Hatodik rész
A tanácskozás kapcsán három feladatot kellett megoldanunk: a tanácskozást előzetesen meg kellett szervezni; a tanácskozáson elfogadásra tervezett platformot elő kellett készíteni; majd a tanácskozást meg kellett tartani.
A tanácskozás megszervezése és a platformtervezet előkészítése jó ideig időben együtt haladó folyamat volt, ezért e feladatokat elsőként együtt tárgyalom; majd bemutatom a tanácskozás menetét, a tanácskozás szekcióinak állásfoglalásait, és a platformtervezet sorsának alakulását a tanácskozáson. Ezek után vonom meg a tanácskozás jelentőségét: értékelem eredményeit, bírálom fogyatékosságait.
I. A tanácskozás megszervezése és a platformtervezet előkészítése
A Budapesti Reformkör 1989. június 7-i ülésén választottuk meg a budapesti tanácskozás Előkészítő Bizottságának budapesti tagjait; a Kör szervezőbizottságának öt tagján kívül még Kékesi Katalin, Szécsényi Tibor, Szűcs Attila és Wilk János került be a bizottságba. A választás azért történt a Budapesti Reformkör szerdai ülésén, mert csak június 23-án alakult meg a budapesti reformkörök és- alapszervezetek koordinációs tanácsa; és mivel mi időben hozzá akartunk látni a tanácskozás szervezéséhez, ezért a bizottságba való választásnak ezt a módját kellett választanunk.
A csonka Előkészítő Bizottság első ülését június 12-én tartotta; első feladataként megosztotta a reszortokat a bizottság budapesti tagjai között, továbbá eszmét-véleményt cseréltünk a budapesti tanácskozás megszervezését, illetve feladatait illetően, és megfogalmaztuk ezekhez kapcsolódó első levelünket az ország reformköreihez. A levél a következőket tartalmazta:
"Kedves Barátaink és Elvtársaink!
A reformkörök szegedi tanácskozásán hozott döntésünk értelmében megkezdtük a reformkörök és reformalapszervezetek II. Országos Tanácskozásának előkészítését. A tanácskozás tervezett helyszíne az MSZMP Politikai Főiskolája (Budapest, XIV. Ajtósi Dürer sor 19/21.) és időpontja szeptember (azzal a feltétellel, hogy előzze meg az MSZMP budapesti értekezletét).
Az előkészítő bizottság a teendőit három nagy témakörre osztotta: szervezés, a tanácskozás dokumentumainak előkészítése és a külső, illetve belső nyilvánosság biztosítása.
Az országos tanácskozás előkészítésében támogatást és segítséget kérünk a reformmozgalom minden tagjától.
Kérjük a reformköröket, reformklubokat, reformalapszervezeteket és reformbizottságokat, hogy a szegedi platformtervezetből kiindulva fogalmazzák meg megvitatásra szánt elgondolásaikat, javaslataikat és juttassák el anyagaikat az előkészítő bizottság címére.
Kérünk minden érdeklődőt, hogy kísérje figyelemmel az Új Fórumban megjelenő előzetes vitaanyagokat és megjegyzéseit, gondolatait írásban küldje el címünkre.
Aktív részvételre kérjük minden segítőkész elvtársunkat a szervező, a dokumentum-előkészítő és a sajtócsoport munkájában. Kérjük, hogy a vállalt feladat megjelölésével címüket és telefonszámukat közöljék az előkészítő bizottsággal.
Budapest, 1989. június 14.
Előkészítő bizottság
Postacím: Reformkör MSZMP Budapesti Bizottsága
Politikai Propaganda és Művelődési Központ
Budapest, 112, Pf. 121. 1502
Ügykezelés, telefonüzenet: Szabó Istvánné, 666-300/69
Budapest, XI. Villányi u. 11-13.[1]
A reszortok megosztása a következő volt:
- szervezési feladatok: Szécsényi Tibor, Szűcs Attila, Vajda János, Wilk János;
- dokumentum előkészítés: Kerekes György, Novák Zoltán, Szabó Zoltán;
- sajtó-tájékoztatás: Kékesi Katalin, Szántó György.
(Ők a tanácskozás kapcsán sajtó-tervet készítettek, amelyben a következőket fogalmazták meg:
"A rendezvényt megelőző héten Reformkör címmel önálló újság megjelentetése, lehetőség szerint a Népszabadság közreműködésével, esetleg a lap mellékleteként.
A találkozó utáni napon, esetleg másnap újabb lap kiadása a tanácskozás eredményeiről."[2]
Az Előkészítő Bizottság ülésein később nem foglalkoztunk ezzel a javaslattal, valószínű azért, mert a Népszabadság elzárkózott a velünk való együttműködéstől.)
A Budapesti Reformkör június 14-i ülése foglalkozott a tanácskozás előkészítésének kérdéseivel: Kerekes György számolt be a csonka Előkészítő Bizottság első üléséről, a reszortok megosztásáról, első levelünkről.
Június 16-án a - Nagy Imre-temetésen résztvevő - vidéki reformkörök küldötteivel, kb. 25 fővel, a Politikai Főiskolán találkoztunk. Szabó Zoltán, Vajda János és én számoltunk be a vidéki küldötteknek az Előkészítő Bizottság megalakulásáról, előzetes terveinkről, a budapesti tanácskozás általunk elképzelt és javasolt programjáról, munkarendjéről. A vidéki küldöttek véleményét kértük az általunk elmondottakkal kapcsolatban, továbbá azt szerettük volna, ha a jelenlévő vidéki reformkörök képviselői már e találkozón delegálják képviselőiket az Előkészítő Bizottságba. Ez ekkor nem történt meg, de ígéretet kaptunk, hogy ez a delegálás hamarosan megtörténik!
Eszmét cseréltünk a kongresszusi küldöttválasztás menetével kapcsolatban, egyeztettük elképzelésünket az ezzel kapcsolatos akciókat illetően.
Mészáros Balázs június 24-re meghívott engem a kaposvári regionális tanácskozásukra.
Június 21-i ülésén a Budapesti Reformkör - más problémák mellett - újra foglalkozott a budapesti tanácskozás előkészítésével; beszámoltunk a vidéki reformköri képviselők temetésen járt tagjaival való találkozásunkról.
Június 24-én öt megye - Baranya, Somogy, Tolna, Vas és Zala - reformköreinek küldöttei Kaposváron tartották regionális tanácskozásukat; központi kérdésként a koordinációs kapcsolatok kiépítését, a gyors információ-áramlás fontosságát vitattuk meg, különös tekintettel az őszi tanácskozás megszervezésére.[3] A tanácskozáson beszámoltam az Előkészítő Bizottság addig végzett tevékenységéről és további terveinkről.
* * *
Az Előkészítő Bizottság július 14-én írta meg a tanácskozás szervezésével kapcsolatos második levelét:
"Kedves Barátaink és Elvtársaink!
A reformkörök és reformalapszervezetek 1989. szeptember 2-i budapesti országos tanácskozásának előkészítését is segítendő, létrehoztuk a Budapesti Reformkörök és Reformalapszervezetek Koordinációs Tanácsát. A koordinációs tanács minden páratlan hét péntekjén tartja üléseit a XIII. ker. Rajk László u. 40-ben, 17 órakor. Kérünk minden budapesti kört és alapszervezetet, hogy delegáljon egy-egy képviselőt a koordinációs tanácsba.
Az elmúlt hetekben több regionális tanácskozást szerveztek vidéken a reformkörök és reform-alapszervezetek (például Kaposváron, Tatabányán, Pécsett). Ezeken többek között megvitatták az országos tanácskozás tematikáját, és néhol írásos anyagok elkészítésére is vállalkoztak. Az országos tanácskozás demokratikus és hatékony megrendezésének biztosítása érdekében kérjük, hogy minden megye delegáljon legalább egy képviselőt az előkészítő bizottságba. Az előkészítő bizottság kibővített ülése július 28-án 11 órakor a Rajk László u. 40-ben lesz. Szeretettel várunk mindenkit, aki részt kíván venni a szervező munkában.
A tanácskozás vitaanyagát felkért szakemberek készítik, az összeszerkesztést pedig az előkészítő bizottság egy munkacsoportja folyamatosan végzi. A teljes anyag az Új Fórum különszámaként augusztus 15-én fog megjelenni. Tervezett fejezetcímek és témafelelősök:
1. Ideológiai alapvetés (Kerekes György, 866-143)
2. Milyen pártot akarunk? (Benkő Judit, 757-042)
3. Szakpolitikák (Novák Zoltán, 367-629)
4. Választási program (Szabó Zoltán, 562-463 vagy 757-625).
Mindazokat, akik bármely témában anyagot kívánnak küldeni, kérjük, hogy azt július 25-ig a budapesti Koordinációs Tanács címére, vagy a témafelelősökhöz juttassák el. A később beérkező anyagok kisebb példányszámú sokszorosítására az információs szolgálat biztosít lehetőséget.
Kérjük, hogy a mellékelt adatlapot mindazok a körök és alapszervezetek, amelyek ezt még nem tették, kitöltve küldjék vissza az információs szolgálat címére. (1137 Budapest, Rajk L. u. 40. tel.: 209-259, ügyelet: munkanapokon 17-től 19 óráig.)
Budapest, 1989. július 14.
Előkészítő Bizottság"[4]
A július 28-i tanácskozás kapcsán nemcsak a fentebb közölt levelünket küldtük el a reformköröknek, hanem a sajtóban is felhívással fordultunk hozzájuk, "(...) hogy az országos tanácskozás demokratikus és hatékony megrendezése érdekében minden megye delegáljon legalább egy képviselőt az előkészítő bizottságba. Az ülésre további résztvevőket is várnak". - írta a Népszabadság.[5]
Azért is közöltem e levelet és utaltam a sajtóban megjelent felhívásunkra, hogy lássuk: a június 16-i kérésünk óta - hogy a Vidék is küldje el képviselőit az Előkészítő Bizottságba - majdnem egy hónap telt el és még mindig csak a csonka bizottság létezett, mert a Vidék nem delegálta képviselőit. A csonka Előkészítő Bizottság július 28-i kibővített ülése - amelyet a vidéki körökre való "nyomásgyakorlás céljából" is hívtunk össze - alig előzte meg egy hónappal a budapesti tanácskozást és még nem volt az őszi tanácskozásnak elfogadott programja, munkarendje.
A július 28-i kibővített üléssel a helyzet annyiban változott, hogy azon sok vidéki reformkör képviseltette magát, ami igazolta a budapesti szervezők azon igyekezetét, hogy mindent megtesznek a Vidék bevonásáért, de a résztvevők közül senki nem rendelkezett azzal a felhatalmazással, hogy az Előkészítő Bizottság Vidék által delegált tagjaként tevékenykedhessék.
Ez a delegálás augusztus 12-ig váratott magára, és ekkor is csak azért történt meg, mert - a július 28-i ülés felhatalmazása alapján - a csonka (budapesti) Előkészítő Bizottság erélyesen vette kézbe az ügyet és "kikényszerítette" a kilenc vidéki tag delegálását az Előkészítő Bizottságba. A teljes, tehát legitim Előkészítő Bizottság "felállása" (1989. augusztus 12) így csak három héttel előzte meg magát a tanácskozást; az ennek következtében támadt időhiány később számtalan nehézség forrásává vált.
Erről a helyzetről nyomatékosan több okból is kell beszélnem; az első ok a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány következő állítása:
"Július elején megalakult a reformkörök országos szervezete, az országos koordinációt végző és pártkongresszusra felkészítő Előkészítő Bizottság, az albizottságok rendszerével, programegyeztetésre és akciók szervezésére alkalmas megyei-fővárosi, regionális és országos szintű struktúrával, választott képviselőkkel és testületekkel, többé-kevésbé rendszeres működéssel és összejövetelekkel. Ez valójában már egy protopárt volt, országos vezetéssel és szóvivővel."[6]
Ebből a szövegből - néhány megyei és a fővárosi regionális struktúra kialakításán kívül - semmi sem igaz:
- július elején nem alakult meg a reformkörök országos szervezete; ez Országos Koordinációs Tanácsként csak szeptember 3-án alakult meg;
- a teljes és ezért legitim Előkészítő Bizottság is csak augusztus 12-én alakult meg, amely nem volt a mozgalom országos koordinációs szerve és a pártkongresszusra sem készített fel, hanem csak az őszi budapesti tanácskozást volt hívatott megszervezni;
- mindezek következtében nem volt egy országos struktúrával rendelkező, programegyeztetésre, akciók szervezésére alkalmas szervezet választott képviselőkkel és testületekkel;
- ez a júliusban nem-létező szervezet ezért sem többé, sem kevésbé nem működött és sem rendszeresen, sem rendszertelenül nem tartott összejöveteleket;
- ez a nem létező szervezet nem volt protopárt, nem volt országos vezetése, nem volt szóvivője.
Ez a háryjánoskodó nagyotmondás sok esetben megtalálható ebben a kiadványban, ezért alaposan megkérdőjelezhető nemcsak a kötet tudományos értéke, hanem igénye is.
A másik ok, amiért részletesen be kellett mutatnom az Előkészítő Bizottság létrejöttének körülményeit az, hogy voltak olyan rosszindulatú áskálódások, amelyek kétséget támasztottak és vitatták a tanácskozás megszervezésének demokratikus jellegét.
Nem lehet másnak minősíteni a Gazdagréti reformkör (?) július 20-i nyilatkozatát sem; abban a következők olvashatók:
"Az MSZMP Gazdagréti Reformköre és reformalapszervezete nyugtalanságát fejezi ki a reformkörök és reformalapszervezetek II. országos találkozójának megszervezésével kapcsolatban. Az alapszervezetbe és a reformkörbe tömörült MSZMP-tagok számára nem világos, hogy ki, illetve kik az előkészítés valódi gazdái, milyen módon lehet hatékonyan bekapcsolódni a munkába, hatni annak menetére. A Budapesti I. számú Reformkör által létrehozott "szervezőbizottság" tevékenysége nélkülözi a szükséges nyilvánosságot, tapasztalataink szerint nem támaszkodik a budapesti reformkörök és alapszervezetek koordinációs tanácsára, amelynek - megítélésünk szerint - feladata lenne a házigazdaszerep ellátása."[7]
Állították mindezt azok után, hogy megkapták a csonka Előkészítő Bizottság június 14-i első, majd július 14-i második levelét - melyekben minden szervezésbe bekapcsolódni vágyó erőt hívtunk -, továbbá július 21-én, már harmadik alkalommal, ülésezett a Budapesti Reformkörök és alapszervezetek Koordinációs Tanácsa - ahol a Gazdagréti Reformkörtől jelen voltak: Horváth Attila, Monostori Ildikó, Veresné, Krajcár Izabella -, illetve július 28-ra már összehívtuk a - reményeink szerint - vidékiekkel kiegészülő Előkészítő Bizottságot. (E rosszindulatból fakadó gáncsoskodás mögött Nagy Mihály, a Gazdagréti Reformkör tagja állt, akiről a továbbiakban is beszélnem kell, hisz permanensen a fentiekhez hasonlóan áskálódott.)
Ugyanakkor el kell ismernem, abban igazuk volt, hogy már régen dönteni kellett volna a tanácskozás programjában, napi- és munkarendjében; de ezek hiányáért nem a csonka (budapesti) Előkészítő Bizottságot kellett volna hibáztatniuk, hanem a vidéki mozgalmat, hogy nem delegálták időben küldötteiket és ezzel akadályozták a legfontosabb döntések meghozatalát; így mi csak a szűkebb szervezési feladatokkal tudtunk foglalkozni.
A Budapesti Reformkör július 19-i ülésén - a budapesti Koordinációs Tanács, illetve a július 28-i kibővített Előkészítő Bizottság munkáját előkészítendő - újra foglalkoztunk a budapesti tanácskozás problémáival. A Népszabadság "késő esti órákba nyúló eszmecseréről" számolt be; a Kerekes-trió készülő anyagát "pártprogramra tett javaslatként" említi; érdekes mozzanatként e vitában az is felmerült, hogy a tanácskozás első napján "elemző ismertetést várnánk az ellenzéki kerekasztallal folyó tárgyalásokról". De ezeknél is fontosabb az a korabeli információ, amelyet a Népszabadság a következőképpen közölt:
"Egységes véleményként fogalmazódott meg, hogy a konferencia megrendezésének valamennyi kérdésében a döntő szó a jövő pénteki országos előkészítő tanácskozást illeti meg."[8]
Ez a közlés mutatja, hogy én nem most találom ki azt a törekvésünket, hogy mi a Vidék képviselői nélkül nem akartunk dönteni a tanácskozás kérdéseiben; jó okunk volt ehhez szigorúan ragaszkodni, hisz érezhető volt a Vidék képviselői részéről a kisebbségi érzés által motivált bizalmatlanság, továbbá számíthattunk nagymihály-féle áskálódásokra is.
A Budapesti Reformkör azért is komolyan vette és kezdettől fogva szigorúan tartotta magát a július 19-én is kinyilvánított döntéséhez, mert mindent meg akart tenni annak érdekében, hogy a budapesti tanácskozás Budapest és Vidék közös, az alapkérdéseket együttesen kimunkáló és elfogadó tanácskozása legyen. Erre annál is inkább oda kellett figyelnünk, mert kitartó szorgalmazásunk ellenére sem voltak meg augusztus 12-ig az Előkészítő Bizottság vidéki tagjai, így nemcsak az általunk esetleg hozott döntéseknek, de magának a bizottságnak a legitimitását is bárki jogosan megkérdőjelezhette volna. Az idő múlásával ez a helyzet mind nagyobb aggodalomra adott okot; az általunk június 7-én létrehozott csonka Előkészítő Bizottság több mint két hónap után vált csak legitimmé, ezzel a Vidék - tudatosan vagy meggondolatlan felelőtlenségből - objektíve akadályozta a tanácskozás jó megszervezését.
Július 21-én a budapesti Koordinációs Tanács már harmadik ülését tartotta a XIII/31-es reformalapszervezetben; a tanácskozáson több mint 30 fő vett részt, ami azt jelezte, hogy a budapesti reformkörök szép számmal elküldték képviselőiket a Koordinációs Tanács ülésére. A jelenléti íven kívül más anyagot nem találtam az üléssel kapcsolatban, minden bizonnyal a július 28-i kibővített Előkészítő Bizottság-i üléssel kapcsolatos kérdéseket vitattuk meg.
A jelenléti ív mutatja, hogy az ülésen Nagy László és Pók Judit is részt vett Tatabányáról. Ők azért lehettek jelen, mert másnap az észak-dunántúli reformkörök regionális tanácskozást tartottak Tatabányán, és informálódni akartak az őszi előkészületekről. Nagy Lászlóék ekkor hívhattak meg engem is a tatabányai tanácskozásra, mert azon részt vettem és tájékoztattam az egybegyűlteket a tanácskozás előkészületeinek az állásáról.[9]
A Budapesti Reformkör július 26-i ülésén egyik téma újra a budapesti tanácskozás előkészületeinek az állása volt; ennek keretében beszámoltam a tatabányai regionális tanácskozásról.
A másik napirend a Kör munkamódszerének-, vitáinak a kérdéseit érintette, melynek során "(...) sok kritika hangzott el a budapesti reformkör szétfolyó vitáiról és munkamódszeréről."[10] Ez a vita folytatása volt a Szántó György által készített anyagról elkezdett vitának.
* * *
Az 1989. július 28-i tanácskozás több is volt, meg kevesebb is, mint egy vidékiekkel kiegészült Előkészítő Bizottsági ülés. Több volt, mert a 63 résztvevő közül 28-an vidéki küldöttek voltak[11] és ez a tanácskozásnak országos jelleget adott; kevesebb volt, mert a vidéki küldöttek "csak" önmagukat képviselték, nem állt mögöttük a megyék - és ezzel a többi reformkör - meghatalmazása. Július 14-i levelünk és a sajtóban megjelent július 18-i felhívásunk - amellyel közvetlenül a reformkörök tagságához fordultunk - megtette a magáét: nem tudtunk mit tenni, a 24-ik órában voltunk és csak így tudtuk legitimálni az Előkészítő Bizottság tovább nem halasztható döntéseit.
Először a tanácskozásról készített Emlékeztető alapján ismertetem a történteket[12]:
A tanácskozás napirendje a következő volt:
1. az előkészítő bizottság budapesti tagjainak beszámolói a végzett munkáról;
2. az őszi tanácskozás céljának meghatározása, fontosabb politikai mondanivalói, a delegálás módja;
3. az előkészítő bizottság kiegészítése.
Az első napirend kapcsán az állásfoglalás: "A résztvevők a vitában elhangzottakkal kiegészítve elfogadták az előkészítő bizottság beszámolóját."
A második napirend kapcsán az állásfoglalás:
"A tanácskozás elsődleges politikai célja az MSZMP októberi kongresszusának előkészítéséhez a reformkörök politikai platformjának megfogalmazása. A reformköri mozgalom jelenlegi állapotának, helyzetének értékelése, az MSZMP-n belüli dinamikus hely és szerep megfogalmazása. A kongresszusnak a reformkörökben kialakult gondolatisággal való erőteljes befolyásolása (...)
A tanácskozás másik súlyponti témájaként a választásra való felkészülést vitatták meg a résztvevők."
A "platformalkotó tanácskozásnak" azt is kell tartalmaznia, "hogy az MSZMP programtervezetéből és szervezeti szabályzat tervezetéből mit utasítunk el és mivel értünk egyet. Az elutasított gondolatokkal szemben milyen javaslataink vannak. A kongresszust ezzel a platformmal kívánjuk befolyásolni saját küldötteink révén is."
Az őszi tanácskozás napirendjének és az alakítandó szekciók számának meghatározását a szeptemberi tanácskozás résztvevőire bíztuk; a delegálás módjáról úgy döntöttünk, hogy minden reformkör és reformalapszervezet egy-egy küldöttet, továbbá a megyék még 10-10 főt és Budapest további 46 főt delegálhat.
A harmadik napirend kapcsán: "az előkészítő bizottság eddigi munkáját elfogadva - a bizottság egyes tagjai által is igényelten - olyan döntés született, hogy legalább a jelenlegi létszámnak (9 fő) megfelelően, mielőbb képviseltesse magát a vidék. A kiegészítéssel, továbbá az előkészítő munka vezetésére hívatott elnök megválasztásával a jelenlegi bizottságot hatalmazták fel."
A tanácskozással a Népszabadság három alkalommal is foglalkozott; ezekben a tudósításokban sok furcsa és ellentmondásos állítást találunk.
Az első híradás már másnap, július 29-én megjelent a lapban, de nem volt benne sok köszönet. A következőket írta az R. K.-val szignált tudósítás:
"A reformköri mozgalom kiforratlanságát tükrözte a vita, amely a mozgalmon belüli ellentéteket is felszínre hozta. A vidék-főváros ellentét volt eddig a legszembetűnőbb, ám most az előkészítő bizottság kilenc vidéki delegálttal való kiegészítése várhatóan megszünteti az ellentéteket. Két táborra látszik szakadni a mozgalom a szervezeti felépítést illetően is. Megjelentek - ottani szóhasználat szerint - az ellentmondást nem tűrők, akikkel szemben áll az autonómiát, önszerveződés fontosságát hirdető többség."[13] Ez az egész nem más, mint zavaros összekuszálása a tanácskozáson történteknek. Továbbá a tudósítás olyan hamisságokat állít, hogy nem döntöttünk abban, hogy az őszi tanácskozásra mi legyen a delegálás rendje, hogy - a Gazdagréti reformkör javaslata ellenére - a tanácskozás programjában sem történt döntés.
R. K. tudósító mintha jelen sem lett volna a tanácskozáson, de sokatmondó a Gazdagréti reformkörre való utalása, bár még őszintébb lett volna, ha név szerint utal informátorára, Nagy Mihályra. A tanácskozáson ugyanis a legtöbb és a legnagyobb vita köztem és Nagy Mihály között volt, aki itt újra és többször rátámadt a Budapesti Reformkör szervezőbizottságára és ránk akarta fogni, hogy "ellentmondást nem tűrők" vagyunk és ő az, aki velünk szemben védelmezi a mozgalom autonómiáját. Továbbá itt újra elmarasztalt minket az őszi tanácskozás állítólagos antidemokratikus előkészítéséért. R. K. zavarosan ezt a Nagy Mihály-féle vádaskodást fogalmazta meg dodonai tudósításában. E vita során Nagy Mihály vádaskodásai visszautasítására a csonka Előkészítő Bizottság addig végzett munkájáról bizalmi szavazást kértem, amelyben a tanácskozás bizalmat szavazott nekünk és elutasította a vádaskodást.
A Népszabadság 1989. augusztus 1-i száma újra visszatért a tanácskozásra és korrektül - hallgatva ugyan róla, de kiküszöbölte R. K. tudósításának tévedéseit - számolt be az ott történtek lényegéről; ennek során a következőket olvashatjuk:
"Összejövetelükön határoztak a konferencia időpontjáról, céljáról, a lebonyolítás és a delegálás módjáról. ... A találkozó főbb céljait a politikai akcióegység megteremtésében és egyben a program-előkészítésben jelölték meg. Egy, az MSZMP-t radikálisan megújító, európai karakterű, szocialista politikai pártként, a kormányozhatatlanság küszöbére érkezett ország mai és holnapi érdekeit szolgáló mozgalomként kívánják törekvéseiket összegezni."[14]
Egy lap ugyanarról az eseményről való két tudósítása, melyeknek szinte semmi közük egymáshoz. Az ambivalenciát azonban még tovább lehetett fokozni: a Népszabadság következő napi száma közölte a "Gazdagréti reformjavaslatok" c. tudósítását, amely a Kör - július 20-án született és a július 28-i tanácskozás számára készült - anyagát ismerteti. E javaslatokból az előzőekben már a Rendszerváltók a baloldalon című kiadványból idéztem az első bekezdést, amely a Budapesti Reformkört és a csonka Előkészítő Bizottságot elmarasztalta az őszi tanácskozással kapcsolatban. E közléskor megkérdőjeleztem, hogy az valóban a Gazdagréti Reformkör álláspontja-e, hisz nehezen elképzelhető, hogy e Kör azon tagjai, akik a Budapesti Reformkörnek is tagjai voltak, azok annyi valótlanságot elfogadtak volna, mint amit az a bekezdés rólunk állított. Most idézem, hogy ugyanennek az anyagnak az első bekezdése a Népszabadság augusztus 2-i számában hogyan jelent meg:
"Az MSZMP gazdagréti reformköre és reform-alapszervezete üdvözli a szeptemberi második országos reformköri találkozó előkészítő bizottsága 28-án tartott kibővített ülésének döntéseit."[15]
Jó néhány kérdés és még több következtetés adódik az ugyanazon anyag első bekezdésének két, egymással ellentétes szövegéből. (Mert ugyebár, míg az egyik elmarasztalta a csonka Előkészítő Bizottságot, addig a másik olyan döntéseket üdvözölt, amelyek jóváhagyták ezen Előkészítő Bizottság tevékenységét!)
Az első kérdés, hogy a két egymást kizáró bekezdés közül melyik a Gazdagréti Reformkör "igazi bekezdése"? A július 28-i tanácskozáson lévő vita alapján úgy tűnik, hogy a Rendszerváltók a baloldalon-ban megjelent bekezdés az Nagy Mihályé, míg a másik, a Népszabadságban megjelent bekezdés, az a Köré. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a Kör elhatárolta magát e "bekezdésével" Nagy Mihály tanácskozáson tett vádaskodásaitól.
A második kérdés az, hogy ez a Nagy Mihály-féle bekezdés hogyan került Géczi József Alajoshoz? (A Rendszerváltók a baloldalon c. kiadványban megjelent Nagy Mihály-féle variáció ugyanis Géczi József anyagaiban őrződött meg, mint azt a kötetben közölték!)
Ez nem tudható, de már eddig is többször bemutattam, hogy Géczi József Alajos és Nagy Mihály egy gyékényen árultak a Budapesti Reformkör elleni vádaskodásban.
A harmadik kérdés - és talán ez a legkényelmetlenebb kérdés -, hogy Géczi József Alajos a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány egyik szerkesztője miért hamisította meg a Gazdagréti Reformkör álláspontját, amikor Nagy Mihály kakukktojását a Gazdagréti Reformkör fészkébe dugta; a Gazdagréti Reformkör álláspontjaként miért nem a Népszabadságban megjelent autentikus változatot közölte?
Ha az olvasó úgy vélné, hogy szőrszálhasogatás, amit csinálok, a tanácskozás meghamisításával kapcsolatban további adalékkal is szolgálnom kell. H. O'. Neil már többször hivatkozott könyvében a tanácskozással kapcsolatban a következőket írta:
"Röviddel ezután a budapesti koordinációs tanács meghívta a vidéki reformkörök képviselőit, hogy találkozzanak június 28-án a szeptemberre tervezett második reformköri konferencia előkészítése során. A megbeszélés a következő reformköri konferenciára, a küldöttválasztás problémáira és a mozgalom támogatásának szélesítésére irányult és arra, hogyan készítsék fel az MSZMP-t a parlamenti választásokra. Az ülést megzavarta számos vidéki reformköri tag, azzal kapcsolatos haragos megjegyzése, hogy a budapesti koordinációs bizottság a tagjain keresztül egyoldalúan átvette a vezetést. Válaszul, hivatalosan is létrehoztak egy, a budapesti és vidéki reformköri tagokból álló állandó "előkészítő bizottságot." Ezen első tanácskozáson történt nyilvánvaló súrlódás ellenére az autonóm reformkörök legalább megkísérelték mozgalmuk egyesítését, gyakorlatilag vezetést hoztak létre, hogy integrálják a közös cél érdekében folyó tevékenységüket."[16]
Nézzük először a bekezdésben lévő kisebb tévedéseket:
- a tanácskozást nem a budapesti koordinációs tanács, hanem a csonka Előkészítő Bizottság hívta össze;
- a tanácskozás nem június 28-án, hanem július 28-án volt.
Nézzük a hamis állításokat:
- a vidéki küldöttek közül senki nem tett "haragos megjegyzést", mert a budapesti koordinációs bizottság tagjain keresztül nem vette át a vezetést, már csak azért sem, mert június 7-én létrehoztuk a csonka Előkészítő Bizottságot és szorgalmaztuk vidéki tagokkal való kiegészítését, (haragos vita a tanácskozáson köztem és Nagy Mihály között volt);
- a tanácskozáson "válaszul" nem hoztuk létre a budapesti és a vidéki tagokból álló állandó előkészítő bizottságot, mert ez a bizottság már megvolt, de vidéki tagokkal még július 28-án sem egészült ki;
- ezen a tanácskozáson nem hoztunk "gyakorlatilag vezetést létre", amely integrálta volna a mozgalom tevékenységét: az Előkészítő Bizottság csak augusztus 12-én vált legitimmé, de az sem a mozgalom vezetésére, hanem az őszi tanácskozás előkészítésére jött létre; a mozgalom "vezetése" csak szeptember 3-án, az Országos Koordinációs Tanács megalakításával jött létre.
Mit lehet egy ilyen szövegre mondani, amelyben szinte minden mondat hamis állítást tartalmaz? Újra csak azt mondhatom, hogy elsősorban H. O'. Neil informátorát terheli a felelősség, aki félrevezette a szerzőt; ez az informátor nagy valószínűséggel Géczi József Alajos volt, aki - mint láttuk - ehhez hasonló hamisításokkal a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadványban is szórakoztatja olvasóit. Legyek jóhiszemű: Géczinek lelkiismeret furdalása lehet, hogy a szegedi tanácskozáson megakadályozták a Budapesti Reformkör azon javaslatának elfogadását, hogy hozzuk létre a reformszárnyat és annak Országos Koordinációs Tanácsát, és ezért állítja hamisan, hogy ez az országos vezetés már július elején létrejött, méghozzá a budapesti koordinációs tanács országos vezetést kisajátítani akaró törekvésével szemben.
A valóság ugyanakkor az, hogy Géczi nyomatékos felhívásaink ellenére - másokkal együtt - több mint két hónapig nem kapcsolódott be az Előkészítő Bizottság munkájába; a későbbiek során mégis azt állítja, illetve sugalmazza, hogy a reformköri mozgalomnak már július elején megvolt az országos vezetése, amelyet a budapesti koordinációs tanács hatalmat kisajátító tevékenysége ellen válaszul hoztak létre, és a mozgalom már protopárt volt. Ezek az állításai és sugalmazásai is mutatják, hogy Géczi Józsefet a tények egyáltalán nem érdeklik és a valóságos történet helyett megkölti a reformköri mozgalom géczijózsef-i történetét, amelynek egyik tartóoszlopa a Budapesti Reformkör tevékenységének a meghamisítása. Géczi ebben a tevékenységében méltó társakra talált Ágh Attilában és Nagy Mihályban.
Mivel ezek a hamisítások bekerültek a magyarországi reformköri mozgalomról szóló magyar- és nemzetközi publikációkba (nem írhatom, hogy szakirodalomba), ezért kénytelen vagyok szőrszálhasogatóként viselkedni és a hamisításokat még időben megcáfolni.
* * *
Közben mind a Budapesti Reformkör, mind a budapesti Koordinációs Tanács folytatta a maga tevékenységét:
- a Budapesti Reformkör augusztus 2-i ülésén a párt új alapszabály-tervezetét vitattuk meg; a reformköri mozgalom ezzel kapcsolatos javaslatait Nagy László vezetésével működő bizottság koordinálta; Körünkből Benkő Judit vett részt ebben a bizottságban, így ezen az ülésen ő számolt be a bizottság javaslatairól;
- az augusztus 9-i ülésünkön a pótválasztásokkal foglalkoztunk: az ülésen beszámolót tartott az MSZMP gödöllői első titkára, városuk pótválasztása, és Kerényi György, a kecskeméti pótválasztás MSZMP-s kudarcainak okairól, tapasztalatairól.[17]
- a budapesti Koordinációs Tanács augusztus 4-én ülésezett és az országos Előkészítő Bizottság augusztus 12-i ülését készítette elő.
* * *
Az Előkészítő Bizottság augusztus 12-i ülését Wilk János, a bizottság koordinátora hívta össze.[18] A meghívó levélben az ülés tárgyaként az őszi tanácskozás vidékiekkel kibővített előkészítő bizottságának a megalakítása szerepelt; Wilk a nyomaték kedvéért levelében hivatkozott a július 28-i tanácskozás Emlékeztetőjének 3. pontjára, amely felhatalmazta a csonka Előkészítő Bizottságot, hogy 9 vidéki taggal egészítse ki a bizottságot és válassza meg elnökét. Ezt a felhatalmazást úgy is lehetett értelmezni, hogy amennyiben a Vidék továbbra sem delegál képviselőket, úgy akkor mi behívással egészítjük ki a bizottságot.
A levél az ülésre három napirendet javasolt:
1. Az országos előkészítő bizottság működési kérdései (munkamegosztás, koordináció).
2. Beszámoló az országos tanácskozás előkészítésének jelenlegi állásáról.
3. Az országos tanácskozás programjának előzetes tervezése, javaslat a reformkörök és reformalapszervezetek számára (levéltervezet).
Az Előkészítő Bizottság budapesti tagjai - figyelembe véve a budapesti Koordinációs Tanács, a kaposvári, a tatabányai regionális tanácskozások, valamint a július 28-i budapesti tanácskozás vitáit és ajánlásait - a következő plenáris üléseket javasolták:
- szeptember 2-án, 9.00-11.00: Megnyitó;
- szeptember 2-án, 17-18.30: az alapszabály/szervezeti szabályzat vitája és elfogadása;
- szeptember 3-án, 9.00-11.00: a platformjavaslat megvitatása és elfogadása;
- szeptember 3-án, 11.20-12.30: Levél a párttagsághoz és a kongresszusi küldöttekhez elfogadása.
A Wilk-levél és a benne megfogalmazott presszió végre eredményre vezetett és augusztus 12-én az Előkészítő Bizottság ülésén megjelentek a Vidék delegáltjai és ezzel megalakult az őszi tanácskozás legitim Előkészítő Bizottsága.[19]
Az augusztus 12-i tanácskozásról Emlékeztető készült, amelynek alapján ismertetem az ülésen történteket.[20]
Az elfogadott napirend a következő volt:
1. Beszámoló az országos tanácskozás előkészítéséről, az 1989. július 28-i ülés óta végzett munkáról, a munkamegosztásról.
2. Az országos tanácskozás napirendjére, ügyrendjére és munkarendjére előterjesztett javaslat vitája.
3. Egyebek.
Az első napirend kapcsán Szécsényi Tibor ismertette a szervezési feladatok helyzetét; Kerekes György a dokumentum előkészítő albizottság munkáját, az Új Fórum különszámát; Kékesi Katalin a sajtócsoport tevékenységét, melynek során bejelentette, hogy augusztus 29-én nemzetközi sajtótájékoztatót tart az Előkészítő Bizottság.
E napirendnél Kerekes György beszámolójával kapcsolatban a következő megjegyzéseket tartom fontosnak idézni az Emlékeztetőből: az Új Fórum különszáma "a tanácskozás vitaalapját és háttéranyagát tartalmazza. Javasolta, hogy a tanácskozáson elfogadandó dokumentumok előkészítésére alakuljanak bizottságok." Ezek a sorok azért fontosak, mert mutatják, hogy Kerekes György még ekkor is úgy gondolta, hogy az általuk írottak válnak az elfogadásra kerülő platform alapjává, de a továbbiakban - talán a Szántó Györggyel való vita hatására - nem kívánt e munkában részt venni.
A második napirendi pont keretében folyó vita a következőket fogadta el:
"A tanácskozás célja:
- az MSZMP XIV. kongresszusa munkájának, határozatainak, személyi döntéseinek befolyásolása;
- felkészülés a parlamenti választásokra.
Ennek érdekében a tanácskozás:
1. Alakítson ki véleményt a párt Szervezeti Szabályzata (és/vagy új alapszabálya) tervezetéről.
2. Alkossa meg a reformköri mozgalom platformját, folytasson vitát a párt program-tervezetéről.
3. Levélben forduljon a párt tagjaihoz és a kongresszusi küldöttekhez, amely - rövidített formában - tükrözze a reformköri mozgalom elfogadott platformját.
A tanácskozás ezekben a kérdésekben plenáris ülésen fogadjon el dokumentumokat és hozza azokat nyilvánosságra."
Az első napirend előkészítésével Nagy Lászlót, a második előkészítésével Vass Csabát, a harmadik előkészítésével Szabó Zoltánt bízta meg a tanácskozás, de tartalmi kapcsolódás miatt Szabó Zoltán a platform előkészítésében is részt vesz.
Megegyezés történt a plenáris ülések számáról és tartalmáról:
- nyitó plenáris ülés: szeptember 2-án reggel;
- munkaközi plenáris ülés: szeptember 2-án este;
- záró plenáris ülés a dokumentumok elfogadására: szeptember 3-án délelőtt.
Az Előkészítő Bizottság a következő 11 szekciót javasolta létrehozni:
1. Milyen pártot akarunk? - a Szervezeti Szabályzat tervezetének vitája.
2. A reformköri mozgalom platformja, vita a párt program-tervezetéről.
3. Valóságlátásunk - ideológiánk újragondolása - baloldali perspektívák.
4. A reformköri mozgalom helyzete.
5. Politizálás a többpártrendszerben, választások.
6. Tulajdonreform.
7. A válságkezelés gazdaságpolitikája.
8. Társadalom és szociálpolitika (egészségügy, környezet, család, generáció).
9. Önkormányzat.
10. Kultúra.
11. Magyarság és külpolitika.
Az Előkészítő Bizottság elfogadta a tanácskozás ügyrendjét és munkarendjét; döntött arról, hogy milyen politikai erők képviselőit (kb. 50-60 főt) kívánja meghívni a tanácskozásra (a meghívásokért Szántó György volt a felelős).
Az Előkészítő Bizottság a következő ülését augusztus 26-ra tűzte ki, és megállapodás történt a tervezett napirendben.
Az ülés döntései nem voltak kellően megalapozottak; míg helyesen emeltünk ki három fő problémát és jelöltük ki a felelőseit, de azzal, hogy 11 szekció létrehozására tettünk javaslatot és az elfogadásra kerülő összes dokumentum vitáját és elfogadását vasárnap délelőttre zsúfoltuk össze, ez eleve magában foglalta a kudarc lehetőségét. (Előzőleg bemutattam, hogy a budapesti javaslat a dokumentumok elfogadását külön tartandó plenáris üléseken javasolta megejteni.)
Ez a döntés különösen a platform elfogadását veszélyeztette, hisz az előzőleg elhatározott "platformalkotó tanácskozás" helyett a 2., a platformmal foglalkozó szekció, csak egy szekció lehetett volna a 11 közül! Ugyanis az az elképzelés, hogy a többi szekció szombat esti vitájának eredményeit majd az éjszaka folyamán integráljuk a platform-tervezetbe és ezt az integrált anyagot vitatjuk meg és fogadjuk el vasárnap délelőtt, ez teljesen irreális elképzelés volt.
Ezt a helyzetet valamelyest az oldotta volna, ha a lehető legjobban kimunkált, előkészített anyagokat tudtunk volna a tanácskozásra vinni, de erre jóval több időre lett volna szükségünk, mint ami rendelkezésünkre állt; itt vált nyilvánvalóvá, hogy időzavarba kerültünk, hogy a szükséges hónapokat elveszítettük a legitim Előkészítő Bizottság késői megalakulása miatt.
A platform esetében ezt az időzavart tovább fokozta a platform előkészítésében résztvevők fegyelmezetlensége, amely nemcsak hiúságukat mutatta, hanem még inkább a mozgalom megosztottságát. A szegedi tanácskozáson elfogadott platformjavaslatnál ugyanis úgy határoztunk, hogy ezt a javaslatot fogjuk tovább munkálni, pontosítani, gazdagítani. E helyett az történt, hogy a Kerekes-trió által készített anyag nem a szegedi javaslatot tekintette kiinduló pontnak, annak ellenére, hogy az Előkészítő Bizottság június 14-i levelében arra hívott fel, hogy aki részt kíván venni a munkában, az platformjavaslatait a szegedit figyelembe véve tegye meg, de - majd látni fogjuk - a Vass albizottság platformjavaslatának sem volt semmi köze a szegedihez.
Ezen az ülésen megállapodtunk abban, hogy a platform-előkészítő albizottság augusztus 23-án ülésezik; Vass Csaba augusztus 16-án levelet intézett a reformkörökhöz, ebben arra kérte őket, hogy "küldjék el névvel és címmel ellátott platformtervezeteiket"[21], továbbá, hogy delegáljanak képviselőket erre az augusztus 23-i egyeztető megbeszélésre, mert: "Olyan platformtervezetet akarunk kidolgozni, amelyik már a kongresszuson is alkalmas lehet a reformkörök és reform-alapszervezetek szándékainak kifejezésére."[22]
* * *
Az Előkészítő Bizottság augusztus 26-án kibővített ülést tartott; az ülésről Emlékeztető készült, annak alapján ismertetem a történteket.[23] (Én augusztus közepétől a hó végéig szabadságon, vidéken voltam, így nem vettem részt az eseményekben.)
Elsőként Szécsényi Tibor és Szántó György tartotta meg beszámolóját; Szántó György ismertette a meghívottak névsorát, amelynek elfogadása szavazással történt. (Így pl. hogy a Marxista Egységplatform kapjon-e meghívást a záró plenáris ülésre, 9-en igennel, 4-en nemmel szavaztak; a Münnich Ferenc Társaság esetében, 7 igen, 4 nem és 2 tartózkodás volt.)
Második napirendi pontként néhány jelen lévő szekcióvezető ismertette szekciója előkészületének állását. (Vass Csaba, Ágh Attila, Nagy László, Izsák Attila).
Vass Csaba bejelentette, hogy a platform végleges szövegezésében Bogár László, Gábor Kálmán és Pintér Péter vesznek részt; az anyag augusztus 30-31-én lesz kész. (Itt azonban a 2. szekció helyett már csak "platformszintű bizottságnak" nevezte a szekciót.) Kérdése volt, hogy a sokszorosítást hol és hogyan lehet elvégezni?
Vass bejelentette, hogy a Kultúra szekció vezetését Gazsó Ferenc vállalta; felkért hozzászólók: Mülneri István, Dobi Attila, Köles Sándor (de ez utóbbi az Önkormányzat szekció vezetője is).
Keserű Imre a szentesiek véleményét tolmácsolta: "Az egész ügyrend elfogadhatatlan."[24] Azzal indokolta, hogy 3 dokumentumot akarunk elfogadni, de van egy csomó szekció. Két szekciót javasol: az egyik témája a platformtervezet, a másiké a szervezeti szabályzat legyen, és a szekcióülések plenáris vitája helyett a reformszárny fellépése a kongresszuson szerepeljen.
Az első jelentősebb vita Szántó György következő kérdése kapcsán bontakozott ki: "Mi a helyesebb, ha platformunkkal félig benne vagyunk az MSZMP tervezetében, vagy ha csak mellé tesszük a sajátunkat? Nyitottnak kell lennünk mindkét variációra."[25]
Vass Csaba közölte, hogy két anyag (?) lesz ezzel kapcsolatban, majd a plenáris ülés döntsön, hogy melyik utat választja.
Szabó Zoltán azt mondja, hogy platformunknak kritikai és definitív résszel kell bírni; aggályai vannak a szekciók munkájának hatékonyságával kapcsolatban, ezt próbáljuk úgy javítani, hogy a szekciótagok kapjanak kézbe előzetesen készült alapanyagot az adott szekció témájáról.
A vita folytatódott, de Szántó Györgyöt nem elégítették ki a kérdésére kapott válaszok, ezért a következőket mondta: "A jelenlegi helyzetben nem hitvita a kongresszus. Két dologra kell koncentrálni: 1. személyi kérdések (szervezettség és egységes fellépés); 2. struktúra.
Szavazásra javasolja: milyen álláspontra helyezkedjünk az alábbi kérdésben?
1. Vitaalapnak elfogadható-e a párt programtervezete, vagy sem?
2. Amennyiben nem elfogadható, úgy külön platform kell."[26]
Szécsényi szavazásra tette fel Szántó első kérdését: "Látható többségi szavazattal elfogadják az 1. javaslatot."[27]
Ez volt az a pillanat, amikor a reformköri mozgalom önálló platformja kimúlt, mert helyette vitaalapnak elfogadták a párt programtervezetét; de ezzel a szavazással a reformköri mozgalom hangadóinak többsége nyíltan lemondott a mozgalom autonómiájáról, amelynek a későbbiek során beláthatatlan következményei lettek.
A Budapesti Reformkör szervezőbizottsága számára ez a döntés azt jelentette, hogy Szántó György végleg kihátrált a triumvirátusból; Körünknek ugyanis volt elfogadott platformja, amelyet soha nem cseréltünk fel a Pozsgay-bizottság programjavaslatával.
A vitán a platform érdekében még voltak utóvédharcok: Vass Csaba kifejtette, hogy platform kell, de azt is mondta, hogy a párt programtervezetével szembeni javaslatainkat, a "különbségeket" egy levélben fogalmazzuk meg; Szabó Zoltán is a platform szükségessége mellett érvelt.
Kerényi György délután 4 órakor érkezett meg a Bács-Kiskun megyei reformkörök Hajós-i tanácskozásáról; beszámolt a tanácskozásról: elmondta, hogy országos felhívást fogadtak el, amelyben deklarálták, hogy a reformköri mozgalom célkitűzéseinek megvalósításához "a Pozsgay Imre vezette munkabizottság által közreadott programnyilatkozat-tervezet fő vonalaiban alkalmas."[28]
Kerekes György javasolta, hogy szavazással foglaljanak állást a hajósi tanácskozás felhívásával kapcsolatban; a szavazás a felhívást egyhangúan elfogadta.[29] Ez a szavazás végképp megerősítette azt a többségi álláspontot, hogy nincs szükség a reformköri mozgalom önálló platformjára, mert a párt közreadott programnyilatkozat-tervezete fő vonalaiban a mozgalom számára elfogadható.
A vita folyamán a platformról a hangsúly átterelődött a kongresszus személyi kérdéseire. Lovászi József támogatta Géczi József javaslatát, hogy a "KB állásfoglalása a kongresszuson létrehozandó testületekre" c. anyag (?) megvitatására kerüljön sor az 1. szekcióban; Szántó György is a személyi kérdésekre kívánt koncentrálni; egyik fő kérdésnek ezt Szabó Zoltán is elfogadta.[30]
A személyi kérdések vitája során Szabó Zoltán állt elő azon véleményével, hogy "Hiteles személyeket a pártvezetésbe!" és javasolta, hogy az őszi tanácskozás szavazzon arról, hogy a jelenlegi KB-ból kiket látnánk szívesen az új pártvezetésben? Ehhez többen hozzászóltak (Nagy László, Sóskuti Márta, Kékesi Katalin, Szántó György), majd azután 12 igen, 1 nem, több tartózkodással elfogadták Szabó Zoltán javaslatát.[31]
Lovászi József a személyi kérdésekről folyó vita keretében állt elő azzal a javaslatával, hogy szükség van arra, hogy egy országos reformköri választmány legyen a kongresszuson. Lovászi választmánnyal kapcsolatos javaslatáról vita bontakozott ki; először arról szavaztak, hogy az őszi tanácskozáson létrehozzák-e a választmányt, ezt 1 tartózkodással elfogadták. Majd e testület kompetenciájáról (koordinációs és/vagy képviseleti szerepe legyen-e), összetételéről folyt a vita. Géczi József javasolta, hogy inkább koordinációs tanács legyen, mint választmány. Lovászi József javasolta, hogy megyénként 1-1 fő, Budapestről 6 fő, összesen 25 fő legyen a tanács tagja. Egyhangú szavazással elfogadták Lovászi javaslatát és arról született döntés, hogy szeptember 2-án, estig ki kell alakítani a tanács tagjaira vonatkozó javaslatot.[32]
Varga József, majd Kékesi Katalin a sajtócsoport részéről adott tájékoztatást; először Varga az augusztus 29-én tartandó nemzetközi sajtótájékoztató előkészületeiről számolt be. Javasolta, hogy e tájékoztatón az Előkészítő Bizottság képviseletében Dr. Vári László, Szabó Zoltán és Szántó György vegyenek részt. Izsák Attila azt szorgalmazta, hogy a vidék részéről is két képviselő legyen, ezért Géczi Józsefet, vagy Nagy Lászlót javasolta. A vita során Géczi, Szántó György helyett, Szécsényi Tibort javasolta; Kerekes György azt a véleményét fogalmazta meg, hogy jó lenne, ha női tagja is lenne a válaszoló csapatnak. Ezek után Sóskuti Márta és Rekvényi László neve is szóba került; végül szavazással az ülés Dr. Vári Lászlót, Szabó Zoltánt, Géczi Józsefet és miután Sóskuti Márta nem vállalta, Rekvényi Lászlót választották meg az EB képviselőjének a sajtótájékoztatón. (Szántó György kihagyása a sajtótájékoztató csapatából azért volt furcsa, mert ő volt az Előkészítő Bizottság sajtóügyekkel megbízott egyik felelőse.)
Kékesi Katalin bejelentette, hogy Szántó Györgynek van egy röplap szövege és megkérdezte, hogy közre adják-e a tanácskozás előtt? Mivel erre a kérdésre senki sem reagált, a későbbiek során Klötz Ildikó újra visszatért erre a problémára. Erre válaszul Kerekes György kijelentette, hogy az EB nem dönthet, ha a sajtócsoport tud vele valamit kezdeni, akkor csinálja.
(Szántó György e röplapja, a "Mit akarunk?", 15 pontból állt; Szántó ebben - új politikai taktikájának következtében - össze akarta békíteni a reformköri mozgalom reformszocialista szárnyának és a radikális szárnynak a törekvéseit. Ennek igazolására én a röplapnak csak a 2. és a 3. pontját idézem: "2. Kiszámítható kockázatot a vállalkozóknak, biztonságot a magántulajdonnak! 3. Létbiztonságot, egyenlő esélyeket, társadalmi szolidaritást!")[33]
Végül megvitatták, hogy a plenáris üléseken kik elnökölnek, elfogadták, hogy Szécsényi Tibor mond egy rövid megnyitó beszédet és megállapodtak a nyitó plenáris ülés szónokai, valamint a párt Elnöksége tagjainak felszólalásait illetően.
* * *
Az Előkészítő Bizottság az országos tanácskozás előtt augusztus 29-én nemzetközi sajtótájékoztatót tartott. Ezt a nemzetközi sajtó élénk érdeklődése kísérte: megjelentek a csehszlovák, a lengyel, a szovjet, az angol, az olasz, a spanyol, az izraeli, a kínai sajtó (a BBC, a Reuter, az Új Kína stb.) képviselői.
Elsőként a tanácskozás sajtóirodájának vezetője, Varga József adott a tanácskozásról egy rövid tájékoztatót, majd a feltett kérdésekre Géczi József, Szabó Zoltán, Varga József és Dr. Vári László válaszoltak.
A kérdések és a válaszok felölelték a reformköri mozgalom történetét, céljait, a Pozsgay-bizottság programjavaslatához való viszonyunkat, saját platformunk problémáit, a következő parlamenti választást. E kérdésekre adott válaszokat nehéz nevekhez kötni, mert pl. a Népszabadság név nélkül idézte azokat. A platformunkkal kapcsolatban a lapban a következők olvashatók:
"Az MSZMP programtervezetéről a reformkörök szóvivői kifejtették, hogy vitaalapnak tekintik azt és éles kritikával illetik majd. Az országos tanácskozás alkalmat nyújt arra, hogy két dokumentumot is közreadjanak ezzel kapcsolatban: az első a reformkörök saját programtervezetét tartalmazza, amely több ponton is nézetazonosságot mutat a hivatalossal, a második viszont a vitás kérdéseket elemzi."[34] Ez a fogalmazás - bár nem tudható, hogy kitől, vagy kiktől származik - a saját platformunk létrehozásának utóvédharcaihoz tartozik, bár igyekezett valamiféle kompromisszumot kötni a mozgalomban létező ezzel kapcsolatos két felfogás között.
A következő választással kapcsolatos kérdésre szóló választ, hogy "(...) vélhetően egy radikális szocialista párt tisztességes választási vereségre törekedhet ma Magyarországon."[35] - Szabó Zoltán adhatta, mert a Budapesti Reformkör volt az egyetlen párton belüli frakció, amely a párt jövőbeni tevékenységét egyértelműen a rendszerváltás keretében képzelte el. Ahogy Szabó Zoltán mondta el azt is - és ezt a Magyar Hírlap névhez kötődően közölte[36] -, hogy a Next Kft. léte megengedhetetlen, mert a pártvagyonnal tisztességesen el kell számolni, nemcsak a párttagságnak, hanem az ország közvéleményének is.
A tájékoztatón bejelentették azt is, hogy a tanácskozáson szavazásra kerül sor a KB-tagokkal kapcsolatban, továbbá ismertették az országos tanácskozás programját, munkarendjét.
* * *
Az Előkészítő Bizottság augusztus 12-i és 26-i ülésein Szécsényi Tibor beszámolt a szervezési feladatok állásáról; az ezekről szóló Emlékeztetőkből azonban nem derül ki, hogy a szervezési csoport milyen nagy munkát végzett a tanácskozás előkészítése érdekében. Megérdemlik, hogy kissé bővebben szóljak róluk.
A szervezési csoport tagjai voltak: Szécsényi Tibor, Szűcs Attila, Vajda János, Wilk János az Előkészítő Bizottság tagjai.
Aktivisták: Bacsák Gábor, Fodor László Bertalan, Hazai István, Hunyadi László, Kadelka László, Kovács József, Molnár Károly, Varga József, Velencei Ágnes, Veresné, Krajcár Izabella.
A Propaganda és Művelődési Központ dolgozói:
- Végh Attila + 7 fő, a technikai személyzet;
- Simonné és Szabó Istvánné, az ún. platformiroda munkatársai.
Kadelka László - aki a Nemzeti Színház zseniális főügyelője volt; igazán ő volt a szervezési feladatok megkomponálója - 1989. augusztus 21-én véglegesítette a szervezési feladatok Forgatókönyvét, ekkor kapta meg a szervezési csoport minden tagja a "beosztását".[37]
E beosztásokból csak a legfontosabbakat említem meg:
- a szervezés koordinátora: Wilk János;
- a vidéki résztvevők szálláson való fogadása: Hunyadi László (szállás: ÉPSZOLG C. épület, Bp. XI. ker. Bartók Béla u. 152.);
- helyszínek: Kadelka László (plenáris és szekció ülések helye, koordinációs iroda);
- adatbázis kezelése, a tanácskozás résztvevőinek nyilvántartása: Veresné, Krajcár Izabella;
- a résztvevők névkártyái: Vajda János- T (tanácskozás), M (meghívott), S (sajtó), R (rendező);
- R-Gárda (szolgálati idejük beosztása): Vajda János-Szűcs Attila;
- Sajtó-iroda: Varga József;
- leírás-sokszorosítás: Szécsényi Tibor-Vajda János;
- telefonok-telefax, videó-lánc, hangosítás-hangfelvétel-diktafonok: Végh Attila +7 fő;
- dekoráció: Vajda János;
- orvosi ügyelet az esemény teljes időtartama alatt.
Itt kell megemlítenem, hogy Steiner Arnolddal, a Budapesti Pártbizottság egyik titkárával a tanácskozást megelőzően interjú készült, ebben Steiner kijelentette:
"- A Budapesti Pártbizottság igyekszik mindent megtenni azért, hogy az országos reformköri tanácskozás sikeres legyen. Segítségnyújtásunk elég széles körű: az anyagi és technikai, valamint szervezési segítség mellett az Új Fórum különkiadását is finanszírozzuk, és biztosítjuk, hogy a tanácskozás ideje alatt kulturális-szabadidős programok is legyenek."[38]
A Budapesti Pártbizottsággal való viszonyunk nem volt ennyire idilli, mint ahogy e nyilatkozat mutatja; Jassó Mihály a Politikai Intéző Bizottság augusztus végi ülésén a következőket mondta a tanácskozás szervezésével kapcsolatban:
"(...) hát, kérem szépen, magát a technikai előkészítést mi végezzük (...) Ezt ők nem mondják persze, csak gyakorlatilag több ember foglalkozik, hogy az országos találkozó normális keretek között szerveződjék meg. Tartalmi kérdéseikbe nem avatkozunk be, mert természetesen illetlenség is lenne, ha erre nem kérnek bennünket fel (...) Mi minden feltételt megteremtünk ahhoz, hogy munkájuk zavartalan legyen, szeretném mondani. Tehát azt a pártvagyont, amit ők tegnap el akartak osztani, abból ma az ő részüket azért odaadjuk bőven, mert sokszorosítási igényük, meg anyagi eszköz igényük az végtelen."[39] (A pártvagyon szétosztása nyilván Szabó Zoltán nemzetközi sajtótájékoztatón mondott szavaira vonatkozott.)
A Budapesti Pártbizottság részéről Botos Péter volt az, aki a szervezési kérdések megoldása érdekében tartotta a kapcsolatot az Előkészítő Bizottsággal.
II. A tanácskozás
A tanácskozást szeptember 2-án reggel, 9 órakor az Előkészítő Bizottság nevében Szécsényi Tibor nyitotta meg. A megjelentek üdvözlése után elmondta, hogy a 357 küldött mellett, 55 megfigyelő, számos meghívott vendég, szakértő, érdeklődő van jelen a tanácskozáson. Végül ismertette az elkövetkező két nap munkaprogramját és megnevezte a szombat délelőtti nyitó plenáris ülés levezető elnökeit, Ágh Attila és Izsák Attila személyében.
A tanácskozás szombati napja nagyon zsúfolt volt. A nyitó plenáris ülésnek két tervezett előadója volt, majd a plenáris üléshez kapcsolódva - egy küldött kérésére - Jassó Mihály tájékoztatott - de inkább azt mondanám, hogy félretájékoztatott, mert mind a pártvagyonnal kapcsolatos-, mind a munkahelyi pártszervezetek kérdésével kapcsolatos vitáról mélyen hallgatott - az MSZMP KB előző napi üléséről. Az ebédszünetben történt meg a KB-tagokkal kapcsolatos szimpátia szavazás és az Országos Koordinációs Tanács budapesti tagjainak a megválasztása. A szekciók délelőtt és délután üléseztek, majd az esti - éjszakába nyúló - plenáris ülésen számoltunk be az üléseken elfogadott állásfoglalásokról. Az esti plenáris ülésen hallgattuk meg Horn Gyula tanácskozáshoz intézett levelét is. Közben közös vacsora volt, amelyen Németh Miklós mondott pohárköszöntőt.
* * *
Szécsényi rövid megnyitója után a tanácskozás már az elején rendhagyó módon folytatódott. Ágh Attila, mint levezető elnök, ahelyett, hogy Lovászi Józsefet - ahogy ez az eredeti programban szerepelt - kérte volna fel köszöntőjének elmondására, önmagának adta meg a szót és hosszan előadta a maga kéretlen mondókáját, megtévesztve ezzel a sajtót és kényelmetlen helyzetbe hozva az ülés szónokait. Így a Népszabadság például azzal kezdte az eseményről szóló tudósítását, hogy "... a tanácskozást ... Ágh Attila filozófus nyitotta meg."[40]
Mindez annál bosszantóbb volt, mert a nyitó plenáris ülésnek logikus, politikai jelentéssel bíró koreográfiája volt: Szécsényi Tibor az EB nevében elmondott rövid megnyitója után Lovászi József megszólalása jelezte volna Szeged és személyesen iránta való megbecsülésünk kifejezését a reformköri mozgalomban játszott kezdeményező szerepükért; ezek után került volna sor Szántó Miklósnak, a Budapesti Reformkör doyenjének, a szervező-házigazdák nevében elmondott üdvözlő beszédére.
Ágh Attilának ez a hiú akarnokságából származó inkorrektsége ezt a koreográfiát törte szét és a megnyitó tudatosan eltervezett politikai-érzelmi hatását semmisítette meg. Az Előkészítő Bizottság budapesti tagjai alaposan "beolvastak" Ágh Attilának e tettéért - különösen Szántó György járt ebben az élen -, de a történteken már nem változtathattunk.[41]
Ez az incidens azért is volt különösen elfogadhatatlan, mert a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága, illetve az Előkészítő Bizottság budapesti tagjai - jóllehet a tanácskozás megszervezésével kapcsolatos feladatok oroszlánrészét, a vidéki reformkörök hosszú ideig tartó asszisztálása mellett, önzetlenül végezték - maximálisan igyekeztek a háttérben maradni, nem akarták magukat semmilyen módon előtérbe tolni, túlságosan is figyelembe vették a vidéki reformkörök és képviselőik igényeit, javaslatait, nem egy esetben túlzott érzékenységét. Holott a tanácskozás eredményessége szempontjából több esetben hasznosabb lett volna, ha jobban kézben tartjuk az események alakítását.
Ez a magatartásunk is cáfolta Grósz Károlyék azon rágalmait, hogy mi "karrierista sikerlovagokként" csak saját kis pecsenyénk sütögetésére akartuk felhasználni a reformköri mozgalmat.
* * *
A szombat délelőtti plenáris ülés szónokai a reformköri mozgalom akkori helyzetének az áttekintését kívánták adni. Lovászi József értékelte a szegedi tanácskozás jelentőségét - legfontosabbnak a közvélemény előtti bemutatkozásunkat nevezte meg, majd a rendkívüli kongresszus kiharcolását, a Nagy Imre temetéssel kapcsolatos álláspontunk megfogalmazását, illetve az "összehozott" platformtervezetünket méltatta -; ezek után a "zalai áttörésre" hivatkozva állította, hogy a szegedi tanácskozás óta továbblépett a reformköri mozgalom.
A szegedi tanácskozás jelentősége kapcsán az ott megszületett platformtervezetünkről elmondottakhoz kívánok néhány megjegyzést fűzni. Az "összehozott" jelző valamilyen módon azt akarja kifejezésre juttatni, hogy ez a platformjavaslat különböző ellentétes törekvések kavargásában, nem szándékoltan, kölcsönösen elhatározott akaratok következtében született meg; én halk önkritikát is kiérezni vélek azokból a megjegyzésekből, amikor Lovászi azt mondta: "egyesek többet, mást reméltek, de sok párttag, sőt alapszervezet el tudta fogadni" a szegedi platformjavaslatunkat.[42]
A szegedi tanácskozás méltatásánál nagyon hiányolom a békés átmenettel kapcsolatos álláspontunk és ennek az Ellenzéki Kerekasztalhoz eljuttatott levélben való megfogalmazásának az elhallgatását, hisz ez a cselekedetünk volt a szegedi tanácskozás egyik legjelentősebb eredménye. Ez az elhallgatás azt mutatta, hogy az 5.-ik szekcióban végzett munka és az elküldött levél továbbra is vörös posztó nemcsak Grósz Károly, hanem Vastagh Pál szemében is, és Lovászi lojális kívánt maradni munkahelyi főnökéhez. Ez az elhallgatás ugyanakkor azért is érthetetlen, mert Lovászi bírálta az ellenzéket, hogy az bizalmatlan a reformszárnnyal szemben; az igazságot azonban mindkét oldal magatartásának a bemutatása jelentette volna.
Nagyon egyet kell érteni Lovászival abban, hogy Szegeden "több lényegbevágó törekvés fogalmazódott meg, ám az eddigi eredmény felemás."[43] Ennek során említette meg az "el kell foglalni" a pártot törekvésünket, és azt, hogy "nem jött létre igazán a reformpolitikusok és a reformkörök állandó, szerves munkakapcsolata."[44]
Lovászi végül - Grósszal és Ribánszkival szemben, akik kispolgári irányzatnak, jobboldali veszélynek minősítették a mozgalmat - azt mondta: "a párt élő lelkiismerete, desztalinizálásának motorja, demokratikus megújulásának húzóágazata ez a mozgalom. Egyszerre van benne jelen a tagadás és az újat akarás. Sorainkban egyszerre van törekvés az elméleti válaszadásra, az önálló programalkotásra és a gyakorlati politizálásra."[45]
Lovászi József köszöntője bár a reformköri mozgalom reformszocialista többségének színvonalas, a mozgalom helyzetét a többieknél kritikusabban kifejező megnyilatkozása volt, de nem volt mentes a tévedésektől, a bírálni szükséges vonatkozásoktól. Így azt sem hagyhatom szó nélkül, hogy e mozgalom törekvése képes lett volna "az önálló programalkotásra"; sajnos erre sem volt képes!
* * *
A budapesti reformkörök képviseletében házigazdaként Szántó Miklós üdvözölte a megjelenteket. E feladatra való kiválasztása nem volt véletlen: azon túl, hogy e választásban kifejeződött egy gesztus az idősebb nemzedék iránt, határozott politikai megfontolások voltak abban, hogy a választás éppen Szántó Miklósra esett. Ő ugyanis a Budapesti Reformkör reformszocialista kisebbségi irányzatához tartozott, nem volt rá jellemző platformunk radikalizmusa; de mivel úgy véltük, hogy a tanácskozáson megjelenő többséget már a megnyitón nem provokálhatjuk olyan nézetekkel, melyek elfogadását legfeljebb a tanácskozás vitáin lehet célul kitűzni, ezért gondoltuk, hogy Szántó Miklós a legalkalmasabb e helyzetből fakadó szerep betöltésére.
Ez a választásunk egyúttal előzetes véleménynyilvánítás is volt a budapesti tanácskozás várható menetéről; ebben az időben már nem hittük azt - mint a szegedi tanácskozáson -, hogy a reformköri mozgalmat egy huszáros rohammal lehet radikalizálni, legfeljebb abban bízhattunk, hogy a tanácskozás majd növeli a mozgalom tekintélyét, így hangsúlyozottabbá válik autonómiája, ezzel nő szerepe az állampárt lebontásában és növekszik lehetősége egy nyugati típusú szocialista párt létrehozatalának folyamatában.
Mindezek következtében Szántó Miklós üdvözlő beszédében nem a Budapesti Reformkör álláspontját, hanem saját véleményét adta elő, amely megegyezett a jelenlévők nagy többségének a felfogásával. Ezt egyetlen probléma, a Pozsgay-bizottság programnyilatkozat-tervezetéhez való viszony kapcsán kívánom jelezni; erről a tervezetről ugyanis Szántó Miklós a következőket mondta:
"Örömmel fedeztük fel e tervezetben a magunk gondolatait, bár némely pontján mi másként fogalmaztunk. (...) Szegedi platformtervezetünket továbbfejlesztette a programnyilatkozat. Mi most az összes reformerő világos és meggyőző platformjává szeretnénk azt továbbépíteni, korrigálni."[46]
Szántó Miklós tehát a Pozsgay-bizottság programtervezetét kívánta javítgatni és nem a reformköri mozgalom saját, önálló platformtervezetét akarta az összes reformerő platformjaként kimunkálni.
Ezért az előzőekben elmondottak miatt nem kis meglepetéssel olvastam H. O'. Neil könyvében a következőket: mivel a jelenlegi modell nem reformálható meg, ezért Szántó Miklós azt mondta, hogy "a reformköröknek a modellváltás helyett nyíltan magukévá kell tenni a rendszerváltás koncepcióját, (...) Szántó azon javaslata, hogy a konferencia egyhangúlag sorakozzon fel a rendszerváltás koncepciója mögött, volt az egyik töréspont."[47]
Szántó Miklós üdvözlő beszédében azonban ezeket nem mondta! Áttanulmányozva Szántó beszédét kiderül, hogy egy helyen, egyetlen mondatban van szó a modellváltás-rendszerváltás problémájáról. Ez a mondat a Szántó által leadott kéziratban a következőképpen van:
"Igaz, politikai stabilitásunk Nyugatnak és Keletnek egyaránt érdeke, tehát a NATO érdeke is, de - és ez soha sem kap hangsúlyt - náluk nem a modellváltás, hanem a rendszerváltozás stabil átmenetének perspektívájával."[48]
Ez a mondat számomra azt jelenti, hogy Szántó szerint a Nyugatnak és a NATO-nak érdeke ugyan politikai stabilitásunk, de nem a modellváltás, hanem a rendszerváltás perspektívájával (Kelet ilyen érdekét a korabeli történeti helyzet ismeretében ki kell zárni). Tehát a Nyugat és NATO szeretne Magyarországon rendszerváltást és nem Szántó Miklós.(Itt és most nem vizsgálom, hogy Szántó Miklósnak igaza van-e, illetve mily mértékig van igaza, amikor ezt állítja.) Ez a mondat így teljesen összeegyeztethető mindazzal, melyet Szántó beszédében elmondott, így a Pozsgay-bizottság programtervezetével kapcsolatban elmondott szavaival is. Ezzel lezárható lenne ez a kérdés és kimondható lenne, hogy H. O'. Neil-t megint tévesen informálták és ezért nem igaz ez az állítása sem. A probléma azonban tovább bonyolódott, és ezért nem zárható le a kérdés.
H. O'. Neil ugyanis e mondat egyik szavának egy kis n-el megnövelt változatát ismerhette meg, így ez a mondat a tanácskozás anyagainak kézirat gyanánt kiadott szövegében a következőképpen látott napvilágot:
"Igaz, politikai stabilitásunk Nyugatnak és Keletnek egyaránt érdeke, tehát a NATO érdeke is, de - és ez soha sem kap hangsúlyt - nálunk nem a modellváltás, hanem a rendszerváltozás stabil átmenetének perspektívájával."[49] Tehát míg az eredeti szövegben náluk volt, a Kossuthnál kiadott nyomtatott szövegben nálunk lett! Fogadjuk el, hogy a nyomda ördöge csempészte be ezt a kis n-t, és változtatta meg a náluk-ot, nálunk-ká. Nem tudnám azonban ekkor sem elfogadni, hogy ez a betű kiegészítés lehetővé tenné a H. O'. Neil értelmezését, mert számomra, ekkor sem jelenti ez a mondat azt, hogy az előadó, azaz Szántó Miklós akarja a rendszerváltást; arról nem is szólva, hogy ez a véleménye összeegyeztethetetlen lenne mondanivalója egészével. E mondat alapján még kevésbé állítható, hogy Szántó ezen egyetlen mondatával akarta a reformköri mozgalmat a rendszerváltás mellé "egyhangúlag" felsorakoztatni, és ezért e mondatban foglaltak jelentették a tanácskozás egyik "töréspont"-ját.
A mondat metamorfózisának azonban ezzel még nincs vége. Szántó Miklós felszólalásának e mondata megjelent a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadványban is; itt a következőket olvashatjuk:
"Igaz, politikai stabilitásunk Nyugatnak és Keletnek egyaránt érdeke, tehát a NATO érdeke is, de - és ez soha sem kap hangsúlyt - nálunk nem a modellváltás, hanem a rendszerváltozás stabil átmenetének perspektívájával."[50] Itt tehát ismeretlen tettesek kurziváltak egy mondatrészt, amely sem az eredeti szövegben, sem az első nyomdai megjelenésben nem volt kurziválva. Ezt a változtatást egyrészt már nem lehet a véletlenre, a nyomda ördögére fogni, ezt valaki tudatosan csinálta, ezért ezt a cselekedetet nyugodtan nevezhetem hamisításnak, másrészt e hamisítás intenciója teljesen egybevág H. O'. Neil könyvében lévő hamis állítással. Ezért nem vezethet súlyos tévedéshez az a feltételezés, hogy aki félrevezette H. O'. Neil-t, és elhitette vele, hogy Szántó Miklós előadásában a rendszerváltás szükségességéről beszélt, az a későbbiek során maga is elhitte előző hazugságát és ezért kurziválta a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadványban ezt az ominózus mondatrészt. És történik mindez azért, hogy igazolják azt, hogy a reformköri mozgalom tudatosan a rendszerváltás elfogadásának az álláspontján volt. Nesze neked tudomány, már minősíteni sem kívánom e kiadvány tudományosságát...
