KÉPZŐMŰVÉSZET
ZENE
TÁNC

KÉPZŐMŰVÉSZET

Ekkor került sor az új székhely, Esztergom kiépítésére. Géza idejében keletkezhetett a várhegyen az utat és a vásárhely forgalmát ellenőrző vár első palotaépülete és tornya is. A másik jelentős központ Székesfehérvár lett, benne a Szent Péter plébánia templommal. A hagyomány szerint ide temették el Gézát is. E négykaréjos épület alighanem egy korai baptisterium lehetett. Mögötte egy mindmáig föltáratlan, hosszanti elrendezésű plébániatemplom állt.

Géza uralkodásának eredményei teremtették meg az alapot fia, István számára a magyar feudális állam kialakítására. Létrejött a vármegyerendszer és az egyházmegyék szervezete. István törvényeiből ismeretes, hogy a királyi várak az egyházszervezésnek is fontos elemei voltak. A királyi várak keresztelőegyházai, az archidiakonusok központjai jelentették az egyházszervezés csíráit, belőlük szerteágazva jött létre az alárendelt templomok, kápolnák hálózata. A királyi birtokok szervezete jelentette az egyházmegyék kialakulásának alapját is.

A kor jellegzetes egyházi épülettípusa a körtemplom vagy körkápolna, amely mind a királyi várakban, mind a paloták közvetlen környezetében megtalálható volt, és szervesen illeszkedett a közép-európai hagyományokhoz. Még a 10. század végén épülhetett Veszprémben a Szent György-kápolna, mellette hamarosan a székesegyház is helyet kapott.

Az államalapítás korának művészete

A Szent István korabeli művészetet a tárgyi anyag pusztulása miatt jobbára csak az írott forrásokból, legendákból, később keletkezett krónikákból ismerjük. Elsőrangú forrásoknak számítanak e tekintetben Szent István király legendái, amelyekben különös gondot fordítottak a szerzők arra, hogy bemutassák az egyházalapítót, aki rendszeresen meglátogatja az általa létesített székes- és monostoregyházakat. Mellette megjelenik felesége, Bajor Gizella is, aki liturgikus ruhákkal látja el a templomokat.

Valószínűleg bizánci munkák is helyet kaptak István kincstárában, s jelentős lehetett ereklyegyűjteménye. A király a bizánci császárral vezetett bolgár hadjárata során egy időre megszerezte az ohridi Szent György-kolostor ereklyéit. Szent István Nagyobbik Legendája megemlékezett arról, hogy az uralkodó székesfehérvári bazilikájának arany oltártáblákat, cibóriumot, kereszteket és gazdag ruhákat adományozott.

Szent István mellett Gizella királyné is adományozott kegytárgyakat egyházak számára. Az 1006-ban meghalt anyja sírjára készíttette a regensburgi Niedermünster számára a drágakövekkel és zománccal díszített ún. Gizella-keresztet. Nevéhez fűzi a történeti hagyomány azt a liturgikus öltözetet is, amelyet 1031-ben juttatott a székesfehérvári Boldogasszony-templomnak, s amelyet később a magyar királyok koronázó palástjává alakítottak át. A keresztény világmindenséget bemutató darab közepén a trónoló Krisztus, Maiestas Domini látható angyalok, próféták, apostolok, szentek között, Szent István és Gizella társaságában.

Az udvari, jobbára import művészet mellett igen nagy jelentősége volt az ország képét lényegesen átformáló egyházi építkezéseknek is. István nevéhez fűződik a székesfehérvári Szűz Mária (Nagyboldogasszony)-templom alapítása 1019-ben, amely egyszerre több feladatot is ellátott: az uralkodó koronázási jelvényeinek őrzését, temetkező helyet és az államügyek intézésében is jelentős udvari papság befogadását. A székesfehérvári királyi bazilika állami jelentősége legalább akkora volt, mint egyházi szerepe.

A székesfehérvári templomnak sajnos csak alapfalai maradtak ránk, sok római kőfaragvány másodlagos fölhasználásával. Az alaprajz a hagyományos bazilikális elrendezést mutatja, félköríves szentéllyel (apszissal), három hajóval. Eredetileg - itáliai, vagy bizánci mintákat követve - mozaikokkal díszíthették, ezek azonban egy-két értelmezhetetlen darab kivételével elpusztultak.

Az István-kori alapítások további jelentős emléke a kalocsai első székesegyház és a később megépített gyulafehérvári székesegyház. Mindmáig tisztázatlan az 1015-ben alapított pécsváradi apátság építéstörténete, de számos problémát vet föl a zalavári Szent Adorján bencés apátsági templom is, amely csak egy 16. századi hadmérnöki rajzból ismeretes.

A 11. század első templomai meglehetősen dísztelen, egyszerű épületek voltak. Zömük valószínűleg fatemplom lehetett. A monumentális dekorációnak e korban még Európa-szerte éppen csak a csírái jelentkeztek. A ránk maradt töredékek is inkább arról tanúskodnak, hogy különösen a belső berendezés díszítésében jutott jelentősebb szerephez a dekoratív kőfaragás, szigorú geometriai logika szerint vezetett fonatdíszekkel, állatalakos ábrázolásokkal.

A század egyik legismertebb emléke a Szent István szarkofág. A székesfehérvári romkertben található, római szarkofágból átfaragott koporsó oldalait, szimbolikus reliefek díszítik felső-itáliai, bizánci előképek szerint. A kisművészet Szent István-korabeli emlékei szinte kivétel nélkül elpusztultak. A néhány megmaradt alkotás közül említést érdemel Szent István erszénye, az ötvösmunkák közül pedig egy Újszászon talált arany corpus.

