokat, jogelméleti gyűjteményeket állítottak össze. A hivatalos történelem, a Japán Krónika folytatásán is nagy erővel dolgoztak, széles körű és aprólékos forrásanyaggyűjtéssel és az anyag formai tökéletesítésével születtek egymás után a "Folytatólagos japán krónika" (Soku Nihongi, 40 kötet, 797), a "Japán utótörténete" (Nihonkóki, 40 kötet, 840), a "Japán folytatólagos utótörténete" (Soku Nihonkóki, 20 kötet, 869), "A japán Montoku tennó hiteles feljegyzései" (Nihon Montoku tennódzsicuroku, 10 kötet, 878) és a "Három japán uralkodó hiteles feljegyzései" (Nihon szandai dzsicuroku, 50 kötet, 901 ).

A kínai írás tanulmányozására kínai írásjegyek szótára is készült. A máig fennmaradt legrégibb kandzsi japán szótár az "Újonnan összeállított írásjegyek tüköre" (Sinszen dzsikjó, 12 kötet), amelyet 898 és 900 között egy buddhista szerzetes, Sódzsú készített. Készültek továbbá enciklopédikus kandzsi szótárak, például a 931-937 között összeállított "Japán szavak enciklopédikus gyűjteménye" (Vamjóruidzsúsó), a tudós költő, Minamoto no Sitagou (911-983) munkája, vagy a 831-ből való ezerkötetes nagy enciklopédia, a "Drága könyvek kincsestára" (Hifurjaku), szerzője a konfuciánus írástudó, Sigeno no Szadanusi (785-852). Ebből mára - sajnos - csak két kötet maradt meg.

A korabeli adatok szerint a Japánba behozott kínai könyvek száma 1579 tétel, mintegy 16000 kötet!

Az Edo-kor műveltsége
Műveltségük emelése érdekében a bakufu tanulásra ösztönözte a busikat, s mint láttuk, élénken folyt a konfucianizmus, főként Csu Hszi elméletének tanulmányozása. A konfuciánus Csu Hszi legfőbb tétele a hűség és a hierarchikus rend fenntartását tanítja, így a feudális rendszerű bakufunak nagyon is megfelelt. Ráadásul a konfucianizmus evilág-centrikus filozófiája jól beleillett a busik és a kereskedők világképébe is.

Az ötödik sógun, Cunajosi, az edói Jusimában szentélyt létesített Konfucius tiszteletére, s ennek közelében iskolát nyitott Csu Hszi elméletének tanítására. Példája nyomán a daimjók is konfuciánus iskolákat létesítettek a maguk területén.

Teret kapott a konfucianizmus más mestereinek tanulmányozása is, például a cselekvést fontosnak tartó kínai Vang Jang-ming elméletének vizsgálata vagy a Konfucius és Mencius könyvének közvetlen elemzését célzó Kogaku, "A régi tana". A bakufu azonban nem tartotta kívánatosnak, hogy a konfucianizmus tanulmányozásában több irányzat szülessék, és a bakufu-iskolában csak Csu Hszi elméletét tanították, a többi irányzatot mint tévtant 1790-ben betiltották. Ezután a bakufu csak azt alkalmazta tisztnek, aki Csu Hszi elméletét tanulta. A Csu Hszi-elmélet Edo-korbeli tanítása pedig a szamurájok harcosi erkölcsének - ami a busik között a kezdetektől fogva megvolt - ún. busidóvá, "szamuráj úttá" való fejlődését segítette elő.

