TÁRSADALOM
GAZDASÁG
MINDENNAPI ÉLET

TÁRSADALOM

Az Árpád-kori magyar társadalom legfontosabb, minden más szempontot megelőző rendező elve a személyes szabadság birtoklása vagy annak hiánya volt. Az ország népe ennek megfelelően oszlott a szabadok és a szolgák csoportjára. A szolga vagyontárgynak számított, akivel tulajdonosa korlátlanul rendelkezhetett. Helyzete mégsem volt azonos az antik rabszolgáéval, mert a kereszténység tanításainak megfelelően személynek tekintették. A szabad ember viszont önmaga ura volt: senki tulajdonosi hatalma alatt nem állt. A szabadok és a szolgák közötti határ merev volt, de nem átjárhatatlan. A szabad elveszthette szabadságát (pl. büntetésből), a szolgát pedig ura felszabadíthatta.

Szent István korában a szabadok vagyoni tekintetben három rétegre oszlottak. István törvényei többnyire ispánnak nevezik a régi törzsi vezető réteg maradékaiból és a nyugatról bevándorolt lovagokból összeolvadó előkelőket. A középréteget a vitézek csoportja alkotta, melynek tagjait alkalmasint a hadakozó életmód kapcsolta össze. Másoknak szolgáló fegyvereseket épp úgy találunk közöttük, mint önálló vagyonnal rendelkező személyeket. A szabadok alsó rétegét a törvények által népből valónak vagy közrendűnek nevezettek adták. Bármily nagyok is voltak a vagyoni különbségek a szabadok társadalmán belül, jogállásuk azonos volt: a nincstelen szabad ugyanazokkal a jogokkal rendelkezett, mint a leghatalmasabb előkelő.

A nemesség és a kötött szabadság

A 11. század utolsó negyedére jelentős változások következtek be a társadalomban. A szabadok korábban jogilag egységes csoportjából kiemelkedett az előkelők immár külön kiváltságokkal rendelkező rétege. Őket a továbbiakban nemes néven különböztették meg a hozzájuk képest nemteleneknek számító közszabadoktól. Miként a nemesek sem voltak kivétel nélkül gazdagok, a közszabadok között is jelentős vagyoni különbségek figyelhetők meg. A jómódú birtokos közszabadok katonáskodással tartoztak a királynak, s ezért Kálmán király felmentette őket a szabadok dénárai nevű adó fizetése alól. A más földjét művelő közszabadok viszont továbbra is fizették az adót. A birtokos és a vagyontalan közszabadok sorsa ekkor vált el egymástól.

Ezekben az évtizedekben jelent meg a szolgafelszabadítás egy új, addig ismeretlen formája. Ez - ellentétben a szintén továbbélő István-kori gyakorlattal - nem a született szabadok jogállását adta meg a kiváltságoltnak, hanem a szolgaságon belül biztosított a korábbi teljes alávetettséghez képest kedvezőbb helyzetet. Az ily módon kiváltságoltakat szabadoknak nevezték ugyan, ám mivel szolgálatukat nem hagyhatták el önkényesen, valójában szolgák voltak. Szabadságuk kötött szabadság volt, s az attól való megkülönböztetés érdekében jelent meg Kálmán korában a minden kötöttségtől mentes közszabadság megjelölésére a teljes vagy arany szabadság kifejezés. A szolgák társadalma tehát a szabadokéhoz hasonlóan tagoltabbá vált.

Már Szent István idején feltűnik a magyar társadalomban a kor magyar nyelvén vendégeknek, latinul pedig hospeseknek nevezettek csoportja. Vendégeknek eredetileg azokat a külföldről érkezőket tekintették, akik a letelepedés szándékával költöztek be az országba. Ezek többsége Nyugat-Európa különböző területeiről származó földműves volt, akik meghatározott feltételek mellett vállalkoztak addig lakatlan vidékek benépesítésére és megművelésére. Jogállásuk szerint sajátos kiváltságokkal rendelkező közszabadok voltak. Új hazájukban is saját szokásaik szerint élhettek, közösségeik korlátozott önkormányzattal voltak felruházva. Ők alkották a paraszti társadalom elitjét, s a 13. század folyamán már egyre több belföldi paraszt is hospesjogok szerint élt.