Nemcsak Patrick H. O'. Neil könyvében írottak bírálata miatt időztem ennyit e problémánál, hanem azért is, mert a budapesti tanácskozásnak valóban az volt az egyik legfontosabb politikai kérdése, hogy a közelgő kongresszusra milyen javaslattal érkezzünk: modellváltásra, vagy rendszerváltásra van-e szüksége a súlyos válságban lévő országnak?
* * *
A KB-tagokkal kapcsolatos szimpátia szavazás szükségessége elsőként az MSZMP Kecskeméti Reformkör augusztus 8-án keltezett Felhívásában fogalmazódott meg. Itt a következőket olvashatjuk: "Kezdeményezzük - mivel a reformkörök többsége nem fogadja el a jelenlegi KB-tagok automatikus küldötti mandátumát -, hogy az országos tanácskozás tegyen javaslatot: mely reformelkötelezett KB-tagok küldötti mandátumának elfogadását javasolja a kongresszusnak."[51]
Ezt a javaslatot az Előkészítő Bizottság augusztus 26-i ülésén Szabó Zoltán elevenítette fel; ott döntöttek egy kérdőívről, amelynek szövege a következő volt:
"Kedves Küldött!
Alábbiakban közöljük az MSZMP KB jelenlegi tagjainak névjegyzékét. Jelölje meg azokat, akiket közülük szívesen látna az új párt vezetésében.
Szavazatát legkésőbb 14.00-ig kérjük a kijelölt szavazatgyűjtőbe helyezni. A szavazatgyűjtő mellett található üres lapokra pedig azok nevét írhatja fel, akiket új emberként várna a pártvezetésbe."[52]
Szombat délután hirdették ki a szimpátia szavazás eredményét, amelyből kiderült, hogy a küldötteknek csak alig fele szavazott, továbbá az is, hogy a szavazás megszervezése hemzsegett a balfogásoktól; a Magyar Nemzet a következő csokorba szedte e hibákat[53]:
- szavazatszámláló bizottságot nem választottak;
- a küldöttek alig fele szavazott;
- a szavazólapokat még az eredmény nyilvánosságra hozatala előtt megsemmisítették;
- a teljes szavazási eredményt nem hozták nyilvánosságra;
- a népszerűségi sorrendnek csak az első tíz helyezettjét nevezték meg, de azokat is ábécé sorrendben közölték.
A szavazással kapcsolatos saját értékelésünk a következő volt:
"Az MSZMP KB tagjainak népszerűségét vizsgáló kérdőívek kiértékelése során az urnában talált 228 szavazólap közül 47-et értékelhetetlennek, illetve érvénytelennek minősítettünk. Ezek szerint 181 kérdőívet értékeltünk ki. A magas számú értékelhetetlen kérdőív arra utal, hogy nem pontos instrukciókat adtunk a lapok kitöltéséhez.
Rendkívül sajnálatosnak tartjuk, hogy a lista nem volt teljes, Kovács Jenő neve nem szerepelt a KB tagok névsorában.
A 181 értékelt szavazat alapján nem csupán a reformköri mozgalom véleményét nem tudtuk felmérni, de még a jelenlévők álláspontja sem tükröződik, hiszen az csupán a regisztrált delegátusok mintegy 50%-át teszi ki.
Meg lehetett állapítani azonban, hogy az alábbi elvtársak a legnépszerűbbek a szavazók körében:
Berend T. Iván, Csáki Csaba, Horn Gyula, Németh Miklós, Nyers Rezső, Ormos Mária, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Tőkei Ferenc, Vastagh Pál."[54]
Úgy vélem, hogy e szavazással kapcsolatos értékelésünk nem volt kellően kritikus: sem a szervezési balfogásainkat nem minősítettük a szükséges önkritikával, sem a tanácskozáson résztvevő küldöttek szavazáshoz való hozzáállását nem illettük bírálattal, holott az is súlyosan elítélendő volt. Értékelésünkből az sem derült ki, hogy a szavazás során hány olyan szavazat volt, és e szavazatok kiket neveztek meg, akiket új tagként szívesen látnának a KB-ban. Ezek a fogyatékosságok számomra együttesen azt mutatják, hogy sem a szervezők, sem a küldöttek jelentős hányada nem értette meg a szavazás jelentőségét, továbbá feltételezhető, hogy a tanácskozás résztvevőinek a kérdésben foglaltakról nem volt véleménye, vagy bizonytalan véleményükkel nem mertek előállni; bármi is volt az oka e gyászos eredménynek, ez a kudarc a reformköri mozgalmat nem pozitív oldaláról mutatta be.
Akik miatt fel kellett volna nőni e szavazáshoz, azok jobban megértették ennek jelentőségét. Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. szeptember 1-jén ülésezett; ezen az ülésen Kovács László - a Bányász Szakszervezet főtitkára - és Berecz János szólt elmarasztalólag erről a szavazásról. Az utóbbi kijelentette: "(...) teljes mértékig elfogadhatatlan, és a Központi Bizottságnak vissza is kellene utasítani, hogy mintegy 20 ezer reformkörös 450 képviselője holnap minősíteni akarja a Központi Bizottságot. Én írásban megadom, hogy az én minősítésem milyen lesz, (...)"[55]
* * *
Láttuk, az Előkészítő Bizottság augusztus 26-i ülésen született az a döntés, hogy a reformkörök II. országos budapesti tanácskozásán létre kell hozni a mozgalom Országos Koordinációs Tanácsát. Ezt az időpontot azért is kell újra és újra nyomatékosan hangsúlyozni, mert nem egyszer vissza kellett utasítanom azokat a hamisításokat, amelyek a mozgalom irányító szervének a születésével kapcsolatban megfogalmazódtak, mind a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadványban, mind H.O'. Neil hivatkozott könyvében.
Azt is el kell mondanom, hogy Országos Koordinációs Tanács tagjainak a kiválasztása Budapest és Vidék esetében nem egyforma módon történt; míg Budapesten szavazással, választás útján született meg, hogy a Tanácsban kik képviselik a fővárosi reformköröket, addig a vidéki tagok delegálással kerültek a Tanácsba, neveiket szeptember 3-án jelentették be.[56a] Azt is előre kell bocsátanom, hogy a Tanács feladata, kompetenciája sem lett kellően tisztázva. Az augusztus 26-i döntéskor ugyan volt vita erről a kérdésről, a koordinációs és a képviseleti feladatok állítódtak szembe egymással, s akkor úgy tűnt, hogy a Tanács feladataként a koordinációt fogadták el; a későbbiek során azonban másként alakultak a dolgok.
Ha a Tanács valóban csak koordinálta volna a reformköri mozgalom tevékenységét, akkor a Tanács tagjainak fővárosi és vidéki számaránya nem okozott volna semmi problémát, de ahogy az mind határozottabban képviseleti funkcióra is igényt tartott - amelyre ugyan senkitől nem kapott felhatalmazást -, úgy ez a megosztás mind igazságtalanabbá vált, hisz a budapesti reformkörök szerepe, jelentősége jóval nagyobb volt annál, mint ami a Tanács összetételében kifejezésre jutott. Mi, budapestiek elkövettük azt a hibát, hogy nem tisztáztuk időben ezeket a kérdéseket és elfogadtuk a Vidék - láttuk, Lovászi József javasolta ezt a számarányt - igazságtalan javaslatát.
Szombaton, az ebédszünetben választottuk meg az Országos Koordinációs Tanács budapesti tagjait; hat főnél többen kerültünk a szavazólapra s közülünk a következők lettek megválasztva: Ágh Attila, Kerekes György, Monostori Ildikó, Szántó György, Szécsényi Tibor, Vass Csaba. (A választáson "majdnem" holtverseny alakult ki Monostori Ildikó és Vajda János között; végül - talán a szebbik nem képviseletének a biztosítása miatt is - Monostori Ildikót nevezték meg befutónak.)
E választásnak a Budapesti Reformkört érintő vonatkozása a következő: ha összehasonlítjuk ezt a szavazást a Körben a kongresszusi küldötthelyekért lezajlott szavazással, akkor azt látjuk egyfelől, hogy az akkori szavazáson Monostori Ildikó mindössze egy szavazatot kapott, Vajda János egyet sem; másfelől azt, hogy az a Szabó Zoltán, aki a kongresszusi küldöttválasztási szavazáson a második helyet érte el, azt az Országos Koordinációs Tanácsba nem választották be. Ebből azt hiszem levonhatom azt a következtetést, hogy a Országos Koordinációs Tanácsba került képviselők nem fejezték ki megfelelően a Budapesti Reformkör tagságának álláspontját; ezért, ha a budapestiek is delegálással választották volna ki a Tanácsba kerülő tagjaikat, akkor minden bizonnyal más eredmények születtek volna. A szavazás ilyen eredményének az volt az oka, hogy a budapesti reformkörök képviselői között (esetleg a szavazásban résztvevő nem reformköri tagok között) - ellentétben a Budapesti Reformkörrel - többségben voltak a reformszocialista törekvésűek és ezért nem választották meg a radikális Szabó Zoltánt a Koordinációs Tanács tagjának.
Az Országos Koordinációs Tanács szeptember 3-i megalakulása ellentmondásos módon érintette a Budapesti Reformkör tevékenységét. A Tanács léte egyrészt növelte a reformköri mozgalom tekintélyét, ami magában hordta autonómiája növekedésének a lehetőségét, mindez a Budapesti Reformkör számára is pozitív folyamattá válhatott volna; másrészt - mivel a Koordinációs Tanácsban döntően a reformszocialista szárny képviselői voltak jelen, ezért - azzal, hogy a Tanács nem élt megfelelően legitimitásából származó lehetőségeivel, és így nemcsak nem tette egyértelműen és határozottan nyilvánvalóvá a reformköri mozgalom önállóságát, hanem mindinkább alárendelte azt a pártvezetésben lévő reformerek (Nyers Rezső, Pozsgay Imre) törekvéseinek, ami majd a kongresszuson vált egyértelművé és vezetett el a mozgalom kudarcához, Körünk számára negatív következményekkel járt. Az Országos Koordinációs Tanács ezen irányvonala ily módon keresztezte a Budapesti Reformkör törekvéseit, nagymértékben szűkítette mozgásterét; ebben a folyamatban végül is nemcsak a mozgalom autonómiája veszett el, hanem a Budapesti Reformkör tevékenysége is olyan akadályokba ütközött, melyeket nem tudott átlépni. Ebben a helyzetben vált nyilvánvalóvá, hogy a Tanácsban lévő, nem jelentőségünknek megfelelő budapesti képviselet, ezzel különösen a Budapesti Reformkör súlytalanná váló képviselete, milyen jóvátehetetlen hibák forrásává válhat.
Bármennyire paradoxonnak tűnik is megkockáztatom azt az állítást, hogy az őszi budapesti tanácskozás, az általa elfogadott állásfoglalások és az ekkor létrejött Országos Koordinációs Tanács volt az a cezúra, ameddig a reformköri mozgalmat egy felfelé ívelő szakasz jellemezte, majd a Tanács megalakulása után - az autonómia általa vezérelt fokozatos feladása és az elvtelen kompromisszumok megkötése következtében - a mozgalom elindult az önfelszámolódás irányába, ami hamarosan be is következett.
* * *
A szombati nap a szekcióülések napja is volt. Ezekről az ülésekről azonban csak vita-összegzések, emlékeztetők maradtak, ezért megközelítő részletességgel sem tudom rekonstruálni a szekcióviták menetét. Azt azonban tudjuk, hogy a szekcióülések előkészítése, majd az üléseken lévő vita nagyon egyenetlen volt, ezért az elkészült összefoglalók is különböző színvonalúak voltak.
Az első hiányosságok mindjárt az elején, a szekcióelnökök felkérése során mutatkoztak meg. Az Előkészítő Bizottság nem mérte fel körültekintően, hogy kiket kellene - akik el is vállalják - felkérni a szekcióelnöki tisztre; majd a javaslatba került jelöltek többségét Vass Csaba és Kerekes György kérte fel a feladat vállalására. A második hiba ezen a szinten következett be, mert nem tisztázódott kellő egyértelműséggel, hogy a kiszemeltek valóban vállalják-e az elnökséget, vagy sem? Csak így következhetett be az az eset is, amelyet példaként elmondok.
A Kultúra szekcióban a kiszemelt elnök Gazsó Ferenc volt. Vass Csaba az Előkészítő Bizottság augusztus 26-i ülésén közölte, hogy Gazsó Ferenc elvállalta az elnöklést. Szombat reggel - amikor az Előkészítő Bizottság tagjai megállapodtak abban, hogy ki melyik szekcióba megy és a Kultúra szekció nekem jutott - tudtam meg, hogy Gazsó Ferenc nem vállalja az elnöklést, és helyette Pálfy G. István fog elnökölni. A Kultúra szekció vitáján megjelent 32 fő, de nem jelent meg Pálfy G. István; vártunk rá vagy 20-30 percet és mivel nem tudtuk mi van vele, a tagság engem kért fel a vita vezetésére. (Pálfy a későbbiek során megérkezett és részt vett a szekció vitájában.) Sajnos nemcsak a Kultúra szekcióban jártunk így; Gombár Csaba és más kiszemeltek sem vállalták az elnöklést.
Az esti plenáris ülésen - amelyen Brúszel László és Kerényi György elnököltek - számoltak be a szekcióelnökök a szekcióik vitáiról. Mielőtt e beszámolókról szót ejtenék el kell mondanom, hogy ezen az ülésen olvasták fel Horn Gyula tanácskozáshoz intézett levelét. A kontraszt kedvéért említem meg, hogy e napon tartotta a Münnich Ferenc Társaság első országos közgyűlését, amelyhez Grósz Károly intézett levelet és ebben kifejezésre juttatta, hogy teljes mértékben azonosul a Társaság azon szellemiségével, amely az ország jövőjét és a szocializmus megújítását egymástól elszakíthatatlan folyamatként értelmezi.[56b]
Visszatérve az esti plenáris üléshez, azon több elnök csak szóban ismertette szekciója vitáját, illetve állásfoglalását; mások rögtönzött írásos anyagokat olvastak fel és csak néhány szekció összefoglalója került végleges formájában a plenáris ülés elé. Másnap, a vasárnap délelőtti plenáris ülésen - amelyen Vári László és Novák Zoltán elnököltek - folytatódott a szekciók összefoglalóiról való vita - ekkor elég sok szó esett a modellváltás-rendszerváltás problémájáról -, de az idő nagy részét az ekkor már kézbe kapott szervezeti szabályzat tervezet vitája foglalta le, melynek során igyekeztünk definiálni az új párt kapcsolatát az MSZMP-hez.
A szekció-összefoglalók többsége a két plenáris ülés után, csak vasárnap délután, még inkább este nyerte el végső formáját. Ezt a munkát azonban nem lehet úgy interpretálni, ahogy ezt a Népszabadság tette, amikor azt írta, hogy e szekció-viták "legvégső változata lett az a reformköri platform, amelynek vitájára a tanácskozás második napján, a nagygyűlés után került sor."[57] A nagygyűlés után ugyanis nem került sor semmiféle platform vitára, hanem csak a szekciókban elfogadott állásfoglalások összegzésére, ezek leírására, stilizálására.
Az elmondottak miatt nem tudom határozottan és egyértelműen megmondani, hogy a két plenáris ülés elfogadta-e, vagy csak tudomásul vette a szekció elnökök beszámolóit.
Ezek az összefoglalók - melyek tartalmi kérdéseire hamarosan kitérek - különböző hiányosságaik ellenére is többségében hű képet adnak a reformköri mozgalom törekvéseiről; megmutatják azt, hogy ez a mozgalom nem volt egységes, jelentős többség a modellváltás következtében létrejövő demokratikus szocializmus pártján állt, de ugyanakkor volt egy kisebbség, amely a rendszerváltás útján látta a kiutat az ország válságából.
* * *
Az MSZMP négytagú elnökségéből hárman részt vettek és fel is szólaltak a tanácskozáson; Németh Miklós a szombat esti közös vacsorán mondott pohárköszöntőt, Nyers Rezső és Pozsgay Imre a vasárnapi nagygyűlésen mondtak beszédet.
Ezek a beszédek több helyen is publikálásra kerültek[58], ezért sem kívánom őket részletesen ismertetni, hanem az elmondottakból csak néhány témát emelnék ki: a szónokok reformköri mozgalomhoz mondott viszonyulásukat, a modellváltás-rendszerváltás kérdéskörével kapcsolatos álláspontjukat és az MSZMP megújításával kapcsolatos elképzeléseiket érinteném.
Valamelyes kivételt Németh Miklós kapcsán kell tennem, aki pohárköszöntőjében részletesen szólt a kormányzati munkáról is. A reformköri mozgalommal kapcsolatban ő nem próbálta megkölteni a mozgalomhoz való viszonyát; megköszönte az eddigi meghívásokat a mozgalom rendezvényeire, elfoglaltságával indokolta, hogy ezekre mindeddig nem tudott eljönni, kijelentette, hogy azokhoz akar tartozni, akik a radikális reformok mellett kötelezték el magukat.
Ezeket a radikális reformokat radikális modellváltásnak nevezte, amely azért is paradoxon, mert kormányfői tevékenysége messze túlment a modellváltás keretén; nem alaptalanul nevezték a Németh-kormányt a rendszerváltás első kormányának. Ezt a magatartását nem tudom mással, mint azon megfontolásával magyarázni, hogy nem beszélni kell a rendszerváltásról - mert ennek emlegetése a pártban sokakat ellenállásra késztet, továbbá a Grósszal kötött kompromisszum sem tette lehetővé a rendszerváltás nyílt vállalását -, hanem cselekedni kell megvalósulásáért.
Legtöbbet a gyökeresen megújuló, új párt létrehozásának a feladataival foglalkozott; nyilván azért is tette ezt, mert úgy vélte, hogy a reformköri mozgalomnak e téren van történelmi felelőssége. Előadta, hogy az MSZMP-nek "(...) át kell alakulnia programjában, át kell alakulnia szervezetében, működési rendjében és (...) vezetésében is."[59] Hangsúlyozta, hogy az MSZMP-ben lévő "sokszínűséget" nem lehet kompromisszumokkal feloldani; akik nem akarják a radikális reformokat, azokat engednünk kell a pártból "kulturált módon" távozni, más pártokat alakítani. Ez a véleménye szemben állt a Grósz-Nyers-vonal azon törekvésével, hogy csak a két "véglettől" kell megszabadulni és a párt döntő többségét egyben kell tartani; a modellváltás kapcsán is két "markáns vonalról" beszélt: az egyik radikálisan szakítani akar az eddigi modellel, míg a másik "a reformokat az eddigi módon, (...) itt-ott kommunista módon akarja és kívánja végrehajtani." Ezzel Németh pohárköszöntőjében - ugyan bátortalanul, de - a szavak szintjén is el akart határolódni a Grósz-Nyers képviselte irányvonaltól.
A kormányzati munka kapcsán arról szólt, hogy a kormány a nemzet kormánya; az nem egy párt kötelező döntéseit hajtja végre, hanem a súlyos gazdasági helyzetben lévő ország válsághelyzetének a megoldásán, az adósságállomány csökkentésén, a rossz gazdasági struktúra szerkezetváltással való megszüntetésén dolgozik. Mindezt a reformköri mozgalom iránti bizalommal, azzal a meggyőződéssel mondta el, hogy a Kormány számít a reformköri mozgalom támogatására, azt a párton belüli tömegbázisának tekinti.
Nyers Rezső a reformköri mozgalommal kapcsolatos távolságtartását annak hangsúlyozásával fejezte ki, hogy ő az MSZMP elnökeként a 740 ezer párttagot, a pártban lévő áramlatokat képviseli, de ugyanakkor reformernek tartja magát. Ez utóbbinak a kimondása azt a véleményét is jelezte - ellentétben Pozsgay Imre e tanácskozáson előadott álláspontjával -, hogy az MSZMP-ben különböző reformerők vannak.
A modellváltás-rendszerváltás vitához legrészletesebben és álláspontját egyértelművé téve, Nyers Rezső szólt hozzá. Elmondta: "Én a modellváltással értek egyet. De a modellváltás a gazdasági rendszer és a politikai rendszer gyökeres reformját, megváltoztatását jelenti (...) Az államszocializmus és a demokratikus szocializmus formációelméletileg nem tisztázott képlet még. Biztos, hogy nem kapitalizmus ez a szó eredeti és pontos értelmében és biztos, hogy nem szocializmus - a marxi értelemben sem, (...) a modellváltást tartom a legjobb megfogalmazásnak, elismerve, hogy egészen pontosan ez sem tudja kifejezni a valóságot."[60]
Nyers tehát úgy véli, hogy a fennálló rendszer a modellváltás keretében megreformálható; más oldalról is megerősíti ezen véleményét, amikor azt mondja, hogy a modellváltás nem eredményezheti "a polgári liberalizmus eszméinek az igazsága mellett" (azaz a kapitalizmus mellett) való kiállást, mert egy olyan demokratikus szocializmust kell kitűzni, amely visszavezethet "a szocializmus igaz útjára."[61] Hogy mi a demokratikus szocializmusnak ez az igaz útja, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy nem a kapitalizmus kereteiben képzeli el Nyers ezt megvalósíthatónak. Ezért Nyers kétféle irányban is elhatárolódik: "Látnunk kell, hogy itt, ebben az országban két visszarendeződés veszélye van. Az egyik a párton belül, a másik a magyar társadalomban, ahol a haladásellenes erők is szerveződőben vannak."[62]
Az új párt létrehozásával kapcsolatban Nyers az MSZMP-vel való kontinuitást hangsúlyozta: az új párt örököse lesz az MSZMP haladó törekvéseinek, ezért "az MSZMP-ből kell reformpártot, reformszocialista pártot kialakítani."[63] Nyers ezt úgy képzelte el, hogy meg kell szabadulni a párt "szélsőségeitől" (Grósszal szólva a Marxista Egységplatformtól és a Budapesti Reformkörtől) és a megmaradt áramlatok szövetségén alapuló egységes pártot kell létrehozni.
A három elnökségi tag megnyilatkozása közül Pozsgay Imréé volt a legellentmondásosabb. Azzal kezdte beszédét, hogy itt van a "színvallások" ideje s ez alatt a reformköri mozgalomhoz való viszonyának a meghatározását értette. Az ezzel kapcsolatos gondolataiban több finom csúsztatás és ebből születő hamis állítás volt: mindenekelőtt a párton belüli reformmozgalomnak és a reformköri mozgalomnak az egymásba mosása, majd az utóbbinak az előbbi alá rendelése. Ez tette számára lehetővé, hogy e két törekvéshez való viszonyának a meghatározásakor az igaz és hamis állítások egybefogása során a hamis állításait is igaznak próbálja beállítani.
Miről is volt szó? Pozsgay a következőket mondta: "(...) én ezt a színvallást és megítéltetést szeretném vállalni - elsősorban ebben a körben. Azért mert kezdettől fogva nem csak meleg szívvel, hanem ahol lehetséges volt s korlátozottan rendelkezésemre álló szellemi eszközeim azt lehetővé tették - én úgy éreztem - részt vettem ennek a reformmozgalomnak az egészében, s újabban a reformkörök mozgalmában is."[64]
Az itt elmondottakból igaz, hogy Pozsgay Imre az 1956 utáni reformmozgalomban - különböző mértékben - részt vett, de az egyáltalán nem igaz, hogy "újabban a reformkörök mozgalmában is." Itt a csúsztatás ott van, hogy miután Pozsgay a reformmozgalom egészében állítja részvételét - és mivel a reformköri mozgalom része a reformmozgalomnak -, ezért nem tűnik durva hamisításnak az, hogy a reformköri mozgalomban is résztvevőnek állítja magát. Holott már többször bemutattam - legutóbb Lovászi József köszöntőjének idézésével -, hogy a pártvezetés reformerei (így Pozsgay sem) nem kerültek együttműködő, közösen vállalt szövetséges kapcsolatba a reformköri mozgalommal.
A magyar sajtó Pozsgay csúsztatását tovább tudta fokozni és a Népszabadság már így tudósított: "Pozsgay Imre vállalja a megítéltetést ebben a körben, s nemcsak azért, mert kezdettől fogva meleg szívvel és aktív részvétellel kísérte a reformkörök mozgalmát."[65] Itt Pozsgay már kezdettől fogva aktív résztvevője a reformköri mozgalomnak!
A Két Hét 1989. szeptemberi, az országos tanácskozásról tudósító száma, ezt a hamis beállítást még ennél is tovább tudta fokozni: Pozsgay "Bevezetőjében említette, hogy lehetőségei szerint támogatta - és maga is részt vett - a reformköri mozgalom szervezésében, s magában a mozgalomban is."[66] Itt tehát már arról értesülünk, hogy Pozsgay Imre a reformköri mozgalom egyik szervezője volt!
Nem véletlen, hogy a magyar sajtó így mutatta be Pozsgay Imre "színvallását"; Pozsgay Imre csúsztatásait így értették a tudósítók. Pozsgay nem panaszkodhat rájuk, ő akarta, hogy így értsék!
Pozsgay másik - a reformköri mozgalomra még dehonesztálóbb - állítása a párton belüli reformmozgalom és a reformköri mozgalom összemosásából származó csúsztatása a következő volt: a párt 1953 óta hordozza "azokat a reformerőket, amely mögött most, úgy hiszem ez az új reformmozgalom is felsorakozik."[67]
Pozsgay itt idézett állítása a reformköri mozgalom lényegének a félremagyarázását jelenti; míg az általa említett "reformerők" a párt vezetésében voltak jelen, addig a reformköri mozgalom - a párt történetében először - tömegmozgalomként született meg. Ez a tömegmozgalom - a kisebbsége mindenképpen - nem akart a pártvezetés reformerei "mögött felsorakozni", még kevésbé akarta a pártvezetés reformereinek a sakktábláján a parasztfigura szerepét eljátszani, hanem - mint a Budapesti Reformkör platformja, vagy a június 23-24-i KB-ülés általunk adott értékelése is mutatta - önálló, autonóm szerepre tört; a pártban önálló frakcióként létre akarta hozni az MSZMP reformszárnyát, el akarta foglalni a pártot és legfeljebb a pártvezetésben lévő reformerek mellé akart felsorakozni, ha ezek a reformerek (így Pozsgay Imre is) elfogadták volna a vele való szövetséget.
Igaz, el kell ismernem, hogy a reformköri mozgalom képviselőinek csak a radikális kisebbsége gondolkodott így; a többség valahol a Pozsgay Imre által vázolt és a Budapesti Reformkör által képviselt közbülső álláspontra helyezkedett: meg akarta hódítani a pártot, vállalta volna vezetőinek a reformereket (köztük Pozsgay Imrét), de azok - a pártvezetésben folyó pozícióharcokhoz szocializálódva - nem tudtak mit kezdeni e tömegmozgalommal, nem mertek az élére állni azért sem, mert politikai céljaikat, egyéni ambícióikat a pártvezetésben lévő pozícióikkal sikeresebben vélték megvalósíthatónak. Majd a reformköri mozgalom bizonyos sikerei után, ahogy ezt Pozsgay Imre a szeptemberi tanácskozáson is tette, megpróbálták ezeknek a sikereknek a szelét a maguk vitorlájába fogni. A reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzata később a pártkongresszuson szemléltető oktatást kapott, hogy mit is jelent ezen reformerők mögött felsorakozni: kongresszusi küldötteink passzív szemlélőivé váltak a pártvezetés e reformerei hatalmi alkudozásainak.
Az ország és a baloldali mozgalom érdeke azt kívánta volna, hogy 1989-ben a rendszerváltás elfogadása alapján szövetség jöjjön létre a reformköri mozgalom, a reformértelmiségi elit és a pártvezetés reformerei között; azért, hogy ez nem jött létre ugyan minden osztag valamilyen mértékig felelős, de elsősorban Nyers Rezsőt, Pozsgay Imrét, Németh Miklóst terheli a felelősség. E tragikus vétség következményei hamarosan jelentkeztek a párt soron következő kongresszusán, a négyigenes népszavazáson, majd az 1990-es tavaszi választáson.
Visszatérve Pozsgay előadásához azt kell mondanom, hogy a modellváltás-rendszerváltás vitához is zavaros kétértelműséggel kapcsolódott. Nem vállalta azt, hogy a vitában a véleményét kifejtse, hanem egy többszörösen bővített mondat keretében mind a rendszerváltást, mind a modellváltást egyaránt elfogadta.
E hosszú mondatban arról beszélt, hogy az MSZMP a nemzeti gondolatot, a népi gondolatot, a szocialista gondolatot, az elesettekért való felelősséget egyaránt magáévá tette, mert "nem egyszerűen elitváltásban gondolkodik, hanem rendszerváltásban - a modellváltásnak azon értelmében, ahogy itt a reformkörök fogalmaztak."[68]
Pozsgay itt azt a formállogikai hibát, hogy ugyanazon vonatkozásban két egymást kölcsönösen kizáró fogalmat (helyesebben azok tartalmát) egyaránt elfogadja, azzal akarja kikerülni, hogy míg a rendszerváltást minden megszorítás nélkül felvállalja, addig a modellváltást azzal a megszorítással, azaz abban az értelemben fogadja el, ahogy ezt a reformkörök megfogalmazták. Pozsgay számára az egérút itt az, hogy feltételezte, hogy sem a hallgatói, sem a későbbi olvasói nem tudják, hogy a reformkörök hogyan értelmezték a modellváltás fogalmát. Néhány oldallal később én foglalkozni fogok ezzel a kérdéssel, ezért most csak megelőlegezem a végeredményt: a reformkörök a modellváltás alatt azt a forradalmi változást (amelyet a Vass-albizottság anyaga és a 3. szekció vitája rendszerváltásnak nevez) vagy olyan reformokat (többi szekció, melyek a modellváltás álláspontját vallották) értettek, melyek az államszocializmust olyan demokratikus szocializmussá változtatják, melynek társadalmi rendszere a közösségi tulajdon különböző formáinak a dominanciáján alapuló szociális piacgazdaság; az így létrejött társadalom tehát nem polgári-, nem kapitalista társadalom.
Mivel a rendszerváltás fogalma ekkor az államszocializmusból a kapitalista társadalomba való átmenet számára volt lefoglalva (bár ezzel ellentétben helytelenül a reformköri mozgalomban a Vass-albizottság anyaga és a 3. szekció ezt a fogalmat a modellváltás értelmében használta), és Pozsgay Imrének is ezt így kellett használnia, ezért az itt elmondottak fényében, ha megfogalmazom, hogy mit mondott Pozsgay Imre, akkor azt kell írnom: ő azt mondta, hogy az MSZMP "rendszerváltásban-modellváltásban" gondolkodik, azaz elfogadja az államszocializmus kapitalizmussal való felváltását éppúgy, mint az antikapitalista demokratikus szocializmust, holott ezek a fogalmak valóságos tartalmuk alapján kizárják egymást; így eljutottunk ahhoz a formállogikai hibához, melyet Pozsgay ködösítésével el akart mismásolni.
Miért volt szüksége Pozsgaynak erre a ködösítésre? Ennek nagyon egyszerű politikai oka volt: mivel a köztársasági elnöki poszt megszerzése érdekében több vasat is a tűzben tartott, Pozsgaynak vigyáznia kellett arra, hogy megnyilatkozásaival minden (ellenérdekű) felet kielégítsen, és ez nem ment másként, mint ilyen nyelvi-logikai bűvészmutatványokkal.
Ez a zavaros határozatlanság folytatódik az új párt lényegének általa való kifejtésében is. Pozsgay úgy vélekedik, hogy ennek érdekében tisztázni kell a kompromisszumok határát, amely - szerinte - a világnézetek határán van. De Pozsgay ezt nem gondolhatta komolyan, hisz ebben az esetben az új pártnak nem lehetnek egyszerre pl. vallásos és ateista tagjai. Ezt a hamis állítását tovább ködösíti azzal a hasonlatával, hogy nincs a párton belül kiegyezési lehetőség azok között, "akik szerint a Föld lapos korong és a világegyetem közepében áll, és azok között, akik úgy vélik, hogy a Föld gömbölyű és forog saját tengelye meg a Nap körül. Itt egy kopernikuszi fordulatra van szükség."[69]
Pozsgay előadásában csak éppen a lényeget nem mondja meg, azt tudniillik, hogy az új párt létrehozásában mi is lenne ez a "kopernikuszi fordulat"? Hasonlata ugyanis annyira a meghatározatlan tárgyiasság világába tartozik, hogy mindenki azt értett alatta, amit éppen akart.
Mi lehet az oka Pozsgay Imre "gondolati bukdácsolásának"? Nem hiszem, hogy nem készült fel előzetesen elmondandó beszédére és a rögtönzés eredményezte ezeket a gondolati kisiklásokat. Sokkal inkább az lehetett az ok, hogy Pozsgay a lehetetlenre vállalkozott: nem akarta kártyáit kiteríteni mivel egyszerre több vasat is a tűzben tartott; ezért taktikázásra kényszerült, melynek során a tényleges politikai céljainak elérésére választott különböző, sokszor egymásnak ellentmondó útjait takargatnia kellett, ezért volt szüksége gondolati bűvészmutatványaira, melyeket csak logikai buktatókkal, ködösítésekkel, zavaros hasonlatokkal próbálhatott elfogadhatóvá tenni.
III. A tanácskozás platformtervezete és a szekciók összefoglalói
Vass Csaba albizottsága két platformtervezetet készített el. Az első, 1989. szeptember 1-i dátummal az "Időközi jelentés a platformegyeztetésről" címet viseli; a második, "Jelentés a platformegyeztetésről", szeptember 2-án kelt.
A két anyag között nincs érdemi különbség; a második anyag nem jelentős mennyiséggel bővebb, illetve kisebb szerkezeti változáson - benne néhány kisebb rész átcsoportosításra került - esett át.
A két anyag összehasonlítása, továbbá a második anyag szeptember 2-i dátumozása egyértelműen azt mutatja, hogy a Vass-albizottság anyaga a budapesti tanácskozás előtt készült (bár nem készült el augusztus 30-ra, 31-re - ahogy ezt Vass ígérte az augusztus 26-i ülésen -, ami lehetővé tette volna, hogy az érdeklődők a tanácskozás előtt megismerjék) és nem tartalmaz olyan részeket, melyek a budapesti tanácskozás vitáinak a figyelembevételével kerültek volna bele. Tehát - ami várható volt - a "platformszintű bizottságnak" nem sikerült integrálnia a szekciókban elhangzottakat. Ennek ellenére, ha egyik-másik szekcióösszefoglaló és a Vass-albizottság anyaga között közelebbi hasonlóságot tapasztalunk, annak az előzetes összehangolás az oka, amely mögött azonos személyek találhatóak. (Ugyanaz a személy a Vass - albizottság tagja és szekcióelnök.)
Azt nem tudjuk, hogy a tervezet mikor került sokszorosításra; az biztos, hogy a szeptember 3-i plenáris ülés előtt ez nem történt meg, mert a tanácskozás résztvevőinek az anyag nem lett kiosztva, így a küldöttek azt nem ismerhették meg és ennek folytán nem szavazhattak róla.
A korabeli sajtó azzal kapcsolatban, hogy a budapesti tanácskozás miért nem alkotta meg a reformköri mozgalom platformját, két magyarázattal is szolgált. Ezek a magyarázatok leképezték a mozgalom platformmal kapcsolatos többségi és kisebbségi álláspontját.
A Figyelő 1989. szeptember 7-i számában - többek között - a tanácskozásról a következőket olvashatjuk:
"Sőt elvetették azt a javaslatot is, hogy a reformkörök a Pozsgay-féle bizottság "Történeti utunk tanulságai" és "Az MSZMP programnyilatkozata" című dokumentumtervezetével szemben alternatív platformot állítsanak. Holott a reformköri mozgalomnak egy önálló platform kidolgozása kezdettől egyik célja volt. Az érvelés szerint a KB által kiadott vitaanyagok részben tartalmazzák a reformkörök gondolatait, emellett egy önálló platform szakítási szándékot sejtetne, s nehezítené a reformerek összefogását. Így csak kiegészítő megjegyzések megfogalmazására törekedtek."[70]
Ez a magyarázat a mozgalom többségének az álláspontját fogalmazta meg, amely először egyértelműen az Előkészítő Bizottság augusztus 26-i ülésén került kimondásra, majd ugyanezen az ülésen a Hajós-i nyilatkozat elfogadásával került megerősítésre. Ezt a döntést Géczi József a Délmagyarország augusztus 25-i számában, tehát előző nap, már megelőlegezte, azt mondta: "Csak a program mentén, nem válnak szét a párt haladó és konzervatív erői." Tehát Géczi ezzel már az ülés előtt csökkenteni akarta a mozgalom önálló platformjának a jelentőségét, csak azt felejtette el előadni, hogy csak akkor nem válnak el, ha a programok között nincs különbség.
A sajtó más magyarázattal is szolgált. A Magyar Nemzet 1989. szeptember 4-i száma - Vass Csaba interpretálásában - a következőkről tudósított:
"Nem könnyen értelmezhető kompromisszum született az MSZMP-reformkörök és szervezetek oly régen és olyannyira hőn áhított platformjának ügyében is. A mozgalom célját, eszmeiségét választóvízként megjelenítő dokumentumot a plenáris ülés nem vitatta meg, ezért szavazásra, elfogadásra sem tehette fel. Az eszmecserén elhangzottak szerint ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy a küldöttek a javaslatot nem kapták meg időben. Nem kaphatták meg, mert a dokumentum-előkészítő bizottság vezetőjének, Vass Csabának az elmondása szerint - a sokszorosításra előzetesen az MSZMP Budapesti Bizottságára elküldött anyag szőrén-szálán eltűnt.
Így aztán kompromisszumokkal, részdokumentumok kiadásában hozott egyetértő döntésekkel zárult a mozgalom újabb kétnapos tanácskozása."[71]
Vass Csabának ez az érvelése csak részigazságot tartalmazott, a kisebbség utóvédharcát az önálló platform érdekében. A többségi vélemény miatt, ha időben kézbe is került volna a platformjavaslat, minden bizonnyal akkor sem került volna elfogadásra. Vass Csaba azon közlésével kapcsolatban pedig, hogy az anyag a Budapesti Pártbizottságon eltűnt, ma már nem lehet mit kezdeni; az azonban nyilvánvaló, ha ez a platform-javaslat végső formáját szeptember 2-án nyerte el, akkor kb. 500 példányban való sokszorosítását a következő napra, úgysem lehetett volna megoldani. Így teljesen mindegy, hogy az anyag elveszett-e, vagy nem veszett el, de az is nagyon valószínű, hogy az is mindegy volt, lesokszorosították-e időre a javaslatot vagy sem, mert a dolog lényege az volt, hogy a mozgalom hangadóinak reformszocialista többsége elfogadta a Pozsgay-bizottság tervezetét és nem akarta vele szembeállítani a reformköri mozgalom önálló platformját.
A kisebbség utóvédharca ennek ellenére folytatódott és még a tanácskozás idején született egy olyan idétlen kompromisszum, amely jól mutatta a mozgalomban és az Országos Koordinációs Tanácsban lévő lehetetlen állapotokat.
Az Országos Koordinációs Tanács ugyanis a szeptember 3-i plenáris ülésen a következőket fogadtatta el a küldöttekkel:
"A reformkörök és reformalapszervezetek országos tanácskozása kialakította álláspontját az MSZMP KB Pozsgay Imre vezette bizottsága által közzétett dokumentumokról.
Megállapította, hogy történelmi utunk értékelése és a programnyilatkozat-tervezet gondolatiságában, főbb elvi tételeiben pártvitára elfogadható. Merít a reformköri mozgalom eddigi fő törekvéseiből is.
Tanácskozásunk e dokumentumokhoz a tételes megjegyzéseket, kiegészítéseket és módosításokat megteszi és a bizottsághoz eljuttatja. Mindezek alátámasztására, törekvéseink részletesebb megfogalmazására - a bizottság tervezetével elvi összhangban - platformunkat is közreadjuk.
Javasoljuk, hogy a Központi Bizottság, a pártszervezetek és a reformkörök a kongresszusi felkészülés során használják fel és vitassák meg dokumentumainkat."[72]
Pozsgay Imre a tanácskozás második napján ezt nagy megelégedéssel nyugtázta; nyilatkozatában kijelentette: "- Rendkívül jelentős eredménynek tartom, hogy a résztvevők elfogadták vitaalapnak a programtervezetet. S ez nemcsak eredmény, hanem esélynövelő tényező is."[73]
Ennek az állásfoglalásnak - ha az Országos Koordinációs Tanács a szekciók vitáit értette az alatt, hogy kialakítottuk álláspontunkat a Pozsgay-bizottság anyagairól -, akkor azt is ki kellett volna mondania, hogy egyes szekciókban lényeges kérdésekben kifejezésre jutott a vele való egyet-nem értés (a Vass-féle "platformszintű bizottságnak" anyagában a történelmi múlt értékelésében, az 5. szekcióban a választási előkészületek feladatait illetően, és a 7. szekcióban a válságkezeléssel kapcsolatban, a 10. szekcióban a kultúrpolitika bírálatában).
Nagyfokú tudatlanság és hamisítás volt az OKT állásfoglalásában annak kijelentése, hogy a Pozsgay-anyagnak a történelmi utunkkal kapcsolatos értékelése pártvitára elfogadható, amikor ezen állásfoglalás által mondott platformunk (azaz a Vass-albizottság anyaga) azzal teljesen ellentétesen értékelte történelmi múltunkat.
A Vass-albizottság platformjavaslatát a tanácskozás nem vitatta meg, így nem is fogadhatta azt el; akkor ki hatalmazta fel az Országos Koordinációs Tanácsot, hogy a tanácskozás által el nem fogadott javaslatot a reformköri mozgalom platformjaként közreadja? Ez a kérdés azért is jogos kérdés, hisz a szegedi tanácskozáson is az történt, hogy mivel a tanácskozás plenáris ülése nem szavazta meg a szekciók által kidolgozott részanyagokat, mint platformot, ezért a kidolgozott anyagok, csak platformjavaslatként léteztek. (Szegeden is megtörténhetett volna, hogy a szekciók részanyagai nem kerülnek a plenáris ülés elé, hanem a szerkesztőbizottság elfogadja és a mozgalom platformjává nyilvánítja azokat. De akkor is az volt a véleményünk, hogy a mozgalom platformját csak a küldöttek összessége hagyhatja jóvá!) Itt kezdődött el az a folyamat, amikor az Országos Koordinációs Tanács képviseleti joggal ruházta fel önmagát, anélkül, hogy erre a mozgalom felhatalmazta volna, és egy olyan fontos kérdésben, mint a mozgalom platformja, döntési jogot kezdett el gyakorolni. Ekkor vált nyilvánvalóvá elkövetett hibánk, hogy Budapest képviseleteként elfogadtuk Lovászi 6 fős javaslatát. Igaz, mindezt ott a szeptember 3-i plenáris ülésen vissza lehetett és kellett volna utasítani, ha a többség így gondolkodott volna; hogy ez nem történt meg, az mutatja a mozgalom helyzetét is, ezért itt is elmondható, hogy olyan vezetésünk volt, amilyet megérdemeltünk.
Idétlen kompromisszumról beszéltem, amely a Pozsgay-bizottság anyagainak, tehát a pártvezetés javaslatainak egyértelmű és határozott elfogadását össze akarta egyeztetni mind a tanácskozás szekcióinak ezen anyagokkal sokban ellentmondó állásfoglalásaival, mind az antidemokratikusan platformunknak nyilvánított Vass-albizottság szintén sok mindenben ellentmondó platformjavaslatával.
Mind a szekciók összefoglalóinak bemutatásakor, mind a Vass-albizottság platform-javaslatának ismertetésekor részletesen tárgyalni fogom az idétlen kompromisszum tartalmi kérdéseit.
Ez azonban még nem volt minden. Az Országos Koordinációs Tanács jogosítványait kiterjesztő és e folyamatban a reformköri mozgalom önállóságát feladó tevékenységét tovább tudta fokozni; 1989. szeptember 9-i ülésén a következőképpen foglalt állást:
"A koordinációs tanács úgy ítéli meg, hogy a Központi Bizottság Pozsgay Imre vezette munkabizottsága által kidolgozott programnyilatkozat-tervezet kapcsán kellene megméretni a különböző, párton belüli platformok üzenetét."[74]
Ebben az állásfoglalásban nyílt egyértelműséggel lett kimondva a reformszocialista többség hangadóinak az az elhatározása, hogy mértéknek a pártvezetés álláspontját fogadja el, félretéve a reformköri mozgalom különböző legitimitású, és a Pozsgay-bizottság tervezeteinek sokban ellentmondó anyagait. Ez a teljes kapitulációnak a bejelentése és a reformköri mozgalom autonómiájának a teljes feladása volt.
Az Országos Koordinációs Tanácsban lévő radikális kisebbség képviselői kezdtek magukhoz térni és ellentámadásba mentek át. Ennek dokumentálható eseményei Szécsényi Tibor nevéhez fűződnek. Szécsényi szeptember 15-én két anyagot is elkészített az Országos Koordinációs Tanácsban való megvitatásra és elfogadásra[75]; ezen anyagoknak én most csak a platformmal kapcsolatos javaslataira utalok. Szécsényi javasolja a "kikristályosítási pontként szolgáló reformplatform nyilvánosságra hozását", de e platform jellegét radikális kisebbség álláspontjának megfelelően, a Budapesti Reformkör platformjában kimondottak szellemében javasolja módosítani; ennek igazolására idézem javaslatának 2. pontját:
"2. Elfogadjuk, hogy hazánk politikai és gazdasági szerkezetében rendszerváltásra van szükség: a következő években, évtizedekben társadalmunk - demokratikus többpártrendszerű köztársaságként - az európai jogállamiság klasszikus jellemzőivel fog rendelkezni. Valljuk, hogy valódi pluralizmusra, a különböző tulajdonformák teljes egyenjogúságát biztosító piacgazdaságra van szükség, amelyben egyszerre van jelen a piaci versenyszféra és a nem-profitelven működő szektor. A gazdaságot alá kell rendelni a piac racionális döntéseinek; az elkerülhetetlenül kialakuló szociális konfliktusokat azonban a szociális újratermelés biztonságát megalapozó nem-profitelvű piaci és az azt kiegészítő szociálpolitikai eszközökkel kell megoldani."[76]
Ezen javaslatok fényében az Országos Koordinációs Tanács maga is érezhette, hogy szeptember 9-i állásfoglalása tarthatatlan és ugyan nem fogadta el Szécsényi javaslatait, de szeptember 16-i ülésén újra foglalkozott a platform kérdésével és újabb állásfoglalást hozott; az ülésről szóló Emlékeztetőben a következő olvasható:
"- Át kell szerkeszteni a reformkörök platformját és azt publikálni kell a sajtóban, valamint a küldöttek körében.
- Szeptember 18-ra Izsák Attila rövid platformot állítson össze."[77]
A Tanács ezen állásfoglalásával kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a budapesti tanácskozásról megjelent kiadványban a Vass-albizottság által készített platform nem lett "átszerkesztve", csak néhány kisebb, elhanyagolható változáson esett át; továbbá, nem találtam annak nyomát, hogy Izsák Attila összeállította volna a jelzett rövid platformot.
Az Országos Koordinációs Tanács reformköri platformmal kapcsolatos tevékenységét, a fent elmondottak miatt nem túlzás, ha felelőtlen és meggondolatlan kapkodásnak, kudarcnak minősítem. Ez a kudarc hű kifejeződése volt a reformköri mozgalomban lévő belső ellentéteknek, annak, hogy a reformszocialista többség hangadói - elfogadva a Pozsgay-bizottság programnyilatkozat-tervezetét - a pártvezetés reformereinek rendelte alá a mozgalmat, amely ezzel elvesztette önállóságát és lemondott arról, hogy az általa elfogadott értékek, elvek, programok, és ebből fakadó célok vezéreljék.
Az itt elmondottak részletesebb, konkrét tartalmi bemutatásához és ezzel jobb megértéséhez röviden át kell tekinteni mind a Vass-albizottság javaslatát, mind a szekciók összefoglalóit.
* * *
A Vass-albizottság javaslata, a "Jelentés a platformegyeztetésről" két fő részből állt; az első, viszonylag rövid rész: I. Múltunkról; a második rész: II. Platformtervezet.
Az I. Múltunkról c. rész nem törekedett a háború utáni magyar társadalom történetének részletes és elemző bemutatására, hanem csak e társadalmi folyamatok lényegi jellemzőit - nemzetközi összefüggéseivel együtt - akarta megragadni. Vonatkozik ez a szerzők párttal kapcsolatos vélekedésére is.
Az írás abból indult ki, hogy az 1945-1947 közötti forradalmi változásokat elfojtotta a szovjet típusú ellenforradalom, amely egyúttal modernizációs zsákutca is volt.
Ezek után az anyag előadta, hogy a 40 évig létező rendszer nem tekinthető szocialista formációnak, ezért megváltoztatásához és egy demokratikus szocialista rendszer létrehozásához forradalomra, azaz rendszerváltásra van szükség. Ez a rendszerváltás-koncepció tartalmilag teljesen azonos volt a pártvezetés és a reformszocialista többség által is vallott modellváltás alatt értett koncepcióval, mivel mindkettő feladata egy antikapitalista demokratikus szocializmus megteremtése volt.
Az elmúlt 40 év hatalmi jellegét úgy jellemezték, hogy a külső, szovjet erőszakkal az ország nyakára ültetett hatalmi elit "politikai magántulajdonaként" birtokolta az ország javait, az elnyomás és a kizsákmányolás intézményeivé "a politikai iparművek" váltak. A párt ennek az elnyomásnak és kizsákmányolásnak volt a fedőszerve.
A történeti rész tagolása a következő volt:
"- 1948-1951: a sztálini ellenforradalom nyitánya Magyarországon.
- 1953-1956: az első kísérlet a rendszer módosítására.
- 1962-1972: "az önkorlátozó, puha diktatúra aranykora."
- 1972-1975: az utolsó esélyek eljátszása.
- 1978-1989: a restrikciós örvények évtizede, a "puha" diktatúra fináléja."[78]
Nem kívánom a szakaszok mindegyikét ismertetni, csak a legfontosabb megállapításokra utalnék.
Az anyag 1956-ról, mint népfelkelésről beszél, amely kísérletet tett egy demokratikus politikai rendszer kiépítésére; az eseményekben együtt jelentek meg a forradalmi és a restaurációs erők. "A hazai sztálinista konzervatív erőkre támaszkodó külső katonai erő azonban leverte a népfelkelést és a megtorlást követően helyreállította a régi rend alapjait."[79]
1962-1972 között a pártelit - az engedelmesség fejében - jelentős társadalmi csoportoknak a gazdasági felhalmozás új csatornáit nyitotta meg és a korábbinál kevésbé avatkozott be a magánélet szférájába. Mindez azonban elsősorban az átrendeződő és kibővülő elit felemelkedését biztosította, de szélesebb társadalmi rétegek is részesedtek a modernizáció morzsáiból.
Az 1972-1975 közötti reakciós politikai fordulat a konzervatív erőket juttatta uralkodó helyzetbe, akik az országot adósság-csapdába hajszolták.
A 80-as években a politikai engedelmességet felmondta a társadalom és az "(...) 1988. májusi pártértekezleten a régi pártvezetés leváltásával megkezdődött a fordulat."[80]
A Pozsgay-munkabizottság anyagának a bemutatásakor láttuk, hogy az az elmúlt negyven évben létező államszocializmus megreformálhatóságának a lehetőségéből indult ki és ezért fogadta el a modellváltást, mint bizonyos reformok összességét, és e reformok kapcsán a pártot úgy mutatta be, mint amelynek a története a szakadatlan reformokért való harc története volt. A Vass-albizottság anyaga ezt az államszocializmust az elnyomás és a kizsákmányolás rendszerének ábrázolta, amelyet forradalmi módon kell megszüntetni, és a rendszerben uralkodó pártot, amely ennek az elnyomásnak és kizsákmányolásnak a fedőszerve volt, szintén fel kell számolni.
Ezek után szónoki kérdésnek tűnik, hogy a múlthoz (és benne a párthoz) való viszony értelmezésében lehetséges-e nagyobb szembenállás-különbség, mint ami a Pozsgay-bizottság és a Vass-albizottság véleményében e kérdésekkel kapcsolatban megfogalmazást nyert?
Úgy vélem, hogy ezek az álláspontok, ezekben a kérdésekben összeegyeztethetetlenek és teljesen kizárják egymást. Ennek fényében kell minősíteni, hogy az Országos Koordinációs Tanács szeptember 3-i előterjesztésében a Pozsgay-bizottság történeti utunkkal kapcsolatos értékelését pártvitára elfogadhatónak tartotta és egyúttal a Vass-albizottság anyagát a reformköri mozgalom platformjának minősítette, amely - a Koordinációs Tanács szerint - a Pozsgay-"bizottság tervezetével elvi összhangban" van. Nem hiszem, hogy túlzok, amikor azt mondom, hogy az Országos Koordinációs Tanács ezen állítása a tudatlanságnak, a felelőtlen opportunizmusnak és a cinizmusnak egy furcsa elegye volt!
A Jelentés második része, a II. Platformtervezet volt.
A tervezet helyesen abból indult ki, hogy a fejlett világnak - amelyhez csatlakozni szeretnénk - régóta egyik fő jellemvonása az állandó modernizáció s ebbe a folyamatba mi csak akkor kapcsolódhatunk be, ha tudomásul vesszük a következőket:
"Korunk a nemzetek felett egységesülő világtőke kiteljesedésének kora. A tőke térben és időben bárhol, bármilyen formában átcsoportosulhat a hatékony értékesülés érdekében."[81]
Továbbá: "Magyarország számára a világtőke fejlődési folyamataihoz való kapcsolódáshoz ezen az egységesülő Európán keresztül vezet az út."[82]
Azt hihetnénk, hogy ebből a - Magyarország sorsát alapvetően meghatározó - belátásból szükségszerűen fakadó és ehhez koherensen kapcsolódó következtetések születtek. Ez azonban nem így történt.
A platform az új társadalmi rendszert vegyes tulajdonon alapuló, szociális piacgazdaságnak tételezte, amelyben egyszerre van szükség hatékonyan és humánusan működő gazdaságra; ez szerintük csak olyan tulajdonszerkezet kialakításával valósítható meg, amely "egyszerre biztosítja a piaci hatékonyságot és a szociális biztonságot."[83]
Az általuk elképzelt plurális tulajdonszerkezetben megtalálható a "közszolgáló állami tulajdon", a "személyes magántulajdon", a "közösségi és szociális tulajdon"; ezek egymással versenyeznek, ez biztosítja hatékonyságukat és ugyanakkor ez a tulajdonszerkezet "önmaga képes korrigálni a magántulajdon működése által természetes módon keletkező szociális konfliktusok jelentős részét."[84] Ha komolyan vesszük a tulajdonformák versenyét - mert gazdasági hatékonyság valóban e verseny nélkül nem képzelhető el -, akkor miért biztosak, hogy a különböző közösségi jellegű tulajdonformák helyt tudnak állni a magántulajdonnal való versenyben - a történelmi tapasztalatok nem ezt mutatták -, még inkább miért hiszik azt, hogy ez a plurális tulajdonszerkezet "önmaga képes korrigálni" a keletkező szociális konfliktusokat. Ezt legfeljebb ilyen-olyan mértékig az állami redisztribució valósíthatja meg.
A platform szerzői is érzik, hogy ezzel a versennyel és "önkorrekcióval" nincs minden rendben, mert a következő bekezdésben már azt írják:
"Megfelelő jogi szabályozással lehetővé kell tenni azt, hogy egyik tulajdonforma se kerülhessen monopolhelyzetbe és ne terjeszthesse ki befolyását a többi tulajdonlási formára."[85]
Ha azonban ezt tesszük, akkor mi van a tulajdonformák versenyével és mit fog szólni ehhez a "jogi szabályozáshoz" az a tőke, amely "térben és időben bárhol, bármely formában átcsoportosulhat a hatékony értékesülés érdekében". Tudjuk, hogy mit szól: átcsoportosul, elhagyja az országot.
A platformnak ezeket az elképzeléseit nemcsak inkoherensnek tartom a kiinduló pontjukkal, hanem megvalósíthatatlannak is, amelyre nem lehet egy párt programját építeni.
A tervezet a különböző tulajdonformákkal kapcsolatban azért nem helyezkedik a szektorsemlegesség álláspontjára, sőt a mozgalmon belül bírálja ezt az álláspontot, mert úgy vélik, hogy a vállalkozáshoz szükséges pénzzel "a sztálini időszakban is előnyben lévő és ezért felhalmozni képes csoportok rendelkeznek"; a szerzők viszont a vállalkozások szociális esélyegyenlőségét akarták megteremteni. E koncepciójukkal nem veszik figyelembe, hogy a magyar gazdaság bekapcsolódása a világgazdaságba és szükséges modernizációja csak belső felhalmozással, a külföldi magántőke részvétele nélkül, megvalósíthatatlan.
A platform szerzői nem akarták tudomásul venni, hogy a szociális piacgazdaságot nem lehet piacellenes eszközökkel megvalósítani, hogy a tulajdonformákkal kapcsolatos szektorsemlegesség hiányában - melynek kapcsán nevünk említése nélkül a Budapesti Reformkör szektorsemlegességet képviselő álláspontját bírálták - nincs hatékony gazdasági verseny.
A rövid távú gazdasági esélyeink c. részben a szerzők ugyan elismerik, hogy az adósságszolgálati terhek kezelése, továbbá a gazdaságban a restrikció visszafogása "(...) csak a külföldi működő tőke behozatalának jelentős emelésével lehetséges"[86], de nagyfokú naivitás volt azt gondolniuk, hogy a külföldi tőke akkor is bejön az országba, ha a magyar törvények nem biztosítják a tulajdonformákkal kapcsolatos szektorsemlegességet, illetve jogi szabályozással akarják megakadályozni, hogy egyik tulajdonforma se kerülhessen monopolhelyzetbe.
Az itt bemutatott elképzeléseik az elmondottak miatt nem teszik lehetővé a gazdaság hatékony működését, holott egyik kiinduló axiómájuk - helyesen - a gazdaság hatékony működésének az elfogadása volt.
A gazdaság "humánus" jellegével, a társadalmi válság megoldásával kapcsolatos elképzeléseik is - amelyben a profittól független szektorok létezésében vélik megalapozottnak a szociális konfliktusok megoldását - inkább naiv utópiának minősíthetők, mint reális alternatívának; ezzel kapcsolatban a következőket írják:
"Az önkormányzó közösségi tulajdon és szociális tulajdon nem profitelven működő gazdasági szektorai a társadalmi válság gazdasági menedzselését a tulajdonviszonyok szintjén alapozzák meg. Emellett szükség van az elosztási viszonyokban is a szociális szempont érvényesítésére, a szociálpolitika állami tevékenységének a megerősítésére."[87]
A szociális piacgazdaság alapján megteremtendő demokratikus szocializmus koncepciójának náluk is az az alapvető problematikussága, hogy nem akarják tudomásul venni és elfogadni, hogy az ennek megteremtéséhez vezető út csak a kapitalizmuson keresztül vezet, mert csak ez a társadalmi rendszer képes a gazdaság olyan hatékonyságát biztosítani, amely szükséges - de nem elegendő - feltétele a demokratikus szocializmus kibontakozásának. Ennek belátása helyett valamiféle harmadik utas koncepciót gondoltak ki, amely sok vonatkozásban hasonlóságot mutat a népi demokratikus platform felfogásával - melynek lényege, a közösségi tulajdon különböző formáinak törvény által is biztosított dominanciáján alapuló hatékony és humánus gazdaság -, amely elképzelésnek csak az a szépséghibája, hogy egy ilyen koncepcióra alapozódó társadalom az egymásnak ellentmondó és egymást kölcsönösen paralizáló elveinek megvalósulása során alacsony hatékonyságúvá, rosszabb esetben működésképtelenné válik.
Ezeket az ellentmondásokat a platform szerzői is érezték, mert egy-egy alkalommal igyekeztek azokat kiküszöbölni, ily módon azonban a platform egésze vált inkoherensé; mi mást mondhatnék, amikor a megújult párt céljával kapcsolatos elképzelésüket idézem:
"Célja a társadalmi esélyegyenlőséget, egyéni és közösségi szabadságot, a vállalkozás minden formája esélyegyenlőségét, szociális jogállamot biztosító demokratikus szocializmus kiépítése, amelyben a nép önkormányzat formájában alakítja saját sorsát."[88]
Itt a párt céljaként a "vállalkozás minden formájának esélyegyenlőségét", tehát a magánvállalkozásét is, fogalmazták meg, de ez ellentmond mindannak, amikről az eddigiekben, platformjuk bemutatása során, szó volt.
A platform a fentiekben bemutatott társadalomkép felvázolásán kívül érintőlegesen foglalkozott a szociálpolitika, az egészségügy, a kultúra, a környezetvédelem, a honvédelem kérdéseivel, majd a plurális politikai rendszer- és a párt megújulásának a kérdéseit érinti, még rövidebben.
* * *
A szekciók összefoglalói megjelentek[89], így nem szándékozom részletesen ismertetni őket; számozásuk az augusztus 12-i Előkészítő Bizottság ülésén elfogadott sorrendben, megnevezésük az összegzések eredeti anyagai alapján történik. (Nem dokumentálható, hogy ezen az ülésen elfogadott 2. szekció mikor és miért alakult át a Vass Csaba által augusztus 26-án már "platformszintű bizottságnak" nevezett alakulattá.) Ez alól két szekció esetében teszek kivételt olymódon, hogy a teljes szöveget közlöm, ez a 7-es és a 10-es szekció. Az ismertetésben arra törekszem, hogy a szekciók összefoglalóit összehasonlítsam a Vass-albizottság platform-javaslatával, hogy bemutassam, a modellváltás-rendszerváltás kérdésében milyen álláspontot foglaltak el, hogy hogyan viszonyultak a Pozsgay-bizottság által javasolt tervezetekhez.
A szekciók résztvevői az ajtókra kiragasztott jelenléti ívként szolgáló nagy karton-lapokra írták fel nevüket; ezek a papírok - Wilk János jóvoltából - megmaradtak. Így a szekciók résztvevőinek létszámát közölni tudom, a nevek felsorolásától azért tekintettem el, mert a nevek egy része kiolvashatatlan. A szekciókban résztvevők összlétszáma 450-500 fő között volt.
Az 1-es szekció, "A milyen pártot akarunk?" megnevezésű szekció volt (résztvevőinek száma 134 fő), amely főleg az új szervezeti szabályzattal kapcsolatos javaslatokat vitatta meg és fogadta el. A plenáris ülés tudomásul vette a szekció állásfoglalását és úgy döntött, hogy az "(...) a szekció javaslataként kerüljön nyilvánosságra."[90]
Továbbá ez az összefoglaló az új párttal kapcsolatos elképzeléseket foglalja magában, melynek centrumában az áll, hogy "(...) szakítanunk kell a párt bolsevik típusú felépítésével és működési modelljével, amely nem egyéb, mint a párt tagjainak kirekesztése az akaratképzés folyamatából, nem egyéb, mint a központi akarat korlátlan érvényesítésének modellje."
Az összefoglaló feltűnő sajátossága, hogy a fenti kijelentésén kívül nem foglalkozik a megújuló párt és a mozgalom előző pártjai közötti viszony kérdéseivel.
Az 1-es szekció tevékenységének nagy hiányossága volt, hogy nem talált módot az MSZMP vezetésének a pártvagyon elszámolásával kapcsolatos tevékenységének a megvitatására, holott a tanácskozás Előkészítő Bizottsága egy ezzel kapcsolatos előterjesztést vitt a szekció ülése elé.
A 2-es szekció, "A reformköri mozgalom platformja, vita a párt programtervezetéről" szekció, azaz a Vass Csaba által vezetett "platformszintű bizottság" csak az anyagot készítők és véglegesítők szűk körére terjedt ki (kb. 5-10 főre), akiknek a nevét pontosan megállapítani már nem tudjuk; a már bemutatott Vass-albizottság anyagát vitatta meg és módosítások nélkül hagyta jóvá, hisz a Vass-albizottság két anyaga között nincs említésre méltó különbség. Az általuk elfogadott anyag semmiféle utalást nem tartalmaz a Pozsgay-bizottság tervezeteire, és nagyon valószínű, hogy e "platformszintű bizottság" keretében nem vitatták meg a párt programtervezetét; holott ha a tanácskozás foglalkozni akart a Pozsgay-bizottság anyagaival, akkor azt az eredetileg tervezett 2. szekcióban, vagy az ezt helyettesítő "platformszintű bizottságban" kellett volna elvégezni.
Már bemutattam, hogy a Vass-albizottság platformtervezete teljesen ellentmondott a Pozsgay-bizottság "Történelmi utunk tanulságai" c. anyagban foglaltaknak, mind a múlt értékelésében, mind a párt múltbeli szerepének minősítésében. Így éppen az az anyag, amelyben az MSZMP programjának egyikére vonatkozó nézetek fogalmazódtak meg utasította el a vele való vita nélkül a leghatározottabban a Pozsgay-bizottság tervezetében foglaltakat; továbbá annak a szekciónak a tevékenysége (a 2. szekció) maradt el, amelynek címéből adódó tiszte lett volna a Pozsgay-munkabizottság anyagainak a megvitatása. (De azt is tudjuk, hogy a Pozsgay-bizottság anyagait egyik szekció sem vitatta meg.) Úgy vélem, hogy mindez nem volt véletlen: e helyzet létrejöttének fő oka az volt, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatosságú többsége feladta a mozgalom autonómiáját, "szégyenlősen" elfogadta a Pozsgay-bizottság anyagait, de nem foglalkozott megvitatásával, hogy ne kelljen szembesülnie azok konkrét tartalmával.
A Vass-albizottság anyaga - mivel az államszocializmust kizsákmányoló társadalomnak minősítette, ezért - úgy vélekedett, hogy forradalom következtében létrejövő rendszerváltásra van szükség; ennek tartalmán azonban nem értett mást, mint, amit a modellváltás megnevezése alatt a reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzata és a Pozsgay-bizottság programtervezete is értett, azaz olyan modellváltást, amely kapitalizmus nélküli, szociális piacgazdaságon alapuló demokratikus szocializmust eredményez.
A 3. szekció, az "Új világlátás" szekció (résztvevőinek száma 40 fő) egyik feladata a párt ideológiája fogalmának és a napi politikában betöltött szerepének a vizsgálata volt. Ehhez kapcsolódóan egyetértettek abban, hogy a marxizmus-leninizmus hagyományos értelmezésétől el kell határolódni, de vita folyt a lenini örökségről és voltak olyan vélemények, amelyek Lenin és Sztálin között a diszkontinuitást hangsúlyozták.
Ennek kapcsán foglalkoztak a modellváltás-rendszerváltás problematikájával. Az Emlékeztető ezzel kapcsolatban a következőket tartalmazza:
"A többség szerint valójában rendszerváltásra, forradalmi átalakításra van szükség, de - mivel ezt a megközelítést az ellenzék és az ultrabal egyaránt opponálhatja - célszerűbb és taktikusabb körülírni az átalakítás mibenlétét, mint egy szóval definiálni." Az átalakítás mibenléte - mint az később kiderült - a demokratikus szocializmus, amelyet nem "egyfajta kanonizált "szocializmuskép" formájában, hanem többségében mozgalmunk értékrendjeként" vállaltak; ezen értékrend kulcselemei: a baloldaliság, az esélyegyenlőség, a szabadság, a szolidaritás, a tudás, a tudatosság, az alkotó munka. Ezek fényében lehet feltenni azt a kérdést, hogy mi annak a rendszerváltásnak a tartalma, amelyet mind az ellenzék, mind az ultrabal egyaránt opponál? Az ellenzék nyilván egy olyan demokratikus szocializmust, amelyet nem a kapitalizmus viszonyai között szándékoznak megvalósítani, mert ha ott tartanák megvalósíthatónak, akkor előbb a tőkés rendszert kellene létrehozni s azt az ellenzék minden bizonnyal nem opponálná. Így a ki nem mondott, de inherensen a gondolkodási folyamatban benne lévő, következtetések során megint eljutottunk ahhoz a konklúzióhoz, hogy a kimondani nem akart, csak körülírt és hibásan használt rendszerváltás fogalom tartalma nem más, mint a modellváltás során létrejövő antikapitalista demokratikus szocializmus (ahogy ez a Pozsgay-bizottság programnyilatkozat-tervezetében is szerepelt).
Ugyanakkor az a tény, hogy az államszocializmust csak "rendszerváltással" látták felszámolhatónak azt mutatja, hogy a Pozsgay-bizottság tervezeténél jóval kritikusabban viszonyultak a múlthoz, továbbá az is előremutató mozzanat volt - és ebben is objektíve a Pozsgay-bizottság tervezetének bírálatát érzékelhetjük -, hogy a demokratikus szocializmust elsősorban "értékrendként" fogták fel; valamint a szekció- vita érintette egy reálisabb kapitalizmusfelfogás szükségességét is, melynek során azonban - ahogy az összefoglaló megállapítja - a régi sztereotípiáktól a felszólalók többsége azért nem tudott megszabadulni. (Ez is mutatja, hogy a rendszerváltást nem értelmezték a polgári társadalom elfogadásaként.)
A 4. szekció: "A reformköri mozgalom helyzete és a kongresszus munkája" szekció (résztvevőinek száma 38 fő); a róla szóló ismertetésnél is szólnom kell a szervezés hibáiról. A szekció elnökei Nagy Mihály és dr. Somos Iván voltak. Nagy Mihály a vita megkezdésekor kb. egy órát késett, majd ennek ellenére vette magának azt a bátorságot, hogy ő készítette el a szekció összefoglalóját és azt nem mutatta meg sem dr. Somos Ivánnak, sem a szekció tagságának. Így kérdés, hogy az általa készített összefoglaló mily mértékben fejezte ki a vita tényleges tartalmát?![91]
Az összefoglaló szerint főként az új párt létrehozásának kérdése körül alakult ki vita, melyben a többség úgy vélekedett, hogy az MSZMP működése sem a régi tartalommal, sem a régi struktúrákkal nem folytatható; a kisebbség nem akart új pártot alapítani, helyette "az MSZMP múltját is vállalva", annak reformálásában látták a kiutat. (Egy felszólaló már a tanácskozáson javasolta az új párt megalakítását.)
Az új párt létrehozásához jó alapnak tartották a Pozsgay-bizottság tervezeteit, elfogadták a modellváltás koncepcióját, de azt olyan békés átmenetnek tartották, amely átvezet a diktatúrából a jogállamiságba.
Többen elvetették az Előkészítő Bizottság KB-tagokkal kapcsolatos szimpátia szavazását, és foglalkoztak az Országos Koordinációs Tanács jövőbeni feladataival.
Az 5. szekció, a "Helyzetértékelés, választás" szekció volt (résztvevőinek száma 63 fő). A vitán a többpártrendszer keretei között lebonyolítandó választásokra való felkészülés problémáival foglalkoztak; a résztvevők a sikeres szereplés előfeltételének a reformerők felülkerekedését a pártban szükségesnek, de kevésnek tartották. Mert: "A napjainkra kialakult válsághelyzetért - a társadalom nagy többségének a szemében - minden felelősség az MSZMP-t terheli. Ez akkor is így van, ha a pártunkon belül régtől fogva léteztek azok a reformerők, amelyek megújítási törekvéseiket ugyan megjelenítették, de megvalósítani nem tudták."
Ezért, a választók megnyeréséért, a következő intézkedések megtételét javasolták:
- a múltunkhoz való viszonyunk őszinte tisztázását;
- a pártvagyon társadalmasítását;
- a hadsereg és a fegyveres testületek mentesítése a politikai pártok befolyása alól;
- a munkásőrség helyzetének a közvéleményt megnyugtató rendezését;
- a pártok munkahelyi jelenlétének konszenzusos rendezését;
- a köztársasági elnök szerepkörének, megválasztása módjának tisztázását;
- a háromoldalú tárgyalások rugalmas, kompromisszum-kész lebonyolítását;
- a hiteles vezetők minden szinten történő megjelenítését;
- a korrupt elemektől és a megújulási folyamatot akadályozó bürokratáktól való megtisztulást.
Ezeket az intézkedéseket javasolva a szekció bírálta a pártvezetés politikáját és hangnemében sokban nemcsak kapcsolódott Szabó Zoltán, Új Fórum különszámában megjelent, választási felkészüléssel kapcsolatos elképzeléseihez, hanem számos gondolatát át is vette.
