SZENT ISTVÁN ÖRÖKSÉGE
CSÁSZÁR ÉS PÁPA KÖZT
A PÁPASÁG ÁRNYÉKÁBAN

SZENT ISTVÁN ÖRÖKSÉGE

A magyarság hosszú vándorlása során megismerkedett az egyistenhívő vallásokkal, melyek kisebb-nagyobb mértékben a Kárpát-medencébe is elkísérték népünket. Az 1241-es tatárjárásig Magyarországon számottevő mohamedán lakosság élt böszörmény, izmaelita, káliz és szerecsen néven. Zárt közösségükről tudunk 26 megye mintegy 80 falujában; létszámuk az Ibér-félsziget és Dél-Itália után a legnagyobb a korabeli Nyugat-Európában. Tagjaik részben a királyi pénzügyi kormányzatban tevékenykedtek, részben kereskedők, s főleg határvédő zsoldoskatonák voltak. Egy részük már a magyarsággal érkezett az országba a 9. század végén, más részük később települt be katonai toborzás révén vagy spontán módon (pl. a besenyőkkel, kereskedőként). A szabolcsi zsinat a falusi lakosság fele részének áttelepítésével, a tarcali zsinat a falvaikban történt templomépítéssel, valamint a kötelezővé tett vegyes házassággal kívánta őket keresztény hitre téríteni. 1150-1220 között jelentős békés asszimiláció is megindult körükben, melynek a II. András-kori üldözés vetett véget.

Egyes feltevések szerint a zsidóságnak jelentős számú képviselője lehetett a magyarsághoz csatlakozott kabar törzs tagjainak körében. A zsidók a 11. századtól fogva a városias jellegű településeken éltek kisebb közösségekben (diaszpórákban). A szabolcsi zsinat megtiltotta, hogy keresztényekkel kössenek házasságot, keresztény szolgákat tartsanak és keresztény ünnepeken munkát végezzenek. Kálmán király elrendelte, hogy a püspöki székhelyekre kell őket telepíteni, és hogy a velük kötött ügyletekről pecsétes írást kell kiállítani. Az 1220-as években részben a királyi pénzügyi kormányzatban játszott jelentős szerepük miatt, részben az 1217. évi toledói zsinat határozatai értelmében léptek fel ellenük. IV. Béla a tárnokmester személyében zsidóbírót nevezett ki felügyeletükre. 1251-ben királyi kiváltságlevél biztosította személyi és vagyoni védelmüket, szabályozta adófizetési kötelezettségeiket.

Szent István térítőmunkájának eredményeként a magyarság körében jelentős eredményeket ért el a keresztény térítés. A pogány hit erejének fokozatos erőtlenedését mutatja, hogy a Péter király erőszakos feudalizáló törekvései által kiváltott, Vata vezette 1046. évi pogánylázadás nem annyira a keresztény hit, mint inkább a keresztény intézményrendszer és társadalmi rend ellen irányult. 1060-ban I. Béla már könnyedén úrrá lett Vata fia János lázadásán. A 11. század végén már csak elviekben kellett fellépni a kutaknál áldozatot bemutatók ellen. A nyugati történetírók politikai okokból ugyan még a 12. század közepén is negatív színben tüntették fel a magyarok kereszténységét, ám az ország krisztianizációja lényegében a 11. század végére befejeződött.

A kereszténység felvétele terén problémát ezentúl kizárólag a betelepült népek okozhattak. A 11. század végén kisebb létszámú csoportokban érkezett besenyők széttelepítésük révén gyorsan beilleszkedtek. Az 1238-39-ben IV. Béla által egy tömbben befogadott kunok azonban négy évtizeden keresztül kitartottak régi hitük mellett, s csak IV. László kun-törvényei rendelkeztek hathatósan megtérítésükről.