Az Árpád-kor Magyarországán három fő birtoktípus alakult ki: a királyi és az egyházi, valamint a világi (magán)birtok. Az uralkodói birtokokon belül meg szokás különböztetni továbbá a katonai és közhatalmi feladatokat ellátó királyi várszervezetet a király és udvartartása ellátására rendelt udvari birtokszervezettől. A királyi család tagjai számára fenntartott királynéi és hercegi birtokok számos vonatkozásában ez utóbbival mutatnak közös vonásokat. Ezen birtoktípusok mindegyikén nagy számban éltek szolgák és kötött szabadok. Egyes csoportjaik helyzete - a közös szolgai jogállás keretein belül - rendkívül változatosan alakult, jórészt attól függően, hogy kinek a tulajdonában álltak.

A szolgálónépek világa

A királyi birtokok szolgálónépei valamennyien szolgarendűek voltak. Egyes csoportjaikat köteles szolgálataik szerint tartották számon (pl. lovászok, tárnokok, bölényvadászok). Az udvari birtokok legjellegzetesebb szolgálónépei csoportját udvarnokoknak, a várszervezetét várnépbelieknek nevezték. A királyi szolgálónépek alsó fokú igazgatási és adózási egységei a tizedek és századok voltak. Közvetlen elöljáróik a kötött szabad jogállású udvarnok-, illetve várjobbágyok közül kerültek ki. Ez utóbbiak voltak valamennyi szolgacsoport közül a legkedvezőbb helyzetben. Kötelezettségeik a várnépbeliek irányítására és a hadakozásra korlátozódtak, s többségük jómódú és tekintélyes birtokos volt.

Az egyházi birtokok szolgálónépei szintén a földesúr tulajdonosi hatalma alá voltak vetve valamennyien, s ezért éppúgy szolgálat szerint osztályozták őket, mint ahogy az a királyi birtokokon szokás volt. Az egyházi szolgálónépek között a szolgálatok megbecsült vagy alantasabbnak tartott volta, s a terhek nagysága alakított ki rendet. A rangsor alján a szántással és a szőlőműveléssel tartozók álltak. Kedvezőbb volt a helyzete a különféle kézműveseknek: ácsoknak, ötvösöknek, kovácsoknak és társaiknak. A legmegbecsültebb helyzetben a szolgálónépek munkájának közvetlen irányítói voltak, akiket az egyházi birtokokon is jobbágyoknak neveztek. Terheik csekélyebbek voltak, s közülük kerültek ki a püspökök és apátok fegyveres kísérői.

A világi (magán)birtok szolgálónépeinek csoportjait viszont jogi kategóriák segítségével különböztették meg egymástól. Ennek oka az volt, hogy a földesúr tulajdonosi hatalma különböző mértékben terjedt ki a földjén élő személyekre. Közönségesen szolgáknak nevezték azokat, akik felett a birtokos tulajdonosi hatalma minden korlátozás nélkül érvényesült. Ezek a szolgák még munkaeszközzel sem rendelkeztek. Uruk állataival és szerszámaival dolgoztak. Némileg kedvezőbb volt a helyzete a latinul libertinusnak mondott, önállóan termelő paraszti gazdaságban dolgozó szolgáknak. Éltek végül a világi birtokokon szabadok, akik között kötött szabadságra felszabadítottak éppúgy voltak, mint saját földdel nem rendelkező közszabadok.

A királyi szerviensek és nemesek

Az Árpád-kori társadalom ezen szerkezete a 13. század folyamán jelentős változásokon ment át. A század elején megjelenő királyi szerviens kifejezés eredetileg azokat jelölte, akiket a király a maga szolgálónépei közül felszabadított és birtokkal látott el. Az így elnyert társadalmi helyzet a birtokos közszabadokéval volt azonos, aminek következtében a két társadalmi csoport csakhamar összeolvadt. A királyi szerviensek jogainak számos elemét az 1222. évi Aranybulla foglalta írásba. Ezek a kiváltságok a nemesség előjogainak némelyikét is magukban foglalták, jeleként annak, hogy a királyi szerviensi jogállás más, magasabb minőséget képvisel, mint az egyre inkább paraszti szabadságnak számító közönséges közszabadság.

