AZ IRODALOM KÜLSŐ FELTÉTELEI
AZ IRODALOM TARTALMI JELLEMZŐI
A SZERZŐK
A MŰVEK

AZ IRODALOM KÜLSŐ FELTÉTELEI

A Kárpát-medence az Árpád-korban nagy kultúrák határterületén feküdt, ebből következőleg a magyarok országa soknyelvű kulturális egység volt. Ennek a soknyelvűségnek azonban kevés írott emléke maradt az utókorra, amely az irodalom születésére utalna. A magyarországi muzulmán közösségek ismereteink szerint rendelkeztek a hitük gyakorlásához szükséges írásbeliséggel, csak így kerülhetett a 12. század folyamán arab nyelvű kódex Magyarországról a korveyi bencés apátságba, illetve Magyarországi Tádé Arisztotelész-fordító az 1170-es években a hispániai Toledóba. Az sem zárható ki, hogy az élénk kereskedelmi tevékenységet folytató mohamedánoknak használati írásbeliségük is volt. A görög szertartású egyházi intézményeknek - melyeknek virágzása egészen a 13. század elejéig kimutatható - szintén birtokukban voltak a megfelelő liturgikus könyvek.

Emellett, amint a veszprémvölgyi monostor görög nyelvű alapítólevele mutatja, Szent István korában kísérlet történt a görög nyelvű hivatali írásbeliség meghonosítására is. Ebben a tekintetben igen nagy annak a ténynek a jelentősége, hogy a 12. század első felében éppen Magyarországon történt meg egyik legjelentősebb bizánci teológus nyugati befogadása (recepciója): Cerbanus, a velencei származású klerikus a pásztói monostorban találta meg és fordította görögről latinra Maximos Homologétés (= Confessor, Hitvalló) Peri agapés (= A szeretetről) című művét, valamint Ioannész Damaszkénosz Ekdosis (= Kiadás) című művének néhány fejezetét.

A magyar nép ajkán élő, szórakoztató jellegű irodalomból apró töredéket tartott fenn a 12-13. század fordulójáról Anonymus munkája, igaz ugyan: csak latin fordításban. A kutatók egységesen jokulátor-ének töredékének tartják a 25. fejezet idézetét: "Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni, mint ahogy a regöseink mondják: "Maguknak ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek."" Emellett az Árpád-kor utolsó évszázadában már kis számú magyar nyelvű műről is vannak ismereteink. Első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés az egyházi beszéd, az Ómagyar Mária-siralom a liturgikus költészet, a korban későbbi, de 13. századi nyelvállapotot tükröző Königsbergi töredékek és Gyulafehérvári sorok a prédikáció és a teológiai értekezés műfaját képviselik.

Egyes kutatók - elsősorban az antik és középkori epika hősneveinek (Trisztán, Hektor, Heléna, Ehellős [Akhillész], Roland-Loránt, Olivér, Elefánt [Olivant]) elterjedtségéből illetve a délszláv Trója-regény bizonyos nyelvi sajátosságaiból kiindulva - a nyugati lovagi epika darabjainak (Trója-regény, Nagy Sándor regény, Roland-ének) 13. század elején született magyar nyelvű fordításaival is számolnak, ezeknek tényleges egykori megléte azonban ma még nem kellően bizonyított. Első összefüggő nyelvemlékeink ugyanakkor alapot adnak ahhoz, hogy az Árpád-korban magyar és latin nyelvű irodalmat különböztessünk meg.

A nagyobb mennyiségben korunkra jutott Árpád-kori irodalom nyelve azonban túlnyomórészt latin, méghozzá ennek is középlatin néven ismert, Karoling-korban kiteljesedett válfaja. A latin nyelv korszakunkon belüli egyeduralmát indokolja a kora középkori irodalom alapvetően egyházias jellege és műfaji kötöttsége, valamint a középkor egyetemességre törekvő gondolkodásmódja, de nem elhanyagolható az a tényező sem, hogy a használatban lévő ábécé a latin hangrendszer kifejezésére volt leginkább alkalmas. A latin uralkodó szerepét illetően változás csak a 15. század végével következett be Magyarországon, de még ekkor is aránytalanul kevés magyar nyelvű mű született. A latin nyelv Nyugaton is megőrizte vezető szerepét az egész középkoron át, annak ellenére, hogy például a 12. századtól kezdve a német nyelv a latinnal szemben a középkor végére jelentős helyet vívott ki magának az irodalomban és az írásbeliségben.

A középkorban a latin bár iskolában tanult nyelv volt, de nem volt holt nyelv a szó mai értelmében. Számos területen - a diplomáciától az irodalomig - a különböző anyanyelvű, iskolázott emberek egymás közti érintkezésére szolgált mint afféle nemzetközi anyanyelv. Szent Istvánról legendájában feljegyezték, hogy jártas volt a grammatikában, s ez valószínűleg annyiban nem is áll távol az igazságtól, hogy érthetett latinul, csakúgy mint a fia, az 1031-ben elhunyt trónörökös Imre herceg. A "Könyves" melléknevet kiérdemelt Kálmán királyról, akit kora ifjúságától püspöknek neveltek, s talán váradi püspökké fel is szenteltek, lengyelországi forrás jegyezte fel, hogy a világ akkori valamennyi uralkodója közül a legtudósabb volt. Az első név szerint ismert világi írástudó, Fulco vendég a 11-12. század fordulóján érkezett külföldről Magyarországra, ahol is írni-olvasni tudásával kereste meg a kenyerét.

Valószínű, hogy itáliai eredetű volt az az Adalbert főúr, akit II. Géza király Szicíliába küldött követségbe: végrendeletében könyvet is hagyott a pannonhalmi monostorra. Követként és könyv birtokában bizonnyal értett latinul, talán olvasni is tudott. Különös figyelmet érdemel a 13. század első felében élt Csák nembeli Miklós (1212 előtt -1239), akit bátyja, Csák nembeli Ugrin győri püspök, majd később esztergomi érsek neveltetett. Három végrendelete közül az 1231. évit saját maga fogalmazhatta, legalábbis személyes hangvétele és igényessége erre vall. Eszerint a világi birtokosok egy - minden bizonnyal kis létszámú - csoportja ismerte és használta a latin nyelvet. A középkor első felében a kötelező érvényű prózai stíluseszmény a rímes próza volt, melyet a 12-13. század fordulóján váltott fel a ritmikus próza.

Az iskolázás

Az irodalmi alkotás alapvető eszközét, a latin nyelvet a középkori tanulók az alapszintű oktatásban ismerték meg. Szent István korára vonatkozólag rendelkezünk az első adattal, mely szerint a pannonhalmi monostorban már az 1010-es években, tehát bő egy évtizeddel az alapítás után működött iskola: első név szerint ismert tanulója Mór, a későbbi pannonhalmi szerzetes és apát, végül 1036-tól pécsi püspök, aki 1064 táján írt művében említi, hogy gyermekkorában iskolás fiú (puer scolasticus) volt Pannonhalmán. A Gellért-legenda szerint 1030 táján ez az iskola már hét, magyarul is prédikálni tudó szerzetest felszentelt papként küldött Gellért csanádi püspök térítő munkájának segítésére.

A 11. század második felében alakultak meg a székesegyházak papságából a székeskáptalanok, az ezek mellett működő iskolákban szintén megindult az alapszintű oktatás. A monostori és káptalani iskolákban a 12-13. század fordulójától az iskola felügyelője az olvasó szerzetes vagy kanonok (=lektor), a liturgikus ének oktatója az éneklő szerzetes vagy kanonok (=kántor) volt, a káptalanokban mind a lektor, mind a kántor a 13. század folyamán helyetteseknek (sublector, succentor) adta át a feladatát. A tanítás anyaga mintegy három esztendőn keresztül a zsoltároskönyv olvasása és emlékezetből való megtanulása lehetett. Az iskolai oktatás mellett a latin ismeretek elsajátítását jelentősen elősegítette a napi istentisztelet végzése: a naponta recitált latin szövegek emlékezetbe vésődtek, s értelmük az oktatás révén lassan megvilágosult.

