A születés
Hogy a feudális Japánban felnőtt ember lehessen valakiből, ahhoz mindenekelőtt életben kellett maradnia. A természetes kiválasztódás ugyanis igen szigorúan megrostálta az újszülötteket. Az éghajlat zordsága, a higiénia teljes hiánya felelős a megszámlálhatatlan kis halottért. A szülés akkoriban, akárcsak ma is Japán legtávolabbi tartományaiban, otthon zajlott le. Ilyenkor látszólag semmi jel nem mutatta, hogy a szomszédos házban új élet születik: az asszonyok nem jajgattak a vajúdás kínjai közepette, mert vagy tekintélyüket féltették, vagy attól tartottak, hogy illetleneknek tekintik őket. A szülés igen gyakori volt, a férjes asszonyok csaknem minden évben újabb gyermeknek adtak életet. De erről csak akkor értesítették a családot vagy a falut, ha az újszülött túlélte világra jöttének megpróbáltatásait, és talán ez is egyik oka volt annak, hogy a szüléseket eltitkolták... A módos családokban a szülésnek a főépülettől különálló helyiségben kellett történnie. A szülés előtti napon a szülő asszony nővérei vagy közeli nőrokonai a helyiség nyílásait fehér függönyökkel takarták el, és a szoba közepére, a padlóra egyszerű fehér vásznat vagy erre az alkalomra készült, fehér kelmével szegett finom gyékényt (tatami)^[1] terítettek. Az ugyancsak fehérbe öltözött vajúdót, ha eljött az ideje, az így előkészített helyiségbe kísérték. Odakint, a szülés tartama alatt mindvégig, egy férfi - a körülmények szerint egy vadász vagy harcos-szerzetes, esetleg sintó-pap - egy nyíl húrját rezegtette, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket, és felkeltse az "isteni szellemek" (kami)^[2] figyelmét. Olykor egy összehajtható kis asztal előtt - amelyre függőleges irányban hét fehér papír- vagy szövetcsíkot fektettek, a szellemek jelképeit - egy szerzetes üldögélt, és tisztító imákat mormolt (harai)^[3] A szobában a vajúdó a fehér kelmén vagy a vastag takaróval borított gyékényen guggolt, és a mellette tartózkodó egy vagy két asszony vállára támaszkodott. Bizonyos alkalmakkor egy sintó-papnő (miko)^[4] kuporgott mellette, és olvasóval a kezében, ő is a védőszellemekhez fohászkodott, miközben a sürgő-forgó szolgálók meleg vízzel teli dézsákat hoztak, és sok finom papírt készítettek elő, ami akkoriban a vásznat helyettesítette. Az újszülöttet a szülésnél segédkező egyik matróna egy fehér kelmedarabon fogta fel, és egy bambuszpengéjű késsel azonnal elvágta a köldökzsinórt. Utána megtörölgették a csecsemőt, miközben az anya lefeküdt, és a szolgák meg a jelenlévők megtisztították, és kissé rendbe hozták a szobát. Ekkor helyezték el a tabu jelét (általában az erőteljes profilaktikus^[5] hatásáról közismert fűzfavesszőt) a helyiségen kívül; ez azt jelentette, hogy egyetlen látogató sem lépheti át a küszöböt, mert a gyermekágyas nőt rituálisan tisztátlannak tekintették, csakúgy, mint azokat, akik a szülés alatt a közelében tartózkodtak. Ezért kellett a szülésnek lehetőleg a főépülettől különálló helyiségben történnie.

Valószínű, hogy a dolgok nagyjából hasonló módon zajlottak le a szegényebb családokban is, de fehér ruhák, finom gyékény, szolgálók és papok nélkül. Ilyenkor maga az apa látta el a démonűző feladatát, nyilának húrját rezegtetve. A szomszédok természetesen tudtak az eseményről, de amíg hivatalosan nem közölték velük a hírt, úgy tettek, mintha semmit nem sejtenének... Az újszülöttet nagyon ritkán fürösztötték meg közvetlenül világrajötte után, inkább csak egyszerűen megtörölgették. Az első fürdőt (ubuju)^[6] csak néhány nap múlva kapta. Arisztokrata körökben ez szertartásszámba ment. A gyermek szerencsés jövőjének zálogául ékszereket tettek a fürdővízbe, és a víz felett, hogy visszatükröződjék benne, egy kutyának vagy egy tigrisnek a jelképét, illetve képét tartották; ezeket profilaktikus tulajdonságokkal rendelkező állatoknak tartották, amelyek meg tudják védeni a gyermekek egészségét. A fürdő után a csecsemőt felöltöztették első ruháiba.^[7] Mindaddig meztelen lévén, közvetlen kapcsolatban maradt anyja mellével... A szegényebb családokban az első fürdőt mindössze egy nyíl húrjának a rezgése kísérte...

A japánok régen azt hitték, hogy a szüléstől számított harminc nap elteltéig a gyermek lelke nem kötődik szilárdan a testéhez; így hát a legnagyobb elővigyázatosságra volt szükség: ez idő alatt sem a gyermek, sem az anya nem hagyhatta el a házat. A csecsemő a szülést követő két napon át éhezett. A harmadik napon, amikor az anyja először szoptatott, a közeli rokonság és a szülésnél segédkező matróna kis családi ünnepségre gyűlt össze, amelynek során nevet választottak az újszülöttnek. Ekkor távolították el a tabu jelét, de az a helyiség, ahol az anya tartózkodott gyermekével, továbbra is tisztátlannak számított. Miután az apa megtisztult (a tehetős családokban egy sintó-pap közreműködésével, másutt egyszerű fürdővel), fogadhatta a vendégeket, és könnyű étkekkel, valamint rizsborral (szake) kínálta őket. Ezután egy gyermekkori nevet választottak a csecsemő számára.^[8] Ha örökösről volt szó, ez a név rendszerint a -maru vagy -maro megjelöléssel végződött. Ha a házaspárnak ez volt az első gyermeke, házasságukat ekkor tekintették végleg megkötöttnek. Ezután (de néha csak később) ollóval lenyírták a gyermek haját. Az apró tincseket egy dobozba tették, és a dobozt elásták a falu szentélyének földjébe; ezzel jelezték a védőszellemnek (udzsigami),^[9] hogy őrizetére bízták a csecsemőt.