Azok a kisebb birtokosok, akiket az uralkodói udvarban királyi szervienseknek neveztek, kiváltságaik birtokában az előkelő nemességgel tartották egyenlőnek magukat. A hagyományos nemes-fogalmat önmagukra kiterjesztő felfogásuk fokozatosan vált elfogadottá: a királyi hatalom csak az 1267. évi törvényben ismerte el a királyi szerviensek nemesi jogállását. Az előkelőkből és a királyi szerviensekből kialakuló új nemesség társadalmi és vagyoni helyzete s ebből fakadóan életmódja is rendkívül heterogén volt. A nemesség sorait tovább gyarapították azok a királyi szolgálónépek közül származó személyek, akiket az uralkodók szolgálataik jutalmaképpen egyedi kiváltságolások révén megnemesítettek.

A jobbágyparasztság kialakulása

A 13. századi társadalmi átalakulás másik fő vonulata a szolgai jogállású népességet érintette. A század derekától a világi birtokokon a szolgák jelentősége háttérbe szorult a libertinusokkal és a szabadokkal szemben. A tatárjárást követően megnövekedett munkaerő-kereslet lehetővé tette, hogy e három réteg fokozatosan egységesüljön: vagy oly módon, hogy a szolgai jogállású népesség elszökve uraitól új lakhelyén már szabad hospesként vállaljon paraszti szolgálatot, vagy úgy, hogy ezt megelőzendő, maga a tulajdonos szabadította fel szolgáit, hogy megtarthassa birtokain őket. A 13. század végére a világi birtokokon ilyenformán kialakult a személyében szabad jobbágyparaszt típusa.

A jobbágyparaszt költözési joggal rendelkező szabad ember volt, aki földesurának nem személye, hanem gazdasága után adózott, melyhez ráadásul jogok fűzték, fiaira örökíthette például. Egy-egy település paraszti közössége korlátozott önkormányzattal is rendelkezett, élén a választott bíróval. A szolgarendűek feletti hatalom maradványaként megőrződött ugyanakkor a birtokos bírói joghatósága jobbágyai felett, aminek intézménye az úriszék lett, s a jobbágyparaszt földesúri terheinek előképe is a libertinusok szolgáltatásaiban ismerhető fel. A jobbágyparasztság kialakulása az Árpád-korban csak a világi birtokon ment végbe: az egyházi és a maradék királyi birtokok népei a 14. század végéig megmaradtak a tulajdonosi függés kötelékében.

GAZDASÁG

A földművelésben a korszak első felében a szabályozatlan talajváltó rendszert alkalmazták, ez okozta a települések faluhatáron belüli elmozdulását. A világi magánbirtokosok szolgái praediumokon, magyarul lakokon éltek, e kis településekhez a földesúri kúrián kívül néhány földbe mélyített szolgaház és gazdasági épületek tartoztak. Egy faluhatáron belül néha több praedium is lehetett. Az ország központi területein a 13. században tértek át a szabályozott talajváltó rendszerre. Ennek következtében a telkek helyei megszilárdultak, a telek szó kettős értelmet nyert: szűkebb értelemben a házat és az udvart, tágabban a kertet, szántót és a kaszálót értették rajta. A falu legelői, erdei, vizei közös használatban maradtak. Megszűnt a faluhelyek ide-oda vándorlása.