A "szamuráj útja" az Edo-kori szamurájok erkölcsi normáinak összessége. A busi-réteg kialakulásával együtt a gazda-szolga viszonyból létrejöttek a vér és hely szerinti kapcsolatokkal, a csatározásokkal együtt járó, a "harcosok szokásá"-nak vagy a "harcosok útjának" mondott normatívák, mint lojalitás, hőstettek stb. Ezeket az Edo-korban a konfuciánizmussal, azon belül is Csu Hszi elméletével alapozták meg, s mint a szamurájok erkölcsi eszméje jelent meg. Kezdetben a gazda részéről a kegy gyakorlása, a szolga részéről a szolgálat teljesítése képezte a kölcsönös viszony alapját, s az erre rakódó gazda-szolga erkölcs a busidóvá formálódás folyamán olyanná vált, hogy a vazallus részéről megnyilvánuló egyoldalú hűséget, lojalitást tekintette lényegnek. E köré meglehetősen elvont gondolatrendszert alakítottak ki, amelyben a szamurájokat már a konfucianizmus erkölcsös, bölcs uralkodójához hasonlatosnak vélték, felruházva őket a bölcs, kegyes és igazságos uralkodó jegyeivel, s a szamurájjal szemben ez vált általános erkölcsi követelménnyé: Később, a Meidzsi-restauráció után, a busi-réteg megszűnik, de a Meidzsi-korszak közepe táján a nacionalista nézetek előtérbe kerülésével egyes tudósok, közéleti gondolkodók a busidót úgy értelmezték, hogy ez az alapja az uralkodó iránti hűségnek és a hazaszeretetnek, s a hűséget és jámborságot hangsúlyozó akkori oktatási alapelvek ezt még csak fokozták.

A konfucianizmus tanulmányozásának felvirágzásával együtt fokozódott a bakufu uralkodó osztályának érdeklődése a japán történelem iránt is, s a bakufu a sógunátus "hivatalos konfuciánusával", Hajasi Radzannal (1583-1657) összeállíttatta a "Honcsó cugan"-t. (Államunk átfogó tükre.) A munkát 1670-ben Radzan fia, Szunszai (1618-1680) fejezte be. A Mito-han ura, Tokugava Micukuni (1628-1700) pedig 1657-ben kezdte írni a "Dai Nihonsi"-t (Nagy japán történet); e munkát a következő nemzedékek a mű 1906. évi befejezéséig mintegy kétszázötven éven át folytatták. A "Dai Nihonsi", majd Rai Szanjó (1780-1832) "Nihon gai si" (A japán busik története) c. műve (1820) a sógunátus végén nagy hatással volt az idegenek kiűzését célzó nacionalista mozgalomra.

Az Edo-korszakban ugyanakkor lassanként a nép körében is terjedt a művelődés igénye; a csóninok gyermekei buddhista templomok szerzeteseitől vagy az alsóbb rétegekbe tartozó busik vezette magántanodákban (terakoja) tanulták az írást-olvasást és a hagyományos számológép, a szoroban kezelését. A 18. századi Kiotóban némelyek már a csóninoknak tanították az egyszerűsített konfuciánus tanokat.

Közben nagyot fejlődött a fanyomatos könyvkészítés technikája, amely a Muromacsi-korszak végén Koreán át került Japánba. A megélénkült könyvkiadás jelentős szerepet játszott a művelődés terjedésében. Már az Edo-korszak elején voltak könyvkiadó-kereskedők; a 17. század második felétől, a központi hatalom megszorítására, könyves "céhek" létesültek, és a bakufu szigorúan ellenőrizte a könyvkiadást.

A "városlakók", a csóninok gazdasági megerősödésével párhuzamosan felvirágzott - először a Genroku éveiben (1688-1704) - a rendkívül életerős csónin-műveltség, központjában Ószakával és Kiotóval ("Genroku-kultúra"). Később a Bunka-Bunszei éveiben (1804-1830) a művelődés központja Edóba tevődött át, s ezzel a Genroku-kultúra nemcsak a pénzes csóninok körében, de a többi csónin, sőt a falubeli földbirtokosok között is gyökeret vert. Ekkor azonban már sokat veszített életteli derűsségéből, egyre inkább erősödtek benne a cinikus, szatirikus vonások, tükrözve a kor politikai és társadalmi állapotát.

---

Jamadzsi Maszanori: Japán - Történelem és hagyományok
(Gondolat, Budapest, 1989.) 41., 66., 94-95., 235-237. o.