A középkori oktatás ismeretanyagát elvileg a hét szabad művészet (septem artes liberales) foglalta magába. Ennek alsó tagozatában, az ún. triviumban rendszeres grammatika-, retorika- és érveléstechnikai oktatás folyt. Ideális esetben erre épült a quadrivium, a felsőoktatás anyaga: a zene, az aritmetika, a geometria és az asztrológia. A latin nyelv tankönyvéül Donatus későantik grammatikáját használták, de már Szent István korában szükségesnek látszott a magasabb színvonalú Priscianus-nyelvtan megszerzése is: Bonipert pécsi püspök Fulbert chartres-i püspököt kérte ennek megküldésére, Hartvik püspök pedig szerénységből arra hivatkozott, hogy ifjúkorában ugyan jól ismerte ezt a művet, de öregkorára feledésbe merült számára.

Az első név szerint említett magyarországi tanító, a Guden oklevelében, 1079-ben szereplő Gellért mester működési helyét sajnos nem ismerjük. Nagy hírre tett szert a 13. század második felére a veszprémi iskola, ahol a papi utánpótlásról gondoskodtak, s melyet 1276-ban Csák nembeli Péter nádor csapatai dúltak fel. Az iskola további működését IV. László király biztosította adományával, s adománylevelében a hét szabad művészetet tanító veszprémi iskolát némi túlzással a párizsi oktatáshoz hasonlította, sőt felemlítette, hogy az itt folyó jogi oktatás az ország jogainak védelmét szolgálja. A hazai iskolákban képzett papság többnyire az olvasás mellett írni is megtanult. Egy főpaptól a 13. század elejétől fogva legfeljebb a latin szöveg olvasását, egyházjogi és szónoklattani jártasságot kívántak meg, a magyarországi iskolák tehát a helyi igényeket minden bizonnyal kiszolgálták.

A 13. század elején fellépő domonkos rend a hithirdetés miatt megkövetelte tagjaitól a teológiai tanulmányokat. Minden tíz főt meghaladó konventben a lektor tartott előadásokat. Az önálló felső szintű oktatás, a budai domonkos studium generale (=főiskola) megszervezése azonban csak a 13. század végére történt meg. A 13. század második feléig a magyar domonkosok általában még külföldön szerezték képzettségüket.

A magasabb szintű képzés megszerzéséért a tanulni vágyóknak Magyarországról is külföldre, a 12. század közepétől Párizsba, majd a 12. század végétől Bolognába kellett menniük. A franciaországi iskolákban a teológia és az artes oktatása folyt (Párizs, Orleans). Mai fogalmaink szerint ezek bölcsészettudományi karok voltak, az észak-itáliai Bolognában római és kánonjogot (később orvostudományt és bölcsészetet is) tanítottak. Az egyetemeken a hallgatók megismerkedtek a használati (oklevél-) írás legmodernebb formáival. Ezek ilyen módon szinte létrejöttük pillanatában megjelentek Magyarországon is, és itt az íróműhelyekben adták tovább őket egymásnak a scriptorok.

Az ars dictaminis tankönyvekből az irodalmi alkotás elméleti és gyakorlati szabályait ismerték meg. Párizsból artium magister, Bolognából doctor decretorum címmel érkeztek haza a hallgatók, akiket általában a király vagy főpap-rokonságuk támogatott anyagilag. Az első magyarországi tanuló, aki Párizsban nyerte jogi képzettségét, Lukács, később egri püspök, majd esztergomi érsek volt a 12. század közepén. A főpap tudományokban való jártasságát III. Sándor pápa rendkívül nagyra értékelte. Részben az ő sugalmazására juthatott III. Béla arra a felismerésre, hogy kancelláriája megszervezése érdekében tervszerűen küldjön ifjakat a párizsi iskolákba.

Ezen tanulni vágyók közé tartozott minden bizonnyal III. Béla híres névtelen jegyzője is, aki Gesta-ja előszavában maga emlékezett meg arról, hogy magasabb tanulmányokat folytatott, valószínűleg Párizs vagy Orleans iskolájában tanult, s magisterként tért haza. Miklós, magyarországi klerikus volt az első magyar származású oxfordi diák, akit név szerint ismerünk. A 12-13. század fordulóján került Bolognába az a Magyarországi Pál, aki később az 1210-es években az ottani egyetemen kánonjogot tanított, majd domonkosként jött vissza Magyarországra. Az észak-itáliai városban a 13. században egyre több magyar szerzett jogi doktorátust, mígnem 1265-ben külön magyar nemzetet (natio) hoztak létre, melybe a magyarországi hallgatók egyesültek. A király támogatta hű klerikusainak tanulmányait, akik hazatérve az ország jogainak védelmezői, kancelláriai alkalmazottak és főpapok lettek.

Könyvek és könyvtárak

Az írással és olvasással való foglalkozás könyveket igényelt. Szent István király második törvénykönyvében rendelkezett arról, hogy a tíz falu által épített templomot a püspök lássa el a szükséges liturgikus könyvekkel. Ezen szerkönyvek jelentős hányada nyilván a térítőkkel külföldről került az országba. Egy részüket azonban már bizonnyal itt írták: a zágrábi püspökség 1090 körül történt alapításakor Esztergomból és Győrből kerültek szerkönyvek az újonnan alapított egyházhoz. A legrégibb Magyarországon írt kódex a garamszentbenedeki monostor 11. századi szakramentáriuma lehetett, melynek egy lapja maradt csak korunkra.

A könyvmásolás helye a monostorok és székesegyházak íróműhelye (scriptorium) volt. Bencés monostor scriptoriumában készült a 12. század végén a Szent István törvényeinek szövegét hiányosan tartalmazó Admonti-kódex, az István-legendákat fenntartó Ernst-kódex és a liturgikus szövegeket és történeti feljegyzéseket egyaránt őrző Pray-kódex, valamint a 13. században a pannonhalmi monostor oklevélmásolati könyve, a Liber ruber. A székesegyházak scriptoriumában másolták a 12. században a nyitrai evangéliumos és a gráci antifónás könyvet, s nem kizárt, hogy a királyi udvar íróműhelyében készült Anonymus munkájának egyetlen fennmaradt 13. század eleji másolata.

A legrégibb magyarországi hiteles könyvjegyzék 1090 körülről maradt ránk a pannonhalmi monostor birtokait és ingóságait összeíró oklevélben. Az összeírás nyolcvan kódexet sorol fel cím szerint, mivel azonban ezek mindegyikében több is lehetett, mintegy 200 önálló művet sejthetünk mögöttük. A könyvek elsősorban a mindennapi istentisztelet végzését és a bencés életmódot szolgálták, de a címek között megtalálható néhány antik szerző, Donatus latin grammatikája, Szent Mártonnak, a monostor védőszentjének életrajza, valamint Nagy Szent Gergely pápa, Szent Ágoston és Sevillai Izidor művei. A másik jelentős könyvjegyzék 1277-ből származik, amikor László mester, esztergomi nagyprépost a könyveiről és egyéb ingó és ingatlan javairól végrendelkezett. A testamentum összesen 18 könyvet sorolt fel, ami akkoriban igen nagy magánkönyvtárnak számított. Az első világi ember birtokában lévő könyveket Adalbert főúr végrendelete említette, melyet a tulajdonos a pannonhalmi bencés szerzetesekre hagyott. A magyarországi könyvek sorsának jellemző esete, egyben a kincs-jellegük bizonyítéka is a Csatári Biblia esete.

A közönség: az alkotás helyszínei

Az Árpád-kori magyarországi latin nyelvű irodalom termékei létrejöttük helyének tekintetében két csoportra oszthatók. Egy részük kolostori jellegű. Ezen művek szerzői a névtelenség homályában maradtak, céljuk elsősorban az, hogy az istentiszteleten olvasmányként használják fel őket. Szemléletük a román kor szellemiségében fogant: legfőbb elemük a végítéletre való készület, s ennek érdekében az attól való félelem felkeltése volt. Közönségként a szerzetes-szerzők számára általában a szerzetesközösségek illetve a világi papság jöhettek szóba, akik aztán közvetítették a megismert tartalmat magyar nyelvű prédikációikban a népnek. Szerepük a magyar irodalmi gondolkodás kialakulásában éppen ezért felbecsülhetetlen: közönség és közvetítők voltak egyszerre. Ebbe a csoportba sorolhatjuk Szent István nagyobb, Szent Imre, Szent Gellért kisebb és a Mór püspök által írt legendát.