A szekció vitájának hiányossága a választási program jövőt megmutató elképzeléseiben található; itt nyilvánvalóvá vált, hogy - mivel nem tudtak szembenézni a rendszerváltás-modellváltás problematikájával, ezért - nem voltak képesek a jövő legalapvetőbb, lényegi kérdéseiről szólni. Beszéltek ugyan arról, hogy kifejezésre kell juttatni a párt azon készségét, hogy hajlandó koalícióra lépni minden progresszív politikai erővel - ezt akár úgy is lehetne értelmezni, hogy hallgatólagosan tudomásul vették a rendszerváltás lehetőségét is -, de hogy milyen elvi-politikai alapja lehetne ennek a koalíciónak, arról hallgattak, mert határozottan és nyíltan nem tudtak a rendszerváltás mellett felsorakozni.
A 6. szekció a "Tulajdonreform" kérdéseivel foglalkozó szekció volt (résztvevőinek száma 43 fő). Az összefoglalóban vannak érthetetlen - talán gépelési hibából származó - szövegrészek, de megoldásukkal azért nem foglalkozom, mert nyilvánvaló, hogy tartalmi azonosság van e szekció álláspontja és a Vass-albizottság anyaga között.
Ennek a megegyezésnek az az oka, hogy e szekció elnöke (és az összefoglaló készítője) az a Bogár László volt, aki egyik szerzője volt a Vass-albizottság anyagának is.
A 7. szekció "A válságkezelés politikája" szekció volt (résztvevőinek száma 39 fő); ennek az összefoglalóját azért közlöm teljes terjedelemben, mert ez a szekció volt az egyike azon szekcióknak, amelynek állásfoglalása - miután a rendszerváltás megvalósításának az álláspontját vallotta - leginkább összeegyeztethetetlen mind a Pozsgay-bizottság, mind a Vass-albizottság tervezetével.
"A válságkezelés politikája szekció megállapítja, hogy az utóbbi időben jó néhány koncepció született a válságkezelésre. Ezeket a tagságnak volt alkalma megismerni. Mindezen koncepciókban vannak használható elképzelések.
Tisztáztuk azokat az elveket, melyekkel a reformköri mozgalom azonosulhat. Tételesen:
- a válságot tovább élezi a szükséges és a szavakban elismert struktúraváltás elmaradása;
- ez a struktúraváltás csak olyan rendszerváltással képzelhető el, melyben az állami újraelosztás szisztémáját egy vegyes tulajdonra épülő, szektorsemleges piacgazdaság végzi el. Ennek szorosan együtt kell járni a működőképes társadalmi demokrácia kiépülésével;
- a több éve folytatott restrikciós gazdaságpolitika helyett nemzeti erőforrásokra alapozva szelektív növekedési pályára kell átállni. Ez feltételezi a három piacban való gondolkodás megszüntetését, a következetes tulajdon- és vállalati reform végrehajtását, az elvonási-támogatási és hitelrendszer átvizsgálását;
- középpontba kell állítani az emberi alkotóképességet és újító energiákat, az ezek kiépítéséhez szükséges intézményi, oktatási, kulturális, infrastrukturális hálózatot.
Minden általunk ismert program mutat azonban jelentős hiányosságokat. A reformköri mozgalom nem lehet érzéketlen a struktúraváltással együtt járó szociális problémák iránt. Ezen belül kiemelt fontosságúnak tartjuk a nyugdíjasok és a család védelmét.
Szükségesnek tartjuk, hogy a kongresszusig a programtervezet társadalmi hatásait tekintsük át különös tekintettel a veszélyeztetett rétegekre.
Az általunk ismert programok nem súlyának megfelelően tárgyalják a mezőgazdaság és a vidéken élő népesség problémáit. Az élelmiszergazdaság nem egyik ágazat a sok közül, hanem az ország lakossága jelentős részének élettere. E területen különösen igaz, hogy a piac kiépülése nem várható automatikusan, hanem csak a nemzetközi munkamegosztást figyelembe vevő struktúrapolitika segítségével.
A felsorolt hiányosságok vonatkoznak nemcsak az MSZMP programtervezetére, hanem sajnálatos módon a szekció véleményéhez és értékrendjéhez legközelebb álló, "A talpra állás tennivalói" című, reformköri koncepcióra is.[92]
A szekció megállapítja, hogy válságunkért, gazdasági, társadalmi szerkezetünk eltorzulásáért, a pártállami politikai intézményrendszer gazdasági monopóliumokkal való összefonódása a felelős.
Ezért a válság leküzdésének az útja csak e pártállami, anti-demokratikus berendezkedés lebontásán, a demokrácia kiteljesítésén keresztül vezet. Ellen kell állni a rendpárti megoldási kísérleteknek, bármely oldalról jönnek is."
E szekció tehát egyértelműen a rendszerváltás elfogadásának az álláspontján állt, a válság megoldására tett javaslatai is ebből a helyzetből indultak ki; ezért ez a szekció mind a Pozsgay-bizottság, mind a Vass-albizottság javaslataival ellentétes megállapításokat tett az ország legsúlyosabb problémáit érintő kérdésekben. Ezért sem állíthatta volna az Országos Koordinációs Tanács állásfoglalásában, hogy a budapesti tanácskozás pártvitára elfogadhatónak tartja a Pozsgay-bizottság anyagait, de azt sem, hogy a Vass-albizottság javaslata a reformköri mozgalom platformja.
A 8. szekció a "Társadalom- és szociálpolitika (egészségügy, környezet, család, generáció)" kérdéseivel foglalkozott (résztvevőinek száma 22 fő). Az összefoglalóból nem derül ki, hogy milyen társadalmi rendszer viszonyai között kívánják javaslataik megvalósulását; ugyanakkor egyet kell érteni azzal az álláspontjukkal, hogy az új párt programjában kiemelt szerepet kapjanak a szekció által tárgyalt kérdések. Társadalompolitikai reformjavaslataik inkább már egy egzisztáló demokratikus szocializmus keretébe illeszkedik, csak így érthető azon véleményük, hogy "a nem termelő szféra és a társadalom-politikai célkitűzések nem rendelhetők alá a termelő szféra diktátumának." Ez a hozzáállásuk azonban akaratlanul is azt eredményezte, hogy az e téren megvalósítható azonnali konkrét intézkedések helyett egy olyan igény-listával léptek fel, amelynek teljesítése egy válságban lévő ország erejét meghaladta volna. Javaslataikat éppen ezért egy közép, de még inkább hosszútávú társadalompolitikai programként lehet elfogadni.
A 9. szekció az "Önkormányzat" kérdéseivel foglalkozott (résztvevőinek száma 19 fő). A vitában az önkormányzatiság demokratikus szocializmus keretei közötti problémáit és gyakorlati megvalósulásának különböző feladatait vázolták fel; ennek során bírálták az államszocializmus önkormányzatiságot felszámoló tevékenységét. A vita hiányossága, hogy az önkormányzatisággal kapcsolatos javaslataik megvalósíthatóságának konkrét történeti feltételeit nem vizsgálták, ezért nézeteik az elméleti általánosságok szintjén maradtak.
A 10. szekció a "Kulturális megújulásunk esélyei" címen került megtartásra (résztvevőinek száma 32 fő). Az alábbiakban azért idézem az összefoglalót teljes terjedelmében, hogy lássuk: milyen mértékű kritikával illettük a múltat, és kimondatlanúl is a rendszerváltás keretében megvalósítandó kulturális politika fő jellemzőit vázoltuk fel; az anyag kidolgozásánál felhasználtuk az Új Fórum Különszámában megjelent írásomat is.
"A fejlett társadalmak példája azt bizonyítja, hogy a gazdaság megújításának, a demokratikus folyamatok kibontakozásának, a társadalom működőképességének legfőbb garanciája a művelt, jól képzett állampolgárok sokasága. Ezért a kultúrát a társadalmi fejlődés alapvető húzóerejének tekintjük.
Szakítani kívánunk az elmúlt évtizedek kultúrpolitikai törekvéseivel és gyakorlatával, mert az lényegét tekintve kultúra- és értelmiségellenes volt. A kétségtelenül is megteremtetődött értékek is gyakran e politika ellenében jöhettek csak létre. A kultúra, benne a nemzeti kultúra nem osztható fel pártérdekek szerint. A nemzeti kultúra valamennyi értékét a magunkénak valljuk, de pártunk jellegéből adódóan különös hangsúlyt adunk annak a szellemiségnek, amely felelősséget érez a társadalom életének alakulásáért és magas színvonalú kulturális értékekkel vállalja a közösség szolgálatát.
A zsákutcás sztálini társadalomszerveződési modell politikája szétverte a személyiség, és ezzel együtt a család legelemibb szféráit. Nyilatkozataiban a személyiség sokoldalú kibontakozását segítő kulturális rendszert ígért. E helyett egész működése során leértékelte a tudást, s olyan oktatási rendszert hozott létre, amely rugalmatlan szerkezetű, egyszerre szegény és pazarló, valamint antidemokratikus.
Mindez gátolja az európai kultúrához való teljes felzárkózást. Ez a folyamat ugyanis nem csupán a társadalom szellemi elitjének teljesítményétől, hanem a társadalom egészének magatartásától, kulturáltságától függ. Ezt a szellemi teljesítményt nem lehet a tudást leértékelő politikával megvalósítani, amely
- bürokratikus, autokratikus jellegéből adódóan egyéniségellenes;
- működésében, értékrendszerében antidemokratikus, túlcentralizált és túlszabályozott;
- képtelen a tudás változó piaci értékének érzékelésére;
- képtelen társadalmi dialógusra.
Egyetlen kultúrállam sem mondhat le a kultúra támogatásáról. A támogatás azonban nem csorbíthatja a kultúra szabadságát. A legnagyobb tőkét a kultúra különböző formáiba kell beruházni.
Az MSZMP-nek olyan kulturális-politika-, oktatáspolitika-, tudománypolitika-, művészetpolitika-, közművelődés-politika kialakításában kell közreműködnie, amely az alkotmány keretei között pluralizmust biztosít:
a./ a tulajdonlásban, mecenatúrában, a kultúra világnézeti alapjának megválasztásában és értékrendjében, a követendő magatartásmintákban;
b./ a kultúra minden területén működési elvként biztosítja az intézmények önállóságát, a szellemi műhelyek önszerveződését, önkormányzatát;
c./ képességfejlesztő és értékközpontú, demokratikus, a társadalommal dialógusképes, rugalmas.
A pártnak olyan kulturális politikát kell támogatnia, amely a korábban jellemző értelmiségellenes tatárjárás helyett az értelmiséget, az alkotó embert engedi politizálni a társadalom javára.
Az ilyen kulturális politika kialakítása csak folyamatosan, a feltételek megteremtésével, a hagyományok észszerű újjáélesztése útján, a társadalmi kezdeményezésekre építve képzelhető el. A társadalmasítás ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy a kormányzati művelődéspolitikának nem kötelező biztosítania a minimálisan szükséges egységesítő szabályozást, nem kötelező ellátnia a feltételteremtő állami feladatokat, beleértve a minőség garanciáinak a megteremtését.
A pártnak olyan művelődéspolitikát kell támogatnia, amely
- biztosítja az esélyegyenlőséget az új gazdasági-társadalmi feltételek között az egyén érvényesüléséhez szükséges tudás, képességek és készségek megszerzésében;
- ennek érdekében szorgalmazza a kulturális célokat szolgáló állami erőforrások határozottabb felhasználását a különböző típusú hátrányok enyhítésére, kiküszöbölésére;
- biztosítja a nemzeti kultúra megbecsülését, fejlődését, a nemzet önbecsülésének és önbizalmának a helyreállítását, a reális nemzeti önértékelést, a nemzeti kultúra jobb hazai és külföldi elismertetését, a nemzeti és egyetemes kultúra szerves kapcsolatát.
A párt a maga eszközeivel támogatja a hagyományos szocialista értékek érvényesülését. Támogatja azt a törekvést, hogy a társadalom közösségei - család, lakóhely, munkahely, kulturális, nemzetiségi közösségek - újra elnyerjék valóságos társadalmi szerepüket.
A párt fontosnak tartja és a maga eszközeivel segíti egy tényleges európai szintű politikai kultúra kialakítását."
A 11. szekció, a "Magyarság és külpolitika" szekció volt (résztvevőinek száma 23 fő). A vita alapjául a KÜM reformköri anyaga és az MSZMP programnyilatkozat-tervezete szolgáltak. Javasolták, hogy ez a tervezet egészüljön ki a nemzetközi helyzet rövid értékelésével és egy komplex biztonságpolitikai programmal; továbbá foglalkozzon a magyar külpolitika fő törekvéseivel, benne a Varsói Szerződés működésének reformjával, melynek során olyan intézményes garanciákat kell létrehozni, amelyek lehetetlenné teszik az egyes országok belügyeibe való beavatkozást; tartalmazza az idegen csapatok fokozatos kivonására vonatkozó javaslatot. Az összefoglaló leszögezte, hogy a magyar külpolitika a nemzeti érdekek képviseletét helyezi tevékenysége középpontjába; kiemelkedő fontossága van a szomszédainkkal való jó kapcsolatok kialakításának; továbbá az emberi jogok érvényesüléséért és ezzel összhangban a nemzetiségek, a kisebbségek jogainak biztosításáért való aktív fellépésnek.
A szekció összefoglalójában a távolságtartás a Nyugat irányában is megmutatkozott; kijelentették:
"A kedvező jelenségek regisztrálása mellett meg kell szabadulni meglevő illúzióktól, melyek azzal kapcsolatosak, hogy a Nyugat önzetlen segítséget hajlandó Magyarországnak nyújtani." Ezzel együtt is szorgalmazták, hogy Magyarország vállaljon hídszerepet a Kelet-Nyugati kapcsolatok javításában, a szembenálló katonai tömbök kölcsönös lebontásának szorgalmazásában, a demokratizálódó és egységesülő Európa jövőjének kimunkálásában.
A szekció egy külön Nyilatkozat tervezetet fogadott el Közép és Kelet-Európa demokratikus erőinek összefogása érdekében és a tanácskozás megítélésére bízta annak nyilvánosságra hozatalát.
Ebben a tervezetben - többek között - olvasható:
"Magyarország nélkülözhetetlennek tartja, hogy az egységesülő, demokratizálódó Európában minden nép saját maga, szuverén módon határozhassa meg sorsát. Elutasítunk bármiféle külső beavatkozást, de elengedhetetlennek tekintjük azt is, hogy mindenki őszintén leszámoljon a múlt sérelmeivel és levonja a szükséges tanulságokat.
A magyarság szépítés nélkül, kíméletlenül szembenézett saját múltjával, hibáival, tévedéseivel, elítéli a múlt bűneit. Joggal várjuk el azonban azt is, hogy mások ugyanígy tegyenek. Felhívjuk a románság, a csehek, a szlovákok, a délszlávok és a németek legjobb erőit, jeles képviselőit: határolódjanak el volt és mai vezetőik mindazon tetteitől, amelyeket a magyarság ellen elkövettek, illetve ma is elkövetnek."[93]
* * *
Áttekintettem a Vass-albizottság platformjavaslatát, valamint a szekciók összefoglalóit. Ezek után egyértelműen megállapítható, hogy az ezekben megfogalmazott állásfoglalások jóval kritikusabbak a történelmi múlt értékelésében, mint a Pozsgay-bizottság "Történelmi utunk tanulságai" c. tervezete; az összefoglalók egy része élesen és határozottan elutasítja a pártvezetés történelmi múlt képét, a másik része alapvető és lényeges kérdésekben kritika tárgyává teszi azt. Ezek ismeretében most már a tények alapján kell hangsúlyoznom, hogy az Országos Koordinációs Tanács meghamisította a mozgalom történeti múlttal kapcsolatos álláspontját, amikor szeptember 3-i állásfoglalásban előterjesztette és elfogadtatta a tanácskozással azt, hogy a Pozsgay-bizottság ezen tervezete pártvitára alkalmas.
A Pozsgay-bizottság programnyilatkozat-tervezetével kapcsolatban elsőként azt kell megjegyeznem, hogy csak két szekció (a 4., és a 11. szekció) kapcsolódott vitájában valamelyest ehhez az anyaghoz; az a szekció (a 2. szekció), amelynek feladata lett volna a Pozsgay-bizottság anyagát megvitatni, nem vitatta meg, mert nem is létezett, de a többi szekció sem jeleskedett e téren. Így az Országos Koordinációs Tanács azon állítása sem igaz, hogy a tanácskozás "kialakította álláspontját az MSZMP KB Pozsgay Imre vezette bizottsága által közzétett dokumentumokról."
Ezzel együtt is el kell ismernem, hogy két szekció kivételével (ezek: a 7., és a 10. szekció) a szekciók gondolatisága az antikapitalista demokratikus szocializmus elfogadásának a keretében mozgott, amelyet a modellváltás útján véltek megvalósíthatónak és ennyiben kimutatható bizonyos lényeges szellemi azonosság a Pozsgay-bizottság, a Vass-albizottság és a szekciók többségének az állásfoglalásában a megvalósítandó társadalmi változás jellegével kapcsolatban.
A Vass-albizottság és a szekciók összefoglalóinak az összehasonlítása is azt mutatja, hogy - azon túl, hogy nemcsak a tanácskozás, hanem egyetlen szekció sem vitatta meg az albizottság anyagát és ezért nem is fogadhatta azt el, hisz a tervezett 2. szekció nem alakult meg - két szekció (7., és a 10. szekció) állásfoglalása irányultságában elutasította az albizottság javaslatát, a többi szekció pedig - igaz, különböző színvonalon - más-más érveléssel, gazdagabban és kevesebb ellentmondással fogalmazta meg azokat a problémákat, melyek a reformköri mozgalom platformjában helyet kértek. Ennek ismeretében az Országos Koordinációs Tanács azon döntése, hogy a Vass-albizottság javaslatát a mozgalom platformjának minősítette nemcsak antidemokratikus volt, hanem a szekciók vitáit és azok eredményeit is leminősítette azzal, hogy egy náluk szegényebb és vitathatóbb platformtervezetet nyilvánított a reformköri mozgalom platformjává.
Az eddig elmondottak alapján ki lehet mondani, hogy sem a Pozsgay-bizottság anyagai, sem a Vass-albizottság platform-javaslata sok kérdésben nem fejezték ki a reformköri mozgalom álláspontját, így nem lehetett volna egyiket pártvitára alkalmasnak, a másikat pedig a reformköri mozgalom platformjának nyilvánítani. Továbbá azt is ki kell mondani, hogy a tanácskozás, amelyre hosszú ideig úgy készültünk, hogy egyik fő feladata a mozgalom platformjának az elfogadása lesz, hűtlen lett célkitűzéséhez: nem tudott a reformköri mozgalom számára közösen kidolgozott és elfogadott platformot kidolgozni, a "szegedi hagyományokat" folytatta, ezzel e tanácskozás sem volt képes a mozgalom autonómiájának a kinyilvánítására és biztosítására.
IV. A tanácskozás eredményei
Nehéz a tanácskozásról ítéletet mondani. Azt tudom, hogy a Budapesti Reformkör szeptember 13-i ülésén vitatta meg a tanácskozás eseményeit[94]; erről a vitáról azonban semmiféle írásos anyag nem maradt fenn. Így csak a korabeli sajtó, a tanácskozás korabeli dokumentumai és személyes emlékeim alapján tudom értékelni a tanácskozást.
A korabeli sajtó a tanácskozás legfőbb jellemzőjeként a kompromisszumok megkötését emelte ki. Ezzel magam is egyetértek és az eddigiekben igyekeztem is e kompromisszumokat bemutatni, amelyek az Országos Koordinációs Tanács vezérletével születtek meg.
A Magyar Nemzet 1989. szeptember 4-i számában a "mélykuti" aláírással szignált írás e kompromisszumok okát a következőkkel magyarázta:
"(...) Budapesten még több pártapparátusbeli, kormányzati, általában irányítói megbízott vett részt a munkában. Közülük többen obstruálva, vagyis az alapvető lényegi kérdésekről időt emésztően, döntést akadályozóan a részletekre terelve a figyelmet."
Kétségtelen, hogy a kompromisszumok létrehozásában ennek is szerepe volt, de nem ez volt a fő ok. Igaz, hogy a megjelentek regisztrációja tanúsága szerint több mint 90 megválasztott kongresszusi küldött vett részt a tanácskozáson, és ezeknek több mint egynegyede később nem csatlakozott a Reformszövetséghez. A megjelent vendégek és érdeklődők esetében ez az ellen-drukker arány még rosszabb lehetett. Mégis hiba lenne a kompromisszumok kötésének fő okát ebben látni; az ok, a reformköri mozgalom többségi, reformszocialista szárnyában, mindenekelőtt azok hangadóiban található meg. Ez a szárny nem tudta vállalni a következetes és teljes szakítást a múlttal, nem tudott a rendszerváltás szükségszerűségének (és ezzel a kapitalizmus elfogadásának) az álláspontjára helyezkedni és döntéseit ennek megfelelően, ennek érdekében meghozni. A hangadók pedig - akik közül egyesek már a közelgő kongresszus vezetést megújító feladatára is kacsintva - felsorakoztak a pártvezetés reformerei mögé és egyéni ambíciók által is motiváltan vezérelték a kompromisszumok megkötését.
Az itt elmondottak szemléletes bizonyítéka a "Levél a párttagsághoz és a kongresszusi küldöttekhez" szóló anyag elkészítésének módja, majd elfogadása. Az Előkészítő Bizottság augusztus 12-i állásfoglalása alapján Szabó Zoltán e levél tervezetének több változatát készítette el. A második változat - amelyet az alábbiakban közlök - már csökkentette felhívásunk "túlzott" radikalizmusát és figyelembe vett bizonyos megjegyzéseket annak érdekében, hogy esélye legyen az elfogadásra. Ezzel együtt is alapjában a Budapesti Reformkör platformjában foglaltak fő vonalát képviselte; szövege a következő volt:
"Elvtársak!
A párt reformerői, köztük a reformkörök követelésére október 6-án összeül az MSZMP XIV. kongresszusa. A kongresszus történelmi küldetése, hogy az 1988. májusi félfordulatot befejezve végrehajtsa az MSZMP fordulatát és ezzel megváltsa belépőjegyét az új, demokratikus többpártrendszerű politikai életbe. Meggyőzően kell bizonyítania: nem ugyanaz a párt többé, mint 1956. november 4-e és 1988. május 22-e között volt.
Pártunk sorsa a tét!
A kongresszus nyilvánítsa ki, hogy annak a Magyar Szocialista Pártnak a történelmi örököse, amelyet 1956. november 1-jén, Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán alapítottak, s amely a szovjet csapatok november 4-i bevonulásakor kénytelen volt működését beszüntetni. A pártvezetés egyik csoportja ezután a párt eredeti céljait feladta és likvidálta a sztálinizmussal szakítani kívánó társadalmi-politikai mozgalmat és annak vezetőit. A pártban ettől kezdve döntően a visszahúzó erők uralkodtak. Megtagadjuk velük a közösséget és felújítjuk a párt tevékenységét. Programunkkal, működésünkkel, tagságunkkal nyújtunk biztosítékot arra, hogy pártunk hibájából nem ismétlődik meg a múlt.
Az államszocializmus útja visszavonhatatlanul történelmi zsákutcának bizonyult. Véglegesen szakítunk e modellel, leszámolva a hozzá fűzött illúziókkal.
Az ország gazdasága romokban hever. Az MSZMP nemzeti újjáépítési programot hirdet. Számunkra egyetlen lehetséges cél a fejlett országokhoz való felzárkózás. Ezért az MSZMP a modernizáció pártja. Programjának három tartópillére: demokrácia, piac, kultúra
Marxszal együtt valljuk: az állampolgár szabadsága az államhatalom korlátozásával és ellenőrzésével valósul meg. Programunkban egy alulról építkező, a népfelség elvét érvényesítő, az önkormányzatok kiterjedt rendszerén nyugvó, korlátozott hatókörű állam mellett állunk ki.
Elsősorban azokra a belső tartalékokra kell építenünk, amelyek a költségvetési pazarlás megszüntetésével, a támogatások leépítésével, a gazdálkodás ésszerűtlenségének felszámolásával, következetes vállalkozásösztönzéssel és inflációellenes politikával, az adórendszer átalakításával mozgósíthatóak. Az árú-, tőke- és munkaerőpiac megteremtésével együtt jöjjenek létre azok a társadalmi önvédelmi mechanizmusok, amelyek a piac kedvezőtlen hatásait szociális eszközökkel ellensúlyozzák.
Építsük újjá az országot!
Az MSZMP, mint baloldali, szocialista párt a teljesítményelv érvényesítése mellett az emberiesség, az igazságosság és a szolidaritás elveit is érvényesíti. Szegénypolitika helyett hatékony szociálpolitikát sürget a szerény, de biztos megélhetés általános biztosítására, az esélyegyenlőség növelésére, a hátrányok öröklődésének megakadályozására. Felkészülünk a munkanélküliség aktív kezelésére. Hatékony átképzési rendszert, a szakképzetlen munkaerő hasznos közmunkákon való foglalkoztatását, mindenekelőtt pedig az új munkahelyeket teremtő vállalkozások ösztönzését sürgetjük.
Legyünk a biztos jövő pártja!
Szolidárisak vagyunk a dolgozók minden kezdeményezésével - főként a munkástanácsokkal -, amellyel a saját kezükbe kívánják venni sorsukat. Visszautasítjuk viszont a hitelüket vesztett érdekképviseleti szervek vezetőinek kísérleteit, amelyekkel e dolgozói törekvéseket saját népszerűségük visszaszerzésére igyekeznek kihasználni. Elítéljük a jogos követeléseket kihasználó, az indulatokat felkorbácsoló szociális demagógiát. Felajánljuk együttműködésünket a dolgozók harcához a munkahely biztonságáért, de elvetjük, hogy a szerkezetátalakítást bárki ezen a címen akadályozza. Küzdünk a monopóliumok ellen és az ellen, hogy a jelenlegi vezetők intézményes előnyre tegyenek szert a tulajdonszerzésben.
A válság kezelésére olyan minimális programot kell kidolgozni a politikai egyeztető tárgyalásokon, amelyet mindhárom oldal elfogad, magénak vall. Ezt a programot közös megegyezéssel célszerű kivonni a választási küzdelemből. A kormány kezdje el megvalósítását és valamennyi politikai erő vállaljon kötelezettséget arra, hogy azt a választások után sem módosítja.
A reformkörök a párt olyan szerveződéséért szállnak síkra, amely egyértelműen a tagságot helyezi a középpontba és szervezeti biztosítékot nyújt az elfogadott program végrehajtására. Elvetjük a demokratikus centralizmus elvét, támogatjuk a párt munkahelyi szervezeteinek felszámolását, a tagság aktív bekapcsolódását a helyi politikai közéletbe. A pártvezetéstől független pártsajtót akarunk!
A párt megújításának kulcskérdése a hitelüket vesztett személyek eltávolítása a vezetésből. Olyan vezetőket akarunk, akik nem önnön becsvágyuk eszközeként kezelik a pártot, hanem a tagságot, a mozgalmat szolgálják. A párt mi vagyunk, a párt tagsága!
Elvtársak!
Kongresszusi küldötteink a fenti törekvések képviseletére önálló küldöttcsoportot alakítanak. Kérünk benneteket, csatlakozzatok hozzájuk, támogassátok őket! A döntés a Ti kezetekben van! Segítsetek nekünk, hogy segíthessünk a pártnak!
Elvtársi üdvözlettel:
Az MSZMP reformköreinek és reform alapszervezeteinek II. országos tanácskozása"[95]
Az Országos Koordinációs Tanács nem fogadta el Szabó Zoltán által készített levél-tervezetek egyikét sem, helyette az alábbi szöveget terjesztette elfogadásra a vasárnap délelőtti plénum elé:
"Elvtársak!
A párt történelmi jelentőségű kongresszusra készül. Pártunk sorsa a tét!
Teremtsünk együtt olyan szocialista pártot, amelynek gazdája a tagság. Válasszunk hiteles vezetőket, ellenőrizzük őket és hívjuk vissza megbízatásukból, ha akaratunknak nem tesznek eleget. Alkossunk olyan pártot, amely szakít a bürokratikus központosítással. Olyan pártot, amely minden együttműködni kész politikai és szellemi erővel képes megvalósítani az európai szintű modern Magyarországot.
Az államszocializmus, az állampárt történelmi zsákutcába vezette az országot. Általános válság alatt szenvedünk. Törjünk ki ebből a válságból, véglegesen szakítsunk a kudarcra kárhoztató sztálini modellel.
A kongresszusi küldöttektől olyan programalapszabály megalkotását várjuk, amely biztosítékot teremt céljaink, érdekeink, értékeink érvényesítésére. Azt várjuk tőlük, hogy csak olyan személyiségeket válasszanak meg a párt vezető szerveibe, akik környezetükben kifejtett tevékenységük alapján rászolgáltak a bizalomra. Az országosan ismert politikusok közül csak azok kerülhetnek a vezető testületekbe, akiknek személyi alkalmassága, reformelkötelezettsége, erkölcsi feddhetetlensége közismert, akik nem önnön becsvágyuk eszközeként kezelik a pártot, hanem ellenkezőleg, a pártmozgalom érdekeinek szolgálatába állítják képességeiket és személyi ambícióikat.
Mi, az országos tanácskozás küldöttei, résztvevői eltökéltük, hogy a párt minden reformelkötelezett tagjával összefogva, ilyen pártot teremtünk. Hosszú éveken át minden energiánkkal, legtisztább szándékainkkal, alkotó gondolatainkkal építettük ezt az országot, és személyes fájdalmunk a kudarc. Most itt a lehetőség új lapot kezdeni, új pártot teremteni, elősegítve, hogy hazánk ismét elfoglalhassa helyét az emelkedő nemzetek sorában. Kongresszusi küldötteink e törekvések érvényesítésére önálló küldöttcsoportot alakítanak, támogassátok őket! A döntés a Ti kezetekben van."[96]
A két szöveg összehasonlítása mutatja, hogy mit is jelentett a tanácskozáson uralkodó kompromisszumos hangulat: míg a Szabó levél-tervezet - anélkül, hogy a rendszerváltást említette volna - a rendszerváltásra akarta felkészíteni a párttagságot; egy olyan politika konkrét körvonalait vázolta fel, amely ennek körülményei között kerül megvalósításra, addig az elfogadott levél a jövővel kapcsolatos absztrakt általánosságok mellett konkrétabban csak az új párttal kapcsolatos elképzeléseket fogalmazta meg. Igaz az ezzel kapcsolatos állásfoglalás egyértelműen kiállt az MSZMP-nek, mint állampártnak a megszüntetése mellett és egy új, baloldali szocialista párt létrehozását nevezte meg célként, ami mindenképpen pozitívuma volt az elfogadott levélnek.
Ez az állampárt - amúgy is rohamosan csökkenő - tekintélyének további rombolását, állampárti szerepének-jogosítványainak határozott elutasítását jelentette, melyhez a tanácskozás több állásfoglalása is kapcsolódott. A reformköri mozgalomnak az MSZMP állampárti szerepét detronizáló magatartása jelentette a Németh-kormánynak azt a tömegbázist, amelyre támaszkodva felgyorsíthatta a pártállam lebontását. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az állampárt jogosítványainak szűkítése és a pártállam megszüntetése szorosan összetartozó folyamat volt, mert a pártállam lebontásában annyiban lehetett előrelépni, amennyiben sikerült az állampártot korlátozni, majd felszámolni.
Ugyanakkor az állampárt megszüntetésének módja aggodalomra is okot adó vonatkozásokat is tartalmazott, amely leghatározottabb megfogalmazását Nyers Rezső előadói beszédében nyerte el. Nyers nem hagyott az iránt kétséget, hogy ezt az új pártot úgy kell a maiból létrehozni, hogy a párt tagságának a döntő többségét a reformnak meg kell nyerni, és ennek érdekében a tagsággal való összefogás, a velük való egység hangsúlyozása került a középpontba, ami egyúttal azt is jelentette, hogy ez a koncepció képtelen volt a Kádár-Grósz-féle MSZMP-től radikálisan elhatárolódni.
Így ebben a kérdésben is alapvető különbség volt a két levél között: míg a mi tervezetünk a Kádár-féle MSZMP-vel minden kontinuitást megtagadott, és az 1956. november 4.-vel megszűnt, a forradalmat elismerő és a többpártrendszert elfogadó MSZMP tevékenységét akarta felújítani, illetve folytatni, addig az elfogadott levél ugyan egy új szocialista párt megteremtéséről beszélt, de nem határozta meg viszonyát a Kádár-féle MSZMP-hez, és nem is határolta el magát tőle. Ezért az elfogadott levél álláspontja beleillett a Nyers Rezső által szorgalmazott törekvésekbe.
Az MSZMP megszüntetésének ez a kompromisszumos módja már előre vetítette a kongresszuson létrehozásra kerülő új párt szervi hiányosságait, azt, hogy nem lesz szociáldemokrata típusú párt, amely a rendszerváltás elfogadása alapján állva jelentős tényezőjévé válhat a magyar politikai életnek. Az új párt létrehozásának ezt a radikális lépését a reformköri mozgalom reformszocialista többsége nem tudta megtenni, e legfontosabb kérdésben azonosult a pártvezetés reformereivel, ami egyúttal azt is megmagyarázza, hogy ezen irányzat hangadói miért adták fel a mozgalom autonómiáját. A Budapesti Reformkör és a mozgalom radikálisai így kisebbségben maradva, nem tudták egyik alapvető céljukat - a rendszerváltást elfogadó, szociáldemokrata jellegű pártot létrehozva - megvalósítani.
Ez a két javasolt levél-szöveg egyúttal azt is újra határozottan megmutatta, hogy mi a különbség a Budapesti Reformkör és a mozgalom reformszocialista többségének az álláspontja között a rendszerváltáshoz, a Kádár-Grósz-féle MSZMP-hez való viszony - és az új párt létrehozásának, valamint programjának kérdéseiben.
* * *
A reformköri mozgalom platformjának elfogadásával kapcsolatos történésekre nem elegendő a kompromisszumra való törekvés kimondása, sokkal inkább a kudarc, a mozgalom autonómiájának a feladása a megfelelő kifejezés. Ennek a részleteit az előzőekben már elmondtam. Ha azonban az értékelés során a szekcióülések összefoglalóit is figyelembe vesszük, akkor a kép már sokkal összetettebb, melynek a részleteiről már szintén szóltam. Ezek az összefoglalók azt mutatták, hogy a reformköri mozgalom Budapesten megjelent képviselői nagyon sok kérdésben radikálisabb álláspontot foglaltak el, mint az Országos Koordinációs Tanács, és itt nemcsak azon két szekcióra gondolok, melyek a rendszerváltást megelőlegezve vizsgálták témájukat, hanem a szekciók többségére, amely azt mutatta, hogy minden szekcióban voltak olyan küldöttek, akik hozzászólásaikkal kritikussá tudták tenni szekciójuk összefoglalóját. Ennek fényében még inkább hangsúlyozni kell az Országos Koordinációs Tanács felelősségét, hogy tevékenységével nem fejezte ki hűen, a valóságnak megfelelően a mozgalom politikai törekvéseit.
Akkor is ezt mondom, ha tudom, hogy voltak fontos kérdések, amelyekben kifejezésre jutott a mozgalom álláspontja; gondolok itt a pártszervek munkahelyi működésével kapcsolatos nyilatkozatra, a munkásőrséggel kapcsolatos nyilatkozatra és a pártok nélküli honvédséggel kapcsolatos állásfoglalásra. Ezek a megnyilvánulások a budapesti tanácskozás jelentős eredményei voltak, melyekről a későbbiek során, az ellenzékkel való tárgyalások kapcsán részletesen szólni fogok.
Ezeket a pozitívumokat elismerve mégis azt kell mondanom, hogy az Országos Koordinációs Tanácsnak tevékenységében, nyilatkozataiban számolnia kellett volna a mozgalom kisebbségének az álláspontjával, törekvéseivel; egyáltalán jobban figyelembe kellett volna vennie a szekciók összefoglalóiban testet öltő sokszínűséget, és nem lett volna joga függetleníteni magát a tagságtól, átvéve bizonyos lényeges kérdésekben a helyette való döntés jogát. Az Országos Koordinációs Tanács ily módon sok kérdésben szűrőként viselkedett, nem közvetítette a társadalom, a párttagság felé a mozgalom sokszínű értékeit. Ez legnyilvánvalóbban a mozgalom platformjával kapcsolatban jelentkezett, de nemcsak ezzel kapcsolatban követett el a Tanács súlyos politikai hibát; hasonló volt a helyzet a 11. szekció által javasolt Nyilatkozat elhallgatása során, amely az egységes, egyetemes magyarság érdekeiért szólalt fel, vagy ugyane szekció szovjet csapatok kivonásával kapcsolatos javaslata esetében, amelyet a Tanácsnak - már csak az ellenzékkel való viszony javítása érdekében is - bátran fel kellett volna vállalnia.
* * *
Ha a fentiekben bemutatott sokszínűséget figyelembe vesszük, akkor azt kell mondanom, hogy a Budapesti Reformkör nem egyedül képviselte a mozgalomban a kisebbségi radikalizmust, ennek a törekvésnek növekvő volt a tábora és ha több idő állt volna a kongresszusig rendelkezésünkre, akkor még nagyobb súllyal tudtunk volna beleszólni az események alakulásába.
Éppen ezért, annak ellenére, hogy a Budapesti Reformkör számára lehangoló volt tudomásul venni a tanácskozás kompromisszumos törekvéseit, nem adtuk fel céljainkat, hanem igyekeztünk a körülmények adta lehetőségek keretében képviselni álláspontunkat.
Így történt ez a tanácskozás utáni, szeptember 7-i sajtótájékoztatón is, melyen a Budapesti Reformkör részéről ketten is részt vettek: Kerekes György, az Országos Koordinációs Tanács képviseletében, Szabó Zoltán, mint a Budapesti Reformkör szóvivője. A sajtótájékoztatón elhangzottakat a Népszabadság oly módon tette zavarossá, hogy összefoglalta és név nélkül ismertette a kérdésekre adott válaszokat, ezzel azok elvesztették karakteres jellegüket.[97] Így a Magyar Hírlap tudósításából vált világossá, hogy Szabó Zoltán mit is mondott e tájékoztatón:
"(...) Szabó Zoltán szóvivő, a budapestiek nevében megerősítette: a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia elveit messzemenően érvényesítő, demokratikus Magyarországot kívánunk létrehozni, és ezért a párton belül mindazokkal szívesen fogunk össze, akik ezeket magukénak vallják. Leszögezte: a kongresszuson győzelmet szeretnénk aratni, de ha a kívánt megújulás nem következik be, ki kell válni a pártból, mert egy rossz kompromisszum a párt, a mozgalom halálát eredményezné."[98] Sajnos ez a rossz kompromisszum eredendően bele volt kódolva a reformköri mozgalomba a reformszocialista többség törekvései miatt, és ez a budapesti tanácskozáson - ahogy a szegedin is már nyilvánvalóvá vált - csak még határozottabban jelentkezett.
Nem álltunk egyedül ezzel a felfogásunkkal; Keserű Imre ezzel kapcsolatban a következőket nyilatkozta[99]:
"(...) Az MSZMP-vel kapcsolatban nem annyira a jogfolytonosságra, hanem a radikális szakításra van szükség (...) Ha a kongresszuson a mostani MSZMP-ből nem jön létre egy ilyen párt, akkor abban nekem már nincs helyem, de a reformköröknek sincs."
Volt, aki a budapesti reformköri tanácskozás általam is bírált eseményeit oly kritikusan ítélte meg, hogy ennek hatására lépett ki az MSZMP-ből; Veliky János a debreceni KLTE oktatója volt az, és cselekedetét a következőképpen indokolta: "Kilépési szándékomnak nem személyes okai vannak. Elhatározásom a reformkörök országos konferenciájának második napján érlelődött meg bennem, amikor kiderült: végleg elveszett annak a lehetősége, hogy ne a régi, machiavellisztikus alapon, az MSZMP vezérkarán belül folyó hatalmi egyezkedés módszerével, hanem végre új módon, őszintén és nyíltan (a tagsággal konzultálva!) felvállalt programban szervezzünk újnak gondolt szocialista pártot. A reformköri konferencián ezt egy szándéknyilatkozat formájában lehetett volna publikálni, amelyhez minden alapanyag rendelkezésre állt. Azonban a jelen levő vezetők egy részének vélhető hezitálása miatt ez a fontos lépés elmaradt. (...) Én úgy látom, hogy az októberi kongresszuson a társadalmi haladást szolgáló fordulatot nem lehet végrehajtani. (...) Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a kompromisszumkötések beláthatatlan következménnyel járó, már begyakorlott módszerei következnek. (...) A kongresszus előkészítésének módjában nem sikerült valódi áttörést elérni, így a kongresszuson új típusú szocialista pártot sem lehet alapítani."[100]
Veliky János a budapesti tanácskozáson történteket jól ítélte meg, és jó jósnak is bizonyult, amit megjövendölt az be is következett!
* * *
A budapesti tanácskozás megmutatta a reformköri mozgalom helyzetét, valamint a tanácskozás kapcsán megalakult Országos Koordinációs Tanács első lépéseit. A mozgalom úgy érkezett el fejlődése csúcspontjára, hogy már a tanácskozás előkészítése során, majd még inkább a tanácskozáson, elkezdődött autonómiája elvesztésének és ezzel önfelszámolódásának a folyamata, amely majd a kongresszuson teljesedik ki. Mindezek fényében tragikomikus olvasni a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány ezen időszakról adott értékelését:
"A kongresszusra nemcsak a politikai szervezet állt készen, mint az új európai típusú baloldali párt előkészítése, hanem letisztult a program is. A reformkörök - a nyugati demokrácia és a (szociális) piacgazdaság talaján állva - a demokratikus szocializmus mellett kötelezték el magukat, mint minden európai szociáldemokrata párt. A demokratikus szocializmust tehát Nyugattal egybehangzóan nem társadalmi formációnak, hanem értékrendnek tekintették."[101]
A szokásos módon minősítsük a szövegben lévő minden mondat igazságtartalmát:
- a kongresszusra sem a politikai szervezet, sem a "letisztult" program nem állt készen, mert a reformköri mozgalom éppen azáltal, hogy irányító szerve, az Országos Koordinációs Tanács alárendelte a mozgalom céljait a pártvezetés reformereinek (és a Tanács egyes tagjai egyéni ambícióinak), autonómiája elvesztésének és ezzel önfelszámolódásának a stádiumában volt; de a mozgalomnak legitim programja sem volt, hacsak a Pozsgay-bizottság tervezeteit (amelyet a Koordinációs Tanács pártvitára- és a párton belüli irányzatok megmérettetésére alkalmasnak tartott) nem értik e "letisztult" program alatt;
- a Budapesti Reformkörön kívül nem tudható, hogy mely reformkör kötelezte el magát a nyugati demokrácia és egy polgári társadalom keretében létező szociális piacgazdaság mellett; azt viszont már előzőleg bemutattam, hogy a szegedi-, a kecskeméti reformkörök platformjai, a Kerekes-trió anyaga, majd a Pozsgay-bizottság anyagai, a Vass-albizottság platformjavaslata, a szekciók összefoglalói (kivéve a 7-es és a 10-es szekciókat), továbbá az Országos Koordinációs Tanács állásfoglalásai - az MSZMP vezetéséhez hasonlóan, melynek álláspontját leghatározottabban Nyers Rezső fogalmazta meg - mind az antikapitalista (azaz nem a polgári társadalom keretében létező) demokratikus szocializmus mellett kötelezték el magukat;
- éppen a fentiek miatt (a Budapesti Reformkör és egyes reformkörökben lévő szépszámú radikális képviselő törekvéseinek kivételével, mint pl. a 7., és a 10. szekcióban megjelent küldöttek is bizonyítják e radikálisok létét) nincs semmi alapja annak, hogy a reformköri mozgalom többségi, reformszocialista irányzatát az európai szociáldemokrata pártokhoz hasonlítsák;
- a budapesti tanácskozáson a 3. szekció valóban vitázott arról, hogy a demokratikus szocializmust inkább értékrendnek kell tekinteni, de ennek ellenére a demokratikus szocializmust ők sem a polgári társadalom keretében - azaz a rendszerváltást elfogadva - gondolták megvalósítani, azért sem, mert a szekció tagjainak többsége a kapitalizmus megítélésében "a régi sztereotípiáktól nem tudott megszabadulni." (E mellett az ezzel kapcsolatos nézetük megmaradt a szekcióösszefoglaló keretében és semmiféle más, a mozgalom törekvéseit kifejező, anyagban erről sem előbb, sem később nem esett szó.)
Állításom summázata az, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzata nem állt a rendszerváltás elfogadásának álláspontján, mint azt, ez az idézet szugerálni próbálja, és ezért valótlan azt állítani, hogy ennek az irányzatnak bármiféle köze lett volna a nyugati szociáldemokráciához és ezzel az egyes nyugati polgári társadalmakban lévő szociális piacgazdasághoz, illetve az ennek keretében létező demokratikus szocializmushoz.
Ágh Attila és Géczi József, a kötet két szerkesztője, tagja volt a reformköri mozgalom Országos Koordinációs Tanácsának és őket is felelősség terheli mindazokért a politikai hibákért, melyeket ez a Tanács a reformköri mozgalom autonómiájának a feladása során elkövetett; ezért a kötet idézett állításai úgy is értelmezhetőek, hogy saját rossz lelkiismeretük megnyugtatása érdekében igyekeztek a múlt történéseit megmásítani.
Hetedik rész
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások sikeres befejezése történelmi jelentőségű volt a magyarországi rendszerváltás folyamatában. A tárgyalásokon elért eredményekkel kapcsolatos politikai filozófiai álláspontom gerincét már röviden elmondtam munkám első négy részében. Ennek lényege a következő volt: ez a rendszerváltás békés, konszenzusos átmenet volt a parlamentáris demokráciába és a jogállami forradalom keretében valósult meg. A Kerekasztal-tárgyalásokon a szembenálló politikai erők elfogadták az átmenet jogfolytonosságát és a politikai megegyezés keretében "kialkudták" az ún. sarkalatos törvényeket, melyeket a meglévő Országgyűlés fogadott el és illesztett be a meglévő jogrendbe, létrehozva a jelenleg is hatályos Alkotmányunkat. Mivel a rendszerváltást a szembenálló politikai erők megegyezése tette lehetővé - és nem egy forradalom - ezért a későbbiek során nem kerülhetett sor a lusztrációra.
Az alábbiakban a reformköri mozgalom és a Budapesti Reformkör tevékenységét kívánom vizsgálni a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében felvetődött vitatott kérdésekkel kapcsolatban. Ennek során nem célom a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egészét bemutatni, csak azokra a kérdésekre térek ki, amelyekben a reformköri mozgalom, illetve a Budapesti Reformkör állásfoglalásaival szerepet vállalt. E kérdésekben való véleményünk és tevékenységünk értékének megítéléséhez az összehasonlítás módszerét veszem igénybe, törekvéseinket összehasonlítom a pártvezetés, a Németh-kormány, az Országgyűlés adott kérdésben elfoglalt álláspontjával egyfelől, majd az Ellenzéki Kerekasztal és szervezeteinek álláspontjával másfelől.
Ez az összehasonlítás azonban nemcsak lehetővé teszi, hanem igényli is, hogy összefoglalóan - az eddig bemutatottak felhasználásával - röviden jellemezzem a baloldal szerepét a rendszerváltásban; hogy megmutassam, nemcsak az államszocializmussal szembenálló polgári ellenzék volt szorgalmazója a rendszerváltásnak, hanem a megújulni képes baloldal is aktív résztvevője volt a folyamatoknak. Így nemcsak a Nemzeti Kerekasztalnál helyet foglaló MSZMP-vezetésnek a képviselői voltak a rendszerváltás résztvevői, hanem az a megújult baloldal is, amelynek élcsapatát a reformköri mozgalom alkotta; e mozgalom egyik jelentős osztaga a Budapesti Reformkör volt, amely tevékenységével maradandó érdemeket szerzett a békés átmenet megvalósításában.
E tevékenységünk megértéséhez érintenem kell a Budapesti Reformkör "külpolitikai" törekvéseit a korabeli nemzetközi helyzet problémáival kapcsolatban.
I. A Budapesti Reformkör "külpolitikai" törekvései
Az írás első részében általánosságban már szóltam arról, hogy a nemzetközi helyzet jó irányú változása milyen kedvező feltételeket teremtett a magyarországi reformfolyamat kibontakozásához. A kedvező nemzetközi helyzet által létrehozott mozgástér - sokak véleménye és feltételezése szerint - azonban csak az akkori status quó keretén belül volt adva. Az MSZMP Grósz-Nyers-féle vezetése ezekre a vélekedésekre támaszkodott, amikor a maguk törekvéseinek külpolitikai támogatottságát értékelték, és amelyekből magabiztosságukat növelő következtetéseket vontak le.
Ennek a helyzetnek a jellemzését, illetve szerteágazó összetevőit vázolta fel Szokai Imre, az MSZMP KB Nemzetközi Pártkapcsolatok Osztálya vezetőjének 1989. augusztus 30-i javaslata, melyet a Politikai Intéző Bizottság részére készített.[1]
Szokai itt előadta, hogy számottevő nyugat-európai politikai erők támogatják a magyarországi demokratikus átmenetet szolgáló MSZMP-lépéseket, de aggasztják őket a szélsőséges ellenzéki erők követelései, illetve az MSZMP magatartása, amelyet a védekező-visszavonuló magatartás jellemez.
Szokai a következőket írta:
"Nyugat-európai partnereink határozott véleménye: az európai stabilitás, a történelmileg kialakult status quó megőrzése azt követeli, hogy Magyarországon ne legyen rendszerváltozás, a magyar politikai mozgás ne sértse a Szovjetunió alapvető biztonsági és katonapolitikai érdekeit (a Varsói Szerződésből való kilépésnek még a gondolatát is veszélyes fikciónak tartják). Mindehhez szükséges, hogy az MSZMP a választásokból kormányzásban való koalíciós részvételre képes pártként kerüljön ki."[2]
Ebből az értékelésből - Szokai szerint - Mark Palmert, az USA budapesti nagykövetét kell kihagyni, mert ő diplomáciai státusával összeegyeztethetetlen, a magyar belpolitikába beavatkozó negatív tevékenységet folytat, amelyért a Külügyminisztériumnak diplomáciai úton kellene észrevételeket tenni. A Külügyminisztérium az ezzel kapcsolatos lépéseket a későbbiek során meg is tette.[3]
El kell ismernem, hogy a nyugati politika törekvéseinek jellemzésében (beleértve az USA politikáját is) Szokainak alapjában igaza volt, ahogy ezt írásom első részében be is mutattam. Az alapvető tévedésük (mind, az ezt az álláspontot valló nyugati politikusoknak, mind, az ezt irányadónak tartó Grósz-Nyers-féle külpolitikai elképzelésnek) azonban az volt - ellentétben Mark Palmer reális helyzetmegítélésével szemben -, hogy nem vették észre: a világtörténeti folyamatok menete - melyek mélyén megállíthatatlan nemzeti függetlenedési és a pártdiktatúrák alóli felszabadulási törekvések, valamint a perifériából való kitörés igénye rejlett - feltartóztathatatlanul haladt előre és békés feltételek esetén ennek senki és semmi nem tudta útját állni, amelynek a szovjet tömb szétesését, a volt szocialista országok függetlenedését és a szovjet típusú szocializmussal való leszámolást kellett eredményeznie.
A nyugati politikai vezetők döntő többsége egy idejétmúlt status quó védelmezésének politikájával alaptalan remények táplálásához nyújtottak segédkezet a Grósz-Nyers-féle vezetésnek, amellyel nehezebbé tették a párton belüli reform-erők - közte a reformköri mozgalom - helyzetét, fékezték az átalakulás lendületét és mélységét.
Ezt azért is el kell mondani, mert a magyar közvéleményben napjainkig tartja magát az a vélekedés, hogy a rendszerváltás egyetlen és kizárólagos oka az volt, hogy Bush és Gorbacsov megegyeztek ezekben a kérdésekben, és ez adta meg a zöld utat a magyarországi rendszerváltásnak. A helyzet ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb volt: a magyarországi belső erők szerepe sokkal jelentősebb volt a folyamatok elindításában és véghezvitelében, mint azt e vélekedés beállítja.
Úgy vélem, hogy az eddigiekből is kiderült, hogy a Budapesti Reformkör nem osztotta e vélekedést és törekvései túlmutattak az említett status quó megszabta kereteken; e véleményünknek különböző alkalmakkor és helyeken hangot is adtunk, illetve cselekedeteink nem maradtak meg e keretekben.
Úgy gondolom, hogy bár a reformköri mozgalomnak, benne a Budapesti Reformkörnek, nem volt egy határozott és mindenoldalúan kimunkált külpolitikai programja, de a budapesti tanácskozás ezzel kapcsolatos anyagai is azt mutatták, hogy e téren is új hangsúlyokat, a nemzeti érdekek határozottabb érvényesítését igénylő, a nemzetközi kapcsolatok demokratizálását fokozottabban követelő (mindenekelőtt a Varsói Szerződés reformját szorgalmazó), Magyarország Kelet és Nyugat közötti híd szerepet betöltő, a szembenálló katonai blokkokat kölcsönösen lebontó, az egységesülő és demokratizálódó Európát óhajtó külpolitikai törekvések megvalósításának a szükségességét szorgalmaztuk.
A Budapesti Reformkör tevékenysége - szóban és tettben - túlment a fentieken is, elsősorban azzal, hogy nem tekintettük a status quót megváltoztathatatlan adottságnak; számtalan olyan tényről kell számot adnom, amely olyan igényeket jelzett, hogy határozottan meg akartuk magunkat különböztetni a Grósz-Nyers-féle status quóra támaszkodó külpolitikai törekvésektől.
A Budapesti Reformkör szervezőbizottságának tagjai kapcsolatba kerültek a nemzetközi sajtó képviselőivel, a Budapesten lévő külképviseletek beosztottjaival, és felfogásuknak megfelelően tájékoztatták őket a magyarországi politikai folyamatokról, a Budapesti Reformkör törekvéseiről. Egy-két önálló akciót is szerveztünk, amelyben egyértelműen kifejezésre juttattuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén is ragaszkodunk autonómiánkhoz. Az alábbiakban nem a teljesség igényével - mert a történtek feltárásában vannak még hiányok - adok számot e tevékenységünkről.
Az országos tanácskozásokhoz, illetve bizonyos politikai eseményekhez kapcsolódó sajtótájékoztatókon kívül - melyeken a reformköri mozgalom képviselői, így többen a Budapesti Reformkörből is adtak nyilatkozatokat - Vajda János 1989 tavaszán adott a Reuter-nek egy hosszabb interjút; Kerekes György rendszeres kapcsolatot tartott a Pravda budapesti tudósítójával.
Követségi kapcsolatainkból ki kell emelni Kerekes György szovjet nagykövetséggel, a nagykövetség gazdaságpolitikai titkárával való rendszeres kapcsolatát; valamint Szántó Györgynek, a Német Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövetségével való kapcsolatát, amely a tájékoztatáson túl a Német Szociáldemokrata Párt választási tapasztalataival való megismerkedést is eredményezte. Én, 1989. május 18-án a Gerbeaud-ban találkoztam először G. Frühman-nal, a francia nagykövetség sajtóattaséjával és tájékoztattam őt a szegedi országos tanácskozással kapcsolatos terveinkről. Még most is előttem van az attasé csodálkozó "döbbenete", hallva terveinkről. Ez a kapcsolat a továbbiakban is megmaradt.
A budapesti amerikai és szovjet nagykövetségek "élőlánccal" való összekötése
Kétségtelen, hogy legjelentősebb nemzetközi politikai akciónk George Bush amerikai elnök magyarországi látogatásának előestéjén - 1989. július 10-én - a Szovjetunió és az USA budapesti nagykövetségeit "élő-lánccal" összekötő tettünk volt.
Ezt a tervünket a július 5-én tartott - az előzőekben már ismertetett - budapesti nagygyűlésünkön jelentettük be; este sajtótájékoztatót tartottunk, amelyen Kékesi Katalin ismertette elképzeléseinket és ehhez kapcsolódó felhívásunkat. A sajtó - kisebb-nagyobb változtatással - közölte e felhívást, amely a következő volt:
"Felhívás "élő láncra"!
Az MSZMP budapesti reformköreinek és reformalapszervezeteinek koordinációs tanácsa felhív minden honpolgárt - tartozzék bármely mozgalomhoz, párthoz, szervezethez -, aki szívén viseli hazánk békés, demokratikus fejlődésének és a nemzetközi enyhülésnek az ügyét, hogy George Bush elnök látogatásának előestéjén alkossunk élő láncot a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségei között.
Kézfogásunkkal azt kívánjuk demonstrálni, hogy hazai demokratizáló törekvéseink egyik fontos biztosítéka a két nagyhatalom közötti párbeszéd folytatódása, bizalomerősítő együttműködésük megszilárdítása. Ezt a gondolatot kívánjuk kifejezni azokban az azonos szövegű levelekben, melyeket a két államfőnek nagykövetségük útján juttatunk el.
Az élő láncot július 10-én, hétfőn pontosan 18 órakor kapcsoljuk össze, amikor a két nagykövetnek a lánc két végén azonos tartalmú leveleket adunk át.
A találkozó: hétfő 17 óra 30 perckor a Szabadság téren, a Szent István téren, a Liszt Ferenc téren, a November 7.-e téren, a Köröndön és végig az útvonalon. Kérik a rendezőket, hogy 17 órakor a Bazilika előtt gyülekezzenek."[4]
A két elnöknek szóló levelet én fogalmaztam, majd Szántó György kiegészítéseivel fogadta el a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága. Az esemény szervezésében a XIII/31-es reformalapszervezet is részt vett, a rendezőket Szécsényi Tibor irányította.
A Népszabadság riportban számolt be az eseményről, ebben - többek között - a következőket olvashatjuk:
"A Bajza utcánál a legnagyobb a csoportosulás. Fotósok, filmesek, tévések készítgetik kameráikat, egy furgonból hangfalakat raknak ki a földre. Háromnegyed hat van, indul a fáklyát vivő fiatalok hada az amerikai követséghez. Úgy mondják, onnan is most jön a staféta.
Hat óra. Felkérnek bennünket, hogy álljunk láncba, fogjuk meg egymás kezét. A követség épületéből két kísérőjével kijön Borisz Sztukalin szovjet nagykövet. Novák Zoltán, a Budapesti Reformkör szervezőbizottságának tagja oroszul üdvözli, s felolvassa a reformkörök levelét. Az amerikai követség előtt ezekben a pillanatokban angolul olvassák fel ugyanezt.
Sztukalin néhány szóban válaszol: a levél el fog jutni Gorbacsovhoz."[5]
Az Egyesült Államok nagykövetségénél Kispál Zoltán villamosmérnök, a XIII/31-es reformalapszervezet tagja adta át a levelet rövid beszéd keretében, amelyre az egyik követségi titkár válaszolt és vette át a levelünket. Itt is jelen volt a TV, a rádió és sok külföldi tudósító. (Kispál Zoltán a japán televíziónak is adott ez alkalommal interjút.)[6]
Az átadott levelek szövege a következő volt:
"Tisztelt Elnök Úr!
Jelképes demonstrációnk a világ két nagyhatalmának, a Szovjetuniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak további közeledését, együttműködését kívánja egyetértéséről, támogatásáról biztosítani.
Hazánk itt, Kelet- Közép-Európában olyan kísérletbe kezdett, amely egyedülálló a kontinens történetében. Tudatában vagyunk annak, hogy a két nagyhatalom sikeres dialógusa nélkül, melynek eredményeképp az enyhülés meghonosodni látszik Földünkön, küzdelmünk a demokrácia kivívásáért eleve kudarcra lenne ítélve. A kölcsönös és konkrét bizalomerősítő, leszerelési, csapatkivonási intézkedések táplálják hitünket, hogy e reményteli folyamatot nem söpri el egy újabb hidegháborús hullám, mely Helsinkit követően dermesztette meg a világot. Hisszük, hogy Európa végérvényesen a szabad, demokratikus államok közössége lesz még ebben az évezredben.
Magyarország esélyei a világpolitika ár-apályának függvényében alakulnak kedvezően vagy kedvezőtlenül. Az enyhülés legkisebb megtorpanása is veszélyeztetné törékeny álmainkat, a szülés kínjait átélő társadalmunkat. Ahhoz, hogy reményeink valóra váljanak egy korszerű, demokratikus, az Európa-házhoz vezető jogállamról megértésre, jóindulatra és szolidaritásra van szükségünk. Jószándékunkat, békés törekvéseinket, barátságunkat kínálhatjuk viszonzásul mind a demokrácia tökéletesedésén fáradozó Amerikai Egyesült Államok, mind a hozzánk hasonlóan útkereső Szovjetunió számára. A magunkra eszmélésünk és a cselekvő társadalommegújítás közötti időszakot a szovjet nép és Gorbacsov Úr progresszív törekvései segítettek lerövidíteni. A demokrácia egyetemes igényének terjesztésével, jogrendszere példájával az amerikai nép és vezetői hozzájárultak reformjaink kontúrjának megrajzolásához.
Mindkét nemzettől és vezetőiktől kérjük további megértő támogatásukat társadalomátépítő vállalkozásunk teljesítéséhez. Eme szándékok szimbolikus jelentőségű megnyilvánulásaként értelmeznénk és üdvözölnénk, ha az újabb amerikai-szovjet csúcstalálkozóra Budapesten kerülne sor.
Az MSZMP budapesti reformköreinek és reformalapszervezeteinek koordinációs tanácsa
Budapest, 1989. július 10."[7]
Nagyon valószínű, hogy levelünk nem tett minden szempontból eleget a diplomáciai etikett előírásainak, de a népi diplomáciának ezeket a hiányosságait jóindulatúan tudomásul kell venni. Levelünk a kontinens történetében egyedülálló kísérletnek nevezte a sikere esetén az Európa-házhoz vezető, demokratikus jogállamot megvalósítani akaró, társadalomátépítő törekvésünket, és kifejezte azon hitünket, hogy Európa végérvényesen a szabad, demokratikus államok közössége lesz még abban az évezredben. Nem sokat tévedtünk, történelmi mértékkel mérve, semmit!
Úgy vélem, hogy levelünkhöz nem kell részletes kommentár; a benne megfogalmazott állásfoglalás a szovjet tömb szétesésével számolt és az ország tényleges függetlenségének a megvalósulásából indult ki. Mindez egybeesett a platformunkban megfogalmazott rendszerváltás lehetőségét és szükségességét tételező céljainkkal, ami egyúttal azt is jelentette, hogy kiléptünk az adott status quó kereteiből és egy Jalta-utáni világrend megvalósulásában reménykedtünk. Nem tudom megállni, hogy némi büszkeséggel ne jegyezzem meg: a Budapesti Reformkör külpolitikai törekvései is igazabbnak bizonyultak a pártvezetés Grósz-Nyers-féle külpolitikai irányvonalánál.
* * *
A Népszabadság riportjával együtt két fotót is közölt az eseményről; az egyik fotó a szovjet követségnél lévő élő-láncot rögzítette. Én e fotón Giczy György és Füzessy Tibor kereszténydemokrata politikusokat vélem felfedezni. Részvételüket annál is inkább elképzelhetőnek tartottam, mert az Ellenzéki Kerekasztal 1989. július 6-i ülésén Szécsényi Tibor ismertette élőlánc-akciónk tervét, az ülésen szétosztotta az átnyújtandó levelünk szövegét és arra kérte a megjelenteket, hogy amennyiben egyetértenek akciónkkal ők is támogassák azt.[8]
2001 nyarán telefoni érdeklődésemre Giczy György titkárnőjén keresztül azt üzente, hogy nem vett részt az élőlánc-akciónkban.
* * *
Az eseménnyel kapcsolatban egy dologról kell még beszámolnom. A magyar Külügyminisztérium 1989. július 15-én készítette el a pártvezetés számára a "Jelentés George Bush magyarországi látogatásáról" c. anyagát.[9] (A jelentést Kovács László írta és Horn Gyula hagyta jóvá.) A Külügyminisztérium jelentésében egyetlen szóval sem említette meg a mi "élőlánc-akciónkat".
Ezek után július 19-én Grósz Károly aláírásával született meg a "Tájékoztató Georg Bush, az Amerikai Egyesült Államok elnöke magyarországi látogatásáról", amely az MSZMP Központi Bizottsága július 28-i ülésének egyik mellékleteként került kiosztásra. Ebben a tájékoztatóban sem történik említés az eseményről.[10]
Ez a tény a Külügyminisztérium akkori vezetését is minősíti, még inkább azonban a párt Grósz-Nyers képviselte külpolitikai irányvonalát. A külügyi vezetés nyilván tudta, hogy a Budapesti Reformkör vörös posztó Grószék szemében, és jobbnak találta nem ingerelni őket, de ezzel maguk is beálltak egy olyan sorba, amely semmiféle kritikát nem áll ki.
Ma már ugyanis eléggé abszurdnak tűnik (ami már akkor is az volt), hogy a pártvezetés, továbbá a Központi Bizottság tagjainak tájékoztatására készülő jelentésben egy olyan eseményről - amelyet az MSZMP egyik platformja szervez, amelyet a hazai és nemzetközi sajtó részletesen ismertet, melyben a budapesti szovjet nagykövet személyesen vesz részt, amely a két nagyhatalom elnökéhez közvetlenül szól, és akik közül Bush-t feltehetőleg tájékoztatták is róla - egy szót sem szólnak csak azért, mert Grósz Károlynak ellenszenvesek voltak az esemény szervezői, és a pártvezetés egy része, esetleg a Külügyminisztérium vezetése sem értett egyet akciónkkal.
Mi ezt az akciónkat nem egyeztettük sem a Pártközponttal, sem a Külügyminisztériummal, hanem autonómiánkat hangsúlyozandó minden "felsőbb" jóváhagyás nélkül szerveztük azt meg. A július 5-i nagygyűlésünkön Nyers Rezsőt tájékoztattuk elképzelésünkről és természetesnek tartottuk, mi több elvártuk egyetértő támogatásukat. Grószék irántunk érzett gyűlölete azonban olyan erős volt, hogy még azt is kikényszerítette - hadd legyek jóhiszemű a külügyi vezetéssel szemben -, hogy a jelentés írói belekényszerültek az eseményről való hallgatásba.
A történelem menete azonban - mint annyi más kérdésben a pártvezetéssel szemben - újra a Budapesti Reformkörnek adott igazat, tragikomikus akarnokságnak minősítve azon törekvésüket, hogy hallgatásukkal meg-nem-történtté akarták tenni a történelmi folyamatokat előrejelző "élőlánc" akciónkat.
* * *
Másik fontos megnyilatkozásunk a csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos állásfoglalásunk volt. A korabeli sajtó beszámolt arról, hogy csatlakoztunk mindazon szervezetek és (ellenzéki) pártok felhívásához, amelyek elítélték hazánk részvételét a Csehszlovákia ellen indított 1968. augusztus 21-i katonai intervencióban.[11] A közelgő évforduló előtt kértük az MSZMP vezető testületeit, az Országgyűlést és a Kormányt, hogy reformszándékuk hitelét erősítendő, tegyenek eleget a magyar társadalom kívánságának: nyilvánítsák ki, hogy végérvényesen elutasítják más országok belügyeibe való beavatkozás valamennyi formáját; továbbá, a Csehszlovákia elleni katonai intervenciótól, mint a nemzeti önrendelkezés megsértésének legdurvább módszerétől nyilvánosan határolják el magukat.
Elengedhetetlennek tartottuk, hogy az MSZMP és az illetékes állami szervek szolgáltassanak erkölcsi, politikai, és ha szükséges jogi és anyagi elégtételt mindazoknak, akik a Csehszlovákia elleni intervenciót helytelenítették és akiket ezért különböző retorziók értek.
Az MSZMP Politikai Intéző Bizottsága 1989. augusztus 16-i ülésén fogalmazta meg a pártvezetés állásfoglalását az intervencióval kapcsolatban.[12]
Ez az állásfoglalás azonban közel sem volt a miénkhez hasonlóan egyértelmű és határozott: kifejezték ugyan, hogy nem azonosulnak a csehszlovákiai katonai beavatkozással, de "történelmi tényként" kívánták leszögezni, hogy az akkori pártvezetés a politikai rendezés híve volt. A jövőt illetően az egymás belügyeibe való beavatkozás minden formáját elutasították. Azon igényünket, hogy szolgáltassanak elégtételt a retorzió áldozatainak, hallgatásukkal mellőzték.
Az Országgyűlés 1989. szeptember 28-án a pártvezetéshez hasonló nyilatkozatot fogadott el.[13]
Ezek az állásfoglalások a csehszlovákiai ellenzék harcához jelentettek támogatást.
II. A Budapesti Reformkör és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások
A harmadik részben bemutattam, hogy a reformköri mozgalomnak, benne a Budapesti Reformkörnek milyen meghatározó szerepe volt abban, hogy Grósz Károlyt az Ellenzéki Kerekasztallal való tárgyalásra kényszerítettük. Ennek során láthattuk, hogy a reformköri mozgalom az Ellenzéki Kerekasztal partnerévé vált a demokratikus jogállamért való békés átmenet feltételeinek biztosítását kimunkáló tárgyalások kiharcolásában. Ily módon tevékenységünk is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdéséről szóló megállapodást a felek 1989. június 10-én írták alá, és a tárgyalások 1989. június 13-án meg is kezdődtek.
Írásomnak nem célja a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások vitáinak részletes bemutatása; az alábbiakban csak azokkal a kérdésekkel kívánok foglalkozni, amelyek valamilyen módon a reformköri mozgalmat, valamint a Budapesti Reformkört is véleménynyilvánításra kényszerítették. Továbbá e kérdések bemutatása során érinteni kívánom a reformköri mozgalom rendszerváltásban betöltött szerepét.
Ezeket a célokat a következő problémák vizsgálata során szándékozom megvalósítani:
1. A tárgyalások nem kellő nyilvánossága, illetve azok elakadása.
2. Vita az MSZMP vagyonáról.
3. A munkahelyi pártszervezetek kérdése.
4. Vita a hadsereg szerepéről és a munkásőrség megszüntetéséről.
5. A köztársasági elnöki intézmény kérdése; Pozsgay Imre ezzel kapcsolatos szerepe.
1. A tárgyalások nem kellő nyilvánossága, illetve azok elakadása
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások nyilvánosságáról a háromoldalú politikai tárgyalások június 10-i megállapodásának 3/e pontja rendelkezett. A megállapodás kimondta, hogy a plenáris ülések nyilvánosak, a munkabizottságok ülései azonban nem. Ugyanakkor elfogadták azt is, hogy a közvélemény rendszeres tájékoztatását biztosítani kell, lehetőleg közös közlemény formájában.
Az EKA és az MSZMP között folyó tárgyalások június második felében lényegesen módosultak; a kétszintűre tervezett tárgyalások (plenáris és munkabizottsági tárgyalás) háromszintűvé váltak, megjelent a középszint, ahol a valódi döntések születtek. Az 1989. június 10-i megállapodás azonban csak a plenáris ülések nyilvánosságáról rendelkezett; ezért keletkezett a felek között vita arról, hogy a középszintű tárgyalások nyilvánosságát biztosítani kell-e, vagy sem?
A felek egymásra hárították a felelősséget a középszintű tárgyalások zárt jellegével kapcsolatban. Annak ellenére, hogy az Ellenzéki Kerekasztal a tárgyalások nyilvánosságát akarta, egy Pető Ivánnal készült július végi interjúban arra a kérdésre, hogy mire jó a titkolózás, ő azt felelte, hogy semmire, de "(...) az szól mégis a zárt ülések mellett, ha teljesek nyitottak lennének, úgy érdemi munka helyett politikai nyilatkozatok és beszédek hangzanának csak el, erre pedig semmi szükség."[14] Hasonló véleményt fogalmazott meg Pető Iván a Szabad Demokraták 1989. júliusi számában megjelent nyilatkozatában is.[15]
Fejti György, majd a szeptember 8-i középszintű tárgyaláson Pozsgay Imre e Pető nyilatkozatokra hivatkozva, azokat el is túlozva, opponálták a tárgyalások nyilvánosságát.[16]
A középszintű bizottság tárgyalásainak nyilvánosságáról szóló vita közben július végén a háromoldalú tárgyalások elakadtak. Az történt, hogy az I/2-es sz. munkabizottság ugyan 1989. július 24-én elfogadta a párttörvény-tervezetet, de az MSZMP delegációja július 26-án azt nem írta alá; megváltoztatta előzetes véleményét a pártvagyon elszámolásával és a munkahelyi pártszervezetekkel kapcsolatban. A július 27-i középszintű politikai egyeztető bizottsági ülésen is visszakozott az MSZMP delegációja a július 24-én általuk is elfogadott megállapodástól. Ezek után mind az I/2-es sz. munkabizottságban, mind középszinten a tárgyalások megakadtak.
