A "Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola" 2008-ban ünnepelheti fennállásának 125. évfordulóját, amely nemcsak egy iskola, hanem egy iparág és több szakma nagy ünnepe lehet. A faipar egész történelmünk folyamán meghatározó iparág volt, már a "háziipari" szinten is. A fa felhasználhatósága és felhasználása mindig művészi lehetőségeket is hordozott magában. Az erdő, a fa ökológiai szerepe ma már közismert. Az élő fa felhasználása azonban igen sok ismeretet kívánt, amelyet csak a tapasztalatok rendszeres összegyűjtésével lehetett elsajátítani. A kidőlt törzsek hamar lebomlottak az erdő talaján. A rönkök kezelése lehetett az első fontos lépés, amit a szárítás és feldarabolás műveletei követtek. A deszka már az emberi kultúra egyik pompás terméke volt. E nélkül nem lenne kerék, szekrény, kocsi, faragott oltárkép, héttornyú katedrális. Két egyforma deszka sem létezik, ezért a kapcsolódásuk újabb megoldandó kérdéseket vetett fel, amelyekre adott válaszok ismét előbbre vitték az egész ipari tevékenységet. Egy keréknek, amelyet tizenhat darab akácfából készítettek el, minden darabja más és más. Az egyes alkatrészek, a kereket alkotó elemek geometriai megformálása és ezeknek a formáknak a kialakítása, megmunkálása már magas fokú elméleti és gyakorlati tudást tételezett fel. Ezen a ponton találkoztak össze az eddigi ismeretek és a speciális faipari anyagismeret és technológia kérdései, amelyek új szempontokat adtak az elméleti tudományoknak is. Természetesen ez bármilyen másik fából készült tárgy esetében is igaz. A faipar fejlődése ezért három döntő tényezőnek volt köszönhető:
(1.) Saját tapasztalatok folyamatos alkalmazása.
(2.) A tudományos felfogások beépülése a faipari gyakorlatba.
(3.) A faipar által felvetett problémák felismerése és megoldása.
Amíg az ismeretek apáról fiúra szálltak, még titkolni is lehetett bizonyos részleteket és eljárásokat. Aki előbbre volt a saját tapasztalatok megszerzésében, az előbbre volt ezek alkalmazásában is. Nagyon fontos kiemelni, hogy már ekkor, több ezer évvel ezelőtt a gyakorlati használhatóság mellett megjelent a művészi kivitelezés is. Magyarországon ez a tevékenység a katolikus egyház irányította ipari fejlődés időszakára esett, amellyel kapcsolatosan sok ismeretünk lehet a kolostorok mellett kialakított és folyamatosan működő műhelyekről. Ebben a munkámban ezzel az időszakkal nem foglalkozhattam. A céhek működésének kérdéseit is csak annyira mutattam be, amennyi szükséges volt az intézményes iparoktatás kialakulásának bemutatásához. A céhekben már igen sok ismeretet halmoztak fel és adtak tovább sajátos zárt rendszerükben, amely az ipar és a kézművesség további fejlődését hozta létre.
Hazánkban a dualizmus korszakában több tényező természetes és ugyanakkor szerencsés egybeesése alapozta meg a bevezetőben vázolt nagy és látványos fejlődés lehetőségét. Ebben az időszakban a Horváth Márton által feltárt kérdéscsoportok legtöbbje a magyar ipar, a magyar oktatás napi alapkérdéseit jelentette, amelyek az ekkor kialakult iparoktatás megoldandó problémái is voltak.
A századforduló hazai pedagógiai gondolkodásának egyik legfontosabb felismerése, majd az eredmények alapján a legnagyobb sikere az iparoktatás kialakítása és fejlesztése volt, amelyet igen magas szinten és kellően differenciált módon oldottak meg a korszak egyes vezetői. E munka és irányítás során össze kellett hangolni az Európában ekkor megjelenő összes szellemi irányzatot, a gépesítés és az ipar által felmerült gyakorlati kérdéseket, az iparoktatás kapcsán felbukkanó összes szervezeti és didaktikai feladatot, ki kellett képezni az egyes iskolák tanárait, vezetőit, meg kellett oldani a politikai és gazdasági problémákat és az iparban dolgozó növekvő számú, de rendkívül eltérő képességű, szorgalmú és lehetőségű emberek képzését is. Az iparoktatásban már ekkor elvált a tömeg- és az elitoktatás. Már ekkor kénytelenek voltak esti és felnőttoktatási problémák megoldásával is foglalkozni.
A nemzetközi elismerés, az országos siker, az önkormányzatok eredményei és az egyének boldogulása szerencsésen összekovácsolódott. Az iparosok életében ez úgy jelentkezett, hogy az egzisztenciájuk kialakíthatóvá vált. Mindenki úgy érezte, hogy a siker a munka és a tanulás eredménye. Jól érezték, valóban annak volt köszönhető az egész. A vezetők munkája alapján pedig egy teljes iskolarendszer alakult ki, amely további nagy reményekre jogosított mindenkit.
Már a királyi rajziskolákkal megkezdődött, majd a kiegyezés és az I. világháború közötti időszakban kialakult tömeges intézményes iparoktatás fejlődésének részletes ismertetése után szükséges néhány általános következtetést levonni az újkori oktatás legnagyobb eredménye, a szakoktatás kiépítésével kapcsolatosan.
