|
Aly Mazahéri KULTURÁLIS ÉS MŰVÉSZETI ÉLET Az oktatásban a 10. századtól fogva valóságos forradalom ment végbe. Egészen odáig a középkori Kelet csak két válfaját ismerte az iskola intézményének: a mecset árnyékában a gyermekeknek tartott hitoktatást és a Bölcsesség házai-t, a muszlim filozófusok, a mutaziliták által alapított akadémiákat. A kettő között semmilyen középfokú oktatás nem volt. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a 10. század előtti Keleten nem beszélhetünk közoktatásról. Az egyszerű emberek beérték a hittételek, a vallási szokások, az írás és számolás alapelemeinek elsajátításával; filozófiát és természettudományokat csak a társadalmi hierarchia legtetején álló - kivétel nélkül mutazilita beállítottságú - nagy teológusok, uralkodók és politikusok tanultak. A szó szoros értelmében tehát nem léteztek iskolák. A politikai pártok vallási propagandacélokból egymás után kezdték meg a nép oktatását, természetesen saját eszményeiknek és nézeteiknek megfelelő szellemben. A síija nevezetű ellenzéki pártnak és a suúbija mozgalomnak jutott a dicsőség, hogy elsőként szervezték meg a közoktatást. A síija demokratikus néppárt volt, melynek gyökerei a szabeizmusba és a manicheizmusba nyúlnak vissza, míg a "romantikus" és nacionalista suúbija mozgalom a népek egyenjogúsítása mellett szállt síkra, és elvetette a korai iszlám szokás rendszerének, a szunnának szent és megfellebbezhetetlen tekintélyét.[1] A Baszrában és Bagdadban élő ellenzékiek, hogy megbírálhassák az iszlámban addig egyeduralkodó ortodox tekintélyelveket és hittételeket, a természettudományok és a filozófia tanulmányozásába fogtak. Lassanként kifejlesztették a politikai-vallásos dialektikának egy rendszerét, a kalám-ot, vagyis a beszéd-et, valamint kidolgoztak egy óriási anyagot felölelő tanrendszert, melyben az egyes tudományok az "igaz" tudományhoz vezető lépcsőfokoknak számítottak. Ez az "igaz" tudomány a síita teológia és jogtudomány volt. Az enciklopédia - a Komoly testvérek beszéde címen jutott el hozzánk - megjelenésétől fogva széles körben terjedt. A síija akadémikusainak több nemzedéke dolgozott rajta, és valószínűleg csak azért nem tüntették föl nevüket a közös művön, mert féltek a rendőrség zaklatásaitól és a házkutatásoktól. A kézikönyv jól kivehetően azzal az eltökélt szándékkal készült, hogy egy alaposan kidolgozott program szerint felépülő oktatás alapja legyen. A Komoly testvérek beszédé-n kívül, amely Baszrában jelent meg a 9. század végén, számos egyéb különböző anyagokat feldolgozó kézikönyv van a birtokunkban: kémiai-fizikai, matematikai-asztronómiai iskolai tankönyvek, melyek ugyanebből a korból valók, és hasonló szellemben íródtak, mint a testvérek híres enciklopédiája.[2] Az első iskolákat tehát a síija szervezte meg. Fölismerték, hogy nem tudja mindenki egyenlő mértékben elsajátítani a tudományt, és a manicheusok példájára több fokozatot vezettek be az oktatásban. Ez utóbbiak a kínaiak nyomán hierarchikus rendbe sorolták híveiket; a rangsor az egyszerű auditoroktól az electusokig, vagyis az igazi tanítványokig terjedt. Háromnegyed évszázad múltán az ortodox kalifák és szultánok átvették, és safiita, vagyis mérsékelten reakciós célok szolgálatába állították ezt a közoktatási rendszert.[3] Egyiptomban a fátimida kalifák teljes odaadással gondoskodtak az elemi iskolákról, melyeknek Perzsiában dabirisztán, Egyiptomban maktáb, Córdobában mahdar a nevük.[4] Az osztályok jól megszabott napirend szerint dolgoztak, amely két részből tevődött össze: az első rész mindenki számára kötelező volt, ekkor a hittételeket, a Koránt, az írást és olvasást tanulták; a fakultatív második részben az iszlám és megelőző korok történelmével, grammatikával, retorikával, aritmetikával, kalligráfiával foglalkoztak, a szókincset gyarapították, a helyesírást fejlesztették.