Az MSZMP álláspontjában bekövetkezett kedvezőtlen változást az ellenzék annak tulajdonította, hogy július második felében Pozsgay Imre szabadságra ment és távollétében az MSZMP küldöttségét Fejti György vezette; Pető Iván ezzel kapcsolatos találgatásában egészen odáig ment, hogy azt mondta: "itt egy puccsszerűségről van szó. Az egyik irányzat puccsa, akik keresztül szeretnének vinni valamit, illetve meg szeretnének állítani valamit."[17]
Ez a feltételezés csak kis részben volt igaz; Pozsgay szabadsága csak kedvező alkalom volt, hogy éppen akkor döntsenek az MSZMP tárgyalási stratégiájának lényeges módosításáról. Fejti György - minden bizonnyal Grósz Károly és Nyers Rezső utasítására - a Politikai Intéző Bizottság 1989. július 24-i ülésén az MSZMP tárgyalási stratégiájára vonatkozóan új javaslatokkal állt elő.[18] Azt állította, hogy a korábbi rugalmas módszerekkel nem érhető el a megegyezés az ellenzékkel (ez az állítása közvetve Pozsgay Imre bírálatát is jelentette); de azt is kifejtette, hogy az ellenzékkel nem is kell mindenben megegyezni, ezért javasolta, hogy nyilvánítsák ki: nem cél a teljes megegyezés és ennek hiányában is beterjeszthetők a parlament elé a különböző törvényjavaslatok. Ennek keretében az MSZMP számára előnyösebb tárgyalási koncepció kialakítására tett javaslatot, és ez azt eredményezte, hogy megváltoztatták lényeges kérdésekben (pártvagyon, munkahelyi pártszervezetek stb.) addigi álláspontjukat. Emellett Fejti azt is javasolta, hogy hozzák nyilvánosságra, az MSZMP az előrehozott választások mellett van, ezért a tárgyalások felgyorsításában érdekelt s azokat szeptemberre be akarja fejezni. Ezek a javaslatok az ellenzékre való nyomásgyakorlás javaslatai voltak és kifejezésre juttatták, hogy az MSZMP hatalmi helyzetből akar tárgyalni. Valahol itt kezdődött, vagy került végleg elfogadásra a "négyigenes" szavazás magvetése. Ha Pozsgay Imre nem lett volna szabadságon, az MSZMP tárgyalási stratégiájában akkor is bekövetkezett volna ez a kedvezőtlen változás, mert egyrészt a Grósz-Nyers-vonal támaszkodni tudott a konzervatív Központi Bizottságra, másrészt Pozsgay Imre a köztársasági elnök-jelöltségével (melynek kapcsán az MSZMP szintén merev álláspontot foglalt el) le volt kötelezve a Grósz-Nyers-irányzatnak, ezért nem is tudott, de valószínű, hogy nem is akart szembefordulni e megmerevedett, hatalmi helyzetből tárgyaló stratégiával.
1989. augusztus 2-án az Ellenzéki Kerekasztal a Budai Vigadóban sajtókonferenciát tartott; a tárgyalások megkezdése óta ez volt az EKA-nak az első ilyen rendezvénye. Ismertették az EKA nézeteit a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások szüneteltetésével kapcsolatban, valamint itt adott hangot Orbán Viktor az ellenzék azon véleményének, hogy Pozsgay Imre felelőtlen volt, amikor július második felében ment szabadságra és ezért nem volt jelen a politikai egyeztető tárgyalások július 27-i ülésén.[19]
1989. augusztus 2-án délután, az MSZMP tárgyalóküldöttsége a Központi Bizottság székházában, szintén sajtótájékoztatót tartott. A tájékoztatón Fejti György ismertette a párttörvénnyel, a pártok munkahelyi működésével kapcsolatos pártálláspontot. A tárgyalások nyilvánosságával kapcsolatban Fejti azt mondta, hogy a felek közösen egyeztek meg abban, hogy a tárgyalások - a plenáris ülések kivételével - nem lesznek nyilvánosak. Fejti arra is utalt, hogy az EKA rugalmatlansága és teljesíthetetlen követelései miatt a tárgyalások esetleg megszakadhatnak.[20]
Augusztus 9-én mind a MÚOSZ elnöksége, mind a Nyilvánosság Klub ügyvivő testülete állásfoglalást tett közzé, amelyben a háromoldalú tárgyalások nagyobb nyilvánosságát követelték. A MÚOSZ elnöksége továbbá foglalkozott a megyei lapok kérdésével is, melyek az MSZMP tulajdonában voltak, és azt javasolta, hogy azok megfelelő társadalmi ellenőrzés mellett kerüljenek át a tanácsokhoz.[21]
A Budapesti Reformkör egy ilyen, rendkívül ellentmondásos és bonyolult, helyzetben - csak a sajtóból nyert információkra támaszkodva - vitatta meg 1989. augusztus 16-án az MSZMP tárgyalóküldöttsége és az Ellenzéki Kerekasztal közötti tárgyalások elakadását és azok nem kellő nyilvánosságát. A hosszú és alapos vitán egy nyilatkozatot fogadtunk el, amelyet a Népszabadság a következőképpen ismertetett:
"A budapesti reformkör nyilatkozata
Az MSZMP Budapesti Reformköre a háromoldalú politikai egyeztető tárgyalások aggasztó helyzete miatt szükségesnek tartja álláspontját a közvélemény tudomására hozni. Mint ismeretes, a reformkörök szegedi országos tanácskozása május 20-án a tárgyalások akkori megakadásának okát az MSZMP vezetésének időhúzó taktikájában látta. Ezt követően megbeszélésre került sor a reformkörök néhány képviselője és az MSZMP tárgyaló delegációjának vezetője, valamint tanácsadói között. Nem éltünk azzal az ajánlattal, hogy részt vegyünk a tárgyalásokon, mivel nem láttuk annak garanciáit, hogy álláspontunkat ott érdemben képviselhessük.
A kialakult helyzetben ismételten leszögezzük: a tárgyalások nyilvánossága nem kielégítő. A tárgyaló feleket kompromittálhatja, ha antidemokratikus módszerekkel óhajtanak előrelépni a demokrácia irányába. Javasoljuk az eddig végzett munka részletes ismertetését."[22]
Ez a nyilatkozatunk sem nevezhető MSZMP vezetés-barát megnyilatkozásnak, ugyanakkor bizalmatlanságot fejez ki mindkét tárgyaló fél irányába a tárgyalások nem kellő nyilvánossága miatt.
A Budapesti Reformkör augusztus 23-i ülésén újra foglalkoztunk a tárgyalások nyilvánosságának a kérdésével.[23] Megállapítottuk, hogy az elmúlt héten, a tárgyalások nyilvánosságát sürgető nyilatkozatunk és ezzel kapcsolatos bírálatunk, mindeddig nem eredményezett változást. Egyúttal itt jelentettük be - ennyi eredménye azért volt nyilatkozatunknak -, hogy Fejti György augusztus 28-ra, hétfőre, tájékoztató megbeszélésre hívta meg a reformkörök képviselőit. Ez az ülés felhatalmazta a Kör szervezőbizottságát, hogy kísérje figyelemmel a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások menetét és - bővebb és alaposabb információk birtokában - a későbbiek során a tárgyalások elakadásában szerepet játszó kérdésekben (a pártvagyonnal való elszámolás, a munkahelyi pártszervezetek kérdése, a munkásőrség problémája stb.) milyen irányban keresse a kibontakozás, a megegyezés lehetőségét, és az ezekkel kapcsolatos álláspontját hozza nyilvánosságra.
Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. augusztus 18-án a Budai Vigadóban tartott újabb sajtótájékoztatóján, a különböző szervezeteknek az elégtelen nyilvánossággal kapcsolatos bírálataira a maga részéről önkritikát gyakorolt. Sólyom László és Haraszti Miklós elismerték, hogy "taktikai hibát követett el az Ellenzéki Kerekasztal akkor, amikor nem ragaszkodott a tárgyalások teljes nyilvánosságához."[24]
A tárgyalások folytatására - Budzsáklia Mátyásnak, az MSZMP delegációja tagjának, augusztus 18-án Pető Ivánhoz intézett levele következtében - augusztus 21-én került sor; és a tárgyalófelek augusztus 24-i középszintű politikai egyeztető bizottsági ülésen megállapodtak e középszintű tárgyalások nyilvánosságáról.
Úgy vélem, hogy az MSZMP középszintű tárgyalások nyilvánosságát elfogadó álláspontjának a megszületésében a Budapesti Reformkör állásfoglalásai is szerepet játszottak.
2. Vita az MSZMP vagyonáról
Az MSZMP vezetése, mielőtt meghirdette a politikai pluralizmus elfogadását, érezte, hogy a párt birtokában lévő tulajdont valamiképpen rendeznie kell. A Politikai Bizottság 1988. december 13-i ülése határozott arról, hogy - mielőtt sor kerülne erre a rendezésre - szükséges kialakítani a rendezéssel kapcsolatos elveket és áttekinteni a végrehajtás feladatait. A Grósz-vezetés és az apparátus ösztönös félelme munkálhatott abban, hogy a pártvagyon rendezetlen tulajdoni és kezelési jogát rendezettnek szerették volna tudni. Ezért a pártvezetés 1989 folyamán többször is foglalkozott az MSZMP vagyoni-helyzetének a problémájával.
A Politikai Bizottság 1989. február 28-i ülése foglalkozott először tényszerűen ezekkel a kérdésekkel. Az ülésre kerülő előterjesztés a probléma kapcsán különbséget tett az 1978 előtti és az azt követő időszak között. A cezúrát a Minisztertanács 1977. évi szeptemberi határozata adta, amely szabályozta a pártvagyon tulajdonjogának a rendezését. A PB-előterjesztés azt állította, hogy 1978 és 1980 között a pártvezetés a minisztertanácsi határozatot végrehajtotta, melynek következtében a párt használatában és tulajdonában lévő ingatlanokra egységesen a párt kezelői jogát és a magyar állam tulajdonjogát jegyezték be.
Ezt a helyzetet figyelembe véve a február 28-i PB előterjesztés azt javasolta, hogy azok az ingatlanok, amelyek 1978 előtt kerültek a párt tulajdonába - keletkezésük forrására való tekintet nélkül - most újra az MSZMP tulajdonaként szerepeljenek. Ezek sorában 2306 darab ingatlanról volt szó; 5,1 milliárd forint értékben.
E javaslatnak - amelyhez a pártvezetés a későbbiek során is ragaszkodott - két szépséghibája is volt: egyrészt nem vizsgálták és ezért nem is bizonyították, hogy az 1978 előtt az MSZMP tulajdonában lévő vagyon jogos tulajdona volt-e a pártnak, vagy sem; másrészt a 2306 darab ingatlan könyv-szerinti, 5,1 milliárd forintos értéke, mélyen alatta volt a valóságos értéknek.
Más megoldást javasoltak az 1978 után, állami forrásból épült ingatlanokra, melyeket a párt használt; itt 335 ingatlanról volt szó. A javaslat alternatív volt: vagy a jelenlegi helyzet maradjon változatlan, azaz a kezelői jog az MSZMP-é, a tulajdon jog pedig továbbra is a magyar államé; vagy azokat az ingatlanokat, amelyek a párt számára különösen fontosak - pl. pártszékházak -, azokat váltsák meg, ellentételezésül olyan ingatlanokat ajánljanak fel értük, amelyek 1978 előtt kerültek a párt tulajdonába.[25]
Az MSZMP Politikai Bizottságának a pártvagyonnal kapcsolatos következő ülése 1989. május 2-án volt.[26] Itt került először szóba a történelmi pártok vagyonával kapcsolatos kérdések köre; felmerült, hogy a Szociáldemokrata Párt egykori vagyonához való viszony - tekintettel az 1948-as pártegyesülésre - külön megfontolást igényel.
Itt vetődött fel először az ellenzék várható anyagi igénye; többen túlzónak tartották az ezzel kapcsolatosan addig felvetődött elképzeléseket, és ezeket elutasító álláspontot javasoltak.
Lukács János már ekkor úgy vélekedett, hogy a párt az MSZMP vagyonával kapcsolatban más (ellenzéki) pártokkal ne tárgyaljon, hanem amit vissza akar adni vagyonából, azt az államnak adja vissza, és a Kormány, a tanácsok legyenek a pártok partnerei infrastrukturális igényeik kielégítésében.
Ezen az ülésen mondta el Grósz Károly, hogy az MSZMP bizonyos vállalkozásai után egészen 1989 januárjáig nem fizetett adót, ami egy nagy összeg.
* * *
Közben megkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyaló csoportja 1989. július 5-én memorandumot adott át az I/2-es bizottság számára, amelyben 14 pontban sorolta fel, hogy milyen vagyonelszámolást tart szükségesnek egy párt bejegyzéséhez, ami természetesen az MSZMP-re is vonatkozott. Az Ellenzéki Kerekasztal a memorandumban foglaltak teljesítését a megegyezés előfeltételének tekintette.
Az erről folyó tárgyalások az I/2-es munkabizottságban eredményre vezettek; a párttörvény-tervezet alapelveiben az 1989. július 24-i ülésen a szakértők megegyeztek, amely magában foglalta az MSZMP azon kötelezettségvállalását, hogy vagyonleltárát nyilvánosságra hozza és vagyonával elszámol. Ezt az előzetes megegyezést azonban az MSZMP tárgyaló csoportja az I/2-es munkabizottság július 26-i ülésén váratlanul - ahogy erről az előzőekben már szóltam - nem írta alá.
Az MSZMP pálfordulásának, a már bemutatott stratégia-váltásnak e téma kapcsán a következők voltak az előzményei: az MSZMP PB, majd a Politikai Intéző Bizottság 1989. június 19-én, július 11-én, majd július 24-én ismételten foglalkozott a pártvagyon kérdésével, és főképpen az apparátus-érdekek miatt döntöttek július 24-én a stratégia-váltásról, éppen azon a napon, amikor tárgyaló-csoportjuk az I/2-es munkabizottságban e témában megegyezett az ellenzékkel. Ebben a kérdésben e stratégia-váltásnak az volt a lényege, hogy kimondták: az MSZMP csak a párttagságnak tartozik elszámolni vagyonával és ezért ezekről a kérdésekről az ellenzékkel nem tárgyal.
Budzsáklia Mátyás az I/2-es munkabizottság július 26-i ülésén egy feljegyzést terjesztett elő, amelyben az MSZMP kijelentette:
"(...) az MSZMP vagyonát - négy és fél évtized alatt - törvényesen szerezte, arról számadással csak a tagságának tartozik, arra más pártok, társadalmi szervezetek semmilyen jogcímen nem tarthatnak igényt. Ehhez képest a tárgyalások középszintű bizottságának nincs miről döntenie.
Az MSZMP-nek elhatározott szándéka, hogy vagyoni helyzetét a változó társadalmi-politikai viszonyokhoz, illetőleg saját funkciója változtatásához igazítja, ennek valóra váltásában azonban - a törvényes rendelkezések alapján - önállóan kíván eljárni."[27]
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások 1989. július 27-i középszintű politikai egyeztető ülésén Fejti György az előző napi feljegyzésükben közreadott álláspontot megismételte: "(...) mi felfogásunk szerint az MSZMP jelenlegi vagyoni helyzete és főleg ennek a vagyonnak egy esetleges bármiféle újraelosztása nem tartozik a háromoldalú tárgyalássorozat egyetlen fórumának a napirendjére sem."[28]
Az Ellenzéki Kerekasztal megbízásából Pető Iván még július 26-án válaszolt az MSZMP feljegyzésére. Pető elsősorban nem az MSZMP vagyonelszámolásának az elutasítása oldaláról tiltakozott az előzetes megegyezés aláírásának MSZMP általi elmaradása miatt, hanem az ellenzéki pártok finanszírozásának ebből az új helyzetből fakadó elfogadhatatlan problémái okán; ez az MSZMP álláspont-változás ugyanis - mint Pető előadta - "(...) egyértelműen költségvetési többletfeladattá teszi az újonnan alakult, illetve működésüket újrakezdő pártok működési feltételeinek megteremtését."[29] Holott a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdéséről szóló megállapodásban a felek egyetértettek abban, hogy a többpártrendszer megteremtése nem járhat a társadalom számára többletkiadással.
Teljesen érthető, hogy az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok elsősorban saját finanszírozásuk megoldatlansága miatt bírálták és tartották elfogadhatatlannak az MSZMP vezetésének megváltozott álláspontját. Mindezek magyarázatul szolgálnak ahhoz, hogy az Ellenzéki Kerekasztal miért függesztette fel a részvételét mind az I/2-es munkabizottságban, mind a középszintű politikai egyeztető bizottságnak az ülésén.
Ezek után az MSZMP KB 1989. július 28-án tartott ülésén Fejti György adott tájékoztatót a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások állásáról; e tájékoztató - kivéve a köztársasági elnöki intézménnyel kapcsolatos információt - semmitmondó volt. A pártvagyonnal kapcsolatban - anélkül, hogy a vita részleteit ismertette volna - a PIB július 24-i ülésén elfogadott álláspontot és az Ellenzéki Kerekasztal ezt elutasító véleményét mondta el, meg sem említve, hogy az Ellenzéki Kerekasztal felfüggesztette részvételét az ezzel kapcsolatos tárgyalásokon.
* * *
Visszatérve az ellenzéki pártok finanszírozásának a problémájára, a reformköri mozgalom, benne a Budapesti Reformkör, mindig azon az állásponton volt, hogy az MSZMP vagyonának költségvetési forrásból származó részét meg kell osztani az ellenzéki pártokkal, illetve vissza kell adni a társadalomnak. Az volt a véleményünk, hogy ebből a forrásból az MSZMP-vel egyenlő esélyeket biztosítva kell finanszírozni az ellenzéki pártokat, megteremtve a működésükhöz szükséges infrastruktúrát. Ezt a véleményünket kezdettől fogva többször és nyilvánosan kifejezésre juttattuk, elég ha csak platformunk III/8-as pontjára, a szegedi tanácskozás V. szekciójának vitájára, és az Ellenzéki Kerekasztal levelére szóló válaszunkra utalok.
Elismerve, hogy az MSZMP vagyonával való elszámolás és az ellenzéki pártok működési feltételeinek a biztosítása az egy összetartozó és egymástól elválaszthatatlan problémának a két oldala, én a továbbiakban mégis elsősorban az MSZMP vagyonelszámolásának a kérdésével fogok foglalkozni, mert a reformköri mozgalomnak e téren voltak feladatai.
Ennek az elszámolásnak halaszthatatlan fontosságát állította reflektorfénybe 1989. augusztus végén a Next 2000 Kft. ügye. A Kft. - az 1989. június 23-án kelt alapító okirata szerint - az MSZMP üzletrészét képező 2,9 millió forint törzstőkével alakult meg. A Kft. június 28-án 30 üdülőingatlan és nagy mennyiségű irodai felszerelések értékével összesen 1 milliárd, 162 millió, 370 ezer forintra emelte fel törzstőkéjét, egyúttal mellékelte az MSZMP KB beleegyezését tulajdonának a Kft. számára való átadásáról. A bíróság az ingatlanok vonatkozásában elutasította a bejegyzési kérelmet, hivatkozva a földtörvény módosítására, melynek alapján 1989. július 1-től az MSZMP, mint kezelő, tulajdonjogot nem ruházhatott át.
Az MSZMP Next 2000 Kft. általi vagyonátmentési ügye augusztus 28-án került nyilvánosságra; egyrészt úgy, hogy - az MSZMP vezetése, nem véletlenül a Független Jogász Fórum aznapi nyilatkozatától, lépni kényszerült, ezért - Hován Gábor, a KB osztályvezető helyettese, a Népszabadságnak és a TV-híradónak e napon adott nyilatkozatában elmondta, hogy az MSZMP a Next Kft.-re ruházza üdülőinek - most már csak - kezelői jogát, amely szerinte megfelel mind a jogi lehetőségeknek, mind a piaci és gazdasági érdekeknek. Másrészt úgy került az ügy nyilvánosságra, hogy a Magyar Nemzet augusztus 28-i száma közölte a Független Jogász Fórum Next 2000 Kft.-vel kapcsolatos nyilatkozatát.
A Budapesti Reformkör augusztus 23-i ülésén az MSZMP vagyonelszámolásának a kérdését is megvitatta és megbízta a szervezőbizottságot, hogy szükség esetén e kérdésben is a vitán elhangzottak szellemében nyilatkozzék. Ekkor még nem tudtuk, hogy e nyilatkozatra hamarosan szükség lesz, és hogy Fejti György augusztus 28-i, a reformköri mozgalom képviselőit érintő meghívása is része lesz az MSZMP vezetése sikertelen "elhárító" taktikájának.
A Kör szervezőbizottsága augusztus 27-én, a városligeti Királydombnál tartott SzDSz nagygyűlésen, majd alaposabban a másnapi Magyar Nemzetben megjelenő Független Jogász Fórum nyilatkozatából értesült a tényleges helyzetről és azonnal - még a délutáni, Fejti Györggyel való találkozás előtt - kialakította álláspontját. Ezt az álláspontot egyeztettük a Fejti meghívására érkezett vidéki küldöttekkel, és az ő egyetértésükkel az általunk megfogalmazott, "Nyilatkozat és Felhívás" elnevezésű anyagot a budapesti tanácskozás Előkészítő Bizottsága-ként írtuk alá, mert így a reformköri mozgalom egészének az álláspontját jobban kifejezte. Tettük ezt azért is, mert az volt a szándékunk, hogy ezt az állásfoglalást a budapesti tanácskozás 1-es szekciójában megvitatjuk és az ott elfogadott formáját nyilvánosságra hozzuk; Szántó György e vita során azt is javasolta, hogy válasszunk szakértőket, akiket majd delegálhatunk az MSZMP vagyonának felméréséhez. Ez az állásfoglalás a következőképpen hangzott:
"Nyilatkozat és Felhívás
Az MSZMP reformköri mozgalma korábban nyilvánosságra hozott állásfoglalásai többek között a következőket tartalmazzák:
1. Független és ellenzéki szakértők bevonásával sürgősen el kell készíteni az MSZMP folyó árakkal összhangban lévő vagyonleltárát és azt nyilvánosságra kell hozni.
2. El kell különíteni a párt bevételeinek különböző forrásait. Az állami költségvetésből származó rész társadalmasításáról azonnal tárgyalásokat kell kezdeni. Ebből a forrásból kell megteremteni valamennyi politikai párt és szervezet infrastruktúráját.
3. A Központi Bizottságnak számot kell adni a Kongresszuson a párt vagyoni helyzetéről, és a párt új országos vezetőségének felhatalmazást kell kapnia az említett vagyonjogi kérdések rendezésére.
4. A vagyoni kérdés megnyugtató rendezéséig mindenfajta új jogi megoldást, pénzügyi tranzakciót megengedhetetlennek és pártunk érdekeivel ellentétesnek tartunk.
Fenti, változatlanul érvényes álláspontunk értelmében mélységesen elítéljük a Next 2000 Kft. létrehozását. Megértéssel fogadjuk a Független Jogász Fórum augusztus 28-i Magyar Nemzet-beli nyilatkozatát. Az általuk feltett kérdések közül mindössze egyetlenre tudunk válaszolni: ehhez a tranzakcióhoz az MSZMP tagságának hozzájárulását senki nem kérte.
Mindezek alapján a leghatározottabban felszólítjuk az MSZMP Központi Bizottságát, hogy állítsa le a Next 2000 Kft. létrehozását és vonja felelősségre mindazokat, akik ezzel a lépéssel rontották pártunk hitelét, szavahihetőségét és jövőbeni esélyeit.
Felhívjuk az MSZMP tagjait, hogy csatlakozzanak hozzánk és ilyen értelmű állásfoglalást juttassanak el a Központi Bizottsághoz.
Budapest, 1989. augusztus 28.
az MSZMP reformkörök és reform alapszervezetek
budapesti országos tanácskozásának előkészítő bizottsága"[30]
1989. augusztus 28-án, délután, Fejti Györgynél a reformköri mozgalom kilenc képviselője jelent meg; a Budapesti Reformkörből Molnár Károly, Szabó Zoltán, Szántó György és Vajda János.[31]
Fejti György tájékoztatója nem volt őszinte: kedvezőbb képet igyekezett felvázolni a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások állásáról, mint az valójában volt; a kényes problémákat (az MSZMP vagyonelszámolása, a munkahelyi pártszervezetek-, a munkásőrség kérdései stb.) igyekezett bagatellizálni. A vita alaphangját elsősorban Szabó Zoltán rendkívül kritikus megnyilvánulása adta meg, aki - a Budapesti Reformkör állásfoglalása alapján - mindenekelőtt a Next Kft. ügyét, a pártvagyonnal való elszámolás szükségességét tette szóvá, kimondva, hogy a pártvezetés e kérdésben való magatartása a baloldal, a párt hitelét kérdőjelezi meg.
Szabó Zoltán a Fejtivel való megbeszélésen azt is közölte, hogy a budapesti reformköri tanácskozást megelőző sajtótájékoztatón, illetve magán a tanácskozáson nem fogjuk véka alá rejteni véleményünket, élesen kritizálni fogjuk az MSZMP vezetésének a vagyonelszámolással kapcsolatos elfogadhatatlan álláspontját.
Másnap, augusztus 29-én, a nemzetközi sajtótájékoztatón Szabó Zoltán valóban élesen bírálta a Next Kft. ügyét.[32]
* * *
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások közben ugyan megindultak, de az MSZMP erő-pozícióra támaszkodó magatartása megnehezítette az eredményes megegyezést. A középszintű politikai egyeztető tárgyalások augusztus 28-i ülésén az Ellenzéki Kerekasztal nevében Horváth Balázs tiltakozott a Next Kft. ügye miatt, feltéve a kérdést, hogy mi lesz a sorsa "az MSZMP kezelésében lévő ingatlan vagyontárgyaknak, amelyek a legutóbbi időben varázslatos gyorsasággal eltűntek."[33]
Ezen az ülésen erre Pozsgay Imre először azt válaszolta, "hogy az említett és oly penetránsnak feltűnő cégbejegyzési információ és esemény - ezt megpróbáltam ellenőrizni - legjobb tudomásom szerint még a tárgyalófelek együttes megállapodása előtt történt, tehát a tárgyalásban résztvevők nem voltak résztvevői egy ilyen akciónak, és a párt ezt a részét sem kívánja kivonni az előbb említett társadalmi ellenőrzés alól."[34]
Ez a Pozsgay állítás azonban nem volt igaz! Még ezen az ülésen Pető Iván közölte a Next 2000 Kft. cégbejegyzési dátumát, amelyre Pozsgay Imre - Gál Zoltán által ott közölt információra hivatkozva - helyesbítésre kényszerült. Ez azonban azt is jelentette, hogy a Grósz-Nyers-Fejti-vonal dezavuálta Pozsgay Imrét.
Az MSZMP vezetése egyértelművé és véglegessé kívánta tenni álláspontját és ezért képviselői az I/2-es munkabizottság augusztus 30-i ülésén nyilatkozatot tettek, amelyben határozottan elzárkóztak attól, hogy az MSZMP ne alakítsa át vagyonát kft.-kben elhelyezve; azt is visszautasították, hogy ezt a vagyont az MSZMP hasznothajtóan ne működtesse. A nyilatkozat tartalmazta: "Az MSZMP tárgyalócsoportja az Ellenzéki Kerekasztalnak és a Harmadik oldalnak azt az igényét, hogy az MSZMP vagyona forgatásában tanúsítson önmérsékletet, valamint a vagyona transzformálását állítsa le, nem tudja vállalni."[35]
Ezek után, augusztus 31-én a Beszélő szerkesztőségében a Szabad Demokraták Szövetsége sajtótájékoztatót tartott; a párt ügyvivőinek nevében Demszky Gábor nyilatkozott: ismertette az MSZMP fentebb már előadott törekvéseit és ezért követelte, hogy az MSZMP tegyen nyilatkozatot, amelyben kijelenti, hogy az ingatlanok átruházásáról, a kezelői jog átadásáról és az üdülők szállodai hasznosításáról lemond. A nyilatkozat tartalmazzon egy általános, a helyi pártszervezetekre is kötelező érvényű deklarációt arról, hogy az MSZMP és esetleges utódpártjai a jelenlegi formájában és állagában megőrzik vagyonukat a következő választások eredményének kihirdetéséig. Ha az MSZMP továbbra is kitart a Next 2000 Kft. mellett, akkor az SzDSz felkéri a független országgyűlési képviselők csoportját, hogy az az Országgyűlés következő ülésén tegyen indítványt az MSZMP-vagyon zárolására.[36]
A Népszabadság az SzDSz sajtótájékoztatóján elhangzottakról megkérdezte Hován Gábornak, az MSZMP KB osztályvezető-helyettesének a véleményét. Hován nemcsak a Next 2000 Kft. tevékenysége szervezésének a leállítását utasította el, hanem dicsekedve elmondta, hogy az első ilyen kft. nem Budapesten, hanem Veszprémben jött létre, az ottani pártbizottság kezdeményezésére, és azt is jelezte, hogy ezek szervezése más megyékben is megtörtént, illetve több helyütt folyamatban van. Külön kiemelte, hogy az MSZMP balatonföldvári és tihanyi üdülőit már két éve fizetővendégekkel töltik meg.[37]
Az MSZMP Központi Bizottsága 1989. szeptember 1-i ülésén Pozsgay Imre ismertette a háromoldalú egyeztető tárgyalások tapasztalatait; a pártvagyon kérdésében csak azt mondta, hogy minden párt tartozik vagyoni helyzetéről hiteles tájékoztatót akkor adni, amikor kéri pártként való bejegyzését, továbbá, hogy az MSZMP a háromoldalú tárgyalások keretében nem tartozik senkinek sem elszámolni vagyonával és jövedelmével. Pozsgay a Next 2000 Kft. nevét és az általa kirobbantott ügyet, az Ellenzéki Kerekasztal erre való reagálását a beszámolójában meg sem említette.
Iványi Pál foglalkozott ezzel a problémával. Ennek keretében először tájékoztatást adott arról, hogy az elmúlt 30 év alatt a párttagság 20 milliárd forintot fizetett be tagdíjként, ami a 30 év összes költségvetésének 75%-a volt. Előadta, hogy 1978 óta a párt kb. 2,4 milliárd forint értékben ruházott be, amelyből 2,1 milliárd kimutatható állami támogatás volt; ezért Iványi azt találná méltányosnak, ha a párt 2-2,4 milliárd forint értékben lemondana ingatlanjai egy részének használati jogáról az állam javára abban az esetben, ha ennek fejében olyan jogi garanciákat kapna, hogy a megmaradó, több mint 5 milliárd forint vagyona, tulajdonában maradhatna. A jelenlegi viszonyok ezt a törvényi garanciát nem biztosítják-mondta Iványi.
Nem vagyok költségvetés-szakértő, de tudni szeretném, hogy pl. e párttagdíjakból finanszírozták-e a munkahelyi főállású párttitkárokat és apparátusukat, akik a munkahelyüktől, azaz az üzemektől, vállalatoktól stb. kapták a fizetésüket, továbbá e munkahelyek által biztosított tárgyi feltételek költségeit a párttagdíjakból számukra megtérítették-e? Iványi maga is arról beszélt, hogy a tagdíjak a párt költségvetésének csak a 75%-át fedezték, a maradék 25%, nyilván állami támogatás volt. Ezek után több mint kétséges azt állítani, hogy az 1978 előtti, a párt tulajdonában lévő vagyon, a párttagok tagdíjából származott.
Iványi Pál tájékoztatott a Next 2000 Kft. ügyéről is; elmondta, hogy nem sikerült az MSZMP vagyonának egy részét a kft. tulajdonába adni, de most folyik a párt bizonyos ingatlanai kezelési jogának az átadása, amely "bizonyos védettséget biztosít a nem tulajdonában lévő ingatlanoknak. Ugye a védettség az úgy alakul ki, hogy beviszem egy kft.-be, a kft. elmegy egy másik vegyes vállalkozásba, ne adj' isten még a külföldi tőke is érdekelt benne, és végül el is lehet tüntetni."[38] Iványi mindehhez hozzátette, hogy "nem túlságosan szép az attrakció", de ezzel tudják azt a biztonságot megteremteni, hogy ne tudja senki elvenni az MSZMP-től az ingatlanok használati jogát.
Ez világos beszéd volt! De ezzel Iványi beismerte, hogy az Ellenzéki Kerekasztalnak teljesen igaza volt abban, hogy az MSZMP a Next 2000 Kft.-vel (és a hozzá hasonló többi ilyen akciójával) vagyonátmentést hajt végre és ezzel a többi párttal szemben jogtalan anyagi előnyökhöz jut.
Ezen a KB-ülésen a pártvagyonnal kapcsolatban alig néhányan szóltak csak hozzá. Kovács László - a Bányász Szakszervezet főtitkára - kijelentette, hogy ne akarja "más" megmondani, hogy az ő 38 évi párttagsági-díjával mi történjen.[39] Egyedül Rajki Sándorné volt az, aki kritikus hangot ütött meg, Kovács Lászlóhoz intézve szavait, kijelentette: "itt, sajnos, nem a párt tagságának a pénzéről van csupán szó, ha arról lenne szó, nem lenne gondunk azzal sem, hogy hogyan és hová dugdossuk. Az, ami kevesek kiváltságát szolgálta, és nemcsak a pártban, hanem a Munkásőrségben és még néhány helyen is, erre, ennek a pártnak nem volt szüksége (Érthetetlen közbeszólások)."[40]
A Központi Bizottság ülése - azzal, hogy a párt majd a tagságnak számol el a kongresszuson vagyonával és a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon nem foglalkozik ezzel a kérdéssel - tudomásul vette és jóváhagyta mind Pozsgay Imre, mind Iványi Pál beszámolóját.
Az MSZMP tárgyaló küldöttsége és az Ellenzéki Kerekasztal az MSZMP vagyonának kérdéséről a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében utoljára a középszintű politikai egyeztető tárgyalások szeptember 6-i ülésén foglalkozott. Itt Pető Iván hét pontban foglalta össze az Ellenzéki Kerekasztal kérdéseit és elvárásait az MSZMP-vel kapcsolatban; a második pont tartalmazta: a párttörvény esetében csak akkor lehet kompromisszum, "(...) ha az MSZMP vállalja azt, hogy vagyona teljes mértékben áttekinthető lesz (...)"; továbbá, megegyezésre e témában csak akkor van lehetőség - fogalmazott az ötödik pont -, ha az MSZMP "(...) a kezében, a használatában maradó vagyont nem fogja úgy forgatni, hogy abból jelentős bevételeket szerezzen, mert arra a többi pártszerűen működő szervezetnek nincs lehetősége; másrészt abban is önmérsékletet kérünk, hogy ne transzformálja, tehát ne alakítsa át vagyonát oly módon, hogy azt ne lehessen követni."[41]
Budzsáklia Mátyás válaszolt a Pető Iván által előterjesztett elvárásokra; felolvasta az MSZMP tárgyalódelegációjának a nyilatkozatát, amelyben újra közölték, hogy az MSZMP vagyonával majd a XIV. kongresszuson a tagságnak számol el, és szóban reagált az ötödik pontban megfogalmazottakra: "Az MSZMP ezeket nem tudja elfogadni, azokat visszautasítja, nevezetesen a következőket: azt, hogy a vagyona forgatásában tanúsítson önmérsékletet; a vagyona transzformálását állítsa le (...) Csak egy megjegyzés: miféle vagyon az, amellyel nem boldogulhat az ember?"[42]
Az MSZMP vezetésének a pártvagyonnal kapcsolatos felfogását azért ismertettem részletesen, történeti alakulásában, hogy az olvasó lássa és össze tudja hasonlítani a pártvezetés (beleértve e vezetés reformer képviselőinek, Nyers Rezsőnek és Pozsgay Imrének a) véleményét az Ellenzéki Kerekasztal álláspontjával és kiderüljön, hogy az MSZMP hatalmi helyzetből, az apparátus önző érdekei által vezérelve tárgyalt, amelyet az ellenzéki pártok nem fogadhattak el. Az MSZMP vezetésének ez a magatartása - az ehhez hasonlatos, később bemutatásra kerülő kérdésekben való hasonlóan tarthatatlan álláspontjával együtt - hiteltelenné tette az MSZMP vezetését, jogos félelmet keltett az ellenzékben és ez a helyzet szükségszerűen vezetett el a "négyigenes" népszavazáshoz.
* * *
Ebben a helyzetben kellett a reformköri mozgalomnak a baloldal becsületét, tisztességét a pártvezetés helyett megvédeni. Ennek első lépéseiről, a Fejti Györggyel való találkozásról, a tanácskozás előtti nemzetközi sajtótájékoztatón való Szabó Zoltán szerepléséről, már szóltam. Ehhez még azt kell hozzátennem, hogy Jassó Mihály, amikor a szombat délelőtti plenáris ülésen beszámolt az előző napi KB-ülésről, nem vallotta be, hogy az ülés részletesen foglalkozott a vagyonelszámolás kérdésével, éppen csak megemlítette, hogy a párt majd a kongresszuson ad számot vagyonáról.
Ennek ellenére mi, a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága által elfogadott, a tanácskozás Előkészítő Bizottsága által aláírt Nyilatkozat és Felhívás megnevezésű állásfoglalást a tanácskozás 1-es, a párttal foglalkozó szekciójában szándékoztunk megvitatni, majd a tanácskozás állásfoglalásaként nyilvánosságra hozni. A szekcióban azonban ez a vita nem jött létre, amelynek több oka volt: egyrészt a szekció programja zsúfolt volt, az ülésén mindenekelőtt az újonnan létrehozandó párt szervezeti szabályzatával, működési rendjével foglalkoztak; másrészt a résztvevők egy részénél ellenállás is mutatkozott e kényes téma megvitatásával kapcsolatban.
Ezek után a tanácskozáson megalakult Országos Koordinációs Tanács elé vittük az ügyet, de a Tanács - az 1-es szekcióhoz hasonló okok miatt - szintén nem foglalkozott a kérdéssel; így a budapesti tanácskozás nem foglalt állást a Next 2000 Kft.-vel és az MSZMP ehhez kapcsolódó vagyonátmentésével kapcsolatban.
Ez azonban súlyos hiba volt, amelyben szintén megmutatkozott az Országos Koordinációs Tanács értelmetlen kompromisszumra törekvő magatartása. Az MSZMP vagyonátmentési törekvéseinek országos tanácskozás általi elítélése olyan jelentős tette lett volna a mozgalomnak, amelyet csak a szegedi tanácskozás Ellenzéki Kerekasztalhoz írott levelének jelentőségével lehetett volna összehasonlítani.
Továbbra sem adtuk azonban fel azt az elhatározásunkat, hogy a reformköri mozgalom ítélje el az MSZMP-vezetés pártvagyonnal kapcsolatos magatartását. Ezt végül is az Országos Koordinációs Tanács 1989. szeptember 9-i ülésén sikerült elérnünk, ahol képviselőink (Kerekes György, Monostori Ildikó, Szántó György és Szécsényi Tibor) szorgalmazására a Budapesti Reformkör szervezőbizottsága által megfogalmazott állásfoglalást - kisebb módosításokkal, de a lényegen nem változtatva - a Koordinációs Tanács is elfogadta.[43] Ez a következőképpen hangzott:
"Állásfoglalás a pártvagyonról
Az MSZMP reformköreinek és reform-alapszervezeteinek országos koordinációs tanácsa a párt vagyonával és gazdálkodásával kapcsolatban az alábbiakban foglal állást:
Az MSZMP vagyonának forrása, értéke és a párt gazdálkodásának módja a párttagok túlnyomó többsége számára is ismeretlen, az az ingatlanok és egyéb jelentős eszközök használatában nem részesült, ennek felhalmozása és felhasználása fölött nem gyakorolhatott ellenőrzést.
A vagyon forrásainak aránya tisztázatlan, de nyilvánvaló, hogy jelentős része az MSZMP állampárti működéséből származik. Az állampárti berendezkedés felszámolásával ez a rész köztulajdonnak tekintendő. Semmi sem indokolja, hogy a teljes pártvagyon tulajdonlásának, illetve kezelésének jogát a párt a társadalom kizárásával önmagának fenntartsa.
Elfogulatlan szakértők - köztük a reformkörök képviselőinek - bevonásával el kell készíteni az MSZMP hiteles vagyonleltárát, azt a kongresszus elé kell terjeszteni, majd nyilvánosságra hozni és törvényes keretek között elszámolni vele. Az állami forrásból származó vagyonrész társadalmasításáról az Országgyűlésnek kell döntenie.
A vagyoni kérdés törvényes rendezéséig mindenfajta jogi megoldást, pénzügyi tranzakciót - országos és helyi szinten - megengedhetetlennek és pártunk érdekeivel ellentétesnek tartunk.
Mindezek alapján elítéljük a Next 2000 Kft. létrehozását, amelyhez a párttagság hozzájárulását senki sem kérte. Felszólítjuk a Központi Bizottságot, hogy állítsa le az ezzel kapcsolatos munkálatokat és vonja felelősségre mindazokat, akik ezzel a lépéssel rontották pártunk hitelét, a szavahihetőségét és jövőbeni esélyeit. Különösen fontosnak tartjuk, hogy az Elnökség indítson vizsgálatot a KB gazdálkodással foglalkozó osztályának vezetője és illetékes helyettese, valamint a gazdálkodást felügyelő KB-titkár szerepével kapcsolatban, a vizsgálat lezárásáig felfüggesztve döntési jogaikat."[44]
Azért alkottuk meg ezt az állásfoglalást és szorgalmaztuk, hogy a reformköri mozgalom álláspontjaként tegyük közzé, mert szilárd meggyőződésünk volt, hogy a parlamentáris demokráciába való békés átmenethez csak tiszta kezekkel, erkölcsi tartással igyekezhetünk; a baloldal és a párt hitelét, szavahihetőségét, az ország érdekét önmaga érdekei fölé helyező elkötelezettségét sokkal fontosabb értéknek tartottuk, mint az apparátus önös érdekeit; ezért kényszerültünk az MSZMP egész vezetésével (beleértve Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét is) szembefordulni és e kérdésben az Ellenzéki Kerekasztal álláspontját egyértelműen és határozottan támogatni.
Tudtuk, hogy a pártbürokrácia részéről nagy nyomás nehezedik a Grósz-Nyers-féle vezetésre, mert rádöbbentek, hogy a pártvagyonnal való elszámolás egzisztenciális létükben fenyegeti őket, de az MSZMP jövőjével kapcsolatos politikai ambícióik is a vagyon megtartására sarkallták őket. Ezért az MSZMP vezetése állásfoglalásunkat hallgatással mellőzte; a pártvezetés hatalomhoz való görcsös ragaszkodása, az apparátus önös érdeke védelméből fakadó elvakultsága következtében nem fogták fel, hogy nagyon drága árat kell majd mindezért fizetnünk; nemcsak nekik - akik megérdemelték sorsukat -, hanem még inkább a baloldalnak, amely a mai napig szenvedi a párt volt vezetésének szűklátókörűen önző és buta cselekedeteinek a következményeit, hisz a napjainkig emlegetett utódpártiság elsősorban erre utal bizonyítékként.
Ez az elvakultság még olyan magyarázatokat is elfogadhatóvá akart tenni, mint Pozsgay Imrének a KB szeptember 25-i ülésen előadott érvelése, hogy "(...) ha az ellenzék kitart a pártvagyonnal szembeni álláspontja mellett, mely szerint a pártvagyont társadalmasítani kell, ezzel pontosan azt a fajta tulajdonbizonytalanságot honosítja meg, és a konfiskálás szellemét telepíti bele ebbe a folyamatba, ami ellen úgymond ő küzd kritikailag, egy korábbi korszak magatartásában."[45] Ez Pozsgay Imre szofizmusának egy újabb gyöngyszeme volt!
Mivel a pártvezetés nem volt hajlandó észhez térni, ezért álláspontunkat a későbbiek során újra és újra megismételtük; így pl. Szabó Zoltán, a Budapesti Reformkör szóvivőjeként, a Népszabadságnak adott interjújában a pártvagyonnal kapcsolatban a következőket mondta:
"Ki kell mondanunk, hogy e vagyon zöme a pártállami működésből ered. A tagdíjak sem voltak igazán önkéntes adományok, hiszen bizonyos értelemben kényszer volt párttagnak lenni, a hatalomhoz igazodni. A tagdíjakból azért épülhettek kacsalábon forgó üdülők, vadászházak a vezetőknek, mert az üzemi párttitkárt az állami költségvetésből fizették. A pártvagyont - a politikánk működéséhez szükséges igen szerény infrastruktúrát kivéve - köztulajdonná kellene nyilvánítani. Ezzel megszűnne az oligarchia uralmának egyik legfőbb eszköze is."[46]
* * *
Az MSZMP KB 1989. szeptember 25-én tartott ülésén a résztvevők megkapták a párt vagyoni helyzetéről szóló állásfoglalás-tervezetet azzal a javaslattal, hogy egyetértés esetén ezt a KB majd terjessze a kongresszus elé.[47] Az anyag előterjesztője, Iványi Pál - többek között - megjegyezte, hogy a vagyon eredetét illetően nem tudnak teljes körűen és pontosan elszámolni. Az előterjesztésről részletes vita a KB-ülésen nem volt. Végül a KB állásfoglalásában az Elnökségre bízta, hogy "(...) a kongresszus részére a lehető legteljesebb elszámolás történjen (...) az Elnökség (...) a megkapott dokumentációt dolgozza át a kongresszus számára a jobb értékelhetőség érdekében."[48]
Az MSZMP XIV. kongresszusa végül is nem foglalkozott a párt vagyonelszámolásának a kérdésével; az MSZP I. kongresszusa elfogadta a párt vagyonelszámolási kötelezettségét. Az MSZP Elnöksége 1989. november 23-án - három nappal a "négyigenes" szavazás előtt - döntött arról, hogy az elődpárt jogilag és erkölcsileg kifogásolható vállalkozásait megszünteti, a Next 2000 Kft. működését fel is számolta.[49]
3. A munkahelyi pártszervezetek kérdése
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások egyik sokat vitatott, de megoldatlan kérdése maradt a munkahelyi pártszervezetek ügye. Míg az MSZMP vezetése - az elején tett vargabetűtől eltekintve - nem akart kivonulni a munkahelyekről, főként az üzemekből és a fegyveres testületekből, addig az ellenzéki pártok és a pártok egyenlőségét őszintén valló reformköri mozgalom az MSZMP állampárti jellege megszüntetésének egyik legfontosabb feltételét éppen ebben, a munkahelyekről való kivonulásban látta.
A Budapesti Reformkör - előbb, mint az MSZMP vezetése foglalkozott volna e problémával - már március végén platformjában (III/7. pont) arra az álláspontra helyezkedett, hogy "(...) az MSZMP mondjon le a munkahely életébe és irányításába való, kiváltságokon, hatósági jogkörök bitorlásán, hatásköri listákon alapuló beavatkozásáról. Ezzel párhuzamosan, döntően a tanácsi és országgyűlési választási körzetekhez igazodva építsen ki ütőképes, területi elvet követő szervezetet."
Az MSZMP Politikai Bizottsága először 1989. április 19-i ülésén foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ekkor még az volt a pártvezetés álláspontja, hogy feladja az üzemi szervezési elvet és fokozatosan a területi szervezési elvet valósítja meg, ami ugyanakkor nem jelentette volna azt, hogy a munkahelyekhez nem kapcsolódhattak volna pártalapszervezetek, de ezek a munkaidőn túl és a munkahelyen kívül élhették volna alapszervezeti életüket.[50] Ez az állásfoglalás és a Budapesti Reformkör álláspontja a lényeget illetően ekkor még nem különbözött egymástól.
Ez után az MSZMP KB május 8-án állásfoglalást fogadott el a politikai pártokról szóló törvénytervezettel kapcsolatban, továbbá határozatot hozott a párt káderhatáskörének a megszüntetéséről.
A KB-ülés elé kerülő törvényjavaslat megkerülte azt a kérdést, hogy hol működhetnek a pártok; az első paragrafushoz kapcsolódó Megjegyzés a következőket tartalmazta: "Ugyancsak nem rendelkezik a tervezet a pártok belső szerveződéséről (területi, helyi, intézményi szerveződési elveiről), ugyanis ez a pártok saját szabályzataira tartozó kérdés."[51]
A május 8-i KB-ülésen Fejti György előterjesztésében tárgyalták a politikai pártokról szóló törvényjavaslatot. A javaslatot indokolva előadta, hogy a párttörvény azért ne mondja ki a munkahelyi szerveződés tilalmát (ugyanígy a hadseregre, a rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságra sem), hogy a jogegyenlőség-elve alapján minden párt maga dönthesse el, hogy hogyan és hol szerveződik. Ugyanakkor Fejti azt is javasolta, hogy a politikai munka súlypontját fokozatosan a lakóterületre kell áthelyezni.[52]
Ismerve az induló pártok szerény lehetőségeit és az MSZMP kiterjedt pártszervezeti hálózatát bizonyos cinizmus kellett ahhoz, hogy Fejti itt a jogegyenlőség-elvére hivatkozzék; az is igaz azonban, hogy Fejti figyelmeztette az ülést, hogy e kérdésben a párton belül is, de még inkább az ellenzéki pártok részéről nagyon éles szembenállásra kell számítani, mert az ellenzék "a hatalmi monopóliumról való lemondás próbakövének tartja azt, hogy e tekintetben az MSZMP milyen gyakorlatot követ."[53] Fejti György előterjesztését a KB-ülés egy tartózkodással elfogadta.
Ugyanezen az ülésen az MSZMP káderhatásköre megszüntetéséről szóló javaslatot - amely szorosan kapcsolódott az előbbiekben mondott hatalmi monopóliumhoz - Grósz Károly terjesztette elő. A javaslat azt tartalmazta, hogy az MSZMP káderhatásköre gyakorlásának jogszabályokkal biztosított érvényesítése a megváltozó feltételek közepette nem indokolt; a jövőben nem közhatalmi, hanem politikai eszközökkel kell befolyásolni a hatalomgyakorlás szempontjából fontos vezetői funkciók betöltését. Grósz Károly előterjesztését a KB-ülés egyhangúlag elfogadta.
Ennek az állásfoglalásnak a politikai jelentősége rendkívül nagy volt, azt is mondhatnám, hogy a párt Központi Bizottsága ezzel a határozatával deklarálta, hogy az MSZMP lemondott az Alkotmány által biztosított társadalmi vezető szerepéről, amelynek kimondása teremtett politikai-jogi lehetőséget az állampárt és a pártállam gyakorlati felszámolásához. Ez azonban csak lehetőség volt, amelynek tényleges megvalósítása még szívós politikai küzdelmeket tartogatva váratott magára. E lehetőség valóra váltásának egyik fontos eleme volt az MSZMP munkahelyekről való kivonulásának a kikényszerítése is.
* * *
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében az I/2-es munkabizottság - a párttörvény részeként - foglalkozott a pártok munkahelyi jelenlétének a kérdésével. Az 1989. július 10-i, majd a július 17-i ülések vitái során a szakértők a következő normaszövegben állapodtak meg: "A párt munkahelyen (szolgálati helyen, tanintézetben) szervezetet nem hozhat létre és nem működtethet."[54]
Igaz, hogy az MSZMP kívánságára ehhez - a fentieknek részben ellentmondó - magyarázatot fűztek, amely egyrészt tilosnak mondja, hogy a pártok a munkahelyen bármilyen tevékenységet kifejtsenek, de másrészt az nem tilos, hogy az azonos munkahelyen dolgozók a munkaidőn kívül és a munkahelyen egy szervezetbe tömörüljenek. A normaszöveghez fűzött nem egyértelmű magyarázat lehetővé tette a különböző értelmezéseket.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások középszintű politikai egyeztető bizottságának július 27-i ülését előkészítő július 25-i megbeszélés jegyzőkönyve - felsorolva, hogy milyen napirendi pontokban állapodtak meg - a következőket is tartalmazza: "- A pártok munkahelyi szerveződésének a kérdése, a munkahelyen történő szerveződés és működés megszüntetésének lehetséges határideje."[55]
Ilyen előzmények után az Ellenzéki Kerekasztal 1989. július 27-i ülésének vitája - amely megelőzte a politikai egyeztető bizottságnak aznapi ülését - azt mutatta, hogy az ellenzéki pártok úgy vélekedtek, hogy az MSZMP szakértőivel abban állapodtak meg, hogy "(...) kivonulnak, azt elfogadták, tehát hogy munkahelyen párt nem szervezkedhet, nem folytathat tevékenységet, de az időpontról nem volt felhatalmazásuk."[56] Az Ellenzéki Kerekasztal képviselői ezzel a meggyőződéssel ültek le a középszintű politikai egyeztető bizottság aznapi ülésére. Ezen Pető Iván előadta, hogy az a kérdés maradt nyitva, hogy a meglévő szervezetek mikor vonuljanak ki a munkahelyekről?[57]
Az előzőekben már bemutattam, hogy az MSZMP július 24-én megváltoztatta tárgyalási stratégiáját; ennek következményei jelentkeztek a pártok munkahelyi működésével kapcsolatos álláspontjukban is. Fejti György ezen a július 27-i, középszintű tárgyaláson Pető Ivánnak válaszolva - a káderhatáskör megszüntetésére hivatkozva - azt mondta, hogy miután "alapvetően megváltozik a munkahelyeken működő MSZMP-szervezetek szerepfelfogása, (...) (ezért) ellene van annak, hogy az egyesülés jogát hivatás vagy foglalkozás alapján a törvény korlátozza."[58] Fejti álláspontjuk ismertetésében az MSZMP KB május 8-i határozatához tért vissza, amely ellene volt a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésének; ahhoz képest legfeljebb annyi elmozdulás történt, hogy Fejti kijelentette: "a közhivataloknak egy később közösen definiált körében hajlandók vagyunk mérlegelni azt, hogy meghatározott idő elteltével szervezeteink ezekben az intézményekben ne legyenek jelen."[59]
Az Ellenzéki Kerekasztal részéről a Fejti által elmondottakra előbb Pető Iván, majd Szabad György válaszolt. Pető Iván megállapította, hogy az MSZMP álláspontjában jelentős visszalépés történt az I/2-es munkabizottságban közösen elfogadott megegyezéshez képest, ahol az MSZMP méltányolta az Ellenzéki Kerekasztalnak azt az érvelését, hogy választások esetén nem jöhet létre az egyenlő esélyeket biztosító igazságos helyzet, ha egyik politikai szervezetnek vannak munkahelyi szerveződései, a többieknek pedig nincsenek.
Fejti György erre azt válaszolta, hogy kétségtelen, bizonyos "aszimmetriák" vannak, melyeket azonban el kell fogadni; ezt kiegészítette azzal, hogy az MSZMP-nek nincs kifogása az ellen, ha az Ellenzéki Kerekasztalhoz tartozó pártok munkahelyi szervezeteket hoznak létre.
Szabad György ezen "aszimmetriáknak" nevezett helyzet lebontására, az esélyegyenlőség lehetséges megteremtésének a fontosságára hívta fel a figyelmet.
Miután mind Pető Iván, mind Szabad György szavai Fejtinél süket fülekre találtak, Pető Iván a létrejött patthelyzet miatt azt mondta, hogy addig, amíg a párttörvény vitatott kérdéseiben - így a munkahelyi pártszervezetek ügyében - előrelépés nem történik "az I/2-es munkabizottság tevékenységére nincs lehetőség."[60]
Ezek után majd egy hónap szünet következett, majd a munkabizottság augusztus 21-én ugyan felújította tevékenységét, de az MSZMP tárgyalódelegációja augusztus 28-ig a munkahelyi pártszervezetek ügyében nem állt elő új javaslattal. Alapvető változás augusztus 28-án történt, amikor Pozsgay Imre a középszintű politikai egyeztető tárgyalások ülésén a következőket jelentette be: "Tisztelt tárgyalófelek! Kompromisszumos javaslatot szeretnék előterjeszteni. Elfogadjuk az Ellenzéki Kerekasztal és a Harmadik Oldal által előterjesztett elvet, mely szerint munkahelyeken, tanintézetekben, szolgálati helyen pártszervezetek nem működhetnek. Ezen helyek dolgozói azonban munkahelyükön, szolgálati helyükön kívül (...) szerveződéseket, szervezeteket létrehozhatnak lakóhelyen, az erre alkalmas állampolgári, gyülekezési helyeken.
A kivitelezéshez azonban az MSZMP határidőket kíván kérni. (...) Ezért javaslatunk a következő: Alkotmánybíróságon, bíróságokon a törvény életbeléptének pillanatában meg kell valósítani ezt a határozatot; az államigazgatás rendszerében ez év december 31-ig; egyéb munkahelyeken - a fegyveres erők és testületek kivételével - 1990. július 1-jéig; a hadseregben, tehát a fegyveres erőknél és testületeknél pedig 1990. december 31-éig. Kérjük méltányolni ezeket a határidőket és elsősorban tekintettel lenni az elvben való egyetértésünkre."[61]
A Grósz-Nyers-vonal erre a Pozsgay javaslatra elutasítóan reagált; Nyers Rezső a Budapesti Pártbizottság küldöttklubjában augusztus 29-én - a sajtó tudósítása szerint - e kérdésről a következőképpen nyilatkozott: "Nyers Rezső aláhúzta, hogy a munkahelyekről való általános kivonulás bejelentésére Pozsgay Imrének nem volt felhatalmazása sem az elnökségtől, sem a PIB-től; erről nem hoztak érvényes pártdöntést, mert a Központi Bizottság hatáskörébe tartozik. Nyers Rezső személy szerint nem fogja ajánlani a KB-nak azt a döntést, hogy az MSZMP vonuljon ki a munkahelyekről, de nyilvánvalóan más álláspont is lesz a testületben."[62]
Ezt követően Pozsgay Imre a Népszabadság és a Magyar Nemzet augusztus 30-i számában adott interjújában ugyan megismételte a középszintű politikai egyeztető tárgyaláson előadott augusztus 28-i javaslatát, de ugyanakkor azt is elmondta, hogy tekintettel a javaslata által kiváltott nagy visszhangra, a végső döntést az MSZMP Központi Bizottsága fogja meghozni. Ennek bejelentésére kényszerült Pozsgay a középszintű politikai egyeztető tárgyalások augusztus 30-i ülésén is, kijelentve, hogy az MSZMP soraiban kirobbant vita miatt az MSZMP tárgyalóküldöttsége álláspontja megerősítéséért a Központi Bizottsághoz folyamodott, ezért kérte az ülést, hogy a munkahelyi pártszerveződés kérdésére majd a jövő heti tárgyaláson térjenek vissza.
Ezt követően az Ellenzéki Kerekasztal nyilatkozatot adott ki, amelyben előadták, hogy nem kívánnak beavatkozni az MSZMP-ben folyó vitába, de hangsúlyozták: "Szükségesnek tartjuk azonban kijelenteni, hogy az MSZMP alapszervezeteinek kivonása a munkahelyekről olyan közérdekű követelés, amelyet az EKA a magyar társadalom túlnyomó többsége egyértelmű kívánságának ismeretében támasztott. (...) az EKA nem maradhat közömbös a munkahelyek depolitizálásának kérdésében kialakulóban lévő megegyezést veszélyeztető kezdeményezésekkel szemben, annál kevésbé, mert bennük a demokratikus átmenet egészét veszélyeztető kísérletet lát."[63]
Szeptember 1-jén ült össze az MSZMP Központi Bizottsága; az ülés egyik előadója Pozsgay Imre volt, aki a háromoldalú tárgyalások állásáról tartott beszámolót. Az ülésen Pozsgay nagyon nehéz helyzetben volt; augusztus 28-i javaslatával az állampártiság egyik tartóoszlopát akarta megsemmisíteni, az MSZMP és az ellenzéki pártok választásokon való esélyegyenlőségét akarta egyengetni. E javaslatokkal nagymértékben növelte volna az MSZMP vezetésének hitelét a békés átmenet elfogadásának őszinteségét illetően. De már az ülés előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a párt munkahelyről való kivonulásának javaslata a pártbürokráciát elemi érdekeiben sértette meg, ezért Pozsgay attól tarthatott, hogy az augusztus 28-i "kivonulási" javaslatáért felelősségre vonhatják, mert rosszul kalkulált, amelyben személyes tekintélyének túlértékelése is szerepet játszott. Holott Pozsgay Imre most - a párt köztársasági elnökjelöltjeként - nagyon meg akart felelni a KB elvárásainak; az ülésen ezt Pozsgay nyomatékosan kifejezésre is juttatta, hangsúlyozta: június óta semmiféle nyilatkozata nem jelent meg, amely a párt Elnökségében vitát váltott volna ki, kivéve ezt a munkahelyi kivonulási javaslatát, "(...) amely inkább üzemi baleset, semmint valami politikai játék szándéka".[64]
Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy beszámolójában Pozsgay többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon bármiféle megállapodás csak a KB előzetes jóváhagyásával születhet meg. Továbbá az a füllentése is, amikor az augusztus 28-i javaslatával kapcsolatban beszámolójában azt állította, hogy ő már akkor is azt mondta, "hogy ebben a kérdésben kérni fogjuk a Központi Bizottság felhatalmazását."[65] Ez az állítása azonban nem volt igaz!
Pozsgay augusztus 28-án előterjesztett javaslatát az előzőekben hosszan idéztem, de akkor egy szóval sem említette, hogy e javaslatot jóváhagyásra még a KB elé kell vinnie; ezt a megszorítást csak a középszintű politikai egyeztető bizottság augusztus 30-i ülésén, illetve e napon adott interjújában tette meg azok után, hogy augusztus 29-én Nyers Rezső a Budapesti Pártbizottság küldöttklubjában dezavuálta Pozsgay Imrét.
Pozsgay azt gondolta, hogy e kis füllentésével és a KB nyomatékos megnyugtatásával majd napirendre lehet térni "üzemi balesetével" kapcsolatban. Ez azonban nem így történt. Osztafi Béla ugyanis a Pozsgay beszámoló után tette fel azt a kérdést, hogy ezek után nem érti, "hogy akkor miért jelenhetett meg az újságban dátum szerint, hogy honnan, mikor és kiknek kell kivonulni."[66]
Erre a kérdésre Pozsgay a következőket válaszolta: "(...) amit tegnap a Politikai Intéző Bizottság ülésén is mondtam[67], mondom a Központi Bizottság ülésén is, hogy világos legyen: a tárgyaló küldöttség aláveti magát a Központi Bizottság döntésének. Ez a dolga különben, és ezért hoztuk ide döntésre az ügyet, és ezzel azt is kimondom, amit Osztafi elvtárs kérdésére kell mondanom: valóban úgy történt, hogy nem volt megállapodás. Az más kérdés, hogy mivel a sajtó nyilvánossága előtt zajlanak a tárgyalások, az néha a sajtó interpretációján és egyéb dolgain múlik, hogy pl. két fontos mozzanat nem jelent meg egyetlen tudósításban sem, az, hogy ez alkutárgyként került szóba, mivel egy tárgyaláson ilyenek is vannak, és az MSZMP küldöttségének vezetője így ajánlotta fel, nem lezárásként.
A másik: nincs megállapodás, mert ehhez jóváhagyás kell; (...)."[68]
Az Osztafi Béla kérdésére adott Pozsgay válasz sem fedte a valóságot, ő ugyanis a kivonulásért nem kért cserébe semmit, hacsak a kivonulás ütemtervét - egy kis túlzással - nem nevezzük ellentételezésnek.
A KB-ülésen a hozzászólók döntő többsége (Nagy Imre és Rajki Sándorné kivételével) határozottan elutasította a párt munkahelyekről való kivonulását és a szavazáson is mindössze 14-en szavaztak a kivonulás mellett.
Pozsgay Imre később elismerte, hogy augusztus 28-i javaslatában felhatalmazás nélkül fogadta el az Ellenzéki Kerekasztal álláspontját a párt munkahelyi szervezeteinek megszüntetésével kapcsolatban.[69]
* * *
Ebben a helyzetben foglalkozott a reformköri mozgalom budapesti tanácskozása a pártszervezetek munkahelyi működésének kérdésével, és a küldöttek szavazással a következő állásfoglalást hozták:
"Nyilatkozat a pártszervezetek munkahelyi működéséről
A/ Többségi vélemény
A reformkörök és reform-alapszervezetek országos tanácskozása nem tartja elfogadhatónak, hogy a politikai pártok szervezetszerű működést fejtsenek ki a munkahelyeken, és ezzel terméketlen politikai csatározások színterévé tegyék azokat.
Az országgyűlési és tanácsi választások lakóterületi kötődése miatt pártunk érdekeivel is ellentétesnek és szűklátókörűnek tartjuk a Központi Bizottság ezzel kapcsolatos döntését.
Javasoljuk, hogy a kongresszus fontolja meg újra e kérdéseket, és vizsgálja felül a Központi Bizottság határozatát.
B/ Kisebbségi vélemény
A reformkörök és reform-alapszervezetek országos tanácskozása nem ért egyet a politikai pártok üzemi tevékenységét támogató nézetekkel. Véleményünk szerint a képviseleti demokrácia elvei alapján az állampolgári politikai akarat érvényesítésének elsődleges tere a lakóterületi pártszerveződés. Az üzemek, intézmények kollektívái természetesen rendelkeznek a politikai szerveződés szabadságával, de nem működhetnek munkaidőben és nem vehetnek részt a gazdasági, intézményi döntéshozatalban.
Az MSZMP megújítása igényli, hogy pártunk tevékenységének súlypontját a lakóterületre helyezzük. Nem működhetnek pártszervek az államigazgatás, a jogszolgáltatás és a fegyveres testületek szolgálati helyein. A meglevő szervezeteket a legközelebbi választásokig fel kell számolni."[70]
A reformköri mozgalom többsége ugyan elutasította a pártok munkahelyi jelenlétét, de ennek indoklása nem a lényegeget ragadta meg; vonatkozott ez méginkább a kisebbségi álláspontra, amely a munkaidőn kívül elfogadta a munkahelyek bizonyos részében lévő pártszervezeteket, ha nem avatkoznak be a döntéshozatalba.
Ezzel szemben Szabó Zoltán, a Budapesti Reformkör szóvivőjeként éppen a dolog lényegét mondta ki, hogy miért nem fogadjuk el a munkahelyi pártszervezeteket:
"Az uralom másik eszköze: a párt munkahelyi jelenléte, összefonódása az állammal és a gazdasági vezetéssel. Közvetve vagy közvetlenül, de a függelmi viszonyok révén az állami vagy gazdasági vezető a pártot, a pártvezető az államot, a gazdaságot "keresztben" birtokolja. Ezért, és nem a tagság jelenléte miatt kell szervezetten, kellő időt hagyva kivonulnunk a munkahelyekről. A párt a szakszervezeten, a munkástanácsokon keresztül érvényesítheti befolyását a munkahelyeken, de a választási küzdelmek a lakóterületen dőlnek el."[71] A Szabó Zoltán által elmondottak azért voltak fontosak, mert az MSZMP vezetése hiába állította, hogy miután megszüntette a párt káderhatáskörét, nem fog beleavatkozni a munkahelyek életébe, hisz a munkahelyek vezetői e megszüntetett káderhatáskör alapján voltak kinevezve; jelentős többségük a kommunista nómenklatúrához tartozott, személyi-baráti szálak kapcsolták a munkahelyi pártvezetéshez, így egy pártállásfoglalással nem lehetett e kapcsolatokat, az ebből következő összefonódásokat, előnyöket az egyik napról a másikra megszüntetni. Az állampártiság és a pártállamiság "kézzelfogható" megtestesülése volt a munkahelyi pártszervezet, egy olyan monopólium, amely napi gyakorlatában a legkülönbözőbb módon szolgálta az MSZMP külön érdekeit. Ezeken az előnyökön kívül azzal a társadalompszichológiai hatással is számolni kellett, hogy a munkásemberek az MSZMP befolyásának alakulását azon is mérték, hogy a párt ott van-e az üzemben, vagy nincs ott?!
Szabó nyilatkozata is nyilvánvalóvá tette azon meggyőződésünket, hogy a munkahelyről való kivonulás az egyik fontos lépése a pártállam és az állampárt detronizálása folyamatának; az Ellenzéki Kerekasztal is ilyen megfontolásból utasította el a munkahelyi pártszervezetek létét. A Budapesti Reformkör álláspontja e lényegi belátásból esett egybe az ellenzéki pártok véleményével; így a pártvezetéssel szemben a reformköri mozgalom képviselte azt a felfogást, amely bizonyította a baloldal békés átmenetet elfogadó, tettekben is megnyilvánuló szavahihetőségét. A reformköri mozgalomban lévő különböző vélemények e kérdés kapcsán is mutatták azonban a mozgalom megosztottságát.
A Grósz-Nyers-vonal a budapesti tanácskozás nyilatkozatára sem változtatta meg e kérdésben álláspontját; sőt Nyers Rezső - reagálva Németh Miklós tanácskozásunkon hangot adott pártvezetéssel szembeni ellenvéleményére - a KB 1989. szeptember 12-13-i ülésén újra megerősítette a KB azon állásfoglalását, hogy az MSZMP nem hajlandó a munkahelyekről kivonulni és Némethnek azt válaszolta: ha "a kormány párttag képviselői azt fogják mondani, hogy ők más döntésre jutottak ebben a kérdésben, de akkor ez a kormány és a pártvezetés közti szakadásnak a demonstrálása lesz."[72]
A pártvezetés magatartása a kongresszuson sem változott meg; Nyers Rezső javaslatára a többség elutasította a pártok üzemen belüli működésének tilalmát. A Reformszövetség ebben a kérdésben sem tudta érvényre juttatni a reformköri mozgalom többségének az álláspontját; ezzel is bizonyította, hogy a kompromisszumok keresése során nem találta meg azt a mértéket, amely a mozgalom legfontosabb célkitűzéseit megvalósította volna, igazolva autonómiájának megőrzését.
A magyar történelmi helyzet bonyolult-összetettségét mutatta, hogy az Országgyűlés a kongresszus után néhány nappal törvényben tiltotta meg a munkahelyeken a pártok szervezését és működését.
4. Vita a hadsereg szerepéről és a munkásőrség megszüntetéséről
A békés átmenet feltételeinek megteremtésében fontos szerepük volt az erőszak-szervezeteknek, annak, hogy elfogadják-e ezt az átmenetet, vagy esetleg az átmenetet elutasító erők eszközévé válnak. A könyv harmadik részében foglalkoztam azzal, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások megkezdéséig milyen ellentmondások és jogos félelmek voltak ezen a téren; Grósz Károly és Kárpáti Ferenc nem egy kijelentése mind a reformerők, mind az ellenzék számára komoly aggodalomra adott okot.
Meglepő, hogy az ellenzék soraiban is voltak olyan vélemények, amelyek tagadták azt, hogy az országban veszély fenyegetheti az átmenetet a parlamentáris demokráciába, hogy az erőszak-szervezetek esetleg szerepet játszhatnak egy visszarendeződési folyamatban. A Népszabadság 1989. szeptember 8-i számában megjelent "Kiéleződött a küzdelem a hatalomért" körkérdésre Szabó Miklós (SzDSz) eléggé sajátos álláspontot adott elő. Kifejtette, hogy "rendkívül veszélyesnek tartjuk, amikor az MSZMP és más alternatív szervezetek minduntalan a békés átmenetet hangsúlyozzák. Ez ugyanis nem egyéb, mint a túlzott stabilizáció igénye. Szerintünk ugyanis megrázkódtatások nélkül nem lehet lényeges változtatásokat elérni." Szabó várható sztrájkokról, tüntetésekről beszél, amelyek Nyugaton is mindennaposak és szerinte a "magyar erőszakszervezetek elég erősek ahhoz, hogy elfojtsák őket. (...) A Nyugat attól óv, nehogy polgárháborús helyzet jöjjön létre Magyarországon. Ennek viszont a szabaddemokraták szerint nincs semmi realitása."[73]
A Budapesti Reformkör, amikor kiállt a békés átmenet megteremtésének a szükségessége érdekében, akkor természetesen azért állt ki, "nehogy polgárháborús helyzet jöjjön létre" az országban, mert nem voltunk Szabó Miklóshoz hasonlóan arról meggyőződve, hogy Magyarországon ennek nincs "semmi realitása".
1989 őszén is voltak olyan megnyilatkozások - ha ezek nyíltan nem is fenyegetőztek a polgárháborúval -, amelyek a békés átmenet, a rendszerváltás híveit elgondolkodtathatták.
Szűrös Mátyás, a Népszabadságnak adott 1989. szeptember 1-i nyilatkozatában, melynek "A visszarendeződés szele megcsapott bennünket" főcímet adta a riporter, a következőket mondta:
"Az elmúlt napok eseményei során a visszarendeződés szellője megcsapott bennünket: ez tapasztalható volt a budapesti küldöttklubban, ahol érzékenyen reagáltak Pozsgay Imrének, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetésével kapcsolatos kijelentésére, és érzékelhető volt az Országgyűlés kommunista frakciójának ülésén."[74]
Továbbá, közvetve ide tartozónak vélem Nyers Rezső által mondottakat a Corriera della Sera-nak adott, 1989. szeptember 11-i nyilatkozatában:
"Vannak határok, amelyek nem léphetők át. Ilyen a kétoldalú kapcsolatok és a barátság fenntartása a Szovjetunióval, a megújított szocialista értékekhez való ragaszkodás, és ilyen a szövetségi rendszerhez való tartozás."[75]
Úgy gondolom, hogy az eddig elmondottak sem támasztják alá Szabó Miklós állítását; annál kevésbé, mert meggyőződésem, hogy ezek a kijelentések csak a jéghegy csúcsát jelentették és további kutatást igényel, hogy a rendpárti erők hogyan szervezkedtek a történelmi folyamatok visszafordítása érdekében. Az alábbiakban a hadsereggel és a munkásőrséggel kapcsolatos vitákat veszem szemügyre, megvizsgálva, hogy ezek a szervezetek mennyire támogatták a demokratikus jogállamba való békés átmenetet.
a. Viták a hadsereg szerepéről
A harmadik részben már beszéltem arról, hogy 1989 tavaszán mind a pártvezetés, mind a katonai vezetés nehezen tudott alkalmazkodni a változóban lévő társadalmi-politikai helyzethez; csak fokozatosan vették tudomásul, hogy a hadsereg feladata nem a szocialista rendszer védelmezése. Ezért jelentős előrelépés volt az MSZMP KB 1989. szeptember 12-13-i ülésére készült hadsereggel kapcsolatos Javaslat[76], amely határozottan azt az álláspontot képviselte, hogy "A nemzet egyértelmű érdeke az, hogy a fegyveres erők és testületek ne válhassanak a pártharcok színterévé."