Az ikerszülésnek általában nem örültek; az anya kissé szégyellte, hogy úgy szült, mint az "állatok", és a néphit szerint az ikreket egész életük során szerencsétlenségek sújtották. Hogy a rossz hatásokat elhárítsák, különösen vidám neveket adtak nekik.

Ámbár a szülést bizonyos titokzatosság vette körül, azt az izgalmat, amelyet, természetesen, a szülőkben keltett az esemény, e korszak regényei gyakran ismertették. A szerencsétlen Josicune szökésének viszontagságait elbeszélő Gikeiki gestában a mesemondó elvezet bennünket az erdőbe, ahol részt veszünk a számkivetett fiának születésénél.

"Hitacsibó is imára kulcsolta kezét, miközben Kanefusza hangosan sóhajtozott. Josicune mintegy megsemmisülten pihent a felesége mellett. »Ah, mennyire fáj ez!« - kiáltott fel a Hölgy, erősen szorítva Josicune karját, miután magához tért (mert előzőleg néhány percre elájult, amikor Benkei, Josicune hűséges szolgája lement a dombról, hogy egy kevés vizet szerezzen). Benkei most kötelességszerűen dörzsölni kezdte a Hölgy derekát, és a gyermek minden nehézség nélkül a világra jött. Benkei a síró csecsemőt szerzetesi csuhájába burkolta, ügyetlenül elvágta a köldökzsinórt, majd a korsó vizével megmosta a gyermeket.

- Azonnal adjunk neki nevet. Most a Kamevari hegyekben vagyunk. Minthogy kame teknősbékát jelent, és mert a teknősbéka arról nevezetes, hogy hosszú életű, egészítsük ki ezt a szót a daru nevével, curuval, amelyről azt állítják, hogy ezer esztendeig él, és nevezzük a gyermeket Kamecurunak! - ajánlotta.

- Szegény kis koldus! Felnő-e valaha? - siránkozott Josicune. - Ha ragyogó jövő állana előttem, milyen jó lenne! De jobb, ha itt hagyjuk őt a hegyek között, amíg annyira fiatal, hogy meg sem érti, mi történik vele!

Felesége megfeledkezett iménti szenvedéseiről.

- Milyen szégyen ilyesmit mondani! - kezdett kiabálni. - Most, hogy elég szerencsésen belépett az emberek világába, hogyan merészel a meggyilkolásáról beszélni, mielőtt még ideje lett volna megpillantani a holdat és a napot! Kanefusza, fogja a csecsemőt, ha Őnagyurasága elégedetlen! Nem fog meghalni, még ha mindkettőnknek vissza is kell térnünk vele a fővárosba!..."^[10]

Jóllehet gyakran nem mutatták, mégis minden családban örvendetes eseménynek tekintették a gyermekáldást, és elsősorban, természetesen, a szülők. Mindazonáltal az udvarnál inkább lánygyermeket kívántak, mint fiút, mert az előbbiek mindig reménykedhettek, hogy rangjukon felül kötnek házasságot. A Taiheiki elbeszéli egy fiatal nő történetét, aki nagyon magas rangra emelkedett, és ezzel kapcsolatban hozzáfűzi a következőket: "Családjára dicsőség szállt, egyébként elég különös körülmények között és oly módon, hogy a környékbeli emberek ettől kezdve a fiúkkal szemben csak megvetést éreztek, és csupán lányokról álmodoztak..."^[11] De a fiúgyermek születése is nagy örömet okozhatott, mert ezzel az eseménnyel büszkélkedni lehetett, főképp, ha elsőszülöttről volt szó: Gendzsi fiának születése után a császár (Gendzsi apósa) éppoly türelmetlenül vágyott látni Fudzsicubo gyermekét, mint maga az apa. "Ezért Gendzsi a felesége palotájába ment, amikor ott még csak kevesen tartózkodtak, és egy levelet küldött az asszonynak, amelyben megírta, hogy a császár türelmetlenségében és mert az etikett nem tűri, hogy néhány hétig személyesen jöhessen látogatóba, kéri a Hölgyet: engedje meg férjének, hogy megtekinthesse a gyermeket, és beszámolhasson róla a császárnak."^[12]

A fiúk születése után a harmincegyedik, a lányoké után a harmincharmadik napon az anya, néhány rokon kíséretében, első ízben hagyta el a házat, és a gyermekkel együtt a sintó-szentélybe ment. Miután a csecsemőt bemutatták a papnak, az anya tapsolt, hogy megidézze a helyi védőszellemet, majd meggyújtott egy lámpást.^[13] Ezután otthon megvendégelték a gyermek születése napján jelen volt személyeket és a közeli barátokat. A csecsemőt ettől kezdve a társadalom hivatalos tagjának tekintették. Minden tabut végleg feloldottak, az apa ismét közeledhetett a feleségéhez. E naptól kezdve a gyermek (legalábbis az egyszerű embereknél) az anya karjáról annak a hátára költözött. Az elválasztásra csak jóval később került sor; a szülők ösztönösen idegenkedtek a fejlődés e szakaszától, mert azt hitték, hogy veszélyezteti a gyermek életét. A kisbabával ez alkalommal egy kevés olyan vizet itattak, amelyben előzőleg rizst főztek, majd rizsből vagy egyéb gabonából készült pépet adtak neki...

