"... nagyobbára mindenütt az ipartanítás
és az ipariskolák felállítása a már
meglevő iparnak következése volt."^[193]

Az a történelmi periódus, amelynek tovagyűrűző hatásaként a honi ipar is fejlődésnek indult, két forradalommal vette kezdetét. Ezek az 1780 körül kibontakozó angol ipari forradalom és az 1789-es francia forradalom voltak. A forradalmak után a csendes ipari evolúció következett, amely kialakította és tovább mélyítette hatalmas átalakulásaival az új gazdasági és társadalmi rendet. Az így előállott világrend kíméletlen keretei, a belső konfliktusok, a protekcionizmus és egyéb vélt és valós igazságtalanságok vezettek az I. világháborúhoz és a XX. század forradalmaihoz. Ez a történelmi szakasz az ipar, az iparosodás, az iparoktatás, a kereskedelem fogalmaival jellemezhető leginkább.

Csak az összehasonlítás végett említem meg, hogy korábbi történelmi időszakokban Magyarország nem volt olyan látványosan elmaradva a nyugati országoktól, mint ekkor.^[194] Két példával szeretném állításomat alátámasztani.

Az első: a Magna Charta (1215) és az Aranybulla (1222) kiadásakor Európában gyakorlatilag két alkotmányos ország létezett: Anglia és Magyarország. A két ország lakosainak száma is megközelítőleg azonos lehetett abban az időszakban.

A második: Hunyadi Mátyás kora is olyan időszak volt, amikor Európa vezető nagyhatalmai közé tartoztunk. Anglia és Magyarország lakosainak száma akkoriban is megközelítőleg azonos lehetett. A mohácsi csatavesztéstől kezdődően és főként az ország három részre szakadása után kerültünk hátrányba, amely nemcsak demográfiai, hanem politikai, gazdasági, oktatási, stb. lemaradásként is jelent meg, és hatott hosszú évszázadokon át. A magyar vezetők pedig ismét az Európához való csatlakozást választották, fejlődésünket - nagyon helyesen - csak ebben az irányban látták biztosítottnak.

Évszázados elnyomatás után a kiegyezéssel vette kezdetét az a felzárkózás, amellyel a nyugati országokhoz képest kimutatható lemaradásunkat igyekeztünk csökkenteni, majd megszüntetni. Ennek a folyamatnak egy része egyszerű tanulás volt. Egyik nép tanult a másiktól. Eszméket vettünk át, termékenyítő elemeket fogadtunk be. A csereforgalom lehetővé tette az idegenből kölcsönzött ismeretek beépítését, de a teremtő képzelet megvédte a tanulni szándékozókat az utánzástól. Ezzel eredeti alkotás lett valamennyi termék, amelyek bizonyos fokon túl nemzeti értékűvé is váltak e folyamatban (porcelán, selyem, majolika, csipke, stb.).^[195] A magyar oktatást - ezen belül az iparoktatást is - azok az eszmeáramlatok határozták meg, amelyeket a nyugati államoknál megtalálhatunk. A hatások egy-két emberöltővel megkésve értek ide. Ábrázolhatjuk ezt a hatást igen sokszínűen. Egyaránt nyugatról kelet felé tartó folyamatot regisztrálhatunk, ha a gótikus katedrálisok elterjedését ábrázoljuk, vagy a művészeti irányzatokat figyeljük meg, sőt a Marseille-be hajón behurcolt colorádó bogár^[196] terjedése is ezt az utat mutatja. Meg kell jegyezni, hogy a vizsgált időszakban a kivándorlási hullám is Angliától terjedt kelet felé. Szinte majdnem minden történelmi korban voltak olyan vezetőink, akik nem várták meg a különböző hatások begyűrűződését, hanem a dolgok elé próbáltak menni, és tudatosan elősegítették az általuk pozitívnak ítélt áramlat érkezését, vagy éppen megpróbálták gátolni, lassítani a nem megfelelőnek ítélt információk terjedését. Így külföldi tanulmányutakat szerveztek, és más országokban szerzett tapasztalataikra támaszkodva igyekeztek meghonosítani a fejlett módszereket és az új technológiákat. Az iparoktatás sem lehetett kivétel. Először nézzük a gazdaság kérdéseit.

Ahogyan a történelmi Magyarország területei között óriási eltéréseket találhatunk, úgy Európa különböző térségei között is kimutathatóak hatalmas fejlődésbeli differenciák a gazdaságtörténetet vizsgálva.

"A közép- és kelet-európai régió azonban csak egyike volt Európa elmaradottabb területeinek. A régió igazi megértése ugyanúgy nem volt lehetséges önmagából magyarázva, amint Magyarország, illetve az egyes országok fejlődésútja sem értékelhető önmagában."^[197]

A fejlettségi szint és fejlődési út különbségek Európában és egyes országain, államain belül is jól követhetőek. Ebben a fejezetben szeretném az azonosságok és különbségek kimutatásával - a felsorolt egyes országok - iparoktatásának helyzetét bemutatni, az egymáshoz képest eltérő színvonal okait elemezni és az okokban rejlő továbbfejlődés lehetőségeit vázlatosan leírni.

Berend T. Iván és Ránki György Bairochra hivatkoznak, amikor az iparosodás szempontjából három csoportba sorolják Európa országait. Ezek a következők voltak:^[198]

(1.) A "centrum" országai. Ide tartoztak a gazdaságilag fejlett, iparosodott államok. (Anglia, Franciaország, Hollandia, Belgium, Svájc és megkésve ide csatlakozott Németország.)

(2.) A "periféria" országai, amelyek a centrumhoz képest elmaradottak voltak, és az iparosodás hiányát mutatták. (Oroszország, Románia, Bulgária, stb.)

(3.) A két csoportba nem sorolható többi államok, amelyek a protoiparosítás különböző fokán voltak.

Ezt a csoportosítást Bairoch számításokkal is alátámasztotta. Végeredményként az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve a következő sorrendet állította fel:

               ----------------------------------------------
                                          1800-ban   1860-ban
               ----------------------------------------------
               Nagy - Britannia             100        100

               Korán iparosodottak:
                   Franciaország
                   Belgium                   61         81
                   Hollandia
                   Svájc

               Skandináv országok:
                   Dánia
                   Svédország                56         49
                   Norvégia
                   Finnország

               Mediterrán országok:
                   Görögország
                   Olaszország               59         55
                   Portugália
                   Spanyolország

               Kelet-európai országok:
                   Oroszország
                   Románia                   50         32
                   Bulgária
                   Szerbia

               Osztrák-Magyar Monarchia      55         51
               ----------------------------------------------

A táblázat szemléletesen mutatja - az angol adatokat 100-100-nak meghatározva - a többi országok - ehhez képest - relatív fejlettségét. Az egyes csoportok átlagait viszonyították egymáshoz. Természetesen a két vizsgált év között az angol termelés is jelentősen fejlődött, de ezt ez az összehasonlítás nem mutathatja.

Azonnal két kérdés merülhet fel:

(1.) Miért ezek az országok kerültek a centrumba?
(2.) Mi adta az indítást a periféria országainak?

Az Európán - így a Kárpát-medencén is - áthaladó kereskedelmi útvonalak mellékessé váltak, mert az óceáni hajóutak lettek elsődlegesek. Ezzel földrajzi helyzetünknél fogva perifériára kerültünk. Anglia vezető helyét gyarmatai kirablásával szerezte meg. Az angol gazdasághoz való folyamatos csatlakozásból alakult, fejlődött ki a világgazdaság és a világkereskedelem.

Évszázados stagnálás után, az adott politikai helyzetben kialakult kapcsolatrendszerekből ért ösztönzések adták az első lökést. Nyugat- Európának a perifériára gyakorolt gazdasági "szívóhatása" indította meg a fejlődést, amely élelmiszer- és nyersanyag igényekben jelent meg a piacon. A romantika eszmeáramlata alapján pedig, mint választás jelent meg a

"nemzetet elnyelő sír, vagy a heroikus mindentvállalás, az akadályok elsöprése és a kiharcolt nemzeti felemelkedés között".^[199]

A kapcsolódáshoz azonban belső feltételek is kellettek. A három legfontosabb belső feltétel a következő volt:

- haladó szellemű társadalmi átalakulás;
- állami szuverenitás;
- nemzeti függetlenség.

Magyarország esetében a múlt század nagyobb felében egyik sem volt adott. A kiegyezés után is csak részben vált lehetségessé az ország belső fejlődése és átalakulása.

A középfokú szakmai képzés kialakulásának és a középipartanoda megalapításának időszakában váltotta fel az Európa belsejébe tartó levantei kereskedelmet az áruszállításon alapuló világgazdaság. A világkereskedelem fizikai kiterjedését elősegítette még a felfedezések, a hódítások, a népvándorlás, a tömegközlekedés és az áruszállítás óriási fejlődése. A hagyományos árukapcsolatok mellett új tényezők is szerepet kaptak ebben a folyamatban:

- a munkaerőmozgás a kontinensek között;
- a tőkekivitel nemzetközivé válása;
- a technika új vívmányai;
- az egészségügyi hálózat kialakítása;
- az oktatási rendszerek kiépítése.

Ezek a hatások és megjelenésük az infrastruktúrában fokozatosan jutottak el Európa későn induló, elmaradottabb területeire. Az ipari forradalom és önindukáló láncreakciója folyományaként fantasztikusan nőtt a termelés és ennek azonnali következményeként az egy főre jutó nemzeti termék. Növekedett a tőkekivitel, új szerepet kaptak a bankok.

Az elmaradottabb régiókban merőben más volt a helyzet. Az Európa perifériáin lejátszódó népességrobbanásnak azonban nem ez volt a magyarázata. Nem a régió belső folyamataiban találhatjuk meg a megoldást, "hanem a más országokkal kiépített szoros kapcsolatban."^[200] (Az idevágó további demográfiai adatokat és részleteket kénytelen voltam elhagyni, mivel ezek a tények túlságosan elnyújtották volna munkámat.)

Ha az oktatás kérdései felől vizsgáljuk meg a témát, akkor gyakorlatilag az a helyzet, hogy három különböző fejlettségű csoportba sorolhatóak az egyes államok. Ezt három tényező kombinációja határozza meg. Az első tényezőt Kövér György így foglalta össze:

"Minden európai ország megpróbálkozott tehát modern termelőerőinek kibontakoztatásával, mozgásterét azonban végül az a sáv jelentette, amelybe induláskor tartozott: Németország megelőzhette Franciaországot, Svédország a Monarchiát, de Oroszország és a Balkán már nem volt képes felzárkózni a lassuló népszaporodás mellett gyors ütemben növekedő nyugathoz."^[201]

A második tényező a következő volt:

"A próbálkozások sikerét nemcsak az indulás szintje határozta meg, hanem az is, hogy a világgazdaság milyen konjunkturális hullámába kapcsolódhatnak be, vagyis a start időzítése."^[202]

A harmadik tényező pedig az oktatás fejlettsége és ennek fejlettségéért tett erőfeszítések mértéke volt. Így a három csoport a következő:

(1.) a gazdaság és az oktatás együtt emelkedik;
(2.) a kettő eltérő fejlettségű;
(3.) mindkettő lemarad.