A gabonafélék az első korszakban általában az elvetett mag kétszeresét hozták, a másodikban 3-4-szeresét. Gyümölcsöt keveset termeltek, ebben főleg az egyházi birtokok jártak az élen. A kerti növények közül a legfontosabb a káposzta volt. Szőlőt az Alföld és a magasabb hegyvidékek kivételével mindenütt termeltek. A 13. századtól a szőlőt sajátos birtoknak kezdték tekinteni: minden szőlőművelés alá vont terület a vendégek által megművelt földekhez hasonlóan irtásföldnek számított, művelőinek nagyobb joguk volt ehhez, mint pl. a szántóföldekhez. A hegyvidék, a gyepűelve irtása, betelepítése a 12. század elején indult meg, de a 13. században vett nagyobb ütemet, itt a szabályozott talajváltás helyett a szántóföldek szűkössége miatt a gabonatermelés mindig közvetlenül a ház mögött fekvő, állandóan művelés alatt levő, trágyázott ún. tornuk földeken történt, e földeket mindig ugyanaz a család használta. A szántók felosztása nem volt itt szokásban. Az irtásnak kétféle módja volt: a fa kérgének lehántásával történő aszalás, mellyel ritkították az erdőt, és az égetés.

A magyarországi mezőgazdaságban az állattenyésztésnek a középkor folyamán végig nagyobb szerepe volt, mint nyugaton. A lótartás jelentősége folyamatosan csökkent. A korszak első felében még a kistestű szarvasmarhákat tartották, valószínűleg a kunok honosították meg a Kárpát-medencében a nagytestű, szürke marha őseit. A sertések aránya az állatállományon belül folyamatosan nőtt, túlnyomó többségüket ligetes erdőkben makkoltatással tartották. A juhnak kiemelkedő szerepe volt az étkezésben, a rackajuh őse volt a legelterjedtebb fajta. Az ország déli és keleti peremterületein az ún. vlach jog szerint élő népek a transzhumán állattartást űzték. Ez a gazdálkodás szórt hegyi települések kialakulásához vezetett.

Kézművesség

Az állattenyésztés és a földművelés mellett a kézművesség volt az Árpád-kori gazdaság harmadik fontos ága. Kézműiparunk eredete többrétű. A jövevényszavak tanúsága szerint egyes kézművességek léte már a honfoglalás előtt is igazolható, így a honfoglaló magyarok között különböző mesterségeket űző közemberek is voltak. A 10. századi régészeti leletekből pedig nemcsak a hadigazdálkodáshoz szükséges fegyver- és lószerszámgyártás vagy az ötvösség sajátos vonásai olvashatók ki. Megbízható nyomok utalnak olyan mesterségekre (pl. a fazekasságra, a tímár- vagy a szűcsmesterségre) is, melyek űzése a klasszikus lovasnomád körülmények között aligha lehetséges.

Az államalapítás után átalakult a kézműipar szerkezete is. A 11-12. századi írott források szerint a királyi, egyházi vagy világi birtokokon a szolgálónépi rendszer keretei között folyt a kézműipari termékek előállítása, elsősorban magának a nagybirtoknak az ellátására. E rendszer kialakulása az úthálózat és a kereskedelem fejletlenségével magyarázható. A birtokos a függőségébe került kézműveseket nagyobb csoportonként, sokszor falvanként telepítette le és nemcsak termények, hanem kézműipari termékek előállítására is kötelezte őket (ennek nyomai a különböző foglalkozásokra utaló helynevekben is felfedezhetők: pl. Tímár, Szakácsi, Esztergár). Az iparosok jogilag ekkor még nem különültek el a korabeli közrendűek más részeitől, többnyire szolgarendűek voltak.

Az írott források csekély száma miatt a szolgálónépi rendszer számos részlete homályban marad, és jelentős különbségek lehettek az egyes nagybirtokok között is. Ennek ellenére, még a kézműves szolgáltatásra kötelezettek körében is csak kiegészítő tevékenység lehetett az iparűzés, az élelemtermelés és az egyéb szolgáltatások (pl. fuvarozás, lovasszolgálat) mellett. A kézművesek jelentős része saját munkaeszközeivel dolgozott, így a kötelezően beszolgálandó kisipari terméken túl megmaradó fölösleget már el tudták adni. Piacok léte Magyarországon az Árpád-kor eleje óta igazolható.

Már a 11. században is voltak olyan iparosok, akik nem tartoztak a szolgálónépi rendszerbe. E mesterek általában a nagyobb forgalmú megyeközpontokban éltek, és az előkelők illetve a királyi udvar speciális és luxusigényeit szolgálták ki (fegyverkovácsok, ötvösök, pénzverők). E városszerű központokban az azonos kézműipart űző mesterek sokszor egymástól elkülönülve, önálló településrészeken laktak. Léteztek e korban vándormesterek is. Speciális szakismeretük (pl. a harangöntés) azonban nem annyira a kézművesség, hanem inkább az építészet körébe tartozik.