A szülés utáni százhuszadik nap körül a szülők szokás szerint egy újabb szertartásra (tabezome)^[14] hívták össze a családtagokat és néhány barátot: a gyermek ekkor kapott először szilárd táplálékot. Ilyenkor egy kis asztalkán csészéket és evőpálcikákat helyeztek el, fekete színűt a fiúnak, feketét és pirosat a lánynak. Miután megköszönték a meghívottaknak, hogy érdeklődnek a gyermek egészsége iránt, az anya ölébe vette kicsinyét, leült vele a kis asztalhoz, és az evőpálcikával egy szem rizst tett a szájába. Utána mindenki jó egészséget kívánt a babának... Végül elérkezett a teljes elválasztás rettegett napja, és ettől kezdve a gyermeket csupán gabonakásával táplálták. Amíg a gyermekek kicsik voltak, kevés különbséget tettek közöttük, ámbár az idősebb jogának érzületét igen korán beoltották az elsőszülött fiúba, akit mindig elsőnek szolgáltak ki, és kissé jobban kedveztek neki, mint testvéreinek...

A gyermekkor
Az első születésnap (tandzsóbi) mind a gyermek, mind a szülők életében, még a legszegényebb embereknél is nagy örömünnepnek számított. A kisgyermek a család barátaitól ekkor kapta első játékszereit, általában fa- vagy rongybabát vagy festett agyagból készült kis kutyát. Az életkort az alábbi módon számították ki: a csecsemőt már születésekor úgy tekintették, mintha egyéves lenne (a terhesség idejét egy évre becsülték), majd a születését követő esztendő kezdetén egy újabb évet adtak hozzá. Így az év utolsó napján született gyermek már másnap kétesztendős volt...

Amikor a gyermek már nagyjából megtanult értelmesen beszélni, a fiúknál általában öt-, a lányoknál négyéves korban sor került a hajnyírás szertartására (kamiszogi).^[15] Ilyenkor a gyermeket ráállították az igo-játék^[16] táblájára, és ollóval hajtották végre a műveletet. A hajat inkább csak megkurtították; a levágott fürtöket egy tálcára helyezték. Ezt a szokást azonban nem mindenütt gyakorolták, és főképp a vidéki családokban a gyermek haja legtöbbször félig nyírt vagy olykor teljesen nyíratlan maradt. Ha nagyon eltetvesedett, kopaszra borotválták a fejét. A lányok haját legtöbbször meghagyták, csak akkor kellett levágniuk, ha lemondtak a világi életről, vagy elözvegyültek, és nem kívántak újabb házasságot kötni.

A kis japánok játékszerei éppolyanok voltak, mint a világ valamennyi gyermekéé. Egész kicsi korukban fa-, rongy- vagy szalmabábukkal, festett agyagfigurákkal szórakoztak: ezeket néha kerekeken húzták maguk után.^[17] A kisfiúk természetesen háborúsdit játszottak a maguk készítette nyilakkal és fakardokkal, vagy a minden ház udvarán seregestül található kutyákat ingerelték. Nyáron a kisfiúk, főképp a nép egyszerű gyermekei, teljesen meztelenül jártak. Bizonyos kortól kezdve egy nagyon rövid kimonófélét adtak rájuk, ezt a hozzávarrt vászonöv tartotta össze a derékon, és eltakarta a néha viselt durva kendervászon alsónadrágot. Egyébként ez a kimonó legtöbbször azért tűnt rövidnek, mert a gyermek túl gyorsan kinőtte.

Csak a nemesek vagy a nagyon gazdag családok gyermekei hordtak méretükre szabott ruhákat... A "jó családokban" a kisfiúk és kislányok másképp viselték a hajukat, mint a "kort" elért fiatalok. A fiúk haját általában vállig érőre nyírták, s a fejük tetején egy pántlikával összekötött hajcsomó volt, a lányokét szalagokkal összefogott nagy fürtökbe fésülték.^[18] De fiúk és lányok igen gyakran egyforma hajviseletet és egyforma ruhát hordtak, és ezért az egyszerűbb rétegekhez tartozó gyermekek nemét első pillantásra nehéz volt megállapítani...

Körülbelül ötéves korukban a gyermekek kimonójának mindeddig a ruhához varrt övét lefejtették,^[19] majd, ha a fiúk elérték a hét és a lányok a hat évet, kis családi ünnepséget rendeztek tiszteletükre, mert valójában ekkor fejeződött be számukra a gyermekkor. A fiúk első ízben öltötték fel a kimonó alatt viselt, oldalt felhasított bő nadrágot (hakama), a lányok pedig az igazi kimonót. Ez az ünnepség általában a november 15-nek megfelelő napon zajlott le, utána valamennyien a szentélybe mentek, hogy az eseményt bejelentsék a védőszellemnek. A szamurájok gyermekeit ekkor mutatták be a klán főnökének, a főnemesi sarjakat a császárnak, a többieket a falufőnöknek vagy a város valamely tekintélyes személyiségének,^[20] a kormányzónak vagy más előkelőségnek. Ettől kezdve a gyermeknek jogában állt, hogy fején papírból vagy merev fekete kelméből készült háromszögletű kalapfélét viseljen, amelyet szalag erősített a homlok felső részéhez (hitai-ebosi).^[21] Ebben a korban a gyermekek már szabadon jártak-keltek, jóformán alig ügyeltek rájuk, és azt tehették, amihez kedvük volt. Nagyon ritkán verték meg őket; ha valami ostobaságot műveltek, csak szigorú dorgálásban részesültek. A gyermeket csaknem szentnek tekintették: azt hitték, hogy bizonyos istenségek előszeretettel reinkarnálódnak benne...