Feltételezhettük, és ez be is bizonyosodott, hogy a demográfiai robbanás idején a vezetők az elemi oktatás megszervezése után a szakmai ismeretek oktatását építették ki, mivel ez azonnal megélhetést is biztosított a - most már nemcsak számában, hanem intelligenciában és műveltségben egyaránt - növekedő népesség részére. Ez tehát egyszerűen egzisztenciális kérdés volt az egyes egyének számára és az országok számára is. Az már egészen természetes, hogy sokféle szakmát is tanítottak, mégpedig az ipari evolúció folyamatának megfelelően.

Az iparral kapcsolatos ismeretek oktatása, az egyes szakmák tanítása, a szakoktatás kérdése teljesen új tényező az újkori oktatásban. A pedagógia legnagyobb újkori eredménye a szakmai ismeretek, eljárások, műveletek, stb. tanítása a felnövekvő tömegeknek. Az ipari termelés felgyorsulását az újkori művelődés tette lehetővé, amit egyrészt a technika és a tudomány, másrészt a művészetek fejlődése határozott meg. Ebben a helyzetben iskolák keletkeztek és szervezetek alakultak a szakemberek képzésére.^[203] A magyarországi iparoktatás szervezeti felépítése a következő volt:

- I. Iparos-, és kereskedőtanonc-iskolák;
- II. Továbbképző tanfolyamok;
- III. Ipari szakoktatás:

Ide tartozott - de szervezetileg különállóként - az iparművészeti oktatás.^[205] Ehhez a felosztáshoz viszonyítható az alábbi néhány ország iparoktatása.

Az egyes országok korabeli iparoktatásának helyzetét elsősorban és alapvetően a magyarországi szaksajtóból és kézikönyvekből tártam fel. Számos, Magyarországról hivatalosan kiküldött vagy egyéni tanulmányutat tett egykori szemtanú beszámolóira, cikkeire támaszkodva próbáltam képet alkotni más államok és térségek iparoktatásának fejlődéséről. A kérdést illetően kiegészítő információkhoz jutottam továbbá a nemzetközi (világ-)kiállítások leírását, eredményeit áttekintve. Bármely ország iparoktatását vizsgáltam, mindig a rajziskolákat találtam meg kiindulásképpen, ezért a rajzoktatás helyzetét összehasonlító tanulmánnyal kezdtem el az egyes országok iparoktatásának bemutatását és összehasonlítását.

Füleki József a századfordulón Nyugat-Európában tett tanulmányútjáról, egy nemzetközi kiállításról írt jelentésében az iparművészeti csoport rajzait vette vizsgálat alá.^[206] Szerinte csak az eredményeket mutatták be a kiállító országok, de az ehhez vezető tanulmányok rendszeres összeállítása nem volt tisztán követhető. A be nem mutatott rajzokat is részletesen tanulmányozta, vagyis átnézte a kiállításon nyilvánosan nem szereplő vázlatokat is. Aprólékos munkája eredményeként kiderült, hogy az egyes országok és ezeken belül az egyes iskolák is lényegesen különböztek módszertani szempontból. Amit tapasztalt: Önállóság a tanerők legjobb belátása szerint. Ennek eredményeképpen a külföldi iskolások rajzain látható volt az a könnyed, szabad fölfogás, amellyel a tanulók dolgoztak, és amely hazánkban is kívánatos lett volna.

"Nálunk sajnos, az elemi iskolai rajztanítás félévszázaddal hátrább van mint a nyugoti államokban."^[207]

Az angol és a francia iskolákban nemcsak tanítják a rajzot, de meg is tanítják rajzolni az ifjúságot - vonta le a tanulságot a szerző cikke végén.

A következő évben, 1901-ben a "Magyar Iparoktatás" című szaklap egy Zürichben megjelent igen érdekes füzetre hívta fel olvasói figyelmét, melynek "Az iparoktatás a párizsi világkiállításon" volt a címe.^[208] Szerzője G. Weber zürichi ipariskolai tanár volt, akit a kiállítás tanulmányozására küldtek ki. Az iparoktatás állapotának általános ismertetése után azokat az országokat vette sorra, amelyek a kiállításon részt vettek. Franciaországnál nem csupán a kiállításra szorítkozott, hanem bemutatta a törvényhozásnak az utóbbi harminc évben ez irányban tett működését is. A magyar iparoktatást is terjedelmesen ismertette. Elismerően nyilatkozott a magyar állam e területen elért sikereiről. Érdekes megjegyzéseket tett az angol szakképzésről is. Hollandia, Svédország, Portugália és Spanyolország iparoktatását azonban csak megemlítette. Ezeket az információkat beépítettem munkám megfelelő részeihez. Értekezésének végén fontos javaslatokat tett a kantonális iparoktatás szervezése és továbbfejlesztése céljából. Különös figyelmet fordított a szerző a rajzoktatásra.

Az egyes országok iparoktatási szervezetének összehasonlításához felhasználtam Dr. Kerschensteiner főtanfelügyelő előadásának anyagát is, amely a III. nemzetközi középosztály kongresszuson hangzott el.^[209] Az előadás lényege a középosztály és az iskolaügy viszonyának fejtegetése volt, amelynek keretében a szakképzés különböző módszereit is kifejtette az előadó. Nyolc módszert különböztetett meg, de ezeket csak megemlítette, a következetes felsorolásukkal pedig adós maradt.

A rendelkezésemre álló források alapján sorra vettem az egyes országok iparoktatásának jellemzőit (Berend T. - Ránki - Bairoch táblázata alapján), majd az így kapott információkat folyamatosan bővítettem, hogy a talált azonosságok és különbségek vázlatosan megjelenjenek. Aktualitása és tanulságai, valamint érdekessége miatt az Egyesült Államok iparoktatását is leírtam. Az Osztrák-Magyar Monarchiát a bemutatás végére hagytam.

Az angol iparoktatásra vonatkozó adatokat külföldi lapokban tallózva tárták fel a korabeli magyar újságok. Egyik szerző (Z-i aláírással) dr. K. Becker cikkét ismertette, amelyet az "Ausländisches Unterrichtswesen" c. folyóiratban talált.^[210] Eszerint az ipariskolák létesítésének első kísérletei Angliában a múlt század elejére estek. Dr. G. Birbeck 1800-ban Glasgowban létesített iskolát, amely 1823-ban a "Mechanics Institute" alapításához vezetett. 1824-ben Londonban szintén ő alapította meg az ottani hasonló szervezetű iskolát. A példát számos más város követte. A tanítványok nem tudták követni az előadásokat, mivel előismereteik hiányosak voltak. Ennek oka az volt, hogy számos mechanikai intézet beszüntette működését.

Az első világkiállítások adták az első leckét az angol oktatás irányítóinak. 1851-ben a Hyde-Parkban rendezett kiállításon kitűnt, hogy akkoriban az angol gyárosok ízlés és képzettség tekintetében nagy hiányosságokkal bírtak. Ekkor állították fel a "Science and Art Department"-et, de ennek működése ekkor még nem hozott megfelelő eredményt. Az 1878-as párizsi világkiállítás is csalódást okozott az angoloknak, ezért "Királyi bizottság" tanulmányozta az iparoktatást. Alapos és kimerítő megfigyeléseket készítettek, jelentést adtak a problémákról, és az alábbi következtetéseket vonták le:

- vizsgálataikat megelőzően nem fogták fel, hogy a gazdaság felvirágzása a jó iskolára vezethető vissza;

- a törvényhozásnak a községeket abba a helyzetbe kell hoznia, hogy magasabb fokú iskolákat létesítsenek és tartsanak fenn;

- az elemi és a középiskolákban a kézügyességi oktatás bevezetését javasolták;

- a műszaki és a természettani tárgyak oktatásának fontosságára hívták fel a figyelmet.

E törekvések beteljesítésére létesült az egész országot behálózó szervezet a "National Association for the Promotion of Technical and Secundary Education". A "Technical Instruction Act" alapján minden font sterling után egy penny adót szedtek, amelyet az iparoktatás céljaira (nép- és középiskola) fordítottak. 1894-ben a harmadik "Királyi bizottság" javaslata alapján a képviselőház 1898-ban alakította meg az egységes "Board of Education"-t. Ehhez csatlakoztak az iparosok által korábban (1870) megalapított "Polytechnikumok" és több komoly magánintézmény is. A népiskolákban pedig bevezették a kézügyességi- és a rajzoktatást.

Az 1837-ben létesített rajziskolából keletkezett a "Royal College of Science" és a "Royal College of Art". Ez utóbbi, mint országos műipar- iskolai központ működött. Rajztanárokat képzett. A gyakorlati képzés a "Central Technical College"-ben történt. A cikk megírásának idején Angliában kétszázharminc műipariskola, százhetven mellékintézet és ezernégyszázötven műipari tanfolyam volt. 140.000 tanulót képeztek ezekben.

A városi és grófsági iskolák a helybeli kérdések megoldásán dolgoztak. A feladatuk volt:

- ipariskolákat berendezni;
- ipariskolákat felállítani;
- vizsgákat szervezni;
- ösztöndíjakat adományozni;
- felügyelő bizottságokat kinevezni.

Így tíz év alatt háromszázhatvanhét iskola létesült és bővült. A legfontosabb iskolák voltak a "Regent Street Polytechnic" és a "People's Palace" (népház). Ezekben: iparoktatás, nappali műszaki képzés, esti tanfolyamok folytak. A "Northampton Institute" pedig arról volt nevezetes, hogy ott a környéken működő iparágakat oktatták.

Valamennyi intézményben foglalkoztak a nők képzésével is.

1897-ben a "Külföldi szemle" c. rovatban^[211] a londoni iskolaszék irányítása alá tartozó tanonciskolák, valamint az ipartársulatok által fenntartott esti tanfolyamok (City and Guilds Institute) részére új tanterv jelent meg. 1896-ban 23.921 beiratkozott tanuló volt, akik közül 13.974 végezte el a tanévet. A gyenge látogatottsággal és a sok kimaradással kapcsolatos okokat az ifjak napközbeni sok munkájára vezették vissza. A tanonciskolákat csak olyan tanulók látogathatták, akik az elemi népiskolát jó eredménnyel elvégezték. A tanításért hetente három penny (12 krajcár) tandíjat fizettek.

