A nyambikvarák a napkeltével ébrednek, felélesztik a tüzet, úgy-ahogy megmelegítik magukat az éjszakai hideg után, aztán eszegetnek az előző napi ételmaradékokból. Kicsit később a férfiak csoportosan vagy külön-külön vadászatra indulnak. A nők a szálláson maradnak, és az eleség elkészítéséhez látnak. Először akkor fürödnek, amikor feljön a nap. A nők és a gyerekek gyakran együtt fürödnek játékból, néha meg tüzet gyújtanak, köréje kuporodnak, s ott szedik össze magukat a vízből kijövet, és közben bohókásan túlozzák természetes didergésüket. Napközben még több fürdőzésre is sor kerül. A napi elfoglaltságuk nagyjából mindig ugyanaz. Az étel elkészítése követeli a legtöbb időt és figyelmet: le kell reszelni és ki kell nyomni a maniókát, megszárítani a belét és megsütni; vagy pedig feltörni és megfőzni a cumaru diót, amelytől az ételek nagy részének keserűmandula-illata van. Ha úgy hozza a szükség, asszonyok és gyerekek gyűjtögető, szedegető útra indulnak. Ha mindenük van elég, a nők a földre kuporodva vagy térdelve fonnak: a fenekük a sarkukon nyugszik. Vagy faragják, csiszolják és felfűzik a dióhéjból vagy kagylóból készült gyöngyöt, fülönfüggőt vagy más ékességet. És ha már untatja őket a munka, kitetvezik egymást, kószálnak vagy alszanak. A legmelegebb órákban néma a szállás; a csöndes vagy alvó lakók enyhelyük gyér árnyékát élvezik. A maradék időben csevegés közepette folyik a munka. A bennszülöttek csaknem mindig vidámak és nevetgélnek; tréfálkoznak, és olykor sikamlós vagy trágár szavakat is mondanak, amelyeket kitörő nevetéssel fogadnak. (...)

A gyerekek a nap nagy részében lustálkodnak; a kislányok néha olyan munkával foglalatoskodnak, mint az idősebbek, a kisfiúk meg tétlenkednek vagy halásznak a folyóparton. A szálláson maradt férfiak fonásra fordítják az idejüket, nyílvesszőket és zeneszerszámokat készítenek, és olykor kisebb házi munkát is végeznek. A házastársak közt általában egyetértés uralkodik. Három vagy négy óra felé a többi férfi is megjön a vadászatról, a tábor megélénkül, a beszéd csípősebbé válik, s másfajta csoportok alakulnak, nemcsak családi összejövetelek. Maniókalepényt esznek, és mindent, amit napközben találtak. Amikor leszáll az éjszaka, néhány kijelölt asszony - mindennap más - szedi össze vagy vágja ki a szomszédos bozótosban az éjszakára szükséges tűzrevalót. Már messziről látszanak, amint jönnek visszafelé alkonyatkor, és tántorognak a teher alatt, hogy csak úgy feszül a tartókötél. Lerakodáskor összekuporodnak, és kicsit hátrahajolnak; így bambuszkosaruk a földre hull, és a homlokuk megszabadul a kötéltől.

Az ágakat a tábor egyik sarkában halmozzák fel, és mindenki ellátja magát, kinek mennyi kell. Az egyes családok ismét összegyűlnek a maguk fellobbanó tüze körül. Az este beszélgetéssel vagy énekkel és tánccal telik. Ez a mulatság olykor jól belenyúlik az éjszakába, de általában néhány enyelgő játék és barátságos birkózás után a párok szorosabban összefonódnak, az anyák magukhoz szorítják alvó gyereküket, minden elcsöndesül, és csak egy-egy fahasáb pattogása hallatszik; egy férfi halkan lépeget, felkel és fát hoz, a kutyák ugatása vagy egy gyerek sírása élénkíti meg a hideg éjszakát.

A nyambikvaráknál kevés a gyerek: ahogy később tapasztalnom kellett, nem ritkák a gyerektelen házaspárok; úgy látom, egy-két gyerek is megteszi, és csak kivételesen található három gyereknél több egy családban. A szexuális kapcsolatok tilosak a szülők közt, amíg el nem választották az újszülöttet, vagyis gyakran a gyerek hároméves koráig. Az anya lovagló ülésben tartja csecsemőjét vállon átvetett, széles háncs- vagy pamutöv segítségével a combján; kosarán kívül már nem bírna egy második gyereket is vinni. A kóbor élet követelményei, a szegényes környezet nagy óvatosságot kívánnak a bennszülöttektől; ha szükséges, az asszonyok nem haboznak maguk is beavatkozni vagy gyógynövényekhez folyamodni, hogy megszabaduljanak a gyermekáldástól.

