latin írás, középlatin nyelv
| |
| |
| |
|
A rómaiak ábécéje, mely Róma politikai hatalmának kiépítésével és a latin nyelvvel, valamint a kereszténység közvetítésével együtt terjedt el. Betűkészlete az etruszk írás közvetítésén keresztül a dél-itáliai görög írásból származik. Két-két fő fajtája a könyv- és a használati írás, valamint a majuszkula (nagybetűs írás) és a minuszkula (kisbetűs írás).
A középkor az ókortól a kerekded unciális írástípust vette át. A 6-8. században az egyes nyelvi kultúrák területén önálló írásformák alakultak ki, pl. a brit szigeteken az ún. inzuláris írás, Galliában a meroving írások, Dél-Itáliában a beneventán. A Karoling írásreform ezeket az írástípusokat egységesítette a Karoling minuszkula betűformáiban, mely az összes későbbi írásformának, így a reneszánsz kor antikva-betűjén át a mai nyomtatott betűtípusainknak is alapja lett. A Karoling minuszkula a 8-12. századig tartotta magát, közben a Karoling-kor végével a 10-11. században bekövetkezett az ún. írásreakció kora, amikor is a használati írások (a kurzív és az oklevélírások) használata visszaszorult. Ezt a 12-15. század között a gótikus minuszkula különböző fajtái váltották fel. Ezzel párhuzamosan a 14. század végétől megjelenik a Karoling írást pontosan utánzó humanista minuszkula.
A középkori latin írás rendszerében is különbözött a maitól: a legritkábban írta ki betűkkel a szavak teljes hangalakját, ezzel szemben számos rövidítést alkalmazott. A szóközi betűkihagyást és a szóvégi elhagyást rövidítéssel jelezték, melyek nem pontos hangalakot jelöltek, inkább hangcsoport típusokat (pl. r-es szótag, nazálisos szótag). Az írás történetével a paleográfia tudománya foglalkozik, melynek tárgya emellett még az íróanyagok és íróeszközök történetének vizsgálata is.
SzK
középlatin nyelv
A klasszikus vagy ókori latin szerves fejleménye, mely az 5-15. század között többé-kevésbé élő nyelvnek tekinthető. Alapja a Kr. u. 2-5. században az iskolákban tanított ún. kései latin nyelv, jelentős alakító tényezői a vulgáris (=beszélt) és az egyházi latin. Az egyházi latin maga is több rétegű: alapja a görögből született bibliafordítás (Vetus Latina és Szent Jeromos Vulgata-fordítása), a liturgikus latin (ünnepélyes, emelkedett kultikus nyelvezet), és az egyházatyák nyelvhasználata (a kései latin feldúsítva görög eredetű, de szabályos képzésű új fogalmakat jelölő kifejezésekkel).
Mivel az egykori Római Birodalom romanizált területén a Meroving-korban a latin a kialakulófélben lévő újlatin nyelvek mintájára maga is számos új elemet vett fel, a Karoling-kor tudósai azzal mentették meg az újlatin nyelvvé válástól, hogy a népnyelvi kifejezésektől megtisztították. Szabályként kimondták, hogy csak azokat a kifejezéseket szabad a latin nyelvben használni, melyeket a klasszikus aranykor szerzői (pl. Cicero, Vergilius) is használtak. Ezt a klasszikus szókincsre orientált latinságot ültették át Magyarországra a Szent István-kor alkotói.
További, a középlatin fejlődését elősegítő tényező volt 12. századtól a skolasztikus filozófia, mely fogalmi rendszerének kifejezésére alkalmatlannak találta a Karoling-latinságot, ezért szabályul állította, hogy nem csak az ókori eredetű kifejezések, de az új, ám szabályos latin elvek alapján képzett szavak is használhatók a gondolatok szabatos kifejtésére. A középlatin tehát két tekintetben tért el előzményétől: az újlatin és a germán, kelta, szláv, magyar stb. nyelvekből és a filozófiai szaknyelvekből új szavak kerültek a nyelvbe, másrészt a grammatikai szerkezet főleg a beszélt nyelv hatására jelentősen fellazult. A középlatin nyelvnek végül is a reneszánsz vetett véget, mely nyelvi normául újra és kizárólagosan a klasszikus-kori szerzők és az egyházatyák nyelvhasználatát állította, ezzel a latin nyelvet végleg holt nyelvvé tette.
SzK