A másik csoportot a király környezetében, az udvarban létrejött művek teszik ki. Szerzőik vagy néven nevezték magukat, vagy előbeszédeikben olyan írói öntudatról tettek tanúbizonyságot, melyből névtelenül is következtetni lehet személyiségükre. Közönségük a királyi udvar többé-kevésbé művelt világi, és a 12. századtól fogva magasan iskolázott egyházi rétege volt. Prózai stílusművészetük gyakran a költészet küszöbét is átlépte, rímes megfogalmazásaik néha versekké magasztosultak (pl. Anonymus utolsó sorai Tonuzoba történetéről, a Szent László-legenda himnusza László erényeiről). Ebbe a csoportba tartozik az Intelmek, Szent István kisebb legendája, Hartvik püspök munkája, Alberik törvénykönyve, a László-legenda, s jóformán az egész Árpád-kori történetírás, mely mindvégig szerves kapcsolatban volt a királyi kancellária alkalmazottaival.

AZ IRODALOM TARTALMI JELLEMZŐI

A jogi vagy hivatali írásbeliség is hordoz olyan jegyeket, amelyek miatt nem zárhatjuk ki az irodalom köréből. Ide sorolhatók az oklevelek, törvények és zsinati határozatok, melyek szinte kivétel nélkül az uralkodói és főpapi kancelláriákban, valamint a káptalani és monostori scriptoriumokban jöttek létre, ahol többnyire a történeti művek is születtek. Az oklevelek arengái és narrációi befogadó és elbeszélő jellegüknél fogva alkalmat adtak az igényes megformálásra. Az írott művek sorában ezek a szövegek maradtak ránk a legnagyobb számban, az Árpád-korban is sokszorosan túltesznek az ún. elbeszélő (narratív) jellegű szövegek összességén.

Tisztán tudományos jellegű, értekező irodalom Magyarországról csak kis számban maradt fenn az Árpád-korból, ez is főleg teológiai-filozófiai (Szent Gellért Deliberatioja) és jogi (Paulus Hungarus művei), valamint államelméleti (István király Intelmei) köntösben jelentkezett. Történeti és elbeszélő irodalom az Árpád-kori Magyarországon nagyobbrészt história volt, vagyis a múlt történetét dolgozta fel (krónikák és geszták, legendák), kisebb részben emlékiratként vagy kortörténetként íródott (Rogerius mester Siralmas éneke, Riccardus jelentése Julianus barát útjáról). A költészet túlnyomórészt egyházi illetve liturgikus költészetként jelent meg, hozzá képest jóval kisebb számban voltak jelen a világi líra képviselői (pl. Planctus), ezek is többnyire fogadalmi feliratok (Gizella-kereszt, a koronázási palást feliratai) és sírversek (pl. IV. Béla sírverse) voltak.

A művek tartalmi besorolása

Az Árpád-korból kis számban maradtak ránk magyar nyelvű irodalmi művek (pl. Halotti beszéd és könyörgés), melyek többnyire szigorúan követték a latin eredeti szerkezetét, ha volt ilyen, de mindenképpen igazodtak a latin nyelv stílus- és műfaj-követelményeihez. Az irodalom nagyobb része azonban középlatin nyelven íródott, s így hagyományozódott ránk. Élesebb határvonal húzható meg az egyházi és a világi irodalom között. Az egyházi irodalom célja, közönsége és funkciója merőben eltért a világi irodalométól: főleg az istentisztelet (=liturgia) szövegeinek színesítését, gazdagítását szolgálta, erkölcstanító célzattal született, egyházi és szerzetesi közönséghez szólt, feladata pedig a vallási eszmék és az egyházias felfogás széles körben való elterjesztése volt.

A világi irodalom ezzel szemben az emberi emlékezet fenntartása és a szórakoztatás céljával keletkezett, az udvar főpapi és főúri, mindenképpen világias életet élő közönségéhez szólt, s feladata a politikai-uralmi eszmék hordozása és terjesztése volt. Formailag ugyan nem ritkán a világi irodalom is egyházi köntösbe öltözködött, tartalmi-esztétikai elemzése azonban világosan árulkodik jellegéről. A világi irodalom körébe tartozó kérdés a lovagi/udvari irodalom létének problémája. Bár számos jel mutat arra, hogy a nyugati lovagi/udvari kultúra nem egy jelensége a 13. század elejétől Magyarországon is meggyökeresedett, mivel ezek elsősorban külsőségekre szorítkoztak, a tartalmi jegyeket pedig többnyire nélkülözték, nem beszélhetünk lovagi/udvari irodalomról a szó szorosabb értelmében az Árpád-kori Magyarországon. E negatívum hátterében a társadalmi hordozó közeg hiánya rejtőzhet.

Az irodalom korszakai

Az Árpád-korban a latin nyelvű irodalmi alkotás folyamatos volt, kivétel nélkül minden uralkodótól maradtak fenn oklevelek (vagy ezekre való utalások, pl. egy leszakadt ólompecsét Péter királytól), amelyeknek írói a kancelláriákban tanultak idősebb pályatársaiktól, és az oklevél-átírások során mintapéldányokként felhasználták elődeik okleveleit. Szinte mindegyik Árpád-házi uralkodó udvarában dolgozott történetíró, aki másolta, átdolgozta vagy éppen összedolgozta és továbbírta a korábbi krónikák kódexeit. Az ugyan nem meglepő, hogy az elsődlegesen liturgikus célokra alkotott legendákat 1301-ig ismerték és forgatták, az már talán inkább, hogy Szent István Intelmeinek hatása mindvégig folyamatosan kimutatható.

A folyamatosság mellett azonban jól felismerhetők olyan korszakok, amelyek idején az irodalom intenzívebbé vált. Szent István kora után az első ilyen korszak László (1077-1095) és Kálmán király kora (1095-1116), amikor nemcsak oklevelek, de legendák, krónikák, törvényszövegek egyaránt születtek, megjelent az írói öntudat, és a jogi írásbeliség mind szélesebb körre terjedt ki. A fellendülés minden bizonnyal szerves kapcsolatban volt a keresztény hit és intézményrendszer megszilárdulásával, aminek külső jele a szenttéavatásokban mutatkozott. A második kimagasló csúcspont III. Béla uralkodásának ideje (1172-1196), amikor a jogi írásbeliség a kancellária megszervezésével intézményesült, Béla udvarában regényes gesztát írt Anonymus, s világias életszemléletet tükröző életrajzot a Szent László-legenda szerzője.

A Béla-kori békés konszolidáció ösztönző hatása mellett bizonyos tervszerűség ismerhető fel a két mű eszmei tartalmában, illetve abban, hogy Béla klerikusokat küldött Párizsba. Az uralkodó - talán ifjúkora bizánci tapasztalatai is segítették ebben - bizonnyal felismerte az írásbeliségben rejlő uralmi propaganda-lehetőségét és szükségszerűségét. Emellett kétségtelen az országon átvonult német császári kereszteshadak hatása is. A harmadik kiemelkedő időszak V. István és IV. László kora, amikor is a társadalomelméleti alapozású krónikaírás, himnuszköltészet és levélírás vált intenzívvé. Ez utóbbi fellendülés a társadalmi átalakulás feszítő problémáiban gyökeredzett, ekkorra indult el ugyanis véglegesen a Szent István-i intézményrendszer bomlása, és adta át helyét modernebb politikai és társadalmi formáknak.

Az Árpád-kori irodalom hagyományozódása

A középkori szövegek a könyvnyomtatás feltalálásáig olyan kéziratos kódexekben hagyományozódtak, melyeknek az anyaga a 14. századig kizárólag a pergamen, azután többnyire a kínaiaktól arab közvetítéssel megismert, a pergamennél olcsóbb papír volt. A lehető legritkább esetben maradtak fenn a szövegek szerzői kéziratokban (autographon), de Magyarországról olyan szöveg sem ismeretes, melyet a szerző jóváhagyott volna. Legtöbbnyire olyan másolatok állnak rendelkezésre, melyeknek az eredete már nem, vagy csak a másolás során elkövetett hibák továbböröklődéséből ellenőrizhető. Korai időkben keletkezett műveknek a kéziratai gyakran igen későiek, sőt vannak olyan munkák, melyeket csak az ősnyomtatványok tartottak fenn.

