|
Ferdinand Anton A NŐ SZEREPE AZ INKA BIRODALOMBAN Az inka birodalom alapját a kecsua és az ajmará törzs alkotta. Mellettük a régi Peruban egy egész sor nép és kultúra létezett, amelyek részint egymás után, részint egymás mellett virágzottak. A spanyol hódítás előtti egy-másfél évszázadban azonban a kecsua törzsből származó inka dinasztia Mexikóhoz hasonlóan politikai és kulturális szempontból egységessé kovácsolta ezt a területet. Az indiánok ott éltek és ott haltak meg, ahol születtek. E tökéletesen megszervezett állam teljes mértékben megfosztotta alattvalóit egyéniségüktől. Az osztály erősebb volt, mint az egyén, aki éppen ezért feloldódott a közösségben. A földhöz kötött indió általában abban az ajjuban élte le az életét, amelyben megpillantotta a napvilágot. Az ajju, amely eredetileg több család kapcsolatából kialakult közösség volt, akárcsak az azték nemzetségek ősi formája, a spanyol hódítás előtti Peru társadalmának a szó szoros értelmében vett sejtje volt. Csak a nőknek nyílott néha lehetőségük arra, hogy házasság révén átkerüljenek a szomszédos ajjuba, ahová férjük tartozott. Ez azonban ritkán fordult elő. Az egyént éppoly erős kötelékek fűzték a társadalom alapsejtjét képező ajjuhoz, mint a családhoz. Az inka birodalomban az ember csak parányi, de szükséges kerék volt a millió közül, amely mozgásban tartotta az egész gépezetet. A szerkezet működését tisztviselők ellenőrizték, kor és nem szerint számon tartották a lakosságot, feljegyzéseket vezettek arról, ki mit termelt, milyen eszközök álltak rendelkezésükre, és mire volt szükségük. A kipukamajokok, a "csomózott zsinegek őrei" tették lehetővé, hogy a közigazgatás tisztviselőinek mindig világos képe legyen az emberekről és a javakról. Az állami tisztviselők kis csomókkal jelölték az újszülötteket, a házasulandókat, a katonai szolgálatra kötelezetteket és az aggastyánokat, "mintha csak papírról és tintáról lenne szó". E statisztikai segédeszköz nélkül képtelenség lett volna áttekinteni egy akkora birodalmat, amelynek határai európai viszonylatban számítva a Spitzbergáktól Tuniszig terjednének. Poma de Ayala egyenesen azt állítja, hogy a birodalmat a kipu irányította. Egy másik krónika szerint a hatalmas birodalomban egyetlen pár szandál sem veszhetett el anélkül, hogy az inka tisztviselők meg ne tudták volna. Ott, ahol a statisztika ilyen nagy szerepet játszott, elképzelhetetlen, hogy akár egyetlen ember is kimaradt volna a nyilvántartásból. Ebben a "könyv"-ben természetesen nemcsak az általában öttagú családokat tartották nyilván, hanem az egyes korosztályokat is az egyén hasznossága szerint. A legfontosabb réteget, az állam szempontjából legjelentősebb csoportot a 25-50 éves férfiak alkották. Az inka társadalmat azonban az egyedülálló szervezőkészségen kívül az előrelátás is jellemezte. Ennek jegyében minden újszülött fiúról (moszok kaparik) listát vezettek. A fiúk nagyobb részt kaptak a közös földből, mint a leányok, néhány krónikás szerint a kétszeresét. Az inka társadalomban a nő munkaerő volt és a szaporodás biztosítéka. Helyzetét tekintve a férfihoz hasonlóan lehetett szabad és nem szabad. Az állam ugyanazokat a kötelességeket rótta rá, és ugyanazt a védelmet biztosította a számára. Nem volt sem elnyomott, sem uralkodó helyzetben. Sorsa azonos volt osztályos társaiéval, és ebből a rendből szinte lehetetlen volt kilépnie. Ha az indián nő úgy érezte, hogy terhes, a konopához fordult segítségért, és