A szolgálónépi rendszer átalakulása a 12. század második felében indult olyan Nyugat-Európából bevándorolt hospesek által, akiknek jelentős része kézműves volt. A királyi kiváltságokkal ellátott közösségekben ezzel felgyorsult a városi iparűzés és kereskedelem. A 13. században a nagybirtokosok számára is a piacon értékesíthető mezőgazdasági termények váltak egyre fontosabbá - így iparűző szolgáiktól egyre inkább ezek beszolgáltatását követelték. A szolgálónépi szervezet sorvadásának további jele volt az iparűző szolgák városba szökése. A kézműipar átalakulásának régészeti vetülete, hogy a 13. század elejétől az ország fejlettebb részeiben már el lehet egymástól különíteni városi, illetve falusi készítésű használati tárgyakat (pl. vaskéseket, cserépedényeket).

A városi kézműipar kialakulásának folyamatát még az 1241-42-es tatárjárás pusztításai is gyorsították. A IV. Béla idején folyó várépítési láz során számos városnak sikerült olyan királyi kiváltságokat szereznie, amelyek az ott lakó kézművesek számára a korabeli Nyugat-Európában megszokott kereteket biztosítottak az iparűzéshez. A 13. század második felére tehető az azonos ipart űző mesteremberek megszervezése elsősorban a minőség biztosítására. Ez főleg az élelmiszeriparra jellemző, a céhek csak később, a 14. században alakultak ki. A királyi kiváltságokat megszerezni nem tudó városias települések - pl. a püspöki székhelyek vagy a mezővárosok - földesúri tulajdonban maradtak ugyan, de ezek birtokosai is igen sok esetben segítették különböző kiváltságokkal az iparűzőket. A falvakban viszont az iparűzés visszaszorult a helyi igények kielégítésére, így egy-egy faluban jó esetben is csak kovácsműhely létezett.

A 11-13. században a fémművesség különböző ágai tartoztak a legfontosabb kézművességek közé: ezek révén keletkeztek a mezőgazdasági eszközök, szerszámok, fegyverek, ékszerek változatos példányai. A 10-11. századi Magyarországon két kisebb földrajzi tájegységben folyt vasérc kohósítása: az Északi-középhegységben Miskolc és Ózd környékén, illetve Nyugat-Magyarországon Sopron és Vasvár körzetében. A honfoglaló magyarok olyan típusú kohókban nyerték ki a vasat a gyepvas-ércből, amely az új hazájukban korábban ismeretlen volt. E technológia részeként a kohósítással kiolvasztott nyersvasat még többször újra kellett izzítani, majd a bucákat pörölyökkel jól átverni a salakanyag eltávolítása érdekében.

A kovácsmesterség már a 10-11. században elkülönült a vasolvasztástól. Az Árpád-kori szolgálónépek között fontos helyet foglaltak el a kovácsok, különösen a fegyvergyártásban jártasak - ez utóbbiak értettek ugyanis legjobban az acél előállításához, illetve a kemény és lágyabb rétegek összedolgozásához, az ún. damaszkoláshoz. A kovácsmesterség későbbi szakosodásakor városi iparként önállósodott az acélműves, a fegyverkovács, a kardműves (csiszár), a késkovács, a lakatos, a páncélkovács, a patkolókovács és a szegkovács szakmája. A specializálódás a falusi környezetben ekkor még nem zajlott le, sőt az Árpád-kor végéig a falvak jelentős részében nem is volt kovácsműhely.