A 11. század második harmada

Szent István államalapító tevékenysége és példája meghatározta utódai célkitűzéseit is. Számos, az ő korában elkezdett építkezés csak a 11. század közepén fejeződött be, és több székesegyház építését ekkor kezdték el. Feltehetően Péter király alatt történt a pécsi Szent Péter-székesegyház alapítása, de csak az biztos, hogy az 1064-es tűzvész után kezdődtek el az újjáépítési munkálatai. Péter alapította az óbudai Szent Péter-prépostságot is, amelynek építkezései hosszú ideig elhúzódtak. Általában abban is követték Istvánt az utódai, hogy igyekeztek még életükben megalapítani saját monostorukat maguk és családjuk temetkezési helyéül.

Könyves Kálmán királyig nem vált szokássá, hogy a királyokat Székesfehérvárott temessék el, általában a saját egyházukban temetkeztek. Valószínűleg ilyen céllal alapították az Aba nemzetség birtokán álló Feldebrő templomát is. A feldebrői templom négyzetes alaprajzú, négy-négy pillérsorral osztott, mind a négy oldalán apszissal bővített centrális tér volt, az Ószövetségből vett freskókkal kifestett altemplommal.

1061-ben alapította I. Béla király a szekszárdi bencés monostor-templomot, amely a kifejlett bizánci keresztkupolás templomtípus térrendszerét követte. Szentélye három félköríves apszissal zárult, főhajója és kereszthajója kereszt alakban kiemelkedett, mellékhajóinak keleti és nyugati szakaszai a bizánci kilencosztású tértípus rendszerébe illeszkednek, négy vaskos pillére bizonyára kupolát tartott. A szekszárdi templom kulcsfontosságú emlék, mert díszítő faragványai is ránk maradtak, amelyek ugyancsak bizánci művészeti kapcsolatokról árulkodnak.

Az összefoglalóan palmettás-szalagfonatos ornamentális stílusúnak nevezett kőfaragványok jellemzője, hogy határozottan bizáncias jellegűek. A palmetta motívumok gyakran tűnnek föl az ekkortájt épült templomok kiemelkedő helyein: oszlopfőkön, párkányokon, vállköveken. Az uralkodók mellett a 11. század második felében már az arisztokrácia is megjelent személyes reprezentációját szolgáló egyházi alapításokkal. 1067 körül az Aba nembeli Péter comes alapított Százdon monostort, 1061 táján pedig a Győr nembeli Ottó ispán Zselizszentjakabon.

A bizánci kapcsolatok nem csupán a díszítőszobrászatban bukkantak föl. Ebben a korban számos görög rítusú templomról, kolostorról tudunk, (pl. Tihany, Visegrád). Jelentős volt a bizánci ötvös-import, mint azt a Nyitraivánkán előkerült, IX. Konsztantinosz Monomakhosz császár uralkodása alatt készült női rekeszzománcos korona, vagy a magyar Szent Korona alsó részéhez fölhasznált rekeszzománcos abroncs is bizonyítja. A bizánci kulturális kapcsolatok tanúi az ország déli részén a dombói bencés kolostorból előkerült faragványok, vagy az aracsi sírkő.

Román kor

Az érett romanika első korszaka (11. század vége - 12. század eleje)

E korszak építészetében meghatározóvá válik a három félköríves apszissal zárt, pillérekre támaszkodó árkádokkal három hajóra osztott terű, kereszthajó nélküli bazilika, amelyet általában nyitott fedélszék fedett (váci székesegyház, garamszentbenedeki bencés apátsági templom, somogyvári bencés apátsági templom, Szentjobb, Kolozsmonostor).

Különösen jelentős volt ezek sorában az 1091-ben László király által alapított, Szent Egyed tiszteletére szentelt somogyvári bencés apátsági templom, amely építészeti értékein kívül azért is figyelemre méltó, mert alapítólevelét is ismerjük. A kolostor a francia saint-gilles-i apátság alá tartozott. A 13. század elejéig csak francia lehetett szerzetese, így a monostor a magyar-francia szellemi kapcsolatok egyik legkorábbi központja lett. A lombard minták alapján épült együttesben temették el végakarata szerint az alapító uralkodót is 1095-ben. Feltehetően a király holttestének Váradra történt átszállítása után is tiszteltek ott - különösen 1192-es szentté avatása után - valamilyen leválasztott ereklyéjét.

A 11. század végének építkezései közül említést érdemel még a székesfehérvári bazilika átalakítása, valószínűleg 1083 után, amikor István királyt és fiát, Imre herceget I. László szentté avattatta. A jeruzsálemi útvonal egyik állomásaként korábban is nagy jelentőségű város csakhamar országos zarándokközponttá vált. A bazilika alighanem szűknek bizonyult, s ez tette szükségessé az átalakításokat, amelyek még a 12. századba is átnyúltak.

Hasonlóan nagy horderejű építőtevékenységnek lehetünk tanúi az 1064-ben leégett pécsi Szent Péter-székesegyház újjáépítésénél. A három apszissal zárt, három hajós templomtérben a szentélyrész alatt hatalmas méretű, borda nélküli keresztboltozatokkal fedett, kockafejezetes, oszlopokkal öt hajóra tagolt kripta épült. Fölötte helyezkedett el a székesegyház papságát befogadó kórus. Két előkerült figurális faragványa a románkor tipikus ikonográfiai témáit mutatják: "a jó harcát a gonosz ellen". Már a 12. században kezdődött az Álmos herceg által 1105 körül alapított dömösi Szent Margit társaskáptalani egyház építése.