Összefoglalva azt állapította meg a szerző, hogy az ipari szakoktatás Angliában nem volt különálló ága az oktatásnak. A műhelymunka gyakorlatának megszerzését a magánvállalatoknak kellett biztosítaniuk.

"Angol felfogás szerint az ipariskolának részben az a feladata, hogy tanulóit a műhelygyakorlatra előkészítse, részben pedig az, hogy a magánipar alkalmazásában álló egyének gyakorlati ismereteit kiegészítse, nevezetesen kitöltse azon hézagokat, melyek a gyári munkamegosztás elve folytán a tanulók ismereteiben szükségképpen előállnak."^[212]

A legújabb szakirodalom szerint:

"Az 1771-ben alakult London Society of Engineers 1818-ban felvette az Institution of Civil Engineers nevet, és prototipusává vált a mai mérnökképző intézményeknek."^[213]

A francia iparoktatás gyökerei a XVII. századtól folyamatosan működő rajziskolákig vezethetőek vissza. A rajzoktatást az iparosképzés és a népesség általános művészi nevelése fontos eszközeként művelték.

Déri Miklósné könyvéből a következőket tudhatjuk meg:

"A francia Académie Royale d'Architecture-t 1671-ben alapították, az 50 fős intézményben az állami szolgálat számára képeztek kultúrmérnököket. A forradalom után, 1794-ben megalakult az Ecole Politechnique, oktatói a Párizsi Egyetem professzorai közül kerültek ki. A 19. században Franciaországban gyorsan emelkedett a mérnököket és technikusokat képző felsőoktatási intézmények száma."^[214]

Az ipari szakiskolák (Écoles practiques d'industrie) a múlt század kilencvenes éveinek alkotásai. A tantervet már akkor az iskola tanácsa állapította meg. A képzés három éves volt és ingyenes. Ehhez csatlakozott az állami felső ipariskola.^[215]

Egy korabeli magyar szakember, Fekete Jakab tanulmányúti jelentéséből átfogó képet kaphatunk nem csak Franciaország, hanem más országok iparoktatásáról is.^[216] A párizsi világkiállítás adta lehetőséget használta fel a szerző a különböző államok iparoktatásának összehasonlítására. Megállapította, hogy a kiállításon az iparoktatással kapcsolatos rendszerezett bemutatást csak a franciák és a magyarok vittek végbe. Fekete alapos munkát szeretett volna végezni az összevetést illetően, ám mint azt írta, a kiállítói pavilonok szétszórt elhelyezése gátolta a pontos megfigyelést és összehasonlítást. Az iskolákat ismertető nyomtatványok is hiányoztak. A franciáknak akkoriban harminchárom ipariskolájuk volt, államsegéllyel tartották fenn őket. A faipari iskola náluk három éves volt. A szerző a műhelyórák összehasonlítását is elvégezte:

                         ---------------------------
                                    I   II   III  IV
                         ---------------------------
                         magyar    24   26   31   31
                         francia   30   30   33   --
                         ---------------------------

Az iskolába felvételi vizsgával lehetett bekerülni, a tanítás ingyenes volt. A záróvizsgák után kapták meg a diákok a végbizonyítványt. E számonkérésnek a tantárgyai a következők voltak:

              --------------+----------------------------------
                írásbeli    |              szóbeli
              --------------+----------------------------------
              francia nyelv | geometria
              számtan       | mechanika - technológia
              mértan        | költségvetéstan - ipargazdaságtan
              --            | fizika, kémia, egészségtan
              --            | történelem, földrajz
              --------------+----------------------------------

Az oktatás lényegét a franciáknál a műhelygyakorlat adta. A műhelymunkáról szóló pontos leírást évfolyamonként közölte a szerző. Ehhez kapcsolták a heti hat rajzórát, amely szabadkézi, mértani, szerkezeti és gépi-rajzból állt. A kiegészítő részhez kapcsolódtak a tanfolyamok, amelyek fél évtől két évig terjedő időtartamúak is lehettek. Asztalos tanfolyamok is működtek. Nagyon előtérbe állították a kézügyesség oktatását.

1897-ben a Magyar Iparoktatás c. lap "Külföldi szemle" rovatában^[217] megjelent, hogy a francia tanoncoktatást 1894-ben indította meg a Nantes-ban tartott pedagógiai kongresszus. Az 1894/95-ös tanévben Franciaországban csak hétezer-ötszáz tanfolyam állt fenn, amelyeket igen gyéren látogattak a tanulók. 1895-96-ban már összesen 15.768 tanfolyam működött tizennyolcezer-ötszáz tanítóval. Ezek a tanfolyamok átlag három hónapig tartottak s hetenként háromszor voltak a tanórák.

A francia kormány az anyaország mintájára a gyarmatain is igyekezett az ipari szakoktatást meghonosítani.^[218] Az effajta intézetek közül az egyik legrégebbi az algériai Dellys községben működött (École des arts et métiers), 1800-ban alapították. Kezdetben a gyarmat katonai kormányzatának megfelelően tisztán katonai szervezettel dolgozott. Tanulóinak száma száztíz volt; túlnyomórészt bennszülöttek (kabylok), részben a francia gyarmatosok és katonatisztek gyermekei tanultak itt. Az iskolában fa- és fémipari szakosztály keretében szervezték meg az oktatást.

A Belgiumról készült 20. század eleji ismertető megírásának idején nem létezett még az iparoktatás rendszerét átfogó törvény.^[219] Az állam nem is tartott fenn iparoktatási intézeteket. A korabeli belga ipari iskolákat két nagy csoportra bonthatjuk, úgymint községi és ún. szabad iskolákra.

I. A községi iskolákat - mint nevük is mutatja - a községek hozták létre. A létesítők az igazgatást, a költségvetést, a számadásokat, a tanszemélyzetet munkáját, a tanórabeosztást, a szabályzatokat, a tantervet, stb. bizottságok által szervezték, működtették és ellenőrizték. Ezekben a bizottságokban mindhárom segélyező hatóság képviselve volt. Az állam, a megye, a község támogatásával működtek az ilyen iskolák, amelyeknek biztosították a helységeket és a szükséges felszereléseket, stb. A községi ipariskolák a helyi szükségletek figyelembe vételével alakultak meg és ezért többfélék voltak:

(a) Az általános ipari iskolákban a tanórákat rendszerint hétköznap este és vasárnap reggel szervezték. Két év előkészítő és három év a környék iparához és igényeihez igazodó gyakorlati oktatás volt.

(b) A szakirányú ipari iskolákban az előzőnél magasabb fokon a gyakorlati oktatást tudományos képzéssel hozták kapcsolatba.

(c) A kereskedelmi szakosztállyal rendelkező ipari iskolák.

(d) A vegyes ipari iskolákban mindkét nem számára azonos képzés folyt az első két évben. Szoros kapcsolatot tartottak fenn a szépművészeti és a festészeti akadémiákkal. A harmadik évtől már két szakosztály - művészeti és ipari - között ill. ezek együttes hatásával formálták tanulóikat.

(e) A vasárnapi iskolákat olyan községekben indították be, ahol gyakorlati tanfolyamokkal akartak kísérletezni.

A legtöbb ipari iskola esetében a felvétel feltétele a betöltött 14 év, írni és folyékonyan olvasni tudás, valamint a négy számtani alapművelet ismerete volt. Az állam által támogatott ipari iskolákat 1912-ben huszonhatezer-négyszáznyolcvanöt növendék látogatta.

II. A szabad iskolák életébe az állam nem avatkozott bele. Biztos alappal és állami támogatással működtek. Az iskolák szervezőire bízták az összes feladatokat. Akik valamely szakmából oklevelet óhajtottak szerezni, azok bizonyos tantárgysorozatokat hallgattak. Az oktatási idő, stb. a helyi szokások, viszonyok szerint változott.

Gaul Svájc iparoktatását ismertető cikksorozatából alapos és részletes képet alkothatunk az ottani, korabeli színvonalról.^[220] Az ország földrajzi helyzetéből adódóan az ipari foglalkozások előtérbe kerültek már a múlt században. Ennek legfontosabb eszköze a rajzoktatás volt. 1704-ben már terveztek Genfben egy rajziskolát, de csak 1751-ben valósult meg. Basel első ipari rajziskolája 1798-ban nyílt meg. A magánosok által szervezett iskolák kantonálissá váltak. Stopfer 1798-ban dolgozott ki egy három fokozatú rendszert:

I. fokozat. Az "Allgemeine Bürgerschule"-val kapcsolatos "ipariskola", vagyis a polgári iskolákhoz kapcsolt képzés. Ennek célja a kézügyesség tanítása volt.

II. fokozat. Középiskolának képzelték. A klasszikus és tudományos oktatás mellett speciális, az ipari életre fontos hatást gyakorló oktatás lett volna, ez azonban csak terv maradt. Már 1824-ben rendszeres szakiskolát működtettek a vésők és az órások képzése céljából. A 40-es években fellendült általános oktatás magával ragadta az iparoktatás ügyét is. Ekkor alakult meg az első svájci iparegyesület is, amelyet több kantonális követett.

III. fokozat. 1855-ben nyílt meg Zürichben a műegyetem. A továbbiakban ehhez alakították az ipari irányú középiskolákat. Ezzel a dilettantizmus és "a túlságos lelkesedésből származó vakság eltűnt".

Ezután az általános továbbképzésre szolgáló iskolák látogatását kötelezővé tették, majd a túlzsúfoltság miatt leválasztották az iparosok képzését.

A világkiállításnak volt köszönhető Svájcban az iparművészeti és műszaki irányú iskolák gyarapodása számban és terjedelemben egyaránt. Megalapították az iparfejlesztő iparmúzeumot. Mégis hiányzott az egységes szervezet. Ankétok sorozatán keresztül vitatták meg a terveket. 1884. június 17-én rendelet mondta ki az állam felügyeletét az iskolák felett. Az összes iskolai szükségletek 50%-át segélyezték. A szubvencióban részesülő iskolák kötelesek voltak tanítókat képeztetni. 1885-ben Zürichben a Pestalozzianum-ban ipari oktatási eszközök kiállítását szervezték meg. 1885-ben kilencvenegy, tíz év múlva kettőszáztizenegy intézet részesült segélyben. A nőket "a nőknek megfelelő" iparágban gyakorlatilag is kiképezték. Főleg az órásipart fejlesztették, de működtettek kosárfonó és szövő iskolákat is. Genf idegenforgalmához alkalmazkodott az iparoktatása is (művész, képzőművész). Maximálisan hat félév volt az oktatás ideje, amely félévenként 16-24 hétre bomlott.