A bizánci rítusú keresztény térítés eredményeinek legszembetűnőbb maradványa az egykori gyula törzsének területén szerveződött erdélyi egyházmegye megnevezése. Ez végül is nem a központjáról, hanem a görög előzmény alapján magáról a területről kapta a nevét. A bizánci rítusnak ugyanakkor az Árpád-korban nem volt jelentős társadalmi bázisa. A Magyarország területén létrejött bazilita kolostorokat többnyire az uralkodói család bizánci rítust követő tagjai számára alapították: a veszprémvölgyi zárdát talán Imre herceg menyasszonya, a tihanyi Oroszkőt I. András felesége számára. A szávaszentdemeteri monostor és a bácsi érsekség görög előzményei éppen a latin egyházszervezet térhódításának estek áldozatul. 1204 körül felmerült ugyan a lehetősége, hogy a magyarországi orthodoxokat önálló egyházmegyébe szervezik, de ennek inkább a Bizánci Birodalom ekkori ideiglenes megszűnése lehetett az oka. A Balkánról beáramló pásztorkodó lakosság ekkor még nem épített templomokat. Hívek híján a görög egyházi intézményeket latin papok és szerzetesek vették birtokba.

Az első örökösök

Szent István fiához, Imre herceghez, s közvetve minden utódához intézett erkölcstanító Intelmeinek első fejezeteit annak a kérdésnek szentelte, miként kell a királynak az egyházhoz, az egyháziakhoz viszonyulnia, milyen türelemmel kell a népet az egyházba térítenie. Első utóda, Péter király azonban semmiben sem fogadta meg a tanácsait. A német uralkodó mintájára megadóztatta az egyházat, két püspököt már rögtön első uralkodása idején leváltott. Az egyháziakat komoly aggodalommal töltötte el ez az erőszakos mód, ahogyan Péter a korabeli nyugati társadalmi mintákat igyekezett Magyarországra átültetni. A püspöki kar Gellért vezetésével fellépett ellene, alkalmatlannak nyilvánította a trónra. Péternek még az emlékét is igyekeztek kitörölni, az óbudai káptalan-alapítását és pécsi székesegyház építkezéseit másnak tulajdonították.

Utóda, Aba Sámuel már minden tekintetben a püspöki kar elvárásainak megfelelően uralkodott. Egyházias eljárásának legékesebb bizonyítéka, hogy az általa kinevezett püspököket felterjesztette Rómába. A világi előkelők éppen azért kerültek vele ellentétbe, mivel uralkodása alatt az ősegyház vagyonközösségi előírásait igyekezett megvalósítani, mely sokban hasonlított a keresztény térítés korának patriarchális viszonyaira, mikor a szegény nemzetségtagokat még védte a nemzetséghez tartozás. A püspöki kar azonban a ménfői vereségig kitartott Aba király mellett, akit halála után sári monostorában temettek el, s elterjedt szentségének a híre is.

A Péter király második uralmának véget vető események megmutatták, hogy a püspökök félelme koránt sem volt alaptalan. A békési Vata vezetésével a pogány eszmeiség jegyében felkelés söpörte el a zsarnok uralmát, melyben Gellérttel az élen számos püspök és klerikus vértanúhalált halt. Csak az a három püspök maradt életben, akik a pogánysággal leszámoló I. András fejére tették a koronát, köztük a Szent Istvántól kinevezett Mór pécsi püspök. A keresztény rendet helyreállító uralkodó ugyan később "Katolikus" melléknevet kapott, de a Krónikában azt is feljegyezték róla, hogy fiaiban azért szakadt magva, mert kezdetben hagyta a keresztény papok öldösését.

András király szigorú intézkedéseivel szemben nem mutatkozott ellenállás, ami annak a jele, hogy a pogányság ekkor már csak kísérőjelensége volt az eseményeknek. András nevezetes rendelete volt, hogy Szent Péter ünnepe (június 29.) előtt háromnapi böjtöt írt elő. Öccse, I. Béla törvényei az egyházat is érintették, aki vasárnapról szombatra helyeztette át a vásárokat, hogy ezzel is a keresztény ünnep jellegét óvja.