nagyobb áldozatot mutatott be neki. A konopák kis házi istenek voltak, és az egyszerű indió úgy vélte, hogy jobban függ tőlük, mint a templomokban tisztelt nagy istenektől. A konopák régebben ott álltak minden kunyhóban, helyenként még ma is megtalálhatjuk bepólyált szobrukat egy-egy olcsó kifakult nyomat mellett, amely valamelyik katolikus szentet vagy az istenanyát ábrázolja. A kézműipari tárgyak és az élelem mellett gyakran helyezték őket az elhunytak mellé. A terhesség nem változtatta meg az indián nő életét; éppúgy részt kellett vennie a legnehezebb fizikai munkában is. Gyakran az ültetvényen vagy a hazafelé vezető úton betegedett le. A köldökzsinórt a körmével csípte el, vagy a fogával elrágta. Ezután a legközelebbi patakban vagy forrásban megmosdatta az újszülöttet. A csecsemőket még 4000 méter magasságban is hideg vízzel mosták le. Az indiánok szerint ugyanis ez erősítette a gyermeket. E látszólag közönyös magatartás egyetlen gyengéd mozzanata az volt, hogy az anya nem mártotta bele rögtön a gyermeket a jéghideg vízbe, hanem a vizet előbb szájában melengette, és csak azután hintette meg vele a kicsit. Az újszülöttet otthon egyfajta bölcsődeszkához kötötték, amely abban különbözik az európai bölcsőtől, hogy vízszintes és függőleges helyzetben egyaránt használható. Így az anya mindig magával vihette gyermekét ágyacskájával együtt. Az "ágynak" két keskeny oldalfala volt, és négy rövid lábon állt, amelyek közül a fejrésznél lévő kettő kissé hosszabb volt, hogy a gyermek ne feküdjék teljesen laposan. Annál figyelemre méltóbb az a magától értetődőség, amellyel a gyermekeket megszülték és felnevelték, valamint ahogyan minden higiéniai szabályt figyelmen kívül hagytak; ezeknek az indiánoknak ugyanis a gyermekük volt minden vagyonuk. A koraszülést nagy szerencsétlenségnek tartották. Megakadályozására varázslókat hívtak, akik meglehetősen hosszadalmas szertartás keretében kérték az istenektől a magzat megóvását. A varázsló két-három tenyérnyi követ dörzsölt egy darab ezüsthöz, majd cocalevél porát, cinóbert vagy szétmorzsolt tengeri kagylót tett a kövekre. Egy tengerimalacot és egy csicsával töltött edényt állított melléjük.[1] A csicsa úgy készült, hogy szűz leányok vagy olyan asszonyok, akik ez idő alatt nem érintkeztek férfival, megrágták a kukoricát. Közben sem sót, sem borsot nem volt szabad fogyasztaniok. A varázsló ezután a konopával megdörzsölte a terhes nő hasát, majd a bálványt egy szalmaágyra tette, és fohászkodott hozzá. A továbbiakban a naphoz fordult tanácsért. Ez úgy történt, hogy tárgyakat dobált a levegőbe, és abból a helyzetből, ahogyan leestek, próbálta megállapítani, kedvező választ kapott-e. Fohászkodott a különböző vakákhoz[2] is. Ha az istenek igennel feleltek a varázsló kérdésére, tudta, mely démonok siettetik a magzat születését. Most már őket kellett áldozattal kiengesztelni. Cinóbert és kagylók porát szórták a levegőbe, levágtak egy tengerimalacot, és megnézték a tüdejét, vajon megfelelő hatása volt-e az áldozatnak. A varázsló mindig a negatívumból indult ki. Gyakran előfordult, hogy a biztonságos válasz érdekében további állatokat kellett leölni. A szertartás végén csicsát öntöttek szét, hogy minden gonosz szellemet kiengeszteljenek. A gyermek megszületése után az apának szigorú böjtöt kellett tartania. Az első napokban a felesége mellett kellett maradnia, nem azért, hogy segítsen, hanem, hogy elriassza a gonosz szellemeket. A