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében végül is a hadsereggel kapcsolatban olyan kompromisszum született, hogy a hadsereget kivonják a pártok politikai harcaiból, de - bizonyos megszorításokkal - lehetővé tették, hogy a honvédség kötelékében lévők különböző pártoknak tagjai lehessenek és a hadseregen kívül e pártokban tevékenykedhessenek.
E kompromisszum elfogadásához nem könnyen jutott el a Grósz-Fejti-Kárpáti irányította politikai-katonapolitikai vezetés; még nehezebben fogadták el ezt a megegyezést a hadseregben lévő pártvezetők. E megegyezés kikényszerítésében, a hadseregben való elfogadtatásában jelentős szerepe volt a reformköri mozgalomnak, a hadseregben létrejött reformköröknek. Ennek igazolására néhány jellemző eseményt kívánok bemutatni.
A Zrinyi Miklós Katonai Akadémián 1989. július 24-én került sor a kongresszust megelőző pártértekezlet megtartására, amelyen Kiss Sándor alezredes, az alakuló reformkörök egyik szervezője egy nyilatkozatot terjesztett elő. E nyilatkozatban nem volt semmi égrengető, aláírói a kongresszustól azt várták, hogy az "(...) a különböző irányzatok közötti konszenzus eredményeként, a reformkommunista koncepcióra épülve a párt és politikájának határozott megújítását, egy új politikai irányvonal és program kidolgozását eredményezi."[77]
A pártértekezlet ezt a nyilatkozatot nem fogadta el, 132-en szavaztak ellene, 2 fő tartózkodott és 2-en igennel szavaztak rá.
Kiss Sándor - minden bizonnyal a kudarc által is motiválva - a Népszabadság 1989. augusztus 29-i számában "Egy katonai küldöttértekezlet anatómiája" címen írta meg a történtekről a véleményét. E beszámolóban sem volt semmi földrengető; egy csomó kritikai észrevétel volt - melyeket minden bizonnyal lehetett vitatni, de -, amelyek megtételéhez Kiss Sándornak joga volt.
Nem így gondolkodott erről Dr. Pordán János vezérőrnagy, az Akadémia pártbizottságának titkára, és reagálva az írásra kijelentette, hogy Kiss Sándor "híján van az igazmondásnak" és feltette a kérdést: "Vajon helyesen cselekedett-e Kiss elvtárs, ha a tényeket makacsul figyelmen kívül hagyva, a fenti módon igyekezett bizonyítani reformelkötelezettségét? Átgondolta-e, hogy kinek használ és kinek árt ezzel? Ha csak ennyi maradt meg a több hónapos reformköri összejövetelekből, akkor mi értelme volt az eltöltött időnek?"[78]
A nagy igazmondónak, a tények védelmezőjének, Dr. Pordán Jánosnak a szavahihetőségét kérdőjelezi meg az a nem mindennapi tette, hogy a vezetése alatt álló pártbizottság az Akadémiai Fórum ugyanezen számában jelentette meg "A küldöttértekezlet állásfoglalása" c. anyagot úgy, hogy ezt az okmányt a küldöttértekezleten nem ismertették, azt nem vitatták meg és nem is szavaztak róla.[79]
Ez az Állásfoglalás 5. pontjában a következőket mondja: "Küldöttértekezletünk arra a nézetre helyezkedik, hogy ragaszkodni kell a párttagság szervezett jelenlétéhez a fegyveres erőkben. Ezt egy előre jól látható átmeneti időszak politikai nevelési szükségletei eleve indokolják."[80] Ez az idézet mind nyelvileg, mind tartalmilag jellemzi készítői politikai törekvéseit és szellemi színvonalát.
Kiss Sándor reformkörös mivoltának pordáni minősítése nem volt egyedülálló a hadseregben, különösen azok után, hogy a budapesti reformköri tanácskozáson a honvédségi küldöttek állást foglaltak a pártok nélküli hadsereg mellett. Ez az állásfoglalás a következőket tartalmazta:
"Állásfoglalás a pártok nélküli honvédségről
Az MSZMP reformkörei és reform-alapszervezetei országos tanácskozásának honvédségi küldöttei, készülve szeptember 10-i tanácskozásukra, a fegyveres erők jövőjét pártok nélkül képzelik el. Ugyanakkor elengedhetetlennek tartják, hogy az MSZMP néphadseregi alapszervezetei tevékenységének a lakóterületekre történő áthelyezésére az országgyűlési választásokig kerüljön sor."[81]
Annak ellenére, hogy a hadseregbeli reformkörök szeptember 10-i tanácskozását már egy hónappal előbb bejelentették[82], az MSZMP néphadseregi bizottságának szeptember 4-i ülésén tagadták a hadseregbeli reformkörök létét is.[83] Ezek a körök azonban léteztek és a tanácskozást is megtartották, amelyen 149 mandátummal rendelkező küldött és 100 érdeklődő jelent meg. A sajtó beszámolója szerint a tanácskozáson: "Egyes küldöttek hangoztatták: a diktatúrából a parlamenti demokráciába való békés átmenet népünk alapvető érdeke. Ezért visszautasítanak minden olyan törekvést, amely politikai kérdésekben a döntést fegyveres erő alkalmazásával kívánja kierőszakolni. A hadsereg egész tevékenységét, működését a társadalom nyilvánossága és ellenőrzése alá kell helyezni."[84]
Ez a tanácskozás elfogadta a "Levél a Magyar Néphadsereg párttagságához" c. dokumentumot[85], amelyben kinyilvánították, hogy csatlakoznak az országos reformköri mozgalomhoz, mert aktivizálni akarják a honvédség reformerőit a kongresszusra. Kimondták, hogy olyan honvédséget akarnak, "amelynek tevékenységét alkotmányos garanciák határozzák meg; amely mentes a politikai szervezetektől és a pártharcoktól."[86]
A reformerők aktivizálása a honvédségben azért is fontos volt, mert - ahogy Kiss Sándor a tanácskozás szóvivője a Magyar Hírlap tudósítójának elmondta - "a hadsereg állami és pártvezetése nem törekedett a fegyveres erők gyökeres megváltoztatására, csak részintézkedéseket hozott."[87]
A honvédségi reformkörök tanácskozásán elhangzó állásfoglalások politikai szerepe rendkívül fontos volt; elgondolkodtatta mind a pártban, mind a hadseregben azon konzervatív erők képviselőit, akik - azon kétségbeesésükben, hogy kikerülnek a hatalomból - azt a lehetőséget is számításba vették, hogy erőszakkal, polgárháborús helyzet kiprovokálásával tartsák meg hatalmukat. Ilyen körülmények között különösen bátor tettnek kell minősíteni a honvédségi reformkörök megalakulását és tevékenységét, amellyel jelentősen hozzájárultak a békés átmenet feltételeinek a megteremtéséhez.
b. Viták a munkásőrség megszüntetéséről
A munkásőrség megszüntetésével kapcsolatos viták jobb megértése érdekében röviden szólni kell a munkásőrség születéséről. A munkásőrséget a párt "hadseregeként" az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. február 12-i, a Munkásőrség felállításáról szóló határozata alapján a szocialista forradalom vívmányainak a védelmére hozták létre, a 3075/1957. (II. 18.) számú titkos kormányhatározattal. Ez a határozat rögzítette, hogy a munkásőrség felett a párt operatív irányítást gyakorol, azaz a munkásőrség az illetékes területi pártszervezet határozata alapján köteles tevékenykedni, parancsokat végrehajtani. A munkásőrségnek ezt a közvetlen pártirányítását a 49/1978. (X. 19.) sz. kormányrendelet sem módosította.
Az MSZMP KB 1989. május 8-i ülése hatályon kívül helyezte a munkásőrség pártirányításával kapcsolatos korábbi határozatait. (Két ilyen határozat volt: az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. február 12-i határozata a munkásőrség felállításáról, és az MSZMP Politikai Bizottságának 1984. augusztus 14-i határozata a munkásőrség tevékenységéről.) Az ülés azzal értett egyet, hogy a testület továbbra is "önálló önkéntes fegyveres szervezetként működjék"[88] a Minisztertanács felügyelete alatt. Egyúttal felkérték a Minisztertanács elnökét, hogy készítsék el a testületre vonatkozó új jogszabályt.
A Minisztertanács 1091/1989. (VI. 30.) MT. sz. határozatában a Honvédelmi Minisztériumot kérte fel a munkásőrség jövőbeni szerepével kapcsolatos javaslatok kidolgozására; itt egy szakértői bizottság alakult e munkára, melynek feladata az volt, hogy úgy integrálják a munkásőrséget a hadseregbe, hogy önállóságának néhány fontos eleme megmaradjon.[89]
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében az első részletes vita a munkásőrségről az I/6-os sz. munkabizottságban 1989. július 19-én volt. Ezen az ülésen a felek abban sem tudtak megállapodni, hogy a munkásőrség kérdését a Kerekasztal-tárgyalásokon vitassák-e, vagy sem!? Az EKA azt hangsúlyozta, hogy a kérdés fontos része a békés átmenetnek, míg a másik fél úgy vélte, hogy a munkásőrség problémája a hosszú-távú hadseregreform része, ezért itt azzal nem kell foglalkozni.
Ezen az ülésen az EKA minimális célként még elfogadta volna azt a kompromisszumot, hogy a munkásőrséget fegyverezzék le, tagjait közérdekű feladatokban foglalkoztassák.
Az I/6-os munkabizottság augusztus 16-i ülésén az EKA visszavonta előző kompromisszumos javaslatát és ragaszkodott a munkásőrség teljes, jogutód-nélküli felszámolásához. A munkabizottság következő, augusztus 23-i ülésén az MSZMP elképzelhetőnek tartotta a munkásőrség lefegyverzését, de továbbra is fenntartotta volna a testületet a természeti katasztrófák elhárítására. Az EKA azonban a lefegyverzett munkásőrség fenntartásával sem értett egyet.
Ezek után a középszintű politikai egyeztető tárgyalások augusztus 24-i, majd augusztus 30-i ülésén foglalkoztak e kérdéssel; ez utóbbi ülésen Pozsgay Imre nyilatkozott az MSZMP álláspontjáról, amelynek az volt a lényege, hogy a munkásőrség tagozódjon be a honvédség kötelékébe és a Nemzeti Gárda szabályai szerint működjék. Ezt a javaslatot az I/6-os munkabizottság szeptember 6-i ülésén írásban is beterjesztették, de ez sem volt más, mint az a korábbi álláspont, hogy a munkásőrséget a honvédségbe kell integrálni; az EKA ezt a javaslatot sem fogadta el.
A háromoldalú tárgyalások a munkásőrség kérdésében is az álláspontok megmerevedéséről tanúskodtak; ebben a helyzetben foglalkoztak a budapesti reformköri tanácskozáson résztvevő munkásőrök helyzetükkel és a következő nyilatkozatot tették:
"Nyilatkozat a munkásőrségről
A reformkörök és - alapszervezetek országos tanácskozásán részt vevő munkásőrök, csatlakozva a nagykanizsai Sneff József Munkásőregység KÖGÁZ szakaszának véleményéhez, a következő nyilatkozatot tesszük:
Mi, a politikai cselekvés többletét is vállalva jelentkeztünk a munkásőrségbe. Úgy érezzük, hogy rólunk, a társadalmi munkásőrökről megkérdezésünk nélkül döntöttek, s így folyik a jövőnket szabályozó rendeletek előkészítése. Ebben a - jelenleg - társadalmi fegyveres szervezetben a testület egészét érintő alapvető kérdésekben az évtizedek óta kialakult gyakorlat szerint tették ezt ismét. Bízva józanul gondolkodó társaink és a társadalom egyetértésében, javasoljuk:
- a megbékélés jegyében, megértve a társadalom félelmét az erőszaktól, valljuk, hogy a munkásőrség szervezetét fel kell számolni. Történelmi feladatát teljesítette, hivatását betöltötte;
- a demokratikus szocializmus felépítése, védelme ma nem egy önkéntes testület fegyvereivel, hanem az állampolgárok bizalmának visszaszerzésével, megfelelő gazdasági-társadalmi alternatíva meghirdetésével történhet. Demokráciát, jogállamiságot akarunk, s így egy pártnak sem lehet fegyveres testülete;
- az országnak szüksége van fegyveres erőkre. De önkéntes (fegyveres) testületre, ennek megszervezésére csak a pártközi megállapodások után, parlamenti törvényhozással kerülhet sor. A társadalom új (fegyveres) testületét csak az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök irányíthatja. Mentesíteni kell a testületet a politikai pártok harcától, s a felvétel sem párttagságtól függően történhet.
Az eddigiekből következik, hogy az új testület neve sem munkásőrség, sem nemzetőrség nem lehet.
Javasoljuk a nemzeti gárda elnevezést. Feladatait elsődlegesen az elemi csapások felszámolásában, az élet és az anyagi javak mentésében, a közbiztonság és a közrend fenntartásában, határőrizeti és karhatalmi feladatok ellátásában látjuk. A kiképzésnek elsősorban erre kell felkészítenie. Az új testületnek önálló fegyveres bázisai ne legyenek. Fegyverzetüket a néphadsereg bázisán kell tárolni, kiadásukat szigorú rendszabályhoz kötve. Fegyvereinkről le kívánunk mondani, amíg az új, általunk kezdeményezett fegyveres testületről törvény nem rendelkezik.
E javaslat, véleményünk szerint minden - az ország helyzetét reálisan felmérő és érte felelősséggel tenni akaró - munkásőr és állampolgár részére elfogadható.
Mi nem eloldalogni kívánunk a barikádról, hanem lebontani azt a demokratikus jövő érdekében. Készen állunk szolgálatot vállalni a nemzeti gárdában."[90]
A munkásőrség parancsnoksága - szóvivője útján - már szeptember 5-én reagált a munkásőrök felhívására.[91] A szóvivő nyilatkozata tele volt az aláírókkal szembeni szemrehányással, elmarasztalással. A munkásőrség parancsnoksága tudni vélte, hogy a tanácskozáson 23 munkásőr volt jelen, ugyanakkor csak tízen írták alá a nyilatkozatot. Ez a vélekedés azt tételezte fel, hogy a tanácskozáson résztvevő összes munkásőr a reformköri mozgalom tagja volt, holott már a szegedi tanácskozás kapcsán is láttuk, hogy a munkásőrök ott azért jelentek meg, hogy fékezzék a tanácskozás radikalizmusát.
A szóvivő nyilatkozata tartalmi kérdésekben is ködösített; úgy akarta beállítani a munkásőr-nyilatkozók álláspontját, követeléseit, mintha ezek a vezetés részéről már elfogadást nyertek volna és megvalósulásuk folyamatban van. A szóvivő hamisítása az alapvető kérdésben volt a legbántóbb: míg a reformköri tanácskozás munkásőr nyilatkozói egyértelműen kijelentették, hogy a munkásőrség szervezetét - a társadalom erőszaktól való félelmét figyelembe véve, a megbékélés jegyében - fel kell számolni, addig a szóvivő - félremagyarázva a nyilatkozók azon jövőre vonatkozó javaslatait, hogy majd az új Országgyűlés döntsön egy esetleges nemzeti gárda létrehozásáról - nemcsak hallgatott a munkásőrség megszüntetéséről, hanem azt állította, hogy a meglévő munkásőrség reformja során is "az ilyenfajta önkéntes szolgálat ellátásához fegyverre is szükség van."[92] A szóvivő tehát kiállt azért, hogy a munkásőrség - bizonyos reformok végrehajtása után, ő így akarta értelmezni a nyilatkozók jövővel kapcsolatos javaslatait - fegyveres testületként ne szűnjön meg, hanem továbbra is fennmaradjon; a reformköri munkásőr nyilatkozók pedig éppen ezzel nem értettek egyet, követelték a munkásőrség azonnali megszüntetését.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében a munkásőrségről folyó vita továbbra is folytatódott. A szeptember 11-i középszintű politikai egyeztető tárgyaláson Zétényi Zsolt terjesztette elő az EKA javaslatát a munkásőrségről, amelynek lényege annak jogutód nélküli feloszlatása volt.
A Grósz-Nyers-féle pártvezetés továbbra is makacsul ragaszkodott az MSZMP KB 1989. május 8-i határozatához; ennek egyik megnyilvánulása az volt, hogy a KB szeptember 12-13-i ülése megerősítette május 8-i határozatát, azt, hogy a munkásőrség önálló szervezetként integrálódjon a fegyveres testületek rendszerébe[93], a másik, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter szeptember 13-i TV Híradóban való nyilatkozata, amelyben kijelentette, hogy a munkásőrség, mint önálló, önkéntes fegyveres testület, a kormány irányítása alá tartozik, a jövőben is oda fog tartozni és hiba lenne feloszlatni.
Közben az EKA tárgyalódelegációja az I/6-os sz. munkabizottságban szeptember 13-án tiltakozott az ellen, hogy a munkásőrség az alapítása óta kapott 12 milliárd forintot különböző vállalkozásokba fekteti: így például 1989. július 1-től a Club Tomajba, vagy a Kelen Tours Kft.-be, valamint azt tervezi, hogy különböző vállalkozásokat hoz létre.[94]
A háromoldalú tárgyalások keretében szeptember 18-án Az MSZMP delegációja nevében Pozsgay Imre a következőket nyilatkozta:
"A bizalomerősítő kérdések köréből - bár maga az ügy tárgyalása egy későbbi tárgyalási menet részét képezi - nyilatkozni kíván a kormány a munkásőrség dolgában is. Ennek lényege a következő, és ez így hangzik: "A munkásőrség a Minisztertanács határozata szerint állami szabályozás alatt lévő fegyveres szervezet, melynek további funkcióját és szervezeti kereteit a véderőreformban határozzák meg. Addig is az MSZMP kezdeményezésére a kormány bizalomerősítő szándékkal bejelenti, hogy 1990-ben a munkásőrség létszámát a jelenlegi 60 ezerről 40 ezerre csökkenti. További bizalomerősítő intézkedés, hogy a munkásőrség megszünteti fegyveres gyakorlatait, a közrend és a közbiztonság védelmében való közreműködését, és fegyvereit a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá helyezi."[95]
Érthetetlen volt - ezért jogos félelemre és különböző feltételezésekre adott okot -, hogy az MSZMP vezetése miért ragaszkodik annyira a munkásőrséghez. Politikai vakságnak mondható, hogy a békés átmenet társadalompszichológiai feltételeinek a biztosítása érdekében a pártvezetés nem saját magától és nem a lehető leggyorsabban szüntette meg a munkásőrséget. Ezért azok a feltételezések, hogy a munkásőrség léte a pártvezetés kezében a pszichológiai nyomásgyakorlás eszköze, vagy még inkább a visszarendeződés lehetséges fegyveres ereje, nehezen voltak visszautasíthatók.
Az EKA Pozsgay Imre nyilatkozatát nem tartotta kielégítőnek; továbbra is ragaszkodott többször kinyilvánított álláspontjához, a munkásőrség jogutód-nélküli haladéktalan felszámolásához.
Tudjuk, hogy szeptember 18-án a hat párt aláírta a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodást; szeptember 19-i sajtótájékoztatójukon az ellenzéki pártok nyilatkozatot olvastak fel, illetve egy állásfoglalást és egy javaslatot mellékeltek a megállapodáshoz. Ez az állásfoglalás kinyilvánítja, hogy az EKA a munkásőrséggel kapcsolatban fenntartja korábbi álláspontját, és egy "Javaslat a Munkásőrség megszüntetése tárgyában" c. anyag pedig a megszüntetéssel kapcsolatos elképzeléseiket fogalmazta meg.[96]
* * *
A társadalom egyes csoportjai is a fentiek miatt megszólaltak a munkásőrség feloszlatása érdekében. A Szabad Demokraták Szövetségének budapesti III. kerületi csoportja, csatlakozva a kispesti szabad demokratákhoz, szeptember 29-én tiltakozó gyűlést tartott a kerületi munkásőr-központ előtt.
A tüntetést szervezők egyike, Sárkány Viola, nyilatkozatában elmondta, hogy a félelem az oka a tiltakozó gyűlésnek és hogy a budapesti reformköri tanácskozás igazuk tudatában erősítette meg őket: "- Még egyszer hadd citáljam az MSZMP reformköreit, no és a tanácskozáson résztvevő munkásőröket, akik egyöntetűen úgy vélik: a szervezet "teljesítette történelmi küldetését", tehát megérett a föloszlatásra"[97]
* * *
A Budapesti Reformkör a munkásőrséggel kapcsolatban önálló állásfoglalást nem adott ki; köztudott volt véleményünk, hogy a munkásőrségnek a lehető leggyorsabban, jogutód nélkül meg kell szűnnie. A budapesti tanácskozás Előkészítő Bizottságának tagjaiként egyengettük a munkásőr nyilatkozat megszületését. A kongresszus előtti napokban Szabó Zoltán szóvivői nyilatkozatában újra megerősítette véleményünket: "Dűlőre kell jutnunk a munkásőrség kérdésében is, abban, hogy semmilyen politikai erőnek ne lehessen fegyveres osztaga."[98]
Ez hamarosan be is következett. Az MSZP I. Kongresszusa a munkásőrség megszüntetése mellett foglalt állást, majd az Országgyűlés október 17-én napirendjére tűzte és elfogadta a munkásőrség megszüntetéséről szóló törvényt.
5. A köztársaság-elnöki intézmény kérdése; Pozsgay Imre ezzel kapcsolatos szerepe
Az előzőekben láttuk, hogy az MSZMP vezetése először a KB 1989. február 10-11-i ülésén - a politikai rendszer reformjának a keretében - már foglalkozott a köztársaság-elnöki intézmény kérdésével. A KB következő, február 20-21-én megtartott ülésén az első napirendi pont volt "Az Alkotmány korszerűsítésének koncepciója", melynek előadója Fejti György volt és ehhez kapcsolódva, 2. sz. függelékként mellékelték az "Igazságügyi Minisztérium Magyarország Alkotmánya szabályozási koncepció" megnevezésű anyagát. Ez az anyag 7. pontjaként foglalkozott a köztársasági elnök feladatának, megválasztásának stb. kérdéseivel.[99] Az előterjesztők az anyagban a "közepesen erős elnöki hatalom megteremtése" érdekében érveltek és a köztársasági elnököt közvetlen, a választópolgárok által történő szavazással javasolták megválasztani.
Nagyjából ebben az időben jelent meg a Szabad Demokraták Szövetségének "A rendszerváltás programja" nyilatkozata, amelyben a köztársasági elnök kérdésével is foglalkoztak; már itt kinyilvánították, hogy a parlament által választott és ún. gyenge, reprezentatív funkciót betöltő köztársasági elnököt akarnak.
Az MSZMP I. sz. Budapesti Reformköre - Körünk elődje - 1989. március 8-án, Kilényi Géza, igazságügyminiszter-helyettes előadása alapján vitatta meg az új alkotmány-koncepciót; nem kaptam sem szóbeli, sem írásbeli forrást, hogy a vitán szóba került-e és mi módon a köztársaság- elnöki intézmény kérdése.
A Budapesti Reformkör platformjában (V/6. pont) foglalkozott a köztársasági elnök megválasztásának a kérdésével. Álláspontunkat alapvetően meghatározta az MSZMP-n belüli fundamentalistáktól, az általuk esetlegesen kiprovokálásra kerülő visszarendeződéstől való félelem. Ezért kerestük az ezzel szembeni biztosítékokat és egyik ilyen biztosítéknak tartottuk a köztársaság-elnöki intézményt, a - mindkét fél számára elfogadható - köztársasági elnökkel.
Az EKA először 1989. április 22-én az MSZMP-vel folytatott tárgyaláson fogalmazta meg az alkotmányozással, benne a köztársasági elnöki intézménnyel kapcsolatos álláspontját: "Az Ellenzéki Kerekasztal a jelenlegi Országgyűlést alkalmatlannak tartja az alkotmányozásra, ezért ebben a kérdésben nem kíván politikai megállapodást kötni, mert ez az új Országgyűlés mozgásterének korlátozását jelentené. Ugyanilyen megfontolások alapján most időszerűtlennek tartja a köztársasági elnöki intézményről és az Alkotmánybíróságról a megbeszélések folytatását."[100]
Egyetértettünk a Szabad Demokraták Szövetségének azzal az álláspontjával, hogy a társadalmi kiegyezés előtt nem lehet alkotmányozni (lásd platformunk V/3-as pontját), de ugyanakkor az volt a véleményünk, hogy a kölcsönösen, mindkét fél számára elfogadható és az Országos Nemzeti Bizottság által javasolt elnököt csak a békés átmenet idejére, annak biztosítására, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által kidolgozott és elfogadott új Alkotmány megszületéséig meg lehetne választani. (Ez a javaslatunk hasonlatos volt az Ellenzéki Kerekasztal július 6-i ülésén elfogadott azon álláspontjával, hogy az átmeneti időszakra Szűrös Mátyást bízzák meg a köztársaság-elnöki teendők ellátásával.)
Ahogy a Budapesti Reformkör nem csatlakozott a Pozsgay-szervezte Demokratikus Magyarországért Mozgalomhoz, úgy egyetlen megnyilvánulásunkban sem álltunk ki az MSZMP vezetése által köztársasági elnöknek javasolt Pozsgay Imre köztársasági elnökké választása mellett; sőt - azzal, hogy e javaslatot a KB 1989. június 23-24-i ülésén létrejött személyek között kötött kompromisszum részének tartottuk - közvetve bíráltuk azt.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében a köztársaság- elnöki intézménnyel kapcsolatban kiéleződő vitákban a Budapesti Reformkör nem foglalt állást; ez a vitákban megnyilvánuló álláspontokkal kapcsolatos semlegességünket fejezte ki. Az MSZMP tagjaiként ez a semlegesség, továbbá az az álláspontunk, hogy mindkét fél számára elfogadható köztársasági elnök jelöltet akartunk, ez - objektíve mindenképpen - a pártvezetés javaslatával való szembenállást jelentette.
A fentiek miatt ezért nem tartom írásom feladatának, hogy részletesen bemutassam a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében lezajlott vitákat a köztársaság-elnöki intézménnyel kapcsolatban; e vitákat csak annyiban érintem, amennyiben szükség van ismeretükre a "négyigenes" szavazás és Pozsgay Imre szerepének megértéséhez.
* * *
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások június 13-i, nyitó plenáris ülésén a Kónya Imre felolvasta szándéknyilatkozatban arról volt szó, hogy az ellenzéki pártok nem akarnak köztársasági elnököt választani az új parlament megválasztása előtt. A háromoldalú tárgyalások június 21-i, második plenáris ülésén, ezt az állásfoglalást erősítette meg a Szabad György által előterjesztett nyilatkozat.
A következő fontos esemény - amelyről más vonatkozásban már szóltam -, hogy az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülésén Grósz Károly minden részletesebb indoklás és előzetes előterjesztés nélkül, az első napirendi pontnál, a Szavazás az MSZMP Elnökségének létrehozásáról keretében, javasolta Pozsgay Imrét a párt köztársasági elnökjelöltjének, amelyet az ülés két ellenszavazattal és nyolc tartózkodással elfogadott.[101]
Ezt követte, hogy Szirtesné, Dr. Tomsits Erika MSZMP-s képviselő, az Országgyűlés június 27-i ülésén azt indítványozta, hogy a testület a köztársaság-elnöki intézmény bevezetéséről még a választások előtt döntsön; kötelezze a Kormányt, hogy az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot október elejéig terjessze be.
Szirtesné, Dr. Tomsits Erika azután tette meg indítványát, hogy Szűrös Mátyás felolvasta Németh Miklós levelét, amely a Nemzeti Kerekasztal június 21-i plenáris ülésén született határozatra hivatkozva bejelentette, hogy a Kormány visszavonja a benyújtott törvényjavaslatok egy részét, azokat, amelyek tárgyával a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások is foglalkoznak. Németh Miklós levele ellenére az Országgyűlés 5 ellenszavazattal és 24 tartózkodással elfogadta Szirtesné, Dr. Tomsits Erika indítványát, azzal a javaslatával együtt, hogy az igazságügy miniszter ezzel kapcsolatos alternatív tervezeteket tegyen le a háromoldalú tárgyalások asztalára. Pozsgay Imre egyetértett az indítvánnyal és a javaslattal, holott a Németh-kormány államminisztere volt![102]
Ezekre az eseményekre az ellenzéki pártok az Ellenzéki Kerekasztal július 6-i ülésén reagáltak, fontos állásfoglalásokat hoztak a köztársaság-elnöki intézménnyel és az elnökkel kapcsolatban:
- kijelentették, hogy a szabad választások előtt nem választanak köztársasági elnököt;
- a választásig terjedő átmeneti időszakra megfontolás tárgyává tették Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás államfői jogokkal való felruházását; többségi szavazással úgy döntöttek, hogy Szűrös Mátyást javasolják megbízni e teendők ellátásával;
- megbízták Dr. Sólyom Lászlót, hogy a középszintű politikai egyeztető tárgyaláson szóvivőként ezt az álláspontot képviselje;
- az EKA ülése után Dr. Sólyom László nyilatkozott, hogy az átmeneti időszakban a Parlament elnöke - szűkített hatáskörrel - ideiglenesen betöltheti az államfői tisztséget és így megfelelő stabilizációs tényezőként tevékenykedhet.[103]
Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal egymásnak ellentmondó javaslatai következtében rivalizáció alakult ki Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás között az államfői poszt betöltése kapcsán. E rivalizációból fakadó nézetkülönbség nem maradt meg az MSZMP-n belül, hanem átterjedt az ellenzéki pártok soraiba is; az EKA 1989. július 27-i ülésén három szervezet (a Magyar Néppárt, a Kereszténydemokrata Néppárt és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság) nyilvánította ki, hogy felül akarja vizsgálni a köztársasági elnökkel kapcsolatos korábban elfogadott közös álláspontot. Ezek a nézeteltérések hamarosan nyilvánosságra is kerültek, amikor augusztus közepén a pártok nyilatkoztak a köztársaság-elnöki intézménnyel kapcsolatos álláspontjukról.[104]
Ezzel napvilágra került, hogy az EKA-n belül ellentétek vannak és ha ezeket az ellentéteket nem sikerül megfelelő módon kezelni, akkor ez elvezethet az EKA Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében lévő pozíciójának jelentős gyengüléséhez is, rosszabb esetben az EKA széteséséhez (amelyet Fejti György - mint előzőleg láttuk - még a tárgyalások elején megjósolt).
Nem akarok a vita részleteibe belebocsátkozni, ezért a vitázó felek álláspontját, a vita folyamatát kissé leegyszerűsítve, a következőket tartom fontosnak elmondani; a vita három lényegi kérdésről folyt:
- arról, hogy a létrehozandó köztársaság-elnöki intézmény a magyar jogfejlődés mely hagyományához kapcsolódjék;
- arról, hogy hogyan történjék (népszavazással, vagy az Országgyűlés által) a köztársasági elnök megválasztása;
- arról, hogy mikor történjék (az új, demokratikus választások előtt, vele együtt, vagy a szabad választások után) a köztársasági elnök megválasztása?
Az első kérdésben nagyobb vita nélkül létrejött a konszenzus, amely kimondta, hogy a köztársaság-elnöki intézménynek az 1946. évi I. törvénycikkben foglaltaknak kell megfelelnie, kiegészítve e törvénycikk 11§ (2) bekezdését a hadsereg-főparancsnoki jogkörrel. Ez a közös álláspont a magyar jogfejlődésnek ahhoz a demokratikus hagyományához kapcsolódott, amely az ún. gyenge, reprezentatív funkciót betöltő köztársaság-elnöki intézményt preferálta.
A másik két kérdésben a konszenzus nem akart létrejönni. Az SzDSz és a FIDESZ következetesen kitartott azon álláspontja mellett, hogy a köztársasági elnököt az új, demokratikus választások után és az Országgyűlés által lehet csak megválasztani; ezzel szemben a többi ellenzéki párt és szervezet hajlandó volt e kérdésekben bizonyos kompromisszumokra.
Az EKA július 27-i ülését követő nap ülésezett az MSZMP Központi Bizottsága. Az ülésen Fejti György számolt be a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások állásáról; érdemi tájékoztatót csak a köztársaság-elnöki intézménnyel kapcsolatos információja jelentett, amely az Ellenzéki Kerekasztal előző napi vitájának ismeretéről tanúskodott. Fejti ennek kapcsán előadta, hogy az ellenzék most nem akarja ezt az intézményt, mert "egy elnökválasztás esetén nincs posszibilis jelöltje, (...) szeretné megfosztani az MSZMP-t attól a sikerélménytől, ami egy esetleges elnökválasztás esetén - mint esély - számunkra fennáll." Fejti ehhez azt is hozzátette, hogy az ellenzék kompromisszumos lehetőségként kiszivárogtatta (?), hogy "egy erősen legyengített elnöki intézményt" hajlandóak lennének megfontolni.[105]
Az MSZMP (és Pozsgay Imre) pedig mindenáron azt szorgalmazták, hogy még a szabad választások előtt, és népszavazással válasszák meg a köztársasági elnököt. Nyilvánvaló, azért szorgalmazták ezt, mert valóban valószínűsíthető volt, hogy ebben az esetben Pozsgay Imrét választják meg köztársasági elnöknek.
A kompromisszumra hajló ellenzéki pártok és szervezetek, az MDF vezetésével - Pozsgay Imréhez fűződő kapcsolataik, a vele kapcsolatos reményeik és elvárásaik, valamint az ezekből is fakadó politikai elképzeléseik miatt - keresték a mindenki számára elfogadható kompromisszumot. Ez a keresés azonban felettébb nehéznek bizonyult.
Közben a DEMISZ 1989. augusztus 12-én aláírásgyűjtési akciót hirdetett meg a köztársaság-elnöki intézmény mielőbbi létrehozása érdekében. Pozsgay Imre az aláírásgyűjtési akció kapcsán nyilatkozott a Népszabadságnak: "Részemről semmiféle ilyen kezdeményezés nem történt"- mondta Pozsgay, és az akciót nem is tartotta helyénvalónak.[106]
* * *
Ezek után kell foglalkoznom az MSZMP KB 1989 szeptemberében tartott üléseivel; három ülés is volt (szeptember 1-én, szeptember 12-13-án és szeptember 25-én) és mindhárom ülésen Pozsgay Imre beszámolói alapján foglalkoztak a köztársasági elnökválasztás kérdésével is.
Ezeknek az üléseknek a vizsgálata nemcsak a párt köztársasági elnökválasztással kapcsolatos törekvései szempontjából, hanem Pozsgay Imre magatartásának az elemzése szempontjából is nagyon fontosak. A KB június 23-24-i ülésének részünkről való azon minősítése, hogy azon "személyi kompromisszumok köttettek", egyesek számára talán megalapozatlan és elsietett állásfoglalásnak tűnhetett; a KB szeptemberi ülései azonban - különösen Pozsgay Imre vonatkozásában - egyértelműen bizonyították, hogy igazunk volt.
Egy jó tollú és éles szemű pszichológus számára ezek az ülések, több mint elégséges alapot szolgáltattak Pozsgay Imre személyiség-pszichológiai arculatának a megrajzolásához; én azonban nem vagyok pszichológus, ezért csak a legdurvább jellemzők felvázolására teszek kísérletet.
Pozsgay Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokkal kapcsolatos beszámolóinak az volt az egyik fő jellemző vonása, hogy úgy igyekezett bemutatni a köztársasági elnökválasztással kapcsolatos viták állását, mintha az ezzel kapcsolatos küldöttségvezetői tevékenységét elsősorban és kizárólag az MSZMP érdekének a szempontjából végezné, ezért maximálisan törekedett egyéni ambíciójának pártköntösbe való csomagolására. Ez azonban nem mindig sikerült.
A szeptember elsejei ülésen ebben a kérdésben Pozsgay még nem tudott a tárgyalások semmiféle eredményéről számot adni; e helyett riogatta a KB-ülést, elmondta: ha az ellenzék továbbra is kitart azon álláspontja mellett, hogy csak az országgyűlési választások után, esetleg azzal együtt akar köztársasági elnököt választani, "akkor alig van remény arra, hogy az MSZMP ebből bármit is profitálhat, tehát ezen a ponton nem lehet kompromisszumot kötni."[107] Nyers Rezső ezt a Pozsgay beállítást még tovább is tudta azzal fokozni, hogy kijelentette: "az ország békés átmenete szempontjából is fontos", hogy legyen köztársasági elnök, de az "MSZMP érdek az, hogy MSZMP-tag legyen. Jelen esetben Pozsgay Imre legyen a köztársasági elnök, ez MSZMP-érdek."[108]
Témánk szempontjából ezen ülések közül kétségtelenül a szeptember 12-13-i KB-ülés volt a legfontosabb. Az első napirendi pont keretében, Pozsgay Imre előterjesztésében vitatták meg a háromoldalú politikai tárgyalások helyzetét. E napirend - mindenekelőtt Pozsgay Imre magatartása szempontjából - határozottan két részre osztható: az első rész, Pozsgay Imre beszámolója a tárgyalások állásáról és a vita megkezdése; a cezúra, a második rész, Szűrös Mátyás rövid hozzászólásával veszi kezdetét.
Pozsgay Imre beszámolójában előadta, hogy a köztársaság-elnöki intézmény létrehozásának jogi feltételeiben a megállapodás az ellenzékkel megszületett, amelynek lényege, hogy kölcsönösen elfogadták az 1946-os első törvény kiegészített változatát. Ez a megállapodás - mondta Pozsgay - "lényegében megfelel az MSZMP Központi Bizottsága által korábban definiált azon törekvésnek, hogy ún. középerős, a konszolidáció létrehozásában és a stabilitás megőrzésében valóságos szerepet játszó köztársasági elnöki intézménye legyen az országnak."[109]
Pozsgay ezt a megállapodást "áttörés értékűnek" minősítette, amelyben az MSZMP vezetésének ún. középerős elnököt igénylő álláspontja győzedelmeskedett az ellenzék ún. gyenge, reprezentatív funkciókra korlátozódó elnök felfogásával szemben. Pozsgaynak ez az állítása nem volt igaz; kijelentése sokkal inkább az MSZMP vezetésének és saját vágyainak a megfogalmazását jelentette.
Az igazság ugyanis az volt, hogy az 1946. évi I. törvény és az MSZMP által támogatott, az Igazságügyi Minisztérium által- Kilényi Géza vezetésével - kidolgozott javaslat, amely a prezidenciális elnöki rendszer számos elemét tartalmazta, alapvetően különbözött egymástól. Az Igazságügyi Minisztérium által kidolgozott koncepció ugyanis az MSZMP vezetésének azon törekvését akarta kielégíteni, amely valamilyen módon össze akarta egyeztetni az állampárt hatalmi kiváltságait a törvények uralmával és ennek az eszköze lett volna a prezidenciális elnöki rendszer, ahol a párt az államfő útján - 1989 nyarától Pozsgay Imre volt erre a szerepre kiszemelve - gyakorolja különhatalmát. A két koncepció alapvető különbsége ellenére Pozsgay Imre a Központi Bizottsággal mégis el akarta hitetni azonosságukat, mert minden bizonnyal attól félt, hogy a KB, ha tudná az igazságot, nem fogadná el ily módon a megegyezést. Pozsgay nyilván úgy vélekedett és abban reménykedett, hogy inkább lesz ma biztosan egy "gyenge elnök", minthogy harcoljon egy teljesen bizonytalan holnapi "erős elnöki" posztért; de ezt a szándékát nem kötötte a KB-tagok orrára.
Ezek után adta elő, hogy még függőben maradt a köztársasági elnök megválasztásának módja és időpontja. Pozsgay az ellenzéknek azt a magatartását, hogy nem akarja népszavazással megválasztani a köztársasági elnököt, "igazi jakobinisztikus radikális" szemléletnek nevezte, amely a "népfelség elvét csak addig hajlandó elismerni, amíg neki politikai célját szolgálja."[110]
Az ellenzéknek az elnökválasztás idejével kapcsolatos magatartásáról Pozsgay még azt mondta, hogy nem akarnak az MSZMP-nek esélyt teremteni arra, hogy az országgyűlési választások előtt a "főhatalom egyik részét megszerezhesse az átmenet időszakában"[111]; és ezt az ellenzék azzal indokolja, hogy így kívánja megakadályozni azt, hogy az MSZMP átmentse hatalmát.
Ezek után Pozsgay kijelentette: "Küldöttségünk ahhoz az intencióhoz tartja magát, hogy a választás módja csakis közvetlen népszavazásos mód lehet, és az országgyűlési választások előtt kell rá sort keríteni."[112]
Pozsgay azonban nem csak ezt mondta; alig néhány sorral lejjebb már a következőket olvashatjuk:
"(...) elfogadhatónak tartjuk azt, hogy az első alkalommal történjen népszavazás útján a köztársasági elnök megválasztása, és a továbbiakra pedig majd az új parlament rendelkezik a választás módjáról."[113] Pozsgay a népfelség elvét - a köztársasági elnök népszavazással való megválasztását - csak addig tartotta fontosnak, amíg az az ő érdekét szolgálta; azért, hogy az ellenzék ne gördítsen akadályt megválasztása elé, hajlandó volt a jövőt illetően lemondani az általa oly nagyra értékelt népfelség elvéről. Ez egyértelműen azt mutatta, hogy Pozsgaynak legfőbb gondja a maga elnökké választásának a biztosítása volt; és ezt MSZMP érdeknek feltüntetve, a KB-ülést a tárgyalások állásáról dezinformálva, nem törődött azzal, hogy a pártnak a köztársasági elnök megválasztásában a magyar közjogi hagyományok demokratikus vonulatát illenék folytatnia.
Az ülésen többen hozzászóltak; közülük Fejti György kifejtette, hogy Pozsgay Imrének a köztársasági elnökválasztást meg kell nyerni és meg is tudja nyerni, "(...) mert ennek a pszichológiai hatása az országgyűlési képviselőválasztásra erős lesz."[114] Fejti azt is elmondta, hogy mindaddig, amíg ez nem tudatosul a pártban, és a javasolt elnök személyét illetően egyesek revidiálni szeretnék a párt álláspontját, "(...) addig azt kell mondanom, hogy politikailag ostoba módon viselkedünk."[115]
Az ülésen is akadt egy ilyen "politikai ostoba", Szűrös Mátyás személyében. Anélkül, hogy részletesen megindokolta volna véleményét, kijelentette: "Túl korán kötöttük össze a köztársasági (elnöki) intézményrendszer dolgát egy személlyel."[116] Egyúttal aggályát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az ellenzék tiltakozása ellenére novemberre kitűzték a köztársasági elnök megválasztását. Igaz, Szűrös Mátyásnak ez a megnyilatkozása nem volt váratlan. Az ülés előtt néhány nappal nyilatkozott az MTI munkatársának; elmondta, hogy a sajtóból értesült az Ellenzéki Kerekasztalnak arról a javaslatáról, hogy amíg a köztársasági elnököt a parlamenti választások után meg nem választják, addig az Országgyűlés elnökét kellene megbízni az államfői jogkör gyakorlásával. Hozzáfűzte, ha ilyen megállapodás születne, akkor ő mérlegelné a javaslatot.[117]
Bár a további hozzászólók közül senki sem támogatta Szűrös Mátyás felvetését, Pozsgay a hozzászólásokra adott válaszában nagyobbrészt mégis a Szűrös Mátyás által megpendítettekre reagált. Pozsgay magatartásában Szűrös Mátyás hozzászólása után jelentős fordulat következett be, a hozzászólásokra adott válaszának fő jellemző vonása az ügy- és a KB iránti elkötelezettségének a hitvallása volt, továbbá annak bizonygatása, hogy ő hajlandó részt venni annak mérlegelésében, hogy helyes volt-e őt jelölni a köztársaság-elnöki posztra. Pozsgaynak ez a reagálása, enyhén szólva, siralmas volt.
Az ezzel kapcsolatos mondandóját azzal kezdte, hogy szeretne "(...) bizonyos személyes összefüggéseket előbbre hozni", melyeknek a tárgyalások szempontjából jelentőségük van; a tárgyalások vezetésére ugyanis azon túl, hogy képesnek ítélik-e a köztársaság elnöki tisztség betöltésére, úgy véli, hogy két feltételre van szükség: "(...) az egyik: mélységes meggyőződéssel tárgyaljon és legyen hite abban, hogy valami lényeges dologban vesz részt, aminek jelentősége van az ország előrehaladása vagy a béke szempontjából. Belőlem ez a meggyőződés nem hiányzik (...) A másik, (...) az pedig a bizalom a megbízatás és a megbízott iránt."[118]
Elmondta, hogy az eddigiekben úgy tapasztalta, hogy ez a bizalom megvan iránta; mivel azonban bizonyos kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy helyes-e, hogy a tárgyalások vezetője és az elnöki címre jelölt ugyanaz a személy, ezért döntse el a Központi Bizottság, hogy ez a két dolog összeegyeztethető-e vagy sem? Pozsgay kijelentette, hogy a tárgyalás vezetést "Én(...) nem azért vállaltam, hogy közelebb kerüljek a köztársasági elnöki tiszthez, mert akinek ez a személyes ambíciója, az ettől a tárgyalástól messze távol tartja magát, ezt higgyék el nekem."[119]
Pozsgaynak ez az állítása - ami, ha eddig nem derült ki, az események későbbi menetéből egyértelműen bizonyítást nyer - egyszerűen képmutatás volt. Ezt még tovább tudta azzal fokozni, hogy előadta, ha kiderül, hogy az ő jelölése tévedés volt, ő abban a pillanatban nemcsak visszalép, hanem - mint mondta -: "én vállalom a kampánymenedzserséget azért, aki vállalja ezt, és aki ezt megteszi."[120]
Érthetetlen, hogy Pozsgay Imre a fentieket miért próbálta elhitetni a KB-üléssel, ezeket ugyanis ott, úgy sem hitte el senki. A Magyarországnak adott, már többször emlegetett nyilatkozatában Pozsgay még arról beszélt, hogy nem hiba, nem elutasítandó magatartás az, ha valaki nyíltan beszél személyes ambíciójáról, és ebben igaza volt. Pozsgay KB-ülésén elmondott reagálását Szűrös Mátyás, senki által nem támogatott, megjegyzésére nem tudom mással indokolni, mint Pozsgaynál bekattanó, irracionális pszichológiai rövidzárlattal: annyira szeretett volna köztársasági elnök lenni és ezért az ülésen - Szűrös felszólalása után teljesen értelmetlenül és oktalanul - megriadt, hogy a 24-ik órában kicsúszhat kezéből ez a hőn óhajtott tisztség, és ezt elkerülendő, a KB-ülésen vállalta az emberi méltóságában való önkéntes megalázkodását is. Hiába, a politikusok útja a sikerhez, emberi megaláztatásokon és nem mindig diadalmeneteken át vezet!
A napirendi pont végén Nyers Rezső foglalta össze a vitát és szavazásra tette fel a felvetődött problémákat. Megállapította, hogy bizalmat szavaztak a tárgyaló delegációnak; a köztársasági elnök jelölésére vonatkozó előző határozatukat fenntartják, egy tartózkodással megerősítik; elhatározták, hogy a köztársasági elnököt még ebben az évben népszavazással megválasztják.
Azzal, hogy helyes volt-e a KB köztársasági elnökjelöltjét bízni meg a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP tárgyalóküldöttségének a vezetésével nem kívánok külön foglalkozni; úgy vélem, hogy az eddigiekből is kiderült, hogy ez hiba volt.
* * *
Augusztus második felében az Ellenzéki Kerekasztalon belül a viták folytatódtak és a köztársaság-elnöki intézménnyel kapcsolatban különböző kompromisszumos javaslatok születtek. Az Ellenzéki Kerekasztal augusztus 17-i ülésén terjesztette be Antall József az MDF Elnöksége által megvitatott "Szempontok az előzetes megegyezést biztosító csomagtervhez", 15 pontból álló javaslatát, amely a közvetlen elnökválasztás mellett foglalt állást, amely első esetben egyszerre került volna sorra az országgyűlési választásokkal. Az Ellenzéki Kerekasztal ülését előkészítő szűkebb grémium ezt a javaslatot augusztus 23-án és 24-én megvitatta, és mivel nem tudtak megegyezni, Antall József e csomagtervet az EKA augusztus 24-i ülésén visszavonta.
E viták sorában kétségtelenül az EKA augusztus 29-i ülése volt a legjelentősebb. Ezen az ülésen Antall József elfogadhatatlannak minősítette az Igazságügyi Minisztérium köztársaság elnöki intézménnyel kapcsolatos javaslatát, mert - állította - "olyan köztársasági elnöki intézményt javasolt ezzel az Igazságügyi Minisztérium, amilyen köztársasági elnöki intézmény Magyarországon soha nem volt, amelyik a magyar közjogi folytonossággal és a magyar közjogi kontinuitás szellemével is ellenkezik. A prezidenciális köztársaságnak olyan elemeit szándékozik belevinni a magyar alkotmányosságba, amelyik egyáltalán nem passzol bele."[121] Ezen az ülésen Antall megindokolta, hogy az elfogadandó törvénynek miért az 1946. évi I. törvénycikken - amely az 1848. évi III. törvénycikkhez nyúl vissza, és ezzel biztosítja a közjogi folytonosságot - kell alapulnia; ennek ellenére a témával kapcsolatban előállt egy olyan újabb javaslattal, hogy az első választás egyszeri, közvetlen választás lehetne. Ezt a kivételt azzal indokolta - és ez kapcsolódik a KB szeptember 12-13-i ülése kapcsán előadott Pozsgay beszámolóhoz -, hogy Antall annak reményében javasolta ezt az első, egyszeri, közvetlen választást, "mert ez valószínűsíti az egész elgondolásnak, tehát a mi köztársasági elnöki koncepciónknak az elfogadását, lehetőségét."[122] Magyarán: itt Antall azt mondta, ha mi elfogadjuk, hogy először és egyszer, népszavazással megválasztják Pozsgay Imrét köztársasági elnöknek, akkor az MSZMP (Pozsgay Imre) a továbbiakban elfogadja az Ellenzéki Kerekasztal koncepcióját, hogy a köztársaság elnöki intézmény az 1946. évi I. törvénycikken alapuljon; Antall elfogadhatónak tartotta e kompromisszumot. (Láttuk a KB 1989. szeptember 12-13-i ülésén Pozsgay Imre is egy ilyen megegyezési lehetőséget vázolt fel.)
Antall javaslata kapcsán hosszan tartó vita bontakozott ki, több elképzelés fogalmazódott meg, melyekben a töréspont az volt, hogy sem a Szabad Demokraták Szövetsége, sem a FIDESZ, egyszeri alkalomra sem tartotta elfogadhatónak a köztársasági elnök közvetlen, népszavazás által való megválasztását, mert szerintük ez oly nagyfokú, az Országgyűléstől független legitimitást adna a köztársasági elnöknek (Pozsgay Imrének), amelyet fel lehetne használni az MSZMP "különhatalmának" a biztosítására; a két párt nem volt hajlandó az MSZMP-nek ezt a lehetőséget megadni.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az Antall-javasolta alapon nem lehet a megegyezést elérni, az ellenzéki pártok erőfeszítése arra irányult, hogy ebben a helyzetben hogyan lehet megőrizni az Ellenzéki Kerekasztal egységét a tárgyalások befejezéséig.
E cél megvalósítása érdekében ködösen, nem kellő konkrétsággal és egyértelmű tartalommal már ezen a vitán Kis János hozzászólásában megfogalmazásra került, hogy "(...) a Kerekasztal bejelenti, hogy nincs ebben a kérdésben egységes álláspontja, nem szavaz, és a megállapodást (...) azzal a záradékkal írjuk alá (...), hogy ami ennek az államfőre vonatkozó részét illeti, abban a Kerekasztal nem vett részt."[123]
Antall József - egy provizórikus megegyezés kapcsán - feltette a kérdést: ha "(...) a FIDESZ itt elfogadja legalább olyan formában, hogy vétóval nem él, akkor ez egy olyan dolog, amit be lehet terjeszteni a Kerekasztal egysége látszatának a fenntartásával."[124]
Látjuk tehát, hogy in statu nascendi, hogyan kezd formálódni a megállapodás aláírásának a forgatókönyve.
Közben Orbán Viktor a Magyar Hírlapnak adott interjújában fejtette ki álláspontját[125], amelyben felszólította Pozsgay Imrét, hogy mondjon le a köztársasági elnökjelöltségről. Ezt azzal indokolta, hogy az MSZMP arra törekszik, hogy a rendőrség, a hadsereg érintetlenül kerüljön át a választások utáni időszakra, és ha ez kiegészül egy kommunista köztársasági elnökkel, akkor létrejöhet egy parlamenten kívüli erőcentrum, amely veszélyeztetheti a demokratikus rendet. Orbán ezért azt mondta, ha Pozsgay igazi demokrata, akkor Pozsgaynak le kellene mondania a köztársasági elnökjelöltségről, hisz nem kívánhatja, hogy ez a helyzet létrejöjjön.
Következő napon, szeptember 7-én a Magyar Hírlap közölte Pozsgay válaszát, amelyben kijelentette, hogy most nem kíván Orbán nyilatkozatára reflektálni, hanem majd a Kerekasztal-tárgyalások lezárta után. Pozsgay választ-megtagadó magatartása azért volt hibás, mert az Ellenzéki Kerekasztalon belül ezekről a kérdésekről a viták valóban folytak, az ellenzék számos képviselőjében - nem alaptalanul - jogos félelmek voltak az MSZMP vezetésének külön érdekeket megvalósítani akaró törekvéseivel kapcsolatban; tehát Orbán nem a közvélemény befolyásolása miatt fordult e kérésével Pozsgay Imréhez; így pl. Orbán Viktor és Varga Csaba között az Ellenzéki Kerekasztal augusztus 29-i ülésén szinte szó szerint e vita ismétlődött meg.
A vita folytatódott - szintén megegyezés nélkül - az Ellenzéki Kerekasztal szeptember 11-i ülésén is. Itt abban maradtak, hogy az MSZMP küldöttségével való következő tárgyaláson majd azt mondják, hogy a köztársasági elnök választásával kapcsolatban majd csak akkor foglalnak állást, ha a többi vitatott kérdésben is megtörténik az álláspontok egyeztetése.
Az Ellenzéki Kerekasztal utolsó ülését megelőzően Kis János és Tölgyessy Péter felkeresték Szabad Györgyöt és felajánlották, hogy az SzDSz megfontolja a megállapodás aláírását, ha a köztársasági elnököt ugyan az országgyűlési választások előtt választják meg, de nem népszavazással, hanem a Parlament által.[126] Ez azt eredményezte volna, hogy Pozsgay Imrét választották volna köztársasági elnöknek, de nem rendelkezett volna a Parlamenttől független legitimitással. Szabad György közvetítette a javaslatot Antallnak, de az - nagyon valószínű, hogy Pozsgayval egyeztetve - e javaslatot elutasította. Ily módon az SzDSz számára nem maradt más hátra, mint az aláírás megtagadása.
A történtek azt mutatják, hogy az SzDSz nemcsak politikai kérdésként, hanem közjogi-alkotmányjogi kérdésként is viszonyult a vitatott kérdéshez, míg az MSZMP (Pozsgay Imre) kizárólag a politikai haszonszerzés alapján alakította ki merev álláspontját; méghozzá úgy, ha lúd, akkor legyen kövér: azért nem fogadták el Pozsgay Parlament által való megválasztását, mert biztosak voltak abban, hogy Pozsgay Imrét egy népszavazáson köztársasági elnökké fogják választani.
Az MSZMP vezetésének ez a merev, a politikai hasznot maximalizálni akaró törekvése, amelyet Pozsgay Imre hiúságából származó magatartása nemcsak támogatott, hanem sarkallt is, csak tovább fokozta az ellenzéki pártok egy részének azt a gyanúját, hogy a párt a köztársaság - elnöki intézményt külön érdekei védelmezéséhez - pártvagyonnal való el nem számolás, munkahelyi pártszervezetek léte stb. -, esetleg annak további kiszélesítéséhez, egy Parlamenten kívüli erőcentrum létrehozásához akarja felhasználni.
Az Ellenzéki Kerekasztal utolsó ülését 1989. szeptember 18-án tartotta; ezen Tölgyessy Péter az SzDSz részéről, Szelényi Zsuzsa a FIDESZ részéről bejelentették, hogy a megállapodást nem írják alá, és ennek indoklását a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások aznapi, plenáris ülésén fogják külön nyilatkozatban ismertetni.
III. Az MSZMP vezetése törekvéseinek következménye: a "négyigenes" népszavazás
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodást 1989. szeptember 18-án írták alá. Ez az aláírási- aktus több szempontból is figyelemre méltó volt és váratlan fordulatokkal szolgált. Nyers Rezső, az MSZMP részéről köszöntötte a megjelenteket és méltatta a megállapodást; majd előadta, hogy az MSZMP töretlenül halad a reformok útján, célja a demokratikus szocializmus megvalósítása. Ezt a politikai modellváltást - amely nem a hatalomátadás módját, hanem a hatalomgyakorlás átalakítását jelenti - az ország kormányozhatóságának a megőrzésével kell megvalósítani. Az MSZMP kész arra, hogy - a választás eredményétől függően - más pártokkal osztozzon a kormányzati felelősségben.
Nyers a vitatott kérdések közül kettőről tett említést: arról, hogy az MSZMP miért ragaszkodik a munkahelyeken való szabad pártszerveződéshez, és arról, hogy nagy jelentőséget tulajdonítanak a köztársasági elnöki intézménynek.
Az Ellenzéki Kerekasztal részéről Szabad György, a Harmadik Tárgyalófél részéről Nagy Imre köszöntötte a megjelenteket és méltatta a megállapodást.
Ezek után jelentette be Pozsgay, hogy mivel az alkotmánymódosítások hatálybalépésével egyidejűleg megszűnik az Elnöki Tanács, ezért a köztársasági elnök megválasztásáig - ahogy ezt az ellenzék javasolta - az MSZMP elfogadja, hogy az Országgyűlés elnöke töltse be az államfői tisztséget.
Ezután került volna sor a megállapodás aláírására. Ekkor kért szót Tölgyessy Péter és bejelentette, hogy az Ellenzéki Kerekasztal az államfői intézmény felállítása kapcsán nem tudott egységes álláspontot kialakítani az államfő megválasztásának módjáról és időpontjáról. Az Ellenzéki Kerekasztal öt szervezete elfogadja a köztársasági elnök első alkalommal való közvetlen-, a parlamenti választások előtti megválasztását, de négy szervezet ezt a megoldást nem tudja elfogadni; ezért a pártok - külön-külön - nyilatkozni kívánnak álláspontjuk megindoklása céljából.
Antall József a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Néppárt nevében indokolta meg, hogy a megállapodást milyen megfontolások és milyen záradékok fenntartásával írják alá.
Tölgyessy Péter az SzDSz részéről - miután felsorolta a tárgyalások eredményeit, megállapította, hogy a kitűzött célokat csak részben sikerült elérni - ezután megindokolta, hogy miért nem írják alá a megállapodást. Ennek az indoklásnak a lényege a következő volt:
"(...) alapvető kérdésekben azonban nem sikerült előrehaladni, mert az MSZMP jelenlegi vezetése minden érdemi engedmény elől elzárkózott. Nem kívánja megszüntetni munkahelyi szervezeteit, nem vállalta, hogy elszámoljon a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról, nem mond le a megyei lapokról, nem járul hozzá a munkásőrség feloszlatásához.
Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy a köztársasági elnök intézményét már a szabad választások előtt hozzák létre, s már az új parlament megválasztása előtt kerüljön sor az elnökválasztásra.
Ilyen körülmények között nem látjuk biztosítva, hogy a választások valóban szabadok lesznek és a pártok közötti esélyegyenlőségen alapulnak.
Azzal a veszéllyel is számolni kell, hogy az MSZMP parlamenten kívüli hatalmi pozíciókat ment át a választások utánra, ami kérdésessé teheti a népképviseleti szervek hatalmát."[127]
Közölte, hogy bár nem írják alá a megállapodást, de magatartásukkal nem akarják megakadályozni, hogy az Ellenzéki Kerekasztal többi tagszervezete a megállapodást aláírja, ezért vétó-jogukkal nem kívánnak élni.
Ugyanakkor bejelentette, hogy indítványozni fogják azt, hogy népszavazás döntsön a demokratikus átmenet alapvető kérdéseiről, azokról a kérdésekről, melyekben a tárgyalásokon nem tudtak megegyezni: arról, hogy kivonuljanak-e a pártszervezetek a munkahelyekről, hogy elszámoljon-e az MSZMP tulajdonában, vagy kezelésében lévő vagyonával, hogy feloszlassák-e a munkásőrséget, hogy csak a szabad parlamenti választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására.
Kövér László a Fiatal Demokraták Szövetsége nevében felsorolta, hogy melyek azok a legfontosabb kérdések, melyeket a megállapodásban nem tudnak elfogadni, ezért bejelentette, hogy csatlakoznak az SzDSz álláspontjához és ők sem írják alá a megállapodást.
Gaskó István a Szociáldemokrata Párt részéről közölte, hogy a megállapodást azzal a záradékba foglat különvélemény fenntartásával írják alá, hogy nem fogadják el a köztársasági elnök kivételes választási módját és azt, hogy ez a választás megelőzze az országgyűlési választásokat.
Csákó Mihály a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája nevében előadta, hogy szervezete a kifejezetten politikai kérdésekben semleges álláspontra helyezkedett, de a pártok munkahelyi jelenlétét nem tartják kívánatosnak, mert ez nehezíti a munkavállalói érdek érvényesítését; továbbá, mivel a szakszervezeti vagyon kérdése őket is érinti, ezért a pártvagyonnal kapcsolatban kialakult helyzet "nem örömteli példa" számukra. Bejelentette, hogy - mint megfigyelők - ezért nem írják alá a megállapodást.
* * *
A záró ülésen ezekre a nyilatkozatokra Pozsgay Imre reagált.[128] Fontos rögzítenem mondanivalójának lényegét, mert ennek összevetése a KB szeptember 25-i ülésén általa elmondottakkal és mindezek összehasonlítása a négy évvel később ezzel kapcsolatos visszaemlékezésével, Pozsgay személyisége megismeréséhez szolgálhat adalékul.
Pozsgay azzal kezdte mondandóját, hogy az MSZMP tárgyalóküldöttsége nem kíván beleszólni abba a vitába, amely az Ellenzéki Kerekasztalon belül keletkezett, de azokat az észrevételeket nem tudják szó nélkül hagyni, melyek a tárgyalóasztalnál született eredményeket lekicsinyelni igyekeznek. Ezeket, az SzDSz és a FIDESZ által tett megjegyzéseket Pozsgay a politikai propaganda körébe utalta és kijelentette, hogy az MSZMP tárgyalóküldöttsége, a tárgyalások méltóságán őrködve, eddig sem fogadta el és most sem fogadja el ezt a hangot.
A népszavazással kapcsolatos bejelentésre azt mondta, hogy megütközést keltett bennük az, hogy most jöttek elő ezzel a javaslattal és nem a tárgyalás első szakaszában, amikor is ők nem zárkóztak volna el e javaslatok megvitatásától. Végül Pozsgay a megegyezés aláírásának a megtagadását a nép félrevezetésének, sőt megvetésének nevezte. Pozsgaynak ezek az utóbbi kijelentései a politikai propagandánál is alantasabb megnyilvánulások voltak.
Az MSZMP KB 1989. szeptember 25-i ülésén Pozsgay Imre beszámolt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyaláson történt megállapodásról. A köztársasági elnöki intézmény bevezetésével kapcsolatban sikerként adta elő, hogy ez "(...) fordulópontot és töréspontot is jelentett az Ellenzéki Kerekasztalon belül (...) ez volt az a pont (...), ahol az Ellenzéki Kerekasztal lényegében felbomlott."[129] Míg a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások szeptember 18-i záróülésén Pozsgay elítélte az SzDSz-t és a FIDESZ-t az aláírás megtagadásáért, addig a szeptember 25-i KB-ülésen ezt az eseményt a párt győzelmének mondta: "Ez nekünk nem volt politikailag hátrányos, sőt így, ebben a formában teremtette meg a türelem azt az előnyt és azt a gyümölcsöt, amely miatt három hónapig bizonyos értelemben érdemes volt ezt a procedúrát végigcsinálni."[130] Így főhet a fejünk, hogy az aláírás megtagadásával végül mi is történt: a nép - SZDSZ és FIDESZ által való - félrevezetése, sőt megvetése, vagy az MSZMP számára "gyümölcs", amelyért érdemes volt hónapokig a "procedúrát végigcsinálni"?
Ez a "győzelem" azonban nem minden- figyelmeztetett Pozsgay, egy újabb próbatétel vár a KB tagságra, "(...) az, hogy az Országgyűlés akceptálja-e ezt a megállapodást";[131] ezért arra kérte a KB tagokat, hogy mindenki a maga eszközeivel hasson oda, hogy a törvények jóváhagyásához a szükséges parlamenti többség meglegyen, mert "nem babra megy a játék."
Pozsgay későbbi visszaemlékezésében[132] elmondta, hogy az aláírás megtagadásakor előbb megütközés, majd megrökönyödés, azután dühös felháborodás fogta el; az SzDSz és a FIDESZ magatartását inkorrektnek és tisztességtelennek tartotta, különösen azt tartotta cinikusnak, hogy nem vétózták meg a megállapodást, tehát annak haszonélvezői akartak lenni, de amivel nem értettek egyet azzal szemben külön kezdeményezéssel éltek. Ezeket írva, úgy látszik Pozsgay elfelejtette megnézni, hogy az 1989. szeptember 25-i KB-ülésen miért nyilvánította a párt (és saját maga) nagy győzelmének az aláírás megtagadását.
Az eddigiekből is kiderül, hogy Pozsgaynak miért nem volt igaza az SzDSz és a FIDESZ elmarasztalásában, de a "négyigenes" szavazás kérdésénél e problémára még vissza fogok térni.
* * *
Az ún. "négyigenes" népszavazásra 1989. november 26-án került sor. A referendumon a választók 58 százaléka vett részt, 53 százaléka szavazott érvényesen. Három kérdésben (kivonuljon-e a párt a munkahelyekről, elszámoljon-e tulajdonában és kezelésében lévő vagyonával, feloszlassák-e a munkásőrséget) elsöprő többséggel, 95 százalék körüli arányban a népszavazást kezdeményezők álláspontja nyert megerősítést. A negyedik kérdésben, a köztársasági elnökválasztás parlamenti választás utánra halasztása mellett, minimális többséggel, 50,14 százalékos arányban szavaztak.
Az MSZMP/MSZP Grósz Károly-Nyers Rezső dominálta vezetése megalázó vereséget szenvedett. Ez a szavazás visszamenőleg mérlegre tette, értékelte, minősítette az MSZMP vezetését és történelmi ítéletet mondott róla, egyértelművé téve ez alkalommal is, hogy ez a vezetés teljesen alkalmatlan volt a történelem adta kihívások kezelésére.
Ez a szavazás az MSZP veresége is volt, hisz Nyers Rezső és az MSZMP elnökségének másik két volt tagja - a júniusi KB-ülés kompromisszumaként - koloncként hurcolták és különböző módon és különböző ideig továbbra is vállalták előző döntéseik súlyos terheit; nem voltak képesek az új párt vezetésének meghatározó tagjaiként, alapvetően új politika megteremtésével és a nép általi elfogadtatásával feleslegessé tenni a népszavazást, elkerülni a csúfos vereséget. Ezért különös felelősség mindenekelőtt Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét terhelte.
A szavazás egyúttal azt is bizonyította, hogy az MSZMP-n belül a reformköri mozgalom, kiváltképpen a Budapesti Reformkör volt az a szárny, amely képes volt az MSZMP szűk pártérdekeit alárendelni a haza érdekeinek és ezzel megfelelő válaszokat adni a békés átmenet által felvetett kérdésekre, bár nem volt elég ereje ahhoz, hogy álláspontját a párton belül többségivé formálja. Mégis a mozgalom veresége is volt ez a szavazás, melyet mi is megérdemeltünk; elsősorban azért, mert képtelenek voltunk az MSZMP Grósz-Nyers irányította vezetésére olyan nyomást gyakorolni - ellentétben a tavaszi tevékenységünkkel, amikor Grószt a tárgyalóasztalhoz kényszerítettük -, hogy kénytelenek legyenek elállni a párt tarthatatlan külön- érdekeinek az erőltetésétől; továbbá azért, mert a mozgalom reformszocialista szárnya, autonómiánkat feladva, nem volt képes az MSZP I. kongresszusán egy olyan pártot létrehozni, amely képes lett volna a népszavazáson feltett kérdések gyors, szavahihetőségünket bizonyító és azt a nép által elfogadó, megoldására.
Az itt kimondott ítéletet igazolandó az alábbiakban - az eddigiekben bemutatott tények alapján - megvizsgálom, hogy az SzDSz és a FIDESZ elmarasztalható-e azért, hogy politikai céljai megvalósítása érdekében a népszavazás eszközéhez folyamodott; továbbá, hogy szükségszerű volt-e ennek során az MSZMP/MSZP kudarca? Ennek a vizsgálatnak nem lehet más a mértékegysége, mint a haza és haladás érdekeinek a szempontja, melynek érvényesítése a Budapesti Reformkör minden tettében megnyilvánult.
* * *
Az MSZMP 1988. májusi pártértekezlete még az egypártrendszer kereteiben megvalósuló "szocialista" pluralizmus mellett foglalt állást. Az 1989. február 10-11-i KB-ülés - a legkülönbözőbb, bemutatott kényszerek hatására - elfogadta a többpártrendszert, de megvalósításának a következő feltételeit szabta: a szocialista társadalmi rendszernek az elfogadása; az ország katonai szövetségi rendszerének a tiszteletben tartása; és a különböző politikai erők kölcsönös együttműködése az ország társadalmi-gazdasági stabilitásának érdekében. Grósz Károly és az őt támogató Központi Bizottság reformkommunista centruma, csak ilyen feltételek mellett tartotta a többpártrendszert elfogadhatónak. Meg voltak arról győződve, hogy a parlamentáris demokráciába való békés átmenet politikai folyamatait az MSZMP vezetése kézben tudja tartani, saját érdekeinek megfelelően lesz képes levezényelni, és legrosszabb esetben is az MSZMP a szabad választások következményeként egy koalíciós kormány meghatározó tényezője lesz. A későbbiek során kiderült, hogy ez a kiinduló elképzelés alapvetően tévesnek bizonyult és a palackból kiengedett "politikai pluralizmus" szellemét később már nem lehetett a palackba visszazárni. Egy kicsit leegyszerűsítve ez volt a lényege annak, hogy - Hankiss-sal szólva - "Az uralkodó elit akarva-akaratlan belemanőverezte magát egy csapdába."[133]
A későbbiek során az MSZMP vezetése a szocializmus elfogadásának feltételét aktualizálta, a modellváltás eredményeként megteremtendő "demokratikus szocializmus" lett ez a feltétel. Ez a demokratikus szocializmus azonban - hol nyíltabb, hol burkoltabb formában - antikapitalista jellegű volt; tartalmát és létezésének konkrét feltételeit - azon túl, hogy a közösségi tulajdon dominanciáján alapszik és a piacgazdaság körülményei között létezik - nem tudták koherens koncepcióként felvázolni; így számtalan egymást kizáró elemet kívántak e fogalomban, valamiféle harmadik utas koncepcióként összegyúrni. A Pozsgay Imre vezetésével készült pártprogram-tervezet is e zavaros és kifejtetlen demokratikus szocializmus programjának a célkitűzését fogalmazta meg, melyet a kapitalizmus visszatérésének a megakadályozásával véltek megvalósítani.
A reformköri mozgalom többségi, reformszocialista irányzata is a demokratikus szocializmusnak ezt a harmadik utas koncepcióját tette magáévá; ezzel legjobb szándékaik és törekvéseik ellenére - annak ellenére, hogy a mozgalom tagságának döntő többsége elutasította a pártvezetés "külön-érdekeit" megvalósítani akaró politikáját - a Grósz-Nyers-Pozsgay által képviselt nézetek foglyává vált; ezzel a békés átmenetben reálisan létrejöhető parlamentáris (polgári) demokrácia lehetőségét kérdőjelezte meg, bár tevékenységével (objektíve) létrejöttén munkálkodott.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások befejezésekor, a megállapodás aláírásánál Nyers Rezső - ekkor már ugyan nem a megállapodás aláírásának a feltételeként - még és már azt mondta, hogy az MSZMP célja a demokratikus szocializmus megvalósítása, és olyan politikai modellváltást akarnak megvalósítani, amely nem a hatalomátadás módját, hanem a hatalomgyakorlás átalakítását jelenti. Alig múlt el hét hónap és a szocializmus elfogadása, mint a többpártrendszer megvalósításának a feltétele a demokratikus szocializmus célkitűzésének jámbor óhajává szelídült.