1137-ben II. Béla király és udvara jelenlétében szentelték föl a pannonhalmi bencés apátsági templomot. Korai építészeti periódusainak részleteit csupán az elmúlt néhány év régészeti föltárásai nyomán sikerült földeríteni. Ugyanebben az időszakban nagy építkezések kezdődtek el Esztergomban is. Rendkívül igényes, új motívumokkal gazdagított szobrászati díszítése feltehetőleg a közelben dolgozó dömösi kőfaragó mesterek műve lehetett. Hasonló dekoratív megoldásokat mutat az óbudai Szent Péter prépostság temploma, ahol ugyanazok az antikizáló elemek tűnnek föl, mint Esztergomban.

A 12. század közepének épületplasztikája igen változatos. Jobbára az itáliai, főleg a lombard, páviai, és más észak-olasz stílusirányzatokkal rokonítható. A legjelentősebb központok fejlődésével párhuzamosan országszerte egyre sokoldalúbb lett és mind nagyobb méreteket öltött az építőtevékenység. Kialakult a magánegyházak, kegyúri, nemzetségi templomok rendszere, amelyeknek lényeges építészeti elemévé vált a nyugati karzat. E karzatok szerepe mindmáig nem tisztázott. Az újabb kutatások megállapításai szerint nem elsősorban a templom kegyurának megkülönböztető helye volt, hanem oltár fölállítására is szolgált.

A kisebb kegyúri és falusi templomoknak két alaptípusa különböztethető meg: az első az ún. rotunda vagy annak centrális, egyetlen apszissal bővített változata; a másik, a 12. század közepi variáns a négyszögletes, sík mennyezettel lefedett, egyetlen hajóból és hozzá csatlakozó félkupolával boltozott apszisból álló épületforma. Lényegesen kevesebb ismeretanyag áll rendelkezésünkre a falképfestészetről és a könyvkultúráról, melyekről főleg az írott forrásokból, későbbi leírásokból, leltárokból tudunk fogalmat alkotni.

A korai falképek emlékeit csupán néhány töredék dokumentálja (pl. a visegrádi esperesi templomból, vagy az esztergomi királyi várból). A feldebrői templom kifestésénél az itáliai-bizánci előképek mellett határozottan fölismerhetők a dél-németországi (salzburgi, regensburgi) átvételek is, amelyek megjelentek még a pécsváradi apátsági templom apszisában és a pécsi cella trichora első kifestésénél.

A könyvfestészet egyik legkorábbi emléke a 11. század végéről származó Nyitrai, de Szelepcsényi evangelistáriumként is ismert szerkönyv. A Karoling minuszkulával írt kódex magyarországi bencés használatra készült. Díszítését színezett alapra rajzolt és festett, indadíszes stilizált madárral gazdagított iniciálék mellett vörös, kék és zöld kezdőbetűk alkotják. Kiemelkedő jelentőségű az egykor a Gutkeled nemzetségbeli Márton ispán csatári monostorában őrzött Biblia, amely mai helyéről az Admonti Biblia nevet viseli. A salzburgi bencés könyvfestészet e kiemelkedő alkotása nem áll egyedül a korszak emlékanyagában, s hatásával számos egyéb kódexnél is találkozhatunk (Pray-kódex).

A viszonylag bő emlékanyaggal rendelkező korabeli ötvösséget néhány, temetési mellékletként előkerült bronz ereklyetartó-kereszt reprezentálja. Az okleveles gyakorlat elterjedésével szükségessé vált pecséthasználat darabjai viszont nagyrészt elpusztultak. Erre a sorsra jutott királyi pecsétjeink zöme, s a középkori Magyarország főpapi, káptalani, konventi pecsétjeiről is csak a források szűkszavú adatai adnak némi eligazítást.

Az érett romanika virágkora (12. század második fele)

A 12. század utolsó negyedében jelentősen megváltozik a magyarországi román stílus iránya. Sokrétű okai között a királyi hatalom megerősödése III. Béla alatt, a kulturális kapcsolatoknak Bizánctól Párizsig való kiszélesedése, a francia eredetű új szerzetesrendek, főleg a ciszterciek letelepülése, s nem utolsósorban az ország és vezető rétegének anyagi megerősödése, a fényűzésre, reprezentálásra való törekvés is szerepelt. E fejlődés központja az esztergomi várpalota lett. A III. Béla korabeli építészet legfontosabb emléke a Szent Adalbert-székesegyház további bővítése és a királyi várpalota.

Mivel az 1188-as tűzvész után az érseki székesegyház is teljesen elpusztult, csak néhány magas színvonalú töredékből tudjuk rekonstruálni. Ilyen kulcsfontosságú alkotás a díszkapu, az esztergomi Porta Speciosa. A néhány megmaradt fragmentumból és egy 18. századi olaj-vászon másolat szerint az ún. inkrusztációs technikával készített mezőben először jelent meg az a szakrális téma, amikor apostolok és próféták kíséretében Szent István király fölajánlja országát Szűz Máriának. A jelenet kompozíciója a párizsi Notre-Dame Szent Anna-kapujának ívmezejével analóg, sőt a feliratok ritmikus prózája is a francia iskolázottságú királyi kancellária felé mutat.

A francia hatások még határozottabban jelentkeztek a királyi várkápolna belső téralakítása, külső és belső térplasztikai, festészeti díszítésében. III. Béla közép-európai kortársai közül elsőként fordult a párizsi udvar felé, amely akkor az udvari művészet, a királyi reprezentáció nyugati mintaképe volt. A magyar uralkodó Párizs vidékének vívmányait jól ismerő burgundiai vagy champagne-i mestereket hívott hazánkba. Míg építészete nyugati hatásokról árulkodik, festészeti programja határozottan bizáncias jellegű volt. Jóllehet az esztergomi kápolna kifestéséből csak a függönyt utánzó lábazati sáv maradt ránk, ez kétségtelenül oroszlánalakokat ábrázoló, bíborszínű brokátok festett utánzata.

