Ha egy országban a tanulásnak és a betűvetésnek, pontosabban az írásjegyfestésnek külön istene van, akkor ez nyilvánvalóan nemcsak a lakosság babonás természetét, hanem mindenekelőtt azt is mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották az írástudást és az oktatást. Japán régtől fogva annak a nemes kínai hagyománynak volt a letéteményese, amely nagy jelentőséget tulajdonított az írásnak és az olvasásnak, a könyvekből való tanulásnak, s amely már az uralkodók tekintélyét is az alattvalókénál nagyobb tudásukból és így cselekedeteik magasabb rendű erkölcsiségéből származtatta.

Az oktatás és tanulás Japánban már a középkortól kezdve nagy szerepet játszott; e körülmény ismerete nélkül aligha lehet megérteni, hogy a távol-keleti ország miként vehette fel a versenyt a műszakilag fejlettebb Nyugattal a 19. században, és miként érhetett el gyors sikereket történelmi elmaradásának behozásában, a társadalom korszerűsítésében.

1192-ben a harcosok, a szamurájok osztálya fölébe kerekedett a császárnak és az őt szolgáló nemességnek. Katonai kormányzat, bakufu alakult, az igazi hatalom a sógun, a katonai kormányzó kezében összpontosult. A császár csak jelképesen uralkodott. Ez a helyzet csak 1868-ban, a Meidzsi-restaurációval változott meg. Bár a szamurájok gyermekeit elsősorban kardforgatásra tanították, hogy 14 éves korukban már elkísérhessék apjukat a csatába, kialakult a templomiskolák, a terakoják rendszere is. Minden nemzetség alapított egy buddhista templomot. Ehhez rendszerint könyvtár csatlakozott, amelyet egy tudós gondozott. Ő foglalkozott négy éven át a szamurájtanítványokkal is. 1603-ban Tokugava Iejaszu hadvezér Edóban, a mai Tokióban rendezte be sógunátusát. A róla elnevezett Tokugava-korszak (1603-1868) közepére mind a 250 daimjó, hűbérúr hivatalos iskolákat tartott fenn a szamurájgyerekeknek. Az ország 20 ezer templomi iskolájában pedig írni-olvasni, számolni tanították azokat a földműveseket és városi közembereket, akiknek erre szükségük volt a mindennapi életben. A tanulás önkéntes volt, korhatár nélkül. A földmívesek és városlakók 40 százaléka látogatta ezeket az iskolákat. A 19. század közepéig a lakosság 45 százaléka, a nőknek megközelítően 15 százaléka volt már írástudó; ez az arány nem sokkal maradt alatta az akkor legfejlettebb nyugati országok hasonló mutatóinak.

Edóban, az akkori fővárosban bentlakásos országos akadémiát létesítettek, s miután azt a Japán legkülönbözőbb részeiből származó hallgatók elvégezték, ismét kirajzottak az országba. A 18. század végén már egyetemnek nevezhető akadémiák és kollégiumok működtek Edóban, amelyekben orvostudományi ismereteket, jogot és japán irodalmat, történelmet adtak elő.

Noha Japán a kereszténység elterjedésétől, illetőleg a gyarmatosítástól tartó sógunjainak akaratából 1638-tól több mint kétszáz évig el volt vágva a külvilágtól, Edóban és Nagaszakiban az embereknek egy szűk köre bizonyos mértékig még ekkor is hozzáférhetett az európai tudomány eredményeihez. S minthogy ez holland közvetítéssel, holland könyvek révén történt, az ily módon szerzett tudást rangakunak nevezték (ran = holland, gaku = tudomány).

Az elzárkózás korszaka - sok hátránya ellenére - mégsem volt teljesen terméketlen időszak. Japánban véget ért a feudális anarchia, megszilárdult a központi hatalom; stabilitás és több mint kétszáz éven át béke uralkodott, ha eltekintünk a súlyos terheket viselő parasztság lázongásaitól.