Az első szép tavaszi napoktól kezdve a gyermekek gyakorlatilag a házon kívül töltötték idejüket, és korukhoz illő lelkesedéssel játszottak. Többek között egy labdajátékfélét (giccsó): kampós bottal ütögetve kergettek egy labdát (a felnőttek ezt a játékot újév napján szertartásszerűen űzték), továbbá gólyaláb-versenyeket, birkózóviadalokat és mindenféle csapatjátékot rendeztek, táncoltak és énekeltek.^[22] A csaták közepette természetesen nagy verekedésekre és öklözésekre került sor... Fiúk és lányok általában együtt szórakoztak. Szenvedélyesen vadásztak a tücskökre, a szentjánosbogarakra és más, különböző, hangot adó rovarokra, s e kis állatkákat bambuszból vagy fűből font apró kalitkákban tartották. A fiúk inkább szitakötőket (tombo) fogdostak (oly sok volt belőlük, hogy Japánt olykor költői kifejezéssel "szitakötők országának" nevezték és e kecses röptű "kisasszonyokkal" nagy csatákat vívattak. A harcosok e vérszomjas állatkákat a "győzelem rovarjainak" (kacsi-musi) nevezték, és a csatába induló férfiak ruházatukra jellegzetes, szitakötő formájú szalagcsokrokat erősítettek. A lányok inkább világítóbogarakat tartottak kis kalitkákban. Nem ölték meg őket, mert azt hitték, hogy ezek a fénybogarak a holtak kóbor lelkei.)^[23]

De a középkori Japánban a hat-hét éves gyermekek élete nem csak nevetésből és játékból állt. A nemesi családok sarjai már igen korán iskolába jártak. A lányok nevelését ilyen szempontból kissé elhanyagolták: elegendő volt, ha megtanulták a kana-jelek^[24] olvasását és írását. A fiúk oktatását szigorúbban vették: a japán és a kínai íráson, valamint az irodalmi ismereteken kívül betéve kellett tudniuk számos kínai klasszikust, buddhista szútrát^[25] és a művelt császárok által összeállított antológiákban szereplő ősi költeményeket... Az ifjú nemes életében ebben a korban a szabadtéri játékok váltakoztak az igen nehéz írás- és irodalmi leckékkel. Szabad idejében elméjét verselgetéssel szórakoztatta...^[26] A nép gyermekei falun és városon más helyzetben voltak: minthogy szüleik sem írni, sem olvasni nem tudtak, s mert népi iskolák nem léteztek, részben megmenekültek a tanulás fáradalmaitól. Ezzel szemben a fiúknak és lányoknak egyaránt sokat kellett tanulniuk gyakorlati téren. Szüleiket minden munkára elkísérték, a földeken vagy a ház körül mindenben segítettek nekik, és fokozatosan beleszoktak a falusi életbe: megtanulták felismerni a növényeket és az állatokat, az évszakokat és a gazdálkodást; füvet vágtak az ökröknek és a lovaknak, eperfalevelet szedtek a selyemhernyóknak, gallyat gyűjtöttek a tűzgyújtáshoz, gondozták az állatokat, és segítettek a konyhán... A városi kézműves, ha fia kissé felcseperedett, beavatta őt mestersége titkaiba, és képességeihez mért feladatokkal bízta meg. A harcos fia büszkén viselte fakardját, és igen korán megbarátkozott a fegyverekkel meg a lovakkal. A lányoknak mindenekelőtt alaposan meg kellett ismerkedniük a leendő feleség és családanya kötelességeivel; fő feladatuk kistestvéreik nevelése volt; hátukon cipelték a kisebbeket... Fiúk és lányok állandóan együtt tartózkodtak. A köznépnél a gyermekek szüleik szobájában aludtak, ezért nagyon hamar megismerkedtek a szexuális dolgokkal; álszemérem nélkül nőttek fel, és a természetnek nem maradt titka előttük: az élet jelenségei közé tartozó nemiségnek senki nem tulajdonított a kelleténél nagyobb fontosságot. A nemesek még zsenge korú gyermekeiket is igen gyakran monostorokra bízták, ilyenkor nevelésükkel és oktatásukkal a szerzetesek foglalkoztak nagykorúságuk idejéig. A szerzetesek nagyra értékelték ezeket a gyermekeket, akik apródként szolgálták őket. Pompás ruhát viseltek, szemöldöküket borotválták, és úgy kendőzték magukat, akár az asszonyok. Ők voltak a monostorok büszkeségei, és a szerzetesek gyakran dicsekedtek, hogy náluk találhatók a környék legcsinosabb és legtehetségesebb apródjai (csigo).^[27] Ezek a gyermekek szenvedélyesen tanultak. Amikor Joritomo fivérét, az akkor Usivakának nevezett Josicunét mint apródot Kurama monostorába küldték, a Gikeiki feljegyzi róla, hogy "minden napot mesterével töltött, szútrákat idézett, és a kínai klasszikusokat tanulmányozta. Midőn a nap nyugaton eltűnt, mesterével mindaddig olvasott, amíg a lámpás kialudt. Éjjel-nappal tanult, hajnalig görnyedt könyvei felett..."^[28] És később, amikor Josicune szerzetesruhát öltött, hogy könnyebben menekülhessen, a feleségét apródnak álcázta:

"... - Minthogy egy csoport aszkétával utazik, jobb, ha apródnak nézik. Természetesnek tűnik majd, ha kendőzi magát, és a korát sem fogják kifogásolni.

Benkei kihúzta »sziklahasító« kardját, és sajnálkozás nélkül lenyírta az asszony szép haját, úgy, hogy az csupán kebléig ért. Aztán (fiú módjára) megfésülte, és haját elrendezte a feje tetején; arcára egy kevés festéket tett, és homlokára egy pár finom szemöldököt rajzolt. Az asszony egyedül öltötte magára az öt alsó kimonót... Aztán felvett egy nadrágot, a felső lábszárához erősítette, valamint egy köpenyt és egy selyem hakamát... szalmapapucsot és egy bambuszból szőtt új kalapot. Oldalán ragyogóan színezett legyező és egy piros famarkolatú kard függött. Bambuszból készült kínai fuvolát tartott a kezében (természetesen nem tudott rajta játszani, hiszen asszony volt), és Benkei egy éjkék brokáttarsolyt akasztott a nyakába, amelyben a Lótusz-szútra öt fejezete volt."^[29]

Ezek a fiúgyermekek (csigo) a feudális időszak folyamán, amikor a homoszexualitás - mind a szerzetesi, mind a harcos osztályokban - gyakori (és elfogadott) jelenség volt, minden tekintetben fiatal lányokhoz hasonlítottak. Nagykorúságukat elérve vagy szerzetesek lettek, vagy visszatértek családjukhoz.