"Az asztalossági rajzolás terén a tanítás anyaga nagyon változó. Egységes tanítási tervet itt a legkevésbé találhatni. Számos intézetnél a fakötéseknél kezdik és nagyon helyesen folytatják az asztalosság legegyszerűbb tárgyainak kisebb méretben való rajzolásával, majd pedig készítenek ezekhez valódi nagyságú műhelyrajzokat."^[221] - olvashatjuk a korabeli híradásban.

A zürichi asztalosműhely célja ennyi volt: műveltebb asztalosmunkások képzése. Itt minden tanuló négyévi tanulásra kötelezte magát. Az iparművészeti oktatás volt az irányadó a svájci iparoktatásban. A művészetet és a technikát nem választották el egymástól. A nők számára is szerveztek kurzusokat.

Három technikum is működött Svájcban. Ezeket a gyáriparban felmerült szükséglet hozta létre. Egymástól eltérő felépítésűek voltak. A legrégebbi a winterthuri, amelyet 1874-ben alapítottak, nyolc szakosztállyal működött. Gaul a faipart itt nem említette. Műhelymunkák nem voltak itt, de annál többet tanultak elméletből.

A nauenburgi kanton által kezdeményezett törvényt 1890-ben hozták meg a tanoncok védelméről és a tanoncvizsgák államosításáról.^[222]

A múlt század végén az egész német birodalomban egységes ipartörvény volt érvényben, de az iparoktatás szervezetét az egyes államok vezették és rendezték.

Ezeket a törvényeket több lépésben, egy folyamat részeként alkották meg. A németországi törvények meghozatala jól mutatja ezt a folyamatot. Kitűnő könyvének történeti részében Dr. Hans Coelsch^[223] a felvilágosodás filozófusainak hatásától követi nyomon ezt a folyamatot kontinensünkön. Németországban a tilsiti békekötést követően vezették be 1807-ben az iparszabadságot, amely alapján először a Poroszországban 1845-ben bevezetett iparjog uralkodott. 1867-ben a Reichstag módosította ezt a törvényt.^[224] A beható tanulmányozás után a közvéleményt is befolyásolták, amely után a tanoncállapot lényeges változást mutatott. Ezt a döntő változást az 1897. július 26-án meghozott törvénynek köszönhették a németek. Fentiekkel teljesen egybevág Dr. Berlin Altenrath munkája is, amely szerint erre a törvényre maradt a kidolgozás és a végrehajtás.^[225] Ezt az irányvonalat mutatta be, dolgozta ki munkájában Eduard Taller is.^[226]

Technikumokat és ipari szakiskolákat (Fachschulen) létesítettek.

"A tanerők képzésére külön intézmények sehol nincsenek rendszeresítve..."^[227]

Az iparoktatás alsó foka az inasiskolák (Gewerbliche Fortbildungschulen) és az ipariskolák (Gewerbliche Tagesschulen) voltak.^[228] A tulajdonképpeni szakoktatást három iskolatípusban tanították. Ezek a következők voltak:

- kézműves iskolák (Handwerkerschulen);
- iparművészeti iskolák (Kunstgewerbeschulen);
- szakiskolák (Specialfachschulen).^[229]

Ebben a rendszerben ezután a felső ipariskolák (Industrieschulen) következtek műszaki, építészeti és vegyészeti szakosztályokkal. A szervezeti felépítésben és a tantervekben tartományokként eltéréseket találhatunk.

Ezen intézkedések hatására több százezerre növekedett a fiú és a lánytanulók száma, amelyet tartományonként és iskolatípusonként mutatott be Altenrath.^[230]

Ami a német felsőfokú iparoktatást illeti,

"Németországban az 1800-as években sok egyetemen tanítottak matematikát és természettudományokat, önálló műszaki intézmények is léteztek, de egyetemi rangra csak 1851-ben emelték az elsőt, a Drezdai Műszaki Főiskolát. 1879-ben már további nyolc műszaki főiskolában oktattak."^[231] - állapította meg Dériné.

A Magyar Iparoktatás című lap "Külföldi szemle" rovata 1899-ben^[232] idézte a német kereskedelemügyi miniszter rendeletét, amelynek az volt a lényege, hogy a tanonciskolában még előfordult az önkéntes iskolalátogatás, pedig akkoriban már törvény kötelezte a tanulókat az iskolába járásra. A kényszer ellenzői gyakran azt hangoztatták, hogy ennek bevezetése által az iskolák helyzete romolhat azért, mert az önkéntes tanulók engedelmesek, szorgalmasak. Azok a diákok azonban, akik az iskolát csak kényszerből látogatják, makacsok és lusták, ezáltal gátolják a jobb tanulók előmenetelét és az iskolában a rend fenntartását.

A Maina melletti Frankfurt város tanácsa elhatározta, segédek és tanoncok számára tizennyolc éves korig a kötelező továbbképző oktatások bevezetését.^[233]

Egy másik cikkíró^[234] leírta, hogy a századforduló Németországában az érdekelt iparosok a legképtelenebb kívánságokkal álltak elő, de még a kamarák is csak az ipar pillanatnyi előnyeit használták ki, pedig az lett volna elvárható, ha a jövendőbeli érdekek előmozdítását kötelességüknek tartották volna. Olyan vélemény is volt, hogy a tanulás a délutáni, vagy a kora esti órákban legyen.

Egy, a müncheni rajz- és iparoktatást bemutató cikkből^[235] megtudhatjuk, hogy Bajorországban a rajzoktatást a legjobb szaktudású tanítókra bízták. Az egyes osztályok létszáma tizenhat-tizennyolc volt. A tantermek és műhelyek közvetlenül egymás mellett voltak, s minden tanár részére egy külön kísérleti helyiséget is rendelkezésre bocsátottak. A tanárok nagy gondot fordítottak a pontosságra és tisztaságra, az alakok gondos tanulmányozására és a műszaki szempontból megfelelő rajzok készítésére.

Würtembergben 1906-ban újjászervezték az iparoktatást, amelynek részleteit a magyar szaklap közölte.^[236] A szászországi belügyminiszter 1910. november 14-én kelt levelét szintén közölte ez a részletekre is figyelmes sajtóorgánum. Ebben a cikkben ismét igen fontos és használható információkhoz jutottak az olvasók.^[237]

Norvégia szerény keretekbe foglalható iparoktatásának nem volt egységes jellege a múlt században.^[238] Abban az időszakban, amikor a cikk írója ott járt, az északi országnak voltak inasiskolái, valamint leginkább a mi szakiskoláink fokozatának megfelelő intézményei és felső ipari iskolái, amelyek legjobban a német technikumokhoz hasonlítottak. Működtek iparművészeti iskolák is. Az oktatás kisebb részben állami jellegű volt, nagyobb részben közösségi és társadalmi szervezetek irányították az iskolákat. A kitűnő iskolaszervezés nagyszerű példája a norvégiai iparoktatás kialakítása és fejlesztése, amely segítségével tanulók és az egész ország fokozatosan felemelkedett.

Az iparosok oktatása nem volt kötelező, és ennek megfelelően az ipar gyakorlása sem volt képesítéshez kötött. Az általános népoktatási törvény csak az elemi iskola harmadik osztályának elvégzését írta elő, s ennél többet nem kívántak a szakmát tanulóktól sem. Ezt a képzést esti és vasárnapi rajziskolákkal próbálták megoldani. Az ipari iskolák, a műipari és kézműves iskolák előmunkások képzésével foglalkoztak. Az oktatás majdnem kizárólag szakirányú volt, és az általános ismeretek elenyésző szerepet játszottak.^[239]

Oroszországban 1882-ben alkottak törvényt a kiskorúak munkájáról. 1895-ben törvénnyel létesítettek inasiskolákat és alsóbb ipariskolákat. Ide sorolták be a technikai középiskolákat és a falusi ipari tanműhelyeket.^[240]

Az orosz pénzügyminisztérium többféle tervezettel kísérletezett az ipariskolák létesítésére vonatkozólag. Többek között 1903. évben Berditschewben egy ipariskolát szándékoztak nyitni, amelyhez a helyi zsidóság tízezer rubellel járult hozzá - közölte a "Magyar Iparoktatás"^[241] 1901-ben. Az iskola működtetését négy szakosztállyal képzelték el (asztalos, lakatos, kovács és esztergályos).

A libani kerületben, mely Kurland tartományban van, az ottani népiskolai felügyelő javaslatára asztalosok, kovácsok és lakatosok képzéséről kellett gondoskodni, mert kézműves vagy ipari képzéssel eddig egyáltalán nem foglalkoztak. A gyári munkásság tekintélyes %-a még írni-olvasni sem tudott. A szakosztályokat háromévesre tervezték.

A fenti adatok valószínűleg nem elégítették ki a "Magyar Iparoktatás" munkatársait, ezért 1904-ben megjelentették az eltelt néhány év alatt bekövetkezett oroszországi változások leírását is.^[242] Ebben a tanulmányban a következő legfontosabb megállapításokat tették közzé:

Az oroszok iparoktatásának további fejlődését a századfordulón nagymértékben előmozdította a társaságok és magánosok áldozatkészsége. Így az alapítványok, amelyek erre a célra létesültek, az iparoktatásra fordított összegek 16%-át képezték. Külön ipari iskolák létesítése még így sem volt mindenütt lehetséges, ezért az általános irányú iskolák mellett egyes szakmák részére műhelyi gyakorlatokat rendszeresítettek.

"Jelenleg - írta századunk elején a szerző - kb. 350 ilyen kombinált iskola működik."

Az akkori orosz ipari intézetek hat csoportra oszthatók, amelyek kiegészültek a vasárnapi és az esti tanfolyamokkal:

       --------------------------------------------------------------
       (1.) 18 műszaki középiskola      49 műhellyel   1142 tanulóval
       (2.) 17 elemi iskola             58 műhellyel   1515 tanulóval
       (3.) 19 kézműves iskola          59 műhellyel   1928 tanulóval
       (4.) 48 elemi kézműves iskola    50 műhellyel   1040 tanulóval
       (5.) inasiskolák                 40 műhellyel   1081 tanulóval
       (6.) 67 ipari szakiskola        120 műhellyel   3285 tanulóval
       --------------------------------------------------------------
                             összesen: 376 tanműhely   9991 tanuló
       --------------------------------------------------------------

Ezekhez kapcsolódtak a vasárnapi és esti tanfolyamok, amelyeket az 1898-as évtől indítottak meg. Alapjuk a szabadkézi és a mértani rajz volt.