Az érett romanika másik vezető műhelye a pécsi Szent Péter-székesegyház körül bontakozott ki. A templom a 12. század végén nyerte el végleges román kori alakját, gazdagon tagolt belső terével, két, valószínűleg előbb keleten, majd nyugaton felépített toronypárjával. Díszes belső berendezésének kialakítása elsősorban az altemplomba vezető két lépcsőház reliefsorozatán figyelhető meg a legjobban. Az északin a bibliai ősszülők láthatók és hat apostol álló alakja, míg a déli lépcsőházban Jézus születésének és gyermekségének ábrázolásai fölött a kínszenvedése, alatta a Sámson-történet kapott helyet.

A domborműciklusok mesterei minden bizonnyal ismerték e témakörök észak-itáliai földolgozásait, de nem zárható ki a francia előképek szerepe sem. A pécsi kripta nyugati homlokzata előtt állott Szent Kereszt-oltár baldachinja egyértelműen a Pavia templomain még a 12. század közepe után föltűnő díszítésmód átvételéről tanúskodott. E díszítőstílus azután rohamosan tovább terjedt az egész országban. Ebbe a csoportba tartoznak az ercsi faragványok, a székesfehérvári bazilika 12. század végén épült kapuzatához tartozó apostolalakos töredékek, valamint a somogyvári bencés apátsági templom külső relieftáblái, melyeken az ítélő Krisztus félalakja, egy keresztet tartó angyalalak, illetve griff és tövishúzó fiú ismerhető fel.

A 12. század végén -13. század elején jelentős szerepet játszott a hazai művészet alakulásában az európai mű-tárgyimport. Különösen az ötvösség területén érzékelhető ez a folyamat, de alighanem a mára már nyomtalanul elpusztult textíliák, kárpitok ideáramlása is föllelhető volt benne. E kereskedelem során vésett díszű bronztálak, figurális kézmosóedények (aquamanilék), füstölők, keresztek, gyertyatartók kerültek hozzánk a fémművesség legjelentősebb szászországi, Rajna-vidéki, Maas-vidéki központjaiból.

Az Árpád-házi királytemetkezésekről ad némi fogalmat III. Bélának és feleségének, Antiochiai Annának Székesfehérvárról előkerült, ezüstből készült halotti regáliái. A melléklet koronából, jogarból, mellkeresztből, kardból, sarkantyúból és karperecből áll. A korabeli ötvösművészetet képviseli továbbá III. Béla aranybullája, gyűrűje és egy szintén Székesfehérvárott előkerült rekeszzománcos díszkorong.

A 12. század végének reformpolitikája nem csupán az államigazgatásban éreztette hatását, de érvényre jutott a szerzetesrendek letelepítésében is. Az addig meghatározó jelentőségű Benedek (bencés) rend mellett egyre nagyobb szerephez jutottak a premontreiek és ciszterciek is, akik csakhamar a magyarországi építészet és könyvkultúra területén is gyökeresen újszerű szemléletet, rendszert, liturgiát képviseltek. A ciszterciek monostorai mind a kolostorépületek beosztását, mind a templom elrendezését illetően a rend szigorúan kötelező rendi előírásai, a Franciaországban kialakult típusok szerint épültek. Részletmegoldásaik változatosak, de valamennyiükre jellemző a kora gótikus jellegű részlettagolás, és templomaiknak olyan elrendezése, hogy kereszthajójukból kápolnák nyílnak.

A 13. század első harmadának végéig folytatódó ciszterci építészet legfontosabb központjává a pilisi monostor vált (ma Pilisszentkereszt). A Boldogságos Szűzről elnevezett ciszterci apátságot III. Béla alapította 1184-ben. A török háborúk idején elpusztult kolostor épületmaradványai csak a legújabb ásatások során váltak ismertté. A hagyományos alaprajzú templom és kolostoregyüttes feltárása nem csupán gazdagon faragott, fantáziadús állatalakos, növénydíszes épületplasztikája miatt érdemes figyelmünkre, hanem azért is, mert itt temették el II. András meráni hitvesét. Gertrudis királyné síremléke az előkerült faragványok alapján feltehetően az 1230-as években készült, és szintén a francia művészethez, a reimsi kőfaragó műhelyhez kapcsolható.

A 13. század elejének másik fontos, már világi-egyházi központja a második kalocsai székesegyház. A kalocsai érsek, aki éles hatalmi harcban állt az esztergomi érsekkel, azzal is kifejezésre juttatta igényeit, hogy székesegyházát a francia gótikus katedrálisok mintájára építtette szentélykörüljárós, kápolnakoszorús elrendezésben. Kalocsa így a Duna-Tisza-köz építészetének fontos helyi központja lett. Feltehetően a főbejárat díszítéséhez tartozott a kalocsai királyfej.

Kalocsa műhelye közvetíthette az esztergomi királyi építkezéseken megjelent új stíluselemeket az ócsai, jánoshidai premontrei prépostságok, az aracsi bencés apátság építkezéseihez. Ez érvényesült a szentkereszti bencés apátsági templom szobrászati díszítésénél is. Hajójának nyolcszögű pilléreit állatalakos frízek zárták le, kapuzatain a bélletek hasábjaiból próféták figurái bontakoztak ki.

A későromán kor

A 13. századi művészet legsajátosabb építészeti arculatát a nemzetségi monostorok elterjedése határozta meg. Az ekkortájt emelt épületek egyre gazdagabb építészeti plasztikával jelentek meg. Minden eddiginél változatosabbak voltak a rangos, toronnyal vagy toronypárral hangsúlyozott homlokzatok, az épületbelsőben általában karzat is található. A kisebb kegyúri templomok egyre jobban igazodtak a gazdag nemzetségek családi monostoraihoz, de ugyanez a jelenség figyelhető meg a falusi építkezéseknél is.