gyenge csecsemőknek saját köldökzsinórjuk egy darabját adták cucliként. A szülők először csak ideiglenes nevet adtak a gyermeknek, amely az újszülöttről szerzett első benyomásra vagy születési helyére vonatkozott; például: "Pocakos" "Könnyű szél", "Vörös föld". Az inka államban a szülőknek szigorúan tilos volt az első hónapokban karjukra venni vagy becézni a csecsemőt, mert így elkényeztették volna. Az anya a szülést követő harmadik napon általában visszatért munkájához; a gyermeket bölcsőjével együtt a hátára kötötte. A szoptatásnál a csecsemő fölé hajolt, de nem vette gyengéden a karjára, mert ezt szigorúan tiltották. A gyermekek gyakran harmadik életévükig szoptak. Azt sem engedték meg, hogy a kicsiket naponta három alkalomnál többször etessék. Még a kiváltságos rétegeknél is egyedül az anya gondozta a kisgyermeket. Ezek a szigorú, minden részletre kiterjedő előírások elsősorban nem a hagyomány szülöttei, hanem az inka államszervezet parancsai. A gyermekeket csak akkor szabadították ki bölcsőjük börtönéből, amikor már mászni, később pedig járni tanultak. Ekkor a kunyhóban egy földmélyedésbe terített takaróra fektették őket. Az anyának azonban még mindig nem volt szabad szoptatásnál karjába vennie a gyermeket; a fekvő gyermek fölé kellett hajolnia. Poma de Ayala krónikája szerint, amely nem teljesen azonos más, korai tudósításokkal, a "bölcsőkor" után az "egyedül állni tudó" kor (szaja vamarak) következett. Cabeza de Vaca szerint ebben a "játszó kor"-ban, amely 1-5 éves korig tartott, a gyermekeknek "tetveket kellett egymás hajában keresniök, nehogy tétlenek maradjanak".[3] Öttől kilenc éves korig tartott a "járni tudás" kora (makta purik), 9-12 éves kora között nagyobb feladatot bíztak a gyermekre. Mint "kenyérpusztítónak", neki kellett elűznie a madarakat a kukoricaföldekről. Sem a leányok, sem a fiúk nem sejthették, milyen kevés út áll nyitva előttük ebben a hatalmas, jól megszervezett birodalomban. A fiúnak apja hivatását kellett megtanulnia. A leánynak később csak egyetlen lehetősége volt arra, hogy kitörjön osztályából, nevezetesen az, ha a fiatal férfiakat a hadseregbe vagy a közmunkákra toborozó hivatalnok szeme megakadt rajta. E tisztviselő feladatához hozzátartozott ugyanis, hogy az ország legszebb leányait kiválassza templomi szolgálatra vagy a császári család igényeinek kielégítésére. Ennek az esélye azonban kisebb volt, mint egy az ezerhez. A fővárosban ugyan sok iskola és tanár - amautus - működött, de csak a nemesek gyermekei számára. Tupak Jupanki, a 10. inka tette a következő, az egész államra igen jellemző kijelentést: "A tudás nem a népet illeti, hanem a nemes vérből származókat." Garcilaso de la Vega jegyezte fel Rokáról, a 6. inkáról, hogy hódításai után törvényt hozott a közbiztonság megerősítésére, szigorú büntetés terhe mellett tiltotta meg a kicsapongásokat, és Cuzcóban, a "világ köldökén" - így hívták az inka birodalom fővárosát - akadémiát állított fel a hercegi vérből születettek oktatására. "Csak a nemesek, és nem az alacsony sorból származó emberek gyermekeit nevelhették a tudományokra, mivel attól féltek, hogy az ismeretek elbizakodottá teszik a tanulókat, és ebből az államnak származik kára. Az utóbbiaknak elegendő, ha apjuk (vagy anyjuk) foglalkozását megtanulják." Az egyszerű indiók nem ismerték ezeket a törvényeket, nem voltak tisztában hatásukkal. A leányok életének első ünnepélyes eseménye a névadás volt. Talán évekig