Keleti szomszédaink országában 1899-ben törvényt alkottak a kereskedelmi, a mezőgazdasági és az ipari szakoktatásról. Ez a törvény az ipari szakoktatás terén olyan nagy távlatokat nyitott meg, amilyenre más országokban nem találhattunk példát - állapította meg egy korabeli szerző.^[243] A törvény szellemében fiúk részére elemi-, alsófokú- és felső ipariskolákat állítottak fel. A leányok részére felső iskolát nem indítottak. A főzőiskolák is elemi iskoláknak tekinthetők voltak. Az elemi ipari iskolák főleg a háziiparszerűen űzhető iparágakat fogták össze. Az elemi iskola elvégzése után tizenegy évesen iratkozhattak be ebbe az iskolába a tanulók. Elméleti oktatás az előírás szerint legfeljebb heti nyolc óra lehetett. A kötélverő, agyagos, lakatos, dobozkészítő, kalapos, szűcs szakmák mellett faipari szakmákat is tanítottak. Ezek a következők voltak: kosárfonó, asztalos, kádár, bognár. A törvény előírta továbbá, hogy minden kerület hat-hat ilyen iskolát tartozik felállítani. Ezeken kívül még legalább egyet-egyet minden kerületi székhely és olyan város létesített, ahol legalább harmincezer lakos volt.

Az alsófokú ipari iskolák a kisipari kézműves mesterségek önálló űzésére készítették fel a tanulókat. Az elméleti oktatásra fordított órakeret a következő volt hetente:

                         előkészítő osztály 18 óra
                         középső osztály    12 óra
                         felső osztály       6 óra.

Minden nagyobb város tartozott ilyen iskolát állítani. A fennálló iskolákban fa-, vas-, bádogos-, asztalos-, bognár-, kádár- és cipőiparra készítették fel a tanulókat.

A felső ipariskolák gépészetre és faiparra terjedtek ki. Ezek az iskolák internátussal rendelkeztek. A tanulmányi idő hat év volt, melyből kettőt kizárólag műhelyben kellett letölteni. A heti 48 órából

                            9 óra elmélet,
                            6 óra rajz és
                           33 óra műhelyfoglalkozás volt.

Az 5-6. évfolyamon a tanulók rendes keresetet kaptak.

A bolgár iparoktatással kapcsolatos adatok a korabeli magyar sajtóban meglehetősen hiányosak. Egy cikkíró adatközlése szerint a múlt század végén Bulgáriában két szakiskola állt fenn (fa- és vasipari). A közoktatási tárca ötvenkét nőipariskolát is irányított.^[244] (Ezen megállapítások nyilvánvalóan nem mutatják be a valós helyzetet, a téma további kutatásokat igényelne.)

Ausztriában a felsőszintű ipariskolák (Staatsgewerbeschulen) intézménye nagyjából megfelelt a miénknek, azzal a lényeges szervezeti eltéréssel, hogy a műhelybeni oktatást nem ismerték oly értelemben, mint az hazánkban kialakított volt. Ezen intézmények túlnyomóan elméleti képzést nyújtottak. Ez az oktatási intézmény két részből állt:

(1.) a felső ipariskolai (höhere Gewerbeschule) tagozatból és
(2.) a művezető iskolából (Werkmeisterschule).

Sok helyen ehhez az iskolatípushoz még szakiskolák, esti és vasárnapi tanfolyamok, tanonciskolák is kapcsolódtak. Ausztriában ez idő szerint^[245] húsz felső ipariskola (nálunk csak három) feladata volt az ügyesség, a szakismeretek és az általános műveltség azon magasabb fokát nyújtani, amelyre a gyárosoknak, önálló iparosoknak, vagy magasabb műszaki állással bíró szakembereknek szükségük volt. Az iskolába való felvétel feltételei a betöltött 14. életév és az első négy középiskolai osztály elvégzése voltak. A tanulmányi időt négy évben határozták meg. A tanulóknak a szünidőkben megfelelő gyakorlati tevékenységet kellett végezni. A tanulmányok befejezésekor a diákok írásbeli, tervezési és szóbeli érettségi vizsgát tettek. Ez egyéves gyakorlat után egyenlő értékű volt a középiskolai bizonyítvánnyal. A vizsgákon nem az emlékezetet vizsgálták, hanem az ismeretek önálló alkalmazásának elégséges meglétét. A felső ipariskolák kizárólag állami jellegűek voltak, egységes szervezettel és tantervvel rendelkeztek.

Az osztrák állami ipariskoláknak öt fő típusa volt. Az előzőleg ismertetett két iskola mellett szerveztek még általános iparos-képző iskolákat, amelyek ipari előképzettséget nyújtottak 10-12 éves gyerekek részére. Az elemi iskola elvégzése után lehetett beiratkozni a gyakorlati műhellyel kapcsolt szakiskolába, amely a tanoncvizsgának megfelelő végzettséget adott. Végül működtettek még ipari továbbképző iskolákat, sőt vándortanfolyamokat is.^[246] Az 1911/12. tanévben kétezer- nyolcszázhuszonnégy ipari iskola működött - magas költségvetéssel - amelyekben 285.201 tanuló folytatott tanulmányokat.

A csehek tanonciskoláiban a tanulmányi idő három év volt, ebből az első évben folyt az előkészítő oktatás, a további években pedig a szakirányú ismereteket nyújtották hatósági előírások szerint.^[247] Az első évben heti 6 órában, a másik két évben heti 7 órában tanították a diákokat. Másod- és harmadévben vasárnaponként 9-12 óráig szakrajzoktatás is szerepelt az előírások között. Az ilyen iskolák létesítésének előmozdítása érdekében a helyhatóságok külön nyomtatott útbaigazításokat adtak ki, melyek ismertették az összes szempontokat, tartalmazták a beadványok és az állami segély iránti kérelemhez szükséges kérvények kellékeit, stb.

Horvátország és Szlavónia érdeklődő tanulói a műegyetemi képzést a magyar és az osztrák intézetekben voltak kénytelenek igénybe venni.^[248] Az ottani tanonciskolák a századforduló táján abban a fejlődési szakaszban voltak, mint nálunk. Zágrábban országos férfi ipartanoda működött. Ezen belül tanították az asztalos és esztergályos szakmákat, valamint a fafaragást és a faszobrászatot is. A rajzoktatáson alapult a képzés. A millenniumi kiállításon meggyőződhettek az érdeklődők arról, hogy egyszerű és finomabb bútorokat készítettek a tanulók.

"Stylszerű alkotást azonban hiába keresünk ezen iskoláknak kiállított tárgyaiban"^[249] - szólt a korabeli kritika.

Az iskola három tagozattal működött, amelyek a következők voltak:

- műipari;
- kereskedelmi;
- házimunkák.

Különlegességével tűnt ki Bosznia-Hercegovina okkupált tartománya. Tanintézeteik kétfélék voltak: felsők és alsók. A felső technikai középiskola 1889-90-ben Szarajevóban alakult meg. Építészeti és erdészeti osztályai voltak, melyek egyaránt 3-3 évfolyammal működtek. Asztalos és kerékgyártó műhellyel is rendelkeztek.

Észak-Amerika iparcikkeinek térhódítása a világpiacon egy hosszú nevelési folyamat eredménye - kezdte az Amerikai Egyesült Államok iparoktatásáról szóló cikkét egy korabeli szerző, Gondos Viktor.^[250] A cikkíró a szakértelemmel felruházott amerikai "emberanyag"-nak a kiképzését mutatta be, az elemi műhelygyakorlattól a műegyetemig, az ott tett látogatása alapján. Egy amerikai mérnökre - Moselyra - hivatkozott, aki feltette a kérdést:

"Minő ország az, amely ily sok nyíltagyú embert bocsát világgá; mi részük van ebben az iskolának?"^[251]

Gondos Viktor szerint egy csomó dolgot elleshetnének az amerikaiak a magyar iskoláktól, viszont rámutatott az amerikai oktatásügy olyan követésre méltó sajátosságaira, mint például a szükséges munkásanyag és szellemi erők kinevelése illetve a gazdaságosság.

E korabeli magyar utazó szakember szerint az iparoktatási rendszer nemzeti intézmény.

"Az amerikai tanoncképzés számszerű jelentéktelenségét túlságosan kiélezni a mi kötelező tanonciskola-rendszerünkkel szemben ... a tárgyilagosság rovására esnék."^[252]

Azt írta még az amerikaiakról, hogy termelő kisiparuk nincs, csak szerelő, javító. Nem a munkás életkora, hanem a termelékenysége a döntő, és ott alkalmazkodni kell a gyakorlat igényeihez. Iskoláik, mint élő szervezetek, részei az ipari életnek.

"Azt tanítja, úgy tanítja és azoknak tanítja, amit, ahogyan és akinek tanítani a legnagyobb gazdasági haszonnal jár."^[253]

Az USA-ban ahogy változtak a termelés irányai, az iparoktatási rendszer igyekezett lépést tartani. Ez nem ment kifogástalanul és tökéletesen. Egész ágazatok voltak, ahol az iskolák száma és területi elosztása nem volt kielégítő. Ahol kereslet mutatkozott valamely szakmában munkások iránt, ott szervezték meg az iskolai tanfolyamokat.

A központi vezetés teljes hiánya szembeötlő volt a szerző számára az amerikai rendszert vizsgálva. Az építőipari és iparművészeti iskolák száma aránytalanul kevés volt. Számukat akár meg is tízszerezhették volna a szerző szerint, aki iparstatisztikai adatokat is közölt. Az USA-beli faiparról az alábbi tényeket gyűjtötte össze:

         -------------------------+--------------------------------
         bútorasztalos     35.641 | kádár                    37.226
         zongorakészítő    10.221 | fadoboz-készítő           8.876
         kosárkészítő       6.799 | bútorgyári munkás        23.078
         fűrészmalmi m.   161.687 | mintaasztalos            15.083
         egyéb             63.037 | főt tartottak nyílván.
         -------------------------+--------------------------------

"A szakmunkások itt felsorolt csoportjaiban is kétségtelenül sok az oly egyén, aki elemi gépműveleteket, vagy a munkafelosztás révén egyetlen műveletre korlátozott kézi munkát végez."^[254]

Őket nem is képezték. Ezektől nem volt szétválasztható a valódi szakmunkások (skilled workingman) csoportja. A pályaváltoztatás, a munkaképtelenség, a visszavándorlás, az iparágak halandósági statisztikája, a növekedés aránya, az új gépek beállítása, a létszámcsökkentés és az automatizálás miatt nem lehetett számszerű választ adni arra, hogy hány szakmunkás kell egy évben az USA-ban.

A tanoncok száma feltűnően kevés volt Amerikában. Csak néhány magánvállalat és város tartott fenn a magyarországiakhoz hasonló tanonciskolákat. 1905-ben az ipari tanműhelyek összes tanulólétszáma 7854 fiút és 11.263 leányt tett ki. Meg sem közelítette azt, amit az ipar fejlődése ténylegesen megkívánt volna. Számukban csekély, de értékükben kiváló munkásképző intézményeket mutatott be még a szerző. Ilyeneket:

- szakirányú tanonciskola;
- gyakorlati tanfolyam;
- esti tanfolyam;
- levelezési iskolák;
- ipari tanműhelyek.