Pedig az indiánok nagy szeretetet táplálnak és tanúsítanak gyerekeik iránt, akik viszonozzák is szüleik érzelmeit. De ezt az érzést olykor idegesség, nyughatatlanság álcázza, mert ezeknek is tanújelét adják. Egy kisfiúcska emésztési zavarokkal küzd; fáj a feje, hány, hol nyögdécsel, hol meg alszik. A legcsekélyebb figyelmet sem szenteli neki senki, és egész nap egyedül hagyják. Amikor beköszönt az este, az anya odamegy hozzá, míg a gyerek alszik, gyöngéden kitetvezi, int a többieknek, hogy ne kerüljenek közelebb, és amolyan bölcsőfélét formál a karjaiból.

Vagy egy fiatal anya játszik a csecsemőjével, és paskolja a gyerek hátát; a csecsemő nevetni kezd, de az anyja úgy belejön a játékba, hogy egyre nagyobbakat üt, míg csak a kicsi el nem sírja magát. Akkor az anya abbahagyja, és megvigasztalja a gyereket.

Láttam azt az árva kislányt, akiről már beszéltem; a szó szoros értelmében letaposták tánc közben; az általános izgalomban esett el, észre se vette senki.

Ha a gyerekek bosszúsak, hajlamosak rá, hogy megüssék az anyjukat, az meg hagyja. Sohasem büntetik meg a gyerekeket, és sohasem láttam, hogy egyet is megvernének, de még csak olyan mozdulatot sem tesznek, mintha meg akarnák ütni őket, ha csak tréfából nem. Néha egy gyerek sírva fakad, mert megütötte magát, verekedett, vagy éhes, vagy mert nem akarja, hogy kitetvezzék. De az utóbbi eset ritka; mintha a tetvezés éppolyan gyönyörűség volna a páciensnek, mint amilyen szórakozás annak, aki csinálja; úgy is fogják fel, mint az érdeklődés, a szeretet jelét. Mikor a gyerek - vagy a férj - azt szeretné, hogy kitetvezzék, az asszony térdére hajtja a fejét, és egymás után mindkét oldalról odatartja. A műveletet végző nő több választékot csinál a hajban, vagy szétzilálja, és úgy vizsgálja a fürtöket. Az elcsípett tetűt tüstént szétpattintja. A síró gyereket pedig a család egyik tagja vigasztalja meg, vagy egy idősebb gyerek.

Bizony vidám, üdítő látvány egy anya a gyermekével. Az anya egy tárgyat nyújt a kicsinek a kunyhó szalmafalán át, aztán visszahúzza, amikor a gyerek már azt hiszi, hogy elkapja: "Fogd meg elöl! Fogd meg hátul!" Vagy megragadja a gyereket, és gyöngyöző nevetéssel úgy tesz, mintha a földre akarná hajítani: andam nom tebu, eldoblak! nihui, felel a kisbaba sipító hangon: nem akarom!

A gyerekek is féltő és követelődző gyöngédséggel veszik körül az anyjukat; ügyelnek, hogy megkapja a részét a vadászzsákmányból. A gyerek eleinte az anyja mellett él. Vándorlás közben addig viszi az anyja, amíg csak járni nem kezd a gyerek; később már az anyja mellett lépeget. Az anyjával marad a táborban vagy a faluban, míg az apja vadászik. Néhány év múlva már mégis különbséget kell tenni a nemek közt. Az apa nagyobb érdeklődést tanúsít a fia, mint a lánya iránt, hiszen meg kell tanítania a férfimunka minden csínjára-bínjára, és ugyanez áll az anya és leánya közti kapcsolatra is. De az apának és gyermekeinek viszonyát is ugyanaz a gyöngédség, ugyanaz a törődés hatja át, amit már hangsúlyoztam. Az apa a vállára veszi és úgy sétáltatja a gyerekét; a gyerek karocskájának méretére készít fegyvereket.

Ugyancsak az apa meséli el gyerekeinek a hagyományos mítoszokat, csak érthetőbb nyelvre fordítja nekik: "Mindenki meghalt! Senki sem maradt! Egyetlen ember se! Semmi, semmi!" Így kezdődik a dél-amerikai özönvízlegenda gyermeki változata; ezzel a legendával hozzák összefüggésbe az első emberközösség pusztulását.