A korszak során a koldulórendek (ferencesek, dominikánusok) szerepe egyre erőteljesebbé vált. Az általuk emelt templomok, kolostorok általában a város szélén, a városfalak közelében találhatók. Ebben a nagy erővel folyó átalakulásban a tatárjárás nem jelentett éles törést. A tatárjárás során felégetett ország életre keltése újabb telepítési hullámot váltott ki, amit nagyarányú építkezések is követtek. Ilyen feltételek között fejlődött ki a későromanika művészete, amely teljesítményét, intenzitását nézve meglepően nagyarányú. Ekkor kezdődött el a lébényi, gyulafehérvári, zsámbéki, türjei templomok építkezése, nagy létszámú kőfaragóműhely munkásságát sejtetve.

Igen jelentős volt környezetében a jáki apátsági templom. Itt a dél-németországi sajátságok érvényesültek mind az építészeti tagolásban, mind az épületen elhelyezett szobrokon. A jáki templom, amelyet 1256-ban szenteltek föl, különösen az ausztriai területek emlékeivel van szoros rokonságban. A jáki példát követte a Dunántúl számos kisebb temploma is - így Csempeszkopács, Magyarszecsőd, Őriszentpéter, Kéttornyúlak -, különösen kapuzataikat, külső tagolásukat tekintve. Hasonló helyi mesterkör dolgozott a Balaton környékén, ahol a litéri, felsőőrsi templomok részletkiképzései tanúskodnak egy nagyobb műhely meglétéről.

A korszak legjelentősebb építkezései kétséget kizáróan Pannonhalmához, az Oros apát idején, 1224-ben elkezdett harmadik apátsági templomhoz kapcsolhatók. A kora gótikus hatásokról árulkodó templombelső szintén a szomszédos ausztriai, cseh, morva stílusirányzatokat követte, amelyeknek nyomai fölfedezhetők még a veszprémi Szent György-kápolna maradványainál, majd később a királynéi palota kettős kápolnájaként épített Gizella-kápolna részleteinél is, s legmarkánsabban a zsámbéki premontrei monostor épületdíszítő szobrászatában. Ugyanebben az időben a klasszikus gótika építészeti rendszeréhez közeledő törekvések figyelhetők meg a ciszterci rend építkezésein (Bélapátfalva, Kerc).

Az egyházi építkezések mellett a tatár vész után a világi építésre is óriási feladatok hárultak. A korábbi várak, udvarhelyek megerősítése szükségessé vált. Noha az ekkortájt megerősített, újjáépített várak, lakótornyok (Visegrád, Kisnána) napvilágra került részletei nem sok művészettörténetileg is értékelhető részletről tanúskodnak, tény, hogy szerepük felmérhetetlen volt az ország újjáépítése során.

Sajátos jelenség a 13. század második felében a kegyúri templomokon fölbukkanó, egyedi ikonográfiájú plasztika. Különösen megfigyelhető ez a kaputimpanonokon, ahol vagy az alapítók (donátorok) ábrázolásaival találkozunk, vagy az általánosnak mondható Agnus Dei (Isten Báránya) kompozíciókkal (Szentkirály, Sopronhorpács, Ják, Bátmonostor).

Hasonló törekvésekről árulkodnak a ránk maradt falfestészeti emlékek is, részben bizáncias, részben dél-németországi előképeket, mintákat követve (Hidegség, Szalonka, Dejte, Süvete).

A III. Béla óta töretlen nyugat-európai (francia) hatások átvételéről, befogadásáról tanúskodtak a kisművészet alkotásai, mindenekelőtt az ötvösművészetben. A franciaországi Limoges-ból, akárcsak néhány évtizeddel korábban a német területekről, vésett aljú zománccal díszített liturgikus tárgyak érkeztek hazánkba.

Gótika

A klasszikus gótika stílusa a 13. század második felében

A 13. század harmadik negyedében ismét az építészetben érhetők tetten először a Nyugat-Európában már rég meghonosodott és virágzását élő gótikus művészet nyomai. Ezek a hatások fedezhetők föl a budai Nagyboldogasszony-templom építkezésein, de ezek a tendenciák figyelhetők meg a Mária Magdolna-templom, vagy a margitszigeti dominikánus apácatemplom és kolostor, a soproni ferencesek temploma és rendháza, valamint a gyulafehérvári székesegyház újjáépítésénél is.

Az építészetben világosan nyomon követhető stílusirányzatok természetesen szerepet kaptak egyéb művészeti ágakban is. A margitszigeti építési hullám új arculata az ötvösségben is lecsapódott, mint ezt egy 13. század harmadik negyedéből származó, V. István sírjából előkerült női korona borostyánlevél-csokrocskákkal díszített abroncsa jelzi.

A 13. század második felére keltezhető a koronázási eskükereszt, amelynek liliomvégződésű szárait drágakövek és igazgyöngyök borítják, ahol a régebbi bizáncias filigránmunkák hagyománya egyesül az észak-franciaországi, Rajna-vidéki gótikus ötvösművészet stílusaival.

Jelentős szerephez jutottak a 13. század végén az import tárgyak - mint pl. az utolsó Árpád-házi királyhoz köthető, Velencében készült ún. berni diptichon, ahol a túlnyomórészt velencei származású szentek mellett először jelentek meg a magyar szentek (István, Imre, László és Erzsébet ) ábrázolásai: pergamenre festett képecskéken, ámbár még önálló egyénítő jellegzetességek nélkül. Változásosoknak lehetünk tanúi a könyvfestészetben és a pecsétművészetben is - immár a klasszikus gótikus stílus és ikonográfia szellemében.