A bronzöntés mintegy félúton állott a vasművesség és az ékszerkészítés között. Mesterei részint ékszerkészítéssel foglalkoztak: az olcsóbb bronzból készítették el a nemesfém-ékszerek szerényebb változatait. Másrészt műhelyeikből került ki számos liturgikus tárgy: gyertyatartók, füstölők, körmeneti keresztek. Az iparművészeti szempontból is jelentős ereklyetartó keresztek azonban nem magyarországi mesterek munkái, hanem bizánci importból származnak. A középkori bronzöntés legvonzóbb alkotásai a különböző állatalakokat vagy fantasztikus lényeket mintázó vízöntő edények, az ún. aquamanilék. Ezek egy része is bizonyosan importként került Magyarországra a Rajna és a Maas vidékéről. A bronzművesség első monumentális tárgyai a harangok voltak, amelyeket vándormesterek öntöttek. A 11. században készült a két legkorábbi hazai emlékük: a csolnoki és a ruzsai harang.

Az Árpád-kori kézművesek közül az ötvösöket becsülték meg leginkább, részint az aranyművesek által készített tárgyak értéke miatt, részint azért, mert megrendelőik gyakran kerültek ki a társadalom legfelsőbb rétegeiből. Fontos szerepet játszottak a királyi udvar számára dolgozó ötvösök: közülük kerültek ki a pénzverők, valamint az idézőbillogok és a pecsétnyomók készítői.

Természetesen nem minden ötvös dolgozott főrangúak számára: egy részük a köznép által viselt egyszerű ékszerek sorozatgyártásával foglalkozott. Az Árpád-kori ötvösségben igen gyakran mutathatók ki egész Európát átívelő kapcsolatok, az ún. motívumvándorlás. A legkiválóbb ötvösmunkákról (pl. az esztergomi palota vagy a székesfehérvári királyi bazilika területén előkerült ékszerekről) azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy helyben készültek-e, vagy kereskedelmi kapcsolatok révén kerültek hazánkba.

A famegmunkálás terén az Árpád-kori szolgálónépi szervezetben leginkább ácsokkal találkozhatunk. A templomok és úri lakóhelyek falazatán és a tetőszerkezetén túl a földvárak sáncát erősítő, ún. kazettás szerkezetű favázak is az ő szakismereteiket dicsérik. Külön kézműipar lehetett már ebben a korban a szekerek gyártása. Már az Árpád-korban kimutatható e kézműipar a Komárom megyei Kocson, amelyről a nevét kapta a szekér egyik speciális változata, a kocsi. Már e korban léteztek hajóácsok és a különféle faedényeket előállító kádárok is.

Számos fegyver, eszköz vagy lószerszám-tartozék előállítása során is szükség volt faipari szakismeretekre. Bizonyosan voltak már a 11-12. században bútorok - elsősorban a tehetősebbek lakóhelyein, bár ládával az Árpád-kor elejétől számolhatunk a közrendűek körében is. Az asztalosmesterség azonban csak a 13. században, a városias központok felvirágzása során fejlődhetett önálló iparággá.

Az Árpád-korban a szolgálónépi szervezetben több adat is utal szűcsre, tímárra, vargára. Szinte felsorolni is nehéz, mi mindenre használták e korban a bőrművesség termékeit: elegendő utalni a bőrpáncélon túl a bőrből varrott ruházatra, lábbelire, lószerszám-szíjazatra, az igásállatok fogatolására. A korai cserző eljárások közül a magyarságnál a zsíros illetve a timsós cserzés igazolható. Utóbbit magőrleményekkel vagy a tejkészítés melléktermékeivel együtt végezték. Európa-szerte híres volt a timsóval kezelt, meleg faggyúval átitatott ún. magyar bőr, amelyet leginkább lószerszámnak használtak fel.

A szövés-fonás szókincse jelentős mértékben szláv eredetű nyelvünkben - annak nyomaként, hogy bizonyos fogásokat a magyarok csak a 9-10. század fordulója után tanultak el a szláv népektől. E kézműipar viszonylagos fejletlenségére utal, hogy egészen a középkor végéig jelentős textilimport irányult Magyarországra. A luxusigényeket kielégítő finom kelmék készítése hiányzott a leginkább. Pl. a koronázási palást - az első, hiánytalanul fennmaradt ruházati darabunk - anyaga bizánci selyemszövet, amelyre aranycérnával hímeztek. A nyugati technika meghonosítása kezdetben a szerzetesrendek által történt (az első kallómalom Locsmándon működött 1206-18 között), később kapcsolódtak be e folyamatba a nyugati eredetű hospesek. Nekik köszönhető a pamut-feldolgozás, a fonókerék és a mintás szövés meghonosítása is.