A kéziratokat kezdetben a monostorok íróműhelyeiben, a javaközépkorban uralkodói és főpapi udvarok kancelláriáiban, végül a középkor végén üzemszerűen működő manufaktúrákban másolták. A sokszorosítás a késő középkorban kapcsolatban volt az egyetemi oktatással is. A kódexek nagysága a kis nyolcadrét (oktáv) formától a nagy fólióig különböző lehetett, az íveket ennek megfelelően hajtogatták ívfüzetté. A szöveget egy vagy két hasábban rendezték el az oldalakon, és a latin írás korszaknak megfelelő típusával írták. Különbséget lehet tenni kurzív írással írt, dísztelen, használati jellegű kódexek és a megrendelő kívánsága, a kézirat célja vagy tartalma miatt költséges módon előállított díszes kéziratok között, melyeket gazdagon díszítettek iniciálékkal és miniatúrákkal.

Vannak olyan kódexek, melyekbe csak egy művet másoltak, s vannak olyan gyűjteményesek, melyekben több azonos vagy eltérő tárgyú mű követi egymást (előfordul az is, hogy a későbbi használó köttetett össze eltérő munkákat tartalmazó kéziratokat egy kötetbe). A másolás során a kéziratokat gyakran kiegészítették, megjegyzésekkel látták el, nem ritkán teljesen átdolgozták. Hogy egy műnek milyen a hagyományozása, azt a kéziratok kora, száma és minősége dönti el. Az ókori szerzők közül Vergilius munkájának már a 4. századból, Ovidiusnak csak a 9. századból, végül Propertiusnak csak a 12. századból származik az első fennmaradt kódexe.

A kéziratok számát műfaji tényezők is befolyásolták. A használati célokat, a liturgikus és jogi, valamint oktatási igényeket kielégítő műveket igen nagy számú kézirat tartotta fenn szerte Európában: több mint 8000 Vulgata-kézirat van, 1000 körül van a népszerű Legenda Aurea, Donatus nyelvtana, 400 körül Szent Ágoston Isten városáról írott műve, Isidorus püspök enciklopédiája, Boethius Vigasztalásai kéziratainak száma. A történeti művek átlag 50, legfeljebb 200 kéziratban hagyományozódtak. A legelső teljes nyomtatott könyv a Biblia volt 1455-ben, ezt követték Szent Ágoston (1467) és Vergilius (1469) egyes műveinek első kiadásai (editio princepsei). A szöveghagyományról a művek kritikai kiadása tájékoztat.

A legkorábbi és a legtöbb magyarországi kézirat liturgikus tartalmú. A szorosabb értelemben vett irodalmi szövegek közül Szent Gellért munkájának és Anonymus művének a kéziratát a szerzőkkel közel egykorúan másolták le (Anonymusét legfeljebb három évtizeddel a szerző halála után). Ezek egy-egy kéziratban hagyományozódtak csak. Szent István kisebb és nagyobb legendájának legkorábbi kézirata a 12. század végén íródott (Ernst-kódex), de későbbiek is vannak. Ugyanígy a Kálmán-kori zsinati határozatok (a Pozsonyi Évkönyvvel együtt) 12. század végi kódexben őrződtek meg (Pray-kódex), de a 12-13. század fordulójáról származik az Imre- és a kisebb Gellért-legenda legrégibb kódexe is.

Nem volt ilyen szerencsés Hartvik püspök munkája, melynek a legkorábbi, ép szöveget tartalmazó másolatai 14-15. századiak. A nagyobb Gellért-legenda 14. századi kódexben, a László-legendák szövege csak 15. századi kódexekben és egy ősnyomtatványban (incunabulum) maradt fenn. Az Intelmek és László törvényei csak a 15. századi Thuróczy- és a 16. századi Ilosvay-kódexben olvashatók. István törvényeinek ugyan a legrégibb kézirata a 12. századi Admonti-kódex, ám ez nem tartalmazza az összes törvénycikkelyt, vele szemben a Thuróczy- és az Ilosvay-kódex teljes, s számos ponton jobb szöveget ad. Rogerius mester Siralmas énekét csak ősnyomtatvány, Thuróczy János krónikája tartotta fenn. A legrosszabb sors Kézai Simon gesztájának jutott: feltehetőleg egyetlen teljes kézirata a 18. század végén elkallódott, csak 18-19. századi másolatai ismeretesek jelenleg.

Bonyolult az Árpád-kori magyar krónikák kérdése. Számos kézirat - köztük a Képes Krónika díszkézirat - fenntartotta a korábbi krónikák szövegét, feltehetőleg szöveghűen, de a későbbi szövegváltoztatások biztos meghatározása ma már szinte lehetetlen. Mivel a szövegük I. Károly, illetve I. Lajos uralkodásáig folyamatos, annak a kérdésnek a megítélése is bizonytalan, melyik rész milyen korú szerzőnek tulajdonítható. Reményre ad ugyanakkor okot, hogy kötéstáblából krónika-töredék (fragmentum) is került elő az utóbbi évtizedben.

A legkorábbi Magyarországon nyomtatott mű a Budai Krónika, melyet Budán Karai László költségein Hess András 1473-ban nyomtatott ki, ezt - immár ugyan külföldön, Brünnben és Augsburgban - követte a magyar krónikák szövegét szintén fenntartó Thuróczy-krónika 1488-ban két kiadásban. Egy 15. század végén Strassbourgban (1486), Velencében (1498, 1512) és Krakkóban (1511, 1519) több ízben is kinyomtatott ősnyomtatványban jelent meg a Hartvik-féle István-legenda, az Imre-legenda, a László-legenda és a vágvölgyi remeték Mór-féle legendája első kiadása (Temesvári Pelbárt legenda-kivonataitól és a nyomtatott breviáriumoktól jelen esetben eltekinthetünk). Velük szemben Anonymus első kiadása felfedezésének évében, 1746-ban látott napvilágot, Gellérté csak 1790-ben.

Meg kell emlékezni arról a tényről is, hogy jelentős számú irodalmi alkotás elpusztulhatott, amiről egyáltalán nem tudunk. Néhány elveszett műre ugyanakkor maradtak fenn utalások. Tudjuk például, hogy Gellért püspöknek voltak más művei is: értekezett a Szentháromságról és kommentálta Pál és János apostolok leveleit (a prédikációiból, melyekre a legendákból korábban is következtetni lehetett, néhány töredéket újabban sikerült fellelni). Ugyanez a helyzet Bernát spalatói érsekkel, Imre király nevelőjével is, akinek az eretnekek ellen írt munkája és szentbeszédei szintén elvesztek. Anonymus is megemlékezett egy munkájáról, melyet tanulóéveiben írt a trójai történetről és a görög háborúkról - az idők folyamán ez is elkallódott. De önálló formában elveszett szinte a teljes Árpád-kori történetírás. Oklevelekről és levelekről, melyek ma már nincsenek meg, számos későbbi említés szól. És akkor még nem is szóltunk a majdnem teljesen elveszett magyar nyelvű irodalomról...

A SZERZŐK

A másik legendaírónk, aki maga árulja el a nevét, Hartvik püspök: "Urának, Kálmánnak, a kimagasló királynak Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet végső határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja." A püspök-szerző irodalmi igényessége és képzettsége, valamint írói öntudata nyilvánul meg abban, hogy műve elé ajánlólevelet írt. Az ajánlólevél, a levél és az oklevél szerkesztésének alapszabálya az ars dictaminis szerint, hogy a címzett megnevezése után a levélíró is megnevezze magát (intitulatio). A misszilis levelek küldőit (ezeknél és az okleveleknél természetesen különválasztandó a kibocsájtó és a tényleges író) ugyanilyen módon ismerjük.

Kivételes esetet képez az Imre-legenda, mivel egy szerencsés véletlen folytán szerzőjét azonosítani lehet azzal a Fulco vendéggel, akinek életrajzi adatai egybeesnek a legendából nyerhető, szerzőre utaló adatokkal.

