A gyermek: születése, neveltetésének kezdete
A gyermek világra jövetele nagy örömöt jelentett a család számára; az eljövendő eseményre való várakozás boldog időszakában a feleség és férj egész sor kötelezettségnek kellett, hogy eleget tegyen a születendő gyermek érdekében.

A fogantatástól számított négy hónap és tíz nap elteltével - az volt az elterjedt nézet, hogy a gyermek ekkorra fejlődik ki, és teste ekkor egyesül a lelkével - a férjnek le kellett mondania az anyával való testi érintkezésről, különben szigorúan büntetendő bűnt, gyermek-gyilkosságot követne el.

Amikor közeledett a szülés ideje, a fiatalasszony visszavonult egy erre a célra berendezett szobába, a család nőtagjainak, legközelebbi barátnőinek és szomszédnőinek társaságában; számuk néha elérte a tízet, tizenötöt. Míg ő az előírásoknak megfelelően megtette a száz lépést, a bábaasszonyért szalasztottak, aki általában gazdagon felékszerezett, kiöltözött, tisztesebb korú asszonyság volt. A bába szamárháton ülve szünet nélkül járta a város utcáit; éjjel egy szolga ment előtte lámpással a kezében, és minden este az őrségen megmondták neki az áthaladáshoz szükséges jelszót, hogy az utcák és bazárok kapuit kinyittathassa magának.

Mihelyt megérkezett a bába, megvizsgálta a jövendő anyát, és az asszonyok segítségével előkészített mindent, amire ilyenkor szükség volt; ezután vidám bátorító szavak kíséretében felültette betegét az előírásoknak megfelelő szülőszékre. Ekkor négy asszony körülvette: az egyik a fiatalasszony jobb vállát, a másik a bal vállát tartotta, a harmadik és negyedik pedig kezét hátának támasztva tartotta őt; ezalatt a nagyanya egy marék sót szorongatva fel-alá sétált a szobában, hogy a gonosz szellemet elűzze. Amint előtűnt a gyermek, a bába megfogta, és elvágta a köldökzsinórt. Nem mondta meg azonnal a szoba sarkában összegyűlt asszonyoknak az újszülött nemét, noha ezek oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, ugyanis, ha az újszülött fiú - s a fiút mindig sokkal nagyobb örömmel fogadták, mint a lányt -, a dolog irigykedő pillantásokat válthatott volna ki, ezt pedig célszerűnek tartották elkerülni.

Ezután az újszülöttet négyszer egymás után lemosták, utoljára virágokkal felfőzött vízben. Ezt a tisztálkodást mindenki elvégezte, aki a gyermekhez nyúlt; majd a bábaasszony jókora tüzet rakott a bölcső közelében, és három napon, három éjen át senki nem mehetett át a kettő között. Ezt a tüzet igen gondosan kellett ápolni, hogy a gonosz szellemet és démonokból álló hadát távol tartsa. A szülés után egyébként is számos szertartást végeztek, elsősorban azért, hogy a gyermeket megóvják a dzsinnektől, akik egyre csak az alkalmas pillanatot lesték, amikor Allah teremtményét elpusztíthatnák. Ezután egy szentelt itallal átitatott vászondarabkát tömtek az újszülött szájába, majd cukrot, kenyeret és aranyat készítettek mellé: cukrot, hogy édes és jó legyen; kenyeret, hogy sokáig éljen, és aranyat, hogy rámosolyogjon a szerencse.

A gyermekágyas asszony negyven napig tisztátalannak számított. Nem léphette át a ház küszöbét, nem nézhette a hegyeket, nehogy - tisztátalan lévén - kiszárítsa az éltető forrásokat. Huszonegy napon át tilos volt a haját megnedvesítenie vagy bármit megérintenie, hiszen ez azzal a veszéllyel járt volna, hogy tisztátalanná teszi, amikor hozzányúl. Nem mehetett tűz közelébe, nem érinthetett meg fából vagy agyagból készült tárgyakat.