A 10-13. században már nagyobbrészt cserépedényekben folyt a sütés-főzés Magyarországon. Az edények olcsó és törékeny anyaga miatt egy-egy korabeli település feltárásakor leginkább ezeknek darabjai szoktak előkerülni. Az Árpád-kor első felében a fazekasok is a szolgálónépi szervezet keretei között tevékenykedtek. Csak a 13. század fordulójától tűnnek fel a fazekasmesterek városi környezetben. Ez utóbbiak termékeire már a megformálás és a kiégetés valamivel jobb minősége jellemző. Az új műhelyfogások nagyobbrészt nyugati eredetűek voltak, így az ottani határszélen fekvő Sopronban és Pozsonyban terjedtek el legelőbb. A mesterek átálltak az ún. bécsi fazekak másolására, a falusi mesterek csak némi késéssel fogadták el az új formakincset.

Pénz és kereskedelem

Az Árpád-kor gazdasági életét, kiváltképp a királyság első két évszázadában, a természeti (naturális) gazdálkodás időszakaként szokás jellemezni. Ennek legfőbb jellemzője az önellátásra való törekvés volt, melynek érdekében a különböző - királyi, egyházi és világi magán - nagybirtokokon egyes szolgálónépi csoportokat részint kézműipari, részint egyéb speciális termékek (pl. méz, viasz) beszolgáltatása terhelte. A munkamegosztás fejletlenségét jelzi, hogy az ily módon adózók a maguk és családjuk ellátására paraszti munkát is végeztek. A naturális gazdálkodás azonban sosem volt teljesen zárt rendszer, s ezért a pénz, az áru és a kereskedelem bizonyos szerephez jutott már kezdettől fogva.

A pénzverés Magyarországon Szent István uralkodásával indult meg. A pénzverés a királyi felségjogok közé tartozott, az uralkodón kívül csak az önálló területi hatalommal rendelkező hercegek verettek pénzt. A pénzverés és az azzal kapcsolatos ügyek a királyi kamara hatáskörébe tartoztak, mely a 13. század közepéig minden bizonnyal Esztergomban működött. Ezt követően az ország más településein is vertek a király nevében pénzt (pl. Szlavóniában a báni dénárokat). A szükséges nemesfémet a királyi kézen lévő ezüstbányák szolgáltatták. A pénzverés jövedelmezőségét részint az érmék nemesfémtartalmát csökkentő pénzrontás, részint a pénzújításból származó kamara haszna biztosította.

A forgalomba hozott pénz többféle módon juthatott vissza a királyi kamarába. Alattvalói adóztatását feltehetően már Szent István megkezdte, az általa kivetett adó lehetett a Kálmán törvényeiben részletesen szabályozott, szabadok dénárai néven emlegetett királyi adó elődje. Rendkívüli adót elsőként II. András vetett ki, példáját utódai is követték. Az országosan kivetett adókat néhol helyi változatok kísérték, ilyen volt pl. a Drávától délre fekvő területek lakói által fizetett nyestbőr adó. A pénz mellett természetben is szedtek adókat, így pl. a besenyők és a székelyek adójuk fejében - részben legalábbis - lovakat adtak.

Az adókhoz hasonló jövedelmet jelentettek a különböző vámok. Ezek eredetileg az uralkodó tulajdonában voltak, s bevételük ily módon a királyi kamarát gazdagította. Esetenként azonban az uralkodók adományokat tettek a vámokból előbb csak egyes egyházi intézmények javára, utóbb, a 13. század folyamán viszont már magánszemélyeknek is, s az Árpád-kor végére a vámok nagy része magánkézre jutott. A részint a közlekedés (rév-, híd-, útvámok), részint a kereskedelem (vásárvám) után szedett vámok eleinte csak az áruk mennyiségét vették tekintetbe, IV. Béla 1255 táján induló reformjai után viszont az áru értéke alapján, áruféleségenként szabták meg a vám nagyságát.