A pártvezetés e magatartás változásában - ha nem is tudatosult határozott formában - tetten érhető a közvélemény szocializmushoz való viszonyulásának jelentős módosulása; 1989 tavaszán több közvélemény-kutatást végeztek, melyek a lakosság szocializmushoz való viszonyát is vizsgálták. Egyik ilyen vizsgálat[134] összegzésként a következőt mondta: "A kérdezettek többsége 1989 márciusában nemigen tud mit kezdeni a szocializmus magyarországi, vagy máshol létező formáival. A szocializmus magyarországi modelljét a kérdezetteknek csupán 30,2 %-a tartja elfogadható mintának, ugyanakkor 76,7 %-a nem tud olyan országot említeni, amelyben egy számára tetsző szocialista modell létezne."
Az ellenzéki pártok, nyilván tömegeik irányultságánál fogva méginkább érzékelhették ezt a szocializmus ellenességet; az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült pártok és szervezetek, mindinkább maguk mögött érezve a tömegek támogatását is, rendszerváltozást akartak, ezért nem értettek egyet az MSZMP vezetése által megvalósítani szándékozott demokratikus szocializmussal, így több, mint elégséges okuk volt nemcsak óvatossággal és gyanakvással, hanem félelemmel fogadni az MSZMP törekvéseit és ezeket a külön érdekeit realizálni akaró cselekedeteit. Az MSZMP vezetése ugyanis a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott megállapodásban igyekezett - az akkor ugyan már megtépázott, de azért még mindig létező - hatalmi-erő helyzetéből rákényszeríteni külön-érdekeit az ellenzékre, hogy ezzel a maga számára minél jobb feltételeket teremtsen a szándékolt antikapitalista társadalmi elképzelései megvalósításához, és mindenekelőtt hatalma további fenntartásához.
* * *
Az MSZMP vezetésének egész tevékenységét az 1989. február 10-11-i KB határozat óta a kettősség jellemezte. Ennek a kettősségnek az alapja a fentebb bemutatott ellentmondás volt: politikai pluralizmus- igen, de a szocializmus viszonyai között. Ez az ellentmondás különös élességgel jelentkezett a parlamenti demokráciába való békés átmenet jogi feltételei megteremtésének a folyamatában, a jogállamiság értelmezésében.
Az 1988-as májusi pártértekezlet után a Grósz-féle vezetés nyitni akart a jogállamiság irányába, elfogadta az ún. "demokrácia csomagtervet" és az ebben foglaltak megvalósítása során sok minden történt. A jogállamiság megteremtésének a folyamata azonban az ellenzék legitimációs bevonása, partnerként való elfogadása, azaz a vele való megegyezés nélkül nem valósulhatott meg. A Grósz-féle vezetés ennek ellenére az ellenzéket mégsem akarta partnerként elfogadni, a politikai pluralizmus megteremtésének folyamatába tényleges szereplőként bevonni, csak egy konzultációs fórum keretében javaslattevő szerepet szánt neki. A Grósz-Fejti-vonal - a realitásokkal nem törődve - nem akarta kiadni a pártvezetés kezéből a békés átmenethez, a parlamentáris demokráciához való átmenet levezénylését, mert ezt a párt pozícióinak a megőrzésével akarták megvalósítani. Továbbá, azt sem szabad elfelejteni, hogy Grósz Károly meggondolatlanul - e folyamatoknak ellentmondva - 1988 novemberében fehérterrorral, majd 1989 áprilisában gazdasági szükségállapot bevezetésével riogatta a párttagságot és a magyar közvéleményt.
A nemzetközi helyzet kedvező alakulása, az ellenzék látványos aktivizálódása, a pártvezetés reformerei súlyának növekedése, méginkább a reformköri mozgalom kialakulása és párton belüli hatalmas erővé válása kényszerítette a Grósz-Fejti-vonalat ahhoz a tárgyalóasztalhoz, ahol az ellenzéket partnerként kellett elfogadnia, amikor tudomásul kellett vennie, hogy a parlamentáris demokráciához való békés átmenetet csak az ellenzékkel együtt, az Ellenzéki Kerekasztallal való megegyezés folyamatában lehet megvalósítani. Ez eredményezte a Nemzeti Kerekasztal létrejöttét és az érdemi tárgyalások megindulását. Az ellenzék és a párton belüli reformerők együttes sikere volt ez, amely egyúttal Grósz Károly részleges bukását is eredményezte.
Grósz Károly bukása azonban nem volt teljes; a KB 1989. június 23-24-i ülése a négyek személyi kompromisszuma következtében Grósz Károlyt is a hatalomban hagyta, és a Grósz-Nyers kettőst az MSZMP vezetésének meghatározó tényezőjévé tette. Ez a vezetés ugyan elfogadta az Ellenzéki Kerekasztalt tényleges tárgyaló partnernek, de - a kettősség, ha más formában is, tovább folytatódott - az MSZMP tárgyalóküldöttsége véleményét fontos kérdésekben többször megváltoztatta és arra törekedett, hogy az erő pozíciójából tárgyaljon, a párt külön érdekeit rákényszerítse tárgyaló partnereire.
Ez a kényszer általában nem "durva", nem közvetlen kényszer volt. Ez két fő pilléren nyugodott: az egyik pillér annak mind nyomatékosabb hangsúlyozása volt, hogy a megegyezés csak "globális" lehet, azaz az ellenzék érdekében álló - a békés átmenetet megalapozó törvényekben való - rész-egyezségek csak akkor válnak elfogadottá, ha az ellenzék bizonyos kérdésekben enged és a megegyezés teljes körű lesz; a másik pillér az volt, hogy amiben ennek ellenére sem tudnak megállapodni, azokat a kérdéseket - a szembenálló felek álláspontjának a rögzítésével - majd az Országgyűlés elé terjesztik és az dönt a vitatott kérdésben. Nyilván az ellenzéki pártokat ez a lehetséges jövő nem nyugtatta meg, hisz ez az Országgyűlés rendi országgyűlés volt, az MSZMP a képviselő helyek abszolút többségével rendelkezett benne, ezért nem lehetett tudni, hogy az mily mértékben vette volna figyelembe az ellenzék álláspontját a vitatott kérdésekben.
Ezért azoknak az ellenzéki pártoknak, amelyeknek az MSZMP által adott alternatívák közül egyik lehetőség sem volt elfogadható, nem volt más választásuk, mint kilépni ezekből a keretekből és a vitatott kérdésekben más megoldást találni. Ez a más megoldás a népszavazás volt!
Miután a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során kiderült, hogy az MSZMP vezetése a parlamentáris demokrácia megteremtése folyamatában nem akarja biztosítani a többi párt esélyegyenlőségét, továbbá, az erő helyzetéből tárgyalva olyan külön érdekeket akar a maga számára biztosítani, amelyek birtoklása kétségessé tehetik az elkövetkező választások demokratizmusát, amelyek elősegíthetik a párt hatalmának átmentését és a demokratikus szocializmus meghirdetésével egy olyan újabb társadalmi kísérletezést eredményezhet, amely az ország válságát csak tovább mélyítené, ezért kimondható: az MSZMP vezetésének ezek a törekvései nem szolgálták sem a haza, sem a haladás érdekeit Magyarországon; ezért az SzDSz és a FIDESZ által kezdeményezett népszavazásra szükség volt, mert ez adott lehetőséget arra, hogy maga a nép korrigálja az MSZMP vezetésének az ország számára elfogadhatatlan törekvéseit.
Ezek után a történtek ismeretében elmondható, hogy a "négyigenes" népszavazást kikényszerítő helyzetnek a létrehozásában az MSZMP vezető testületeit, mindenekelőtt az Elnökséget terheli a felelősség. Az ezzel kapcsolatos felelősség azonban nem egyformán oszlik meg az elnökség tagjai között; a fő felelősség a Grósz-Nyers kettőst terhelte, míg Németh Miklóst lehet a legkevésbé elmarasztalni. Pozsgay Imre főleg abban volt ludas, hogy a jelöléséért kiszolgálta a Grósz-Nyers által szorgalmazott törekvéseket és önmagát is megalázó módon, makacsul ragaszkodott a köztársasági elnökjelöltséghez és megválasztásának a párt vezetése által erőltetett módjához.
Grósz és Nyers voltak a fő szószólói és védelmezői a pártszervezetek munkahelyen maradásának, a pártvagyonnal való társadalom előtti elszámolás megtagadásának, a munkásőrség további megtartásának. Kettejük közül is Nyers Rezső volt az aktívabb; e kérdésekben sűrűn exponálta magát, Pozsgay Imrét, az MSZMP tárgyalóküldöttségének operatív irányítóját is ő sarkallta a KB-állásfoglalások figyelembe vételére.
Nyers Rezső felettébb harcos aktivitását olyan események is mutatják, mint a KB 1989. szeptember 12-13-i ülésén elhangzott egyik vita-összefoglalója, amelyben szorgalmazta, hogy még a régi Országgyűlés alkossa meg az új Alkotmányt, kijelentette: "Történelmi jelentősége van annak, hogy ne engedjük át az alkotmányozást az új (...) parlamentnek. Ebben az MSZMP szerepe a döntő."[135] Továbbá, ezen az ülésen "fenyegette" meg a Kormányt, ha az nem igyekezne az Országgyűlésben kormányjavaslatként előterjeszteni az MSZMP számára kedvező törvényeket, az "akkor ez a kormány és a pártvezetés közti szakadásnak a demonstrálása lesz."[136]
Látható, hogy Nyers Rezső itt bemutatott törekvése az ellenzéki pártok ellen, a Nemzeti Kerekasztal kompetenciája ellen, a Kormány s azon keresztül Németh Miklós és Pozsgay Imre ellen is irányult.
Tudjuk, hogy a népszavazás kiírásakor már csak a vagyonelszámolással és a köztársasági elnökválasztással kapcsolatos MSZMP-s külön-érdekek álltak lábon; továbbá azt is tudjuk, hogy közvetlenül a népszavazás előtt az MSZP vezetése - megszüntetve a Next 2000 Kft.-t - hozzáfogott a vagyonával kapcsolatos elszámoláshoz, így a népszavazáson már csak egyetlen vitatott kérdés maradt: a köztársasági elnök választásának időpontja. Az, hogy lesz-e őszi közvetlen választás, és - nagy valószínűséggel - Pozsgay Imre lesz-e a köztársasági elnök, vagy sem?
Az a tény, hogy a november 26-án tartott népszavazáson már csak a köztársasági elnök választásának az időpontja maradt tényleges kérdése a szavazásnak, egyrészt azt mutatta, hogy az MSZP, a Kormány, az Országgyűlés fokozatosan hátrálva - nagy kérdés, hogy mennyire saját jószántából, vagy a népszavazástól való félelmében?! - az ellenzéki pártok által kívánt módon megoldotta a vitatott problémákat, lemondott az addig védelmezett külön-érdekei jelentős részéről, másrészt az MSZP és Pozsgay Imre kitartó makacsságát is jelezte, hogy a köztársasági elnöki posztot meg akarják szerezni. Úgy vélem, hogy e kérdésben is az a konszenzus lett volna a méltányos, melynek kereteit az SzDSz még a megállapodás aláírása előtt felvázolta.
Az MSZP Nyers irányította vezetése és maga Pozsgay Imre sem fogadta el ezt a konszenzust, mert annyira biztosnak hitték sikerüket. Ennek ellenére valószínűbbnek tűnik, hogy döntésükben a pártvezetés makacssága volt a meghatározóbb, hisz Pozsgay Imre tudta és elfogadta, hogy a megegyezésben szereplő köztársasági elnöki poszt, az ún. gyenge köztársasági elnöki funkciók gyakorlását teszi lehetővé, akkor is, ha népszavazással történik a választás.
Az MSZMP/MSZP nagyobb realitás érzékkel és a parlamentáris demokráciába való békés átmenet őszintébb, önzetlenebb, nem nyögvenyelős vállalásával, a külön érdekekről való lemondásával elkerülhette volna a népszavazás kudarcát. Az állampártiság terhei azonban súlyosak voltak, nem lehetett tőlük könnyen megszabadulni; e vereségre is szükség volt ahhoz, hogy a párt meginduljon azon az úton, amely reményeink szerint a szociáldemokráciához vezet.
IV. A reformköri mozgalom és az Ellenzéki Kerekasztal kapcsolata
a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején.
A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások vitatott problémái közül azokat érintettem, amelyekben a szembenálló felek nem tudtak megegyezni és amelyek kapcsán a reformköri mozgalom is hallatta a hangját. Azért voltam kénytelen e problémák rövid történetét is felvázolni és a vita fő csomópontjait bemutatni, mert csak így volt lehetséges a reformköri mozgalom, benne a Budapesti Reformkör álláspontját minősíteni, értékelni.
Láttuk, a bemutatott vitakérdésekben a reformköri mozgalom, a Budapesti Reformkör, az Ellenzéki Kerekasztallal értett egyet és nem támogatta saját pártja vezetésének álláspontját. Ezt az egyetértést ugyan mind a reformköri mozgalommal, mind a Budapesti Reformkörrel kapcsolatban pontosítani, konkretizálni kell, de az az általános jellemzés, hogy e kérdésekben alapjában és egészében az ellenzéki álláspontot támogattuk - az mindenképpen igaz volt.
E pontosítás alatt olyasmikre gondolok, hogy voltak olyan kérdések, amelyekben a Budapesti Reformkör önállóan nyilatkozott (pl. az MSZMP vagyonelszámolása), de voltak olyan kérdések, amelyekben "csak" támogattuk a reformköri mozgalom valamelyik osztagának a megnyilatkozását (pl. a munkásőrség jogutód nélküli felszámolása). E pontosítás része az is, hogy a munkahelyekről való kivonulás kérdésében a reformköri mozgalom kisebbségi álláspontja nem támogatta kellően az Ellenzéki Kerekasztal felfogását.
A fentieknél bonyolultabb volt a helyzet a köztársasági elnöki intézménnyel, a köztársasági elnökválasztással kapcsolatban. A Budapesti Reformkör platformjának V/6 és 8 pontjaiban leírtuk, hogy a békés átmenet biztosítása érdekében célszerűnek látjuk megválasztani az ország köztársasági elnökét, egy "mindkét fél számára elfogadható" és az Országos Nemzeti Bizottság által jelölt személyben. Igaz azt javasoltuk, hogy ezt az elnököt népszavazás válassza meg, de csak ideiglenes időre, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés általi új Alkotmány elfogadásáig, és utána mondjon le. (Ne feledjük el: e platform március végén, április elején készült, amikor még nem ismertük eléggé az ellenzék álláspontját, hisz az SzDSz Kék könyvét is csak április 16-án fogadták el.)
1989. május 20-án, a szegedi tanácskozás 5. szekciójában is foglalkoztunk e kérdéssel, de itt már sokkal óvatosabban fogalmaztuk meg álláspontunkat; az V/3-as pontban azt mondtuk: az ellenzékkel való tárgyalás során "Meg kell egyezni a köztársasági elnöki posztra jelölendő személyek köréről, a választások időpontjáról és rendjéről." Tehát, minden ezzel kapcsolatos kérdésben az ellenzékkel való megegyezést hangsúlyoztuk, már nem beszéltünk a népszavazásról és egyetlen alkalommal sem tettünk hitet Pozsgay Imre köztársasági elnökjelölése mellett.
Ezekkel a pontosításokkal és kiegészítésekkel állítom, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon felvetődött minden lényeges vitakérdésben a Budapesti Reformkör (de a reformköri mozgalom többsége is) az Ellenzéki Kerekasztallal értett egyet, és ezt az álláspontját kifejezésre is juttatta.
Észrevette-e mindezt és hogyan reagált erre az Ellenzéki Kerekasztal?
* * *
Az előzőekben bemutattam, hogy a háromoldalú tárgyalások kikényszerítésében az Ellenzéki Kerekasztal elfogadta partnerként a reformköri mozgalmat; ezért nehezen érthető és magyarázatra szorul, hogy mi lehet az oka annak, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások vitatott kérdéseiben az ellenzék mellett való kiállásunkat az szinte tudomásul sem vette.
Ugyanis e tárgyalások idején alig két-három olyan eset volt, amikor az Ellenzéki Kerekasztal vitáin valamilyen formában felmerült a reformköri mozgalom; ezek az esetek a következők voltak:
- az Ellenzéki Kerekasztal 1989. július 6-i ülésén megjelent Szécsényi Tibor, hogy az élőlánc akciónkkal kapcsolatos levelünket átadja és az ellenzék támogatását, részvételét kérje; az ülés nem foglalkozott levelünkkel;
- az Ellenzéki Kerekasztal szeptember 4-i ülésén Vigh Károly bejelentette, hogy részt vett a reformköri mozgalom budapesti tanácskozásának második napján és meghallgatta Nyers és Pozsgay előadásait. Beszámolójából azt érdemes kiemelni, hogy felfigyelt a Nyers beszéd azon kijelentéseire, hogy az a "visszarendeződés erőiről is szónokolt", továbbá, hogy kijelentette, a párt a "polgári liberalizmust" nem fogadhatja el[137];
- az Ellenzéki Kerekasztal szeptember 11-i ülésén Gaskó István (Szociáldemokrata Párt) a következőket mondta: "(...) az MSZMP álláspontja megmerevedett (...), ezt csak a kongresszus tudja feloldani, és mi arra számítunk, hogy a kongresszus igenis ezekben a dolgokban engedményeket tehet. Gondolok itt elsősorban a köztársasági elnöki intézményre, a munkahelyi pártszerveződésekre és a vagyonjogi kérdésekre.
Az ellenzéki, illetve hát az MSZMP belső reformkörei ezeket az elképzeléseket, úgy tűnik, támogatják a párton belül, és én azt javaslom, illetve a Szociáldemokrata Párt vezetése azt javasolja az Ellenzéki Kerekasztalnak, hogy ezt a sanszot még várjuk meg, (...)"[138]
Gaskó Istvánnak ez az egyetlen megnyilatkozása volt az, amely arról tanúskodott, hogy valaki - az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak képviselői közül - észrevette a reformköri mozgalom törekvéseit és annak hangot is adott.
Mi lehetett ennek az oka? Úgy vélem, hogy az egyik ok a mi magatartásunkban keresendő, abban, hogy az Ellenzéki Kerekasztallal való egyetértésünket nem tudtuk kellően összekapcsolni a Grósz-Nyers vezette pártvezetés elleni konfrontációval.
Az MSZMP KB 1989. június 23-24-i ülése után nehéz és ellentmondásos helyzetbe került a reformköri mozgalom. A KB-ülésen létrejött kompromisszumot egyrészt pozitívan kellett értékelnünk, de határozottabban kellett volna reagálnunk a kompromisszum negatívumaira, arra, hogy az Elnökség tagjainak személyes érdekei lehetővé tették Grósz Károly hatalmának részbeni megőrzését, továbbá tudatosítanunk kellett volna ennek következményeit. Ennek során Nyers Rezsővel szembeni naiv álláspontunkon kellett volna változtatnunk, figyelembe véve, hogy ő a Grósszal kötött szövetség tartóoszlopa. A reformköri mozgalom többségi irányzatától ugyanis nem volt elvárható, hogy éles kritikával illesse az elnökség tagjainak Grósszal való szövetségét.
A Budapesti Reformkörnek - folytatva a június 23-24-i KB-ülés személyi kompromisszumainak kritikáját - kellett volna jóval határozottabban, Nyers Rezső személyét középpontba állítva - ahogy tettük ezt előzőleg Grósz Károllyal - bírálni a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon lévő pártálláspontot, megmutatva, hogy Pozsgay Imre a neki juttatott jelölésen keresztül, a Grósz-Nyers-kettős foglya. E konkrét bírálatok folyamatában határozottan, következetesen és publikusan el kellett volna határolódnunk a Grósz-Nyers-vonaltól.
Ezt az elhatárolódást az nehezítette, hogy Nyers Rezső - ellentétben Grósz Károllyal - sokkal rugalmasabban, taktikusabban képviselte álláspontját, a nyilvánosság előtt nem élezte ki a problémákat. A helyzet ennek következtében úgy alakult, hogy a reformköri mozgalom ugyan kialakította számos kérdésben a pártvezetéssel szembeni - az Ellenzéki Kerekasztallal egyetértő - álláspontját, de ezt nem konfrontálta élesen a pártvezetéssel szemben, így álláspontunk párhuzamos monológként, sokszor a sajtó rövidhíreként jelent csak meg. Ennek következtében véleményünk publikussá tétele sem érte el a kívánt eredményt, álláspontunk nem vált skandalummá, amelyre mindenképpen oda kell figyelni, ahogy ez Grósz Károllyal kapcsolatban előzőleg nem egy esetben megtörtént.
Mindezek következtében nemcsak nem tudtunk élesen elhatárolódni az MSZMP vezetésétől, hanem meg sem tudtuk magunkat kellően különböztetni a párt vezetésében lévő reformerektől, így azok felhasználhatták a maguk törekvései számára azt a látszatot, hogy a reformköri mozgalom teljes mellel mögöttük áll. Míg a reformköri mozgalom többségi irányzatát illetően ez többé-kevésbé igaz is volt, addig a kisebbségre, élén a Budapesti Reformkörrel, nem volt igaz. A mi politikai tapasztalatlanságunk és naivitásunk (az események felgyorsulásával együtt) volt az oka annak, hogy ezt a helyzetet nem tudtuk egyértelműen világossá tenni mindenki számára, sokszor a magunk számára sem. (Grósz Károly ebben a vonatkozásban nálunk éleslátóbbnak bizonyult; a Budapesti Reformkört végig jobboldali elhajlásként, a pártvezetéssel szemben álló egyik végletként kezelte, amelynek nincs helye a pártban. Ezzel Nyers Rezső is egyetértett, de csak általánosságban ítélte el a pártban lévő végleteket, a Budapesti Reformkört e vonatkozásban nevén soha sem nevezte meg.)
A fent elmondottak miatt - ellentétben a június előtti időszakkal - kevésbé marasztalhatjuk el az ellenzéki pártokat, hogy a KB júniusi kompromisszuma után, az MSZMP-n belül nem tudtak kellően differenciálni, hogy a reformköri mozgalmat összemosták a pártvezetésben lévő reformerek, Nyers és Pozsgay törekvéseivel.
Ugyanakkor az is igaz - és ez volt a másik ok -, ahogy múlt az idő és az MSZMP szétzilálódása mind nagyobb méreteket öltött, az ellenzéki pártok helyzete pedig mindjobban megszilárdult, úgy a napi politikai érdekeik miatt az MSZMP soraiban már nem is akartak differenciálni; ez a változás a Nagy Imre temetéssel vette kezdetét, a mór megtette a kötelességét, a mór mehet alapon, az antikommunista propaganda áldozatainak a sorába mi is bekerültünk. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy nemhogy közeledtünk volna, hanem távolodtunk a nemzeti megbékélés megvalósításától, és ennek következtében a parlamentáris demokrácia intézményeinek megszilárdításához elengedhetetlenül szükséges "bizalmi rádiusz" megteremtése is mind távolabbra került.
Ez az antikommunista propaganda különösen az SZDSZ részéről volt erős, amelynek súlyos következményei lettek a későbbiek során: a liberális demokrácia, a köztársaság törekvései szenvedtek csorbát azáltal, hogy e propagandával időlegesen kizárták a szocialista-szociáldemokrata törekvésű baloldalt a köztársaság aktív támogatói sorából. Ennek negatív következményei hamarosan bekövetkeztek. E baloldallal szembeni harcos antikommunizmus félelemmel töltötte el a volt MSZMP tagságát-szimpatizánsait, méginkább az MSZP-vel politikailag egyetértőket is, és e tömegből jelentős számban e félelemtől hajtva "szavaztak át" az első szabad választásokon a "nyugodt erőre", az MDF-re, ami nagymértékben elősegítette e párt választási győzelmét és segítette elő a jobboldal megerősödését.
A baloldal szerepe a magyarországi rendszerváltásban (Összefoglaló)
Miután megnéztük a reformköri mozgalom és az Ellenzéki Kerekasztal kapcsolatát a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején, rövid összefoglalóban át kívánom tekinteni a baloldal szerepét a magyarországi rendszerváltásban. A baloldal egészét azonban inkább csak keretként említem, illetve elsősorban azokat a vonatkozásait veszem szemügyre, amelyek közvetlenebbül kapcsolódtak a reformköri mozgalomhoz; így Grósz Károly, Nyers Rezső, Pozsgay Imre és Németh Miklós tevékenységét részletesebben érintem, mert célom, a reformköri mozgalom, benne a Budapesti Reformkör rendszerváltásban betöltött szerepének és jelentőségének a megvizsgálásához az összehasonlításból származó hozam miatt, erre elkerülhetetlenül szükség van. Igaz, e problémával már számtalan helyen foglalkoztam, de ez nem az én ismételgetési kényszeremen múlott, ez a kérdés ugyanis számos helyen szükségszerűen vetődött fel.
A kérdés tehát az, hogy milyen társadalmi-politikai erők, milyen mértékben és hogyan vettek részt a rendszerváltásban? Erre, vagy az ehhez kapcsolódó kérdésre különböző válaszokkal találkozhatunk. Ide sorolnám egyik válaszként - bár nem a rendszerváltást szándékolták célnak - a Grósz-Nyers vezette MSZMP azon álláspontját, hogy a reformokat, - benne a politikai pluralizmust - az MSZMP saját elhatározásából, önként kezdeményezte és elöl járt az államszocializmus felszámolásában, a modellváltás keretében megvalósítandó demokratikus szocializmus célkitűzésének a meghirdetésében, a politikai pluralizmuson alapuló jogállamiság megteremtésében. E nézetek családjához tartozik Ágh Attilának a szegedi reformköri tanácskozáson tett azon kijelentése, hogy a békés átmenet feltételeit "csak" a reformköri mozgalom (sem az ellenzéki pártok, sem MSZMP akkori vezetése nem) tudja megteremteni; ez a nézet él tovább módosulva abban az Ágh-Géczi állításban, hogy a reformköri mozgalom egésze a rendszerváltozásnak tudatosan tevékeny szereplője volt, megcélozva a nyugati szociáldemokrata pártok által képviselt (és egyes országokban meg is valósított) demokratikus szocializmust.
A másik véglet az az álláspont, hogy Magyarországon a rendszerváltás kizárólag a volt demokratikus és népi ellenzék érdeme, és a baloldalnak ebben a forradalmi átalakulásban sem objektíve, még kevésbé tudatosan, nem volt semmi szerepe.
Én egyik véglettel sem értek egyet, mert úgy vélem: a magyarországi rendszerváltás egy rendkívül összetett folyamat volt, és az ezt megvalósító "csapatmunkában" a történelmi szükségszerűséget kifejező ellenzék meghatározó szerepe mellett a baloldal - annak különböző csoportjai nem egyformán - is részt vett. Ezt a csapatmunkát annál is inkább kell hangsúlyozni, mert az eddigiekben már láttuk, hogy 1989-ben sem a polgári ellenzék, sem a baloldali törekvésű népi demokratikus platform törekvése nem tudta forradalomba vinni a magyar lakosságot, és mégis - és ez egy paradoxon - a rendszerváltással Magyarországon jogállami forradalmi változások történtek. Én e paradoxon magyarázatát éppen e csapatmunkában látom, abban, hogy a forradalmi helyzet hiánya ellenére a különböző politikai irányból érkező államszocializmussal szembeni elégedetlenség egy folyamba tudott egyesülni, és ez az együttes cselekvés eredményezte a forradalmi helyzet hiánya ellenére a forradalmat.
Az alábbiakban mindkét felfogásban lévő túlzásokat igyekszem röviden bírálni, és írásom eddig bemutatott tényanyagán e csapatmunkával kapcsolatos véleményemet megfogalmazni, benne a baloldal szerepét összefoglalóan megmutatni.
* * *
A Kádár-rendszer válsága az MSZMP XIII. kongresszusa után, 1985-től kezdve mind nyilvánvalóbbá vált; Kádár és támogatói erről a kibontakozó válságról az utolsó pillanatig nem akartak tudomást venni. A válság gazdasági megnyilvánulásairól a reformközgazdászok, a társadalmi-politikai vonatkozásairól a születőben lévő ellenzékkel együtt a reformértelmiségi elit mind erőteljesebben mondták el a véleményüket. E válság gyors kibontakozása egyrészt a párton belül egy csapatba terelte a Kádár-ellenes erőket, másrészt felgyorsította az ellenzéki erők megerősödését, aktivizálódását.
Az MSZMP 1988-as májusi pártértekezlete félreállította Kádárt és körét, és Grósz Károly vezetésével a reformkommunista centrumot juttatta hatalmi pozícióba. Grósz - korai Gorbacsovként - hitt a szocialista rendszer megreformálhatóságában és a gazdasági kényszer, a párton belül erősödő reformerek, valamint az ellenzéki mozgalom tömegeket aktivizálni tudó hatására arra kényszerült, hogy hozzáfogjon az általa kézben-tarthatónak vélt gazdasági, majd jogi-politikai reformokhoz.
Az MSZMP vezetése tehát nem önként, saját akaratából, hanem az összeomlás előtt álló gazdasági kényszer hatására, a tömegeket mindinkább mozgósítani tudó ellenzék nyomására, majd a pártban a hangjukat mind erősebben hallatni tudó reformerők ösztönzésére kezdett hozzá előbb a gazdasági, majd a jogi, politikai reformok megindításához.
A negyedik részben már bemutattam, hogy ezek a reformok mely területeken, milyen mélységben indultak meg, melyek közül különösen fontosak voltak a Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter által irányított jogalkotási folyamat, majd a KB 1989. február 10-11-i és 20-21-i üléseinek a többpártrendszer elfogadásával kapcsolatos állásfoglalásai; láttuk, hogy a Grósz-vezetés törekvéseiben, cselekedeteiben milyen kettősségek voltak, de azt is láttuk, hogy miután a szellemet a palackból kiengedték, azt már nem tudták visszaparancsolni.
E szellem kiengedésének egyik legfontosabb megnyilvánulása 1988 második felében, 1989 elején az ellenzéki szervezetek, majd pártok gyors megalakulása volt, melyek mind határozottabban bírálták az államszocialista rendszert és követelték a politikai reformokat, majd a rendszerváltást.
Eközben az MSZMP vezetésében Nyers Rezső és Pozsgay Imre tevékenysége mind aktívabbá vált; Nyers tevékeny részvételével még 1988-ban elkezdték szervezni az Új Márciusi Frontot; Pozsgay a "demokrácia csomagterv" körüli bábáskodása után 1989. január 28-án bejelentette, hogy 1956 népfelkelés volt, ami a Kádár-féle MSZMP legitimitását és az arra épülő pártállam legitimitását alapjaiban rengette meg.
1989 tavaszán az MSZMP-n belül egy új tömegmozgalom, a reformköri mozgalom bontakozott ki; a kezdeti reformkommunista indíttatása hamarosan reformszocialistává, illetve egy kisebbség esetében szociáldemokratává vált. E mozgalom 1989. április 15-i, kecskeméti tanácskozásán - reformszocialista alapon - hirdetett harcot a Grósz-féle fontolva haladó, elégtelen reformtörekvések ellen. Ez a harc a május 20-i szegedi tanácskozáson elvezetett a rendkívüli pártkongresszus kikényszerítéséig, illetve a Grósz-féle vezetés ellenzékkel való tárgyalásokhoz kényszerítéséig.
Az ellenzéki pártok méltányolták az e téren elért eredményeinket; az Ellenzéki Kerekasztal vitáján felmerült partnerükként való elfogadásunk, de felülkerekedett e pártok azon politikai megfontolása, amelyet Magyar Bálint fogalmazott meg leghatározottabban, hogy az MSZMP-n belüli reformmozgalomként, a vezetésben lévő reformerekkel együtt, a konzervatív erők kezét lefogva, hasznosabban szolgáljuk a békés átmenet ügyét.
A Grósz vezette reformkommunista centrum - nem tudva ellenállni a különböző irányból jövő szorongatásnak - kizárólagos irányító hatalmát feladva kiegyezett a pártvezetés reformereivel, hogy legalább részben hatalomban tudjon maradni. Grósznak ez a törekvése azért járt sikerrel, mert elfogadta és támogatta e reformerek személyes érdekeit, megtalálta személyiségük gyenge pontjait és ezek segítségével kompromisszumot tudott teremteni a párt vezetésében lévő irányzatok között. E kompromisszumon belül Grósz Károly és Nyers Rezső között - ez utóbbi dominanciájával - létrejött egy új szövetség, amely a szocializmus reformálhatósága lehetőségének és ennek során a modellváltással létrejövő demokratikus szocializmus céljának az elfogadásán alapult; Nyers Rezső személyében egy új, második magyar Gorbacsovunk támadt. E szövetség mibenlétét először a kongresszusi küldöttválasztással kapcsolatos tiltakozásaink negligálása során, majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások kapcsán érzékelhettük, és még súlyosabb következményeit az MSZP létrehozásában szenvedhettük el.
Ha meg akarom vonni Grósz Károly és Nyers Rezső - sokban hasonló - politikai tevékenységének a jelentőségét, akkor azt kell mondanom, hogy mindketten hittek az államszocializmus megreformálhatóságában és nem akartak rendszerváltozást; ennek ellenére, mivel részt vettek a szellemnek a palackból való kiengedésében, objektíve ők is részesei voltak a rendszerváltás feltételei megteremtésének.
* * *
Pozsgay Imre az MSZMP reformereként kívánt a pártban politikai karriert befutni; későbbi fő célja a köztársasági elnöki poszt megszerzése volt, a júniusi kompromisszum után e politikai ambíciójának rendelte alá egész politikai tevékenységét. Ennek bemutatása során már elmondtam, hogy már kezdetben is két vasat tartott a tűzben: elfogadta a Grósz-Nyers felajánlotta kompromisszumot, de ugyanakkor hozzákezdett a Demokratikus Magyarországért Mozgalom szervezéséhez is. Pozsgay Imrének ez a két vas sem volt elég; a reformköri mozgalom népszerűségének a szelét is a vitorlájába akarta fogni, ahogy ezt a reformkörök budapesti tanácskozása kapcsán is láthattuk. Hamis érvelése ellenére ez részben sikerült is neki: a reformszocialista többség elfogadta a bizottsága által készített program-javaslatot, ami nagymértékben hozzájárult a mozgalom autonómiájának feladásához, továbbá a pártvezetés által szorgalmazott politika elfogadásához.
Pozsgay számára ezeknél azonban fontosabb volt a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások keretében az MDF-fel (Antall Józseffel) kötött kompromisszum vasa. E kérdésben elfogadom Kis János és Haraszti Miklós tanulmányaikban kifejtett álláspontját[139] és az alábbiakban ezeket felhasználva ismertetem Pozsgay Imre Antall Józseffel kötött kompromisszumát.
Már az Ellenzéki Kerekasztal vitáin is felvetődött, hogy van-e informális kapcsolat Pozsgay Imre és az MDF között? Így pl. Kövér László az Ellenzéki Kerekasztal augusztus 23-i előkészítő ülésén az MDF "csomagtervével" kapcsolatban feltette a kérdést: "mennyiben egyeztette a Demokrata Fórum ezt a csomagtervet az MSZMP tárgyaló delegációjával?"[140] Majd miután Antall József magát a kérdést is visszautasította, Kövér újra visszatért reá, hogy ezt ő nem az MDF elmarasztalása miatt kérdezte, mert szerinte az belefér az ellenzéki pártok közötti viselkedési normába, hogy Antall "mielőtt előterjeszt egy javaslatot, megnézi az ellenfél tárgyalódelegációjából azzal az emberrel, akivel köztudomásúlag bizonyos elnökségi tagjai jó viszonyban vannak."[141]
Az MDF képviselői tagadták ezt a kapcsolatot, holott az Ellenzéki Kerekasztal egyes pártjai, mindenekelőtt az SzDSz és a FIDESZ meg voltak győződve arról, hogy Pozsgay Imre és Antall József között - a lengyel példa alapján - egy olyan kompromisszum született, hogy Pozsgay Imre lesz a köztársasági elnök és majd az ellenzék adja a miniszterelnököt. Ezt a korabeli vélekedésüket a tanulmány-írók később azzal is nyomatékosítják, hogy "Tölgyessy Péter visszaemlékezése szerint maga Antall mondta neki, hogy a népszavazás kiváltotta őt az MSZMP-vel kötött kompromisszumból."[142]
Én itt legfeljebb azt a pontosítást tenném, hogy Antall nem az MSZMP-vel, hanem Pozsgay Imrével kötötte ezt a kompromisszumot, bár elképzelhető, hogy Pozsgay Antallt úgy informálta, hogy a párt vezetése tudtával folytat vele különtárgyalásokat. Ugyanis Pozsgay maga, ezt a kapcsolatot nem tagadta; a KB szeptember 1-i ülésén a következőket mondta: "jómagam is, különböző informális, nem szabályozott és nem intézményesített utakon folyamatos tárgyalásban vagyunk az ellenzék képviselőivel, tehát nem csak az történik, ami a nyilvánosság előtt a tárgyalóasztalnál zajlik."[143] E közléséhez kapcsolódva Pozsgay a KB-tól csak azt kérte, hogy ezzel kapcsolatban részletes beszámolóra ne tartsanak igényt.
Miután elfogadom Kis János és Haraszti Miklós által előadottakat, azt is megértem, hogy Pozsgay Imrének nagyon kényelmetlen lett volna a KB-nak beszámolnia Antall Józseffel kötött kompromisszumáról, amikor ugyanezen a KB-ülésen arról beszélt, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon "az MSZMP nem a hatalom átadója, hanem az új demokratikus jogállam megépítőjeként vesz részt ebben a folyamatban, és velünk, s elsősorban a mi politikai erőnk alkalmazásával jöhet létre a modellváltás."[144]
Látjuk szeptember 1-jén, a KB-ülésen Pozsgay még egyértelműen modellváltásról beszélt; két nappal később, a reformkörök budapesti tanácskozásán már azt állította, hogy az MSZMP "rendszerváltásban, a modellváltásnak azon értelmében" gondolkodik, ahogy ezt a reformkörök teszik. Ez a zavaros, interpretálásra szoruló kijelentése az Antall Józseffel kötött kompromisszum fényében válik "érthetővé", hogy Pozsgay Imre a reformköri tanácskozáson miért volt kénytelen taktikázni, az általa mondottakat így is, úgy is értelmezhetővé tenni. Aki ugyanis - saját külön érdeke érvényesítése során - két, egymással ellentétes érdekű urat szolgál, a Grósz-Nyers-vonalat és az Antall-MDF törekvéseket, annak meg kell adni mindkettőnek a magáét: az Antall-MDF fél megkapta a "rendszerváltásban", a Grósz-Nyers fél megkapta a "modellváltásnak azon értelmében" jellemzést; s azzal, hogy így a szövegnek nem volt értelme Pozsgay nemcsak nem törődött, hanem azt is akarta, hogy azt zavarossá tegye.
Pozsgay Imre a különböző - egymásnak nemcsak ellentmondó, hanem egymást kizáró - tűzben tartott vasakkal, sokszor saját magát is megalázó taktikázgatással akarta abszolút biztossá tenni államfővé választását, ahelyett hogy a rendszerváltást nyíltan és őszintén elfogadó baloldal egyik vezetőjévé, esetleg egy magyar Jelcinné igyekezett volna válni; ekkor talán államférfivá is vállhatott volna.
Lengyel Lászlóval kell egyetértenem, aki két évvel később arról írt,[145] hogy 1989 tavaszán egy jelentős szocialista párt jöhetett volna létre, ha az a 10-15 ember egymásra talál, akiknek volt elég tekintélyük ahhoz, hogy az MSZMP körül található reformértelmiséget, reformszocialistákat, a reformköri mozgalmat, az SzDSz szociáldemokratáit, liberálszocialistákat, az MDF-ben lévő baloldaliakat ebbe a rendszerváltást elfogadó szocialista pártba tudták volna egyesíteni. Az ily módon létrejött szocialista párt, lényegében szociáldemokrata programmal az új, demokratikus Magyarország meghatározó tényezőjévé vállhatott volna. Pozsgay Imrének jelentős szerepe lehetett volna ebben a folyamatban.
E helyett, egyik fő okozója volt a "négyigenes" népszavazásnak, amely az MSZP tekintélyvesztésének rohamos felgyorsulását eredményezte, és amelyen Pozsgay elszenvedett személyes kudarca nemcsak oly hőn óhajtott vágyát, a köztársasági elnökséget tette semmissé, hanem az politikai pályafutásának a végét is előrevetítette.
Ily módon Pozsgay Imre egy felettébb ellentmondásos személyisége volt a magyar politikai életnek, aki nemcsak objektíve vett részt a rendszerváltás feltételeinek a megteremtésében, hanem szándékoltan - igaz, főként a suba alatt, nem nyíltan, nem bevallottan - a baloldal részéről a rendszerváltozás előkészítésének egyik résztvevője volt.
* * *
Németh Miklós politikai pályája a másik három elnökségi tagnál sokkal egyenesvonalúbb volt, melynek kétségtelenül az volt a fő oka, hogy náluk később vált a legfőbb vezetés részévé. Politikai pályája ugyan Grósz Károly szárnyai alatt indult, de a történelmi folyamatok hatására rendkívül gyorsan tudta magát a főtitkártól függetleníteni. Németh Miklós ugyanis már 1989. május 10-én, a Kormány átalakításakor az Országgyűlésben a következőket mondta: "Ez a kormány már nem az MSZMP politikai határozatainak egyszerű végrehajtója, hanem a politikai döntések tényleges alakítója. Ilyen értelemben a pártállam megszűnése felé nagy lépést tettünk."[146] Majd Németh a május 18-i beszédében az Országgyűlésben deklarálta, "hogy a valóságos politikai hatalom a kormány kezében van."[147]
Később Németh Miklós a Népszabadságnak adott nyilatkozatában a Kormánynak ezt a szerepét részletesen meg is indokolta.[148] Itt elmondta, hogy a párt vezető testületei határozatainak végrehajtója helyett a Kormány önálló kormányzati politikai erővé vált és a parlamentáris demokráciának megfelelően a Kormány csak a parlamentnek felelős döntéseiért. E nyilatkozatában azt is elmondta, hogy az elnökségi tagságot azért vállalta: "(...), mert azt hittem, hogy a pártállam lebontására így nagyobb hatást tudok gyakorolni. Ebben tévedtem."[149] Ehhez azt is hozzátette, hogy már régen nem érzi jól magát a pártelnökségben. Németh Miklós ezzel kifejezésre juttatta, hogy az Elnökségben lévő Grósz-Nyers szövetséggel nem ért egyet és számára kényelmetlen az ő törekvéseikért is vállalni a felelősséget; az év végén Németh Miklós el is hagyta az MSZP elnökségét.
Ezek fényében kell látnunk a Kormány tevékenységét. Már 1989 kora tavaszára a Kormány felkérésére, Berend T. Iván - akit ebben az időben neveztek ki a Kormány tanácsadó testületének a vezetőjévé - irányításával elkészült egy hároméves gazdasági átalakítási program, amely "A Gazdasági Reformbizottság programjavaslata 1990-1992" címen meg is jelent. E programjavaslatról Berend a következőket írta:
"Ez volt Közép- és Kelet-Európa egész térségében az első olyan gazdaságátalakító terv, amely három év alatt az importliberalizálásig terjedően teljessé teszi a piacgazdaságot, kiépíti szükséges intézményeit, megszabadítja a bürokratikus állami korlátozásoktól, felszabadítja a magántevékenységet a szabad és egyenlő esélyű vállalkozás biztosításával, melynek nyomán vegyes gazdaság alakul ki, miközben az állami tevékenység legnagyobbrészt az oktatás, kutatás, infrastruktúra-fejlesztés és a szociális szféra területeire szorul vissza."[150]
E program végrehajtásának a megkezdéséhez azonban nagyobb társadalmi konszenzusra lett volna szükség, mind a pártvezetés, mind az ellenzék részéről.
A Németh-kormány törvényalkotási tevékenysége talán még fontosabb volt gazdasági tevékenységénél is; már ez a Kormány fogadtatta el 1988. október 5-én az Országgyűléssel a gazdasági társaságokról szóló törvényt, amely lényegében jogilag megalapozta a tőkés jellegű piacgazdaság lehetőségét Magyarországon. Továbbá, az Országgyűlés 1989. júniusi ülésén fogadta el a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról szóló XIII. törvényt, amely lehetővé tette az ún. spontán privatizációt, amely gyakorlatilag a gazdasági rendszerváltás felgyorsulását jelentette Magyarországon. E folyamatnak a Kormány részéről való kézbentartására lett Martonyi János privatizációs kormánybiztosnak kinevezve.
(Az antikommunista propaganda e spontán privatizációhoz köti azon állítását, hogy a kommunista nómenklatúra ennek keretében változtatta át politikai hatalmát gazdaságivá; ez az állítás azért is súlytalan, mert a nemzeti vagyonnak csak egy töredéke, mindössze 5%-a lett ekkor privatizálva. Továbbá az Orbán-kormány jelenlegi külügyminisztere, Martonyi János volt az, aki privatizációs kormánybiztosként e folyamatot a Németh-kormány részéről felügyelte; netán az antikommunista urak az Orbán-kormány miniszterét is bűnösnek tarják a kommunista nómenklatúra meggazdagodásában!?)
Így már a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások előtt megkezdődött a parlamentáris demokráciához és a gazdasági rendszerváltáshoz való békés átmenetnek törvényekkel szabályozott előkészítése, amely folyamat a háromoldalú tárgyalásokon született egyezség aláírásával nagymértékben felgyorsult.
Közben a megegyezés érdekében volt egy kis szünet; a Kormány, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon való megállapodásnak megfelelően az Országgyűlés június 27-i ülésén visszavonta a sarkalatos törvényjavaslatokat: az Alkotmány módosításáról, a pártokról és az Alkotmánybíróságról szólókat. Majd a megegyezés után az Országgyűlés hozzákezdett és folyamatosan, több ülésszakán keresztül törvénybe iktatta a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon született törvényjavaslatokat. Ennek során - Nyers Rezső és a pártvezetés fenyegetései ellenére - az Országgyűlés 1989. október 17-én kezdődő ülésszakán a Kormány javaslatára törvényt hozott a pártok munkahelyi tevékenységének a megtiltásáról, majd jogutód nélkül feloszlatták a munkásőrséget és törvényt hoztak az MSZP vagyonelszámolási kötelezettségéről. Így a Kormány az Országgyűléssel együtt - kétségtelenül a népszavazás által is sarkallva, de - eleget tett az Ellenzéki Kerekasztal ezekkel kapcsolatos követeléseinek.
Ezért az Országgyűlés tevékenységének a megítélésénél elsősorban nem abból kell kiindulni, hogy egyes képviselők elégedetlenkedtek, néhány másodlagos kérdésben változásokat eszközöltek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon elfogadott megállapodásokban, netán néhányan azzal fenyegetőztek, hogy javasolják az Országgyűlés feloszlatását, hanem abból, hogy az Országgyűlés tevékeny részese volt a jogállami forradalomnak; mint törvényhozó testület megcselekedte azt, amit a haza és haladás érdekei megkívántak.
Látni kell, hogy az Országgyűlésnek ez a törvényalkotó tevékenysége nem "békés" körülmények között ment végbe, tele volt ellentmondásokkal, feszültségekkel.[151] 1989-ben - több irányból is - nagy társadalmi nyomás nehezedett a képviselőkre, az Országgyűlésre. A képviselők közel egynegyedével szemben léptek fel az ellenzéki pártok, illetve a választó-polgárok; e társadalmi nyomás hatására 1989-ben 18 képviselő mondott le mandátumáról.
Az Országgyűlés legitimitásának ily módon való kétségbevonása nem minősíthető egyértelműen pozitív folyamatnak, hisz ennek az Országgyűlésnek nemcsak pártállami, hanem a pártállamot lebontó korszaka is volt. Ezt, mint az alábbiak tanúsítják, az Ellenzéki Kerekasztal is elismerte.
Az történt ugyanis, hogy Grósz Károlyt a július 21-én megtartott megyei titkári értekezleten arról informálták, hogy az országgyűlési képviselők megyei csoportjaiban erős a hajlandóság arra, hogy a Parlament idő előtti feloszlatását javasolják. A képviselők elégedetlensége minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a Kormány június 24-én visszavonta a beterjesztett törvénytervezeteket, valamint a visszahívások szaporodásával, melyeket méltánytalannak tartottak. Grósz Károlynak szóló információt a sajtónak is kiszivárogtatták.
Az Ellenzéki Kerekasztal július 27-i ülésén nyilatkozatot fogadott el az MSZMP-tag képviselők állítólag tervezett akciójáról, amelyet Szabad György, az ugyanazon a napon tartott politikai középszintű bizottság ülésén napirend előtt felolvasott. E nyilatkozat így hangzott:
"Az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei aggodalommal értesültek egyes sajtóközleményekből az MSZMP-képviselők arra irányuló állítólagos kezdeményezéséről, miszerint az Országgyűlés őszi ülésszakának megnyitását követően menten oszlassa fel önmagát. Az Ellenzéki Kerekasztal szervezetei tisztelettel emlékeztetnek arra, hogy az 1989. június 10-én aláírt pártközi megállapodás értelmében a politikai egyeztető tárgyalásokon reményünk szerint létrejövő megegyezés érvényesítése feltételezi a velük azonos tartalmú törvényjavaslatok becikkelyezését az Országgyűlés által. Mindebből következik, hogy az Országgyűlés feloszlatása a pártközi megállapodás létrejötte előtt, megakadályozná a demokratikus jogállam megteremtésére irányuló törekvések realizálását."[152]
Ez világos beszéd volt; ezzel a nyilatkozatával az Ellenzéki Kerekasztal újólag elismerte és nyomatékosan kinyilvánította az Országgyűlés jogfolytonos legitimitásának az elfogadását, azt, hogy a demokratikus jogállam megteremtésében, a jogállami forradalom kibontakoztatásában mással nem helyettesíthető feladatai vannak. A kérdés csak az, ha az Ellenzéki Kerekasztal mindezt tudta és elfogadta, akkor az erőszakosan szorgalmazott visszahívásokkal, legitimitásának folyamatos megkérdőjelezésével miért nehezítette meg az Országgyűlés e feladatának ellátását?!
Az Országgyűlés nem oszlatta fel önmagát, hanem követte az 1848-as utolsó rendi országgyűlés példáját, hozzá hasonlóan "utolsó államszocialista rendi" Országgyűlésként jóváhagyta a parlamentáris demokráciába való átmenet törvényeit; egyes képviselők a történelem kényszerítő erejének hatására, a többség azonban a történelmi szükségszerűséget elfogadva, hazafias érzülettől vezérelve jóváhagyta a népi demokratikus rend felszámolását és 1989. október 23-án az új, a negyedik köztársaság kikiáltását.
Ez volt a parlamentáris demokráciába és a piacgazdaságba való békés átmenet törvényekben testet öltő jogállami forradalom folyamata, amely horderejét tekintve társadalmi forradalom volt, melynek során egy puskalövés nélkül jogfolytonosan keletkezett az új világ. Azzal, hogy az új rend megteremtéséhez szükséges alaptörvényeket a régi Országgyűlés megszavazta, valamint az államszocializmus jogállamisággal összeegyeztethetetlen törvényeit megszüntette, az Országgyűlés elfogadta a jelenleg is hatályos történelmi Alkotmányunkat, ezzel a régi világból úgy mentünk át az új világba, hogy a jogrend folytonossága nem szakadt meg; ami azt is jelentette, hogy a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon történt megegyezés a jogfolytonosságról és az ott elfogadott törvényjavaslatok régi Országgyűlés által való becikkelyezése visszamenőleg jogilag is részben részlegesen legitimálta a Kádár-rendszert.
Az államszocializmussal szembeni különböző irányból érkező politikai erők megegyezésének és együttműködésének az eredménye volt ez a jogállami forradalom; az új világot az a csapatmunka hozta létre, amelyről az eddigiekben is beszéltem. Ezért ezt a történelmi helyzetet és a különböző politikai erők ekkor létrejött megegyezéseit a későbbiek során sem nem illő- és sem nem lehet elfelejteni; és mivel e megegyezéseket a különböző politikai erők közösen fogadták el, ezért a későbbiek során ezeket nem lehet egyoldalúan érvénytelennek nyilvánítani, ahogy a fentiek miatt a Kádár-rendszer egész időszakát sem lehet totalitárius diktatúrának tartani!
Ez volt az a békés átmenet a parlamentáris demokráciába, amellyel a reformköri mozgalom egésze egyetértett és amely megfogalmazásra került a Budapesti Reformkör platformjában, majd a szegedi tanácskozás 5. szekciójának állásfoglalásában; ez tette lehetővé azt a rendszerváltást, amellyel azonban csak a mozgalom kisebb része tudott azonosulni és amely implicite kifejezésre került a Budapesti Reformkör platformjában, majd mind tudatosabban a Kör különböző állásfoglalásaiban és tevékenységében.
A fentiek mellett külön kellene beszélnem e Kormány külpolitikai törekvéseiről; e folyamatban vizsgálni kellene a Magyarországon tartózkodó NDK-s állampolgárok Nyugatra jutása elősegítésének, a határzár felszámolásának nemzetközi jelentőségű külpolitikai következményeit (ezeknek a berlini fal leomlásában, az NDK összeomlásában, a német egység létrejöttében játszott szerepét), a Koreai Köztársasággal való diplomáciai kapcsolat felvételének a fontosságát, az Izraellel való diplomáciai kapcsolat felújításának a jelentőségét, a NATO irányába elkezdődő puhatolózásoknak- és a nyugat-európai intézményekhez való közeledésünknek a szerepét stb. Ezekkel a törekvéseivel és az ezt megvalósító intézkedéseivel a Németh kormány fontos szerepet töltött be a hidegháború utáni új európai - rend kialakításában, melyről túlzás nélkül állítható, hogy az világpolitikai jelentőségű változásokat jelentett.
E külpolitikai tevékenysége mellett a Kormány az eddig elmondottakon kívül a belpolitika területén is számtalan fontos probléma megoldásához kezdett hozzá, vagy oldott meg; így szüntette meg pl. a III/3-as Csoportfőnökséget, a "belső reakció" elleni harc intézményét.
A fentiekben bemutatott folyamatokban való kezdeményező és irányító tevékenységével elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kormány; ezért nem alaptalanul mondhatjuk, hogy a rendszerváltozás első kormánya a Németh-kormány volt. E kormány tevékenysége egészének a méltatásán kívül a parlamentáris demokráciába, valamint a gazdasági rendszerváltást lehetővé tevő piacgazdaságba való békés átmenet feltételeinek megteremtésében, valamint az új külpolitikai orientációban játszott szerepük kapcsán Németh Miklóson kívül különösen Pozsgay Imrének, Kulcsár Kálmánnak és Horn Gyulának az érdemeit kell hangsúlyoznom.
A Kormány itt előadott tevékenysége kapcsán úgy vélem, hogy nem túlzás azt mondanom: a reformköri mozgalom e tevékenységnek mindinkább a párton belüli bázisává vált; a Németh-kormány érezhette és ezt mindinkább tudatosította is, hogy a párton belül támogatást kap tőlünk és így támaszkodhat a tömegmozgalommá váló reformköri mozgalomra.
* * *
Az államszocializmus és az állampárt válsága szülte a reformköri mozgalmat. Láttuk, hogy az első reformkörök reformkommunista irányzatosságúak voltak, céljuk az 1988-as pártértekezlet határozatai megvalósításának és az új, Grósz-féle vezetésnek, valamint a pártvezetésben lévő reformerek törekvéseinek a támogatása volt. Mivel a válság tovább súlyosbodott és ez a vezetés nem kellő gyorsasággal és határozottsággal, ingadozva fogott hozzá a válság felszámolásához, ezért a reformköri mozgalom már 1989. április közepén tovább radikalizálódott, fejlődésének újabb stádiumába lépett, reformszocialista irányzatosságúvá vált.
Ennek a változásnak első, határozott megnyilvánulása a kecskeméti tanácskozáson elfogadott nyilatkozat volt, amelyben harcot hirdettünk a KB centrum reformkommunista irányvonala és annak Grósz Károly által irányított politikája ellen. A reformköri mozgalom egésze egyetértett abban, hogy az MSZMP-t, mint állampártot fel kell számolni; e cél megvalósításáért harcba kellett szállnunk a párt Grósz irányította reformkommunista centrumával, amely az MSZMP felszámolása ellen volt, mert úgy vélte, hogy bizonyos reformok árán a párt megmenthető. E harcban a fő csapást Grósz Károlyra mértük, aki számos elszenvedett kudarc után kénytelen volt egyszemélyű főtitkári hatalmától megválni és szövetséget kötni a pártvezetés reformereivel; ezzel a vezetésben is dominánssá a reformszocialista irányultság vált. Ezzel lezárult az állampárt megszüntetéséért való harcnak az első, fontos szakasza; hisz az Elnökség tagjainak többsége - nem hagyhatta figyelmen kívül a reformköri mozgalom mind erőteljesebb kritikáját és az MSZMP megszüntetésével kapcsolatos követelését - mind határozottabban egy új, baloldali párt megteremtése mellett foglalt állást. Igaz, a későbbiek során még komoly harcokat kellett folytatni bizonyos állampárti jegyek megszüntetése érdekében (munkahelyi pártszervezetek, a pártvagyonnal való elszámolás stb. kérdései), melyeket a párt apparátusa körömszakadtáig védett, de ennek ellenére a kongresszuson már egy kudarcot-kudarcra halmozó és ezért éles kritikának alávetett, önbizalmában megingó, széthullóban lévő állampárt megszüntetésére kellett a küldötteknek igent mondaniuk.
A Munkáspárt - amely politikai törekvéseit illetően az MSZMP utódpártja - programatikus nyilatkozatában, a "Történelmi önvizsgálat-tanulságokkal" c. anyagában, annak "3./ A párt felbomlasztása és szétverése" c. részében, az MSZMP megszűnéséről a következőket mondta:
"A párt elleni támadásokat a párton belül a jobboldali vezetők támogatásával a "reformkörök" indították el. 1989 áprilisában Kecskeméten megtartott tanácskozásukon (amelyen a "pártvezetés tudtával és egyetértésével" részt vett és felszólalt Pozsgay Imre, Nyers Rezső) a párt "elfoglalását" tűzték ki célul. A rohamot a megyei és városi pártértekezleteken kezdték el és a kongresszuson tervezték befejezni. Elkezdődött a párt jellegének nyílt átértékelése."[153]
Az eddig bemutatott tények és elemzések a fentieket egyértelműen igazolják: kétségtelen, hogy reformköri mozgalom volt az állampárt szétverésének fő ereje, amellyel a rendszerváltáshoz vezető út egyik előfeltételét teremtette meg.
A reformköri mozgalom egésze egyetértett abban is, hogy a pártállamot meg kell szüntetni, mert a Magyar Népköztársaság egy világtörténeti zsákutcának bizonyult rendszer, a diktatórikus szocializmus államrendszeri megtestesítője volt. A mozgalom a politikai pluralizmus elfogadásával a parlamentáris demokrácia, a jogállamiság megteremtése mellett tett hitet, és az ezért való harc során egyik legfontosabb tényezőjévé vált a pártvezetés tárgyalóasztalhoz való kényszerítésének; majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején minden lényeges kérdésben - saját pártvezetésével szemben - az ellenzéki pártok álláspontját támogatta.
Ezzel a reformköri mozgalom a parlamentáris demokráciához való békés átmenetért való harcban az ellenzéki pártok partnerévé vált, és így a rendszerváltás egy másik feltételének a biztosításában, a pártállam megszüntetésében is meghatározó módon kivette a részét.
A reformköri mozgalom egészének ez a magatartása azt mutatta, hogy a mozgalomhoz tartozó volt kommunisták a történelmi szükségszerűséget felismerve képesek voltak kommunista nézeteiket őszintén megváltoztatni és ennek megfelelően cselekedni, ezáltal az államszocializmus múltjának és akkori jelenének a megítélésében és az ellene való harc lényeges kérdéseiben teljesen egyet tudtak érteni; ami azt eredményezte, hogy közös cselekvéssel jelentősen hozzájárultak az államszocializmus két tartóoszlopának - az állampártnak és a pártállamnak - a szétzúzásához.
A múlt és az akkori jelen problémái a jövőbe vezettek; e jövő megítélésében és az elérendő célok kitűzésében szűnt meg a reformköri mozgalom egysége. Az egység megszűnésének első határozott megnyilvánulása a szegedi tanácskozáson volt; a tanácskozás küldötteinek többsége nem fogadta el a Budapesti Reformkör által előterjesztett Nyilatkozatot, amelyben javasoltuk az MSZMP-n belül a reformszárny létrehozását és platformjának elfogadását. A reformszárny létrehozása a reformköri mozgalom autonómiájának nagyfokú megerősödését jelentette volna és annak a lehetőségét, hogy kialakul belőle egy szociáldemokrata párt, amely vagy képes az MSZMP-n belül többségi irányzattá válni, vagy kiszakad az MSZMP-ből.
Bármennyire paradoxon is, annak ellenére, hogy a reformköri mozgalom egésze részese volt a rendszerváltás két előfeltétele megteremtésének, az egész mozgalom mégsem tudta megtenni a következő lépést, hogy egy olyan szociáldemokrata típusú pártot hozzon létre, amely a rendszerváltás talaján állva elfogadja a polgári társadalmat. Azt, hogy a mozgalom többségi irányzata végül is milyen párt létrehozásában asszisztált, ezt majd a kongresszus kapcsán meglátjuk.
A mozgalom reformszocialista többségi irányzata a párton belüli programválsággal sem tudott mit kezdeni. Ennek olyan megnyilvánulásai voltak, hogy nemcsak a Budapesti Reformkör platformját nem fogadták el a reformszárny platformjának - holott az elkészített platformok közül az lett volna egyedül alkalmas e funkció betöltésére -, hanem egyáltalán nem sikerült a mozgalom közös platformját elfogadni, helyette a Pozsgay munkabizottság anyagát, illetve a Vass-albizottság anyagát - hol ezt, hol azt - nyilvánította az Országos Koordinációs Tanács antidemokratikusan a mozgalom platformjává, holott egyik sem fejezte ki megfelelően a reformköri mozgalomban lévő sokszínű törekvéseket.
Ez a helyzet nagymértékben hozzájárult a reformköri mozgalom autonómiája feladásához. Ez egyúttal azt is eredményezte, hogy a mozgalom nem tudta magát egyértelműen megkülönböztetni az MSZMP-n belüli irányzatok többségétől, mindenekelőtt magától a Grósz-Nyers dominálta pártvezetéstől. (A Budapesti Reformkör harca a Grósz-Jassó-vonallal szemben ezért sem válhatott a reformköri mozgalom egészének harcává; így a demokratikus küldöttválasztásért folyó harcunkban nem sok segítséget kaptunk a reformköri mozgalomtól.) Ily módon az MSZMP-n belül töréspontot egyedül a Budapesti Reformkör platformja és ennek alapján folytatott tevékenysége jelentette, amelynek lényege egy szociáldemokrata irányzatosságú törekvés volt, amely kezdetben kimondatlanul, majd állásfoglalásainkban mind határozottabban kimondva elfogadta a rendszerváltást és a jövőre vonatkozó elképzeléseit ennek megfelelően fogalmazta meg. Azért jelentett egyedül a Budapesti Reformkör platformja töréspontot a párton belüli többi platformmal szemben, mert minden más platform - a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatú platformjai is - a meglévő szocializmus modellváltással való megreformálhatóságának az álláspontján álltak és egy harmadikutas demokratikus szocializmust tűztek ki megvalósítandó társadalmi célukul.
A mozgalom önállóságának ilyen feladása és a kialakult nézeteltérések a külső szemlélők számára is nyilvánvalóvá váltak és azok magyarázatokkal kívántak szolgálni a történtekre. Így egyik magyarázat a már többször idézett H. O' Neil-hez fűződik: ő azt mondja, hogy a mozgalom sikerei hatására nagyon sok karrierista elem került be a mozgalomba, akik csökkentették a kezdetek radikalizmusát és ez járult hozzá "(...) a tagságon belüli hibás irányvonalakhoz, amikor kísérleteket tettek közös politikai álláspont kialakítására."[154] A baj csak az, hogy ezek a "hibás irányvonalak" már a szegedi tanácskozáson megjelentek - tehát már a kezdeteknél -, és ezek hangadóinak jelentős része a reformköri mozgalom prominens képviselői közül kerültek ki.
A reformköri mozgalom helyzetét, jövőre vonatkozó törekvéseinek tarthatatlanságát világosan látta Lengyel László, ezért egy kicsit hosszabban idézem őt: "(...) az a szomorú, hogy ennek a csoportosulásnak nem csak a világos képe hiányzik egy jövendő demokratikus rendszerről, egy jövendő szocialista párt feladatairól, de nincs elképzelése az ahhoz való átmenethez sem. (...) a reformkörök vagy éppen Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás még csak találgatják, hogy kinek a tulajdonáról és hatalmáról van is szó, és azt kiknek is kellene, milyen formában átadni. Egy elvont, nem létező állami tulajdonban gondolkodnak, amelyet egy ugyancsak elvont társadalomnak kellene piaci hatékonysággal és mégis munkásbeleszólással, demokratikusan hasznosítani."[155]
Számomra kétségtelen, hogy a kezdeti bátortalan kölcsönös kísérletek után a reformértelmiségi-elit a Lengyel László által is elmondottak miatt nem kereste tovább a kapcsolatot a reformköri mozgalommal; a mozgalom - mindenekelőtt reformszocialista többségi irányzata - rászolgált erre a bizalmatlanságra. Ennek során Lengyel László nem véletlenül állította bírálata középpontjába a tulajdonhoz való viszonyulásunk kérdéseit, ezért is kell erről egy kicsit bővebben szólnom.
Ide tartozik az is, hogy a mozgalom a gazdasági szervezetek átalakulási törvényéhez, a privatizáció kezdeti formájához (az ún. spontán privatizációhoz), majd a jövendő privatizációs elképzelésekhez rendkívül ellentmondásosan viszonyult.
Bokros Lajos - aki nyilván a reformköri mozgalom legfelkészültebb gazdasági szakembere volt - mind az átalakulási törvénynek, mind az ehhez kötődő, ún. spontán privatizációnak elsősorban csak a veszélyeit, hiányosságait látta. Ennek ellenére Bokros eljutott ahhoz az antinómiához, hogy szerinte ugyan a spontán privatizációt időlegesen le kellene állítani és létre kellene hozni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tennék anomáliáinak a megszüntetését, de ugyanakkor azt is ki kellett mondania, hogy a működő tőke behozatalával párhuzamosan ez az egyetlen esélyünk az ipar strukturális szerkezetének a megváltoztatására.[156]
A későbbi kutatások kimutatták, hogy a spontán privatizáció ellenzői nagymértékben eltúlozták ennek terjedelmét, az általa megvalósuló korrupciós esetek számát, mert a tények azt mutatták, hogy a nemzeti vagyonnak mindössze 5%-át érintette a spontán privatizáció.[157]
Azt is láttuk, hogy a reformszocialista platformok - pl. a Kerekes-trió platformja - bár tudomásul vették a magántulajdon létét, de a különböző tulajdonformákhoz való viszonyulásban nem tudták a szektorsemlegesség álláspontját elfogadni, ezért a legváltozatosabb közösségi tulajdonformákká javasolták átalakítani az állami tulajdont, de az átalakítás technikájáról és a létrehozandó új tulajdonról nem sokat tudtak mondani; az általuk megnevezett "személyes köztulajdon", mint centrális tulajdonforma, a maga általánosságában fából vaskarika volt, melynek egyik konkrét formája a "munkás-részvény", az ún. népi kapitalizmus ideája felé mutatott. A magyar átmenetnek, benne a magyar gazdaságnak nagy szerencséje volt, hogy az állami tulajdon megszüntetése, a tulajdon-reform nem a reformszocialista platformokban megfogalmazott zavaros elképzelések alapján ment végbe.
Ennek megértéséhez figyelembe kell venni mind a magyar, mind a környező országok tapasztalatait. Kornai János az államszocializmusból a kapitalizmusba való átmenet szerves fejlődését tartja a tulajdon-átalakítás megfelelő formájának, amelynek lényege az állami tulajdon fokozatos tőkés tulajdonná alakítása. E folyamatban Magyarországon kezdettől minimalizálni igyekeztek az ingyenes, a kárpótlási, vagy a voucher-alapú privatizációt, és előnyben részesítették a pénzért történő magánosítást; továbbá csak kivételes esetben zárták ki ebből a külföldi tőkét, és annak igénybevétele során a privatizáció, valamint a zöldmezős beruházások egyensúlyára törekedtek.
Ezzel a szerves átmenettel állt szemben a "népi kapitalizmus" megteremtésének a törekvése, ahogy ezt a Cseh Köztársaságban is megpróbálták létrehozni. Ennek alapja az állami tulajdon gyors és ingyenes szétosztása volt, az az elképzelés, hogy voucherek, kuponok révén mindenki azonos mértékben legyen a birtokosa a korábbi nemzeti vagyonnak. Ez az elképzelés a társadalmi igazságosságra és morális érvekre hivatkozott: a méltányosság és az igazságosság elvei azt igénylik, hogy minden állampolgár egyenlő részt kapjon meg a korábbi állami tulajdonból. Az ily módon létrejött "egyenlőség" azonban rövid életűnek bizonyult, mert a részvények a különböző befektetési alapoknál kötöttek ki, amelyek jelentős részét az állami bankok hozták létre; ezeket az alapokat az állami bankok felügyelték, majd hamarosan a részvények jelentős hányada e bankok tulajdonába is került. Az eredeti állami tulajdon átalakítása során így visszajutottunk a kiinduló ponthoz, az újra létrejött állami tulajdonhoz. Ez a körbeforgó folyamat a Cseh Köztársaságban is súlyos transzformációs-válságot eredményezett, amely később a cseh gazdaság számos nehézségének a forrásává vált.
A létező szocializmus világtörténeti bukása két feladat elé állította a térség országait: végre kellett hajtaniuk a rendszerváltást és meg kellett találniuk új helyüket a globalizálódó világban. Ez azt jelentette, hogy nemcsak belső viszonyaikat kellett átalakítaniuk, hanem abban is választaniuk kellett, hogy megpróbálnak-e integrálódni a tőkés jellegű globalizálódó világba, vagy erre nem képesek, illetve tudatosan az ettől való elzárkózás útját választják.
A reformszocialista platformok létrehozói, amikor különböző törvényekkel vélték a tőkét "megrendszabályozni", működését a demokratikus szocializmus megteremtésének a szolgálatába állítani s ezzel valamiféle harmadik utas rendszert létrehozni, akkor - esetleg anélkül, hogy ezt akarták volna - erre az izolációs útra szándékoztak lépni, amely megvalósulása esetén egy újabb zsákutcás fejlődést eredményezett volna. Igaz, hogy akik ezt az izolációs utat választották, azok megpróbálkozhattak volna a kapitalizmus alternatíváinak a kísérletezgetésével, ahogy ezt a Kerekes-trió platformja elméleti igénnyel meg is fogalmazta, illetve ahogy egyik-másik platform (pl. a népi demokratikus platform) fel is vázolt ilyen alternatívát.
A Budapesti Reformkör platformja a reformköri mozgalomban születő platformoktól abban is különbözött, hogy a tulajdonformákhoz szektorsemlegesen viszonyult, ezzel gyakorlatilag elfogadta a polgári társadalmat; ebből fakadóan az volt a véleményünk, hogy a tulajdonformák versenyében a piaci hatékonyságnak kell eldönteni az életképességet. A tőkés tulajdon által létrehozott társadalmi esélyegyenlőtlenséget platformunk nemcsak szociálpolitikai intézkedésekkel, de még inkább a dolgozó tömegek munkához juttatásával, az esélyegyenlőség lehetséges formáinak a megvalósításával és megfelelő bérszínvonallal kívánta ellensúlyozni. Nem értettünk egyet azzal, hogy a kapitalizmus alternatíváját, akár kísérletezgetésekkel is, keresni kell. Az volt a véleményünk, hogy 1989-ben, amikor a diktatórikus szocializmus politikai és gazdasági válságba, sőt a gazdasági összeomlás közvetlen közelébe juttatta az országot, akkor nem a kísérletezésnek van itt az ideje; akkor az ország sorsáért felelősséget érző társadalmi erők képviselőinek nem azon kell a fejüket törni, hogy milyen társadalom jöjjön a távoli jövőben a kapitalizmus után, hanem azon, hogy hogyan és milyen kapitalizmust lehet létrehozni a válság mielőbbi felszámolása érdekében Magyarországon.