A kisnemesek csakúgy, mint a nem nemes harcosok csak ritkán küldték monostorba a gyermekeiket; nevelésükkel általában otthon foglalkoztak, esetleg a környék vagy a főváros egy-egy előkelő személyiségéhez adták őket. Ilyenkor a gazdag családoknál a fiúk mint kísérők, a lányok mint társalkodónők tevékenykedtek, miközben nevelésüket minden téren tökéletesítették. Az alacsonyabb rétegekből származó kísérő fiú egyik kötelessége abból állt, hogy a számtalan és igen hosszúra nyúlt szertartás során ügyeljen gazdája szükségleteire. E célból gyakran egy hosszú bambuszcsövet kellett hordania az övére akasztva, amelynek segítségével a nagyúr kiüríthette hólyagját, anélkül, hogy helyéről elmozdult volna.^[30]

Főképp a kisnemesi családokban az is előfordult, hogy a fiúgyermeket egy szobrászhoz vagy festőhöz adták, hogy megismerkedjék a képzőművészetek egyikével... A parasztgyermekek, ha már eléggé megerősödtek, hogy dolgozzanak, tevékenyen részt vettek minden munkában, mind a családi földeken, mind a közérdekű munkálatokban (öntözőcsatornák, utak, hidak stb. építésében), továbbá a helyi hűbérúr vagy a kormányzat által elrendelt robotban. Ilyen korban már alig rendelkeztek szabad idővel, kivéve talán a téli hónapokat, amikor a nehézkessé vált mezőgazdasági munkálatok miatt a szülők otthon maradtak. A gyermekek ekkor tanulhattak egy keveset, akár a helyi templomban, ahol az ott szolgálatot teljesítő szerzetes olykor tanítással is foglalkozott, akár a falu öregjei mellett. Kiotóban, a XIV. századtól kezdve, abban a korszakban, amikor az Asikaga-sógunok udvarában a mindenható zen-szerzetesek irányították az Ueszugi-család védnöksége alatt álló kollégiumot, a főváros öt nagy zenmonostora (gozan) fogadta be a módos családok gyermekeit, és elméleti (elsősorban kínai klasszikusok és versek) s egyben gyakorlati (egyszerű számtan és helyes beszéd) oktatást adott nekik. A Muromacsi-időszak alatt a zen-szerzetesek vidéki templomaik (Ankoku-dzsi) legtöbbjében iskolát létesítettek a nép gyermekei számára. Ezekben az iskolákban a gyermekek megtanulták a kana, valamint a kínai-japán írásjelek olvasását és írását, továbbá kézikönyvek segítségével az illemtan alapelemeit (egy olyan morált, amelyet mi nyilván kétesnek ítélnénk). Ilyen kézikönyv volt a Teikin Órai, az Otthoni oktatás kézikönyve.^[31] A harcosok fiai már legzsengébb koruktól kezdve szamurájokhoz illő nevelést kaptak, következésképp megismerkedtek az osztályuk szempontjából leglényegesebbnek tűnő két tudománnyal: a "kultúrával" (főképp az írással és a kínai klasszikus művekkel), valamint a fegyverek használatával. Egy XIV. század elejéről származó krónikában (Gempei Szeiszuiki) Okazaki Bunzó, aki hűbérura fiának nevelője volt, az alábbiakat írja: "... Midőn (a gyermek) öt- vagy hatesztendős lett, megtanítottam, hogyan kell tartani egy kis íjat meg a finom bambusz nyilakat, és hogyan kell célba lőni velük dámvadakra és nyulakra, és megtanítottam, hogy megülje a lovat, és hajszolja a dámvadakat és a nyulakat..."^[32] A szamurájok, akik becsületbeli ügyüknek tekintették, hogy fiaikat maguk neveljék, mindenekelőtt igyekeztek a gyermek elméjébe vésni a hűség és a bátorság eszméjét, amely majd lehetővé teszi számukra, hogy idővel ők is nevükhöz méltó szamurájok legyenek. Ámbár úgy tűnik, hogy közülük sokan kissé elhanyagolták a "kultúrát" a katonai tudományok miatt, mégis akadtak harcosok, akik roppant büszkék voltak tudásukra, sőt olykor elvállalták egyes templomok és szentélyek védnökségét, amelyek később iskolák és fontos kultúrközpontok lettek. Gyermekeik a harci mesterség folytonos gyakorlása közepette, mintegy tízéves korukban kerültek e monostorokba, ahol négy-öt esztendőt töltöttek, miközben igen nagy erőfeszítésekre kényszerültek: a nap a szútra olvasásával kezdődött, majd délig szépírási gyakorlatok következtek. Ebéd után különböző olvasmányokkal, ezt követően testgyakorlással foglalkoztak. Végül az este a költészetnek meg a zenének volt fenntartva, az utóbbit a legférfiasabbnak tartott hangszereken, a harántfuvolán, illetve az egyenes fuvolán művelték. Az olvasmányok régi történetek, harcos krónikák voltak, valamint törvénykönyvek, mint amilyen a Dzsóei Sikimoku (1232-ben lépett érvénybe), továbbá nevelő hatású maximák gyűjteménye, mint például az Előírások gyermekek számára (Dódzsikjó) vagy a Három írásjelből álló epigrammák (Szandzsikjó); valamennyi mű az ifjú szamurájok elméjének csiszolására volt szánva.^[33] A nemesek gyermekei általában kevésbé gyakorlati nevelésben részesültek. Ők a szépíráson, a költészeten és a kínai klasszikusokon, a zenén és a festészeten kívül főképp az olyan ismereteket sajátították el, mint amilyen például a viselkedés és az akkor oly bonyolult etikett művészete, továbbá megtanulták felismerni a különböző tömjénfélék illatát, az írisz hagymáját, a kagylókat, a teákat stb. A fiatal lányok megtanultak ízlésesen öltözködni, és értettek a zenéhez, a versfaragáshoz és a tánchoz. A fiúk inkább sólyomvadászattal szórakoztak, lovas hőstetteket hajtottak végre, íjlövészetben vetélkedtek, és egy fajta labdarúgást (kemari)^[34] űztek...

