Az anyaországhoz hasonlóan a gyarmatokon is, az oktatási rendszer súlypontja a felsőoktatás felé tolódott el. Az alig létező alapfokú iskolák felett a középfokú "kollégiumok" és "szemináriumok" helyezkednek el, ezekben elsősorban papképzés folyt, majd az egyetemek jól kiépített hálózata következik. Az alsó iskolák az első évektől kezdve a térítés és hitoktatás bevallott céljait követték. Ennek ellenére az indiánok alig kerültek iskolába, legtöbb helyen a plébánia és szerzetesi iskolák csak a meszticek és szegényebb kreolok oktatását látták el, a földbirtokosok, kereskedők, bányavállalkozók pedig saját házukban alkalmaztak tanítót. A jezsuiták érezhetően fellendítették az alsó fokú oktatást. A városi cabildók inkább csak a gyarmati kor vége felé tekintették fontosnak az iskolák fenntartását, ellenőrzését és a tanítók fizetését.

Rosszul szellőztetett, poros helyiségben a gyermekek írni, olvasni, számolni tanultak, és mindenekelőtt a katekizmust memorizálták. A rosszul fizetett tanító sokszor maga is alig tudott többet tanítványainál, fő pedagógiai eszköze a pálca volt. Egyes jezsuita iskolákban alkalmazták az ösztönzés néhány módszerét, versenyeztették a tanulókat. A bányavidékeken a nemesfém és pénz egységeinek átszámítása is szerepelt a tananyagban. Santiago de Chile városi hatósága a hozzá tartozó iskolák tanulóit a kórházak rendbehozatalára is felhasználta. Mindenütt a kis iskolások egyik leglátványosabb feladata volt csoportosan végigvonulni az utcákon, miközben szent énekeket énekeltek. Maguk a tanítók elvben kötelesek voltak képesítő vizsgát tenni, és más foglalkozást nem űzhettek a tanítás mellett. Egy XVI. századi mexikói rendelet-tervezet tiltja, hogy indiánok, négerek, mulattok taníthassanak. Ezeket a kívánalmakat az élet nem mindig tartotta tiszteletben.

Magasabb rendű oktatás folyt a "grammatikai iskolákban", ahol latint is tanítottak. Néhány városban leányiskolák is működtek, 1614-ből van adatunk arra, hogy Limában ezer nő tudott írni és olvasni. Bogotában és Buenos Airesben is oktattak nőket. Másik, hasonlóan speciális oktatási forma volt az indián törzsfők iskolája. A Mexikóváros melletti Tlaltelolcóban 1536-ban alapított caciquék kollégiumában mintegy ezer gazdag indián tanult. Külön a meszticeknek is állítottak fel középfokú oktatási intézményeket. A limai és cuzcói caciquék kollégiuma kis létszámmal működött, és a gyarmati kor vége felé nagy anyagi nehézségekkel küzdött.

Az indiánok iskolázásának kérdése belekerült a felvilágosult gondolkodók tudatába, és több terv született arra vonatkozóan, hogy az állam miként számolja fel a hihetetlen elmaradottságot. Óriási tartományok voltak iskola nélkül, és kivételesnek mondható Cuzco tartomány, ahol működött indián iskola. Mivel a közösségeknek nem volt pénze, a tanító fizetését nem lehetett biztosítani, ezért az iskolaalapítási törekvések eleve kudarcra voltak ítélve. Még nagyobb akadályt jelentett a tandíj, ami havi 2-4 real volt. A felvilágosult állami tisztviselők jelentéseiből szomorú összkép bontakozik ki. Olyan nagy perui város mint Huánuco hiába kérte a felső hatóságokat, hogy iskolák fenntartására biztosítsák a pálinka és koka vámilletékének egy részét, kérését nem hallgatták meg.

Peruban az "indiánok védnöke" Miguel de Eyzaguirre a függetlenségi háború küszöbén heves támadást intézett a spanyol rendszer oktatáspolitikája ellen, és sürgette az indiánok iskolázását. Egy másik perui, Esteban Orellana az elavult oktatási-nevelési rendszert bírálva emelte fel szavát a testi fenyítés ellen, hangsúlyozva az érdeklődés felkeltésének fontosságát: "... a verés a fő oka ennek az elmaradottságnak, egyedül is képes lenne ezt tartósítani, bármilyen reformokat is vezessenek be más téren". Orellanához hasonlóan nagyon kevesen gondolkoztak, Limában és másutt még a XIX. század elején is a verést igazoló írások jelentek meg, arról nem is beszélve, hogy kreol körökben is általánosan elterjedt nézet volt az indiánok kulturális alacsonyabbrendűsége és nevelhetetlensége. A tudatlan, megbízott, rosszul fizetett tanító hivatásának a védelmében is csak elvétve hallatszottak hangok. Viszonylag többen bírálták a középiskolákban tanított latin módszereit.