A törvények szerkesztői többnyire szintén a névtelenségbe burkolóztak, közülük csak Hartvik püspök kortársa, Kálmán király törvényeinek megszövegezője, Alberik árulta el kilétét: "Seraphinnak, az isteni erények tüzével égő érseknek, Albericus, ámbár csak egyike a legkisebbeknek, mégis az égi szemlélődés palotájában az istenségnek elhivatott szolgája." Rá ugyanaz érvényes, mint Hartvikra.

Értekezések esetében elvileg a szöveghagyomány tartotta fenn a mű címében a szerző nevét, miként Gellért püspök esetében: "Gellértnek, a marosvári egyház püspökének értekezése "A három ifjú éneké"-ről a tudós Isingrimusnak". Hogy az Intelmek latin megszövegezőjének nevét nem ismerjük, annak az az oka, hogy a hagyomány már a 11. század végén Szent István királyt tartotta a tényleges szerzőnek.

A beszédek (sermók) szerzőit csak akkor ismerjük név szerint, ha az őrző kódex egyéb tartalma utal rá, mint Benedek váradi püspök beszédeinél is, ugyanakkor szabályos a névtelenség a Pécsi beszédek címen ismert gyűjtemény esetében.

Végezetül maradtak a történeti munkák. A Pozsonyi évkönyv feljegyzéseinek szerzőjét nem ismerjük, legfeljebb azt lehet sejteni, hogy első, 1060-ig terjedő részének írója valószínűleg pannonhalmi bencés volt. A krónikaírók személyére is csak következtetni lehet a 12. század vége előtt. Az ősgesztát I. András és Salamon korára keltező tudósok körében a Tihanyi alapítólevél és a krónika szövege közti stiláris hasonlóság és a krónika Miklós püspökről szóló híre miatt felmerült, hogy ezt a munkát Miklós veszprémi püspök, a Tihanyi alapítólevél írója írta. A krónika Szent László életéről szóló fejezeteiből következtetve felmerülhet az 1099-ben meghalt Rád nembeli Koppány püspök neve a Gesta regis Ladislai szerzőjeként.

Ákos mester pályájának adatai alátámasztják azt a lehetőséget, hogy ő írta az V. István korában keletkezett gesztát. Kézai Simon ajánlólevélben nevezte meg magát: "A győzhetetlen és hatalmas harmadik László úrnak, Magyarország legdicsőbb királyának, Kézai Simon mester, az ő hű papja, azt kívánja, hogy ahhoz áhítozzék, akinek szépségét a nap és a hold csodálja." Rogerius mester nevét a tatárjárásról szóló kortörténeti értekezés szöveghagyománya a címben tartotta fenn, csakúgy, mint Riccardus fráterét jelentése. Julianus barát levél formában írta meg jelentését, így természetesen az intitulatioban megnevezte önmagát.

Egyetlen esetben a szerző megnevezi önmagát - mégsem ismerjük a nevét: a regényes geszta szerzője, Béla király jegyzője, Anonymus, aki a teljes nevét köteles írói szerénységből elhallgatja, ezzel tesz eleget a captatio benevolentiae követelményének. Csak annyit árul el belőle, hogy P. betűvel kezdődött, ezzel ad okot rengeteg találgatásra. Személyét a kutatók III. Béla halála utáni időszak főpapjai közötti Péterekben keresték, először Péter esztergomi prépostban, újabban Péter győri püspökben. A szerző művének ajánlólevelében annyit árul el magáról, hogy "magister", s egykoron a jó emlékezetű Béla király jegyzője volt, az iskolában pedig együtt tanult N. kezdőbetűs barátjával, akinek a kérésére a mű megírásába kezdett. Abban megállapodni látszik a tudomány, hogy az említett Béla király III. Béla kellett legyen (1172-1196). III. Bélának a fennmaradt adatok szerint pedig csak egy P. kezdőbetűs jegyzője volt: Pál prépost, aki később erdélyi püspök, majd kalocsai érsek lett.

Külföldiek Magyarországon - magyarok külföldön

A középkori irodalom különlegessége a nyelvében és az alkotás szabályaiban megnyilvánuló nemzetköziség, melyről a nemzeti nyelvű irodalmaknak le kellett mondaniuk, ami persze a magyar irodalom intenzitását növelte, de kifelé irányuló jellegét végletesen lecsökkentette. Az egyházi intézményrendszer mindenhol azonos volta és a műveltek körében dívó latin köznyelv folytán sokkal szélesebb lehetőségek tárulkoztak fel a középkorban az iskolázott klerikus előtt, mint a 16. századi peregrinus számára. Ebből következett, hogy a szerzők munkásságában az idegen környezet is jelentőséggel bírt.

Biztosan külföldről jöttek Magyarországra az első latin nyelvű munkák alkotói, az Intelmek és István törvényeinek szerzője, Gellért püspök, valamint az oklevélírók. De megfordultak itt olyan alkotók is, akik hamarosan visszatértek hazájukba: Arnold regensburgi szerzetes Esztergomban mutatta be Szent Emmerám-antifónáit és reszponzóriumait, Querfurti Brúnó pedig azért kereste fel Szent Adalbert egyik tanítványát, Radlát Magyarországon, hogy az ellenőrizze az Adalbert-életrajz adatait. A folyamat az első magyarországi alkotók (Mór és Miklós püspökök) fellépésével arányaiban ugyan megváltozott, de nem csapott át a másik végletbe: István király Intelmeinek értelmében Magyarország továbbra is azilumot jelentett és egyházi pályát kínált a külföldről érkezetteknek, még akkor is, ha a Kálmán-kori zsinati határozatok szabályozni igyekeztek az idegen klerikusok befogadását.

Hartvik püspök valószínűleg a német uralkodó főpapkinevezési joga körül kialakult vita miatt került Magyarországra: előtte hersfeldi bencésből lett püspök, majd a magdeburgi érsekség kormányzója, mígnem el kellett hagynia székhelyét, s 1088 után Kálmán udvarában nyert befogadást. Alberik talán francia nyelvterületről származott, számára az esztergomi érseki udvar kínált érvényesülési lehetőséget. Átutazóban járt csak Magyarországon Cerbanus, itt tartózkodásának azonban rendkívül becses emlékei görögből készült fordításai. A 12. századtól az új szerzetesrendek megtelepedésével még intenzívebbé váltak a nyugati kapcsolatok: a ciszterci monostorok állandó és szoros kapcsolatot tartottak fenn anyaapátságaikkal, a szerzetesek hosszabb-rövidebb időre megjelentek a távoli monostorokban, hogy aztán bizonyos idő elteltével visszatérjenek eredeti lakóhelyükre.

Ilyen kapcsolat révén került Magyarországra limoges-i János, aki 1208-1218 között állt apátként a zirci ciszterci monostor élén, majd hazatért Franciaországba. Több műve közül egyet szoktak csak kapcsolatba hozni magyarországi tartózkodásával. Ez a mű a Libellus de dictamine, mely a levélírás művészetét, az ars dictaminist helyezte a skolasztikus logika rendszerébe. Limoges-i János olyan dictamen-tanító könyvet alkotott, mely későbbi időkben is tekintélynek örvendett: egy egykoron Francesco Petrarca által birtokolt kódexben is megtalálható a szövege. Ha a szerző művét vagy annak egy részét valóban Magyarországon fogalmazta, akkor ez az egyetlen ars dictaminis, melynek létrejötte az Árpád-kori Magyarországon valószínűsíthető. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Imre király udvarában szerteföldön híres provanszál trubadúrok is verseltek: Peire Vidal (1175-1210) többek között megemlékezett III. Béla király hatalmas lábáról.

Nem kevésbé jelentős azoknak a szerzőknek a szerepe, akik Magyarországról származtak el, s külföldön írták műveiket. Közülük talán a legjelentősebb Paulus Hungarus, aki később vissza is tért hazájába, hogy Szent Domonkos rendjének tagjaként a kunok megtérítését mozdítsa elő. Ő az 1210-es években tűnt fel a bolognai egyetemen, ahol kánonjogot tanított, majd 1219 körültől a domonkos rend tagja lett. 1221-ben a Szent Miklós egyház perjele és a bolognai egyetem rektora lett, később a rendi egyetemes káptalan rendeléséből visszatért Magyarországra, s 1242-ben a kunok térítése közben, a tatár támadás idején érte a vértanúhalál. Mindkét műve összefüggésben van a bolognai tanárkodással. Notabiliaiban magyarázatokat fűzött a kánonjog egyes részeihez, Summa de paenitencia című műve pedig a bűnbánati fegyelemre vonatkozó tudnivalók összegzése, afféle gyóntatási kézikönyv.