A reformköri mozgalmon belül nem egyedül képviseltük ezt az álláspontot. Láttuk, hogy a szegedi tanácskozás 3. és 5. szekcióinak-, valamint a budapesti tanácskozás 7. és a 10. szekcióinak az állásfoglalásai a maguk témáiban is erre a következtetésre jutottak és e szekciók összefoglalóikban kimondták, hogy a magyarországi súlyos válságból csak a rendszerváltás segítségével találhatjuk meg a kiutat. A reformkörök többségében szép számmal voltak olyan tagok, akik így vélekedtek, de ők ezekben a körökben kisebbségben voltak; létük azt igazolta, hogy nem volt alaptalan az az elképzelésünk, hogy az MSZMP-n belüli reformszárny létrehozása esetén ezeket a csoportokat ütőképes erővé lehetett volna szervezni.
A haza és haladás (benne a dolgozó tömegek) érdeke egyaránt a rendszerváltozást igényelte; annál is inkább, mert a történelem megmutatta, hogy az általunk vallott szép eszmék utópiának bizonyultak, és míg az államszocializmus lejáratta ezeket az eszméket és maga az államszocializmus világtörténetileg zsákutcához vezetett, addig a nyugat-európai polgári társadalmak a szociális piacgazdaság megteremtésével egyes esetekben a demokratikus szocializmus lehetőségét is biztosították. Nem hitegettük az embereket azonban azzal, hogy Magyarországon e demokratikus szocializmus megvalósítása van napirenden, de azt vallottuk, hogy az ehhez vezető út a kapitalista rendszer kibontakoztatásán keresztül vezet. Ennek során a megteremtendő kapitalizmust sem kívántuk dicsfénybe burkolni, nem állítottuk, hogy ez a társadalom a lehető világok legjobbika, csak azt képviseltük, hogy ennél a rendszernél az adott történelmi helyzetben nincs reálisabb és jobb megoldásra lehetőségünk az ország sorsának jobbrafordításában.
Sajnálatos tény, hogy a Budapesti Reformkörnek ezt az álláspontját a reformköri mozgalom tagjainak a többsége nem osztotta.
Az előadottak alapján elmondhatom, hogy a reformköri mozgalom egésze részese volt annak a csapatmunkának, amely a rendszerváltozáshoz vezetett; igaz, a mozgalom reformszocialista többsége nem akarta ezt a rendszerváltozást, de ennek ellenére, tevékenységével objektíve hozzájárult megvalósulásához. A mozgalom kisebbsége, élén a Budapesti Reformkörrel, nemcsak részt vett, hanem bizonyos idő után tudatosan vállalta is e rendszerváltásért való politikai harcot. Ez azt jelentette, hogy az MSZMP-n belül voltak olyan törekvések, melynek képviselői fel tudtak nőni a történelmi szükségszerűség megértéséig, képesek voltak volt kommunista nézeteik-törekvéseik feladására, és a maguk korlátozott lehetőségeivel részt is vettek e felismert szükségszerűségből fakadó feladatok megoldásában. E részvételnek - a tényleges politikai értékén túl - szimbolikus, példaadó jelentősége még nagyobb volt, mert azt bizonyította, hogy az MSZMP Grósz-Nyers irányította politikájának volt egy olyan alternatívája, amely egységbe tudta ötvözni a haza és haladás érdekeit, ezzel képes volt megmutatni azt az utat, amelynek végigjárása az MSZMP-től elvezethetett egy szociáldemokrata típusú új párt létrehozásához. A reformköri mozgalom kisebbségi irányzatának, benne az MSZMP Budapesti Reformkörének igazi érdeme, a baloldali mozgalom történetében lévő igazi jelentősége éppen abban volt, hogy az MSZMP-ben létrehozott egy olyan frakciót, amely szociáldemokrata jellegűvé válva a rendszerváltás útjára lépett; ennek során programatikusan megfogalmazta azon álláspontját, hogy mind a volt államszocializmusnak, mind az elképzelt utópista demokratikus szocializmusnak igazi alternatívája a polgári társadalom szociális piacgazdasága, amely megfelelő történelmi-gazdasági-politikai feltételek esetén a demokratikus szocializmus megteremtését eredményezheti.
Azt, hogy a reformköri mozgalom kisebbsége az új párt, az MSZP megalakulásával miért nem valósíthatta meg ezen törekvését, azt a következő részben fogom megvizsgálni.
Nyolcadik rész
Az alábbiakban a reformkörök országos tanácskozása utáni eseményeket, a Kongresszus előkészületeit, a Kongresszust, majd a Kongresszus utáni történéseket kívánom szemügyre venni. Nem szándékozom a Kongresszust magát részletesen vizsgálni, elemezni és bemutatni; ennek szemügyrevétele során az itt felmerülő problémák közül csak azokat a legfontosabb kérdéseket érintem, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a reformköri mozgalom és a Budapesti Reformkör tevékenységéhez.
Az e részben bemutatott problémák kapcsán még erőteljesebben vetődik fel szubjektivitásom kérdése, amelynek a lehetőségét a következők előrebocsátásával kívánom vállalni: az itt érintett kérdések kapcsán is törekedtem a feltárható tények közlésére, de számomra is nyilvánvaló, hogy az esetek egy jelentős részében az események folyamatában létező tényeket nem, csak a végeredményüket ismerjük (ezt az is nyomatékosítja, hogy - mivel nem voltam kongresszusi küldött - nem vettem részt a Kongresszuson, így személyes tapasztalataim vele kapcsolatban nincsenek). Ezért kénytelen voltam e végeredmények ismeretéből visszakövetkeztetni az eseményekben valószínűsíthetően létrejött tényekre, ami elkerülhetetlenül ezen események interpretálását, tehát esetleges szubjektív megítélését jelentheti. Én mégis ezt tettem, mert nem találtam más megoldást azon kérdések tisztázására, melyekkel mindenképpen szükségesnek tartottam szembenézni. Ennek következtében vizsgálódásom az e részben kifejtett álláspontom egy részének elkerülhetetlenül bizonyos hipotetikus jelleget kölcsönöz, melyet szintén vállalnom kell; ugyanakkor ennek során e hipotézisekből (mint sajátos következtetési formából) esetlegesen származható hibákat azzal próbáltam minimalizálni, hogy az általuk ily módon kapott következtetéseimet a könyv menetében eddig már bizonyított megállapításaimmal konfrontáltam, és e hipotetikus következtetéseim jelentős részét csak akkor és annyiban fogadtam el, ha a bizonyított és a hipotetikus álláspont koherens egységet alkotott. Ezeken kívül olyan hipotéziseket is vállaltam, melyeket nem tudtam konfrontálni a már bizonyítottakkal, de ezekre az olvasó figyelmét minden esetben felhívom.
I. Előkészületek a kongresszusra
A budapesti reformköri tanácskozás kapcsán már említést tettem a szeptember 7-i sajtótájékoztatóról, amelyen részünkről Kerekes György és Szabó Zoltán vett részt. Bemutattam, hogy Szabó Zoltán volt az, aki e tájékoztatón arról beszélt, hogy új pártprogramot akarunk és a kongresszuson győzni szeretnénk, s amennyiben ez nem sikerül, a kívánt és szorgalmazott megújulás nem következik be, akkor ki kell válni a pártból és egy új pártot kell létrehozni, mert egy rossz kompromisszumot semmiképpen sem szabad elfogadni.[1] Szabó ugyanitt azt is elmondta, hogy a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság elveit érvényesítő demokratikus Magyarországot akarunk és a párton belül mindazokkal összefogunk, akik ezeket az értékeket magukénak vallják. Szabó Zoltán a Budapesti Reformkör kongresszussal kapcsolatos elvárásait, törekvéseit és reményeit fogalmazta meg, ami nemcsak a mi véleményünk volt, a mozgalomban nagyon sokan nyilatkoztak hasonlóan; mi, a reformköri mozgalom tagjai, ekkor bizonyos "csodaváró" hangulatban éltünk, azt vártuk és reméltük, hogy a kongresszuson minden probléma megoldódik.
A Budapesti Reformkör a kongresszus előtt négyszer is ülésezett (szeptember 13-án, 20-án, 27-én és október 4-én); mind a négy ülésen a fő kérdés a kongresszussal kapcsolatos előkészületek voltak.[2]
Szeptember 13-án határoztuk el, hogy a "pártkongresszus reformköri küldötteinek támogatására egy szellemi centrumot"[3] hozunk létre a Villányi úton; ennek megszervezésével, programjának kialakításával és irányításával Hunyadi Lászlót, Körünk tagját bíztuk meg. Ezek után több mint érthetetlen azt olvasni az Országos Koordinációs Tanács 1989. szeptember 22-i üléséről készült jegyzőkönyvben, hogy az "(...) OKT kezdeményezi, hogy a kongresszus ideje alatt Budapesten működjön reformköri centrum."[4]; továbbá az is furcsa, hogy Kerényi György az OKT nevében írott október 2-i levelében, immár kongresszusi reformklubnak nevezve e centrumot, továbbra is saját leleményükként állítja be ennek megszervezését. Ennek mond ellent az is, hogy a Budapesti Reformkör október 4-i ülésén a kongresszussal kapcsolatos ügyek keretében - többek között - e centrummal kapcsolatos feladatok (ügyelet-tartás, információ szerzés és továbbítás stb.) voltak napirenden.[5]
A reformkörök és reform-alapszervezetek Országos Koordinációs Tanácsa is, amelyben Körünkből négy fő volt tag, intenzív tevékenységet folytatott a kongresszuson való jó szereplés érdekében. Az OKT szeptember 9-i ülésén állást foglalt a kongresszus ügyrendjével kapcsolatban, javaslatot tett arra vonatkozóan, hogy a jelölőbizottság tagjai közé platformok szerint is legyen lehetőség tagot delegálni; a reformkörök részéről négy főt javasoltak, közülük egy fő (Alföldi Tádé) volt budapesti küldött. (Felettébb furcsa, hogy őt javasolták, akinek gyakorlatilag semmi szerepe nem volt a reformköri mozgalomban és mellőzték a Budapesti Reformkör képviseletét.)
Ez az ülés foglalt állást az MSZMP vagyonával és gazdálkodásával kapcsolatos - az előzőekben már ismertetett - kérdésekben.
Az OKT szeptember 16-i ülése tovább folytatta a kongresszusi ügyrend vitáját és az ügyrendi bizottságba Bagi Gábort és Baja Ferencet delegálta. Az ülés sajtó-ügyekkel is foglalkozott; Szántó Györgyöt bízták meg a sajtó-ügyek szervezésével. Egyúttal felkérték, hogy az OKT nevében "rövid nyilatkozatban támogassa a Demokratikus Magyarországért Mozgalmat és hívja fel a reformkörök figyelmét a csatlakozásra."[6] Ezen ülés Emlékeztetőjében szerepel: "3. napirend: Felkészülés a reformköri mozgalom pártból való kiszakadására." Majd e napirend keretében tárgyalták a következőket is: "- Folytatni kell a személyi tárgyalásokat, elsősorban Nyers Rezsővel, Pozsgay Imrével, Németh Miklóssal, Horn Gyulával, Szűrös Mátyással. A továbbiakban ez a kör bővíthető. A tárgyaló-csoport tagjai: Vass Csaba, Kerényi György, Géczi József, Bagi Gábor és a honvédség képviselője. A megbeszélésen alkalmakként 3 fő vesz részt.
A tárgyalások során az OKT nevében tolmácsolják a reformkörök érdeklődését és szimpátiáját, adjanak tájékoztatást a mozgalom elképzeléseiről, a szakítási pontokról, a személyekről. Tisztázni kell a szövetségi viszony feltételeit."[7]
Úgy vélem - s ezt majd a későbbiek igazolják -, hogy nem volt véletlen az, hogy e tárgyaló-csoportnak sem volt a Budapesti Reformkörből senki sem tagja; az is érthetetlen, hogy Bagi Gábor, akinek szintén nem volt semmi szerepe a reformköri mozgalomban, az ügyrendi bizottsági tagság mellett miért lett Budapest képviseletében e tárgyalócsoportnak is tagja, és miért képviselték Alföldi Tádéval ketten is a Külügyminisztériumot a pártvezetést jelölő folyamatban. Továbbá, hiba volt, hogy a tárgyalócsoport tagjait nem kötött mandátummal bízták meg a tárgyalások vitelére; túl általánosak voltak és ezért teljes szabadságot adtak a tárgyalócsoport tagjainak azok a "szempontok", melyeket az Emlékeztető rögzített; ennek súlyos következményeit majd a későbbiekben látjuk.
Az Országos Koordinációs Tanács kezdeményezésére 1989. szeptember 18-án tanácskozásra ültek össze a budapesti reformkörös és reformelkötelezett kongresszusi küldöttek és megalakították a Budapesti Reformblokkot. A tanácskozáson Szántó György javaslatára Kósa Ferencet választották a csoport vezetőjévé; a vezetésbe bekerültek: Halák László, Horn Miklós, Dr. Hőrich Ferenc (Bp.-i Reformkör), Kőhalmi Ferenc, Szántó Miklós (Bp.-i Reformkör), Szécsényi Tibor (Bp.-i Reformkör), Vass Csaba.[8]
Az Országos Koordinációs Tanács 1989. szeptember 22-i ülése megvitatta és elfogadta a "Huszonöt mondat a kongresszusi küldöttekhez" c. dokumentumot, amelyet Szécsényi Tibor készített, amely kisebb kompromisszumokkal a Budapesti Reformkör álláspontját és törekvéseit fejezte ki.
Azért is közlöm teljes terjedelmében ezt a dokumentumot, mert a reformköri mozgalom radikális kisebbségének ez egy olyan - talán utolsó - kezdeményezése volt, amelyet az Országos Koordinációs Tanács előbb elfogadott, majd sorsa az agyonhallgatás lett.
"Huszonöt mondat a kongresszusi küldöttekhez
1. Jelenlegi összetett válságunk, annak a posztsztálinista, kádárista rendszernek a válsága, amely egyfelől kereste gazdasági-társadalmi berendezkedésünk modernizálásának lehetőségét, másfelől - természetéből adódóan - nem tudta átlépni saját árnyékát. Ellentmondásos természete bizonyság arra, hogy az előző évtizedekben nálunk is kialakult társadalmi létforma nem lehet versenytárs a modern világban, mert erőforrást pazarló, mert alapszerkezete - egy korábbi korszak következményeként - nehézipar- és szerszámgépipar centrikus, és mert az erre épült hatalmi-uralmi elit ellenérdekelt a piac, a demokratikus közélet, a jogállamiság kiépítésében, s különösen egy új, a szellemi termelés dominanciája felé fejlődő társadalmi-termelési viszony életre hívásában.
Kimondjuk: az állami-szocializmus, az állam-párt történelmi zsákutcába vezette az országot. 1956. október 23-án népfelkelés tört ki a magyarországi sztálinizmus eltörlésére, melyet szovjet katonai beavatkozás vert le.
2. Hazánk politikai és gazdasági szerkezetében rendszerváltásra van szükség: a következő években, évtizedekben társadalmunk - demokratikus többpártrendszerű köztársaságként - az európai jogállamiság klasszikus jellemzőivel fog rendelkezni.
Az ország modernizálása, a modern nemzetek közé történő felzárkózásunk csak úgy képzelhető el, ha a kialakult uralmi struktúrát egy olyan osztott hatalom váltja fel, amelyben megszűnik a pártállamiság, kiépül egy olyan plurális rendszer, amelyben a pártok mellett szabad teret kap az önkormányzat jellegű szerveződés.
Ugyancsak feltétel, hogy kiépüljenek a vállalkozás-jellegű (közöttük nem-profitjellegű), rugalmas alkalmazkodásra képes, közvetítő szerepet betöltő szervezetek. Tehát: valódi pluralizmusra, a különböző tulajdonformák teljes egyenrangúságát biztosító piacgazdaságra van szükség.
Indokoltnak tartjuk olyan tulajdonreform végrehajtását, amely amellett, hogy garanciákat biztosít a jelentős bővülési lehetőséggel rendelkező magántulajdonnak, a szükséges minimumra csökkenti a társadalomtól elidegenült állami tulajdont, s annak nagy részét úgy társadalmasítja, hogy utat nyit a személyes köztulajdon intézményesülésének a legkülönbözőbb formákban.
A gazdasági folyamatok racionalizálásának, a sikeres nemzetközi illeszkedésnek a kényszere megköveteli a fejlett piac kiépülése előtt tornyosuló akadályok felszámolását. Ugyanakkor szükség van a piac negatív következményeinek hatását ellensúlyozni képes korrekciós mechanizmusok megteremtésére.
3. Haladéktalanul meg kell kezdeni egy olyan új jövedelem- és szociálpolitika érvényesítését, amely:
a./ lehetővé teszi, hogy a bér elégséges legyen a munkaerő bővített újratermelésére;
b./ garanciát teremt arra, hogy a bérek és nyugdíjak alsó határa a mindenkori létminimummal azonos marad;
c./ az ún. kiemelt nyugdíjak kivételével biztosítja a nyugdíjak reálértékének megőrzését.
Ezekkel a garanciákkal, valamint az egészségügyi ellátás racionalizálásával és reformjával, az alapellátás állampolgári jogon történő biztosításával egy új világlátás szerint kell újrateremteni a létbiztonságot társadalmunkban.
4./ A Kongresszuson egy új szocialista párt alapjait kívánjuk lerakni. Ez az új párt programpártként működik és alapvetően a lakóhelyen szerveződik.
Olyan új pártot akarunk, amely - miközben hasznosítja az emberiség eddigi történetében kitermelődött egyetemes értékeket (a kereszténység, a liberalizmus, a polgári radikalizmus értékeit) - a szocialista világmozgalom részének tekinti magát, amelynek elméleti gyökerei a szellemtörténet szocialista gondolkodóinak korszakos felismeréseiig nyúlnak vissza.
Olyan párt megteremtését szorgalmazzuk, amely tevékenységéből következetesen kiiktatja a sztálinizmus hagyományait - a konspirációs módszereket, a hatalmi eszközök politikai küzdelmekben való felhasználását, a nemzeti érdekek birodalomépítő célokért való feláldozását -, s amely gátat épít a sztálini típusú hatalmi struktúra újjászületése elé.
A párt az internacionalizmusra hivatkozással elhibázta és elhanyagolta a nemzethez való szerves kapcsolódást. A jogos nemzeti igényeket is hosszú időn át nacionalizmusként bélyegezte meg, s így kimaradt a nemzet megindult reformjából. A jövőben ki kell dolgozni a társadalmi- és a nemzetreform összekapcsolódását a párt működésében is.
Ez alapértékeket elfogadó és így a vallásos világnézetűek számára is nyitott pártot akarunk.
Ezen fentebb említett, és programunkat alapvetően meghatározó kristályosodási pontokon túlmenően:
Javasoljuk, hogy a kongresszusi küldöttek hozzanak létre egy Etikai Bizottságot, amely azt vizsgálja, mennyiben részesek a KEB és a KB tagjai az elmúlt évek, évtizedek során hozott hibás, esetenként bűnös döntésekért.
Javasoljuk, hogy az MSZMP vagyonát független szakértők bevonásával mérjék fel és az állami forrásokból származó vagyon-rész társadalmasításának konkrét formáiról az Országgyűlés döntsön.
Követeljük a Munkásőrség azonnali feloszlatását. Javasoljuk, hogy a fegyverzetét a Néphadsereg vegye át és ingatlanainak, nem katonai rendeltetésű infrastruktúrájának társadalmasításáról az Országgyűlés döntsön.
Követeljük, hogy a sztálini rendszer maroknyi kiváltságosának feudális előjogokat biztosító "szigorúan titkosként" kezelt rendeleteket azonnal helyezzék hatályon kívül; ugyanakkor törvényes garanciákat kell teremteni arra, hogy a mai válság elmélyüléséért közvetlenül is felelős oligarchikus réteg ne szerezhessen az állami tulajdon kiárusításával jogtalan előnyöket.
Budapest, 1989. szeptember 15.
Reformkörök és Reform-alapszervezetek
Országos Koordinációs Tanácsa"[9]
Ez az ülés határozta el, hogy október 1-re összehívja a reformplatformot képviselő kongresszusi küldöttek országos tanácskozását.[10]
Az Országos Koordinációs Tanács a következő napon, szeptember 23-án, folytatta az előző napi ülését. Az ülés a mozgalom helyzetéről szóló rövid beszámolókkal kezdődött; ennek során Ágh Attila előadta: "Budapesten nagy az ellentmondás a reformelkötelezettség és a reformköri tagság között. A reformkörök sokakat elriasztanak."[11] Ez a bírálat a Budapesti Reformkörre vonatkozott, amelyet Kerekes György utasított vissza; ezek után vita keletkezett, amelyre reagálva "Kerényi György megkéri a budapestieket, belső vitáikkal ne terheljék a KT üléseit."[12]
Az ülésen beszámoló hangzott el az MSZMP reformer-vezetőivel folyó tárgyalások addigi eredményeiről; ebből azt emelném ki, hogy: "Az elnökség az áramlatok szövetségét tükrözze, de reform-homogén legyen. A konzervatív szárny reprezentánsai és fegyverhordozói abban kisebbséget sem alkothatnak.
Berecz és Grósz személyét illetően egyedül a párt elnöke nem foglalt szervezeti értelemben elhatárolóan állást, (...)"[13]
A reformköri mozgalom reformszocialista irányzata annak folyamatában, hogy alárendelődött a négyek, különösen Nyers Rezső törekvéseinek, mindinkább elfelejtette, hogy a mozgalom eredeti célja a párt belülről való elfoglalása volt, és e cél helyett az Országos Koordinációs Tanács ezen az ülésén fogalmazta meg, hogy a párt az áramlatok szövetségéből álljon. Igaz, itt még megszorításként azt igényelték, hogy a párt elnöksége "reform-homogén" legyen. Ez az állásfoglalás a mozgalom céljának stratégiai jellegű megváltoztatását jelentette. Ennek következményei jelentkeztek a szövetségesekkel kapcsolatos nézetek alakulásában, majd a kongresszuson az elvtelen kompromisszumok elfogadásában.
Az ülés a tárgyalásokkal kapcsolatban a következő álláspontot fogalmazta meg:
"A túltengő személyi kombinációk, az ilyenkor szokásos zugegyeztetések ellensúlyozására világossá kell tenni: a fent említett reformpolitikusok szövetségre kell hogy lépjenek egymással-ezt várja el tőlük a párttagság. Nyers Rezső a mérleg nyelve-jórészt tőle függ, lesz-e pártszakadás, vagy a többség kiáll egy hiteles reformvezetés mellett. A volt KISZ-vezetők egy csoportja saját magát mint új pártcentrumot szeretné felmutatni."[14]
Az ülés folytatta a Kongresszus ügyrendjének kialakításával kapcsolatos vitáját, majd a lehetséges szövetségesekkel kapcsolatos álláspontjáról nyilatkozott:
"5. A KT eddigi tájékozódásai, vitái alapján úgy tűnik, hogy a reformköri, és reformalapszervezeti mozgalom, az Új Márciusi Front, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom, az Agrárreformkörök körül tömörülő párttagok, valamint a BAL nagyobbik részének, koalíciójának tömöríthetők a reformerők.
Ez feltételezi a hiteles reformpolitikusok és a reformelit megnyerését is. Alapkérdésekben közös nevezőt lehet kialakítani a népi demokratikus platformmal, és a küldöttek munkáscsoportjával, az ifjúsági csoporttal, és minden más később alakuló, a reform ügyéhez hitelesen közel álló csoportosulással."[15]
A megnevezett koalíciós partnereknek ez a rendkívül széles kerete egyértelműen azt jelentette, hogy ez a szövetség csak egy antikapitalista demokratikus szocializmus elfogadásán alapulhat, ami azért volt furcsa, sőt érthetetlen, mert az OKT az előző nap fogadta el a "Huszonöt mondat..."-ot, amely egyértelműen a rendszerváltás elfogadásának az alapján állt. Igaz, hogy ezt az előző nap elfogadott állásfoglalásukat, amely kétségtelenül ellentétben volt a reformköri mozgalom reformszocialista többségének törekvéseivel és a mozgalom radikális kisebbségének az álláspontját fejezte ki, a következő nap Kerekes György már bírálta, de ezzel együtt is kiáltó az az ellentmondás, hogy míg egyik nap (szeptember 22-én) az OKT elfogadott egy rendszerváltás alapján álló előterjesztést, addig a következő nap kijelentette, hogy "alapkérdésekben közös nevezőt lehet kialakítani a népi demokratikus platformmal." A "Huszonöt mondat"-ban foglaltak és a Népi Demokratikus platform törekvései ugyanis összeegyeztethetetlenek voltak, de ezt lehetne mondani a BAL-kapcsán is. Az Országos Koordinációs Tanács e tevékenységében megnyilvánuló, nézeteit hebehurgyán változtató, elvtelen magatartása előrevetítette a Kongresszuson bekövetkező hasonlatos magatartását.
Az események menetében a következő lépés az OKT és a Budapesti Reform Blokk 1989. szeptember 25-i közös levele volt, amely a reformkörök és reform-alapszervezetek képviselőit, valamint a reformelkötelezett kongresszusi küldötteket hívta meg az október 1-jén tartott országos értekezletre.[16] A levél - amelynél magyarázatra szorul, hogy az Országos Koordinációs Tanács nevében miért Nádor György írta alá azt, aki nem is volt tagja az OKT-nak, és amelyhez mellékelték a "Huszonöt pont"-ot is - két napirendi pontot javasolt:
- A küldöttcsoport működésének megvitatása.
- A tisztségviselők megválasztása.
Ezen az október 1-i tanácskozáson alakult meg a Reformszövetség; megalakulásakor rövid nyilatkozatot fogadott el, valamint megválasztotta tisztségviselőit.[17]
Tisztségviselők: a Reformszövetség vezetője: Kósa Ferenc; szóvivők: Gazsó Ferenc, Vitányi Iván, Ágh Attila, Keserű Imre.
A kongresszusi bizottságokba is megtörtént a küldöttek delegálása; a Budapesti Reformkörből az Ügyrendi bizottságba Nádor Györgyöt, az Állásfoglalás-szerkesztőbizottságba Szántó Miklóst, a Programnyilatkozat-szerkesztőbizottságba Szabó Zoltánt delegálták.
* * *
Milyen következtetések vonhatók le az itt bemutatott kongresszusi előkészületekből?
Az első, és a Budapesti Reformkör számára fontos következtetés, hogy Körünk képviseletét - különböző, de a rendszerváltás elutasításában egyetértő erők - háttérbe szorították, a Kongresszus érdemi előkészítéséből a lehetséges mértékig kikapcsolták. Ennek a törekvésnek egyik - látható - képviselője Ágh Attila volt, aki az OKT szeptember 23-i ülésén újólag előállt a Budapesti Reformkör elleni vádjaival. A háttérben nyilván azok az erők működtek közre és támogatták őt, amelyekről már a szegedi tanácskozás kapcsán is beszámoltam.
Ennek a mellőzésnek a következők voltak a legdurvább megnyilvánulásai: a Budapesti Reformkör nem kapott képviseletet a Reformszövetség vezetésében; nem volt képviselőnk az új párt vezetésének kialakításával kapcsolatos tárgyaló delegációban, miközben ezekben a szervezetekben nagy számban olyanok voltak, akik vagy részt sem vettek a reformköri mozgalomban, vagy abban csak marginális szerepük volt. E mellőzés legnyilvánvalóbban Szabó Zoltánt sújtotta, aki - nem volt tagja sem az Országos Koordinációs Tanácsnak, sem a Budapesti Reformblokk-, sem a Reformszövetség vezetésének, holott a reformköri mozgalom egyik kiemelkedő vezető képviselője volt. (A Programnyilatkozat - szerkesztőbizottságba való delegálásának nem volt gyakorlati - tényleges értelme, mert e bizottság a kongresszus alatt nem tevékenykedett.)
E mellőzési folyamat része a "Huszonöt mondat..." programatikus anyag sorsa is. Láttuk, ahogy a budapesti tanácskozásra készült Szabó Zoltán levelet, amely szintén a Budapesti Reformkör platformján alapult az Országos Koordinációs Tanács elutasította, úgy a "Huszonöt mondat..." is eltűnt a süllyesztőben. Ez az eset egyúttal azt is újra bizonyítja, hogy a reformköri mozgalom kisebbségi, a rendszerváltást elfogadó szárnya minden alkalmat felhasznált álláspontja kifejtésére és azt megpróbálta a mozgalomban többségivé változtatni, de ezt a törekvésünket a reformszocialista többség állandóan visszautasította. (Újabb adalék ez a Rendszerváltók a baloldalon kiadvány azon állításának cáfolatához, hogy a reformköri mozgalom egésze rendszerváltást akart.)
Mindez összefüggött azzal, hogy az országos Koordinációs Tanács a mozgalom stratégiai célját, a párt belülről való elfoglalásának szándékát szeptember 23-i ülésén nyilvánosan is felcserélte a "párt az áramlatok szövetsége" célkitűzéssel, ami Nyers Rezsőnek azt a törekvését szolgálta, hogy az új pártot az MSZMP tagságának döntő többségéből - a két "véglet": a Marxista egységplatform- és a mozgalom radikális kisebbsége, a Budapesti Reformkör "levágásával" - kell létrehozni. Hogyan jutottunk ide és hogyan alakult a mozgalom irányítása-vezetése?
A Budapesti Reformblokk vezetőjének megválasztott Kósa Ferenc nem volt a reformköri mozgalom vezető személyisége, bár kétségtelen, hogy szimpatizált a mozgalommal, melyet a szegedi tanácskozásról készült filmje is bizonyít. Ő különben ezt el is ismerte; megválasztása után adott első nyilatkozatában a következőket mondta: "Nem vagyok reformkörös, nem vagyok politikus, nem is akarok az lenni, a politikából mindig is az emberi oldal érdekelt."[18] Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy nézetei hasonlatosak voltak a reformköri mozgalom reformszocialista többségi szárnyának a nézeteihez; e nyilatkozatában ezzel kapcsolatban a következőket mondta: "(...) amikor rendszerváltásról beszélünk, elutasítjuk a kapitalizmust és elutasítjuk az eddigi sztálini-diktatórikus berendezkedési kísérleteket. Mi mindkettő ellenében akarunk valóságos demokratikus szocializmust."[19]
Az, hogy Kósa Ferencet választottuk meg a Blokk vezetőjének, mindezek ellenére nem volt politikai hiba, már csak azért sem, mert ennek vezetésében döntő többségben voltak a reformköri mozgalom képviselői.
A súlyos politikai hiba a Reformszövetség vezetésének a megválasztásával következett be; Kósa Ferenc mellett, Gazsó Ferenc, Vitányi Iván - akik szintén nem tartoztak a reformköri mozgalomhoz, bár jeles reformértelmiségiek voltak - szóvivők lettek azzal az Ágh Attilával, akiről bíráló megjegyzéseimet már többször elmondtam. Így a Reformszövetség vezetésében egyedül Keserű Imre volt az, aki méltóképpen reprezentálta a reformköri mozgalmat.
Az ugyan igaz, hogy a Reformszövetség nemcsak a reformköri mozgalom küldötteit fogta össze, szélesebb volt annál, de meghatározó többségét mégiscsak a reformköri küldöttek adták. Így súlyos politikai hiba volt a Reformszövetség irányítását átengedni a reformértelmiségi elit képviselőinek. Annál is inkább az volt, mert láttuk, hogy ez a reform-értelmiség, ha szimpatizált is a mozgalmunkkal, nem állt mellénk, vagy élünkre (így pl. Gazsó Ferenc, Vitányi Iván nem volt semmilyen kapcsolatban a mozgalommal), bár ebben minket is terhel a felelősség; a hozzánk való közeledést közülük néhányan már akkor tették, illetve biztosítottuk számukra a Reformszövetség vezetésében, amikor az eredményeket lehetett és kellett volna realizálni.
Nem állítom, hogy amennyiben a mozgalom reformszocialista irányzata uralta volna a Reformszövetség vezetését, akkor teljesen másként alakultak volna az események a Kongresszuson, de nem szokványos dolog az, hogy egy mozgalom vezetése, jelen esetben az Országos Koordinációs Tanács, átadja a mozgalma vezetését egy attól független személyekből álló grémiumnak. Az Országos Koordinációs Tanács ugyanis a Reformszövetség vezetésének ilyen kialakulásához asszisztált, majd elfogadta ezt a furcsa helyzetet; ezért is fogalmaztam meg azt a kérdést, hogy a Reformszövetség megalakítására hívó levelet miért az a Nádor György írta alá, aki nem is volt tagja az OKT-nak?!
Másik következtetés, - amely súlyos kritikát fogalmaz meg - az OKT által kiküldött tárgyaló küldöttség munkájához kapcsolódik. Az előzőekben bemutattam, hogy az MSZMP vezetésében lévő reformerek ki ezért, ki azért nem vállalta a reformköri mozgalmat, legfeljebb csak hasznot akartak húzni a mozgalom népszerűségéből; közülük is Nyers Rezső volt az, aki - hangsúlyozva, hogy ő a párttagság egészének az elnöke - legtávolabb állt a mozgalomtól, már csak a Grósz Károllyal kötött szövetségének szoros volta miatt is. Mindezek ellenére az Országos Koordinációs Tanács által kiküldött tárgyalóküldöttség, ahelyett, hogy határozott, a mozgalom érdekeiből fakadó elvi álláspontot képviselt volna a találkozókon, alárendelte magát e pártvezérek akaratának, lemondva a reformköri mozgalom autonómiájáról és e megtépázott tekintélyű pártvezéreket döntési helyzetbe hozta, amelyet - majd látni fogjuk - ők személyes, kicsinyes alkudozássá silányítottak. Ennek a kapitulációnak volt egyik tartóoszlopa annak elfogadása, hogy mindennek Nyers Rezső a mérleg nyelve és tőle függ, hogy lesz-e pártszakadás, vagy sem. Ez a tarthatatlan magatartás még olyan kérdésekben is megnyilvánult, hogy Nyers Rezső nem kívánta magát határozottan elhatárolni Grósz Károlytól és Berecz Jánostól, holott a reformköri mozgalom egésze elutasította e jeles férfiúk tevékenységét; ebben a kérdésben a tárgyaló küldöttségnek nyilvánvalóvá kellett volna tenni, hogy nem a mozgalom függ Nyers Rezsőtől, hanem fordítva van, neki kell tudomásul venni a reformköri mozgalom álláspontját.
Mindezek alapján elmondható, hogy teljesen értelmetlen és a mozgalom autonómiáját feladó cselekedet volt e pártvezérek mögé kritikátlanul odaállni, Nyers Rezsőben valamiféle "megváltót" remélni. Az Országos Koordinációs Tanácsnak, majd a Reformszövetség vezetésének súlyos politikai hibája volt, hogy nem tudta, de nem is akarta érvényesíteni a reformelkötelezett küldöttek számarányából származó hatalmi helyzetét, döntési lehetőségét; e helyett alárendelődtek az MSZMP vezetésében lévő ún. reformereknek, akik személyes érdekeiket e mozgalom hátán lovagolva tudták megvalósítani. A Budapesti Reformkör képviseletének háttérbe szorítása megkönnyítette a mozgalom botcsinálta vezetőinek e tevékenységét, amellyel azt érték el, hogy a reformköri mozgalom lényegében megszűnt önálló politikai tényezőként létezni.
A kongresszus történései kapcsán majd meg kell néznünk, hogy az Országos Koordinációs Tanács néhány tagjának személyes ambíciói hogyan járultak hozzá e siralmas helyzet kialakulásához!?
* * *
Az MSZMP konzervatívjai is utolsó erőfeszítéseiket tették, hogy maguk mellé állítsák a kongresszusi küldötteket. Az "Összefogás..." küldöttcsoportja október 2-án ülésezett; előzőleg levélben fordultak a kongresszusi küldöttekhez és a "párt megóvása érdekében" platformjukhoz való csatlakozásra szólították fel a küldötteket.[20] Grósz Károly, Fejti György járták a megyei küldöttértekezleteket; ez utóbbi október 2-án, Tatabányán, Komárom megye kongresszusi küldötteit riogatta, hogy a kongresszuson "a politika primadonnái nagy fellépésre készülnek"- a múlttal szembeni teljes és totális elhatárolódást erőltetik.[21]
Látjuk, a széthullóban lévő MSZMP kongresszusa előtt, a politika zavaros vizében, a lakosság és a párttagság nagy többségének közömbös tanácstalansága mellett, rendkívül felbolydult a politikai élet; kölcsönös félelmek és egymást kizáró nagy várakozások és remények által befolyásolt viták, tanácskozások jellemezték ezt a néhány hetet, hogy majd a Kongresszus '89 eseményei ezen várakozások és remények egyikének se tegyenek eleget.
II. Az MSZP születése - a győzedelmes kudarc
A kongresszuson a vita középpontjában a párttal kapcsolatos kérdések álltak. Két, egymást kizáró, nézet állt szemben egymással: az egyik azt vallotta, hogy az MSZMP-t megújuló-újjáalakított pártként meg kell tartani (Grósz Károly), a másik oldal, új pártot akart létrehozni. Hamarosan kiderült, hogy a kongresszusi küldötteknek, mintegy 15%-a támogatta csak a megreformált MSZMP megtartását, a döntő többség az új párt létrehozása mellett volt. Ez a polarizáció azt mutatta, hogy a kongresszus megkezdésekor az MSZMP sorsa már meg volt pecsételve, a kongresszusnak az i-re csak a pontot kellett feltennie: az MSZMP-t, mint állampártot, 1989 folyamán a reformköri mozgalom már szétverte; a kongresszusnak ezzel kapcsolatban már csak az volt a feladata, hogy ezt a helyzetet deklarálja. Az MSZMP megszűnésének deklarálása és annak elhatározása, hogy egy új baloldali pártot kell létrehozni kétségtelenül történelmi jelentőségű esemény volt, amely a reformköri mozgalom nagy győzelmét jelentette.
A nagy kérdés ezek után az volt - s ennek megoldása volt a kongresszus igazi feladata -, hogy milyen legyen ez az új párt? Nyers Rezső, aki a régi párt tagságát egyben akarta tartani, az egész MSZMP-ből akarta az új pártot létrehozni, ezért azt vallotta, hogy az új párt nem lehet sem kommunista, sem szociáldemokrata, hanem a kettő szintézise, azaz szocialista. Ugyanakkor Nyers e nézetét balfelé kiterjesztően értelmezte, Berecz János kérdésére a kongresszusi vitában megerősítette, hogy az új párt a reformkommunistákat is a soraiba várja; a szociáldemokrácia felé viszont zártan értelmezte, mert Nyers "(...) a szélsőséges, radikális reformerekkel nem tudott szót érteni,"[22] - nyilatkozta ezt a kongresszus idején. Ez teljesen érthető volt, hisz Nyers Rezső mindenkivel összefogott, akik az antikapitalista demokratikus szocializmus koncepcióját elfogadták, és az új pártból mindazokat kizárta, akik a rendszerváltás elfogadásának a szükségességét vallották; olyan szociáldemokrata pedig nem volt(hisz ez tette éppen azzá), aki nem akart rendszerváltást.
Nyers Rezső és támogatói ezt az álláspontjukat azzal indokolták, hogy így lesz az új párt egy erős baloldali párt; azt gondolták, hogy a párt befolyása elsősorban tagjainak számától függ, ezért a volt MSZMP tagságát a legnagyobb mértékig meg akarták őrizni, így Grósz Károly és követői is a párt tagjai maradhattak volna, ha úgy akarják. Így Nyers Rezső - akarta, nem akarta - ténylegesen az "Összefogás..." törekvéseit valósította meg, amely a kongresszuson azért oszlatta fel magát, mert céljai teljesültek, a párt lényegében egyben maradt; ez azonban - mint a későbbiek során látni fogjuk - csak lehetőség és nem valóság volt. (E felemás helyzetnek volt groteszk megnyilvánulása, hogy az a 15%-ot kitevő küldött is, akik az MSZMP megtartása mellett foglaltak állást, akkor is a kongresszuson maradtak, amikor az már az MSZP kongresszusa volt.)
Az elfogadott többségi álláspontnak az volt a súlyos hiányossága, hogy mivel képviselői képtelenek voltak szembenézni és megérteni a parlamentáris demokráciába való békés átmenet magyarországi társadalmi, gazdasági változásait, azaz a rendszerváltozást, ezért az új párt stratégiája alapvetően elhibázott volt; így az új párt politikája nem a valóságosan bekövetkező történelmi helyzet problémáinak megoldására irányult. Ez a stratégiai hiba eleve lehetetlenné tette, hogy ez az új baloldali párt a magyar politikai életnek jelentős tényezőjévé válhasson. Az új párt programjának középpontjába állított antikapitalista, harmadik utas demokratikus szocializmus koncepció, ennek közvetlen célként való kitűzése a programválság folytatódásáról, súlyos stratégiai tévedésről tanúskodott, amely alapjában rányomta a bélyegét az új párt jellegének a meghatározására. S az ebből fakadó súlyos hibák sokkal fontosabbnak bizonyultak, mint az, hogy a volt MSZMP-nek hány tagja csatlakozott az új párthoz.
A Reformszövetség és a Népi Demokratikus platform által kidolgozott anyag, amelyből megszületett "A kongresszus állásfoglalása a Magyar Szocialista Pártról", amelyet a küldöttek közel 85%-a elfogadott, magába rejtette mindazokat a súlyos fogyatékosságokat, amelyekről - a demokratikus szocializmust elfogadó platformok bemutatása során - már részletesen beszéltem. Ezek a legvitathatóbb elemek a következők voltak:
- Az Állásfoglalásban az új párt államszocializmushoz való viszonyát csak nagyon általános formában vizsgálták; elhatárolódtak ugyan ettől a múlttól, de nem mondták meg, hogy melyek azok a legsúlyosabb bűnök, hibák, tévedések, melyeket az MSZMP és elődei elkövettek és kiket, milyen felelősség terhel ezek kapcsán; megkerülték 1956 valóságnak megfelelő értékelését; nem vonták meg az 1988 májusi pártértekezlet utáni időszak mérlegét.
- Az Állásfoglalás kinyilvánította, hogy az MSZP folytatója "a szocialista és kommunista mozgalom időtálló hagyományainak."[23] Ez egy gumi paragrafus volt, amelyet mindenki úgy értelmezett, ahogy akart, ugyanakkor kimondatlanul is elhatárolódást jelentett a szociáldemokráciától.
Az új párt programjának - anélkül, hogy azt megvitatták volna, illetve vitáját két hétre elnapolták, amelyet azután nem végeztek el - elfogadták a Pozsgay-bizottság által készített program-javaslatot, középpontjában egy antikapitalista demokratikus szocializmust kitűző társadalmi programmal, melynek súlyos stratégiai tévedéséről, más hibás és tarthatatlan fogyatékosságairól már többször beszéltem.
Az új párt jellegéről szóló állásfoglalásnak ez a határozatlan, a lényeges problémákat megkerülő sajátossága, valamint az elfogadott programnak a szép reményeket hamarosan megvalósítható valóságként előadott gondolatai eredményezték azt, hogy az új párt megalakulását a küldöttek közel 85%-a elfogadta; a Reformszövetség vitáján is csak hatan szavaztak az Állásfoglalás ellen. Ez az állásfoglalás és program a volt MSZMP irányzatainál csak a Marxista egységplatformnak és a reformköri mozgalom radikális, kisebbségi szárnyának (így a Budapesti Reformkörnek) jelentett töréspontot; a többi platform - mint a 85%-os szavazás is mutatta - nem tudott egymástól programatikusan elválni.
Ez a szavazás - annak ellenére, hogy az állásfoglalás és a program alapján várható volt - nagy megdöbbenést és morális válságot eredményezett a Reformszövetséghez tartozó küldöttek körében. A helyzet paradoxonát fejezte ki akkor született mondásuk: "Aki velünk van, az is ellenünk van." Keserű Imre jogos elkeseredésében és felháborodásában ezt a helyzetet úgy fogalmazta meg, kifejezve a mozgalom radikális kisebbségének az álláspontját, hogy "a véres kezű gyilkosok kimaradtak, de a párt még nem szabadult meg a patkányoktól."[24] Keserű Imrének teljesen igaza volt! Ehhez legfeljebb azt tehetem hozzá, hogy a volt MSZMP tagságának döntő többsége nem patkány, hanem hazáját szerető, becsületes ember volt.
A kongresszus után a volt MSZMP hetek alatt összeomlott, maga alá temetve bürokratikus apparátusát; a reformköri mozgalom ezzel elérte egyik legfontosabb célját, az állampárt szétverését. Az MSZP létrehozásával-megszervezésével kapcsolatban azonban a valóságban teljesen másként alakultak az események, mint azt Nyers és követői, azaz a kongresszusi küldöttek 85%-a eltervezte és elképzelte. Nyers és támogatóinak - benne a reformköri mozgalom képviselőinek - sziszifuszi igyekezete ellenére az új párt elveszítette az MSZMP tagságának 95%-át. Ezzel együtt is amíg az MSZMP több mint nyolcszázezres tagsággal bíró nagy konglomerátum volt, addig az MSZP néhány tízezres nagyságú, kis konglomerátummá lett. Az MSZMP tagságának döntő többségét tehát az új párt ugyan elveszítette - ami önmagában nem lett volna nagy baj -, de amitől meg kellett volna szabadulnia, a konglomerátum jellegtől, éppen attól nem szabadult meg, mert lényegében ugyanazok a törekvések - csak miniatürizált formában - maradtak meg az MSZP-ben, mint amelyek az MSZMP-ben voltak. Ez a következmény egyik mutatója és bizonyítéka volt a kongresszus kudarcának; a mindenki győzött diadalnak az lett az eredménye, hogy senki sem győzött!
Ezek a tények egyértelműen mutatják az MSZP születésének győzedelmes kudarcát.
* * *
Mivel a párt jellegéről szóló állásfoglalás és az elfogadott program alapján nem tudott elválni a tüdő a májától, ezért sokan az elnökség személyi összetétele kapcsán remélték a szakítópróba megvalósulását.
A Reformszövetség a kongresszussal elfogadtatta az elnökség megválasztásának "zárt-listás" szavazási módszerét, amely azt a helyes szándékot tükrözte, hogy ha a Reformszövetség többségbe kerül a kongresszuson, akkor homogén-reformelkötelezett elnökséget tud választani, ahogy ezt az Országos Koordinációs Tanács szeptember 23-i ülése is elhatározta.
Annak ellenére, hogy a Reformszövetséghez csatlakozók száma hétszáz fő fölé emelkedett[25], illetve támogatottsága - a hozzá csatlakozó kisebb platformokkal együtt - nyolcszáz főt is elérte[26], tehát a kongresszuson majdnem kétharmados többségbe került, az OKT által kitűzött célját, a homogén-reformelkötelezett elnökség megválasztását sem valósította meg. Ennek több oka volt. Ennek első és legalapvetőbb oka az volt, hogy a kongresszus idejére - ahogy ezt az előzőekben már bemutattam - a reformköri mozgalom nemcsak a párt elfoglalásáról mondott le, hanem autonómiáját is elveszítette, mert vezető képviselői a mozgalom érdekeit alárendelték a "négyek" (Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Németh Miklós és Horn Gyula) és saját maguk személyes érdekeinek.
De, nemcsak a reformköri mozgalom veszítette el autonómiáját, ez történt a kongresszusi küldöttekkel is; mert az elnökség összetételéről folyó politikai alkudozásokba a küldöttek nem tudtak érdemlegesen beleszólni; ezt az alkudozást a "négyek" ugyanis maguk között folytatták, és csak az elfogadó-tudomásulvétel végett, illetve néhány esetben egy-egy személy elleni vétót engedve vonták be a Reformszövetség és a Népi Demokratikus platform képviselőit a tárgyalásokba.
A kongresszusi küldöttek erre a helyzetre - s ez mutatja a küldöttek tanácstalanságát, zavarodottságát, azt, hogy nem nőttek fel az előttük álló feladatok megkövetelte szintre - kétféleképpen reagáltak: egyrészt Vitányi Iván felszólította a "négyek"-et, hogy zárt ülésen adjanak számot a köztük lévő nézeteltérésekről és vitáikról, másrészt elhangzott az a javaslat - beismerve a helyzet abszurd voltát -, hogy a megválasztásra kerülő elnök (Nyers Rezső) "zárt-listája" kerüljön szavazásra az elnökség összetételéről.
A "négyek" Vitányi felszólítására is csak mellébeszéltek; így pl. Nyers Rezső nem átallotta azt mondani, hogy vitáik lényege "az volt, hogy vajon a meghozott határozataink eléggé reformjellegűek, elég radikálisak-e a reform tekintetében, vagy nem tartalmaznak túlzott elvtelen kompromisszumot. Ez elhangzott, amit olyan személyi döntésekkel kell kompenzálni, amelyek a vezetésben viszont egy nagyobb, radikálisabb, a reformszárny radikális részének a nagyobb szerepével kompenzálhatók. Ez volt kérem szépen a tömör lényege vitánknak."[27] Később majd azzal kell szembesülniük, hogy - a mondottakkal ellentétben - Nyers Rezső gúnyt űzött a megjelentekből!
A "négyek" magatartása és a küldöttek erre való reagálása nemcsak groteszk, hanem abszurd is volt. A reformköri mozgalom létrejöttének egyik oka az volt, hogy a párttagság megelégelte azt, hogy a pártvezetés - a demokratikus centralizmusra való hivatkozással - a tagságot a hozott határozatok vak és engedelmes végrehajtóivá degradálta; a mozgalom ez ellen lázadt fel és teremtette meg autonómiáját; ezért határoztuk el, hogy belülről elfoglalva a pártot, egy olyan pártot hozunk létre, amely a tagság pártja, amely alulról-felfelé építkezik és ahol a tagság nem engedi, hogy a vezetés még egyszer a fejére nőjön. Ennek az elhatározásunknak számtalan nyilatkozatban, platformban, állásfoglalásban és más megnyilvánulásainkban hangot adtunk (így pl. legutóbb a reformkörök budapesti tanácskozásán is ezt Állásfoglalásunkban rögzítettük). De, nemcsak beszéltünk erről, hanem így is cselekedtünk; elég ha csak arra utalok, hogy Grósz Károlyt a mozgalom hányszor a "helyére tette", hányszor mondtuk meg neki, hogy a király meztelen. Tettük ezt olyan körülmények között, hogy hosszú ideig a reformköri mozgalom a párton belül kisebbségi mozgalom volt.
Az MSZMP/MSZP kongresszusán a reformköri mozgalom - támogatóival együtt - többségbe került, tehát elfoglalta a pártot; most már ténylegesen minden lehetőségünk megvolt, hogy hirdetett elveink és az ezt eddig megvalósító cselekedeteink alapján tevékenykedjünk továbbra is. E helyett azonban már az új párt születésénél, annak jellege és céljai meghatározásánál, elnöksége megválasztásánál - mintha a mozgalom meg sem született volna, mintha emlékezetkiesés által céljainkat teljesen elfelejtettük volna - minden a régi, antidemokratikus módon ismétlődött meg: még meg sem választottuk vezetőinket, máris parasztokká tettek bennünket sakktáblájukon.
A Reformszövetségi küldöttek tettek néhány bátortalan kísérletet a főrendező, Nyers Rezső megfékezésére; így pl. felmerült, hogy Pozsgay Imre legyen a párt elnöke, vagy Nyers mellett Németh Miklós és Pozsgay Imre elnökhelyettesek legyenek, de ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának kongresszusi küldötté választott képviselői a mozgalom addig elért eredményeihez és kivívott tekintélyéhez képest méltatlanul viselkedtek; politikai "nyusziként" meglapultak, egyes vezetőik saját pecsenyéjüket sütögették, ahelyett, hogy a mozgalom érdekeit határozottan érvényre juttatták volna. Sajnálatos, hogy a reformköri mozgalom radikális kisebbségének a képviselői kis számban voltak a kongresszuson jelen, ezért nem tudtak annak menetére jelentős befolyást gyakorolni. Ezért is ki kell mondani, hogy ebben a kudarcban nem egyforma felelősség terhel minden reformköri küldöttet. A fő felelősség a mozgalom reformszocialista többségének küldötteit, valamint az Országos Koordinációs Tanácsot, tagjai közül is elsősorban Ágh Attilát, Géczi Józsefet és Vass Csabát terhelte. (A Reformszövetség vezetése nem reformköri tagjainak felelősségéről én nem kívánok szólni, ők nem a reformköri mozgalomnak, hanem saját lelkiismeretüknek tartoznak elszámolással.)
A mozgalom részéről a kompromisszumok nagy kovácsa Ágh Attila volt, míg Géczi József és Vass Csaba saját pecsenyéjét sütögette.
Nem kívánok részletesen foglalkozni Ágh Attila kompromisszumot szorgalmazó tevékenységével; hisz a lényeget illetően az, amit "nagy eredményeként" próbálnak beállítani, az nem volt más, mint vihar egy pohár vízben. Ezen "eredményeivel" ellentétben Ágh azonban súlyos károkat okozott kompromisszumaival a mozgalomnak; személyisége megértéséhez, emberi és politikai tevékenysége jellemzéséhez adalékként hadd utaljak a következőkre: Ágh augusztus 26-án - amikor a budapesti tanácskozás egyik szekció elnöke- és a nyitó plenáris ülés önjelölt egyik levezető elnöke lett, amit azután a tanácskozás "megnyitására" használt fel - jelent meg először a tanácskozás Előkészítő Bizottságának az ülésén. Ezen az ülésen a mozgalom legeslegradikálisabb képviselőjeként kívánt bemutatkozni. Az ülésről szóló Emlékeztető - amely jellegénél fogva nem részletes, csak a mondandó lényegét jelzi - Ágh hozzászólásával kapcsolatban - többek között - a következőket tartalmazza: "Javaslat: 1. Olyan politikai-helyzet értékelés és feladat kijelölő szekció, ami a párton belüli nyomásgyakorlásra képes. 2. 3. 4. Emlékeztető oltás az egész közvéleménynek. A reformkörök listája arról, hogy teljesítésképpen mit kér a kongresszustól. S amennyiben az nem teljesül, kudarcnak tekinti a kongresszust."[28] Ágh Attila a kongresszuson már elfeledte, mind a "nyomásgyakorlásra képes" szekciót, mind a "reformkörök listáját, arról, hogy teljesítésképpen mit vár a kongresszustól" és ha az nem teljesül, akkor a mozgalom "kudarcnak tekinti a kongresszust"; e nagy radikalizmusa helyett előbukkant legalább ekkora kompromisszum teremtő ereje, mert a Reformszövetség október 7-i, délutáni vitáján "azzal foglalta össze a vitát, hogy nem lenne tanácsos megfeledkezni az eddig, fáradságos vitákban kimunkált megegyezés minimumáról. - Ne essünk abba a hibába - mondta -, hogy amikor már-már elérjük a célt, azaz egy lépésre vagyunk a szocialista párt megalakulásától, kezdjük szétverni az eddigi kompromisszumokat."[29] Mint e tudósításból is kiderül, hogy Keserű Imre és Szabó Zoltán is azok közé tartozott, akik "szét akarták verni a kompromisszumot", mert ugyan ők az Előkészítő Bizottság ülésén nem állítottak fel "leltárt" a követelések listájáról, de a kongresszuson sem akarták elfogadni a Népi Demokratikus platform "platformszövetségi minimumát", amelynek lényeges pontjai bekerültek az "Állásfoglalás a párt jellegéről" c. anyagba. Ez csak egy példa Ágh Attila hangoztatott radikalizmusáról, amely ha követelései nem teljesülnek, akkor kudarc vár a kongresszusra, és legalább ekkora kompromisszum szeretetéről, amely a tettek mezején beéri egy szerény minimummal is a megegyezés során. Ezek után csak az a kérdés, miért változtatta meg Ágh Attila egy hónap alatt homlokegyenest véleményét a kongresszussal kapcsolatban? Erre nincs értelmes és elfogadható válasz!
A reformköri mozgalom Ágh Attilához hasonlatos képviselői elvtelen tevékenységének következményeként nem volt meglepő, hogy a "négyek" személyeskedéstől, politikai taktikázástól, sőt presszióktól és lekenyerezéstől sem mentes kötélhúzásának meglett azután az elképzelhetetlenül szomorú eredménye a megválasztott elnökség összetételében. A 24 fős elnökségből 14-en a volt MSZMP nómenklatúrájából kerültek ki (közülük 7 volt pártalkalmazott, 3 miniszter, 1 államtitkár, 2 tömegszervezeti és 1 tanácsi vezető); 10-en a társadalom különböző munkahelyeiről jöttek.
Az elnökségben a reformköri mozgalom képviselete két főre, Géczi Józsefre és Vass Csabára szűkült, holott ez a mozgalom játszotta a meghatározó szerepet az MSZMP szétverésében, a rendkívüli kongresszus kikényszerítésében, és az új párt létrehozásának kikövetelésében. Az elnökség összetételének és a történtek ismeretében igazán elmondható, hogy a reformköri mozgalom kaparta ki a gesztenyét a tűzből az Elnökségbe kerülő volt nómenklatúra tagjai számára. Az külön is megdöbbentő, hogy a tagok között nem egy volt olyan, aki reformerségével sem igen dicsekedhetett; ennek volt egyik reprezentánsa Vastagh Pál, aki - az eddig bemutatott dicstelen tevékenységét azzal tudta tovább fokozni, hogy - egyik platformba sem lépett be; régi jó szokásának megfelelően, a mindenkori hatalmat akarta szolgálni. Hogy ez a jeles férfiú bekerülhetett az új párt elnökségébe, az több volt, mint skandalum, és ezt a reformköri küldöttek megszavazták. (Hámori Csabáról, Katona Béláról és még néhány jeles személyiségről hasonlókat írhatnék.)
Érdemes azt is szemügyre venni, hogy Géczi József és Vass Csaba az elnökségben méltóképpen képviselte-e, és miért éppen ők képviselték a reformköri mozgalmat!? Ők voltak-e "a reformszárny radikális részének" a képviselői, akikkel - Nyers állítása szerint - kompenzálni akarták az addig létrehozott túlzott kompromisszumokat?
Ha a mozgalomban játszott szerep és emberi, intellektuális-erkölcsi kvalitás alapján kiválasztom azt az öt főt, akik leginkább reprezentálták a reformköri mozgalmat és akik igazán méltók voltak arra, hogy a reformköri mozgalom vezér-egyéniségeinek tekintsük őket, akkor számomra nem vitás, hogy ezek: Kerényi György, Keserű Imre, Lovászi József, Szabó Zoltán és Szántó György voltak. Közülük Keserű Imre, Szabó Zoltán és Szántó György tartoztak a mozgalom radikális kisebbségi irányzatához. Nyers Rezső és az őt támogatók durva cinizmusa volt, hogy ezen öt ember helyett Géczi Józsefet és Vass Csabát választották ki elnökségi tagságra, és az meg különösen tragikomikus volt, hogy Nyers őket nevezte meg "a reformszárny radikális részének" képviselőiként. Ha minősítem Géczi József és Vass Csaba reformköri mozgalomban betöltött helyét, szerepét, akkor azt kell mondanom, hogy voltunk ötvenen-hatvanan a mozgalomban, akik szerepünk, tevékenységünk alapján országos szinten ismertek voltunk; ezek közé tartozott Géczi József is, de Vass Csaba közéjük sem.
Géczi József mozgalomban végzett ellentmondásos tevékenységéről már sokat beszéltem, Vass Csabáról azonban eddig keveset szóltam. Vass későn, és csak a jelentősebb megmozdulások kapcsán jelent meg a mozgalom bizonyos eseményein. Először a szegedi tanácskozáson vett részt és a 3. szekcióban szólalt fel, illetve vett részt a szekció összefoglaló anyagának elkészítésében. Ezután hosszú szünet következett, majd augusztus 12-én, a budapesti tanácskozás Előkészítő Bizottságának ülésén tűnik fel, ahol nem meghívottként - hisz nem volt tagja az Előkészítő Bizottságnak -, hanem önszorgalomból volt jelen. Az Előkészítő Bizottság parttalan demokráciája tette lehetővé, hogy Vass Csaba - az ülésről készült Emlékeztető tanúsága szerint - önként jelentkezve öt feladat elvégzését is magára vállalta, többek között a tanácskozáson elfogadásra tervezett platform előkészítésével kapcsolatos feladatok koordinálását is. (E parttalan demokráciával igyekeztünk védekezni a Nagy Mihály-féle és egyes vidéki képviselők által szított Budapesti Reformkör elleni támadásokkal szemben. Ennek voltak olyan negatív melléktermékei, hogy a Vass Csabához hasonlatos emberek önmaguk előtérbe tolásának nem volt különösebb gátja; vállalt feladataikat vagy elvégezték, vagy nem, így pl. Vass Csaba vállalta, hogy a Kulturális szekció elnöki feladatára ő fogja Gazsó Ferencet felkérni, amit nem tudott megvalósítani, majd - állítása szerint - Pálfy G. Istvánnal kísérletezett, aki szintén nem jelent meg az ülés kezdetén, így nekem kellett "beugrani" levezető elnöknek.)
Ha ezek után teszem fel a kérdést, hogy miért éppen Géczi József és Vass Csaba lett az MSZP elnökségének tagja és hogyan lettek azok, akkor én sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Petschnig Mária Zita és Kéri László, akik a kongresszusról szóló egyik első, összefoglaló írásukban a következőket írták:
"Hogy a nevek miként kerültek föl a listára, az néhány beavatott titka marad. A névsor-összeállítás nyilvánosságra hozatalára felszólított vezetők egyike sem vállalta, még a zárt ülésen sem a színvallást."[30]
Az a tény, hogy a reformköri mozgalom Országos Koordinációs Tanácsa által kiküldött, Nyers Rezsővel és a többi fő elvtárssal tárgyaló delegáció tagjai közül Géczi József és Vass Csaba is az elnökség tagja lett, nem igényel bővebb és különösebb magyarázatot. Az események folyamatából nagyon egyszerűen következnek és kiderülnek a "titkok".
Ha ugyanis az OKT egyáltalán tárgyalni akart Nyersékkel, akkor a tárgyaló küldöttségnek az lett volna a feladata, hogy tudomásukra hozza, milyen feltételekkel támogatja a mozgalom Nyers Rezső pártelnökké választását, a többiek elnökségi tagságát. E támogatás minimális feltételének kellett volna lennie, hogy a reformköri mozgalom meghatározó képviseletet kapjon az elnökségben. E helyett - mint már elmondtam - a tárgyaló küldöttség még azt is tudomásul vette, hogy Nyers Rezső nem határolódott el sem Grósztól, sem Berecztől, továbbá azt is, hogy Nyers nem kívánt a radikális reformerekkel együttműködni (bár ennek fényében még képmutatóbb volt, hogy Nyers arra hivatkozott, hogy tárgyalásaik témája a reformköri radikálisok elnökségbe való bevonásának a kérdése). Az OKT tárgyaló küldöttségének feltételeket szabó magatartását a legteljesebb mértékben alátámasztotta volna a reformköri küldöttek, majd gyarapodó szövetségeseik egyre nagyobb száma, amellyel abszolút többségbe kerültek a Kongresszuson.
Az OKT, amikor határozott a tárgyaló küldöttségről és tagjait kiválasztotta, akkor pontos felhatalmazásában rögzítenie kellett volna a tárgyalási feltételeket, kötött mandátummal kellett volna felruházni a küldöttséget és ki kellett volna mondania - elejét véve az emberi gyarlóságból és hiúságból származó személyes ambícióknak és annak, hogy Nyersék az ebből a lehetőségből fakadó "mézesmadzag" taktikát tudják alkalmazni -, hogy a tárgyaló küldöttség tagjai a megválasztandó elnökségben nem képviselhetik a mozgalmat, és azt is ki kellett volna mondania, hogy kik legyenek a mozgalom képviselői az elnökségben. Az OKT elkövette azt a súlyos politikai hibát, hogy ezeket az óvintézkedéseket nem tette meg; ezzel lehetőséget adtak Nyers Rezsőnek, hogy e hibákat kihasználva "mézesmadzag-politikával" a reformköri mozgalom tényleges érdekérvényesítését megakadályozza, a reformköri mozgalmat, mint a kongresszus lehetséges meghatározó politikai tényezőjét félreállítsa.
Ez a kötött mandátum eredményezhette volna azt, hogy az Országos Koordinációs Tanács elutasítja - mint a reformköri mozgalom autonómiájának súlyos megsértését - Nyersék azon igényét, hogy ők határozzák meg a mozgalom elnökségben való képviseletét; ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy az OKT megakadályozza, hogy a tárgyaló-küldöttség eladja, "nem egy, hanem két tál lencséért", Géczi és Vass elnökségi tagságáért a reformköri mozgalom érdekeinek az érvényesítését.
Mindezt annak tudatában mondom, hogy tudom: október 9-én a Reformszövetségben szimpátia szavazás volt arról, hogy kik kerüljenek be az elnökségbe, és itt Géczi József és Vass Csaba neve is felmerült más nevekkel, például, Szabó Zoltán nevével együtt. De, nem tudom, hogy e szimpátia szavazás miért nem a reformköri küldöttek között történt, továbbá, nem tudom, hogy e szavazás megrendezésekor mit és hogyan szivárogtattak ki a "négyek" igényéről, és például végül is ki és miért döntött pl. Vass Csaba és nem Szabó Zoltán mellett?! Továbbá azt sem tudom - s ez az előzőeknél is fontosabb -, hogy a mozgalom miért nem tartott igényt súlyának méltó képviseletre az elnökségben; a 24 tag közül miért csak 2 fő volt a reformköri mozgalom képviselője?!
(Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Budapesti Reformkör elleni harcnak egy fontos része volt annak állítása, hogy mi saját, önző érdekeinkért tevékenykedünk, a Kör vezetői politikai karriert akarnak csinálni; 1989 tavaszától Grósz Károly, Jassó Mihály, Nagy Mihály, Murányi Zoltán, Tátrai Gábor és hasonszőrűek azt állították: törekvéseinknek egyetlen célja van, hogy a hatalomba akarunk bekerülni. Az MSZP Elnöksége megválasztásának módja és eredménye bebizonyította, hogy a rólunk mondottak hazugságok voltak, az említett urak ebben is rágalmaztak minket!)
Ezek után a legsúlyosabb és a legérthetetlenebb kérdés az, hogy a Reformszövetség a kongresszust abszolút fölénnyel uralva, miért adta mindehhez a hozzájárulását? Erre a válaszom csak az lehet: az Országos Koordinációs Tanács súlyos politikai hibái, Géczi József és Vass Csaba emberi gyarlóságai,[31] valamint a mozgalom reformszocialista küldötteinek politikai tapasztalatlansága, zavarodottsága és megalkuvása eredményezte azt az abszurd és tragikomikus helyzetet, hogy a 24 tagú elnökségbe a mozgalomnak - annak ellenére, hogy képviselete szövetségeseivel együtt, döntő fölénnyel volt jelen a kongresszuson - csak két képviselője került be, s azokat Géczi Józsefnek és Vass Csabának hívták. A végső következtetés csak az lehet - bármennyire szomorú is -, hogy ebben az esetben is érvényesült az az igazság, hogy a mozgalom olyan vezetőket kapott, amilyeneket megérdemelt!
Ez azonban azt vetítette előre, hogy a reformköri mozgalom heroikusan szép születése és tevékenysége után hozzá méltatlan módon múlik ki és észrevétlenül tűnik el a magyar politikai élet színteréről.
* * *
A kongresszus eredményeinek számbavételekor (Grósz és követőin kívül) mindenki győzelmet ünnepelt; e "győztesek" nem akarták tudomásul venni, ha mindenki győzött, akkor valójában senki sem.
Ennek az illúziónak a sorába illeszkedik a Budapesti Reformkör három reformszocialista tagjának (Benkő Juditnak, Kerekes Györgynek, és Patkós Jánosnak) az írása, "A születés szépséges kínjai" c. híradása a kongresszusról.[32] Ennek az írásnak az az alapvető fogyatékossága, hogy szerzőinek tudományos irányzéka hibás volt; a szerzők ezt a kongresszust a megelőző MSZMP kongresszusokkal hasonlították össze, azok mértékével mérték, ahelyett, hogy eredményeit a reformköri mozgalom számtalanszor megfogalmazott céljaival és igényeivel és a valósággal vetették volna össze. Ennek következtében a beszámoló nem más, mint jószándékú és naiv apológia, amely - ugyanúgy, mint a kongresszus maga - a lényeges dolgok elhallgatásával, a lényegtelenek felnagyításával, a problémák elkenésével számolt be a győzedelmes kudarcról úgy, hogy a kakofóniából csak a diadalittas győztes öröm-óda hangjai hallatszottak ki. Így az MSZMP megszüntetésének mindenképpen pozitív deklarálása mellett az írásból nem szerezhettünk tudomást az új párt stratégiai célkitűzésének elhibázottságáról, az ehhez kapcsolódó elfogadott program jövőre vonatkozó célkitűzéseinek naiv utópizmusáról, amely teljesen alkalmatlan volt a válságban lévő ország társadalmi, politikai, gazdasági problémáinak a megoldására. Az írásból nem értesülhettünk a reformköri mozgalom autonómiájának végleges elvesztéséről, a mozgalom elnökségben való képviseletének méltatlan voltáról és az ide vezető útról, hogy csak a legfontosabb kifogásaimat soroljam fel.
Ennél kritikusabb hangon kellene jellemeznem a Rendszerváltók a baloldalon c. kötet kongresszussal kapcsolatos híradását, amelyben kongresszusi szereplése elévülhetetlen érdemeiért már-már virtuális bronz szobor állítódik Ágh Attilának, amelynek árnyéka teljesen eltakarja Kósa Ferenc, Gazsó Ferenc, Vitányi Iván alakját, de talán még a hű fegyvertársak, Géczi József és Vass Csaba figuráit is. Megnyugodnék, ha elhihetném, hogy Ágh Attila - és nem Kósa Ferenc, nem Gazsó Ferenc, nem Vitányi Iván - volt a Reformszövetség vezetése részéről a felelőse az elfogadhatatlan kompromisszumok megkötésének; de ha ez tényleg így volt, ezért Ágh Attila nem szobrot érdemel.
A Rendszerváltók a baloldalon c. kötet kongresszusról szóló részét eddigi szokásommal ellentétben nem elemzem, mert teljesen alkalmatlan egy tudományos igényű vizsgálatra.
* * *
E részben eddig arról beszéltem, hogy mi történt a kongresszuson és azon miként bukott el a reformköri mozgalom. E bukás azonban nem volt szükségszerű, nagyfokú realitása volt annak, hogy a kongresszuson a mozgalom minimális célját - a reformszocialista irányzat hegemóniáját kivívva elfoglalja a pártot - elérje. Tudom, hogy a történelemben végbemenő eseményeket nem lehet meg-nem-történtté tenni, de ez nem zárja ki annak vizsgálatát, hogy a kongresszuson meglévő reális lehetőségek másként alakításával milyen más végkifejlet következhetett volna be. (Ezt a történeti vizsgálódás elvi-módszertani mozzanataként is vállalom, hisz ha a történeti folyamatok alakulásában nem fogadnánk el az alternatívák létét, akkor a történelemfelfogásunk egy olyan mechanikus determinista felfogássá válna, amely semmiben sem különbözne a fatalizmustól és teljesen tagadná az emberi cselekvések aktív, történelemformáló szerepét.)
A bemutatott diadalmas kudarcnak ugyanis volt reális alternatívája. A Reformszövetség, az őt támogató kisebb platformokkal együtt küldöttei számát tekintve majdnem kétharmados többségbe került, olyan körülmények között, hogy a kongresszuson volt az a 15% is, amely az MSZMP-t nem akarta feloszlatni, ezért semmi helye nem volt már az MSZP kongresszusán; így eleve egy abszurd helyzet volt, hogy kb. e 150-200 főt nem távolították el a kongresszusról, melynek megtörténte esetén már maguk a reformköri küldöttek is a kongresszus többségét jelentették volna. Ezért, ha és amennyiben a Reformszövetség a radikálisabb szakítás útjára akart volna lépni, másként alakíthatta volna a kongresszus menetét.
A korabeli megnyilatkozások két alapvető okot emlegetnek, hogy a Reformszövetség miért volt kénytelen kompromisszumokat kötni és miért nem került sor a radikális szétválásra?
Egyik okként azt mondták, hogy a "négyek" nem követték volna a kiválni akarókat, és ez utóbbiak vezérek nélkül maradtak volna. Ebben a vélekedésben két hibás állítás is volt. Az első hibás állítás az, hogy a pártszakadást úgy értelmezi, hogy a reformerőknek kellett volna kiválni a pártból; de hát a többség (hisz a Reformszövetség a kongresszuson többséget képviselt) soha nem válik ki a pártból, ez a kisebbség dolga, vagy ha az nem akar kiválni, akkor a többség a kisebbséget kizárhatja. (Az MSZMP feloszlatását nyílt szavazással kellett volna eldönteni, és azt a 15%-ot, azokat, akik nem szavazták meg az MSZMP feloszlatását el kellett volna azonnal távolítani a kongresszusról.)
