Ha a szülés anya és gyermeke számára egyaránt szerencsésen folyt le, a szülők első gondja az volt, hogy megtudják, szerencsés jegyben született-e a gyermek. Ezért lehetőleg minél előbb tonalpukéért, jövendőmondóért küldtek, aki értette és értelmezte a "tonalamatl"-t (a napok könyvét). Szolgálataiért szöveteket és pulykákat kapott, és részt vehetett a "keresztelői" lakomán. Először is megtudakolta a születés pontos idejét, és felállította a gyermek horoszkópját. Ha az időpont kedvező volt, így nyilatkozott: "Gyermeketek jó jegyben született." De így is szólhatott: "A gyermek nem jó jegyben született, bár ugyanebben a sorban található egy kedvező jel is, amely enyhíti és kiegyenlíti a főjel rontó hatását." Ez általában lehetséges volt, mivel a mexikói naptár húsz különböző szimbólumból, valamint tizenhárom ezekkel kapcsolatos számból tevődött össze, és a jelek a hetes számmal együtt mindig szerencsések voltak. Más számok is enyhíthették a kedvezőtlen jeleket. Választhattak ezenkívül egy másik jelet is, mivel a keresztelőt négy napig lehetett halogatni. A szipaktli, az alligátor jegye a lányok számára kifejezetten előnyös volt. Aki ebben a jegyben született, bővelkedik majd a földi javakban, és minden sikerül neki. Ha a virág (soitl) jegyében született, a horoszkóp jóslata szerint ügyesen fog fonni-szőni, és jó háziasszony lesz, de ha nem imádkozik eleget, éppenséggel könnyűvérű nőszemély is válhat belőle. Ennek az a magyarázata, hogy a virág jegye összefüggésben áll Socsikecallal, a növényzet istennőjével ("Értékes Virág"), aki egy személyben volt a nő művészi képességének és a vidámságnak az istennője. Ha egy leánygyermek a "mozgás" (olin) jegyében született, izgalmasan szép nő vált belőle. Minden mozdulata mámorító volt. Az e jegyben születettek nem egykönnyen hagyták magukat meghódítani, de ha hosszas keresés után megfelelő társra leltek, hűségesek és háziasak voltak.

A jaguár (ocelotl) jegyében születettek élete csupa küszködés volt. A jaguárnők a horoszkóp szerint hajlottak a házasságtörésre. A "nyúl-hölgyekben" megvolt az iszákosságra való hajlam, a "sas asszonyok"-ból Xanthipék váltak. A nők számára kedvezőtlennek tekintették, ha a "nád" napján (akatl) pillantották meg a napvilágot, mert úgy tartották, hogy buták, fecsegők, fennhéjázók és vádaskodók lesznek. Mivel a jövendőmondó naptár még lustasággal és munkára való alkalmatlansággal is vádolta ezeket a nőket, megpróbálták őket eladni rabszolgának, hogy azután később vallási szertartások áldozataiként leljék halálukat. E tény alátámasztaná azt a véleményt, miszerint a gyakori emberáldozatok elsősorban a fennsík túlnépesedésére vezethetők vissza. Az aztékokat megelőző időben az emberáldozat ugyanis viszonylag ritka volt, s csak foglyokat vagy rabszolgákat áldoztak fel. Az a vallási kötelesség tehát, hogy az isteneket az ember legértékesebb kincsével, a vérrel táplálják és erősítsék, gazdasági indíttatású: így kívántak megszabadulni a felesleges népességtől.

Ha egy gyermek születését sok rossz előjel kísérte, "naptártudósokkal" és jövendőmondókkal kellett tanácskozni, mivel csak ők voltak képesek a baljós jel hatását a számok segítségével csökkenteni vagy az ellenkezőjére fordítani. Ők határozták meg a "keresztelő" napját, amely a születésnapot helyettesítette. A szerencsés jóslatok természetesen csak akkor teljesedtek be, ha az érintett személy szabályos életet élt, és rendszeresen bűnbánatot tartott. A jövendőmondó a különböző feltételekkel időben biztosította magát a tévedések ellen.