A nagykorúság

Végre elérkezett a "kor"... A szamurájok fiainál ez az időszak a tizenötödik évhez kötődött; egyéb népcsoportoknál változott, de általában a tizenharmadik év körül következett be. Igen fontos időszak volt: a gyermek hivatalosan ekkor vált felnőtté. Ettől kezdve a fiúk kötelezően alsónadrágot viseltek, és a lányok többé nem vehettek részt a fiúk játékaiban. A felnőttek társadalmába való belépést szertartással (gempuku) ünnepelték meg. A fiatalember új nadrágot (hakama) kapott, és a haját kontyba tűzték a feje búbján. A férfikalap (ebosi) felvételének ceremóniájára egy szerencsés napot kellett választani: a keresztapa ilyenkor adott férfinevet az ünnepeltnek. Ezt a nevet kötelezően két írásjegy alkotta: az egyik öröklődő, a másik saját jel volt.^[35] A fiatalembernek ettől kezdve jogában állt nevét egyéni jellel (kaó) jelölni. Nagykorú lett és cselekedeteiben önálló.

" - ... Nem akarok apródként Ósúba menni! - mondta Sanaó Kicsidzsinek. - Férfikalappal a fejemen akarok megérkezni oda, még ha kölcsön is kell kérni! Gondoskodjék róla! - A főpap (annak a szentélynek a főpapja; ahol az ifjú Sanaó - Josicune gyermekkori neve - tartózkodott) szerzett egy ebosit, feltűzte Sanaó haját, és a fejére tette a kalapot. Sanaó ekkor azt mondta:

- Ha úgy mennék Ósúba, amint vagyok, és ha Hidehira a nevemet kérdené, azt kellene válaszolnom: »Sanaó«. Semmi nem mutatná, hogy férfi lettem. Hacsak a nevem addig meg nem változik. Hidehira bizonyára felajánlaná; hogy megrendezi számomra a kalapfelvétel szertartását, de sok embernek adna alkalmat a fecsegésre, ha ezt a szertartást olyan ember végezné, akinek családja a Minamotók örökös vazallusa! Azt akarom, hogy a szertartást itt rendezzék meg, az istenségeknek és Joritomo anyjának jelenlétében!

Megtisztította magát, majd a pap és Kicsidzsi kíséretében a fenséges istenségek elé járult:

- Jositomo nyolcadik gyermeke lévén, Hacsirónak kellene nevezni engem, de nem szeretném ugyanazt a nevet viselni, mint nagybátyám, Csinzei Hacsiró, aki a Hógen-korszak (1156-ban kitörő belső háború) zavargásai idején oly rossz hírnévre tett szert. Minthogy semmiféle kifogásom nincs az ellen, hogy az utolsó legyek, adják nekem a Szamakuro^[36] nevet. És mert nagyatyámat Tamejosinak, atyámat Jositomónak és bátyámat Josihirának nevezték, igazi nevem legyen Josicune!

Így tehát az, aki előző nap még Sanaó volt, úgy hagyta el Acuta szentélyét (nagy sintó-szentély Nagojában), mint Szamakuro Josicune..."^[37]

A gempuku^[38] szertartását a szamurájoknál akkor rendezték meg, ha a fiatalember tizenöt esztendős lett; az ünnepelt ekkor engedélyt kapott, hogy igazi kardot viseljen, és használhassa is azt. A kiotói nemeseknél a kijelölt kor tizenhárom év volt, és a szertartás hagyományosan a Hórin-dzsi-templomban zajlott le. A szülők imáikat ez alkalommal különösképp Kokúzó Boszacuhoz (Bódhiszattva Akászagarbha) intézték, a titkos értelmű buddhizmus istenségéhez, aki a Bölcsességben lakozik.^[39]

A pubertás korát elérő lányok búcsúját a gyermekkortól és belépésüket a felnőttek világába ugyancsak szertartással ünnepelték meg. Ez a családi esemény kevesebb pompával zajlott le, mint a fiúké. Lényegében a szemöldök leborotválásából vagy kitépkedéséből (majuharai) állt, mert a nők szokás szerint igen finom szemöldököt rajzoltak, vagy egy-egy kerek foltot festettek magasan a homlokukra. Ez a szokás azonban gyakorlatilag csak a nemesek vagy a magas rangú harcosok családjában honosodott meg; a nép asszonyai megelégedtek azzal, hogy néha feketére festették a fogukat.^[40] A köznépnél a szertartás lényegében a hajviselet egyszerű módosításából állt. A hajat ekkor a fej hátsó részén kötötték össze.

Az "előkelő társaságból" való fiatal lányokkal kapcsolatban egyetlen gond merült fel, hogy lehetőleg olyan férjet találjanak számukra, aki állása révén bennfentes az udvarban, de legalábbis egy főnemes ágyasává legyenek, ha ugyan nem a császáré... Kiotóban a császári ágyas tisztsége igen kívánatos volt az arisztokrata körökben.