A kollégiumokban és szemináriumokban a főbb tantárgyak a következők voltak: latin, nyelvtan, retorika, filozófia és a természettudományok elemei. Főként a jezsuita iskolákban volt szigorú a fegyelem, a testi fenyítés ugyanúgy megvolt, mint az elemi iskolákban. Mind a felvétel mind a fokozat adományozása ünnepélyes külsőségek között történt. Úgynevezett vitákat is rendeztek, ami nem állt másból, mint betanult részletek előadásából. Ritka volt, hogy a kollégiumi tanulók ingyenes oktatásban részesültek, mint a Colegio Máximóban Santiago de Chilében, ahol internátus is működött a bentlakók részére. A kollégiumokban legalább három évig kellett tanulni ahhoz, hogy az egyetemen a tanulók megszerezhessék a "mesterségek bacca-laureusa" (Bachiller en Artes) címet. Ezzel teológiai, jogi és orvosi tanulmányok felé nyílt út. A bachiller-vizsga már az egyetemen történt. Egyes kollégiumok maguk is arra törekedtek, hogy egyetemi rangra emelkedjenek. Először a dominikánusok Santo Domingó-i kollégiuma kapta meg az egyetem címet, és 1540-ben megkezdte működését Latin-Amerika első felsőoktatási intézménye.

Az egyetemek létrejötte mögött elsősorban a gazdag kreolok társadalmi és politikai előretörése állott. 1551-ben egyszerre alapítottak egyetemet Spanyol-Amerika két központjában, Mexikóvárosban és Limában. A mexikói egyetem avató beszédét Cervantes de Salazar mondta 1553-ban. A limai egyetem már korábban, alapítása évétől kezdve működött. 1676-ban jött létre a guatemalai egyetem, ennél korábban, 1623-ban alapították a jezsuiták egyetemét Új-Granadában (Bogotá) a dominikánusokkal való versengés során. Quitóban három egyetem is működött, az Ágostonrendiekét és a dominikánusokét a XVI. században, a jezsuitákét 1620-ban alapították. Cuzcóban csak 1692-ben került sor egyetemalapításra. Chuquisacában 1624-ben jött létre a Szent Xavér Egyetem, az argentin Córdobában korábban, 1613-ban. Santiago de Chilében a Colegio Máximo 1625-ben nyert jogot teológusok és filozófusok képzésére, de akik orvosok vagy jogászok akartak lenni, azoknak a távoli egyetemekre kellett menniök.

A kreol értelmiségképzés szükségletei a XVIII. században megnőttek, a legtöbb helyen egyetemalapítási tervvel léptek fel. Santiago de Chile 1738-ban kapott teljes egyetemet, ahol a teológiai tanszéken kívül jogi, matematikai, orvosi és indián nyelveket tanító tanszék is volt. A város gondosan támogatta egyetemét. Még korábban, 1724-ben sikerült egyetemhez jutni Havannának. Ez a dominikánusok iskolájára épült, az öt teológiai tanszéken kívül volt négy matematikai, három jogi és egy filozófiai tanszéke. Hadd jegyezzük meg, hogy ez a szép eredmény nem feledtethet el olyan meggondolkoztató tényeket, hogy Santiago de Cubában az első elemi iskolát 1754-ben, Matanzas városában 1771-ben, Camagüeyben pedig 1785-ben alapították! A XVIII. században az egész gyarmati oktatási rendszer a korábbinál is jobban hasonlított egy csúcsával lefelé fordított piramishoz. Egyetemek jöttek létre a XVIII. században Méridában (Venezuela) és Panamában is.

Buenos Airesben az oktatásügy története a Szent Károly Kollégium alapításával kezdődik, a jezsuiták kiűzése után. Ennek egyetemmé alakulása 1779-1814 között ment végbe. Erős egyetem volt a caracasi, melyet 1721-ben alakítottak ki a Tridenti Szemiráriumból. Ez is mint a legtöbb egyetem, jogilag magánjellegűnek számított, csupán a limai és mexikóvárosi volt királyi védnökség alatt. Ezek ügyeibe semmilyen szerzetesrendnek nem volt beleszólási joga. Amikor az alkirály elfoglalta tisztségét, a két egyetemen be kellett mutatkoznia. Ilyenkor a tanári kar előadta kívánságait, pl. 1782-ben Baquijano Limában részletezte a kreolok sérelmeit. Az egyetemek hosszú előkészítés után jöttek létre, működésük a Recopilación jogi előírásainak engedelmeskedett, és a spanyol egyetemek (Salamanca) mintáját követték. Nagy különbségek voltak köztük az irányítás, képzési rendszer tekintetében, csupán a skolasztikus világnézeti alapok voltak közösek. A jezsuiták kiűzése annyi változást hozott, hogy az állam száműzte az egyetemekről azokat a tanokat, melyek sértették tekintélyét (királygyilkosság stb.).