A napévvel (sinitl) ellentétben, amely 360 rendes és öt "felesleges" napból állt, a jövendőmondó év csak 260 napos volt, egy szipaktlival, azaz alligátorral kezdődött, és tizenhárom soszitllal, azaz virággal végződött. Így folyt párhuzamosan a napév és a jövendőmondó naptár éve. Elrendezésük olyan világos volt, hogy minden különösebb fejtörés nélkül meg lehetett találni bármely napot mindkét naptárban.

A horoszkópkészítők számára fontosak voltak az istenek is, akik szabályos rendben kísérték a jegyeket: a Nap és a Hold egy halálhoz (mikicli), Petékatl, a részegség istene egy sashoz (kuautli) tartozott, hogy csak néhány példát említsünk. A várható események értékelésénél a jövendőmondó természetesen figyelembe vette ezeket az isteneket, de a négy égtáj istenének, az ősöknek is nagy jelentőséget tulajdonított. A kelet tulajdonságai közé tartozott a termékenység és a bőség, az érdesség és szárazság az észak, az öregség és halál a nyugat, a burjánzás és bizonytalanság a dél jellemzője volt. A különböző éghajlati zónákra tagolódó ország földrajzi helyzete ebben is megnyilvánult.

A mexikóiak életét természetesen messzemenően befolyásolták és szabályozták a "tonalamatl"-nak ezek a jóslatai. A kereskedők például az idegen törzsek területén át vezető bizonytalan utazáshoz kivártak egy bizonyos napot, jóllehet épp ők voltak a régi Mexikónak az a rétege, amely egy szabad útlevélhez, hasonló engedéllyel rendelkezett. Az "egy jaguár" volt az a nap, amelyen foglyokat és rabszolganőket áldoztak fel. Kiszámították a házasságkötés napját is. Bizonyosan állíthatjuk, hogy - tekintet nélkül származásra és társadalmi helyzetre - egyetlen azték sem mondhatott le a jövendőmondó papok jóslatainak igénybevételéről. E jóslatok a legkisebb alattvalótól kezdve II. Montezumáig mindenkinek az életét meghatározták. Jellegzetes példája ennek, hogy a spanyol hódítást annyi kedvezőtlen előjel előzte meg, hogy ez megbénította az aztékok ellenállását az idegenek behatolásával szemben.

Ez a világnézet gátolta a mexikóiak mozgási szabadságát. Sorsuk felett az eleve elrendeltség Damoklész-kardja lebegett. A jegy, amelyben születtek, barátságtalan, irreális hatalmakhoz béklyózta őket. Az istenek és a csillagok nyomasztóan hatottak rájuk. A naptár mindenható uralmának rabszolgái voltak, kedélyállapotukat át- meg átszőtte a fatalizmus, amely azonban aktivitásra is serkentette őket. Csalással harcoltak a sors és az eleve elrendeltség ellen. Vagy úgy, hogy a keresztelőt a szerencsésebb jegy kicsikarása érdekében a negyedik napig halogatták, vagy egyszerűen azért, mert nem adták meg magukat tehetetlenül és lustán sorsuknak. Egyfelől hajlandóak voltak földi életüket csupán egy utazás tovatűnő állomásának tekinteni, másfelől viszont készen álltak a harcra felette kérdéses, az istenek által meghatározott létükért.

Miután a mexikóiak kóborló élete véget ért, és néhány generáció alatt beilleszkedtek a már régebben letelepült törzsek kultúrájába, alapvető társadalmi átrétegződés ment végbe. Legfontosabb vívmány az általános iskolakötelezettség volt. Nem állapítható meg, mikor vezették be az aztékok, mindenesetre roppant jelentőségű tény, hogy már ebben az időben létezett. A középkorban, amikor Európában a gyermekek iskoláztatása a felsőbb társadalmi rétegek privilégiuma volt, egyetlen azték gyermek sem nőtt fel iskolai képzés nélkül, bármely rétegből származott is. A gyermeknevelés az állam feladata volt. Az állam nagy gondot fordított a kultúra fejlesztésére, az erkölcsök megőrzésére és használható alattvalók képzésére.