A hit megszilárdulása

Az I. András halálával kitört trónviszály adott alkalmat először a pápának arra, hogy döntőbíróként avatkozzék belügyeinkbe, s az általa támogatott uralkodóval a Szentszék Magyarországgal szemben támasztott hűbéri felsőségi igényeit megkísérelje elismertetni. VII. Gergely Salamonnal szemben Géza és László mellé állt. Az 1074-ben Gézához intézett levelében kifejtette, hogy Isten Salamonról rájuk ruházta át az uralmat, mivel ő a császárhoz pártolásával Szent Péternek okozott jogsérelmet (translatio regni). Géza ugyanakkor a pápa főhűbérúri igényét nagyon udvariasan Szent István Nagyobb Legendájában utasíttatta el: eszerint ugyanis - Szent István felajánlása révén - Magyarország a szentek hierarchiájában Péter fölött álló Szűz Mária öröksége.

Szent László, majd utóda, Kálmán király uralma alatt a keresztény hit és intézményrendszer végleg megszilárdult Magyarországon. Legfőbb jele ennek az egyházszervezet jelentős bővülése, valamint a keresztény élet formáit meghatározó egyházi törvényhozás intenzívvé válása. László amellett, hogy némileg átszervezte a meglévő egyházmegyéket (a kalocsai püspök székhelyét áthelyezte Bácsra, a bihariét Váradra), az újonnan meghódított területeket, Szlavóniát és Horvátországot a zágrábi püspökség megszervezésével kapcsolta az országhoz. Az új egyházmegyét - ahová a király cseh származású főpapot nevezett ki püspöknek - az ekkor még valószínűleg egyetlen érsekség, az esztergomi alá rendelte. A szükséges szerkönyvek is Esztergomból kerültek Zágrábba. A kalocsai püspökség érseki rangra emelése után került csak később a déli püspökség Kalocsa fennhatósága alá.

A magyar egyház életének jelentős esztendeje volt 1083, amikor László király parancsára, bizonyosan VII. Gergely pápa hozzájárulása nélkül Székesfehérvárott megtörtént István király és Imre herceg, Csanádon Gellért püspök, Nyitrán vagy Zoboron a vágvölgyi remeték, Zoerard-András és Benedek oltárra emelése. László 1092-ben Szabolcsra vegyes zsinatot hívott össze. A király egyházi és világi tanácsadóival intézkedett a reformpápaság által szorgalmazott papi nőtlenség, valamint a régi templomok karbantartása és újak építése, továbbá a vasár- és ünnepnapok szigorú megtartása ügyében. Az egyházi fegyelem területén szabályozta a jövevény papok befogadását, az egyházi tized fizetését, a házassági ügyeket pedig kifejezetten az egyházi bíráskodás illetékességébe utalta. A szabolcsi zsinaton előírt mintegy negyven ünnep között már ott szerepelt az első hazai hitvalló és vértanú szentek, Szent István király (augusztus 20.), Szent Imre herceg (november 5.) és Szent Gellért püspök (szeptember 24.) ünnepe is.

CSÁSZÁR ÉS PÁPA KÖZT

A második esztergomi zsinat első kánonjai a király ellen elkövetett bűnt a vallás elleni bűncselekménynek minősítik, s egyházi kiközösítéssel sújtják. A király egyházkormányzati jogosítványai is csorbítatlanok voltak még ekkor: Kálmán 1113 táján, a László király által megkezdett nyitrai püspökség létrehozásakor ugyanolyan módon, pápai felhatalmazás nélkül járt el, mint elődje Zágráb esetében. II. Orbán pápának a Szentszék iránti engedelmességet követelő levelére a király Szent István harmadik legendájában adta meg a választ. Hartvik püspök ebben - a pápai koronaküldés elméletébe ágyazva - történeti síkon igazolta Kálmán király egyházkormányzati jogait. Elmélete (a szicíliai uralkodó mellett) a 12. század folyamán végig különleges helyzetet biztosított a magyar királynak: a pápa csak az ő engedélyével küldhetett legátust az országba, a magyar klérus pedig csak az uralkodó tudtával tarthatott kapcsolatot a Szentszékkel.

