A madraszák
Az iszlám mindig nagy súlyt helyezett az oktatásra. De a középkori Európához hasonlóan főként a vallással összefüggő ismereteket tartották fontosnak. A középpontban tehát a Korán tanulmányozása és magyarázata, továbbá a hagyomány szerint Mohamednek tulajdonított kijelentések (a hadisz) megismerése, a kánonjog és a hozzá szükséges tudás - például a nyelvtan - elsajátítása állt. Az alapfokú oktatás a család feladata volt. Később alapítottak ugyan Korán-iskolákat az árváknak és a szegények gyermekeinek, de az oktatás még a II. Mehmed által a 15. századi Isztanbulban alapított szultáni maktabokban sem állt közvetlen állami irányítás alatt. A felsőoktatásnak sem volt megszabott rendje. Pedig a mohamedán hivatali apparátus folyamatosan igényelt képzett igazgatási tisztviselőket vagy bírákat. A kancelláriákban viszont, ahol az arab nyelv egészen a 12. századig az iszlám világban mindenütt a legfontosabb nyelv maradt, hivatalnokokra volt szükség, továbbá hitvédőkre; az utóbbiakat az Abbászidák használták fel a 9. században céljaik elérésére.

A késő középkorban a felsőoktatás központjai még a mecsetek voltak. A tanszékekre rendszerint kiváló tudósokat neveztek ki, egész életükre. Tanóráik mindenki előtt nyitva voltak, semmiféle tanterv nem létezett, és a hallgatók ritkán kaptak oklevelet, amely feljogosította őket, hogy - előzetes hosszantartó személyes kapcsolatok nélkül - tanítsanak. Ha a tanár másik mecsetbe távozott, segédeinek követniük kellett mesterüket. A tanári székek eredetileg nem jártak díjazással, ezért a tudósoknak kéziratok másolásával vagy jogi tanácsadással kellett megkeresniük kenyerüket. Minthogy a jogi előadások nyilvánosak voltak, a szaktanácsokhoz sokszor ingyen is hozzá lehetett jutni. Másrészt viszont a tanárok és családjuk általában szállást kaptak, olykor a mecseten belül.

Az első oktatási intézmények és könyvtárak
A legrégebbi oktatási intézmények a 9. századi Bagdadban működtek, közéjük tartozott a Bajt al-Hikma, a Dár al-Ilm és a Dár al-Kutub. A Bajt al-Hikma elsősorban fordítóiroda volt, amelyet a dzsundisápúri szászánida akadémia tudósai vezettek. Az akadémiát még I. Khoszrau (531-579) alapította az athéni újplatonikus akadémia hét bölcse számára, akiket Justinianus 529-ben száműzött. A Bajt al-Hikmát viszont al-Manszúr abbászida kalifa (754-775) hozta létre; arab fordításokat készítettek itt - olykor a szír nyelv közvetítésével - perzsából (pehleviből), szanszkritből és görögből. Lefordították Galénosz, Hippokratész, Dioszkoridész, Ptolemaiosz írásait, Euklidész és Arkhimédész egyes munkáit, és sok más klasszikus csillagászati és mechanikai művet, a Sándor-regény (Nagy Sándor mondabeli hőstettei) egyik változatát és egy pszeudo-arisztotelészi szöveget: a Theologiát, amely - egyebek között - azt állítja, hogy a világ öröktől fogva létezik. Ez hírhedtté tette a Bajt al-Hikmát. A fordítók, akik között éppúgy akadtak mohamedánok, mint görög hitvallású, vagyis keleti keresztények, elmélkedni kezdtek a Theologia következtetésein, éppen úgy, mint a 13. századi párizsi tudósok tették, amikor a szöveg eljutott Nyugat-Európába. Különösen Isten világteremtő voltának tagadásán töprengtek, ez a tétel határozottan ellentétben áll a Koránnal. A művet végül betiltották. Az eset rossz hírét keltette a görög filozófiának és a spekulatív teológiának, és a 11. századtól kezdődően a madraszák tananyagából szigorúan ki is rekesztették az e tudományterületekkel foglalkozó stúdiumokat, ami súlyos következményekkel járt a késői iszlám tudományos életre. A Dár al-Ilm oktatási célokat szolgáló kisebb könyvtár volt, erőteljes jogi érdeklődéssel; az egyik bújida vezír alapította 993-ban. Hatását nehéz volna felbecsülni; mindenesetre amikor 1059-ben a tűz elpusztította, Dár al-Kutub néven azonnal újjáépítették, és új könyvtárral is ellátták. Ebben - amint a kortársak beszámolnak róla - jogi disputákat tartottak.