[5] A legnagyobb gondot a Korán oktatására fordították. Az év folyamán az egész szöveget fölolvastatták a diákokkal, és amennyit csak tudtak, kívülről is meg kellett tanulniuk; ezután elemezték, majd a hagyományos formának megfelelően lemásolták a szöveget. Ezenkívül egy-két vallási átok formulát is megtanultak.[6] Ibn al-Arabi (meghalt: 1148), aki az egész iszlám világot beutazta, és adatokat gyűjtött az elemi oktatás nehézségeiről, amellett kardoskodott, hogy az alsóbb osztályokban kezdjék a hittételekkel, az írással és a számolással, a felsőbb osztályokban azután már csak poétikával, grammatikával és a Koránnal foglalkozzanak. Javaslata nem talált kedvező fogadtatásra.[7] Egyéb reformok születtek, így bevezették a testkultúra, íjlövészet, úszás, kötélugrás oktatását, de ezeket sem illesztették be hiánytalanul a tanrendbe.[8] A gyerekek hétéves korukban kezdték meg az iskolát, és az elemi oktatás öt évig tartott. A tanítókat (muaddibún) gondosan megválogatták; igazolniuk kellett, hogy megfelelő képzésben részesültek, hogy értenek a gyermekek lélektanához, és csak nős és érett korú ember lehetett tanító: így kívánták biztosítani, hogy tekintélyük legyen a tanulók előtt, és meg tudják fegyelmezni őket. Fiatal embereket nem fogadtak szívesen ezen a pályán.[9] Nem voltak vegyes iskolák, a lányok és a fiúk külön tanultak. Általában fizetni kellett az oktatást, ugyanakkor a 11. században az andalúz államban, a 12. században az ajjúbida államban (Szíria-Egyiptom) említést tesznek ingyenes iskolákról. Az iskola céljára szánt épületek mindig a mecset közelében helyezkedtek el, de soha nem a falakon belül. Amikor az óra megkezdődött, a tanár egy szőnyeggel leborított padra telepedett, törökülésben, mint a szabók; maga mellé helyezte könyveit, írókészletét és néhány pálcát is, a nebulók megfegyelmezésére. Diákjai törökülésben közvetlen előtte foglaltak helyet a földön, mindegyik a maga kis szőnyegjén. A legkisebbeknek fémtáblájuk volt, a legnagyobbaknak papírfüzetük. A tanító hegyezett ki a számukra egy finom nádtollat (qalam), melyet azután agyag tintatartóba mártottak, és azzal írtak a füzetükbe. A fekete tintát, mellyel a tartóban levő selyemdarabot jól átitatták, koromból és gumiarábikumból állították elő vegyi eljárással. Az osztályterem egyik sarkában víztartály állott, innen merítettek a kis diákok, ha megszomjaztak, mindenki a saját bögréjével. Télen néhány, parázzsal töltött serpenyőt raktak le a teremben, nyáron egy zsineg segítségével szellőztetőt működtettek, így frissítették fel a levegőt. Ez a munka a büntetés alatt álló diákok feladata volt. Reggel a tanító olvastatott a gyerekekkel egészen tíz óráig, majd tíz órától írásleckét adott nekik. Előbb kibetűzték, majd kórusban recitálták a Korán verseit vagy más disztichonokat, a tanító verte hozzá az ütemet, s végül lemásolták a szöveget. Ezután szünetet tartottak. A tanító feladata volt az is, hogy megtanítsa a gyermekeket az imák recitálására, arra, hogy tiszteljék szüleiket, csókoljanak kezet nekik, amikor hazaérkeznek, és mindig így válaszoljanak: szamán wa taatan, "hallom és engedelmeskedem". Tilos volt a gyerekek kemény testi fenyítése; szükség esetén a mester pálcájával ráüthetett egyet-kettőt a tenyerükre, súlyosabb vétség esetén a talpukra; de valójában ezek a büntetések nem voltak szigorúak, inkább arra szolgáltak; hogy megalázzák a vétkes tanulót, mintsem hogy fájdalmat okozzanak neki. A tanítók írnoki teendőket is elláthattak, azzal a kikötéssel, hogy munkájukat a tanítási időn kívül, ne a gyerekek szeme láttára végezzék.