Utóbbiban ugyan nem mutathatók ki magyarországi vonatkozások, a jogi magyarázatok számos ilyet tartalmaznak. Bizonyos azonban, hogy mindkét művét bolognai tartózkodása idején írta. Mind Ákos mester, mind Kézai Simon mester megfordultak Itáliában, de nem csak tanulmányok végett, hanem a király diplomatáiként is, a dinasztikus kapcsolatok megteremtésének ügyében. Amikor István király lányát vőlegényéhez, Anjou Károly fiához kísérték Szicíliába, talán velük együtt ment Magyarországi András is, aki aztán nem tért haza a követséggel, hanem Anjou Károly krónikása lett. Személye annál érdekfeszítőbb, mivel a magisteri fokozatot a magyar király támogatásával szerezte meg, majd a király kápolnájának is tagja volt ("Andreas Ungarus mester, boldog emlékezetű Béla és István királyok egykori káplánja és barátja").

Ha ugyan krónikájának tárgya nem is magyarországi, szerzőjének nyelvezete és műveltsége azonos a kortárs magyarországi krónikaírókéval. 75 fejezetből álló művében Anjou Károly 1266. évi nápolyi hadjáratát örökítette meg, azt az eseményt, melynek folytán a pápaság és a császárság küzdelmében a magyar történelemben később még oly nagy szerepet játszó Anjou-dinasztia megszerezte magának a nápolyi trónt. Mindkettejük szereplése kellőképpen illusztrálja a magyarországi szerzők részvételét a külföld irodalmi életében. Az elmondottak arra mutatnak, hogy az irodalmi forgalom, a művek kicserélése és a szerzők elszármazása révén 1000-től kezdve folyamatos volt a Nyugat és Magyarország között. Az irodalom alapjául szolgáló intézményrendszer egyetemessége láthatólag Magyarországgal kapcsolatban is jól működött.

A MŰVEK

Az okleveleket az irodalmi művekkel összeköti, hogy ugyanazon szabályok és elvek érvényesültek a szerkesztésben és a stiláris megformálásban. Ennek oka egyrészt az, hogy az irodalmi igényű fogalmazás kézikönyve és tananyaga az ars dictaminis volt - mind a terjedelmesebb mű írója, mind az oklevélfogalmazó számára, másrészt az irodalmi művek alkotói gyakran azonosak voltak az oklevelek szerkesztőivel. A rokonságnak beszédes bizonyítéka az oklevél, a misszilis vagy fiktív levél és az ajánlólevél szerkezeti és stílusbeli azonossága a középkorban. Az oklevelek formulái között kettő volt különösen is alkalmas irodalmi igényű megfogalmazásra. Az egyik az arenga, melyet a legtöbb esetben a nemzetközi arenga-kincsből merítettek, de kialakultak sajátos, csak Magyarországra jellemző típusai is.

A másik oklevélformula, melynek megfogalmazása az irodalmi igényesség szintjére emelkedhetett, az oklevelek narrációja, az a rész mely részletesen indokolja az oklevéladó rendelkezésének okait és körülményeit. Amíg Nyugaton a narráció a rövid és dísztelen tényközlés szintjén maradt, Magyarországon a 12. század második felétől kezdve a királyi kancelláriában egyre részletezőbb előadásra törekedett, amellett, hogy királyi adomány esetén felsorolta az adományos érdemeit, az uralkodó, a királyi család és az ország sorsát érintő események leírását szőtte előadásába. Ahogy növekedett az oklevélnarrációk terjedelme, úgy erősödött a minél kerekebb fogalmazásra való törekvés, végül irodalmi formát nyert élet- és pályaképek kerekedtek ki az elbeszélésből. Az ábrázolásba gyakorta jelentek meg epikus vonások, stiláris jegyek, gondos (párhuzamos vagy ellentétes) szerkesztés. A királyi kancellária ily módon nemcsak a jogi írásbeliség műhelye volt, hanem az emlékezet fenntartásáé is, akár az egyéni, akár a közösségi emlékezeté.

A műfajok

A fennmaradt művek a középkori irodalom legkülönfélébb műfajait képviselik, a műfaji sokszínűség az irodalmi élet fokmérője. Figyelembe véve a műfajok nyugati jelenlétét és a magyarországi művelődési viszonyokat kevéssé tartható valószínűnek, hogy a későbbi korok folyamán teljes műfajok elvesztek volna. Ami megőrződött, az arányaiban biztosan az egykori valóság hű képét mutatja.

Árpád-kori irodalmunk legjobban reprezentált műfaja a hagiográfia (szentéletrajz), melynek létrejöttét számos ok segítette elő. Amint a kéziratok száma és az editio princepsek is mutatják, a legendák örvendhettek mindenkor a legnagyobb népszerűségnek, egyben a legszélesebb közönség érdeklődésére tarthattak számot.

Jellemző, hogy közönségük jelentős része - a világi papság középső és alsó rétege - közvetítő is volt egyben, a nép nyelvén a legszélesebb rétegeknek adta át a legendák irodalmi anyagát. A liturgia is igényelte az életrajzokat: a szerzetesi és világi papi zsolozsmában a himnuszok és zsoltárok mellett a szent ünnepén megfelelő olvasmányra is szükség volt, melyet rendszerint az illető szent életrajzából vettek, esetleg az életrajzot eleve olyan szerkezettel alakították ki, hogy a hat imaóra mindegyikére jusson belőle egy részlet. De igényelte a legenda eszköztárát az eszmék terjesztésének középkori gyakorlata is: 1083-ban több különböző helyszínen, szinte egész évre kiterjedő ünnepségsorozat keretében oltárra emelték Magyarország első szentjeit: július 16-17-én Zoborban Zoerard/András és Benedek remetéket, július 26-án Csanádon Gellért vértanú püspököt, augusztus 20-án Székesfehérvárott a hitvalló István királyt, végül november 5-én Imre herceget.

A legkorábbi legenda a vágvölgyi remetékről készült el, csaknem két évtizeddel a kanonizáció előtt. A legenda szerzőjét bizonnyal a helyi és személyes jellegű tisztelet, valamint a szerzetesi reform itáliai aszketikus irányzatának előmozdítása, eszmei megalapozása ösztönözte.

Szent Gellért vértanúságának helyszínén, majd szemben a pesti plébánia épületében az ereklyék körül korán kialakult a tisztelet, de a róla fennmaradt két legenda közös őse legkorábban a 11-12. század fordulóján, inkább csak 1145 körül született meg. Ebből liturgikus célokat szolgáló kivonatot, prédikációt készítettek a század végére, a bővebb szöveget pedig a 14. század végén számos ponton átszerkesztették.

A Gellért-őslegenda szellemiségét erősen befolyásolta, hogy írója a világias udvari környezetben olyan forrásokat is felhasznált, melyekhez a kolostori magányban aligha juthatott volna hozzá: feltehető hogy használta az I. András-kori krónika szövegét, továbbá Csanád vezér történetének ábrázolásában hősénekekre és csanádi helyi hagyományokra támaszkodott. Emeli a szöveg értékét, hogy elsőként jelenik meg benne az a franciaországi Chartres-ban kialakult szellemiség, mely a 12. századi reneszánsz gondolkodásmódját és a gótikus művészetet egyaránt megalapozta.

Szent István király korai tiszteletének nincs nyoma a forrásokban, éppenséggel a kultusz kialakulásának első jele a nagyobb István-legenda megszületése, mely még nem említi a szentté avatást, ugyanakkor biztosan László trónralépte után, tehát 1077-1083 között keletkezett.