Hogy az anya és a gyermek közötti érintkezést elkerüljék, szokás volt a csecsemőt szoptatós dajkára bízni. Az anya csak sokkal később, a tisztulási szertartások elvégzése után adhatta mellét gyermekének; a tisztátalanság negyvennapos időtartama alatt ki kellett öntenie a tejét. Ha nem akadt sem szoptatós dajka, sem rokon vagy szomszédasszony, aki helyettesíthette volna, akkor egyszerűen vaj és tiszta méz keverékével etették a csecsemőt. Ami az anyát illeti, neki búzalisztből, birkahájból és szőlőízből készült levessel kellett beérnie.

Születésekor mindenki saját nevet kapott; ha fiú volt, például a Mohamed, Ali, Omar, ha meg lány, akkor a Fátima, Zainab, Laila nevet; ezenkívül a középkori szokás megkövetelte, hogy mindenkinek becenevet is adjanak, ez a fiúknál úgy kezdődött, hogy Abu vagyis... apja, a lányoknál Umm, vagyis... anyja. Így képezték a kunját, a becenevet, ami a mi kicsinyítőképzőinkhez hasonló jelentéssel bírt. Eredetileg kizárólag a kunjá-t használták, a gyerek valódi nevét titokban tartották, nehogy rosszakaratú vagy féltékeny emberek fülébe jusson, s azok rontást hozzanak reá.

A becenevek nem voltak változatosak, és nemcsak emberek, hanem kedvelt tárgyak, háziállatok is viselték őket. Így egy kard, egy kedvenc ló, macska, majom, egy gyaloghintó is kaphatott becenevet; személynevet azonban sohasem. A titkos társaságokban bizonyos terveknek, eljárásoknak is becenevet adtak. Haszan személynév kizárólag férfit vagy fiúgyermeket illethetett, míg az Abul - Haszan mint becenév férfira vagy fiúgyermekre éppúgy vonatkozhatott, mint egy állatra vagy egy kedvelt tárgyra.

A "családnév" viselése csak az iszlám civilizáció korától, vagyis a 10. századtól vált általánossá és használata a középkor folyamán végig megmaradt. Ez a név hol az egyik ős által gyakorolt mesterség megnevezése volt, mint Zajját "olajkereskedő", Halládzs "gyapotkártoló", Hallál "ecetkészítő", Hassáb "molnár" stb., melyhez mindig hozzáfűzték az al névelőt; hol a város, a negyed vagy a szülőország nevét tartalmazta, úgy mint al-Bagdadi, bagdadi, al-Madzsuriti, madridi, al-Seresi xéres-i stb., hol pedig "a valakinek a fia" jelentésű Ibn-nel kapcsolódott össze. Ez utóbbi igen elterjedt névadási forma az angol son végződésű nevek - mint például Johnson, Jacobson, Davidson - megfelelője.

A párszi földön a nevek végére többnyire a -waihi végződést fűzték, amely szintén azt jelenti "... fia". A Kelet-Iránban használatos -án végződés az arab országok Ibn-jével volt azonos értékű. Így például a párszi földön szokásos Ahmad-waihi Kelet-Iránban Ahmadán-nak, Arábiában Ibn Ahmad-nak felel meg; ugyanígy a párszi Bakrwaihi megfelelője Kelet-Iránban Bakrán, arab országban Ibn Abu-Bakr. Szicíliában és az Ibériai-félszigeten más szokások uralkodtak, itt szívesen látták el sz hangot tartalmazó szótagokkal az arab személyneveket. Így lett az arab Ahmad névből az andalúz vagy szicíliai Hamdusz, az Abd al-Szalám-ból Abdusz, az Amru-ból Amrusz. A berber neveket az -ún végződésről lehetett felismerni; így például a Hábib arab személynévből lett a berber Haldún, akárcsak az arab Zaid-ból a Zaidún. E szabályosságok olyannyira meghatározóak voltak, hogy egy középkori muszlim személy nevéből ma elég nagy pontossággal megállapíthatjuk, mely korban élt, és honnan származott a viselője, ahogy az Ivanovok, Jansenek, Johnsonok és más, "János fia" nevet viselők származását is meg tudjuk állapítani.