ZENE

István király halála után az addigi töretlen és egyenes vonalú fejlődés látszólag megtorpant. Ám állnak már a legfontosabb püspökségek, és az ország szellemi-vallási életének intézményes megalapozódása (püspökségek és plébániai hálózat, szerzetesi és káptalani iskolarendszer) biztosítja a fejlődés folytonosságát és átsegít a pogánylázadások okozta zavarokon. Míg a század első felében - a térítés és egyházszervezés idején - országunk liturgiai és zenei életét a sokszínűség jellemezte (összefüggésben e különböző tájakról érkező térítő papok munkájával), addig a század második felében egységesül ez a kép, s egyre inkább kiviláglik Esztergom vezető szerepe.

Az újonnan alakuló püspökségek - mint a László király által alapított zágrábi is - Esztergomtól kérnek liturgikus könyveket, ezzel is elismerve annak mértékadó, irányító szerepét. Az 1083-as szentté avatások (István, Imre, Gellért) szintén a liturgikus énekanyag egységét erősítik meg, hiszen azzal együtt kellett járjon az új zenei tételek megalkotása, vagy a régiek alkalmazása.

A fent vázolt tendencia a 12. század elejére lényegében már kirajzolja a hazai liturgiai-zenei hagyomány sajátos vonásait, s célhoz ér valamikor a század második felében. "Esztergom ekkor áll talán tekintélyének csúcsán; nagy műveltségű, erős jellemű érsekek irányítják; papsága is jól képzett, közülük sokan franciaországi és itáliai iskolákban szereztek nagyobb látókört a német határokon túlnéző "latin" horizontot ... II. Géza és III. Béla uralkodásának idejében vagyunk." Ekkor tájt, Bánffy Lukács érseksége alatt mehetett végbe a liturgikus ének esztergomi reformja, amely döntött az énekrepertoár tekintetében ("mit énekeljünk"), a zsolozsma szerkezetének vonatkozásában ("milyen rend szerint énekeljünk"), s végül a variánsokra vonatkozólag is ("melyik dallamváltozatot énekeljük"). Ezután már joggal beszélhetünk "magyar gregoriánumról", különösen, mivel ezzel a reformmal valószínűleg együtt járt a magyar kottaírás jelkészletének összeválogatása is.

Kottás forrásaink és a magyar kottaírás

A 11. század végéről három kottabejegyzéseket tartalmazó szerkönyv maradt fönn (Esztergomi Benedictionale, Szent Margit Sacramentarium és Hartvik győri püspök Agendája). Az ezekben található hangjelzések a német neumaírások különféle változatai, amelyek pontos hangmagasságot még nem jelölnek, csupán az ismert dallamok emlékezetbe idézését segítik. Ugyancsak ezzel az írásfajtával készült a 12. század elején (feltehetőleg Gyulafehérvárott) az első zsolozsmás karkönyv, a Codex Albensis, amely azonban már anyagában és elrendezésében is a magyar gregoriánum bizonyos fokú megszilárdulását mutatja.

Már a Hartvik Agenda, illetve a Codex Albensis tartalmaz két Európa-szerte ismert és kedvelt drámai játékot: a vízkereszti Csillag-játékot (Tractus stellae) és a húsvéti feltámadási színjátékot (Quem quaeritis...). Az ilyenfajta drámai játékok kezdetei a tropusokig (verses-zenés betoldások a liturgikus szövegben) nyúlnak vissza. Többnyire az éjszakai zsolozsmaóra végén ékelődtek a szertartásba, drámai, párbeszédes színjátékká formálva a bibliai elbeszélést. Mind a vízkereszti, mind a húsvéti játéknak megvannak a magyar népszokásbeli megfelelői: előbbinek a Csillageresztés, utóbbinak a Húsvét hajnali Jézus-keresés.

A Codex Albensisnél néhány évtizeddel fiatalabb csupán a Halotti beszédet is tartalmazó Pray-kódex. Ennek 12. század végi, 13. század eleji hangjelzései már vonalrendszerre írott, leolvasható kottát adnak. Ezek a magyar kottaírás első fennmaradt dokumentumai, amelyeknek különlegessége, hogy a német neumaírásból a folyamatos vonalvezetést, a francia és olasz kottajelzésektől pedig a pontos hangmagasság jelölésének képességét veszik át és ötvözik új, kompakt írásfajtává. A különböző hatásoknak ilyen tervszerű egybegondolása véletlenül nem mehetett végbe; sokkal inkább a fent vázolt liturgikus reformmal egy időben, sőt azzal összefüggésben valósulhatott meg.

Újabb zenei hatások

Arra vonatkozólag, hogy zeneéletünk III. Béla korában az európai fejlődéssel lépést tartott, konkrét történeti adatunk is van. A király ugyanis elküldte Párizsba udvari klerikusát, Elvinust, hogy ott a liturgikus ének új stílusát tanulmányozza, és azt a hazai földre plántálja. Ez az új stílus a Párizs melletti ágostonos kolostorban felvirágzó, Szentviktori Ádám nevével fémjelzett szekvenciaköltészet új korszakát jelentette. Ennek a hatásnak a nyomait tükrözik az 1192 után Váradon komponált Szent László zsolozsma tételei, különösen az offícium himnusza és a mise szekvenciája. A 13. század a magyar szentek zsolozsmáinak, a tiszteletükre írott éneksorozatok teljes kiépülésének korszaka is. Szent Imre zsolozsmájához az ismeretlen költő-zeneszerző Árpád-házi Szent Erzsébetnek német földről származó énekeiből alakított át néhány tételt, míg István király zsolozsmáját 1280 körül egészítették ki teljes ciklussá.