Az egyetemeken elérhető fokozatok a következők voltak: bachiller, licenciado, doctor. A doktorátus egyes helyeken azonos volt a magisterióval, másutt a maestro fokozat a licenciado és doctor közé ékelődött. Általában a XVI. században csak teológiai és filozófiai képzés folyt a XVII. században a jogi, a XVIII-ban az orvosi képzés erősödött meg. Az egyetem rektorát az adminisztratív ügyek intézésében a kancellár segítette. Előírások szabályozták a tanárok fizetését és az egyes fokozatok elérése előtt befizetett vizsgadíj összegét. A gyarmati kor végén Chuquisacában ennek összege 350 pesóra rúghatott, Limában 400 volt a maximum. Ebből tartották fenn a tanári kart és a személyzetet (kancellár, titkár, pedellus, sekrestyés stb.). Érdekes módon az anyaországi minta, a salamancai egyetem demokratikusabb volt mint a gyarmatiak, ott a hallgatóknak beleszólásuk volt a rektor választásába, míg itt szó sem lehetett erről.

Az oktatás fő formája az előadás volt, melyet az előadó által kiválasztott speciális témáról szóló elmélyültebb fejtegetés egészített ki. Maguk a hallgatók kétféle gyakorlatra voltak kötelezve, egyrészt egyes tételeket kellett megvédeniök, másrészt megadott témakörből kellett előadást tartaniok. Ez utóbbit "huszonnégy órás előadásnak" nevezték, mivel a témát egy nappal hamarabb közölték a hallgatóval. A vizsgákat, a fokozatok adományozását különleges szokások, ünnepélyes külsőségek előzték meg és követték.

Ha valaki a teológia bachillerje akart lenni, előbb meg kellett szereznie a mesterségek bachillerje címet, és hallgatnia kellett az előírt teológiai előadásokat. Ahhoz, hogy valaki licenciado lehessen, a bachiller fokozat elnyerése után egy egyetemi évet kellett letöltenie. Maga a vizsga egyes tételek megvédéséből állott, Chuquisacában négy opponenssel szemben kellett érvelnie a jelöltnek. A nyilvános vita után következett a zárt vizsga. A jelöltnek meg kellett ajándékozni vizsgáztatóit. A doktorjelöltnek még több feladata volt, és több ceremóniának kellett alávetnie magát. Az eljárás első része a "doktori séta" volt, a jelölt az egyetem oktatóival és doktoraival együtt ünnepélyes menetben bejárta a város utcáit, természetesen ő fedezte a költségeket. Másnap reggel a felvonulás megismétlődött a székesegyház irányában, ahol a vizsga helye volt. Az egyetem, a város vezetőinek és a püspöknek a jelenlétében kellett a jelöltnek egy témát kifejtenie latinul, az orvosok esetében spanyolul. A rektor intésére befejezte előadását, majd ékes retorikával fordult a hatóságokhoz, hogy kérje a fokozat megadását. Ezután következett az eskü és a doktori jelvények átadása, melyeket a jelölt térden állva vett át. Az ún. védnök először megcsókolta a jelöltet: "vedd a béke csókját a testvériség és barátság nevében", majd átadta neki a gyűrűt és a könyvet. Egyes egyetemeken sarkantyút és kardot is adtak az új doktornak, annak jeléül, hogy új fokozata harcos kiállást követel az igazság és a hit védelmében.

Több egyetem mellett volt konviktus (convictorio), ahol az egyetemi hallgatókat a magasabb tanulmányokra készítették elő, első fokon a latint és filozófiát oktatták, a másodikon a jogot és teológiát. Érdekes megoldás volt az Academia Carolina alapítása 1776-ban Chuquisacában. Itt az egyetemet végzett jogászok joggyakorlata folyt, hogy megfelelően előkészítsék őket pályájukra. Az intézmény az Audiencia felügyelete alatt állott, és falai között sok jogi vita folyt le, itt a gyakorló jogászokon kívül a város ügyvédei, bírái is megjelentek. Az Akadémia szűk falai között érlelődő eszmék az egyetemiekével együtt a XIX. század elején politikai erővé váltak.