A rabszolgákra más névadási szokások vonatkoztak, mint a szabad emberekre. Természetesen joguk volt becenevet viselni, személynevük leggyakrabban párszi vagy török eredetű fantázianév volt, és jól jellemezte helyzetüket. Családnevük a gazda személynevéből képzett melléknév volt. Ha felszabadultak a rabszolgasorból, akkor is maulá-k, vagyis felszabadítójuk "kliensei" maradtak, és továbbra is ugyanezt a melléknevet viselhették nevükként.

A zsidók, keresztények, párszik és más nem muszlimok körében a 10. századtól fogva szokássá vált, hogy gyermekeiknek két személynevet adtak, az első olyan vallási név volt, melyet kizárólag saját hittársaik viseltek, például Mózes, Harún, Azra a zsidóknál. Paulos, Marcos, Johanna a keresztényeknél, Zardust, Adhurbádh, Rusztam a pársziknál; a második mindenki által jól ismert muszlim név volt, mint például Mohamed, Ali vagy Abu Bakr. Mint ezt a gyakorlat is mutatja, a nem muszlimok ragaszkodtak hozzá, hogy muszlim személyneveket viseljenek, amit a muszlim hitűek rossz szemmel néztek és sajnálatos visszaélésnek tekintettek. Azon sem kell meglepődnünk, ha hithű középkori zsidók, keresztények és párszik olyan muszlim nevekkel hivalkodnak, mint Abdalláh "Allah szolgája", sőt, egyenesen az iszlám vallás alapítóinak neveivel, mint Ali vagy Mohamed; e gyakorlatból semmiféle következtetést nem vonhatunk le vallási meggyőződésükre nézve.

Az Ibériai-félszigeten, Szíriában és Egyiptomban élő nagyszámú keresztény az egész középkor folyamán kivétel nélkül muszlim személynevet viselt, keresztnevét pedig titokban tartotta.

A 8. században az abbászida kalifák körében - kínai-iráni szokást követve - elterjedt az "uralkodói nevek" használata, úgymint ar-Rasíd, a "Kiváló", melyet a Harun-hoz illesztve lett a Harun ar-Rasíd vagy az al-Mámún, a "Feddhetetlen" az Abdallá-hoz illesztve, mely sokkal ismertebb az al-Mámún formában stb.

A 9. századtól fogva még egy kínai-iráni szokást vettek át a muszlimok, a fellengzős címek használatát: Rukn ad-Daula, "a birodalom oszlopa", Imám ad-Daula "a birodalom támasza". Az ilyen neveket az emíreknek adományozták a kalifák, a mulk szóban végződő címeket pedig a legkiválóbb vezírjeiknek tartogatták. A 11. századtól megjelentek a "törvény" jelentésű dín szóra végződő címek; mind például Rukn ad-Dín, a "Törvény Támasza". Ezt a fajta címet kezdetben a szultánok viselték, azután az emírek, majd oly közönségessé vált, hogy a 12. század végétől kezdve az uralkodócsalád tagjai nyomán egyszerű kereskedők, kézművesek is viselték. Amikor Ibn Dzsubair a 12. században keleten járt, megbotránkozott rajta, hogy az első jöttment a "Vallás Dicsősége" vagy a "Vallás Fényessége" nevet viseli, ami egy andalúziai szemében szentségnek számított. A középkor vége felé kiment a divatból e címek használata, mely a keresztes hadjáratok idején virágzott. Az iszlám civilizáció hanyatlásával egyidejűleg fokozatosan tért vesztett a többféle név használata is; csak a személynevek maradtak meg. Törökországban csupán az előkelő családok őrizték meg különféle neveiket; más muszlim országokban a "családnév" viselését a kiművelt fők számára tartották fenn, egyébként visszatértek ahhoz az ősi szokáshoz, hogy mindenki egyetlen személynevet visel.