Bár III. Ince pápa 1201-ben csak azzal a megszorítással engedélyezte Szent István zsolozsmájában olvasmányként a Hartvik-féle legendát, hogy kiiktatta belőle azt a passzust, miszerint Szent István az egyház ügyeiben "mindkét jogon" intézkedett - a magyar uralkodó apostoli királysági igényei még a 13. században is elevenen éltek. 1238-ban IV. Béla király bolgár hadjárata idején éppen ennek alapján kérte arra a pápát, hogy ezeknek teljes birtokában járhasson el a meghódítandó területeken: apostoli kereszt járjon előtte, s az egyházszervezetet szabadon létrehozhassa.

A szerzetesek évszázada

A 12. század Magyarországának egyik legfeltűnőbb egyháztörténeti jelensége a szerzetesség változatos formáinak megjelenése. A 11. század a bencés szerzetesség egyeduralmának időszaka volt. Ekkor alakult ki a magyarországi monaszticizmus alapvető szerkezete, a királyi és magánalapítású monostorok hálózata. Szent István után szinte minden e korban élt uralkodó megalapította a maga monostorát, mely a legtöbb esetben temetkezőhelyéül is szolgált: I. András 1055-ben Tihanyban, I. Béla 1061-ben Szekszárdon, I. Géza 1075-ben Garamszentbenedeken, I. László Somogyvárott 1091-ben. A világi urak a század első felében még a monostoroknak tett adományokkal adtak hangot vallási meggyőződésüknek, később ők is monostoralapítással igyekeztek gondoskodni lelki üdvösségükről és saját temetkezőhelyről: a Győr nembeli Ottó ispán 1061-ben Zselicszentjakabon, az Aba nembeli Péter 1067-ben Tisza-menti udvarházában, Százdon alapított monostort.

II. István uralkodása alatt telepedtek le Váradhegyfokon a lelkipásztorkodást célul tűző premontrei kanonokok. A bencés életmódot szigorúan megreformáló, a modern gazdálkodás és a gótika elterjedésében jelentős szerepet játszó cisztercieket 1142-ben II. Géza hívta a Bátaszék melletti Cikádorra. Nagyobb arányú megtelepedésük csak III. Béla idején történt: ekkor keletkezett Egres, Zirc, Szentgotthárd, Pilis és Pásztó monostora, melyek maguk is további apátságok anyamonostorai lettek. Az új rendek magyarországi elterjedésének sajátossága, hogy a ciszterci házak többségét a német közvetítő monostorok kiiktatásával közvetlenül a legjelentősebb francia anyaházakból telepítették (ám Cikádort pl. Heiligenkreuzból). A másik jellemző, hogy a rendek nyugat-európai elterjedéséhez képest fordított arány állapítható meg: a Nyugaton rendkívül népszerű ciszterciek közel húsz monostorához képest a premontreiek csaknem kétszer annyi házat hoztak létre. Míg a ciszterciek nem szívesen vállalták a világi nagybirtokosok kegyuraságát, s szinte kivétel nélkül a király patronátusa alá tartoztak, a premontreiek elfogadták a világiaktól való függést, s kegyuraikat a ciszterciekkel szemben akadálytalanul eltemették templomaikban.

