himnusz, szekvencia

himnusz

Istent vagy a szenteket dicsőítő, vallásos jellegű ének, mely az egyház hivatalos imádságában, a zsolozsmában a 13. századtól fogva kapott kötelező érvénnyel szerepet. Jellemzőjük a versszakos szerkezet, a rímes és hangsúlyos-ritmikus szerkesztés, valamint a dallam. Az első latin himnuszokat a milánói püspök, Szent Ambrus alkotta a 4. században, utána a középkori költészet egyik legkedveltebb műfaja lett. A himnuszok használatának első szöveges nyoma a Codex Albensis, mely 72 himnusz kezdősorát sorolja fel. A himnuszrepertoár a középkor végéig gyarapodott, többek közt helyi jelentőségű alkotásokkal, amikor felvirágzott pl. a nemzeti szentek regionális kultusza. Az Árpád-házi szentek himnusz tételei szövegileg kétségtelenül önálló, hazai alkotások. Az első magyarországi himnuszokat a 12. század végén Szent László királyról és a 13. század második felében Szent Imre hercegről, a század végén pedig Szent István királyról írták. Míg azonban a Gaude mater Hungaria (Szent István), a Gaude parens Pannonia (Szent Imre) és a Gaude felix Hungaria (Szent Erzsébet) a magyar hagyományban 2-2 dallammal szerepel, addig a Regis regum civis ave (Szent László) dallama egységesen hagyományozódott ránk.

MJ-SzK

szekvencia

Eredetileg a mise énektétele volt, a szentlecke után énekelt alleluia utolsó szótagjának hosszú dallammal elnyújtott bővítménye, melynek megjegyzését szöveggel segítették elő. A 9. századtól lépett fel, a 12. században formailag megújult, függetlenedett az alleluiatól, később a liturgikus költészet legkedveltebb műfajává lett.

SzK