A tizenkettedik életévüket betöltött fiatal aztékok megkapták a két kukoricalepényből álló teljes adagot, tizenöt éves korukban pedig a szülők a nyilvános iskolák gondjaira bízták gyermekeiket (ez az adat a Mendoza-kódexből származik, más források fiatalabb kort jelölnek meg). Az "ifjúság házá"-ban (telpocskaji) folyó tanítás célja elsősorban az állampolgári kötelességek oktatása volt: a fiúk a fegyverforgatást gyakorolták, a lányok pedig megtanulták a szövést és az értékes hímzett tollszövetek készítését. A tantervhez tartozott a történelem és a törzsre vonatkozó hagyományok ismertetése, valamint a vallási és világi rítusok megtanulása. A fiúk, akiket olyan kellemetlen munkák elvégzésébe is bevontak, mint a csatornák vagy az utcák tisztán tartása, naplemente után a "dalok házá"-ban (kuikakalko) szórakoztak. "Ott táncoltak az ifjak éjfél utánig. Akinek kedvese volt, azzal aludt", írja egy krónikás. A fiatalemberek nem az ugyancsak iskolás korú leányokkal éltek együtt, hanem az auianimékkel, a kurtizánokkal, s ez az iskolai hatóságok engedélyével történt.

A szabadiskolának ez a formája kissé különös számunkra, és Sahagún volt az első európai, aki elítélően nyilatkozott a telpocskajibeli fiatalokról: "Nem élnek rendes életet, kurtizánokat tartanak, meggondolatlanul és cinikusan beszélnek, és fennhéjázóan, gőgösen fejezik ki magukat." A krónikás a kalmekak, egyfajta "kolostori iskola" növendékei iránt érzett rokonszenvet, akik közül azután a papok kerültek ki. Ott mindent megtanítottak a fiúknak és leányoknak, ami a kor és az ország tudományához tartozott: az írást és a képírások értelmezését, a jövendőmondást és a naptártudományt, a költészetet és a szónoklás magas művészetét. Ha a szülők úgy határoztak, hogy a kalmekakba adják leányukat, már a gyermek születése után bejelentették ebbeli szándékukat. A leányok négy-hat éves korukban kerültek az iskolába. Később azután választhattak, kilépnek-e, vagy a vallás szolgálatának szentelik életüket.

Bár e nevelési rendszer tükrözi az azték társadalom tagozódását, az alacsonyabb származásúak előtt sem tornyosultak legyőzhetetlen akadályok, ha a kalmekakban akartak tanulni. Ebbe az elit iskolába még a plebejusok fiait is felvették. Hajlamaik és tehetségük révén elvben a "népiskola" tanulói is eljuthattak például a hadvezérségig, a tlakocskalkatl tisztségéig. A történetírás nem jegyezte fel, vajon valóban viselte-e valaki az alacsonyabb néprétegből ezt a hivatalt.

Ha az ifjak és leányok házasulandó korba léptek, elbocsátották őket az iskolából. A leánykérést mindig a férfi családja kezdeményezte. Ehhez igénybe vették a házasságközvetítő segítségét, aki jártas volt a beszédben és a rítusokban. Mivel a fiatalok nem a szülői házban nőttek fel, a kérést a tanító (telpocstlatoke = az ifjak elöljárója) elé kellett terjeszteni. Ha az iskola elöljárója az apa kérésére elment a szülőkhöz, az volt a szokás, hogy megvendégeljék és megajándékozzák. A lakoma után az immár húszesztendős tanítvány rokonai körbe ültek, és a telpocstlatoke előtt egy rézbaltát állítottak fel. Az apa így szólt:

"Rokonok és tanító, ne szomorkodjatok, hogy testvéretek, a mi fiunk elválik majd tőletek. Nézzétek e baltát, ez annak a jele, hogy az ifjú kiválik körötökből. Vegyétek a baltát, és bocsássátok el fiunkat." A tanító ünnepélyes szavakkal válaszolt az apa beszédére és elbocsátotta a fiút az iskolából. Csak azután gondolhattak arra, hogy asszonyt keressenek az ifjúnak. A feleség kiválasztása a család és a vének tanácsának feladata volt.

---

Ferdinand Anton: A nő a Kolombus előtti Amerikában
(Corvina, Budapest, 1976.) 20-24. o.