Jellegzetes a chuquisacai egyetem és jogakadémia doktorainak fejlődési vonala. Fordulópontot itt is a jezsuiták kiűzése hozott, réseket ütött a skolasztikus rigorizmuson, amelyeken át behatoltak a felvilágosodás fénysugarai. Olvasták a francia felvilágosodás klasszikus műveit, vitáztak, Las Casas, Garcilaso de la Vega állításain, nem utolsósorban röpiratokat terjesztettek. Az egyik, 1780-ban kézen forgó ilyen irat a spanyolokat "latroknak", a másik "kalózoknak" nevezi, és hamar megszületik a jelszó a jogászértelmiség körében: "vesszen a rossz kormányzat, éljen uralkodónk". De már olyan röpirat is van, amely azt követeli, hogy "vesszen a spanyol király!" 1794-ben az egyik titkos irat a francia forradalom hatásáról árulkodik: "Éljen Franciaország." Volt olyan doktor is, aki az angol forradalmár, Thomas Paine művét fordította le spanyolra. A már említett Vicente Pazos Kankiról van szó. A felvilágosodás és függetlenségi harc jeles vezető egyéniségei nevelődtek Chuquisacában: Monteagudo, Saavedra stb. Maga a tomizmus is fegyvereket szolgáltatott a chuquisacai doktoroknak: Aquinói Tamás a pápai jogok védelmében igazolja a zsarnok és hatalmával visszaélő uralkodó elleni fellépést. E tétel laicizálása gyorsan végbement a jogi formulák iránt érzékeny fejekben. Még közvetlenebbül használták fel Suárez, Mariana tanait és Machiavelli gondolatait.

Az értelmiségiek többségét az egyetemeken a valóság tényei gondolkodtatták el: hiába végeznek jogot, a vezető tisztségeket csak spanyolországiak nyerhették el. Amikor az egyik doktor a limai ügyvédek kollégiuma előtt előadást tartott az "előnyökről, melyeket a Spanyolországban születettek élveznek az amerikai állások betöltésében", a tanulmány szövegét elkobozták. A spanyol politikai monopóliumok akadályt jelentettek a gyarmati értelmiség egy részének, amit modern kifejezéssel értelmiségi túltermelésnek nevezhetünk.

Ez főleg a jogász értelmiségre vonatkozik, az orvosok, természettudósok vonatkozásában fordított a helyzet. Érthető, hogy a gyarmati korszak legműveltebb tudományszaka a felfedezésekkel, expedíciókkal szoros összefüggésben levő földrajz és az asztronómia volt, ennek szolgálatában állott a matematika is. A német és itáliai jezsuiták, akik ezzel foglalkoztak, olyan természettudományos érdeklődésű egyének mint az említett mexikói költő, Sigüenza y Góngora és mások, nem tartoztak bele szervesen az egyetemek természettudományos vérkeringésébe. A potosi bányászat nagy teoretikusának, Alonso Alvaro Barbának a tevékenysége is kívül esett az egyetemen. A limai Szent Márk Egyetem XVI-XVII. századi 118 rektora közül mindössze négy volt orvos, a többi teológus és jogász, a XVIII. században egy orvos-rektor sem volt. A kiváló felvilágosult orvosprofesszor, Hipólito Unanue az egyetemen kívül tudta megvalósítani oktatási reformját, a forradalom előtt megalapította a Szent Ferdinánd Orvosi Kollégiumot. Humboldt lelkes szavai a kísérletező fiatal mexikói vegyészekről nem az általános egyetemi helyzetet jellemzik.

A könyvnyomtatás is csak kis részben kapcsolódott az egyetemekhez. Mexikóvárosban már 1535-ben, Limában 1583-ban működött nyomda, de mind ezek, mind a XVII. században egyebütt felállított nyomdák kizárólag a térítést, a hitoktatást szolgálták. Egyes helyeken, mint pl. Chilében csak a XVIII. század második felében indult meg a könyvnyomtatás. A felvilágosodás adott lendületet mind a könyvnyomtatásnak, mind a könyvgyűjtésnek. A magánkönyvtárakon kívül az egyetemek is könyvtárakat létesítettek. Még gazdagabb könyvtáruk volt a kolostoroknak, főként a jezsuitáknak. A felvilágosodás nagyban hozzájárult a könyvforgalom növeléséhez, a könyv áruvá válásához. Ez már korábban megkezdődött, amit tanúsít az az 1630-ban Spanyolországban kiadott katalógus is, amely az "Indiák számára eladásra szánt" könyvek listáját tartalmazza. A könyvnyomtatás és az egyetemek a gyarmati kor végén a már említett módon, a röpiratok révén találkoztak. Az annyiszor tiltott névtelen iratok valóban annak a jelei voltak, hogy - amint az 1808-as mexikói rendelet kifejezi - "van néhány nyugtalan szellem, rosszakaratú és lázadó lélek, akik meg akarják zavarni és félre akarják vezetni a békés embereket". Ez a "félrevezetés" mégsem lehetett oly kevesek ügye és többet fejezhetett ki, mint a "nyugtalan szellemek" érdekeit, mert két év múlva Mexikóban és egész Spanyol-Amerikában nagy tömegek fegyverrel a kezükben harcoltak a "régi rendszer" ellen.

---

Wittman Tibor: Latin-Amerika története
(Gondolat, Budapest, 1971.) 184-189. o.