Írója bencés szerzetesi közösségnek írt, nagy jelentőségű tételt dolgozott ki a magyar külkapcsolatok történetében: VII. Gergely pápának Szent Péter nevében Magyarországra emelt hűbéri igényeit azzal utasította vissza, hogy István király országát Szűz Mária oltalmába ajánlotta, így az ország az ő öröksége lett (a patrimonium Petrivel a hereditas Marie tételét állította szembe). A kisebb legenda szerzője már ismerte elődjének alkotását. Az ő művében egészen más szemlélet vált uralkodóvá: Istvánban már nem a nagyobb legenda mindig a végítéletre tekintő uralkodóját, hanem egy sok tekintetben reális, erőskezű, igazságos királyt ábrázolt. Ez az első irodalmi mű Magyarországon, melynek a korabeli elméletnek mindenben megfelelő és a szerző irodalmi öntudatáról árulkodó ajánlása van, valamint szövegében tűnnek fel az antikvitás iránti érdeklődés első nyomai.

Míg az első két István-legendát elsősorban liturgikus és épületes szempontok motiválták, a harmadik legenda létrejöttét politikai szempont határozta meg, szerzője, Hartvik püspök bizonnyal nem csak udvariasságból emlegette prológusában a királyi parancsot. Az idegenből hazánkba származott szerző nem rendelkezett más forrásokkal, mint a két korábbi legendával: nem is tehetett egyebet, egyesítette a két szöveget. Önállót csak abban a fejezetben alkotott, ahol leírja, miképpen kapott koronát a pápától István. A legenda megszerkesztése idején már hosszú ideje viaskodott a császár és a pápa a főpapkinevezés körül kialakult vitában, az invesztitúraharcban. Hartviknak azt kellett bizonyítania, hogy saját korának magyar uralkodói Istvánnak adott pápai kiváltság folytán joggal rendelkeznek mindazon egyházat érintő uralkodói jogosítványokkal, melyeket VII. Gergely óta a pápák elvitattak a keresztény uralkodóktól.

Szent Imre tiszteletének nyomai olyannyira halványak a szenttéavatás előtti időkben, hogy a rávonatkozó magyarországi források alig tartottak fenn valami értékelhető adatot. Legendája 1109-1116 között szintén bencés környezetben szerzetesi olvasmánynak íródott. Imrében a szűzi tisztaság megtestesülését ünnepelte a szerző, de a szövegből kiolvasható a gregoriánus pápaság céljainak helytelenítése is (VII. Gergely pápát egyszerűen csak Hildebrandként emlegeti!).

Alig száz esztendővel az első szentté avatások után, 1192-ben Váradon III. Béla kérésére a pápa legátusa a szentek sorába iktatta László királyt, ezzel az Árpád-dinasztia szentjeinek száma háromra emelkedett. Ugyan László tisztelete talán már a 12. század első felében elkezdődött, oltárra emelésében azonban bizonnyal politikai szempontok is közrejátszottak.

A kanonizáció idején született, korunkra nem maradt őslegendát már a 13. század elején lerövidítették liturgikus célra, s ekkoriban a bővebb szövegen is változtatásokat hajtottak végre. A szerző szándéka az ideális uralkodó legfőbb jellemvonásainak, erényeinek kidomborítása volt (sok tekintetben közel került a keresztény lovag hazai megfogalmazásához), ábrázolásában pedig elsőként használta fel a nemzetközi miraculum-kincset.

Nem számítva a külföldre került Szent Erzsébet legendáját, Árpád-házi Szent Margit legendája (legenda vetus) volt az utolsó, mely az Árpád-kori Magyarországon született.

Margit kanonizálását többszöri kísérlet ellenére sem sikerült elérni, legendájának a szentté avatási vizsgálat jegyzőkönyveit alapul vevő írója, Marcellus, Margit egykori gyóntatója műve nyelvi és szerkezeti egyszerűségével is azt az eszményt igyekezett sugalmazni, melynek hőse egész életét szentelte, s amely abban a korban Európa szerte rendkívül korszerűnek számított: a keresztény misztikát. Ugyanez mondható el Veszprémi Boldog Ilonának a nagyjából a Margit-legendával egyidejűleg véglegesült legendájáról is, melyet kései felbukkanása ellenére a benne olvasható számos egykorú adat hitelesít.

Jóval kevesebb, voltaképpen csak egy darabja maradt fenn a szorosabb értelemben vett teológiai értekezés műfajának, ez is a korszak legelejére tehető (nem soroljuk ezen műfajba az okleveles formában íródott szerzetesi regulákat, a pálosok szabályzatait, sem pedig Magyarországi Pál jogi munkásságát). Szent Gellért ezirányú működésének ugyan csak egy emléke maradt fenn, a "Deliberatio", de tudjuk, hogy több hasonló jellegű munkát is írt. A mű népszerűségének biztosan sokat ártott szerzőjének körülményes stílusa és nehezen követhető gondolatmenete, különleges értelemben használt kifejezései, a sok italianizmus és kihagyásos mondatszerkezetei. A műfaj magyarországi alacsony képviseltségére magyarázatul szolgálhat, hogy Gellért munkája a 9-11. század között szinte az egyetlen teológiai mű a keresztény Nyugaton, mely a műfajt képviselte.

Bár a költészet Magyarországon szintén elsősorban liturgikus célokat szolgált, első emlékei mégsem liturgikus formában őrződtek meg. Meggyőzőnek látszik a koronázó palást és a Gizella-kereszt fogadalmi feliratainak magyarországi eredete, s biztosan hazai szerző fogalmazta az első leoninus hexametert, az 1090 körüli pannonhalmi vagyonleltár szóban kifejtett invokatív formuláját (Divinum firmet nomen, quod scripsimus amen), melynek folytatása Enoch domonkos szerzetes és Cognoscens esztergomi kanonok 1233. évi oklevelében következett be (Cum patre nos Natus iuvet hic et Spiritus almus!). István király szenttéavatása után íródott rímes prózában a király ünnepére három antifóna és három reszponzórium, amihez a 12. század végéig csak egy Gellértről szóló antifóna és a Pray-kódex Mira mater extitisti kezdetű Mária szekvenciája járult.

A 13. század elejétől azonban fellendült a liturgikus költészet, az Árpád-ház szentjeiről egyaránt maradtak fenn szekvenciák és himnuszok. A folyamat az 1280-as években teljesedett ki, amikor talán Lodomér érsek ösztönzésére, IV. (Kun) László király pogány múlt iránti érdeklődésének, Attila-kultuszának ellensúlyozására egy esztergomi ágostonos szerzetes megírta Szent István király verses zsolozsmáját, mely a zsolozsma énekelt részeiben összefoglalta a szent élettörténetét s annak mondanivalóját. Ugyancsak a liturgikus költészet körébe tartoznak az első hazai drámai emlékek. Ezek ugyan csak kevéssé eltérő változatai európai társaiknak, megjelenésük mégis nagy jelentőségű: Hartvik győri püspök főpapi szerkönyvében maradt fenn a vízkereszti Csillagjáték, ugyanitt, a Codex Albensisben és a Pray-kódexben a Quem quaeritis kezdetű húsvéti játék szövege.

A világi tárgyú költészet első emlékét talán egy nagyműveltségű, névtelen szerzetes írta, aki művében elsiratta a tatároktól elpusztított Magyarországot. A 62 ötsoros, rímes strófából álló vers stílusával és gondos szerkesztésével igen magas színvonalat képvisel kora irodalmában. Nem úgy annak a szlovéniai rímes krónikának külföldről jött ciszterci szerzője, aki Szent Istvántól 1245-ig 27, nyolcsoros vágáns strófában rímbe szedte a magyar történelmet. Versei alatta maradnak nemcsak a Planctus teljesítményének, de a korabeli átlagos színvonalnak is. Ugyancsak 1240 táján írta a pannonhalmi scriptorium egyik verselős kedvű, másoló szerzetese a Liber ruber margójára Walfer ispán monostoralapítását megörökítő distichonját, amely hihetőleg az öncélú költői alkotás első magyarországi képviselője ("Nagy nemből született Walfer kit nagynak is hívnak, templomot épített a Szent Szűz tiszteletére").