Feltehetőleg a század történelmi viharai miatt nem maradt fenn töredékeken kívül e korból teljes kottás forrás. Kivételt képez a század közepe táján Zágrábban készült - ma Güssingben őrzött - Árpád-kori Missale Notatum (hangjelzésekkel ellátott misekönyv), amely egyben a 12. században alapított kalocsa-bácsi érsekség az esztergomitól némileg eltérő rítusának egyik első tanúja.

Kolostori zeneélet

Bizonyos, hogy az első nyugati hittérítők hangjelzett liturgikus könyvekkel fölszerelve érkeztek hazánkba. (A 11. század végi pannonhalmi könyvtárjegyzék pl. több kottás szerkönyvet is felsorol). A kolostorokban művelt liturgikus zeneélet azonban - kevés kivételtől eltekintve - általában a rend nyugat-európai anyakolostorának liturgikus szokásait és zenei gyakorlatát követte. Néhány esetben - mint pl. az első térítési hullámban jelentős szerepet vivő bencések esetében - megtörténhetett viszont, hogy a kolostori zenei szokások idomultak némileg a hazai gyakorlathoz (feltehetőleg a missziós időszak lerövidülése miatt). Míg azonban korai kottás forrásaink közül kettő is bencés eredetű (Szent Margit Sacramentarium és a Pray-kódex), a 12. században királyi pártfogással betelepített ciszterek és premontreiek esetében egyetlen zenei emléket sem tudunk felmutatni.

Valószínűleg a bencések is, akárcsak a 13. század két koldulórendje, a ferencesek és a domonkosok, többé-kevésbé nyugat-európai központjaik mintáit követték, s ezáltal műveltségi-zenei szigetet képeztek. Ezt tükrözi a magyarországi rajzos notációtól lényegesen eltérő, másfajta jelkészletet használó kottaírásuk is - pl. a domonkosok és a ferencesek ún. kvadrát írásmódja. Ugyanakkor viszont szellemi életünkre jelentős hatást gyakoroltak: a ferencesek kiterjedt pasztorációs tevékenységük révén (ugyanők lesznek az elkövetkező századokban az anyanyelvű éneklés terjesztői is), míg a domonkosok inkább a tudományos élet felvirágoztatásában jeleskedtek, budai főiskolájuk megalapításával és a külföldi tanulmányutak rendszerével.

A domonkos rend nagy tudású szentje, a középkori teológia summáját megíró Aquinói Szent Tamás járt közben 1270-ben a pápánál, hogy az esztergomi Özséb kanonok megalapíthassa a párfogójukról, Remete Szent Pálról elnevezett pálos szerzetesrendet (amely az egyetlen magyar alapítás a rendek történetében). A pálosok az esztergomi liturgikus rendet és dallamváltozatokat vették át, s azt a középkor végéig, mint rendi "jelvényt", hűségésen őrizték - tovább, mint maga Esztergom.

Domonkosok voltak az apácakolostorok és a magányos özvegy nők társulatainak - az ún. begina közösségeknek - a lelkigondozói. Ilyen környezetből származik az a - talán begina-pasztoráció számára készült - 13. század végi kézirat, amely az Ómagyar Mária-siralmat is tartalmazza. Míg a száz évvel korábbi Halotti beszéd a művészi magyar próza kezdete, a Siralom verses irodalmunk kezdetét jelenti. Máig vitatott, hogy vajon éneklésre szánt költemény-e, vagy csupán a teljesebb megértést szolgáló fordítás. A mintául szolgáló eredeti latin vers a Párizs melletti Szent Viktor apátság tudós költőjének, Szentviktori Gottfridnak (Geoffroi †1194 körül) műve: Planctus ante nescia.

A latin Planctus mind nyelvezetét, költői formáját, mind zenei felépítését tekintve a szentviktori szekvencia-irodalomből nő ki, s Európában igen nagy népszerűségre tesz szert: többféle dallamra is éneklik. A magyar szövegváltozat az eredetinek kb. felére rövidített, csodálatos sűrítettségű átköltése, "amit méltán tarthatunk kiváló fordításnak és egyúttal az első, egyik legszebb magyar versnek. Méltó nyitánya az évszázadokon át bőséggel áradó magyar lírának..."

Világi zeneélet és népzene

A liturgikus, templomi zene mellett, természetesen a középkorban is gazdag világi és népzenei élet lehetett, amire azonban csakis közvetett írásos dokumentumokból és az összehasonlító népzenetudomány eredményeiből következtethetünk. Az egyik híres eset Gellért püspöké, aki utazásai során kísérőjével, Waltherral együtt egy éjszaka során egy szolgálólányt hallott énekelni, miközben az kézimalmát hajtotta. A püspök ezt nevezte tréfásan tudós terminussal Symphonia Hungarorumnak, magyarok szimfóniájának (a symphonia szót itt eredeti görög értelme szerint összhangzásnak véve).

A Névtelen krónikás, Anonymus tollából tudhatunk az epikus énekeket elrecitáló énekmondókról, akik mind a nép körében, mind a királyi udvar lakomáin szívesen látott vendégek. Szintén a királyi udvar reprezentációs fényét emelték a hangszeres muzsikusok (fúvós- és ütőhangszeresek) éppúgy, mint az idelátogató híres trubadúrok, minnesängerek (Gaucelm Faidit, Peire Vidal, Neidhardt von Reuenthal, Walther von der Vogelweide).