Általában nagy gondot fordítottak a gyermekek nevelésére, tisztántartására; nem verték meg őket, és gondjuk volt rá, hogy már első éveikben megtanulják az udvariasság és az engedelmesség elemi szabályait. A gyerekek - fiúk és lányok egyaránt - ötéves korukig teljesen anyjuk gondjaira voltak bízva, és a hárem egyik nagyméretű szobájában laktak. A gazdag embereknél rabszolgák szoptatták és dajkálták a gyerekeket; a kevésbé tehetőseknél az anya, még gyakrabban a nagyanya viselte gondjukat, de a legkisebbeket sem az egyik, sem a másik soha nem tévesztette szem elől.

A gyermekek számára berendezett szobát mindig szőnyegek vagy gyékények borították; állt benne egy nagy medence, hogy megmosdathassák őket, és mindig volt ott egy kancsó hideg vagy meleg víz, az évszaktól függött, hogy milyen. Három-négyéves korukig fabölcsőben aludtak a kicsinyek, amely fölé fátyolt feszítettek ki, hogy megóvja őket a szúnyogoktól. Nyáron a nagyobbakat többnyire függőágyba fektették. Az ágyat négy kötél tartotta, melyet két falba süllyesztett kampóba akasztottak. A gyermekeket az egyik kötél húzogatásával lassan hintáztatták. A kicsiket úgy altatták el, hogy egy vászondarabba göngyölt, jó érett datolyát dugtak a szájukba, és énekelgetve ringatták őket. Soha nem felejtettek el talizmánt függeszteni a bölcső fölé, a gyermekbetegségeket ugyanis többnyire rontásnak tulajdonították, ezért azután mindenekelőtt ettől igyekeztek a gyermeket megóvni. A leggyakrabban egy alaposan kiszárított birkaszemet használtak föl erre a célra, melyet zsinórra fűztek föl, és üveggyöngyökkel raktak körül. Gyakran égettek tömjént, hogy elűzzék a gonosz dzsinneket, és megtisztítsák a levegőt.

A szülők becsületbeli ügynek tekintették, hogy gyermekeik egészségesek, ápoltak és jól öltözöttek legyenek. Ebben a korban a gyerekeket úgy öltöztették, mint a felnőtteket, pontosabban a gyerekek ugyanolyan ruhákban jártak, mint a szüleik. Így például, egy magas rangú katona fiai egészen kis koruktól fogva fezszerű bojtos sapkát, rangjelzéses dolmányt viseltek, övükben ártalmatlan kis karddal. A kislányokat is éppúgy öltöztették, mint az anyjukat. A tehetősebb családok lánykái kilencéves koruktól fogva fátylat viseltek selyemből, moaréból, vagy bársonyból készült ruháik fölött, és akárcsak az igazi hölgyek, festették a körmüket, ujjaikat gyűrűkkel rakták tele, és szemüket festékkel rajzolták körül. De a pompás ruhák és ékszerek nem akadályozták meg a kicsinyített felnőtteket abban, hogy a korszaknak megfelelő módon szórakozzanak, babázzanak, főzőcskézzenek, labdázzanak vagy apró agyag, illetve papír állatfigurákkal játsszanak. Gyakorta kaptak játékszereket, a családapának örömére szolgált, hogy majd minden este valami nyalánkságot vigyen haza gyerekeinek, néha édességeket, de a leggyakrabban útközben vásárolt gyümölcsöket.

A gyermekeket már egészen fiatalon hozzászoktatták, hogy a társadalmi szokásoknak megfelelő módon üljenek: vagy keresztbe font lábakkal, ami az általános szokás volt Keleten, vagy sarkon ülve, ahogy társaságban illendő volt. Idejekorán hozzá kellett szokni ezekhez az illendőség által megkívánt, kényelmetlen testhelyzetekhez.