A magyar kereszténység erősödésének jele az ország tekintélyének 12. századi növekedése. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a pápa és a német-római császár egyaránt igényt tartott a magyar uralkodó állásfoglalására. Az 1159. évi kettős pápaválasztás után II. Géza király ugyan először Barbarossa Frigyes oldalára állt, 1160-tól fogva azonban Lukács esztergomi érsek hatására következetesen III. Sándor pápát támogatta csakúgy, mint utódai, egészen annak 1177. évi győzelméig. Lukács érseknek III. Béla királlyal való viszálya lett a kiindulópontja a két érsekség, Esztergom és Kalocsa versengésének. A 13. század első évtizedeiben végleg Esztergom lett az ország első érseksége, mely rangsort először 1239-ben említik a források. Szerepe lehetett Lukácsnak az esztergomi Szent Tamás prépostság megalapításában is, hisz azt egykori iskolatársáról, Canterbury érsekéről, Becket Tamásról nevezték el.

A lovagrendeket Magyarországon 1147 óta az esztergomi ispotályosok (johanniták), illetve 1169 óta Vránán a templomosok képviselték, akik a betegápolásban és a hadakozásban játszottak jelentős szerepet. A vallásos eszmeiség megerősödésének jele, hogy a keresztes mozgalom által hazánk is bekapcsolódott a Szentföld felszabadításáért vívott küzdelmekbe. 1217-ben II. András király állt az ötödik keresztes hadjárat élén, melyben mindkét rend tagjai részt vettek, ugyanúgy, mint 1241-ben a tatárok ellen vívott muhi csatában. A 13. század végére a johannita házak száma elérte a harmincat. A legrövidebb ideig a Német Lovagrend tagjai voltak jelen hazánkban. Miután 1211-ben II. András rájuk bízta a Barcaságot, önállósági törekvéseik miatt már 1225-ben arra kényszerült a magyar uralkodó, hogy kiűzze őket az országból. Felmerült annak a lehetősége, hogy az esztergomi ispotályos rend magyar alapítású volt, akik főkolostoruk mellett a Szentföldön (Jeruzsálemben és Akkonban) is tartottak fenn házakat.

Az egyházszervezet

A 12-13. század fordulója újabb jelentős egyházszervezeti bővülést hozott. Az Erdélybe és a Szepességbe települt szászok számára 1186 táján és 1198-ban hozta létre az uralkodó a szebeni és a szepesi prépostságot. A milkói püspökséget a kunok között térítő domonkosok szervezték meg 1228-ban, míg az 1229-ben jóváhagyott szerémi püspökség Csák Ugrin kalocsai érsek magánalapítása volt, melynek célja a Balkán felől beáramló eretnekség elhárítása lehetett. A dalmát vidék és a déli végek tartós birtoklása idején kapcsolódott az ország egyházszervezetéhez a boszniai püspökség, melynek székhelye Diakóvár lett, valamint a dalmáciai Spalató egyháztartománya és püspökségei. A 13. századra kialakultak az ország plébániahálózatának alapvonalai.

A PÁPASÁG ÁRNYÉKÁBAN

A 13. század során az invesztitúra-harcban megerősödött pápaság Európa-szerte nagy befolyást nyert. III. Ince pápa sokszori felszólítása után ugyan csak politikai érdekek bírták rá 1217-ben II. Andrást apja keresztes-fogadalmának teljesítésére. Az 1220-as évek közepén a pápa a magyar uralkodó tékozló birtokpolitikájával szemben fogalmazta meg a koronajavak elidegeníthetetlenségének elvét. Ez szolgált alapul Béla királyfi birtokvisszaszerzési politikájához. A század folyamán két ízben is járt pápai legátus az országban. 1233-ban Pecorari Jakab palestrinai püspök a beregi erdőben egyezséget hozott létre, s megígértette az uralkodóval, hogy az 1222-ben megígért alapvető kiváltságokat (az egyházi személyek egyházi bíróság elé tartozását és adómentességét) megtartja, valamint biztosította az egyház sómonopóliumát. Fülöp fermói püspököt azért küldte III. Miklós pápa Magyarországra, hogy a király tekintélyét helyreállítsa és a pogány kunok problémáját megoldja. A kun kérdés rendezése után Fülöp legátus 1279-ben zsinatot hívott össze Budára, melynek célja a katolikus hit és az egyház szabadságának biztosítása, az egyháziak és világiak életvitelének, erkölcseinek megjavítása volt.