A levélírás mint műfaj azért érdemel említést, mert Árpád-kori műprózánk ebben érte el a legmagasabb színvonalat. László király Oderisius montecassinói apáthoz intézett levelét talán maga Hartvik püspök fogalmazta, gondolatokat vett át benne Szent Ambrus Nagy Theodosius fölött mondott temetési beszédéből. II. Géza húgának, Zsófia hercegnőnek több Admontból írott levele is fennmaradt, fogalmazójukat azonban nem ismerjük, bár kétségkívül jó stiliszta, színvonalas levélíró volt. Általában a diplomáciai levelezés magas fokot ért el (pl. IV. Béla híres 1250. évi "tatár"-levele), stílusával, tökéletes szerkezetével, rímes prózájával, összességében: irodalmi igényességével kiemelkedik azonban Lodomér esztergomi érsek IV. Miklós pápához intézett levele, melyben az érsek beszámolt a pápának IV. László uralmának nem kívánatos vonatkozásairól.

A történetírás

Nemcsak korunkra jutott szövegemlékeinek száma miatt indokolt a történetírást külön szemügyre venni, hanem azért is, mert folyamatosságával és népszerűségével, valamint eszmei közvetítőszerepével a hagiográfiával versenyezhet. Emlékeit a história-írás (a régmúltra vonatkozó ismeretek összefoglalása), a kortörténet emlékirat jellegű és a regényes geszta szórakoztató csoportjaiba sorolhatjuk.

Nyugati mintákra a történetírás már a keresztény államiság első évtizedeiben megindult. Évkönyv jellegű feljegyzéseket vezettek a nyugati monostorok mintájára Pannonhalmán egészen az 1060-as évekig, amit aztán másutt folytattak. Az évkönyv száraz, egy mondatos bejegyzéseihez képest azonban az igazi történetírás megszületését az ősgesztának, a magyar krónikák 11. századi közös ősének megszületése jelentette.

A magyar krónikaírás sajátja, hogy bár az Árpád-koron végig folyamatosan művelték - egyik szerző olvasta a másik munkáját, át- vagy összeszerkesztette azt más szövegekkel, kiegészítette, elhagyott belőle, vitatkozott vele -, legkorábbi szövegemléke csak az Anjouk korából maradt fenn. Az ily módon megismerhető szövegben már a korábbi századok szerzőinek munkássága összegződött. Ebből következik, hogy az egyes krónikások működésének korát, az általuk létrehozott szövegek mennyiségét csak alapos vizsgálatokkal lehet meghatározni. Alapvetően két nézet áll szemben a szövegekre vonatkozóan: az egyik (valószínűbbnek tűnő) vélemény szerint a korai időkben keletkezett szövegek - ugyan kisebb változtatásokkal - lényegében ma is eredeti formájukban olvashatók, a másik szerint azonban egy 13. század elején élt szerző terminológiailag-stilisztikailag egységesítette a keze ügyébe került, az egész korábbi történetírást magába foglaló szöveget.

A másik kérdés, amely krónika-ügyben megosztja a magyar tudóstársadalmat, az, hogy a szövegek legkorábbi őse mikor is keletkezett. A megalapozottabbnak tűnő vélemény képviselői úgy tartják, hogy bizonyos stilisztikai és történeti megfigyelések alapján az első történetírónak a 11. század közepén-második harmadában kellett működnie, tehát vagy I. András (ez esetben a szerző személye azonos lehetne Miklós veszprémi püspökkel), vagy Salamon király idején. Jó okkal feltételezhető, hogy László király udvarában született egy átdolgozás, s ezzel a Béla-ág története került a figyelem középpontjába. Abban azonban kivétel nélkül egyetértenek kutatóink, hogy Kálmán király krónikása királya szempontrendszerének megfelelően átdolgozta a gesztát.

Ez a krónikás epikus ihletésű ábrázolása középpontjába I. Béla fiainak és I. András fiának, Salamonnak az egymással vívott küzdelmét állította. Bizonyos jelek alapján nem kizárt, hogy ez a szerző azonos lehetett Rád nembeli Koppány püspökkel. A feltehetőleg Gesta Ladislai regis (= Szent László király története) címet viselő mű a korunkra maradt szöveg legterjedelmesebb része, ugyanakkor minden valószínűség szerint a legtöbb átalakító hatás a későbbiekben ezt érte, mivel a hercegek és Salamon viszályában való állásfoglalással a szerzők saját koruk politikai problémáira adhattak választ. A II. István-kori szerző folytatása után az Álmos-ág történetírója a korábbi szemlélettel vitatkozva átdolgozta a gesztát, vélhetőleg ő volt az, aki II. Géza vagy III. István idején Kálmán és II. István személyét és uralkodását sötét színekkel ecsetelte.

Részletesen az eseményeket a 12. század történetírói csak 1152-ig ábrázolták, ezt követően német kivonatból kisebb részt ismerünk, mely III. István uralkodásáról szól. A szerzők ezentúl csak rövid bejegyzésekkel egészítették ki elődeik munkáját, s bizonyos pontokon esetleg át is fogalmazták. Megvan ugyan a valószínűsége annak, hogy III. Béla és II. András idején is foglalkoztak történetírással, a munka tartalmi vonatkozásait illetően jóformán nincsenek ismereteink. A folytatás a 13. század végén következett, amikor is jelentősen bővült a szöveganyag és kialakult az a szerkezet, melyet szinte az összes kézirat valamilyen módon tükröz.

V. István korában Ákos nembeli Ákos mester családi hagyományokból és külföldi forrásokból kiegészítette a krónika családtörténeti és kalandozáskori fejezeteit, utóbbiak kapcsán történeti mondákat jegyzett fel és részletesen foglalkozott a fehérvári és a budai káptalan kiváltságaival és kincseivel. Munkája az V. István idején megerősödött, IV. Béla idején a hatalomból kiszorult főurak szemléletét tükrözte. Ezzel már jelentősen bővült a szöveg, de a szerkezeti változás Kézai Simon munkálkodásával köszöntött be. Ő ugyanis azzal a céllal, hogy az uralom eredetéről vallott nézeteit kifejezhesse, korábbi (talán Anonymustól kölcsönzött) ötlet alapján megalkotta a hun-magyar rokonság elméletét, és a magyar krónika elé terjedelmes hun krónikát illesztett, majd a szöveget a jövevényekről és a társadalmi egyenlőtlenség eredetéről szóló függelékekkel látta el. Ezt követően Ákos mester és Kézai munkája szinte minden további krónikás mű szövegalapjává vált.

Tartalma miatt a kortörténet csoportjába sorolandó a Julianus barát útjáról készült jelentés, melyet rendtársa, Riccardus fráter foglalt írásba. Különösebb stilisztikai ismeretekről ugyan nem tesz tanúságot a szerző, a munka mégis fontos forrása a 13. század történetének. A kortörténet legjelentősebb alkotása Rogerius mester Siralmas éneke, melyet 1243-1244 táján írt. Az itáliai szerző a tatárjárás eseményeit írta meg rendkívül érzékletes képekben pártfogójának, Pecorari Jakabnak ajánlva, a magyarországi történetírás hagyományaitól eltérően azonban művéhez sajátos formát (levél), munkájához pedig sajátos módszert (oknyomozás) választott. Gondolati korszerűsége, az ezt tökéletesen kifejező forma, stílus és szerkezet párját ritkítja a korabeli irodalomban.

Mivel forrása a kortörténetnek, Anonymus is a történeti irodalom címszava alatt szokott besorolást nyerni. A szerző szándéka az volt, hogy szintén rejtélyes barátjával megismertesse a magyarság régmúltját, ezért bámulatosan részletes képét festette népe honfoglalásának. A szerző személyét érintő viták ugyan máig nem jutottak nyugvópontra, annyi azonban bizonyos, hogy III. Béla király jegyzője volt és művét a 12-13. század fordulójának évtizedeiben írta. Használt ugyan történeti jellegű, írott forrásokat, módszere azonban alapvetően az volt, helynevekből az írói képzelet segítségével támasztotta életre Árpád és honfoglalói ellenségeit, s sajátos földrajzi ismeretei alapján népesítette be a Kárpát-medencét népekkel. Ezek némelyike mögött ugyan néha régi hagyományok ismerhetők fel (pl. Marót vezér mögött a morva nép), a Gesta Hungarorum alapmódszere nem az írott, hanem a szóbeli (az előszóban ugyan a jóindulat megnyerése érdekében mélységesen elítélt) források felhasználása és a népies etimológia voltak.