Többnejű házasságban sajátos viszony van az első asszonytól származó gyerekek és fiatal mostohaanyjuk közt. A fiatal mostoha pajtásként él velük, s ez a pajtáskodás a csoport minden lánykájára kiterjed. Bármilyen kicsi is a csoport, mégis megkülönböztethetjük benne a kislányok és fiatalasszonyok közös társaságát: együtt fürdenek a folyóban, és csapatostul mennek a bokrok közé, hogy elvégezzék természetes szükségüket, együtt dohányoznak, tréfálkoznak, és kétes ízlésű játékokat folytatnak, például azt játsszák, hogy nagy nyálsugarat köpnek sorjában egymás arcába. Ezek a kapcsolatok szorosak, megbecsülik őket, de hiányzik belőlük az udvariasság, az, ami a mi társadalmunk ifjait fűzheti össze. Ritkán fakad belőlük szolgálat vagy figyelmesség; de egy meglehetősen érdekes következménnyel járnak; azzal, hogy a lánykák hamarabb válnak függetlenné, mint a fiúk. Követik a fiatalasszonyokat, részt vesznek a tevékenységükben, míg a magukra hagyott fiúk félszegen igyekeznek hasonló jellegű csapatba tömörülni, de nem valami nagy sikerrel, és szívesebben maradnak, legalábbis zsenge gyerekkorukban, az anyjuk mellett.

A kis nyambikvarák nem ismerik a játékot. Ha készítgetnek is néha csavart vagy fonott szalmatárgyakat, csak egy szórakozást ismernek, a birkózást vagy a kölcsönös, huncut tréfálkozást, egyébként teljesen a felnőttek életét utánozzák. A lánykák fonni tanulnak, kószálnak, nevetgélnek és alszanak; a kisfiúk később (nyolc- vagy tízéves korukban) az íj kezelését kezdik tanulni, és a férfimunkákkal ismerkednek. De a lányok is, fiúk is igen gyorsan tudatára ébrednek a nyambikvara élet alapvető és olykor tragikus gondjának, a táplálkozás okozta gondnak, és annak a tevékeny szerepnek, amit várnak tőlük. Nagy lelkesedéssel segédkeznek a gyűjtögetés, szedegetés munkájában. Éhínség idején nemritkán a tábor körül keresgélik az élelmüket, gyökereket ásnak ki, vagy nagy, letisztított ággal járnak lábujjhegyen a fűben, hogy leüssék vele a szöcskéket. A lánykák is tudják, milyen feladat hárul a nőkre a törzs fenntartásában, és türelmetlenül várják, hogy méltóvá tegyék rá magukat.

Egyszer találkoztam egy lánykával, aki nagy szeretettel sétáltat egy kiskutyát azon a tartószalagon, amin az anyja viszi a lány kishúgát, és meg is jegyzem: "Babusgatod a kiskutyádat?" Ünnepélyesen feleli: "Ha megnövök, leölöm a vaddisznókat, a majmokat; leölöm mindet, ha a kutya ugat!"

Egyébként nyelvtani hibát követ el, amit az apja nevetve tesz szóvá: azt kellett volna mondania: tilondazse, "ha megnövök", a hímnemű ihondazse helyett, amit használt. Érdekes ez a tévedés, mert jól példázza azt a női vágyat, hogy a nemükre sajátosan háruló gazdálkodási teendőket azoknak a teendőknek a színvonalára emelje, amelyek már a férfiak kiváltságát alkotják. Minthogy a kislányka által használt szónak az a pontos értelme, hogy "bunkóval vagy bottal leütni" (itt az ásóbotról van szó), mintha a kislány önkéntelenül is azonosítaná a gyűjtögetést és a női szedegetést (kisállatok elejtését is beleértve) a férfiak íjjal, nyílvesszővel folytatott vadászatával.

Külön kell tárgyalni azoknak a gyerekeknek a kapcsolatait, akik olyan megfelelő unokatestvéri viszonyban állnak, hogy "férjnek", illetve "feleségnek" nevezhetik egymást. Néha úgy viselkednek, mint valódi házastársak; elhagyják este a családi otthont, és égő parazsat visznek a tábor egyik zugába, ahol tüzet gyújtanak. Azután elhelyezkednek, és ahogy tőlük telik, ugyanúgy átadják magukat önfeledt érzéseiknek, mint az idősebbek; a felnőttek szórakozó pillantást vetnek rájuk.

---

Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok
(Európa, Budapest, 1994.) 355-360. o.