Több iparágban a teljes áttekintésre és gyakorlatra képző intézmények jó része elsőrendű volt az elméleti oktatásban és a gyakorlati képzésben is. Ez a szám azonban csekély volt. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a művezetőhiány az ottani ipar legégetőbb gondja volt.

"A faipari gyárakban például szembeszökő a svéd előmunkások nagy száma, akik ezen iparág kitűnő ismeretén kívül..."^[255]

még sok tulajdonságukban kiválóak és alkalmazkodók voltak.

Gondos Viktor cikkében a magasabb műszaki intézetek számát és látogatottságát kielégítőnek találta. A műegyetemi hallgatók száma: 1904-1905-ben huszonötezer volt. Végzett háromezer fő (plusz az európai bevándorolt mérnökök). De tudnunk kell, hogy 1900-1901-ben az összes hallgatóság száma még csak tizennyolcezer volt. Ezeknél az intézeteknél, legalábbis egy részüknél, megjósolták a denivellálást. Gondos Viktor szerint:

"Ha a mérnöki túltermelés és a szakképzett iparosokban való hiány az oktatás súlypontját az alsóbb fele szorítja, az amerikai intézetek szervezetében meg van a kellő alkalmazkodási képesség."^[256]

Végül a szerző pontokba foglalta az amerikai iparoktatás sajátosságait:

(1.) Az ipari tömegtermelés és a munkafelosztás az egyén ismeretszükségletének szűkítésére, az alaposság fokozására vezetett, amely a tanoncképzést megölte.

(2.) A munkásszervezetek nyíltan az ipariskolák ellen foglaltak állást. Csak a XX. század elején alakult ki némileg méltányosabb felfogás.

(3.) A műipari ízlés teljes hiánya volt látható az adott időszakban, mert nem voltak iparművészeti iskolák sem.

(4.) A rajzoktatást leszámítva, a műszaki oktatást felülről lefelé szervezték. Csak századunk elején jutottak el a munkásképzéshez.

(5.) Gondos Viktor ottjártakor már kezdett eltűnni az a tévhit, hogy: "... a klasszikus középiskolában adott kézügyességi gyakorlat (manual training) iparosképző értéke egyenrangú, sőt hatásosabb a valódi szakiskolánál."^[257] A különbségek okait is vizsgálta, amelyek szerinte onnan eredtek, hogy

Végül a szerző a hazai viszonyokkal összevetve az amerikai helyzetet az alábbi megállapítást tette:

"A legfőbb hiány nálunk nem magában az iskolában van, hanem abban, hogy a szakképzettség nem érvényesül eléggé az életben; s így a szakoktatásban rejlő tőkeérték részben veszendőbe megy."^[259]

Struck összefoglaló művében részletesen kifejtette az ipari iskolai problémákat, amely szerint:^[260] Amerikában a "Szövetségi Szakoktatási Törvény" 1917-ben az egész napos ipari iskolák két típusát vezette be. Az egyik "Unit Trade School", a másik a "General Industrial School" volt. A két iskola egészen különböző volt és a tevékenységük keveredett a nem szakiskolák különböző formáival.

A szakiskola a tanulót egy szakmára készítette fel, vagyis a munkába állást megelőző képzést biztosított. Az oktatás heti harminc órában történt, amelynek legalább a fele műhelyoktatás kellett legyen. Az oktatók végzettségét is ez a törvény írta elő. Egy szakiskolához különböző műhelyek tartoztak, amelyekben a tanított szakmáknak megfelelő felszereléseket is biztosították. A szakmai hozzáértést kívánták növelni a matematika, a természettudományok, a rajz, a szakmai elméleti tantárgyakkal, míg a hazafias nevelést az angol, a történelem, az állampolgári ismeretek és a közgazdasági ismeretek tárgyakkal próbálták megoldani.

Az általános ipari iskola két vagy három közeli szakma elemeit kívánta megtanítani. Így például egy évig folytathattak a tanulók szekrénykészítő, mintakészítő és ácsmunkákkal kapcsolatos tanulmányokat. Ezt a felsorolást adta a szerző a faipar összefüggő és jól kapcsolható szakmáiról. Ezekben az intézményekben a tanítás heti huszonöt órában történt. Az általános ipari iskolát tehát kisebb közösségek - kisebb, mint huszonötezres népességű - részére szervezték, amelyek nem rendelkeztek domináló iparral. A végzősök ennek következményeképpen jobb feltételekkel tudtak elhelyezkedni, az ipari szférában, mint a teljesen képzetlenek.

Az általános ipariskola nem tévesztendő össze az általános műhellyel, amely csak előkészítő jellegű képzést adott.

Dériné a már többször idézett könyvében az alábbi tömör megjegyzést írta le:

"Az USA-ban a 19. sz. közepéig az állam nem támogatta az oktatást, de működtek angol mintájú műszaki intézetek. A mérnökképzés nem az egyetemeken kezdődött, hanem egy New York állambeli tanfolyamon, ahol olyan egyetemen diplomázottakat oktattak, akik az iparban kívántak elhelyezkedni. Az első önálló magán mérnökképző intézményben, a Rensselaer Polytechnics Institut-ban, 1835-ben kapott diplomát négy kultúrmérnök. Az egyes államok college-rendszerű felsőoktatási struktúrája 1862-ben szilárdult meg, a szövetségi állam anyagi támogatásával; a kormány előírta, hogy legalább egy főiskolán mezőgazdasági és műszaki kurzusokat kell indítani."^[261]

A komparatív pedagógia módszereinek felhasználásával a fenti módon is természetesen kimutathatóak egyes dimenziók és mutatók,^[262] feltehetők kérdések, amelyek megválaszolása közelebb vihet a fenti országok iparoktatásának megismeréséhez, majd ezek összehasonlításához.

A módszer kérdésénél azonban feltétlenül meg kell említenem az adatok gyűjtésének problémáit. Voltak olyan országok, ahol több eltérő felfogású szerző járt, nagyjából ugyanabban az időpontban, és megegyező véleményt alakítottak ki ezen országok iparoktatásáról. Ez a legkedvezőbb eset az összehasonlítást végző számára. Az eltérő, sőt ellentétes megállapítások esetében más szempontok figyelembevételével alakítottam ki a véleményemet. Végül olyan cikkeket is fel kellett használnom, amelyeket a szerzője bevallottan más szerző cikkének fordítása alapján írt meg, és nem is járt a szóban forgó országban. Mindezek nagyon megnehezítették az összehasonlítást. Fentiek alapján igyekeztem sokoldalú adatokat gyűjteni az egyes országokról. Az alábbi következtetéseim levonásához felhasználtam más - ide vonatkozó - ismereteimet is. Ezek a következtetések az alábbi pontokba foglalhatók:

I. A számszerű adatok vizsgálata alapján levonható következtetések:

(1.) Az iskolák és a bennük oktatásban részt vett tanulók száma alapján egyértelműen látszik az egyes országok, régiók eltérő fejlettségi szintje. A "centrum" országai közül Angliában, Svájcban, Franciaországban, majd Németországban az összehasonlítás tárgyát képező iskolák, tanfolyamok száma több száz, vagy ezres nagyságrendű volt. Az ezekben képzett tanulók száma több ezertől akár százezer fölé is emelkedett, ami az ipar fejlettségét döntően befolyásolta és egyben magában hordozta a változtatás, emelkedés lehetőségét is. A "periféria" országaiban (Oroszország, Románia, Bulgária) néhány ilyen iskolában néhány, esetleg párszáz tanuló tanult egynémely szakmákat. Ezen országok további infrastrukturális fejlődése is lassú volt. Inkább fogalmazhatunk úgy, - mint a címadó Trefort idézetből is kitűnik - hogy az iparosodás vonta maga után az iparoktatás fejlődését, és az iparoktatás kezdetlegességét önmagában nem okolhatjuk az iparosodás lassúságáért, vagy részleges hiányáért. Azt is látni kell azonban, hogy kialakulásuktól kezdve ezek az iskolák nagy befolyást gyakoroltak egyes országok gazdasági fejlődésére. A kettő csoport között helyezhetők el a Monarchia országai, amelyeket egyenként eltérő fejlettség jellemzett.

(2.) Kézenfekvőnek tűnt, hogy az oktatási törvényből adódik a magyarázat a különbségekre, azonban ez nem így van. Dánia a XVIII. század végén, Norvégia 1827-ben, Svédország 1842-ben, Finnország 1866-ban, Magyarország 1868-ban, Anglia csak 1870-ben, Olaszország csak 1871-ben, Franciaország pedig csak 1872-ben alkotta meg és vezettette be az általános tankötelezettséget. Döntő volt az az állapot, amikor bevezették a törvényt, vagyis az adott ország történelméből ismert előző oktatási rendszerek által elért eredmények.

II. Az emberi tényező alapján levonható következtetések:

(1.) Az emberi tényezők vizsgálatát illetően az első lépés lehet az analfabéták számának összehasonlítása. Ezeket az adatokat nagyon óvatosan kell kezelni, mert különböző évek adatairól van szó, mert különböző módon gyűjtötték őket, de természetesen mind ebből az időszakból - a kiegyezés körüli évekből - valók. Angliában a népességből 33%, Franciaországban 40-45%, Belgiumban (a századfordulón) 20%, Görögországban 83%, Olaszországban 75-80%, Spanyolországban 75%, Szerbiában 79%, Dániában 30%, Svédországban 10%, Finnországban 30%, Oroszországban 90-95%, Romániában 78%, Bulgáriában 72%, Osztrák-Magyar Monarchiában 75%, 68% és 40-45% (országonként változó) volt az írástudatlanok aránya. Ebben az időszakban Norvégiában szinte minden 50 év alatti írástudó volt.

(2.) A Monarchia országain belül az eltéréseket jól mutatta, hogy a tanköteles korúak közül hányan jártak iskolába. A népoktatási adatok a következők: Osztrák-cseh területek 95%, Magyarország 82%, Dalmácia 67%, Bukovina 36%, Bosznia-Hercegovina 15%.

(3.) Az iskolai végzettség szempontjából vizsgált emberi tényező - mint az várható volt - pontosan mutatta a "centrum"-tól a "periféria" felé haladó fejlődési vonalat. Berend T. és Ránki így mutatott rá erre: "Angliában például az ipari forradalmat jóval megelőzően, már a XIV. század közepe és a XVII. század közepe között valóságos oktatási forradalom játszódott le. 1660 körül az angol fiatalság egyharmada-fele már írástudó volt, a középiskolás korosztálynak pedig 1/10-e, 1/8-a járt középiskolába. Az egyetemi korosztály 2,5%-a látogatta az egyetemeket. Ezt a színvonalat nem egy perifériaország a XX. század közepéig sem érte el."^[263] A "centrum-periféria" relációban vizsgált "köztes" országok átmeneti jellege itt is feltűnő volt.