A korai könyvtárak közül egy sem maradt fenn, részben azért, mivel a könyvtárakat eleinte túlságosan múlandó természetűnek tartották, semhogy vakffá tegyék őket. Alaptalan az a vád, amely szerint a híres hellenisztikus alexandriai könyvtárat az arabok gyújtották fel. Az viszont igaz, hogy a könyvek gyúlékonyak, a világítás pedig a középkorban mindenütt oly kezdetleges volt, hogy könnyen támadt tűzvész. A 11. század végén azonban általánosan elfogadottá vált, hogy a könyvtárak és a könyvek is vakffá tehetők, és ettől kezdve a középkori európai kolostori scriptoriumokhoz hasonló másolóműhelyeikkel előkelő szerepet játszottak az iszlám szellemi életben, akár mint önálló intézmények, akár a temetői alapítványok részeként. Jákút nosztalgikus hangon ír azokról a könyvtárakról, amelyekben korábban dolgozott, amikor geográfiáját, a Mu'dzsam al-Buldánt írta, s amelyek az 1221. évi mongol támadás alkalmával elpusztultak. Számos 12. századi kézirat azonban fennmaradt, vagy a későbbi szerzők idéztek belőlük. Mindez azt bizonyítja, hogy a politikai katasztrófák csupán kis mértékben gyakoroltak maradandó hatást az iszlám másolóműhelyek fejlődésére.

Amikor 969-ben a Fátimidák behatoltak Egyiptomba, megváltozott a helyzet: 970 és 972 között felépítették az al-Azhar mecsetet, amely azután iszmáelita propagandaközpontként működött, és létrejött egyik melléképülete, a Dár al-Ilm. Az utóbbi szállást és pénztámogatást adott a hallgatóknak; az volt a feladata, hogy megismertesse a hittérítőket a felsőbbrendű tannal, mielőtt annak terjesztőiként külföldre indulnának. A térítők eljutottak Szíriába, Jemenbe és az indiai Multánba, kapcsolatuk volt a perzsiai asszaszinokkal is. A Szeldzsukokat, akik 1055-től a bagdadi abbászida kalifátus védelmezői voltak, az eretnekséggel párosuló terjeszkedés politikája annyira megrémítette, hogy a fátimida Dár al-Ilm mintájára és annak vetélytársaként ők is létesítettek oktatási intézményeket, az ortodox vallás erősítése céljából. Így alakultak ki a madraszák, amelyek hamarosan az iszlám szellemi élet fontos részeivé váltak, bár a mecsetek, mint oktatási intézmények, egészen a 15. századig megőrizték elsőbbségüket.

Madraszákról már a 9. századból is vannak feljegyzéseink, ezek valószínűleg a könyvtárat és másolóműhelyt egyesítő buddhista kolostorok (vihárák) iszlám megfelelői voltak, későbbi fejlődésük azonban sokat köszönhet a keresztény, sőt a manicheus kolostoroknak. A jelek szerint a legkorábbi uralkodói alapítású madraszát a ghaznai Mahmúd építtette a ghaznai Nagymecsettel egyidőben (nyomai még nem kerültek felszínre). A madraszákat kezdetben nyilván a kánonjog oktatására használták, de - attól eltekintve, hogy spekulatív teológiát nem taníthattak - tevékenységük alighanem a teológiai tananyag egészére kiterjedt. Az olyan intézményekben, mint amilyen a Dár al-Hadísz (szó szerinti jelentése: A Hagyomány Háza) és a Dár al-Huffáz (A Koránt emlékezetből felmondani tudók Háza), bizonyára szintén valamennyi tárgyat tanították, és nem sokban különböztek a madraszáktól.

Tananyag és iskolai szervezet
Nem könnyű megállapítani, mekkora fontosságot tulajdonítottak a madraszákban a természettudományoknak. Ghijász ad-Dín Kási csillagász apjához írt kedves levele, amelyben bátorságával dicsekszik, tanúsítja, hogy Ulug bég 1420-ból való szamarkandi madraszájában csillagászatot is tanítottak, de amikor a bég obszervatóriuma elkészült, valamennyi tanórát ott tartották. Jellemző, hogy amikor Ulug béget 1449-ben meggyilkolták, az obszervatóriumát megszüntették. II. Mehmed a fejedelmi csillagászt, Alá ad-Dín ibn Muhammad Kusdzsit végül az isztambuli Aja Szófia Nagymecset tanszékére nevezte ki. Ez arra vall, hogy a tananyag a mecsetekben olykor szélesebb körű volt, mint a madraszákban. A kibla helyes irányának és az imák megfelelő időpontjának meghatározásához ugyanis szükség volt matematikára és némi csillagászati ismeretre is, és a damaszkuszi Omajjáda Mecsetben, ahol az 1180-as években az Ibn Dzsubajr által leírt látványos csillagászati óraszerkezet működött, a hivatalos időjelzők a 13. és a 14. században kétségkívül foglalkoztak csillagászattal. A természettudomány többi ágáról nem sokat tudunk.