Vidéken a fiatal lányok kevésbé siettek a férjhez menéssel, egyrészt, mert házasságuk előtt viszonylag nagy szexuális szabadságot élveztek, másrészt és elsősorban, mert családjuk számára hasznos munkaerőt jelentettek: segítettek a földeken, a rizspalántázásban, a selyemhernyó-tenyésztésben, a szövésben és mindenféle háztartási munkában. Természetesen más elbírálás alá estek a fiúk, akik családjuk gyarapítása végett asszonyt vittek a házhoz (akit mindig szívesen fogadtak, ha szorgosnak mutatkozott). Ilyenkor inkább olyan feleséget kerestek, aki alkalmas a gyerekszülésre és arra, hogy betöltse a háziasszony szerepét. A fiúk rendszerint korán házasodtak, hogy mielőtt még megöregednének, gyermekeik felnőjenek, és ők maguk nyugalomba vonulhassanak. A városokban, ahol sok kereskedő és kézműves lakott, sok fiatalember inasnak állt. Ilyen esetben a gempuku szertartását korábban, tíz-tizenkét éves kor körül rendezték meg. A fiú mint cseléd lépett egy kereskedő vagy egy kézműves szolgálatába, s miközben szolgai feladatokat végzett, lassanként megismerkedett mesterségének fogásaival. Az ilyen inaskodás általában hosszú ideig tartott, és ezalatt gyakorlatilag a "főnök" helyettesítette inasa számára a családot. Amikor úgy látta, hogy a fiatalember kellő gyakorlatra és tudásra tett szert, és képes a maga erejéből boldogulni, ha nem volt örököse, gyakran örökbe fogadta, fiának és utódjának tekintette, vagy pedig segítette, hogy önálló lehessen. Igen gyakran még azt is megengedte tanítványának, hogy az ő nevét viselje, és feleséget keresett számára. A mestert - függetlenül attól, hogy hátrányos vagy előnyös tulajdonságokkal rendelkezett - mindig nagyon tisztelték, és engedelmeskedtek neki; olyan előjogai voltak, mint az inas szüleinek.

A középkor időszakában a nemeseket kivéve igen kevés személy rendelkezett családi névvel. Hidejosi, a XVI. század végén élt hivatalnok-diktátor, mielőtt a császár családi nevet adományozott volna neki, homályos származása miatt a Kinosita gúnynevet viselte, ami hozzávetőlegesen azt jelenti, mint "fa alatt (talált)". A "száznevű emberek"-nek (hjakusónin)^[41] nevezett parasztokat és közembereket akkoriban csak egyéni ragadványnevükön ismerték. A kézművesek, művészek vagy egy-egy céh tagjai gyakran testületük nevét is hozzácsatolták ragadványnevükhöz. Csupán a hivatalos tisztséget betöltő arisztokratáknak vagy egy-egy nagy család vagy klán tagjainak és a magas rangú szamurájoknak volt joguk öröklődő családi névhez, valamint bizonyos személyeknek, akiknek közvetlenül a császár adományozott nemzetségnevet. Vidéken gyakran előfordult, hogy egy-egy falu vagy dűlő valamennyi lakóját ugyanazzal a névvel jelölték; így idők múltán ez a helynév valódi családnévvé lett, amely az adott helyen született valamennyi ember számára érvényes maradt, még ha nem is létezett közöttük semmiféle rokoni kapcsolat. De Japánban a családi nevek kialakulása ugyanazon szabályoknak engedelmeskedett, mint Európában. A művelt arisztokraták gyakran a kínai divatot követték, amely szerint egy előkelő személyiséget nem a nevén, hanem álnevén (azana) neveztek. A művészeket, a szerzeteseket (akik szerzetbe lépve ugyancsak nevet változtattak), egyes kézműveseket csak álnevükről ismerjük. Szokás szerint posztumusz nevet adtak minden elhunyt személynek. Ezért a császárok a történelemben mindig az utódjaik által adott posztumusz néven szerepelnek...

Egy elterjedt szokás szerint a gyermekeket születésük sorrendje alapján nevezték el: Icsiró (első fiú), Dzsiró, Szaburó, Siró, Goró stb., amennyiben fiúk voltak. A lányoknak inkább virágok, tulajdonságok vagy tárgyak nevét adták: Take (bambusz), Haru (tavasz), Juki (hó), Kiku (krizantém), Szei (tisztaság), Tosi (jóság) stb. A szamurájoknál minden család a nevén kívül egy megkülönböztető "jellel" rendelkezett (mon). Ezt a jelet gyakran összetévesztették a címerrel. Valójában a mon csak egy nemzetségnek, egy családnak vagy a társadalom egy csoportjának a megkülönböztetésére szolgált. E jeleket a szamurájok kezdetben csak hadilobogóikon tüntették fel, de vazallusaik, hogy hozzátartozásukat bizonyítsák, igen gyorsan átvették, végül már az egyszerű harcosok (busi) is ruhájukra varrva büszkélkedtek vezérük jelével. A divat igen gyorsan elterjedt, és Kiotó nemesi családjai ugyancsak átvették ezt a szokást. A mon általában egyszerű mértani ábrában (kör vagy négyzet) elhelyezett növény, állat, tárgy, virág, esetleg stilizált írásjegy volt. A közemberek nem használhattak ilyen jelet.

A magas rangú harcosok rendszerint vérükkel írták alá búcsúverseiket és fontos okirataikat, nevezetesen azokat, amelyek elkötelezettségüket tanúsították. A saját vérrel aláírt vagy megírt okirat (amely önmagában véve is rendkívüli dolog volt) mintegy elkötelezte az aláíró életét, és a csalhatatlan hitelesség értékével bírt.

"Midőn Szuketada a kőből épített torii (a sintó-szentélyek szent kapui) mellett elhaladt, megpillantotta a költeményt, amelyet Hitomi Siró világi szerzetes írt, aki apjával együtt esett el (az előző csatában). Jobb kezének kisujjába harapott, és néhány verssort írt ujjával, gondolván: »Íme ez olyan dolog, amelynek híre bizonyára fennmarad a leendő nemzedékek legendáiban.« És ezután elindult az Akaszaka várába vezető úton..."