III. A demográfiai adatok vizsgálata nyomán leírható sajátosságok:

(1.) A további összehasonlítható adatok a népesség számának alakulásával kapcsolatosak. A népesség száma a vizsgált időszakban kontinensünkön a többszörösére ugrott, csökkent a csecsemő- és gyermekkori halandóság, javult az életminőség, és mindezek következtében statisztikailag mintegy kétszeresére nőtt a születéskor várható élettartam. Így a generációk korösszetétele megváltozott. Döntővé vált az oktatás és az egzisztenciát meghatározó munka, mint a megélhetést biztosító tevékenység.

(2.) A demográfia rávilágított egy nagyon fontos kérdésre, mivel egyáltalán nem mindegy, hogy a népesség szaporulata - a születés és a halálozás eredményeként - hogyan jelentkezett és valósult meg. Matematikailag ugyanazt a hányadost különböző törtekből nyerhetjük, ám a születési ráta egyszerű számai mögött a civilizáció kérdései húzódtak meg, amelyek emberéleteket határoztak meg. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy terület létszámnövekedését a bevándorlás növekedése, a születések számának növekedése vagy a halálozás csökkenése okozza. Általában a kultúráltság szintjének emelkedését figyelhetjük meg a fásítás, a csatornázás, az útkövezés, a lecsapolási munkálatok, az egészségügyi ellátás, a higiénia, a népesség élelmezése, a védőoltások bevezetése, az ezek működtetéséhez szükséges modern intézmények kialakítása és működésük megszervezése, az ezekben dolgozó vezetők és beosztottak kiképzése, stb. tényezők mögött.

IV. Az ipar fejlettsége szerint mutatkozó jellemzők:

(1.) Az iparral kapcsolatos törvények bevezetésének időpontjai is megmutatták, hogy a fenti csoportosítás alapvető és lényegbevágó összefüggéseket foglalt össze. A Francia Forradalom eltörölt minden kötöttséget, ezért elsőnek Európában itt található meg az iparszabadság. Franciaország 1791-ben, Belgium 1795-ben, Poroszország 1808-ban, Spanyolország 1813-ban, Anglia 1814-ben, Hollandia 1819-ben, Norvégia 1839-ben, Svédország 1846-ban, Svájc 1848-ban, Magyarország csak 1872-ben iktatta törvénybe az ipar szabadságát. Oroszországban 1882-ben hoztak törvényt a kiskorúak munkájáról. Itt is kimutatható tehát sok, a Berend T. - Ránki - Bairoch táblázatban bemutatott sorrendtől való eltérés.

(2.) Az iparoktatás kötelező bevezetésére vonatkozóan nem sok adatot találtam. Az jól nyomon követhető, hogy rajziskolák már a XVII. századtól működtek a fejlett országokban. Svájcban 1840-től vezették be az iparoktatást. Magyarországon 1884-től írta elő törvény iskolák állítását. Oroszországban az inasiskolák létesítését 1895-től írták elő, Románia pedig 1899-ben alkotta meg hasonló törvényét.

V. Az államháztartás egyes tényezői alapján levonható megállapítások:

(1.) Az ezüstről aranyalapra való áttérés időpontjai teljesen egyértelmű egybeesést mutattak egyéb gazdasági váltásokkal. Anglia 1774-ben, Németország 1867-ben, Franciaország, Belgium, Hollandia, Svájc, Olaszország, Svédország, Dánia, Norvégia 1878 évben csoportosulva álltak át, a Monarchia 1892-ben, Oroszország pedig 1897-ben váltott.

(2.) A protekcionista vámtarifa bevezetése szintén nagy - majdnem teljes - megegyezést mutatott. Anglia, Hollandia, Dánia az I. világháborúig szabadkereskedelmet folytatott. Ennek okai nagyon egyszerűek voltak: számukra az óriási és gazdag gyarmatbirodalom biztosította ehhez az anyagi lehetőségeket. Ezek a kincsek átsegítették őket a ciklikus hullámvölgyeken, a téves intézkedések okozta bajokon, a hibás beruházásokon és minden olyan problémán, amelyek a többi országban stagnálást, megtorpanást okoztak. Ehhez kapcsolódott még a magas iskolázottságuk, az alkalmas és jól kiépített iskolarendszerük, amelyek vezető helyeiket a továbbiakban biztosították. E rendszerhez lehetett csatlakozni, meghatározott sorrendben. Így Németország 1879-ben, Franciaország 1881-ben, Svájc 1884-ben, a Monarchia pedig 1900-ban kapott kedvezményeket. Szerbia csak 1906-ban jutott el eddig. Több ország csak lépésenként kerülhetett a vámtarifa nyújtotta előnyökhöz, így az évszámok helyett a tendenciát lehet kiemelni.

VI. Az iparoktatás szervezése szerinti jellemzők:

(1.) A fenti alapvető kérdésekhez viszonyítva e dimenzió elhanyagolhatónak tűnt, mivel egyszerűnek látszott a műhelyoktatás kérdése. Azonban, ha alaposan szemügyre vesszük az iparoktatásnak ezt a fontos részét, akkor alapvető, de fordított (a "centrum"-"periféria" relációban) helyzetet tárt fel az összehasonlítás. Ezt figyelhettünk meg Anglia rendszerében, ahol a műhely elkülönült az iskolai szakmai képzéstől és azt egészen az üzemekre, vállalkozókra, stb. bízták. Ezt találtam az Egyesült Államok rendszerében is. Ilyen volt Ausztriában és Franciaországban egyes iskoláknak a szervezete is. A fejlett országokban az iparoktatás rendszerébe nem feltétlenül tartozott a műhelyoktatás. Ezzel szemben a "periféria" országai kezdetben a műhelyoktatást részesítették előnyben. Ilyenek pl. Bulgária, Olaszország, Oroszország. Tehát azt a szabályszerűséget figyelhetjük meg, amelyet fordított helyzetnek neveztem el. Ez a következő volt: Az iparilag fejlett országokban nem volt központi kérdés a műhelyoktatás, mivel a fejlett ipar a munkahelyeken eleve megvolt. Az iparilag fejletlen országok számára azonban döntő fontosságú volt a műhelyoktatás, mivel itt ismerték meg az iparban fel nem lelhető technológiákat és ezek elsajátítása után, kikerülve a munkahelyekre, ott bevezették azokat. Ebből a szempontból vizsgálva kivételek voltak azok az országok, ahol a fejlett iskolarendszer mellett építették ki a műhelyeket. Ilyenek pl. többek között Franciaország némely iskoláiban voltak és Svájc rendszerében találhatóak. Ebben az esetben már az oktatási és ipari rendszerben benne rejlett a rivalizálás és a szabadverseny hatóereje, fejlesztő lehetősége.

(2.) Egy elméletileg feltételezhető kiindulási szinten - amelyet az egyes vizsgált és összehasonlított országok 50-100 év egymáshoz viszonyított különbséggel léptek túl - az iparoktatás néhány hónapos tanfolyamokon, alacsony óraszámmal, munkaidő után, kezdetleges formában alakult ki. Általában az oktatás fejlődése és ezen belül a természettudományos képzés meghatározó jellege adta a lehetőséget a szakmai specializálódáshoz. Ha a reál tantárgyak oktatása fejlett volt, akkor a szakmai tantárgyaknak nagyobb óraszám jutott, ebből következően több tudás átadása vált lehetségessé. Ez a tendencia - időeltolódással - végigvonult egész Európán.

(3.) Az iparoktatás felkészült szakemberei és a nők iparoktatás által történő fejlesztésének és fejlődésének apostolai valamennyien tudták, hogy ez döntő kérdés. Az összes fejlett és a fejlődést elhatározó, majd ezen állandóan munkálkodó országok vezetői kivétel nélkül alapvetőnek, bevezetendőnek és széles körben terjesztendőnek, fokozatosan és folyamatosan kimunkálandónak és előremutatónak tartották az anyák és a következő generációk anyáinak oktatását. A periférián ezt még csak föl sem fogták, vagy csak a legegyszerűbb körülményeket teremtették meg ehhez.

(4.) Az oktatási rendszerek alapvető "alulról" és "felülről" való szerveződésének összehasonlítását hagytam írásom végére. A folyamatos és csendes evolúcióval, felülről végrehajtott reformokkal, békében, képzett szakemberek vezetésével, néhány évtized alatt nagyszerű ipari és oktatási rendszereket, stb. lehetett kiépíteni és hatásosan működtetni. Ez a rendszer csak akkor nevezhető jónak - azaz a funkciójának kellő színvonalon eleget tévőnek - ha képes volt reagálni az alulról jövő igényekre, felfogta az ilyen információkat, ezeket feldolgozta, megfelelő döntéseket hozott, amelyeket elfogadtak a rendszer tagjai és még a rendszer is fejlettebb szintre lépett a helyes döntések által végrehajtott munka eredményeként. Bármilyen külső, vagy belső elnyomatás esetén ez hibásan működött, vagy csak erőszakkal volt működtethető. Alulról az ilyen rendszert igyekeztek befolyásolni, fokozatosan bontani és szétzülleszteni. Végső esetben sokszor revolúcióval. Csak a forradalmak után volt alulról építkezés. A cári Oroszországtól a liberális Amerikai Egyesült Államokig mindenhol a felülről irányítást alkalmazták. Volt ahol terrorral, volt ahol az állami vagy az önkormányzati szakigazgatási szerveken keresztül irányítva, határozott utasításokkal, és volt, ahol a demokrácia írott és íratlan szabályai szerint, kifinomult módszerekkel hajtották ezt végre.

Legfontosabb tényező tehát a szabadság. Ezen belül pedig az ipari-, oktatási-, vallás-, stb. szabadság. Azok az országok, amelyek nemzeti függetlenségük kivívására fordították energiájukat, békés építkezés, technikai és infrastrukturális fejlődés, személyiségbeni formálódás, személyiségfejlesztés helyett - egyszerűen lemaradtak.

De ne feledkezzünk meg arról, hogy a gazdaság tényezőivel a fejlett országok mennyire tudták befolyásolni, manipulálni a környező országokat. Az ipari fejlődés egy idő után kumulatívvá vált, majd gátolta a "periféria" országait. Itt követhetjük nyomon, hogy az oktatási színvonal mennyire meghatározó lehetett. Amely országok megkapták a kedvezményeket és fejlett oktatási rendszerük volt, rövid (Németország, Skandinávia), amelyeknek fejletlen oktatási rendszerük volt hosszabb (Olaszország, Spanyolország) idő múlva csatlakoztak a "centrum" országaihoz. Az adaptáció, a rugalmas alkalmazkodás szintje a neveléstől és oktatástól is függött. A "periféria" nem volt felkészülve arra, hogy a folyamatok részesévé váljon, sőt arra sem, hogy valamilyen formában reagálni tudjon.