A 17. és 18. században a távol-keleti szigetországban az igazgatás egységesebb és hatékonyabb volt, mint az akkori Európa sok országában. A hosszú béke, stabilitás és gazdasági növekedés, amelyet a kereskedelem, a kereskedőházak felvirágzása jellemzett, megpezsdítette a kulturális életet, fellendítette az építészetet, a színházat és a festészetet. Amikor az Egyesült Államok kormányának fellépésére Perry sorhajókapitány hadihajóinak erőfitogtatására Japán 1853-ban megnyitotta kapuit az amerikai kereskedők előtt, az írni és olvasni tudók számának aránya megegyezett Nagy-Britanniáéval! Japán a nagy technikai elmaradottság ellenére felkészülten fogadta az új korszak beköszöntét: Meidzsi császár és az őt támogatók köre 1868. január 3-án átvette a hatalmat a meggyengült sógunátustól, és hozzálátott Japán korszerűsítéséhez.

Az ország modernizálásában, amelytől a honvédelem fejlesztését, így a függetlenség megőrzését is remélték, döntő eszköznek tekintették a közoktatást. A modern iskolarendszer gyors megteremtését a tanulásnak az Edo-korszakban is széles körben megőrzött hagyományai, a már rendelkezésre álló tanerő, valamint az iskolai, akadémiai épületek tették lehetővé. 1871-ben oktatási minisztériumot létesítettek, a következő évben tervet fogadtak el az egységes és általános iskolakötelezettség bevezetéséről; ez előirányozta 53.760 elemi iskola létesítését minden gyermek számára 6-14 éves kor között, valamint 256 középiskola megszervezését. Négyezer külföldi tanárt, mérnököt és más szakembert hívtak be az országba. A fő cél az volt, hogy "ne legyen írástudatlanság egyetlenegy falusi lakban, egyetlenegy otthonban sem".

1880-ban, csupán nyolc évvel a nagyratörő terv meghirdetése után már elemi iskolába járt a gyerekek 41 százaléka. A századfordulón, 1900-ban hatéves kortól kötelezővé tették négy elemi elvégzését. Ugyanebben az évben elérték, hogy ennek a követelménynek eleget tegyen a gyerekek 90 százaléka!

1907-re a kötelező, ingyenes és koedukációs elemi oktatást kiterjesztették a hatodik osztály befejezéséig. Addigra már minden gyermek iskolába járt! 1947-ben általánossá tették a kilencosztályos kötelező oktatást.

1962-ben az oktatási minisztérium hivatalosan javasolta a "közoktatás gazdasági elméletének" elfogadását. Ez azt jelenti, hogy a közoktatásra fordított pénzösszegeket úgy kell tekinteni, mint a szaktudásban, a műveltségben, a kultúra általános emelkedésében legjobban megtérülő, hosszú távú gazdasági beruházást!

Az, hogy a mai Japánban is oly nagy szerep jut a nevelésnek, a képzésnek, a kemény, kitartó munkának, sokak szerint - más tényezők mellett - a konfuciánus tanítások tovább élő hatásaira is visszavezethető, noha tételesen már régóta senki sem vallja magát a kínai filozófus és vallásalapító hívének. A konfucianizmus megalapítója, Konfuciusz kínai bölcs i. e. 551-től 479-ig élt. A többi között szorgalmazta, hogy az államot iskolázott emberek kormányozzák. Az általános műveltség, a magas színvonalú közoktatás és a nemesítő munka fontosságát Japánban először i. sz. 604-ben Sótoku Taisi herceg 17 cikkelyből álló "erkölcskódexe" fejtette ki tételesen. Ez az "alkotmány" lényegében a (hűbéri) társadalmi harmónia, a közmegegyezésre való törekvés szabályainak leírása, a kötelességtudat, a kemény munka és a szorgalom dicsérete. Bár Sókutu herceg a buddhizmus japán szentjének számít, reá is elsősorban Konfuciusz hatott. A konfuciuszi tanokat erősen kultiválták és erkölcskódexként követték a Tokugava-korban. Jelentősége különösképpen megnőtt a harcosok osztálya, a szamurájok számára, amikor beköszöntött a hosszú béke korszaka.

---

Flesch István: Pontyok úsznak a tavaszi égen
(Móra, Budapest, 1986.) 84-87. o.