Az első szembeötlő tény az, hogy az intézményes iparoktatás fejlődésekor is bebizonyosodott - az a már sokkal korábban ismert elv -, hogy a megszerzett tudás, szakismeret bevezetéséhez, alkalmazásához, a gyakorlati tevékenységek elvégzéséhez nagyfokú szabadság, az öntevékenység lehetősége, a kreativitás érvényesülése szükséges; ugyanakkor ennek a tudásnak, szakismeretnek a megszerzéséhez rugalmasan fejleszthető iskolarendszer, az igényekhez és a lehetőségekhez alkalmazkodó tantervek, nagyvonalú és átfogó szervezőmunka, alapos, következetes és szigorú tanítás, nevelő-oktató munka kellett.
Láthattuk, hogy az 1872-es törvény adta iparszabadsággal alig vagy egyáltalán nem tudtak élni az iparosok. Ennek döntő oka a műveltség hiánya volt. A következetes és szigorú iparoktatás beindítása után - már az 1884-es törvény tükrében - fantasztikus eredményeket érhettek el az ipar és az oktatás területén.
Érdekes megfigyelést tehetünk az iskolarendszereket bemutató táblázatokat szemügyre véve is. Az I. Ratio Educationis által megfogalmazott rendszerben a harmadik elemi osztály elvégzése után volt egy elágazás. Lehetett folytatni a tanulmányokat az ipar irányában, vagy beiratkozni a gimnáziumba. Az iparosok által igényelt és kezdeményezett iskolaalapítási kísérletek éppen ezeket a lehetőségeket kívánták kibővíteni. Ez azonban csak a népoktatás törvényes lehetőségének biztosítása és gyakorlati megindulása után vált lehetségessé. Trefort Ágoston rendszerében már az elágazások nagy sokaságát találjuk. Az elemi iskolai osztályok után következhetett polgári, reál, ipari, gimnáziumi osztály egyaránt. Az átmenet ezekbe az iskolákba nem csak egy időpontban történhetett, hanem a további évfolyamok során is, különbözeti vizsgákkal. Így több szempont szerint válogathattak a szülők és a tanulók, kezdve attól az alapvető lehetőségtől, hogy földrajzilag melyik intézmény volt hozzájuk közel, folytatva azzal, hogy melyikbe akarták járatni gyereküket, egészen addig, hogy a gyerek képességei és szorgalma, a szülők anyagi lehetősége megfelelt-e az elvárásoknak. Bizonyos megoldások a felnőttképzés alapjait vetették meg hazánkban.
Részletesen leírtam, mennyire körültekintően, differenciáltan történt a tanonciskolában a tanulócsoportok kialakítása. Az osztályok szervezése a tantestület döntése alapján valósult meg. Ekkor figyelembe vették az eddig elvégzett osztályok számát, a tanuló tudását, külön a rajztudását, a tanonc-szerződés előírásait és a műhelyi elfoglaltságot is. A gyakorlat szempontjából alapvetőnek bizonyult az a megoldás, amelyet fokozatos beléptetésnek nevezhetünk. E szerint magasabb elemi osztály elvégzése magasabb tanonc-iskolai osztályba való beiratkozásra jogosította a tanulókat. Az elemi iskola rendszerének fejlődése következtében pedig egyre többen végezték a kötelező hat elemi osztályt, így a tanonc-iskolába történő átlépés fokozatosan magasabb korosztálynál következett be, amely tovább javította a tankötelezettség előírásainak érvényesülését.
Az iparoktatásban résztvevő tanulók tömeges képzése mellett azonban már az első iskolaalapítási kísérleteknél több különböző hatás és ok eredőjeként felmerült egy minta-iskola alapításának szükségessége is.
Ez az igény a "Budapesti Állami Középipartanoda" megalapításához vezetett.
Munkám során igyekeztem részletesen összegyűjteni a középszintű iparoktatás kialakulásának és fejlődésének megértéséhez szükséges valamennyi adatot és tényt, amelyek a korszak csodálatos eredményeit szemléletesen bemutatták, próbáltam azokat legalább röviden leírni. Ezek a vázolt történelmi, társadalmi, gazdasági, folyamatok és a vezetők nemzeti, szakmai és emberi érdekei szerencsésen egybeestek a tömegek érdekeivel és akaratával, amelynek köszönhetően az iparosok eljutottak az intézményes iparoktatásban való részvételig. Ez a századforduló legnagyobb iskolai feladata volt. A korszak legnagyobb pedagógiai célkitűzése és eredménye is egyben, amelyet európai mércével mérve is kimagasló szinten valósítottak meg a magyarok.
Könyvem Széchenyi István egyik gondolatával kezdődik, és befejezésként is szeretném őt idézni, mert alábbi gondolatát - melyet az általam vizsgált történeti korban sokan osztottak - szeretném tanítványaim, barátaim, minden olvasóm figyelmébe ajánlani:
"Minden nép, egyet sem véve ki, csak magában,
t.i. fiaiban hordozza az élet s dicsőség vagy a
halál s szégyen csíráját."