apostoli királyság, egyházi tized, kegyuraság
| |
| |
|
Midőn Hartvik püspök az általa írt Szent István-legendába történeti síkon igazolta királyának a gregoriánus pápaságtól támadott egyházkormányzati jogait, tételét arra a fikcióra alapozta, mely szerint István király a pápától térítőtevékenységének elismeréseként koronát nyert azzal a felhatalmazással, hogy a magyarországi egyházat "mindkét jogon" (ti. isteni és evilági jogon) saját belátása szerint szervezheti és igazgathatja. Jogosítványainak és apostolkodásának külső jeleként a pápa előviteli keresztet is küldött a térítésben jeleskedő uralkodónak. Hartvik tételén alapult a 12. században a magyar uralkodók apostoli követi jogigénye, melynek birtokában sikeresen akadályozták a Szentszék közvetlen érdekérvényesítését az ország belső hatalmi kérdéseiben. III. Ince pápa a Hartvik-legenda szövegét csak a "mindkét jogon" kifejezés kiiktatása után engedélyezte hivatalos olvasmányul István király zsolozsmájában. 1238-ban IV. Béla is igényt emelt dinasztiaalapító elődje jogaira, de sem ő, sem egyetlen utódja a középkor folyamán nem nyerte el a pápák elismerő jóváhagyását. Ennek ellenére az újkorig élt a magyar uralkodó apostoli királyi mivoltának tétele, melyet - jogok nélkül ugyan - csak a 18. században adományozott a pápa Mária Teréziának.
SZK
egyházi tized
Latin neve után dézsma néven is ismert terményadó. Az ószövetségi alapokon nyugvó egyházi előírás értelmében, melyet először egy 585. évi zsinaton tettek általánosan kötelezővé, a termés és a jövedelmek egytizedét kellett az egyház számára beszolgáltatni. A papság legfontosabb megélhetési forrása azonban csak a kései középkorban nyert garanciákat a világi hatalom részéről. Magyarországon Szent István király törvénye rendelte el a fizetését, az 1092. évi szabolcsi zsinat részletesen szabályozta a fizetés módját. Ennek ellenére még a 12. század végén is kérdést intézett az esztergomi érsek a pápához az ügyben, mi után is kell tulajdonképpen tizedet adni. Az 1222. évi Aranybulla rendelkezett a tizednek termény formájában való beszolgáltatásáról szemben azzal az egyházi törekvéssel, mely a tizedet egyre inkább vert pénz formájában kívánta meg. A király jövedelmeiből az esztergomi érsek és a püspökök kaptak dézsmát. A világi birtokosok, a későbbi nemesek nem, csak a birtokaikat művelő termelők fizették a tizedet.
SZK
kegyuraság
A 12. század elején a sajátegyházak birtokosainak az egyházi intézményre vonatkozó tulajdonjogát az egyházjog kidolgozói tiszteleti jogokra bontották, eszerint az egyházak, templomok stb. alapítóit kiemelt hely illette meg a templomban (általában a kóruson), a templomba temetkezhettek, emléktáblát állíthattak nevük felírásával, megemlítették nevüket az istentiszteleten, javaslatot tehettek a püspöknek az elhalt pap utódának személyére, elszegényedésük esetén igényt tarthattak a templomi jövödelmekből anyagi támogatásra. A nagyobb jogokból nagyobb kötelességek is eredtek: a kegyurak kötelesek voltak a templomot védelmezni, anyagilag támogatni, abban az istentisztelet folytonosságát biztosítani, a templomépületet rendben tartani. A valóságban a kegyúri jogok nem nagyon különböztek a tulajdonosi jogoktól. A világi vagy egyházi földesúr kegyurasága a birtokán álló templomra vagy egyházi intézményre terjedt ki, a király ún. főkegyúri jog az egész ország magánúri kegyuraság alatt nem álló egyházi intézményeire, ez utóbbit azonban a kánoni jog nem ismerte el. A kiváltságolt telepesek illetve települések gyakran megkapták a szabad plébánosválasztás jogát, ilyenkor a templom kegyura a város, s az azt képviselő városi hatóság volt. A kegyúr bemutatása után a papot a királyi kegyuraság alá eső egyházakban az esztergomi érsek, a magánkegyúriakban a megyéspüspök illetve az illetékes szerzetesrendi elöljáró erősítette meg. A kegyuraságot át lehetett ruházni, a magyarországi nemzetségek azonban a birtokaik megosztásakor általában osztatlanul hagyták és áganként vagy családonként felváltva gyakorolták.
SZK