őrizték azt a rongybabát, amelyet anyjuk ebből az alkalomból ajándékozott nekik. A névadásra 5-12 éves kor között került sor. A család összegyűlt és kijelölte a keresztapát. A keresztapa azzal kezdte a szertartást, hogy egy kovakőkéssel levágta a gyermek körmét és haját. A csicsa bőséges fogyasztása közben - ez minden indián ünnepen szokás volt - adta tovább a kőkést a családtagoknak, akik valamennyien részt vettek a köröm- és hajvágásban. Az anya a levágott körmöt és hajat gondosan megőrizte, mivel a néphit szerint ennek birtokosa minden téren befolyást gyakorolhatott a gyermekre. Néhány környéken a hajat és körmöt az ajju vakájába vitték. Az a név, amelyet a gyermek most kapott, általában a vaka elnevezéséből és valamilyen eseményből adódott. Ariaga krónikás ezt írja: "A legkisebb gyermekek is ismerik nemzetségük vakájának a nevét." Így például a "Paukar Libiak" névben a "Paukar" az ajju szentélyére emlékeztet, a Libiak viszont a villámra, amely kis korában a gyermek mellett csapott le, de annak az ijedtségen kívül semmi baja sem esett. E rövid névadó ünnepség után, amelyet tánccal, énekkel és ivászattal kötöttek egybe, folytatódtak a hétköznapok. A kislány segített a házban az anyjának, és megtanulta a legfontosabb női mesterséget, a szövést és a fonást. Épp a spanyol hódítás előtti Peruban éltek a legjobb szövőnők. Az inka birodalom előtti kultúrákban már majdnem valamennyi általunk ismert szövési módot ismerték. A kutatók több mint 190 színt és színárnyalatot számoltak meg. A textileket megőrizte számunkra a kedvező klíma - különösen a majdnem csapadékmentes déli partvidéken - és az igen kifejlett halotti kultusz. Ezek a műremekek az egyiptomi kopt textilek mellett a legrégibb és legszebb emlékek, amelyeket a múlt nagy, elpusztult kultúrái hagytak ránk. A 8-15 év közötti gyermekeket az inka társadalom tisztviselői "puklak varma"-ként, "még játékosságra hajlamos ifjúként" jelölték csomóírásaikon. A fiúknak lámapásztornak vagy tanoncnak kellett elszegődniök, a leányok pedig a házi tűzhelynél, az ültetvényen és a szövőszék mellett segédkeztek anyjuknak. Erre az időszakra esett házasságkötés előtti életük második és utolsó nagy eseménye, az első menstruáció. Ezt megünnepelték. A szülők még egyszer leányuk emlékezetébe idézték a velük és az elöljáróival szembeni kötelességeit. A nemi érettség ünnepének előkészületeként a leánynak 48 óráig böjtölnie kellett. A harmadik napon néhány szem fövetlen kukoricát kapott, és csak a negyedik napon - amikor levetette gyermekruháit, és anyja női ruhát adott neki, haját pedig, amely addig szabadon hullott a homlokába, befonták - kapta meg végleges, női nevét. Egészen másként alakult azoknak a leányoknak a sorsa, akiket az inka küldötte a vallás szolgálatára választott ki, és akik életüket a "kiválasztottak házá"-ban töltötték. A szülők nem ellenkezhettek a küldött döntésével. "Ezenkívül a leányoknak szüzeknek kellett lenniök, és hogy efelől biztosak legyenek, általában a nyolc év alatti gyermekek közül válogattak", írja a krónikás. Ezeknek a leányoknak a helyzete a római Vesta-szüzekéhez volt hasonlatos. A napkultusz szolgálata mellett gyakorlati teendőik is voltak: nekik kellett elkészíteniük például a "császári" család drága ruháit. A "kiválasztottak" legtöbbje magas rangú tisztviselők vagy nemesek leánya volt.
Fordította: Szántó Tamás
Ferdinand Anton: A nő a Kolombus előtti Amerikában (Corvina, Budapest, 1976.) 31-34. o. |