Népzenénkben tovább éltek és gazdagodtak a korábban már megismert stílusok: az Árpád-korra datálhatók pl. a leggazdagabb regölés-változatok, amelyek némelyike már valóságos ciklusnak nevezhető bennük keveredik István első vértanú alakja szent István királyéval. A középkorban indulhatott meg az addig recitatív stílusok strófásodása, dalszerűvé válása is, mint pl. a siratóból sarjadt variáns-ág, vagy a pszalmodikus népdaltípus kibontakozása. (Ezeknek egyik kései példája a Brassó vidékéről származó strófás Mária-siralom.) Részben a megszilárduló településstruktúra, részben a szomszéd népek zenéjével való találkozás hozta magával népszokáskultúránk gazdagodását: néhány esetben konkrét európai párhuzam állítható szokásdallamaink mellé.

Egyik lakodalmas énekünkhöz - Ne aludj el... - Kodály pl. egy 13. századi spanyol melódiát idéz (ez is, az is szokásdallam, a trubadúrok szerelmeseket költögető hajnal-éneke). Egy másik lakodalmas énekünk mellé (Hegyen-völgyön járogatok vala) pedig még közelebbi párhuzamot állíthatunk, felidézve egy 12. századi francia liturgikus dráma (az ún. Dániel-játék) conductusát, vonulást kísérő énekét (Solvitur in libro Salomonis...). "A lakodalom, a párosító, s az utóbbival kapcsolatban álló Szentiván-éj más dallamai mögött is ilyen koraközépkori európai hátteret sejtünk." Ezek teljesebb felvirágzása azonban inkább már a későközépkorra tehető.

TÁNC

13. századra már nálunk is kialakultak a lovagi kultúra virágzásának feltételei - a helyhez kötött királyi udvartartás, a kiegyensúlyozott hatalmi viszonyok és intenzív nemzetközi kapcsolatok. III. Béla és Zsigmond uralkodása közötti időben a magyar királyi udvar nagy tiszteletnek örvendett, uralkodók találkozásának színhelye volt. A magyar királyok rokoni kapcsolatba kerültek olyan uralkodói családokkal, akik Európa legfényesebb lovagi központjait mondhatták magukénak. Az uralkodók látogatásai, a családi ünnepek, koronázások, követek fogadása, nemzetközi tárgyalások feltehetően a lovagi szertartások szabályai szerint történtek, ahol elmaradhatatlanok voltak a bajvívások, lovagi tornák, lakomák, vadászatok, táncok és egyéb látványosságok.

Harci táncok

A kalandozó magyarokra vonatkozó egyik 10. századi följegyzés - az Ekkehard krónikában leírt szentgalleni kaland - arról tanúskodik, hogy a harcosok a kolostor udvarán győzelmi torhoz fogható mulatozásba kezdtek, s "csapongó jókedvvel táncoltak vezéreik előtt". Később, Anonymus Gestája is többször említi a honfoglalásról írva, hogy Árpád vitézei a sikeres hódítások után lakomát tartottak: pl. a Nyíri részek elfoglalásakor "a vitézek nagy örömmel örvendezének és lakomát tartván, ki-ki dicsekszik vala győzelmével". Az Attila hun király városának vélt Etzilburg (Óbuda) harc nélküli bevétele nyomán tartott 20 napos örömünnepről pedig úgy szól, hogy saját korának lovagi pátoszával színezi át a történteket. Ezek az említések olyan pantomimikus játékot-táncot takarhatnak, amilyen az ázsiai népek folklórjában máig megtalálható. A korai harci táncokra vonatkozó csekély forrásaink ilyen módon valószínűleg széleskörű, gazdag történeti hagyomány elhalványuló elemeiként értékelhetők.

Profán táncok

A középkori egyház profánnak minősítette mindazt, ami a megszentelt vallási élet keretein kívül esett, s nem volt összeegyeztethető a keresztény egyház hitelveivel, eszményeivel. Ilyen módon kívül rekedt ezen a körön a keletről hozott és az itt talált hagyományos kultúra számos eleme (hősénekek, rituális táncok, kultikus szertartások), valamint az ókori római, bizánci (s talán keletebbi) kultúrák emlékeit megidéző, táncoló, éneklő, zenélő előadók tevékenysége is. A magyar forrásokban gyakran emlegetett jokulátorok, historiók, tombások, regösök, igricek (hivatásos mulattatók) letelepedési helyéről, birtokviszonyairól részletes ismereteink vannak, az általuk létrehozott művekről azonban alig emlékeznek meg.

A híradások alapján úgy tűnik, hogy egy olyan társadalmi rétegről van szó, amely többféle eredetű, igen különböző helyzetű emberekből áll. Sokan közülük letelepedtek és királyi, főúri szolgálatban élnek, mások pedig szerte Európában vándorolva keresik a kenyerüket. Szolgálataikra igényt tartanak a világi és egyházi főurak, papok, szerzetesek, városi polgárok és a jobbágyok is. A 12-13. században egy ügyes mulattatónak verset rögtönözni, akrobatikus mutatványokat végezni, hangszeren játszani, énekelni, táncolni egyformán tudni kellett.

Az Árpád-kori magyar köznép hagyományos táncaira - források hiányában - szintén a későbbi korok történeti forrásai és a 19-20. századi népitáncok alapján lehet következtetni. Az összehasonlító történeti- és folklórkutatások alapján úgy tűnik, hogy ebben a korban a hagyományos kultúrában a tánc, a zene, a dráma, a játék és a sport egymással szorosan összefonódva jelentek meg a rítusokban, rítusokon kívül, szakrális és profán környezetben egyaránt. Ezekből az elemekből összeálló jelenséget pl. Anonymus a 12-13. század fordulóján Árpád fia Zolta menyegzőjének leírásakor a "ludere" (játszani) szóval jelöli. Magyar nyelvű forrásokban előfordul a "tombol" szó is. A "tánc" kifejezés mint egységes, csak a ritmikus mozgásművészetet jelölő elnevezés ebben a korban volt kialakulóban Európában, s mint nemzetközi vándorszó csak a 14. század közepén jelent meg Magyarországon.