[10] A heti szabadnap péntekre esett, ezenkívül a vallásos ünnepek alkalmával is adtak hosszabb-rövidebb szünetet, így például ramadánkor egytől három napig terjedő, az Áldozat napján háromtól öt napig terjedő szünetet tartottak. Szakmai ismeretek nem szerepeltek a tanrendben; ezeket céhekben, műhelyekben, ipartelepeken, kaszárnyákban sajátíthatták el az ifjak, valamint a marszad-okban, laboratóriumokban, ahol fémekkel, sókkal, savakkal, különféle cseppfolyós anyagokkal kísérleteztek. A középfokú oktatás intézményei a madrasza-kollégium - nevet kapták, az első ilyen intézményekről Kelet-Iránból, Nisápúrból tudósítanak a 10. század végén.[11] Egyiptomban is voltak madraszá-k, a Fátimidák alapították őket, akárcsak 972-ben az al-Azhar típusú kollégiumot Régi-Kairóban. Igaz, ez a kollégium inkább kulturális propagandaközpont szerepét töltötte be, és csak jóval később, a Fátimidák bukása után (1174), Szaladin vezette be Régi-Kairóban a Kelet-Iránban kifejlesztett rendszert és módszereket. A madrasza középpontja egy hatalmas udvar volt, melyet fedett árkádok öleltek körül; ide nyíltak a tanulószobák, előadótermek, könyvtárak, a felső emeleteken pedig a diákoknak alakítottak ki lakóhelyiségeket. A középfokú oktatás ingyenes volt; minden tanuló kapott szállást, sőt némi pénzt is, hogy ennivalót és világítóeszközöket vehessen magának. Ezek a madraszá-k, melyek helybelieket és messze földről jötteket egyaránt fogadtak, szakosítottak voltak, vagyis csak egy meghatározott vallásjogi iskolához (mazhab) tartozó tanulók számára tartották fönn őket. Az Ibériai-félszigeten alapított madraszá-kba még "európaiakat" is felvettek. 1005-ben Hákim alapított egy több akadémiát magában foglaló Dar al-Hikmát. Az intézmény a propagandaminisztertől, a dai al-duát-tól - szó szerint: a propagandisták propagandistája - függött. Valószínűleg itt dolgozták ki a Dzseber néven ismert alkímiai értekezések némelyikét.[12] Láttuk, hogy a 11. században a fátimida kalifák igen ügyes térítő munkájuk eredményeképpen kis híján hatalmukba kerítették Elő-Ázsiát, ám egy rendkívül erős egyeduralomra törő mozgalom ellensúlyozta politikájukat. Ezek az egyeduralkodók a szeldzsuk szultánok voltak, híres vezírjük, Nizám al-Mulk alapította 1065-ben Bagdadban az első Nizámijjá-t.[13] A kétévi munkát és 1.800.000 aranyfrank értékű pénzt felemésztő intézmény azzal a céllal épült, hogy a baloldali pártok - a síija - befolyása ellen küzdjön. Bagdadban a reakció hívei természetesen kitörő lelkesedéssel fogadták, így azután csakhamar mintaintézménnyé vált, és a nagy szeldzsukok korától fogva az iszlám szultanátus városaiban többfelé megjelent. Jelentőségére való tekintettel röviden ismertetjük a Nizámijjá-t. A kollégium négyszög alakú épülete a Tigris bal partján emelkedett, falait nagy téglákból rakták, kiterjedt kert ölelte körül. A földszinten több hatalmas előadóterem és tanterem sorakozott, az első emeleten a könyvtár és a diákok szobái kaptak helyet, az alagsorban pedig konyhát, élelmiszerraktárat, fürdőket és más kiszolgáló helyiségeket rendeztek be.[14] A Tigris vizét csatorna vezette az udvar vízgyűjtő medencéjéig, ez látta el a fürdőket és a szolgálókat. A kollégium épületét többször pusztította tűz, illetve árvíz. De akár az egész épület elpusztult, akár csak egy része, a kormány mindig újjáépíttette, olyannyira kegyelte ezt az intézményt, melyet egyébként maga az alapító, Nizám al-Mulk is komoly javadalommal látott el. Ibn Dzsubair ibériai utazó, aki 1160 körül, vagyis jó száz évvel az alapítása után kereste föl a Nizámijjá-t, igen szépen gyarapodó intézménynek találta. Ez a virágzás egészen a 14. század végéig tartott. A 13. században a kollégium pénzügyi igazgatása még Nizám al-Mulk családjának kezében volt, de 1220-tól fogva, miután az alapító utolsó leszármazottja is meghalt, a kalifák vették át az igazgatását, és ők nevezték ki az iskola rektorait. Az oktatótestület tagjai, akárcsak a diákok, kizárólag a safiita rítus hívei lehettek, bár ehhez a szabályhoz csak az első száz évben ragaszkodtak következetesen. A tanárok mindannyian imámok, vagyis a hittudósok magasabb osztályához tartozó férfiak voltak, akik akkoriban igen fontos szerepet töltöttek be a társadalomban; megesett, hogy őket bízták meg a legkényesebb diplomáciai küldetések betöltésével. A tanárok és a tanfelügyelők uhbá-t - a mi bíróink talárjához hasonlatos, egyszerű, fekete köpenyt - viseltek, fejük köré égszínkék sálat, tarhá-t tekertek, melyet csuklyaszerűen rendeztek el (tajlaszán). A korabeli miniatúrák tanúsága szerint az öltözet fenséges külsőt kölcsönzött a hitszónokoknak.