Egyház és társadalom az Árpád-korban

A 13. század folyamán megszilárdult a magyarországi egyházi rend szerkezete. Ennek élén a világi bárókkal egyenrangú, a királyi tanács jelentős hányadát kitevő, gyakran hadakozó főpapság állt, alatta a káptalanok prépostjaival és a monostorok apátjaival. A középréteget a káptalani papság, a kanonokok képezték, akik anyagi helyzetüknél fogva külföldi iskolákba is eljárhattak, s nem ritkán a király kápolnájának is tagjai voltak. Az alsó papságot a szerény anyagiakkal rendelkező plébánosok és lelkészek, valamint a kanonokok kórusbeli helyettesítését ellátó javadalmas papok és kóruspapok tették ki. Az egyház főpapjai és a tekintélyes monostorok hatalmas örök tulajdonú birtokokkal rendelkeztek. Az egyházi birtokok szórt birtokok voltak, melyeknek a munkaszervezete szolgálat szerint csoportosított szolganépeivel a korai korszakban lendületes fejlődést biztosított. A 13. században azonban a világi nagybirtok vette át tőle a vezető szerepet, s a szórt egyházi gazdaságok hanyatlásnak indultak.

A papság szerepe ugyanakkor a közéletben is állandósult. A Kálmán-kori szinodális bíróságok már megmutatták, hogy a világi társadalom igényli az egyház közéleti szerepvállalását. A püspöki székhelyeken a tüzesvaspróbáknál játszott tanúsító szerepből a 12. század végétől fogva egyre nagyobb ütemben bontakozott ki a vidéki írásbeliség ellátására a hiteleshelyi szervezet. Ennek első intézményei a nagy székeskáptalanok és a királyi prépostságok voltak (Veszprém, Székesfehérvár, Győr, Esztergom, Buda), amelyeket a század 40-es éveitől fogva a szerzetesrendi konventek, a bencések és a premontreiek követtek.

Elvi szinten ugyan a 12. század végén a főpapi székek betöltésének kérdése megoldódott, a gyakorlatban azonban az uralkodó rendelkezett mindazon eszközzel, mellyel saját jelöltjét a püspöki székbe segíthette. Az egyházfegyelmi ügyeknek a pápai kúriába való központosítása mellett ez továbbra is nehézséget okozott a Szentszék és Magyarország kapcsolataiban. Miután IV. Béla nem kapott hathatós segítséget a pápaságtól a tatárok pusztítása idején, keserűen tett szemrehányást az egyház fejének.

A magyar kereszténység életerejét mutatják missziós vállalkozásai. Egyrészt a Keleten maradt magyarság felkutatására és a havasalföldi kunok térítésére a domonkosok vállalkoztak, másrészt a Balkán irányában a király maga vállalkozott a térítés szervezésére és hathatós támogatására, valamint az egyházszervezet kiépítésére. A belső misszióra IV. László koráig a pogány kunok adtak lehetőséget.

Az esztergomi érsek tekintélye már az 1230-as években erősnek látszott, a második Aranybullában, 1231-ben ő kapta az ellenállási jogot. A század közepétől zsinatokon igyekezett gondoskodni egyháztartománya papságáról. Az érsek volt az első, aki főpapként a világi kormányzat területén jelentős szerepet nyert, Esztergom vármegye örökös ispánja lett. A század végén Lodomér érsek alakja mutatja legvilágosabban a magyarországi egyháznak a társadalomban betöltött helyét és szerepét. Az esztergomi érsek állt az élére annak az egyháziak által irányított mozgalomnak, mely a IV. László korában meggyengült magyar társadalom újjászervezését vállalta a legmodernebb európai mintáknak, a korai rendiségnek Magyarországra való átültetésével. Lodomér halála 1298-ban szinte jelképes értékkel bír: lezárja a magyar egyház történetének első korszakát.