Ha a Mexikótól délre fekvő területet, Guatemalát, Nyugat-Hondurast és Észak-Salvadort, tehát a maja-indiánok hazáját vesszük szemügyre, sokasodnak a nagy múlt tanúi, de elapadnak a korai gyarmatosítók írásos forrásai. Ennek oka elsősorban az, hogy éppen ezen a vidéken, ahol sohasem alakult ki nagy államszervezet, ütköztek a spanyolok a legelszántabb ellenállásba. A területet teljes egészében csak 1697-ben, tehát kétszáz évvel az első hódítók partraszállása után tudták meghódítani.
A klasszikus maja kultúra bölcsője El Peten guatemalai, valamint Mexikó és Belize szomszédos vidékeinek féltrópusi őserdeiben ringott. Körülbelül i. e. 200-ra épültek fel Tikal és Uaxactún első templomai. I. sz. 300 körül érte el művészi csúcspontját a szobrászat, építészet, a jadefaragás és a stukkómintázás. I. sz. 400 és 600 között jelentős volt Teotihuacán város hatása, bár e klasszikus korszak politikai viszonyai tisztázatlanok. Ezután a yucatáni városok közül Uxmal és Chichen Itza volt kiemelkedő, majd - a XIII. századtól - Mayapan.
A nyelvi és faji szempontból összetartozó maja népcsalád, amely csupán a klasszikus korszakban képezett kulturális és eszmei egységet, hosszú ideig viszályok közepette élt, a különböző törzsek egymás ellen harcoltak. A lakosság bizonyos területeket és területrészeket birtokló nemzetségekre oszlott, amelyek nagyobb közösségeket alkottak. A Guatemalai-fennsíkon élő kicsemaják három törzs egyesülését "nimhá"-nak nevezték.