A vámjövedelmek egy részét biztosító vásárok létére már a 11. századból fennmaradtak adatok. Elterjedésükre - egyebek mellett - a helynevek egy típusa alapján lehet következtetni (pl. Vásárhely, illetve a heti vásár tartásának napjára utaló Szerdahely, Szombathely), de bizonyosra vehető, hogy az ispánsági központokban is tartottak hetivásárokat. A jelentősebb vásárhelyek némelyikén - főként egyházi ünnepekhez kapcsolódóan - évi, országos vásárok fejlődtek ki, amelyek távoli vidékekről is vonzották az eladókat és vásárlókat. A királyi vásárvám átengedése hozta létre az ún. szabad vásárt, melynek engedélyezése a hospesközösségek, s kivált a városok kiváltságolásának egyik elemévé lett a 13. század folyamán.

A királyi pénzjövedelmek páratlan összegzését adja az a 12. század végi dokumentum, mely egy külföldi udvar tájékoztatására készülhetett, talán III. Béla második házasságához kapcsolódóan. A jegyzék márkában adja meg az összegeket, amelyek általános vélekedés szerint eltúlzottnak tekinthetők, a bevételek összetétele és az egyes tételek egymáshoz viszonyított arányai azonban a valóságos helyzetet tükrözhetik. E szerint a legfontosabb bevételi forrás a pénzverés (kb. 37%) lehetett, melyet a vámok (19%) és a megyei jövedelmek (16%) követtek, míg a többi tétel részesedése 10% alatt marad. A jegyzék a magyarországi főpapok jövedelmeit is számbaveszi.

Az Árpád-kor gazdasági életének már a természeti gazdálkodás viszonyai között is szerves része volt a külkereskedelem. A 13. századig elsősorban a Kelet - Kijev és Bizánc - irányában lehettek élénkek a kapcsolatok, a nyugat-európai gazdasági világba való bekapcsolódás jelei a 12. század második felétől mutatkoznak meg egyre erőteljesebben, hogy aztán a 13. századra uralkodóvá váljon a nyugati kereskedelem. A kivitelben a korai időkben a mezőgazdasági termékek mellett a rabszolga és az állat - főként a ló - játszott jelentős szerepet, ezek exportjával kapcsolatosan a 11. századi törvények már tartalmaznak rendelkezéseket. A behozott áruk nagy része, miként a későbbiekben is, kézműipari termék és luxuscikk (drága kelme, ékszer, fűszerféleség) volt.

A 13. század folyamán a külkereskedelem fő iránya a Nyugat felé fordult. A kivitel hagyományos árui mellé ekkor társult a magyarországi bányászat termelése (elsősorban az ezüst és arany, de réz és cin is). A behozatalban változatlanul a kézműipari és a luxuscikkek képviselték a legnagyobb hányadot, új vonásként azonban érzékelhetően megnövekedett a tömegfogyasztást kielégítő olcsó vasáru és textília aránya. A kereskedelemben résztvevők köre is változott: míg korábban főként keleti (zsidó, izmaelita, kisebb részt görög és örmény) kereskedők bonyolították le a forgalmat, a 13. században egyre több nyugati (főleg német és itáliai) kereskedő fordult meg vagy telepedett le az országban, s az ügyletekbe hazai kalmárok is bekapcsolódtak.

A belső kereskedelem az Árpád-korban főként az eltérő adottságú természeti tájak termékeinek cseréjére szorítkozott, így az áruk többsége is a mezőgazdasági termények és termékek közül került ki. Korán feltűnő és mindvégig alapvető fontosságú cikk volt a bor és a só. A mezőgazdaság fejlődésével ezek mellé zárkózott fel a gabona, mely a 13. század második felétől a kialakuló városok lakóinak ellátását biztosította. A hazai kézműipar termékei a mindennapok használati eszközeivel a szerényebb igényű fogyasztást elégítették ki. A belső áruforgalmat hazai kereskedők bonyolították le, az árucsere színhelyéül pedig a vásárok szolgáltak, melyek körül megindult a helyi piackörzetek kialakulása.

MINDENNAPI ÉLET