[15] Szokásban volt, hogy a frissen kinevezett oktató a megérkezésekor ünnepi lakomát rendezett tanártársai és a diákok tiszteletére. Ha viszont a testület kizárt egy tanítót, az köteles volt azon nyomban visszaadni talárját és sálját. A Nizámijjá-ban az alábbi tárgyakat oktatták: koranikus tudományok és a Hadisz, vagyis a próféta kijelentéseiről és tetteiről szóló hagyományok, safiita vallásjogi rítus, asarita dialektika, safiita jog, arab nyelvtudomány, irodalom, földrajz, történelem, néprajz, régészet, csillagászat, matematika, kémia, zene és mértani rajz. A Nizámijja mintájára számos hasonló kollégium jött létre a nagyobb városokban: Núraddín (meghalt: 1174) még Nizám al-Mulk életében számos ilyen iskolát alapított, de még többet létesített Szaladin.[16] 1227-ben, ugyancsak Bagdadban, a kalifa megalapította a jogtudomány, a természettudomány, irodalom és művészetek iszlámközi központját, a Musztansziríjját. Volt itt négy ajván, vagyis "nagy előadóterem" a Korán és a prófétai hagyomány tanítására, egy hatalmas könyvtár és számos tagozat: orvosi, gyógyszerészi, természettudományi, nem beszélve a rengeteg kiszolgálóhelyiségről és a melléképületekről. A négy ajván-t egy-egy vallásjogi iskola (mazhab) számára tartották fönn. E négy vallásjogi irányzat területi megoszlása a következőképpen festett a 13. században: a hanafiták Kelet-Iránban, a mai Afganisztán területén és a mai Szovjet-Turkesztán területén laktak, amelyet akkoriban nem hívtak még Turkesztánnak, és nem volt orosz fennhatóság alatt. A malikiták Észak-Afrikát és az Ibériai-félszigetet népesítették be, de számos közösségük élt Alexandriában, Szicíliában, a mai Olaszország déli részén (al-Lankubardia) és Kréta szigetén. A safiiták Szíriában, Irakban és Irán nyugati vidékein tettek szert népszerűségre, míg a hanbalitákhoz a nagy fővárosok - Bagdad, Damaszkusz, Kairó, Rej, Siráz stb. - kispénzű kereskedői, kézművesei csatlakoztak. Ezt a sokféle kultúrát ötvöző szervezetet a formálódó Nyugat csakhamar átvette, ennek mintájára egyesítette a középkori párizsi egyetem a nyugati kereszténység négy "iskoláját". A mi nemzetközi szervezetünkre, az UNESCO-ra emlékeztető Musztansziríjjá-ban egy-egy vallásjogi iskola fiataljaiból 62-t, összesen legfeljebb 308 tanulót fogadtak, és egy-egy vallásjogi tagozatra 62 ösztöndíj jutott, ezenfölül rendelkezésükre állt még 10 ösztöndíj a Korán, 30 a Hadisz és 10 az orvostudomány tanulmányozására.[17] Az intézménybe pályázat útján lehetett bekerülni, és tanulmányaik befejeztével a diákok diplomát kaptak, amely megnyitotta előttük a legragyogóbb pályákat, a vezíri, követi, bírói vagy tanári állást. Némelyik egyetem diplomája keresettebb volt, többet ért, mint a többié; a legtöbbre a bagdadi diplomákat becsülték, de a 13. századtól a kairói diplomáknak jutott ez a megtiszteltetés.[18] Összegezve elmondhatjuk, hogy a 10. századtól a 13. századig terjedő időszakban a közoktatás általánosan elterjedt a Közel-Keleten és "gyarmatain". Hindusztánban, Egyiptomban, Észak-Afrikában, az Ibériai-félszigeten. A nagy városközpontokban, sőt általában minden városban a lakosság többsége tudott írni-olvasni; mintegy 10 százaléka rendelkezett megalapozott, általános ismeretekkel, és minden 100 emberre jutott legalább egy tudományokban jártas férfiú.
Fordította: Fridli Judit
Aly Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig (Európa, Budapest, 1989.) 159-168., 394-395. o. |