Amikor a gyermekek elérték az ötéves kort - ez volt egyébként az a pillanat, midőn a fiúk elhagyták a háremet, és apjuk mellé szegődtek -, a fiúknak és lányoknak megtanították a vallásos tisztálkodás és az imák rituális rendjét. A tanítás gondját általában a nagyanya vagy a nagyapa vállalta magára, aki fáradhatatlanul mesélte a gyerekeknek az iszlám szentek életét megörökítő, könnyen emlékezetbe véshető történeteket, legendákat.

A körülmetélés
A körülmetélés régóta elterjedt szokás a feketék és a sémi népek körében. A termékenységisteneknek áldoztak vele. A feketék és a sémiták a lányokat éppúgy körülmetélték, mint a fiúkat, az előbbieknél a csikló, utóbbiaknál a fityma bőrének szélét vágták le.

A kereszténység elvetette ezt a sémi szokást, és a - zoroasztriánus eredetű - keresztelést vezette be; de az iszlám, amely Ábrahám "próféta" állítólagos nyomdokain kívánt haladni, mindkét nem számára megtartotta a körülmetélés sémi gyakorlatát.

A középkorban a körülmetélést csak a komoly sémi hatás alatt álló területeken, így Szíriában, Egyiptomban, Afrikában és Mezopotámiában gyakorolták mind a két nem tagjain.

Perzsia és a többi iráni területek hosszú időn át ellenszegültek ennek a babonás szokásnak, és végül csak a fiúk körében honosították meg, mindemellett, hogy ne hasonlítsanak a zsidókra, akik a gyermek születése utáni hetedik napon végezték el a körülmetélést, a művelet végrehajtását a lehető legkésőbbi időpontra halasztották; megesett, hogy a gyermek hét-nyolcéves koráig vártak vele.

A műveletet mindig bizonyos ünnepélyesség kísérte, de imát soha nem mondtak a szertartás alatt. A megadott napon a szép ruhákba öltöztetett gyermeket rokonok és barátok vették körül. A körülmetélést a ház egyik fogadószobájában végezték el, az apa, a két nagyapa és nagyszámú férfi - a család barátai - jelenlétében.

Amikor eljött a pillanat, az atya fogta a gyereket, és elhelyezte egy zsámolyon, majd egy "borbély" borotva segítségével elvégezte a beavatkozást. Mindez egy másodpercig tartott, a résztvevők csak a felvillanó pengét látták, majd gondosan megrostált, tiszta fahamuval máris az apró sebhely kiégetése következett. Ezután mindenki kifejezte jókívánságait, majd fényesebb vagy kevésbé fényes fogadás következett, ahol töméntelen édességet fogyasztottak. A gazdag emberek óriási lakomát rendeztek ebből az alkalomból, az ünneplés néha több napon át is eltartott, és mutrib-ok, dalnokok, medvetáncoltatók, erőművészek és más "mulattatók" érkeztek a meghívottak szórakoztatására.

Mialatt a férfiak a fogadóteremben mulatoztak, az asszonyok a háremben fogadták az illendőség megkívánta jókívánságokat, és barátnőik társaságában ünnepeltek, mértéktelen mennyiségű nyalánkságot fogyasztva.

Fennmaradt néhány gyűjtemény, amely udvari költőknek a fiatal hercegek körülmetélésére írott alkalmi poémáit tartalmazza. Gyakran előfordult, hogy mint napjainkban az első áldozásnál szokás, több herceget, vezéri és főúri gyermeket összegyűjtöttek, és egyszerre végezték el rajtuk a műveletet. Ez az esemény nemzeti ünnep-számba ment.

A gyermeknek egyre azt ismételgették: "A mai napig csak hitetlen pogány voltál, mától fogva muszlim vagy"; így aztán teljesen eltöltötte őt a saját fontosságának tudata. Két hónapon keresztül - a feketékhez hasonló - ágyékkötőt kellett hordania, nehogy a sebe kidörzsölődjék, mert bizony ez az egészen picinyke seb igen lassan hegedt be.

---

Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig
(Európa, Budapest, 1989.) 52-61. o.