Nagy jelentőséget tulajdonítottak az iszlám jognak, amely - legalábbis elméletileg - a közös hitelvekben egyetértő, de az értelmezésben vagy gyakorlatban eltérő iskolák (madzhabok) összeegyeztetésével foglalkozott. A 12. századi szunnita iszlámban négy ilyen iskola volt: a sáfiita, a hanafita, a málikita és a hanbalita. Ezek az iskolák, akárcsak a 13. századi Sorbonne egymással versengő karai, frakciókká alakultak, és forrongásaik gyakran súlyos károkat okoztak. A 11-12. századi Bagdadban arra törekedtek, hogy a mecsetek kapcsolatba kerüljenek valamelyik iskolával. Ez a versengés magyarázza, hogy a korai madraszák miért nem állami, hanem egyetlen jogi iskolára korlátozott, magánjellegű alapítványokként működtek. Nem mondhattak bennük pénteki imát, ha volt szószék, az csak az igehirdetés céljára szolgált. Ezt a szabályt még a 14. században is szigorúan betartották. Amikor Kalávún 1284-ben épült kairói madraszájában megpróbálták a pénteki imádság bevezetését, abba az érvbe ütköztek bele, hogy az alapító szándéka szerint a madraszában nem tartható pénteki imádság.

A 11. század végén Nizám al-Mulk szeldzsuk vezír számos fontos madraszát alapított, Bagdadban, Nisápúrban, Mervben és más városokban - nem mindegyik volt közülük szeldzsuk főváros - meghonosította a nizámijja madraszákat, a szunnita ortodoxia terjesztésének hivatalos intézményeiként. Ezek bentlakásosak voltak, a hallgatók és a tanszemélyzet egyaránt kapott javadalmazást, ami bizonyos mértékig mindkét esetben újdonságnak számított. Ez azonban kétes értékű áldás volt, mert a hallgatókat arra csábította, hogy ne a legjobb tanárokat, hanem a leggazdagabb madraszákat keressék fel. A professzorokat Nizám al-Mulk már nem egész életükre nevezte ki, hanem folytonosan áthelyeztette őket, ami rontotta az oktatás színvonalát.

Nem tudjuk, hány hallgatót helyeztek el ezekben a madraszákban, és azt sem, hogy milyen épületekben működtek ezek az iskolák. A nizámijják aligha lehettek különállóak. Ettinghausen például hihetően bizonyítja, hogy az iszfaháni Nagymecset bizonyos épületei a Szeldzsukok korában madraszákul szolgáltak, és lehetséges, hogy az idő tájt a nagyobb mecsetek helyet adtak az iskoláknak.

A perzsiai imámita madraszák működéséről keveset tudunk, egy fontos alapelvben azonban megegyeztek a 12-13. századi szíriaiakkal: lényegében egyetlen irányzathoz tartoztak. A korai időkből nem ismeretlenek az egyszerre két irányzatot kiszolgáló madraszák, sokszor szorgalmazták ilyenek alapítását. Al-Afdal fátimida vezír fia például a 12. század elején Kairóban kádikat nevezett ki az iszmáeliták, az imámiták, a sáfiiták és a málikiták számára. Az utóbbi kettőnek kellett alkalmaznia a törvényt az egyiptomi lakosság többségére, amely nyilvánvalóan nem tért át a síita hitre. A négy irányzatú bagdadi Musztanszirijja madrasza volt a legnagyobbak egyike az iszlám világban (alapterülete 106 x 48 méter). Létrehozása azt bizonyítja, hogy meglepő módon és bizonyára indokolatlanul, mennyire megbíztak a madrasza felügyelőjének képességében, ugyanis feltételezték róla: le tudja győzni a jogi iskolák egymás iránt érzett kölcsönös ellenszenvét.