Ez a protekcionizmus ezen országokban még további belpolitikai fejleményeket is rejtett magában. Az állam szerepe az iparoktatás szempontjából az alábbi három beavatkozásban nyilvánult meg leginkább.

(a.) Az egyik a modern intézményrendszerek kialakítása, amelyekhez más területekről kellett pénzeket elvonni. Láttuk, hogy Németországban az oktatással szemben foglaltak állást az iparosok. Az Egyesült Államokban pedig egyáltalán nem törődtek az alsóbb szint munkásainak képzésével. Az elvont pénzek miatt kialakulhattak elégedetlenségek is.

(b.) A másik a piaci tényezők befolyásolása, néha irányítása. Ez nehéz, pontos kormányzati munkát igényelt. Ha erős volt a beleszólás, akkor demokrácia-ellenességgel, ha gyenge beleszólás volt, akkor anarchiával vádolták a kormányokat.

(c.) A harmadik beavatkozási forma az elmaradottság felszámolása volt. Gyakorlatilag tehát minden intézkedés ennek megszüntetését, legalább csökkentését szolgálta.

Ez a nagyon vázlatos összehasonlítás, amely inkább csak tények felsorolása, is mutatja, hogy a magyar iparoktatás szervezete és intézményei ill. ezek száma és színvonala megfelelt az európai szintnek. A történelmi Magyarország egyes területei azonban jelentős különbségeket mutattak.

Fenti állításomat végül három szakmai iskola alapításának rövid leírásával szeretném bizonyítani:

- A pozsonyi ipartanoda felállításának ügye 1843-tól 1847-ig hivatali packázások miatt húzódott, majd 1847-ben felállítottak egy elemi tanodát. Az 1848-as évben már nem volt alkalom további iskolaalapítási döntések meghozatalára. Ezzel nem csak egy áldozatkész magyar várost fosztottak meg az iparoktatás fejlesztésének lehetőségétől, hanem az egész magyarság ipari felemelkedését hátráltatták. Az iskola ügyét az osztrákok ellehetetlenítették.^[264] A történet az említett cikksorozatban olvasható.

- A kassai felső ipariskola - elsőnek az országban - 1872-ben nyílt meg, mint magánintézmény. Az egész térségre kiható alapvető fontosságú intézmény volt. A társadalmi haladás élvonalába tartozó vezetőket nevelt. Ez a gépészeti szakoktatási intézmény a környezetében működő gépgyárakon keresztül szinte valamennyi iparágra döntő hatással volt, az ezek számára előállított gépeivel. Antal Ákos könyvéből pontos ismereteket szerezhetünk az előállított termékekről, amelyek mutatják az iskola által kifejtett iparfejlesztő hatást. A gyártmányok jegyzékében az alábbi faiparral kapcsolatos eszközöket és gépeket sorolta fel a szerző: fúrógép, csiszológép, fahasító gép, marógép, maró szerszámok, szalagfűrész, faeszterga. Itt készültek az alapvető faipari kéziszerszámok és eszközök is.^[265] Az iskolában asztalos képesítést is lehetett szerezni.

- 1879-ben alapította Trefort Ágoston a budapesti állami "Középipartanodát", amelyben 1883-tól képeztek faipari szakembereket is. Ez az intézmény mintaiskolaként kezdte meg működését. Az iskola folyamatosan fejlődött. A Középipartanoda egyes szakosztályai egy-egy szakma magas szintű tanításán, terjesztésén keresztül meghatározóvá váltak a történelmi Magyarországon. Kiváló tanárai és tanítványai tehetségének, szorgalmának, munkájának eredményeként, ebből adódó későbbi hírnevüknek köszönhetően nevelő tevékenységük döntővé vált az országban. Az iskola folytonosan bővülő szakosztályai az idők folyamán külön-külön intézményekké emelkedtek. Tulajdonképpen valamennyinek külön története van. A faipari szakosztály 1946-ban az újpesti faipari iskolával történő egyesülésekor vált a "Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola" történeti-, és elődiskolájává. Az iparoktatás kialakulása és iskolánk történetének ez utáni első szakaszát szeretném bemutatni a következő könyvekben.

A középipartanoda alapítása és fejlesztése azonban annyira fontos és kiemelkedő esemény volt a magyar iparoktatásban, hogy a külföldi intézmények munkájának vázlatos ismertetése, valamint a magyar iparoktatás és az előzőekben tárgyalt országok iparoktatásának összehasonlítása után nélkülözhetetlen a magyar iparoktatási szervezet kiépítésének részletes tanulmányozása is.

Az 1884-es ipartörvény döntő volt. Nálunk sokkal gazdagabb nemzetek nem tudtak ilyen törvényt alkotni. Még a törvényalkotó Matlekovits Sándor is merésznek tartotta. Erről írta Fernand Durbief volt francia miniszter a következőket:

"Az 1884. évi ipartörvénnyel elérték azt, hogy 1900-ban a tanoncoknak csak alig 7%-a nem járt iskolába; ... Nekünk ... több, mint 550 ezer olyan tanoncunk van, akik iskolába nem járnak."^[266]

Ezt a törvényt szabályozta az 1884: 27.496. sz. VKM rendelet. Az 1893. évi végleges előírás 1924-ig volt érvényben. Az 1884. évi törvény végrehajtása is lenyűgöző eredményt hozott. Mindössze 31 község nem állított fel tanonciskolát, az 1899/1900 tanévre pedig már ezek is állítottak.

Az eredmények között találtam egy nagyon fontos újpesti adatot is, amely szerint a millenniumi kiállításon elismerő oklevelet kapott:

"Községi iparos- és kereskedőtanoncz-iskola - Újpest: A szakrajzolás terén felmutatott eredményekért."^[267]

Az iparral foglalkozók számának alakulása a következő volt:

                           -----------------------
                           1857     406.616
                           1869     646.964
                           1880     788.970
                           1890     854.822
                           1900   1.305.447
                           1910   1.735.422 egyén.
                           -----------------------

Az ipari szakoktatásban részt vett tanulók létszámának alakulását így foglalhatjuk számszerűleg össze:

                       ------------------------------
                       1892/93    2.187
                       1896/97    3.566
                       1906/07    7.315
                       1913/14   23.914 tanuló.[268]
                       ------------------------------

Huszonkét év alatt 993% növekedés volt kimutatható.

Az elismerések, gratulációk sem maradtak el. Haldimann, a berni ipari tanműhelyek igazgatója 1908. november 7-én Szterényi József akkori államtitkárhoz ezt írta levelében:

"Jó szellem és munkaszeretet, amely az intézetben uralkodik ... Megelégedéssel tapasztaltam, hogy az önök ipariskolái az előállított munkadarabok gyakorlati értékesítésének alapján működnek, mert saját meggyőződésem szerint csak ily módon lehetséges a mesternél való képzést a szakiskolával előnyösen pótolni. Rövid magyarországi tartózkodásom alatt örvendetes benyomásokat szereztem."^[269]

A német ipariskolai tanári Közlöny-ben - "Zeitschrift für gewerblichen Unterricht"-ben - 1897-ben ezt olvasták az érdeklődők:

"Magyarország megmutatta, hogy mit teremthet rövid néhány év alatt az ügy iránti szeretet, a helyzet tiszta felismerése s a jóakarat."^[270]

A további részletek között a "mintaszerű" és a "fejlődőképes" jelzőkkel támasztották alá elismerésüket.

Jogosan voltak büszkék a dualizmus idején működő vezetőink munkájukra. Néhány év alatt rendkívül komoly eredményt ismerhettek el a hozzáértők, amely az iparosok véleményével megegyező volt. Nemcsak a szakmai hozzáértés, a szorgalom, a kitűnő szervezőmunka, az ügyért való szolgálat, a lehetőségekhez képest igen nagy pénzek befektetése, stb. döntötte el hazánkban az iparoktatás fejleszthetőségét és fejlődését, hanem az a tudat is meghatározó volt, hogy a dualizmus korában működő oktatási vezetőink mélyen meg voltak győződve igazukról és hittek az oktatás változtatni tudó, emberformáló erejében.

Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy az alábbiakban olvasható elfogult vélemény bizonyosan nagyon sokat ártott:

"Minden szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy van eredeti, önálló, magyar kultúránk és hogy itt nálunk Magyarországon, kizárólag magyar nyelven a legáltalánosabb, valamint pedig bármely szakbavágó speciális műveltséget is megszerezhetjük, anélkül, hogy külföldre kellene mennünk, sőt anélkül, hogy idegen nyelveket kellene tanulnunk."^[271]

A magyar kultúráról írtakkal természetesen egyetértek. Azzal is, hogy magyarul műveltséget is lehetett és lehet szerezni. De a nyelvtudás és a külföldi tanulmányutak akkor is és most is szükségesek voltak. Sajnos, nem ez volt a legnagyobb gond ebben a korban, amelyet így jellemzett Berend T. Iván:

"A változás, az átalakulás s egyben a változni nem tudás, az igazi átalakulásra képtelenség keveredett össze."^[272]

Bizonyos országok - köztük Magyarország - azonban nem voltak abban a helyzetben, hogy önálló gazdaságpolitikát folytassanak. Az Európában gyorsan terjedő szabadkereskedelmi rendszert a vezető nagyhatalmak sokszor rákényszerítették a védekezni nem tudó országokra, így hazánkra is. Az önellátás igénye azonban szintén terjedt. Az 1870-1880-as évektől egyértelművé vált a protekcionizmus, amely eldöntötte a térségen belüli erőviszonyokat és lehetőségeket.

"A szabadkereskedelemtől a protekcionizmushoz végrehajtott fordulat, még ha a védővámok emelése nem is jelentett maradéktalan elzárkózást, befelé forduló prohibíciót, egyértelműen jelzi a nyugat-európai dominanciával kialakult, ezer szállal és intézménnyel összekapcsolt világgazdasági nemzetköziség elleni erős nemzeti lázadást, amelynek élén ekkor a közép-, dél- és kelet-európai országok, valamint az Egyesült Államok állanak."^[273]

Így a világgazdaság fejlődése egy új szakaszához érkezett. A magyarok európai felzárkózása csak részben sikerült. Az átalakulás tehát részleges és befejezetlen volt. A teljes csatlakozás reménye és gyakorlata egyaránt a további történelmi korokra maradt.

Vissza a könyv tartalomjegyzékéhez!