Az írástudatlan falusiak általában jobb kezük hüvelykujjának lenyomatát helyezték az okiratra. Bizonyos esetekben a szerzetesek az okirat aljára egy vagy két tenyerük lenyomatát helyezték; Hónen a Kenrjaku-korszak második éve (1212) első holdjának huszonharmadik napján kelt Prédikáció egy oldalon (Icsi-mai Kisómon) című hitvallása alá ezt írta: "Két kezemmel pecsételem meg, hogy hitelesítsem."

---

JEGYZETEK

1. A tatami meghatározott területű, gyékényből font szőnyeg. A szobák nagyságát a padlókra fektetett tatamik számával jelölték.
   
   
2. A kami a sintó istenek, isteni szellemek japán megnevezése.
   
   
3. A harai a sintó vallásban a "megtisztulást" kérő ima vagy szertartás neve.
   
   
4. A miko a sintó-szentélyek szolgálatában levő papnő. A mikókra felvételükkor és papi szolgálataik alatt a szüzesség (I. Vesta-szűzek) kötelező volt.
   
   
5. Profilaktikus: a veszedelmet, a betegséget megelőző védekező hatású szer. Japánban a fűzfának profilaktikus hatást tulajdonítottak. - Morris, Ivan: The world of the shining Prince (New York, 1964.) 91, 92.
   
   
6. Az ubuju (ubuyu) a születés utáni első fürösztés.
   
   
7. Mock Joya: Things Japanese (Tokio, 1964.) 362.
   
   
8. Joüon des Longrais, F.: L'Est et l'Ouest, institutions du Japon et de l'Occident comparées (Paris, 1958.) 382.
   
   
9. Az udzsigami (ujigami) a családnak, vagy a nemzetségnek, vagy a törzsnek választott istene a sintó vallásban. - Mock, 728., 693., 694.
   
   
10. Yoshitsune, a fifteenth century Japanese chronicle VII. (Tokio, 1966.) 274.
    
    
11. Taiheiki J.: The Taiheiki, a chronicle of medieval Japan (McCullough, New York, 1959.) I. 9.
    
    
12. The tale of Genji of Lady Murasaki (New York, 1960.) 136.
    
    
13. Embree, J. F.: A Japanese village, Suye Mura (London, 1946.) 136.
    
    
14. A tabezome - magetetés, a csecsemőnek első ízben, főtt, pépesített rizsszemmel való ünnepélyes etetése. Fontos eseménynek számított a csecsemő életében. - Mock, 122.
    
    
15. Shikusawa Keizo: Nihon Jomin Seikatsu Ebiki (Tokio, 1966-67.), 19, Senmen.
    
    
16. Az igo-játék ősi japán (dámatípusú) játék, mely az ellenfél figuráinak elnyerésére irányul. Napjainkban is nagyon népszerű Japánban.
    
    
17. Nihon Jomin, 561, Naomiki.
    
    
18. Nihon Jomin, 17, Senmen.
    
    
19. Nihon Jomin, 545-546, Haseo-Kyo.
    
    
20. Nihon Jómin, 17, Senmen; 369, Saigyo.
    
    
21. A hitai-ebosi (eboshi) a homlokra szalaggal erősített háromszögletű kalap. Anyaga lehetett textil vagy egyéb (pl. papír).
    
    
22. Nihon Jomin, 637, Chojugiga; 369, Saigyo; 681, Fukutomi Soshi.
    
    
23. Mock, 145.
    
    
24. A kana-írás japán eredetű szótagírás. Öt magánhangzó jelből, 61 szótagjelből és egy szóvégi "n" mássalhangzó jeléből állt. Kétféle kana-írás van: a korábbi eredetű hiragana-szótagírás és a XI. sz.-ban kialakult kana-szótagírás. A legutolsó írásreform (1958) a kana-írásjelek számát 71 jelben rögzítette. Korábban a kana-jelek variánsainak nagy száma volt használatban.
    
    
25. A szútra rövidebb-hosszabb terjedelmű szent szöveg, leckeszöveg, mely Buddha tanait fejtegeti. A szerzetesek zsolozsmáinak fő anyaga a szútrák fennhangon mondása.
    
    
26. Taiheiki, I. 12.
    
    
27. A csigo (chigo) rendszerint nemesi származási ifjú, akit a szülők egy kolostor szerzeteseire bíztak. Egy részük bent is maradt a szerzetben, mások pedig csak vallásos nevelést kaptak. Bizonyos tekintetben apródszerű szerepük is volt a szerzetek kolostoraiban.
    
    
28. Yoshitsune, I. 72.
    
    
29. Yoshitsune, VII. 242.
    
    
30. Nihon Jomin, 430, Obusuma Saburo; 75, Shigisan.
    
    
31. Sansom, G.: Japan, a short cultural history (New York, 1943.) 373.
    
    
32. Kaigo Tokiomi: Japanese education, past and present (Tokio, 1965.) 21.
    
    
33. Education, 30.
    
    
34. A kemari elvileg hasonló volt a mi labdarúgásunkhoz, azzal a különbséggel, hogy a labda nem érinthette a földet.
    
    
35. Est-Ouest, 382.
    
    
36. A szamakuro (samakuro): a baloldali lóistálló.
    
    
37. Yoshitsune, II. 86.
    
    
38. A gempuku a nagykorúsítási szertartás neve. Az ifjú életében a legfontosabb esemény, amely a ruházata megváltoztatása mellett névváltoztatással is járt.
    
    
39. Mock, 125. - A bódhiszattva: jelölt arra, hogy Buddha legyen.
    
    
40. Naki-Fudo Engi Emaki, XIII. sz. Kiotói Állami Múzeum.
    
    
41. A parasztok gyűjtőneve. A kifejezés azt mutatja, hogy a parasztoknak a legrégibb időktől volt nevük, ellentétben a szolgákkal, akik az ősi időkben névtelenek voltak.

Fordította: Gyáros Erzsébet

---

Louis Frédéric: Japán hétköznapjai a szamurájok korában (1185-1603)
(Gondolat, Budapest, 1974.) 6., 25-46., 322-324. o.