Több dokumentumunk van an-Nászir Muhammad 1295 és 1304 között létrehozott kairói madraszájáról. An-Nászir ezt a madraszát apja, Kalávún mauzóleuma mellett egy régebbi épületben helyezte el, amelyet az alapító félig kész állapotban vásárolt meg, és azután ő fejezte be az építést (ma már nyomorúságos állapotban van). Gótikus bejárata valójában az akkói Szent András-templom márvány előcsarnoka, amely kevéssel a keresztesek Palesztinából való kiűzése után került Kairóba, s több tulajdonosa is volt, mielőtt an-Nászir megvette madraszája számára. Az épület fölé gazdagon faragott, stukkódíszítésű téglaminaret magasodik. A bejárattól jobbra fakupolás mauzóleum állt, előtte kis előudvar. A belső udvar nagy volt, négy ívánnal, közülük a tengelyben elhelyezkedők jóval szélesebbek. A kibla-íván a málikitáké volt, nagyszerű - szinte mongol stílusú - stukkó-mihrábbal, amelyet a Fátimidák palotájából való zöld breccsa (durva üledékes kőzetből faragott) oszloppár és egy nagy szélakna fogott közre. A sáfiitáknak a szemközti íván jutott. Itt, valamint a hanafitáknak és a hanbalitáknak juttatott keskeny ívánok fülkéiben helyezhették el az an-Nászír által alapított könyvtárat. A legfőbb kairói kádik közül három az ide kinevezett professzorok sorából került ki; a sáfiita professzor, habár ő is csak egyszerű sejk volt, megkülönböztetett tiszteletben részesült.

Ez a madrasza ismét felveti a négy jogi iskola egyidejű elhelyezésének problémáit. Az ívánok elég magasak, hogy a hallgatók celláinak három szintje elférjen bennük, ezek azonban ma már nem léteznek. A kádik bizonyára másutt laktak Kairóban. Figyelemre méltó, hogy a málikitákat a kibla-ívánban helyezték el, mivel az egyiptomiak túlnyomó része a sáfiitákhoz, a Mamelukok maguk pedig minden bizonnyal a hanafitákhoz tartoztak, így némi méltánytalanság egy vagy több irányzatot mindenképpen ért. Az elrendezés jól szemlélteti a szimmetriából fakadó igazságtalanságot.

A 14-15. századi Kairóban alapított madraszák nagy száma arról tanúskodik, hogy a professzorok gyakran változtathatták állásukat. Ez kedvezett az al-Azhar mecset elsőbbségének. A mecset az Ajjúbidák alatti ötvenesztendős mellőzés után, a korai Mamelukok idején visszanyerte korábbi fontosságát, és a 14-15. században folyamatosan helyreállították és kibővítették. A kiegészítések közül a legfontosabb a két madrasza: az egyiket Tajbarsz építette 1315-ben - bizonyos, hogy nem volt alkalmas bentlakásra -, a másikat Ákbugá emelte 1339-ben. Míg más kairói madraszákban a hallgatók felvételével és tanulmányainak befejezésével kapcsolatos eljárásnál a tényleges eredményt nem vették figyelembe, az al-Azharban az érdemek elismerésén alapuló versengést részesítették előnyben.

Sokkal kevesebbet tudunk a más térségekben működő madraszákról. Az utóbbi évek egyik leglátványosabb felfedezése az észak-afganisztáni Sáh-e Mashad nevű településen talált, 1165-ből származó madrasza volt, amely valószínűleg annak emlékére épült, hogy Ghijász ad-Dín ghúrida uralkodó az oguz törököktől visszahódította Ghardzsisztán tartományt. A nagyjából négyzet alapú, égetett téglából emelt épület főbejárata egy udvarba vezet, benne egy északra néző, tengelyirányú íván és egy kupolás terem, kétségkívül tanterem maradványaival a bejárat felőli oldalon. Gazdagon díszítették főként Korán-feliratokkal, faragott téglákkal, terrakotta táblákkal és - kisebb mértékben - stukkóval.

Az anatóliai szeldzsuk madraszák építészetileg lenyűgözőek, keletkezésük idejét azonban nehéz megállapítani, mivel nem tudjuk, melyik jogi iskolának szánták őket. Az alapítók buzgóságáról és ízléséről tanúskodik az erzurumi Çifte Minare Medrese (újabban 1242-re keltezik, de valószínű, hogy I. Kajkubád alapította 1236-ban bekövetkezett halála előtt, annak emlékére, hogy 1230-ban elfoglalta a várost), a szivaszi Çifte Minare és Gök Medrese - mindkettő 1271 táján épült -, a nigdei Ak Medrese 1409-ből, a szinopei, antalyai és konyai nagy madraszák. Homlokzataik szépen díszítettek, belső kerámiaékítményeik többnyire pompásak, de egyikben sincs mosdási lehetőség, tűzhely, konyha vagy a tanszemélyzet számára alkalmas szállás, vagyis a hallgatóknak e kényszerítő körülmények miatt legalább annyira el kellett sajátítaniuk az önsanyargatás tudományát, mint a teológiát.

---

Michael Rogers: A hódító iszlám
(Helikon, Budapest, 1987.) 97-100. o.