A másik hibás állítás, hogy pártszakadáskor a reformerők vezérek nélkül maradtak volna. Ebben a vélekedésben egy lehetséges és egy biztos hibás állítás van. Egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy ha a Reformszövetség, mint többség megvalósítja a pártszakadást, kizárja a kisebbséget, hogy akkor a "négyek" otthagyják a szövetséget és szegény, vezérek nélkül marad. E politikusokban volt annyi érdek-felismerés, hogy nem követték volna el ezt a - számukra - hibás döntést. (Különben is már utaltam Pozsgay Imrének egy 1991-es nyilatkozatára, amelyben arról beszélt, hogy tévedtek, amikor különböző indokokkal ellene voltak a pártszakadásnak.) Továbbá, ha ezt a "négyek" mégis megtették volna - és ez a biztosan hibás állítása e vélekedésnek - a reformerők nem maradtak volna vezérek nélkül, saját soraikban megtalálták volna ezeket a vezéreket, akikkel valószínűleg jobban jártak volna, mint a "négyek"-kel. (Ennek igazolására majd még vissza fogok térni.)
A másik emlegetett ok, hogy a reformerők nem készültek fel a pártszakadásra. Ebben az állításban van egy adag igazság, de ha alaposabban megvizsgáljuk a problémát, akkor e megállapítás sommás vélekedésnek bizonyul; az igazság összetettebb és a mozgalom konkrét helyzetétől, egyes osztagaitól függően és az idő haladása során lényeges változáson ment keresztül. A probléma alakulása során a következő csomópontokat tudom megragadni:
Láttuk, hogy a Budapesti Reformkör április elején elfogadott platformjában párton belüli frakcióként határozta meg magát és javasolta a többi reformkörnek, hogy alakítsuk meg az MSZMP-n belül a reformszárnyat. Ezt az állásfoglalásunkat nem lehet másként értelmezni, mint a reformköri mozgalom autonómiájának a megteremtésére irányuló törekvésnek, amely lehetőség szerint kiinduló pontja lehetett volna egy új párt megteremtésének. A mozgalom nem sietett elfogadni javaslatunkat, sőt Szegeden azt vissza is utasította, de már Kecskeméten - a reformszárnnyá válás helyett -, majd még inkább a kongresszusi küldöttválasztási harcban célként tűztük ki a párt elfoglalását. Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy a párt megnyerhető többségét meg akartuk nyerni a reformköri mozgalom célkitűzéseinek és ezen keresztül az MSZMP-n belül a reformköri mozgalmat többségivé akartuk változtatni. A többségivé válásért való harcban a mozgalom különböző osztagai különböző mértékig teremtették meg a maguk autonómiáját, ebben a folyamatban a Budapesti Reformkör kétségtelenül elöl járt, de a mozgalom egészéről el lehetett mondani (különösen a Grósz Károly irányította reformkommunista centrummal szemben), hogy autonómiáját kivívta. Ebben az időszakban nyomatékosan hangsúlyoztuk, ha a párt elfoglalása nem sikerül, akkor egy rossz kompromisszum helyett inkább a pártból való kiválást választjuk.
Látnunk kell, hogy a mozgalom egészét illetően ez az autonómia eléggé ingatag volt; ezt a helyzetet kezdettől fogva az a tény is nyilvánvalóvá tette, hogy a mozgalom képtelen volt elfogadni közös platformját. Autonómiánk szilárdságát tovább erodálta, a KB június 23-24-i ülésén született kompromisszum, amelynek végül is az lett a következménye, hogy a mozgalom reformszocialista többségi szárnya alárendelődött a pártvezetés reformereinek, és ahelyett, hogy továbbra is a párt elfoglalása maradt volna a mozgalom célja, ez a többség elfogadván Nyers Rezső törekvéseit a párt egybentartására, elfogadta Nyers tézisét, hogy a pártnak az áramlatok szövetségévé kell válni. Az Országos Koordinációs Tanács szeptember 23-i ülésén ezt állásfoglalásként ki is mondta, de azzal a megszorítással, hogy az új párt vezetésének "reform-homogén"-nek kell lennie.
Az a tény, hogy a reformszocialista többség az MSZMP mozgalom által való elfoglalása cél helyett elfogadta, hogy a párt áramlatok szövetsége lesz, volt az a fordulópont, amely a későbbi rossz kompromisszumok elvi alapjává vált. A mozgalom közös platformjának a hiánya eredményezte azt, hogy egy ilyen lényeges kérdésben, ami egy stratégiaváltással ért fel, az Országos Koordinációs Tanács magára vette a döntés felelősségét, amelyből azután a rossz kompromisszumok sora következett, elég ha csak arra utalok, hogy a Reformszövetség megalakulásával az OKT a vezetést is kiadta kezéből. A kompromisszumok sorában még volt egy hátrálási lehetőség, nevezetesen az, hogy az új párt vezetése nem lett "reform-homogén", továbbá ez még kiegészült azzal, hogy a reformköri mozgalom képviselete megszégyenítően méltánytalan volt. Ide vezettek azok a kompromisszumok, amelyek abból származtak, hogy a Reformszövetség vezetése (Keserű Imre kivételével) és az OKT meghatározó többsége elfogadta, hogy az új párt a platformok szövetségeként alakuljon meg. Ez az elhatározás nem adott helyt semmiféle olyan pártszakadásnak, amely a reformerők kiválását eredményezhette volna, de erre a reformszövetségi többség miatt különben sem lett volna szükség, csak az MSZMP-t megtartani akaró kisebbséget el kellett volna távolítani a kongresszusról, és döntő fölényünk tudatában el kellett volna utasítani azt, hogy az új párt az áramlatok szövetségeként jöjjön létre. (Aki ezzel nem értett volna egyet, az elhagyhatta volna a pártot.)
Az itt elmondottak eredményezték azt, hogy amikor a reformköri mozgalom meghirdetett célját, azt hogy belülről foglalja el a pártot elérte (hisz mi mást jelentett volna, hogy a Reformszövetség közel kétharmados támogatottsággal rendelkezett a kongresszuson), akkor a mozgalom képviselői nem tudták, vagy nem akarták levonni ebből a helyzetből fakadó következtetéseket: nem deklarálták a párt elfoglalását, és nem hozták létre a mozgalom törekvéseit, értékeit egyértelműen kifejező új pártot, a mozgalom dominálta vezetéssel.
Nyilván ez az új párt a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának törekvéseit képviselte volna; a 10-12 fős elnökségben meghatározó szerepet tölthettek volna be a mozgalom olyan képviselői, mint Kerényi György, Keserű Imre, Lovászi József, Szabó Zoltán, Szántó György; ez a névsor egészülhetett volna ki a Reformszövetség által delegált olyan képviselőkkel, mint Vitányi Iván, Kósa Ferenc, Gazsó Ferenc, továbbá a volt MSZMP reformer vezetőiből azokkal, akik ezt a helyzetet elfogadják. Ez azt eredményezhette volna, hogy a mozgalom méltón önmaga születéséhez és addigi történetéhez a békés átmenetnek jelentős politikai tényezőjévé válik, mert az ily módon létrejött párt már a rendszerváltozás befejezése előtt elindulhatott volna a szociáldemokrata párttá válás útján; ez a jövőt illetően a baloldal helyzetét jóval kedvezőbben befolyásolhatta volna, mindenekelőtt az utódpártiság kompromittáló megbélyegzését zárta volna ki.
Visszatérve a "négyekhez": nem lett volna szabad engedni, hogy alkudozásaik tárgyává váljunk; többségünk tudatában nekünk kellett volna a feltételeket diktálnunk. Nem igaz az, hogy e "vezérek" nélkül nem lehetett volna az új pártot megalakítani: Németh Miklós még 1989 decemberében, Nyers Rezső 1990 májusában, Pozsgay Imre 1990 novemberében - különböző okok miatt - kikerültek az MSZP vezetéséből és nem dőlt össze a világ. Horn Gyula pedig - aki csak a kongresszus idején vált a "négyek" tagjává - a következő kongresszuson Vitányi Ivánnal versenyzett a párt elnöki posztjáért. Ha Vitányi Iván 1990 májusában alkalmas volt e szerepre, akkor néhány hónappal előbb, az MSZP első kongresszusán, a Reformszövetség jelöltjeként miért nem válhatott volna az új párt elnökévé?!
* * *
A Budapesti Reformkör törekvései szempontjából a fentiekben felvázolt reális alternatíva a reformköri mozgalomnak csak a minimális programját jelentette. Mégis történelmi jelentőségű lett volna a megvalósulása, mert az megakadályozta volna, hogy az új párt konglomerátum-jellegű pártként jöjjön létre, és ez nagymértékben elősegítette volna, hogy az MSZP a közeljövőben szociáldemokrata párttá váljon. A maximális program megvalósításának - egy rendszerváltást elfogadó szociáldemokrata típusú párt létrehozásának - ugyanis e kongresszuson nem volt meg a realitása.
Ennek ellenére jó lenne eljátszani azzal a gondolattal, hogy - miután kiderült a kongresszus kudarca - a reformköri mozgalom radikális kisebbségének az új pártból való kiszakadásával és a Lengyel László által az előzőekben idézett politikai erőkkel és lehetséges vezetőikkel létrehozott szociáldemokrata pártnak mi lett volna a sorsa? Ez a gondolat-kísérlet azonban kétségtelenül nemcsak az elvont hipotézisek világába, hanem a futurológia világába tartozó eszmefuttatás lenne, azzal együtt is, hogy erre is történt egy bátortalan kísérlet a Nagykanizsán, 1989. november 11-én megtartott tanácskozáson; e tanácskozás mutatta, hogy nem teljesen légből kapott ez a felvetett gondolatom sem.
* * *
Visszatérve a valósághoz, a Budapesti Reformkör mindennapjaihoz, a Kör "kemény magja" (kb. 20-25 fő) a kongresszus ideje alatt az általunk működtetett kongresszusi klubban töltötte idejének nagyobbik részét. A klubban egyrészt közvetlen rádió-kapcsolásos közvetítést hallhattunk a kongresszuson történtekről, másrészt videokazettás tudósítást láthattunk a két órával korábbi eseményekről. Október 6.-án, késő este találkoztunk a klubban küldötteink egy részével, akik bizonyos fenntartással bizakodóak voltak.
A későbbiek során nagy vitákkal és mind nagyobb elégedetlenséggel kísértük figyelemmel az események menetét. A kongresszus befejezése után néhány nappal, október 11-én, a Budapesti Reformkör szerdai összejövetelén, a kongresszus értékelése volt a napirendi téma. A Kör tagsága rendkívül vegyes, ellentmondásos érzésekkel és véleményekkel reagált a történtekre: nagy zavar és bizonytalanság érzése lett úrrá rajtunk; a Kör tagságában kiéleződtek az ellentétek, közös állásfoglalást nem tudtunk hozni.
A "kemény mag" akkori véleményéről ismét Szenes Imre reformkommunista társunk naplójából tudok idézni:
"Bár az ultra-reformkommunisták, akikkel együtt képviseltem a platformszabadság elismerésének a fontosságát az MSZMP-ben - most nem tartották eléggé élesnek az elhatárolódást azoktól, akik ugyan szintén kívánták az új párt létrehozását, de bizonyos kérdésekben másként vélekedtek, mint az ultrareformerek. Csakhogy némileg olyan vonatkozásban is "másként", hogy azt mondták róluk: ők afféle "antisztalinista sztálinisták" (...)
A reformkörben elítéltük a túlzó, ultraradikálisok bírálatát az új párt megalakulási módjával kapcsolatban."[33]
Nagy kár, hogy Szenes Imre naplója nem szól részletesen az október 11-i vitáról; jelzőiből - hogy mi, ultraradikális, ultrareformer, sőt antisztálinista sztálinisták voltunk - sejthető, hogy az MSZP megalakulásának módját, a kongresszust magát is, mi rendkívül kemény kritikával illethettük.
* * *
Ezzel a kritikus magatartásunkkal egy rövid ideig az ár ellen úsztunk: a közvélemény bizakodóan és támogatólag viszonyult az MSZP-hez; a Magyar Közvéleménykutató Intézet vizsgálata, amelyet a kongresszus előtt és után végzett, mutatja ezt:[34]
Az MSZP az állampolgárok nagyobb részének a bizalmát élvezte a megalakulását követő napokban, mint az MSZMP a kongresszust megelőzően. Az MSZMP-re egy esetleges választáson a megkérdezettek 19%-a szavazott volna, míg az MSZP-re 26%. Az MSZP iránti megnövekedett bizalmat az is jelezte, hogy róla feltételezték leginkább - két és félszer annyian, mint az MDF-ről -, hogy az ország egészének az érdekeit képviseli. Ezekben a javuló eredményekben a társadalom várakozásai és reményei öltöttek testet, amelyeket az MSZP-nek tetteivel, megváltozott politikájával kellett volna visszaigazolni.
Ez azonban nem sikerült, mert hamarosan kiderült, hogy a kongresszuson megválasztott elnökség milyen rossz kompromisszum volt. Ez az elnökség ugyanis hamarosan bizonyította amatőr mivoltát és a párt irányítására való teljes alkalmatlanságát:
- a "négyek" nem működtek együtt, sőt a széthúzás jellemezte viszonyukat: Nyers Rezső tétlenné, passzívvá vált; Németh Miklós és Horn Gyula, az MSZP-től függetlenné vált kormány ügyeivel foglalkoztak; Pozsgay Imrét elnökválasztásával kapcsolatos teendői kötötték le;
- az elnökség egyrészt nem csinálta azt, amit a parancsoló helyzet (és a párttagság többsége) elvárt volna tőle, pl. a munkahelyekről való kivonulást; másrészt, amit csinált, azt is lassan, határozatlanul tette, pl. a pártvagyonnal való elszámolást; így nem is tudta e tevékenységének pozitív hatását a tömegtájékoztatásban kamatoztatni;
- mivel a pártnak nem volt a történelmi szükségszerűséget tudomásul vevő programja, ezért nemcsak a kongresszus nem foglalkozott a magyar társadalom politikai, gazdasági válságának problémáival (infláció megfékezése, szerkezetátalakítás politikai feltételeinek előkészítése, tulajdonreform, a munkanélküliség kezelésére való felkészülés, önkormányzati reform, agrárkérdés, szociálpolitika stb.), hanem az MSZP elnöksége sem;
- végig tisztázatlan volt az MSZP és a független kormány viszonya;
- a megfelelő program hiányában az elnökség sodortatta magát az események által; kezdeményezés helyett nagyrészt az ellenzék nyomására cselekedett, így volt ez pl. a szovjet csapatkivonási tárgyalásokkal kapcsolatban is stb. stb.
Ezzel a véleményünkkel nem voltunk egyedül. Bihari Mihály az MSZP megszületéséről szóló tanulmányának befejező sorai- "Az igazi ellenfelek az MSZP-n belül vannak. Velük nem, csak nélkülük lehet megújulni."[35] - lényegre tapintóan fejezték ki az új párt eredendő szervi fogyatékosságát, tevékenységébe születésekor beprogramozott kudarcának alapvető okát.
Ezek egyértelműen bizonyították, hogy - az OKT hibát-hibára halmozó tevékenysége után - a Reformszövetség vezetése sem állt a feladata magaslatán. A Reformszövetség első megbeszélését a kongresszus után október 21-én tartotta, melynek feladata az október 28-ra tervezett reformszövetségi tanácskozás előkészítése volt.[36]
Az október 28-i tanácskozás megvitatta a Reformszövetség kongresszusi tevékenységét; elhatározta, hogy az MSZP-n belüli platformként folytatja tevékenységét és megválasztotta az új Koordinációs Tanácsot. E tanácsban sem képviselte senki a Budapesti Reformkört; vezetője Kósa Ferenc maradt, tagjai: Antal Kis Béla, Géczi József, Kerényi György, Vass Csaba és Vitányi Iván voltak.
A Reformszövetség új Koordinációs Tanácsa is folytatta a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának hibás stratégiáját, november első felében egy Felhívás tervezetén dolgozott, amely e hibás stratégiára támaszkodva számtalan messianisztikus célkitűzést fogalmazott meg; e Felhívásban - többek között - olvasható:
"Szocialista demokráciát akarunk; arra törekszünk, hogy a nép hatalma osztálykorlátok, gazdasági, politikai, vagy nemzeti előjogok nélkül, az egész társadalom minden rétegére és polgárára vonatkozó esélyegyenlőség alapján valósulhasson meg. (...)
Tiltakozunk az ellen, hogy Magyarország a nemzetközi tőke gyarmatává süllyedjen. Küzdünk a nemzeti vagyon kiárusítása és felelőtlen elherdálása ellen. Csak olyan külföldi tőke bevonását tartjuk kívánatosnak, amelyik nem sérti országunk gazdasági, politikai és kulturális szuverenitását." E Felhívást nyomdai módon előállított szórólapként terjesztették és a Népszabadság is tájékoztatott róla.[37]
A Népi Demokratikus platform is folytatta előzőleg meghirdetett irányvonalát, amely a reformszövetségi törekvéseknél is antikapitalistább volt; ezért az MSZP - amely e két platform szövetségén alapult - egy élesen antikapitalista, harmadikutas demokratikus szocializmus megvalósítását tűzte zászlajára.
Ezek után az MSZP ezzel a politikájával nem tudta bizonyítani, hogy radikálisan szakított a múlttal, szakított elődpártjai örökségével, és hogy tevékenységével képes az országot a válságból kivezetni. Az MSZP-nek a rendszerváltást elfogadó és annak megvalósításában tevékenyen résztvevő új stratégiájával és ennek megfelelő politikájával kellett volna az iránta előlegezett szimpátiát megszolgálni; az MSZP vezetése azonban nem tudott felnőni e történelmi szükségszerűség belátásához és elfogadásához. Ezek voltak a legalapvetőbb okai annak, hogy a magyar társadalom a kezdeti szimpátia után mindinkább elfordult a párttól, hisz az elhibázott politikájával nem tudta szolgálni a társadalom elvárásait, megelőlegezett bizalmát.
A Szabad Demokraták Szövetségének a "négyigenes" népszavazás jogos kezdeményezésével, majd az ennek során létrejövő politikai harcban nem volt nehéz az MSZP tevékenységében utódpártiságát kimutatni, és ennek tényeivel igazolni, hogy a rendszerváltás - amely nélkül az ország nem képes a válságból kijutni - csak az MSZP politikája ellenében valósulhat meg.
A Szabad Demokraták Szövetségének ez a politikája - azzal együtt is, hogy antikommunista túlzásai csak rövidtávú érdekeit szolgálta és a jövőt illetően a haladás érdekei ellen volt - az MSZP megítélésében és elmarasztalásában a haza és haladás érdekében való, igaz és helyes politika volt, amelynek sikere előre vetítette az MSZP kudarcát az elkövetkező választáson.
Mindezek után az MSZP megérdemelte az 1990-es tavaszi választáson elszenvedett vereségét, amely szükségszerűen következett mindabból, amelyet az eddigiekben elmondtam. Az MSZP-nek szüksége is volt erre a kudarcra, hogy őszintén szembe tudjon nézni helyzetével, politikai stratégiája tarthatatlanságával és hogy el tudjon indulni a szociáldemokrata párttá válás irányába.
III. Kiút az MSZP válságából: a szociáldemokrácia
Az eddigiek során a reformköri mozgalom kisebbségi irányzatát - benne a Budapesti Reformkört - azért neveztem szociáldemokrata irányzatnak, annak ellenére, hogy ezt a megnevezést mi magunkra nem alkalmaztuk, mert ez az irányzat törekvéseiben mindinkább egy olyan rendszerváltást előlegzett meg, amely békés átmenetet jelentett a parlamentáris demokráciához, amelyben a magántulajdon dominanciáján alapuló szociális piacgazdaság megteremtése volt a cél és amelyben majd - a gazdaság modernizációja és ennek eredményeként létrejövő hatékonysága következtében - a távoli jövőben tűzhetjük ki társadalmi programként a demokratikus szocializmus megvalósítását. Erről a demokratikus szocializmusról - mivel ez oly távolinak tűnt - mi alig néhány alkalommal ejtettünk csak néhány szót.
A fentebb előadott törekvésekkel és célkitűzésekkel rendelkező baloldali csoportosulás - bárhogy nevezzük is - a lényegét tekintve szociáldemokrata jellegű csoportosulás. A Budapesti Reformkör domináns irányzata egy ilyen pártért munkálkodott és ezért a magyarországi rendszerváltás folyamatában elfogadta a polgári társadalmat.
A szociáldemokráciához való viszonyulásnak ez a közvetett jellege azonban nem jelentette, hogy bizonyos esetekben közvetlenül ne hivatkoztunk volna rá, illetve ne kapcsolódtunk volna a szociáldemokráciához, egyrészt úgy, hogy kijelentettük: törekvéseit elfogadjuk, nézeteivel egyetértünk, másrészt úgy, hogy a létrehozandó pártot szociáldemokrata pártnak szándékoztuk létrehozni. Az alábbiakban e közvetlen kapcsolódás tényeit szándékozom bemutatni.
* * *
Körünkből 1989 nyarán többen kerestük a személyes kapcsolatot az újjáalakult Szociáldemokrata Párt egyes képviselőivel; így örültünk annak, hogy a pártban lévő történelmi- és megújulás platform keretében július végén Révész T. Mihály körül létrejött egy új csoportosulás, amely szociáldemokrata centrumként határozta meg magát és a másik két platformmal ellentétben nem volt antikommunista. Ez a csoportosulás egy szociáldemokrata műhelyként nemcsak a párton belül vállalta a szociáldemokrata eszmei áramlatok és törekvések koordinálását, hanem hajlandó volt nyitni más baloldali törekvések irányába is. Ez a műhely a nyár folyamán rendezett néhány összejövetelt, melyeken az akkori Gorkij-fasor egyik szakszervezeti székházában magam is részt vettem; ez lehetővé tette, hogy felvegyük a kontaktust e csoportosulás képviselőivel, én pl. G. Márkus Györggyel vettem fel a kapcsolatot.
E szociáldemokrata centrum szeptember közepén egy szándéknyilatkozatot tett közzé[38], amelyet a Budapesti Reformkör 1989. szeptember 20-i ülésén vitattunk meg, e nyilatkozatra való előre elkészített reagálásunkkal együtt. Ülésünkön üdvözöltük a szociáldemokrata centrum felhívását, kifejeztük az abban foglaltakkal való egyetértésünket és javasoltuk az egymással való kapcsolat felvételt. Azért fontos itt az egyetértésünket hangsúlyozni, mert a Nyilatkozat egyértelműen leszögezte, hogy: "a rendszerváltozást akarják, és nem csupán az adott rendszert többé vagy kevésbé módosító modellváltást," továbbá azt is kijelentették, hogy "(...) a kommunista-szociáldemokrata értékek egységbe foglalását igen könnyű cáfolni: a kommunista "marxizmus-leninizmus" igazi alternatívája csak a szociáldemokrácia."[39]
A szándéknyilatkozat közzététele után a Kör szervező bizottsága megbízta Sóskuti Márta szóvivőt - a Szociáldemokrata Párt egykori tagját -, hogy készítsen egy személyes hangú választervezetet a szociáldemokrata centrum felhívására; ez el is készült, amelyet a szeptember 20-i ülésünkön el is fogadtunk. A vita során azonban kiderült, hogy többünket nem elégített ki ez a válasz, ezért az ülés engem bízott meg, hogy egy elvibb jellegű anyagot készítsek, amely a Kör állásfoglalásaként jelenjen meg. Az alábbiakban a megjelenés sorrendjében közlöm mindkét válaszunkat, azzal a megjegyzéssel, hogy mindkettő még a kongresszus előtt született és olyan reményeket előlegeztek meg, amelyek azután nem következtek be.
"Reformköri válasz Az MSZDP szociáldemokrata centrum szándéknyilatkozatára
Ha a XX. század történetében a bolsevizmus vargabetű, és mint formáció a "szocializmus" zsákutca, akkor a fő vonulathoz való visszatérés nem más, mint a szocialista mozgalom egysége irányába tett lépés. Ez az egység ma a felismerés szintjén Magyarországon már létrejött, többek között az MSZMP-n belüli reformplatformokkal. Az egység természetesen eszmei, és a mozgalom mindkét oldalán hangsúlykülönbségeket tartalmaz.
A hangsúlykülönbség főként vagy részben a közelmúlthoz való viszonyban jelentkezik.
Mi azt mondjuk: az objektív tényeket, a történelmet - még ha az hamis eszmék jegyében fogant is - nem lehet zárójelbe tenni. A negyven évet nem lehet negligálni, átugrani. El lehet, és fő vonalaiban el is kell utasítanunk, de úgy tenni, mintha nem volna: hiba.
Egy nagy, százéves múlttal, tévedésekkel és vargabetűvel tarkított mozgalom helyét kell kiküzdenünk a magyar progresszió soraiban. A szocialista gondolat helye és jövője Magyarországon nem más, mint hazánk jövője Európában.
A szocialista gondolat hordozóit az elmúlt évtizedekben megszégyenítették, elhallgattatták, később - a slampos diktatúrában - eltűrték, sőt kényszerűen, levezetésként résnyi ajtót nyitottak számukra. És a szocialista gondolat életben maradt. Erős gyökerei, külhoni virágzása és új hajtásai éltették. Élt az egyetlen párton belül is, hiszen sok ezren éppen azért tömörültek ide, mert e párt - megtévesztően - a szocialista eszmék egyetlen örökösének nevezte magát.
Párttagok tízezrei inkább nem hittek a szemüknek, mintsem eszméik szétfoszlását kelljen elismerniük. Hordozták magukban családi örökségként, gyermekkori emlékként vagy intellektuális élményként a szocialista mozgalom értékeit: az önzetlen tenni akarást, a szociális gondolkodást a szerénységet, az egyenes beszédet. Nem véletlen, hogy a kizárt párttagok, a rossz szemmel nézett párttagok, a "rendhagyó" párttagok egy része a szociáldemokrata örökségen nőtt fel.
Nem véletlen, hogy a reformszárny, a reformkörök tagsága részben a szociáldemokráciából jött vagy eszmeileg afelé tájékozódó MSZMP tagokból áll. Nem véletlen, hogy még létező pártjuk egészséges magja igazi szocialista pártban kíván működni. Az újjáalakult MSZDP érthető önvédelemből és a negyven év alatt jócskán kifejlődő kizárólagosság-tudatból elreteszelte a közeledés útját előttük. Előttünk.
Másfelől "ezen az oldalon" nem akarták, akartuk, akarjuk az 1948-as földindulás tükörreflexét eljátszani.
Ma, a homogenizálás és egyetlenítés korszaka után, a szocialista mozgalom egységét nem okvetlenül a szervezeti egységnek kell demonstrálnia.
Ma a szocialista gondolat több párt és szellemi műhely háza táján fellelhető. Sorainkban is.
A szocialista, szociáldemokrata szellemiségű pártok strukturáltságára nem eszmei-politikai okokból van szüksége a baloldaliságnak, hanem pszichikai szükségletből. A pártelnyelés sokkját még sokáig nem lehet - nem is szabad - elfelejteni. Többé senki sem kíván másodrendű párttag lenni saját pártjában.
De hisszük: akar egyenrangú partnerként, időnkénti szövetségben munkálkodni a hasonló gondolkodású más pártbeliekkel. Az MSZDP egyik markáns ága észrevette ezt, s most "oly sok viszály után" az első kéznyújtást éppen tőlük kapta az MSZMP reformköri mozgalma. Köszönjük, elfogadjuk.
Sóskuti Márta budapesti reformköri szóvivő"[40]
A Budapesti Reformkör állásfoglalása a következő volt:
"Az MSZMP Budapesti Reformköre a szociáldemokrata centrum felhívásáról
Az MSZMP Budapesti Reformköre 1989. szeptember 20-i ülésén megismerkedve az MSZDP szociáldemokrata centrum szándéknyilatkozatával azt melegen üdvözli és kifejezi azon meggyőződését, hogy benne a baloldali-szocialista gondolat és politikai szándék jelentős megfogalmazásáról van szó, amelyet a maga részéről őszintén támogat.
A Budapesti Reformkör úgy látja, hogy a szándéknyilatkozatban foglaltak döntő többségével egyetért; a benne foglaltak lényegében megegyeznek platformunkban megfogalmazott célkitűzéseinkkel. Egyetértésünket külön is hangsúlyozni kívánjuk az alábbi kérdésekben:
a/ a diktatórikus hatalomgyakorlás és ennek átmentési kísérletének az elutasításában; a békés átmenet szükségességében, melynek megvitatására és a megállapodások megkötésére Nemzeti Kerekasztalt kell összehívni;
b/ annak elismerésében, hogy a "létező szocializmus" semmilyen értelemben nem volt szocializmus s ezért rendszerváltás szükséges, melynek lényegi tartalma az emberi jogok biztosítása, a többpártrendszeren alapuló parlamentáris jogállamiság megteremtése, továbbá a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság kialakulási feltételeinek a létrehozása;
c/ az államilag garantált újraelosztó szociálpolitikában.
Külön is üdvözöljük a szociáldemokrata centrum azon szándékait és törekvését, hogy küldetésüknek tartják a demokratikus baloldali erők egységének a megteremtését: mi ehhez - folytatván az MSZMP szociáldemokráciához való megújított viszonyának jó hagyományait - szövetségesül kívánunk csatlakozni. Egyúttal felhívjuk az országban tevékenykedő reformköröket és reform-alapszervezeteket, hogy helyi szinten ők is mindent tegyenek meg e szövetség megteremtésére.
A baloldali erők szövetségére annál is inkább szükség van, mert - ahogy a szándéknyilatkozat is jelzi - az országban "jobboldali eltolódás veszélye" áll fenn, mellyel szemben a megújult szocialista erők csak népfrontos egységben tudnak sikerre vezető baloldali alternatívát állítani.
Az MSZMP radikális megújítására létrejött reformköri mozgalom a továbbiakban is mindent megtesz, hogy az MSZMP alkalmassá és elfogadhatóvá váljon egy ilyen baloldali koalíció számára, és abban tevékenyen szolgálja a magyar nép ügyét.
A fentiek érdekében javasoljuk, hogy a Budapesti Reformkör és a szociáldemokrata centrum vegye fel egymással a kapcsolatot, rendszeresen konzultáljon a kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekben, fogjon hozzá az akcióegység kialakításához a közösen elfogadott politikai célok és feladatok megvalósítása érdekében.
Az MSZMP Budapesti Reformköre e gondolatok kinyilvánításával fogadja a szociáldemokrata centrum felhívását és reméli, hogy javaslatai elfogadásra találnak.
Budapest, 1989. szeptember 20.
Az MSZMP Budapesti Reformköre"[41]
A kapcsolatépítés ezután elkezdődött, ennek egyik első megnyilvánulása volt, hogy 1989. október 13-án többen részt vettünk a nyugatnémet szociáldemokrata vezető, Hans Joachim Vogel Gellért Szálló-beli előadásán. A folytatás azonban nem terebélyesedett ki, nem a mi hibánkból; az MSZDP-n belüli harcok nem kedveztek az egymásra találásnak.
* * *
A kongresszus után az elégedetlenség egyre nőtt a reformköri mozgalomban. Ez késztette a Nagykanizsai Reformkör képviselőit, hogy 1989. november 11-re összehívják Nagykanizsára a reformkörök képviselőinek III. országos találkozóját.
Meghívó levelükben a találkozó szükségességét a következőkkel indokolták:
"A kongresszuson az MSZMP világosan és egyértelműen nem vált szét irányzatai és áramlatai mentén, nem hozott létre a benne feszülő politikai ellentétek megtestesüléseként több új politikai pártot. Így ezek az egymást kizáró, de egymás útját lépten-nyomon keresztező áramlatok, jelenleg is benne feszülnek. A fentiek miatt a reformkörök az országban sok helyen elvesztették önazonosságukat."[42] A meghívó felvetette, hogy meg kell vitatni: az MSZP tagjaként, független reformköri mozgalomként, vagy "új radikális szocialista párt létrehozásával" kívánunk-e a jövőben tevékenykedni?
Nem kívánom a tanácskozás eseményeit részletesen bemutatni. A helyszínen hamarosan kiderült, hogy a közel kétszáz reformköri küldöttből azok vannak többségben, akik - a kongresszusi kompromisszumokkal együtt is - az MSZP belül kívánnak politizálni, és nem akarnak új szocialista pártot alapítani. A reformköri mozgalom reformszocialista többségétől - ahogy az eddigiek is mutatták - nem volt várható, hogy a kiválás útjára lépnek.
Néhányan - Szabó Zoltán, Vitányi Iván és én - meg akartuk haladni ezt a patthelyzetnek mutatkozó szembenállást, és azt javasoltuk, hogy a reformköri mozgalom tűzze ki jövőbeni alapvető feladatának az MSZP szociáldemokratizálását. A találkozó küldötteinek döntő többsége nem reagált támogatólag javaslatunkra; nem értették meg, hogy az adott helyzetben ez a szembenálló álláspontok értelmes kompromisszuma, amely meghaladhatná a valóban elfogadhatatlan kongresszusi kompromisszumokat.
A Népszabadság a következőképpen tudósított javaslatunkkal kapcsolatban:
"Több javaslat született viszont, amelyek között szerepelt az MSZP "szociáldemokratizálása", vagy éppen szociáldemokrata tagozat létrehozása. Erre ellenérvként hangzott el, hogy az MSZP-t nem vállalók számára nyitva van az út a Ruttner-féle Független Szociáldemokrata Pártba. (Ruttner György egyébként üdvözlő táviratot küldött a tanácskozás résztvevőinek.)"[43]
A találkozó hitet tett a reformköri mozgalom egybentartása mellett; 1989. december közepére Székesfehérváron egy újabb találkozó megtartását terveztük. Ez a találkozó azonban már nem jött létre; így az mondható, hogy a reformköri mozgalom, mint mozgalom, a nagykanizsai tanácskozás után megszűnt létezni.
* * *
Egyes reformkörök azonban még egy ideig vegetáltak. A Budapesti Reformkör is rendezett még néhány összejövetelt. Így 1989. november 15-én G. Márkus György volt a vendégünk és előadást tartott a magyar szociáldemokráciáról, akkori helyzetéről. Egy hét múlva, november 22-én Tömpe István pénzügyminiszter helyettes és Mocsári József szakértő voltak nálunk és a tulajdonreformról tartottak előadást.[44] Ez volt az utolsó ülésünk, amelyet tudok dokumentálni; tizenegy nappal éltük túl Nagykanizsát.
E két ülés is mutatja, hogy milyen irányban igyekeztünk tájékozódni, hogy milyen kérdéseket tartottunk fontosnak megvitatni; állásfoglalásokat már nem hoztunk, nem akartuk - s lehet, hogy ez hiba volt - az MSZP-t nyilvánosan bírálni.
A Budapesti Reformkör ugyan csendben megszűnt, de volt tagjainak jelentős része belevetette magát az MSZP szervezésébe, illetve egyesek a párt új stratégiájának, a párt szociáldemokratizálása kérdésének a kidolgozásával, és a szociáldemokráciával való szövetség kiépítésével kezdtek el foglalkozni.
Szántó György, majd Szabó Zoltán az MSZP budapesti intéző bizottságában tevékenykedett; Benkő Judit, az I. kerületben; Balázsikné, Pál Eda, a II. kerületben; Somos Iván, a VII. kerületben; Molnár Károly, a VIII. kerületben; Sóskuti Márta, a IX. kerületben; Monostori Ildikó, a XI. kerületben; Hazai István, Gállos János, a XIII. kerületben; Hőrich Ferenc, a XIV. kerületben; Mózes Ferenc, a XVIII. kerületben; Burány Sándor, a XIX. kerületben szervezte az MSZP-t[45]
* * *
Az MSZP-n belül a Reformszövetség platformként tovább tevékenykedett, folytatva a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatának zsákutcába vezető útját. A párt többi irányzatának ennél is hibásabb posztkommunista politikája szükségszerűen vezetett el a választási vereséghez.
Nem feladatom, hogy a Reformszövetség és a többi platform kudarchoz vezető útját bemutassam. A vereség utáni kijózanodás első lépéseire kívánok még csak utalni, melyek - anélkül, hogy ezt az MSZP-belül bárki őszintén elismerte volna - igazságot szolgáltattak a Budapesti Reformkör domináns irányzatának, hisz mind a Reformszövetség, mind az MSZP vezetése kénytelen volt rádöbbenni, hogy a párt politikájában stratégiai irányváltásra van szükség: el kell fogadni a rendszerváltozást, a pártot szociáldemokratizálni kell és e jellegnek megfelelő politikát kell folytatni. Ennek belátása azonban nem volt könnyű, nem ment egyik napról a másikra, sőt ellentmondásokkal vargabetűkkel folyt-folyik ez a folyamat, amelynek csak az indulásáról akarok röviden szólni.
Az MSZP 1990-es májusi, második kongresszusa előkészületei során a Reformszövetség április 21-én országos tanácskozást rendezett a hogyan tovább kérdéseinek a megvitatására. Meghívó levelükben azt írták, hogy:
"Körvonalazódnak azok az elképzelések, melyek eddigi platformunknak lehetséges alternatívákat jelenthetnek. (...)
- egyértelműen szocialista-szociáldemokrata platformot és pártot!
- ennek megfelelő programot, személyi változásokat a pártvezetésben (...)."[46]
A tanácskozás előkészítése során, majd a meghívó levélben is előzetes anyagok elkészítésére kérték fel a tanácskozáson részt venni szándékozókat, jelezték, hogy ezeket az anyagokat sokszorosítani fogják és "háttéranyagként" az országos fórumon majd kiosztják. Én is elkészítettem a magam javaslatát, amely a következőket tartalmazta:
"A történelmi helyzet és az MSZP szociáldemokratizálása (Tézisek)
I. A történelmi helyzet
A leninizmus kudarca, a "valóságos szocializmus" világtörténeti zsákutcája a reformkommunizmus tarthatatlanságát is jelenti.
Ebből a belátásból szükségszerűen két alapvetően fontos következtetés adódik:
a/ A lehető legradikálisabban meg kell tagadni ezt a múltat; ennek során nincs helye a méricskélésnek, hogy azért "voltak eredmények is" stb.
A kelet-európai forradalmak és a magyar választás fényében különösen világossá válik a reformköri mozgalom történeti érdeme, az, hogy kiharcolta a XIV. kongresszust, hogy szakított az MSZMP elméleti, politikai és szervezeti alapjával, létrehozván az MSZP-t, mert e nélkül az MSZMP - mint választási eredménye mutatja - magával rántotta volna az egész pártot; továbbá azt is el kell ismerni, hogy ha ez a szakítás radikálisabb lett volna, és ezt őszintébben és határozottabban vállalta volna az egész párt és vezetése (lásd pl. a munkásőrség, a munkahelyi szervezetek, a vagyoni elszámolás stb. kérdéseit), akkor az MSZP jobb választási eredményt ért volna el.
b/ A fent írottakkal őszintén szembe kell nézni, s el kell jutni annak a belátásához, hogy az MSZP-nek új orientációra van szüksége, s ez nem lehet más, mint a szociáldemokrácia; ennek érdekében az MSZP-t szociáldemokratizálni kell, illetve egy pártközi szociáldemokrata tömörülést - mintegy a jövendő, egységes szociáldemokrata párt csíráját - kell kezdeményezni.
Ennek az új orientációnak fokozatosan meg kell teremteni az elméleti, politikai és szervezeti alapjait és ezek érvényesülésének feltételeit; a következő MSZP kongresszusnak ezeket a kérdéseket kell középpontba állítania.
II. Az MSZP szociáldemokratizálása
Mivel a két munkáspárt egyesülése során a szociáldemokrácia "elnyelése" történelmi tévedés, a végrehajtás módja a magyar bolsevizmus bűne volt, ezért az MSZP szociáldemokratizálása, még inkább a pártközi szociáldemokrata tömörülésből az egységes szociáldemokrata párt létrehozása, csak lépésenként, természetes evolúcióval - alulról és nem a vezetés kezdeményezésével és irányításával - érhető el.
Nagy hiba lenne - bár a választás után ennek már is vannak jelei -, ha azt gondolnánk, hogy az MSZP egyedül képviselheti a szociáldemokrata irányvonalat; ezt kizárandó, az MSZP-n belül létrehozandó platformot nevében is specifikálni kellene, euró-szocialistának, vagy szocialista-szociáldemokratának nevezve.
A fentiek értelmében nyitottnak kell lennünk a különböző szociáldemokrata pártok, csoportok felé; a Petrasovits-féle vezetés antikommunizmusa - melyet, mint időszerűtlen anakronizmust utasítunk vissza - ne akadályozzon minket a szociáldemokrácia különböző osztagaival való kapcsolatok-szövetségek keresésében és létrehozásában. Tömegbázisunk szélesítését a szociáldemokrata érzelmű munkásság, szakszervezetek irányából kell forszíroznunk, s nem az MSZMP irányából.
Mint legnagyobb parlamenti baloldali párt - az előzőleg írottak figyelembevételével - nyíltan vállaljuk fel és állítsuk tevékenységünk középpontjába a szociáldemokrata értékeket és teljesen egyenjogúan viszonyulva, esetleg különböző gesztusokkal is fejezzük ki a különböző szociáldemokrata csoportokkal való együttműködési készségünket (pl. elképzelhető lenne, hogy a párt listáján a szociáldemokrácia irányzatainak 1-1 prominens képviselőjét, mint független képviselőt parlamentbe juttassunk).
Mit kell értenünk az MSZP szociáldemokratizálásán? Azt, hogy a pártban a szociáldemokrata jelleg (a programot, a politikai taktikát, stratégiát, szervezeti felépítést stb. illetően) dominánssá váljon, s ezt minden szinten hiteles vezetők képviseljék. Ennek érdekében a párton belül - ahogy erre már a múlt év őszén a nagykanizsai reformköri találkozón is javaslatok hangzottak el - a lehető leggyorsabban létre kell hozni a szociáldemokrata platformot, és ki kell dolgoznia programját.
E program tartópillérei:
a./ az emberi jogok biztosítása egy többpártrendszeren alapuló parlamentáris jogállamban; az önigazgatás különböző formáinak a kiépítése;
b./ a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság, a tulajdonhoz való jog (ahol fontosnak tartjuk a dolgozók tulajdonhoz juttatását), a vállalkozás szabadsága, a teljesítmény és a kockázatvállalás szerint járó jövedelem;
c./ a párt jellege baloldali néppárt, amely a tőke és a munka ellentétében a munkavállalók érdekeinek az érvényrejuttatásáért küzd;
d./ a párt a demokratikus jogállamot szociális demokráciaként értelmezi; a szociális ellátást - melynek biztosítása állampolgári jog - az állam felelősségvállalásaként, szociális-jóléti újraelosztó funkciójaként tételezi;
e./ a fentiek megvalósítása a gazdaság feletti demokratikus ellenőrzéssel valósítható meg, amelyben meghatározó szerepük van a független szakszervezeteknek;
f./ a párt elfogadja a Szocialista Internacionálé elvi nyilatkozatát és kéri felvételét az Internacionáléba.
Az MSZP szociáldemokratizálásának feladatát a reformköri mozgalomnak kell felvállalnia (folytatva az e téren már eddig is kifejezésre jutott törekvéseit, lásd a budapesti reformkör állásfoglalását a szociáldemokrata centrum szándéknyilatkozatáról); elismerve az MSZP-n belüli, egymást alapvetően ki nem záró platformok létjogosultságát és azt, hogy az elkövetkezendő időszak alapvető célja egy egységes szociáldemokrata párt létrehozása, amelynek egyik összetevője a szociáldemokratizált MSZP.
Itt az ideje, hogy - amennyiben egyetértés van az alapvető kérdésekben - deklaráljuk az MSZP szocialista-szociáldemokrata platformjának a létrehozását; a reformköri-mozgalom, a párton belüli reformszárny alakuljon át e platform megvalósítójává.
III. Egy pártközi szociáldemokrata tömörülés kezdeményezése
Az elmondottak is azt mutatják, hogy egy szükséges baloldali egység csak szociáldemokrata alapon jöhet létre, melynek kereteként-előkészítőjeként létre kell hozni egy pártközi szociáldemokrata tömörülést-műhelyt.
Az lenne a kívánatos, hogy e tömörülést ne az MSZP kezdeményezze (az Elnökség ettől tartsa magát távol), legfeljebb a szervezésében vegyenek részt a reformköri mozgalom aktivistái.
Konzultálni kellene néhány olyan pártokon kívüli, illetve a szociáldemokrata mozgalmakban lévő, tekintéllyel bíró képviselővel, akik felvállalnák ezt a törekvést, és a tömörülés kezdeményezőivé válnának.
Ez a tömörülés kezdetben vitafórumként, tudományos műhelyként, a klub-élet sajátosságait is magába foglaló mozgalomként tevékenykedhetne, és fő célja azoknak az elméleti, politikai, szervezeti, emberi-személyes feltételeknek a megteremtése lenne, melyek nélkül egy egységes, szociáldemokrata jellegű baloldali párt nem hozható létre.
E tömörülésben az MSZP tagjai igazolhatnák, hogy a szociáldemokrata eszmék és politika elkötelezettjei, és ezáltal feloldhatnák a szociáldemokrata mozgalom különböző osztagaiban lévő velünk kapcsolatos jogos-jogtalan bizalmatlanságot.
Budapest, 1990. április 10.
Novák Zoltán"[47]
Mai szemmel nézve sok vitatható eleme van ezeknek a téziseknek, sőt egyik-másik vonatkozása a Budapesti Reformkör álláspontjánál is több kompromisszumot tartalmaz. Ennek minden bizonnyal az az oka, hogy arra törekedtem, legalább a fő gondolatait fogadják el: azt, hogy az MSZP-n belül létre kell hozni a szociáldemokrata platformot, hogy az MSZP-t szociáldemokratizálni kell, hogy szükség van egy pártközi szociáldemokrata tömörülésre, majd egy egységes szociáldemokrata pártra. Azt hiszem, hogy az akkori körülmények között - melyet az alábbiak is igazolnak - ezen célok mellett a siker reményében nem lehetett másként, jobban érvelni.
A Reformszövetség április 21-i tanácskozására - talán az én téziseim ismeretében - Kerekes György-Benkő Judit is elkészítette az "Állásfoglalás-tervezet a Reformszövetség szociáldemokrata frakcióvá alakulásáról" c. előterjesztését. A tervezet azzal indokolta a szociáldemokrata frakció megalakításának szükségességét, hogy "(...) a kongresszuson kötött kompromisszumok súlyos tehertételei tovább élnek."[48] Ezzel a javaslatukkal, még inkább a javaslat indoklásával Benkő Judit és Kerekes György kimondatlanul is elismerték, hogy a Budapesti Reformkör többségi, radikális irányzatának a stratégiája volt a helyes, hogy a reformköri mozgalom reformszocialista többségi irányzatának az útja - amelynek ők voltak, még néhány más társukkal, a fő képviselői a Budapesti Reformkörben - járhatatlannak bizonyult; ahogy e megnyilatkozásukkal azt is elismerték, hogy a kongresszusról írott értékelésük is téves volt.
A Budapesti Reformkör volt tagjai nemcsak elvileg foglalkoztak az MSZP szociáldemokratizálásának kérdésével, a szociáldemokráciához való kapcsolatok megteremtésének szükségességével, hanem ennek gyakorlati megvalósításához is hozzáfogtak. Ebből a munkából utalnék Szabó Zoltán tevékenységére, amelyet az MSZP budapesti intéző bizottságának tagjaként folytatott. Szabó erről nyilatkozva elmondta, hogy a szociáldemokrata érzelmű tömegek között kell az MSZP munkáját erősíteni; arról is szólt, hogy a Szociáldemokrata Pártot nem szabad a pártvezetéssel azonosítani, ha felsőbb szinten nem megy a kapcsolatfelvétel, akkor alacsonyabb szinten kell az együttműködést szorgalmazni. Ennek kapcsán arról informált, hogy: "Ígéretes tárgyalásokba bocsátkoztunk például az SZDP fővárosi vezetésének egyes köreivel. Kizárólag Petrasovits Anna és szűkebb köre zárkózik el a velünk való együtt működéstől."[49]
* * *
Az MSZP vezetésében a párt stratégiáját illetően a zűrzavar a kongresszus után is megmaradt, az MSZMP-ben kibontakozott programválság folytatódott. Annak ellenére, hogy október 28-án a Reformszövetség vezetése úgy döntött, hogy a párton belüli platformként folytatja tevékenységét, mégis 1989. december 16-án Kósa Ferenc - a Reformszövetség vezetője - és Vass Csaba felhívást adtak ki "A szociális közösségi-humanista tagozat alapításáról", majd ugyanők, miközben mindketten aláírták az április 21-i tanácskozásra szóló meghívó levelet, amelyben a szociáldemokrata platform szükségességéről volt szó, ezek után alig három hét múlva közreadták "A haza és haladás frakció alapító levelét", amelyben - Vass Csaba zavaros gondolatai alapján - meghirdették az "ökoszociális piacgazdaság" harmadik utas programját.
Az MSZP elnökségében egyedül Vitányi Iván volt az, aki következetesen harcolt az MSZP szociáldemokratizálásáért. Az április 21-i tanácskozásra ő is készített egy háttéranyagot,[50] amelyben megindokolta a párt szociáldemokratizálásának a szükségességét. Anyaga abban különbözött az enyémtől, hogy míg ő a baloldali mozgalom történeti múltjának a tanúságaival indokolta a szociáldemokrata út vállalásának az elkerülhetetlenségét, addig én a hangsúlyt az MSZP szociáldemokratizálásának a jelenére, mikéntjére, a hogyanjára helyeztem.
A választási vereség tanúságainak megvonására az MSZP 1990 tavaszán kongresszust tartott; ezen a párt állásfoglalásban nyilvánította ki, hogy szociáldemokrata jellegű szocialista párt, amely már előzőleg felvételét kérte a Szocialista Internacionáléba, és ennek során elfogadta az Internacionálé 1989. júniusi Elvi Nyilatkozatát.
A kongresszus őszi ülésszakán, Siófokon, a párt szociáldemokrata programot fogadott el, melynek Pozsgay Imre irányításával kellett volna készülnie, de miután az hátráltatta elkészülését, a program nélküle készült el; Pozsgay e kongresszushoz írott levelében jelentette be a pártból való kilépését.
Az MSZP szociáldemokratizálása azonban nem valósult meg automatikusan a párt szociáldemokrata jellegének kinyilvánításával, szociáldemokrata programjának elfogadásával. Ez ugyanis - kiváltképpen azért, mert az MSZP elvtelen kompromisszumok következtében, egy konglomerátum pártként született meg - egy hosszan tartó folyamat, amely napjainkig sem fejeződött be, ami súlyos károkat okozott és még ma is okoz nemcsak a baloldalnak, hanem a demokratikus Magyarországnak is.
Vitányi Iván az 1990. április 2.-án írott háttéranyagában már az MSZP megalakult Szociáldemokrata Fórumáról tájékoztat, amely 1990 őszén a Társulás a Szociáldemokrata MSZP-ért (később: Társulás a szociáldemokrata értékekért) megnevezést kapta.
Az MSZP-ben sokan - beleértve a párt következő elnökét, Horn Gyulát is - egyáltalán nem nézték jó szemmel e szociáldemokrata platform létezését, benne - helyesen - az egész párt szociáldemokrata jellegének a kétségbe vonását látták. Horn ennek kapcsán több nyilatkozatot is tett; először azt mondta, hogy: "- A szociáldemokrata platform nyitott kaput dönget, hisz a párt májusi kongresszusa világosan leszögezte: az MSZP tudatosan vállalja, véglegesíti, és tovább erősíti a szociáldemokrata értékeket."[51] Ugyanakkor felsorolt néhány platformot, melyeknek szintén helyük van a pártban. Egy későbbi nyilatkozatában Horn azzal érvelt, hogy e platform léte azt sugallja, hogy az MSZP-ben "(...) vannak szociáldemokraták, szociáldemokratábbak és legszociáldemokratábbak."[52] Horn e fokozásával csúsztatott, mert elhallgatta, hogy a pártban vannak nem-szociáldemokraták is; a Baloldali Társulás platform deklaráltan nem volt szociáldemokrata.
Ezért különösen furcsa, hogy éppen e társulás prominens képviselője, Balogh Sándor volt az, aki az MSZP Szocinterbe való felvételét követően azt állította, hogy a párton belüli, magát szociáldemokrata tömörülésnek nevező csoportosulás létezése ezek után idejétmúlt, mert az már a felvétellel betöltötte funkcióját.[53] Éppen Balogh Sándornak kellett volna tudnia, hogy sem a szociáldemokrata-jelleg kinyilvánításával, sem a szociáldemokrata program elfogadásával, sem a Szocialista Internacionáléba való felvétellel az MSZP automatikusan, anélkül, hogy politikája valóban, tetteiben megnyilvánuló módon szociáldemokrata értékeket és ezeket megvalósító politikát képviselne - ahogy a Baloldali Társulás léte és politizálása is mutatta, hogy erről nincs szó -, elvi nyilatkozatai ellenére nem vált valójában szociáldemokrata párttá.
* * *
Ez a szociáldemokratává "vajúdás" azóta is, immár több mint tíz éve tart. Az MSZP volt vezetői, élen Horn Gyulával, nem voltak képesek megérteni, hogy e párt utódpárti jellege csak tényleges szociáldemokrata párttá válásával szűnhet meg. Ezért teljesen igaza volt Lengyel Lászlónak, amikor a Magyar Hírlapnak adott nyilatkozatában azt mondta, hogy a választáson "(...) éppen az MSZP utódpárti jellege szenvedett vereséget 1998-ban."[54]
* * *
Írásom befejezéseként talán nem alaptalanul javasolom, hogy az MSZP vezetésének érdemes volna elgondolkodni a párt születésének körülményeiről, őszintén szembenézni mindazokkal a problémákkal, melyeket a Budapesti Reformkör tevékenysége során bemutattam, és egy valóban szociáldemokrata párt létrehozásának érdekében politikai- és eszmetörténeti előzményként felhasználni mindazt, melyet a Budapesti Reformkör a maga rövid életű, de annál jelentősebb tevékenységével megteremtett.
Budapest, 2002. szeptember 20.
Későbbi Utószó
A könyv Előszavából kiderül, hogy az 1999-ben, Marcaliban tartott, a reformköri mozgalom születésének 10. évfordulója alkalmából rendezett tanácskozáson határoztam el, hogy meg kell írni a mozgalom, benne az MSZMP Budapesti Reformkörének a történetét, mely elhatározást csak nyomatékosított a Rendszerváltók a baloldalon című, még azon az őszön megjelent kiadvány (szerkesztők: Ágh Attila, Géczi József, Sipos József). Rá kellett döbbennem, hogy a történelemhamisítás e mozgalom történetével is megkezdődött.
Jó három évi munkával megírtam a kéziratot és azonnal hozzákezdtem művem kiadásának megszervezéséhez. Az alábbiak ezzel kapcsolatos igyekezetem történetét kívánják röviden elmesélni.
Mivel a Históriá-ban 2002 elején tájékoztatás jelent meg arról, hogy kilenc akadémiai intézet a Széchenyi - terv támogatásával a magyarországi rendszerváltást kutatja és felszólította az érdeklődőket a munkában való részvételre, elkészült művemet megküldtem Glatz Ferencnek, a kutatási főirány Tudományos Tanácsa elnökének.
Glatz Ferenc - mielőtt elolvasta volna a kéziratot - annak vételét levélben köszönettel igazolta vissza és azt ígérte, hogy a nyár folyamán (2002 nyaráról van szó) majd foglalkozik vele, és az általam felvetett problémákat - kéréseimet majd megbeszéljük. Én 2002 végén, majd 2003 elején mind levelekben, mind telefonon többször érdeklődni próbáltam kéziratom felől; leveleimre immár választ nem kaptam, telefonhívásaimra csak három titkárnője valamelyikéhez jutottam el, aki közölte, hogy Glatz Ferenc akkor éppen miért nem tud szóbaállni velem. (Közben megtudtam, hogy a kutatási főirány a téma kutatására 50 millió forint támogatást kapott, melyet Glatz Ferenc - művek híján - nem tud elkölteni.)
2002 késő őszén felkerestem Földes Györgyöt, a Politikatörténeti Intézet főigazgatóját, CD-n átadtam neki kéziratomat azzal a kéréssel, hogy ha azt kiadásra méltónak tartja, akkor támogassa megjelentetését a Napsugár Kiadónál. Abban maradtunk, hogy írásomat lektorálásra Ripp Zoltánnak adja oda és az elkészült vélemény után majd visszatér kérésemre. Földes György azóta sem adta oda senkinek sem lektorálásra kéziratomat.
Én közben a kéziratot (2002 második feléről és 2003-ról van szó) CD-n sokaknak - így pl. Berend T. Ivánnak, Bihari Mihálynak, Bozóki Andrásnak, Gombár Csabának, Kéri Lászlónak, Kis Jánosnak, Lengyel Lászlónak, Lendvai Ildikónak, Ripp Zoltánnak, Schmidt Péternek, Vida Istvánnak, Vitányi Ivánnak és másoknak - átadtam, és közülük többen közölték velem, hogy fontosnak tartanák művem megjelenését; Kis János azt is felajánlotta, hogy hajlandó róla kiadást támogató lektori véleményt írni, ha erre szükség mutatkozik.
Ennek során küldtem meg kéziratomat Hiller Istvánnak, aki - jelezve, hogy írásom egészét még nem állt módjában elolvasni - levelében azt írta: "Azok alapján azonban, amiket eddig olvastam belőle, úgy vélem, írása rendkívül értékes alkotás, s személyesen is sajnálnám, ha "elkallódna" ...".
Hiller szavain felbuzdulva a Budapesti Reformkör volt tagjai dr. Somos Iván vezetésével kezdeményező csoportot hoztak létre és több mint 30 aláírással 2003. október 2.-án kérték a Táncsics Mihály Alapítványt - mely kuratóriumának Hiller István volt az alelnöke -, hogy támogassa kéziratom megjelentetését.
Az Alapítványnak közel 500 millió forint állt rendelkezésére, melyet az MSZP céljaira használhat fel, de a kezdeményező csoport levelét még csak válaszra sem méltatták; csak az Alapítvány kuratóriuma elnökénél történt tiltakozás után közölték, hogy írásom kiadását nem kívánják támogatni.
A kézirat végül is szerény kiadásban, 200 példányban, egyik volt reformkörös finanszírozásában, 2004 májusában jelent meg az MSZP és a magyar tudományos közélet nagyobb dicsőségére.
A könyv megjelenése után még intenzívebben folytattam, illetve még ma is folytatom annak az érintettekhez való eljuttatását: azoknak, kiknek CD-n átadtam írásomat, könyv formájában is hozzáférhetővé tettem azt; tovább bővítve a kört újabb személyekhez juttatom el könyvemet; a témával foglalkozó tudományos intézeteknek - kutatóiknak küldtem meg művemet (de átadtam pl. Marosi Ernő akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományokért felelős alelnökének is); a nagy országos könyvtáraknak, illetve a nagy egyetemi városok városi- és egyetemi könyvtárainak, az egyetemi történeti karok könyvtárainak, valamint a sajtó jeles képviselőinek (Élet és Irodalom, Klub Rádió, Mozgó Világ, Népszabadság ) szintén juttattam munkámból példányokat. Ami ebben a vonatkozásban a legfontosabb, hogy művem felkerült az internetre, az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár állományába (csak érdekességként említem meg, hogy egy névtelen a maga web-lapján is teljes terjedelemben közzétette írásomat).
Milyen okai lehetnek az itt elmondottaknak?
- az írás kb. 42 ív terjedelmű, azaz több mint 800 normál oldal, melyet témájánál fogva nem lehet nyereségesen kiadni;
- választott témám politikailag rendkívül kényes (melyet tovább súlyosbítottam azzal, hogy ma is tevékenykedő, illetve élő politikusokról kritikusan szóltam); a munkámban megfogalmazott problémákkal sem a politika - a politikai gondolkodás, sem a magyar tudományosság mindeddig nem tudott, de nem is akart Magyarország közelmúltjának a történelmével a realitásokat tudomásul vevő méltányosság és igazságkeresés igényével őszintén szembenézni; az általam írottakkal egészében - amely nem más, mint a volt Budapesti Reformkör többségi irányzata álláspontjának a bemutatása - egyik politikai irányzat sem ért egyet: a volt demokratikus ellenzék képviselőinek többsége (és természetesen a mai jobboldal) elutasítja az államszocializmus - és a volt kommunisták megítélésével kapcsolatosan írottakat; a baloldal (a hivatalos MSZP vezetés, a reformköri mozgalom többségi, reformszocialista irányzatának volt képviselői) nem fogadja el az MSZP születésével kapcsolatos álláspontomat, különösen azt, hogy e párt vezetése és induló tagságának többsége (beleértve a reformköri mozgalom reformszocialista irányzatát is) nem akart tudatosan rendszerváltást, ha tevékenységével objektíve hozzá is járult a rendszerváltáshoz; ez utóbbi magyarázza azt is, hogy a Táncsics Mihály Alapítvány - az Alapítványt operatívan irányító Baja Ferenc vezérletével - nem támogatta munkám megjelenését; így művem most "csak" a történelmi igazság iránt érdeklődő közvéleményre számíthat, ez a közvélemény törheti át (és én biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb át is töri) a hallgatás falát, amely ma körülveszi írásomat.
Munkám harmadik generációs megfogalmazása 2002 tavaszán fejeződött be; ekkor alakult ki az a mű, amely azóta a lényeges mondanivalót illetően nem változott. Ugyanakkor kisebb-nagyobb pontosítások, kiegészítések, stiláris változások azóta folyamatosan történtek. A könyv-formában megjelent munka a 2004 áprilisi állapotot rögzíti; az említett változtatások azonban azóta is folytak. E kései Utószó megfogalmazásával fejezem be munkámat, amelyet a jövő nemzedékének okulására szánok és megértő fogadására bízok.
Budapest, 2005. augusztus 16.
Jegyzetek
A Hatodik részhez
1./ Rendszerváltók a baloldalon, 244. old.
2./ "Sajtó és akcióterv." (Szántó György irat-anyaga).
3./ Somogyi Néplap, 1989. június 26.
4./ Rendszerváltók a baloldalon, 280. old.
5./ Népszabadság, 1989. július 18. 4. old.
6./ Rendszerváltók a baloldalon, 265. old.
7./ U. o. 281. old. (Az külön is jellemző és mosolyogni való, hogy ez az anyag Géczi József gyűjteményében őrződött meg.)
8./ "A budapesti reformkör javaslatai." (Népszabadság, 1989. július 21.)
9./ Népszabadság, 1989. július 24. 4. old.
10./ Szenes, 9. old.
11./ A megjelent vidéki küldöttek - jelenléti ív sorrendjében való - névsora:
Nagy László (Százhalombatta), Józsa László (Tápiógyörgye), Rátkai Árpád (Szeged), Pénzes Mihály (Székesfehérvár), Sipos J. Lóránt (Székesfehérvár), Kerekes Ilona (Zirc), Mazák György (Veszprém), Krasznai Endre (Dunaújváros), Kapás Zsolt (Dunaújváros), Varga István (Dunaújváros), Schmidt József (Oroszlány), Szőke István (Oroszlány), Koleszár János (Oroszlány), Bobal István (Cegléd), Dr. Czinege Imre (Cegléd), Dr. Sebők János (Cegléd), Hegedűs István (Kecskemét,), Szalay Zoltán (Győr), Dr. Lányi Botond (Nyíregyháza), Kántor Csaba Áron (Nyíregyháza), Simon László (Tatabánya), Kotcán Györgyné (Tatabánya), Dr. Izsák Attila (Nagykanizsa), Nagy László (Tatabánya), Csider László (Kerepestarcsa), Lajtai István (Vác), Dr. Veliky Lajos (Debrecen), Fejes Lajos (Zalaegerszeg).
(Feltűnő, hogy a reformköri mozgalom olyan országosan ismert képviselői nem jelentek meg a tanácskozáson, mint Kerényi György, Géczi József, Lovászi József, Keserű Imre, Mészáros Balázs, stb.)
12./ "Emlékeztető a szeptemberben Budapesten tartandó országos reformköri találkozó országos előkészítő tanácskozásról, melyet 1989. július 28-án tartottunk, a Bp. XIII., Rajk László utca 40-ben." 1989. VIII. 2. Jegyzőkönyvvezető: Velenczei Ágnes. Javította: Wilk János. Sokszorosított anyag, 2 old. (In.: Rendszerváltók a baloldalon, 283-284. old.)
13./ Népszabadság, 1989. július 29. 5. old.
14./ Népszabadság, 1989. augusztus 1. 5. old.
15./ Népszabadság, 1989. augusztus 2. 5. old.
16./ H. O'. Neil: Forradalom belülről, 66. old.
17./ Szenes, 12. old.
18./ Wilk János koordinátor 1989. augusztus 3-i levele, 1. old. (Kerekes György irat-anyaga.)
19./ Az Előkészítő Bizottság augusztus 12-i ülésének résztvevői, az Emlékeztetőn lévő sorrendben:
Szécsényi Tibor (Bp. XIII/31-es R. alapsz., Bp.-i Rk.), Dr. Mészáros Balázs (Kaposvári Rk.), Novák Zoltán (Bp.-i Rk.), Nagy László (Tatabányai Rk.), Göndör István (Nagykanizsai Rk.), Géczi József (Csongrád m-i Rk.), Lovászi József (Csongrád m-i Rk.), Mazák György (Veszprém m-i Rk.), Kerekes György (Bp.-i Rk.), Varga István (Dunaújvárosi Rk.), Szántó György (Bp.-i Rk.), Kékesi Katalin (Bp.-i Rk.), Kerényi György (Kecskeméti Rk.), Wilk János (Bp.-i Rk.), Szűcs Attila (Bp. II. sz. Rk.).
20./ "Emlékeztető az MSZMP-reformkörök és reform-alapszervezetek II. országos tanácskozása előkészítő bizottságának üléséről. 1989. augusztus 12." Az idézetek a Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány 302-303-304. oldalairól valók.
21./ Népszabadság, 1989. augusztus 16. 10. old.
22./ Rendszerváltók a baloldalon, 310. old.
23./ "Emlékeztető a Reformkörök Előkészítő Bizottsága 1989. augusztus 26-i megbeszéléséről." (Az Emlékeztetőt készítette: Klötz Ildikó. Jóváhagyta: Szécsényi Tibor). A megbeszélésen részt vettek (az Emlékeztető sorrendjében): Kékesi Katalin (Bp.-i Rk.), Sóskuti Márta (Bp.-i Rk.), Varga József (Bp.-i Rk.), Dr. Somos Iván (Bp.-i Rk.), Vass Csaba (Bp.), Ágh Attila (Bp.), Kopvándi Ferenc (Szombathely), Lovászi József (Szeged), Géczi József (Szeged), Keserű Imre (Szentes), Szabó Zoltán (Bp.-i Rk.), Izsák Attila (Nagykanizsa), Göndör István (Nagykanizsa), Fodor László Bertalan (Bp. Gazdagréti Rk.), Nagy László (Tatabánya), Kerekes György (Bp.-i Rk.), Hegedűs István (Kecskemét), Dr. Mészáros Balázs (Kaposvár), Botos Péter (Bp.-i PB), Mazák György (Veszprém), Szántó György (Bp.-i Rk.), Klötz Ildikó (Bp.-i Rk.), Wilk János (Bp.-i Rk.), Vajda János (Bp. Rk.). (In.: Kerekes György irat-anyaga; sokszorosított anyag, 14 old.)
24./ U.o. 2. old.
25./ U.o. 3. old.
26./ U.o. 4. old.
27./ U.o. old.
28./ Rendszerváltók a baloldalon, 311. old.
29./ Emlékeztető az augusztus 26-i ülésről, 11. old.
30./ U.o. 4-5. old.
31./ U.o. 10. old.
32./ U.o. 9-10. old.
33./ U.o. A sajtótájékoztatóról: 6-7. old.; a röplapról: 11-12. old. (A röplap: Szántó György irat-anyaga.)
34./ Népszabadság, 1989. augusztus 30. 5. old.
35./ Népszabadság, 1989. augusztus 30. 5. old.
36./ Magyar Hírlap, 1989. augusztus 30. 3. old.
37./ Kerekes György irat-anyaga.
38./ Népszabadság, 1989. augusztus 31. 7. old.
39./ M-ks-288 f/5 cs. 1075 ö.e/ 1989. 72. old.
40./ "Kétnapos vita, levél a párttagsághoz. Radikális megújítást kívánnak a reformkörök" (In.: Népszabadság, 1989. szeptember 4. 1. old.)
41./ A budapesti tanácskozás anyagaiban a szerkesztők helyesen nem adták ki Ágh Attilának ezt az általa kikényszerített felszólalását. Nem így jártak el a Rendszerváltók a baloldalon szerkesztői - közöttük Ágh Attila -, mert a kiadványban közzétették ezt a felszólalást, mint a délelőtti plenáris ülés eseményét. Ágh Attilának azonban lelkiismeret furdalása lehetett Lovászi Józseffel szemben, mert a kiadványban Ágh hozzászólását Lovászi József köszöntője után hozták, holott a valóságban Ágh Attila Lovászit lekörözve, előtte mondta el kéretlen szövegét. (Lásd: Rendszerváltók a baloldalon, 317-319. oldalakat.)
42./ Rendszerváltók a baloldalon, 317. old.
43./ U.o. 317. old.
44./ U.o. 318. old.
45./ U.o. 318. old.
46./ U.o. 320. old.
47./ H. O'. Neil: Forradalom belülről, 71. old.
48./ Szántó Miklós előadása, gépelt szöveg. (Kerekes György irat-anyaga.)
49./ "A reformkörök és reform-alapszervezetek budapesti tanácskozása. 1989. szeptember 2-3." (Kézirat gyanánt. Szerk. Kerekes György. Varsádi Zsuzsa. Kossuth K.) 8-9. old. Továbbiakban: A budapesti tanácskozás anyagai,
50./ Rendszerváltók a baloldalon, 319. old.
51./ "Felhívás", 2 old. (Kerényi György irat-anyaga.)
52./ Kerekes György irat-anyaga.
53./ "Kisiklott szavazás" (mélykuti) (In.: Magyar Nemzet, 1989. szeptember 4. 4. old.)
54./ Kerekes György irat-anyaga.
55./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1484. old.
56a/ Az Országos Koordinációs Tanács tagjai a következők voltak:
|
Budapest: |
Ágh Attila, Kerekes György, Monostori Ildikó, Szántó György, Szécsényi Tibor, Vass Csaba |
|
Bács-Kiskun megye: |
Kerényi György |
|
Baranya megye: |
Kocsi László |
|
Békés megye: |
Hideg Gábor |
|
Borsod-Abaúj-Zemplén megye: |
Parnyik József |
|
Csongrád megye: |
Géczi József |
|
Fejér megye: |
Pálfalvi János |
|
Győr-Sopron megye: |
dr. Bakos László |
|
Hajdú-Bihar megye: |
Dombi Margit |
|
Heves megye: |
Hiesz György |
|
Komárom megye: |
Nagy László |
|
Nógrád megye: |
Czene Gyula |
|
Pest megye: |
Miakich Gábor |
|
Somogy megye: |
dr. Mészáros Balázs |
|
Szabolcs-Szatmár megye: |
dr. Baja Ferenc |
|
Szolnok megye: |
dr. Szegedi Károly |
|
Tolna megye: |
Vajnai Attila |
|
Vas megye: |
Duganits Gábor |
|
Veszprém megye: |
Mazák György |
|
Zala megye: |
dr. Izsák Attila |
|
Honvédség: |
Bartos Imre alezredes |
(In.: Rendszerváltók a baloldalon, 313-314. old.)
56.b/ "Grósz Károly levele" (In.: Népszabadság, 1989. szeptember 4. 1. old.)
57./ Népszabadság, 1989. szeptember 4. 5. old.
58./ A budapesti tanácskozás anyagai, 5-34. old.; Rendszerváltók a baloldalon, 320-329. old., és a napi sajtó.
59./ Rendszerváltók a baloldalon, 320. old.
60./ U.o. 326. old.
61./ U.o. 325-326. old.
62./ U.o. 325. old.
63./ U.o. 324. old.
64./ U.o. 327. old.
65./ Népszabadság, 1989. szeptember 4. 5. old.
66./ "Reformkörök II. országos tanácskozása." (In.: Két Hét, 1989. szeptember, 5. old.)
67./ Rendszerváltók a baloldalon, 327. old.
68./ U.o. 329. old.
69./ U.o. 328. old.
70./ "A mór megtette kötelességét ...?" (Karsai Gábor) (In.: Figyelő, 1989. szeptember 7. 10. old.)
71./ Magyar Nemzet, 1989. szeptember 4. 4. old.
72./ Rendszerváltók a baloldalon, 330. old.
73./ Népszabadság, 1989. szeptember 4. 5. old.
74./ Népszabadság, 1989. szeptember 11. 4. old.
75./ Szécsényi Tibor javaslatai a reformplatform kidolgozásához és a kongresszusi és utáni események szervezésére. 1989. szeptember 15. (In.: Rendszerváltók, 350-351. old.)
76./ U.o. 351. old.
77./ "Emlékeztető az MSZMP Reformkörök és Reform-alapszervezetek Országos Koordinációs Tanácsa 1989. szeptember 16-i üléséről." 2. old. (Kerekes György irat-anyaga.)
78./ A budapesti tanácskozás anyagai, 61-62-63. old.
79./ U.o. 62. old.
80./ U.o. 63. old.
81./ U.o. 65. old.
82./ U.o. 65. old.
83./ U.o. 67. old.
84./ U.o. 67. old.
85./ U.o. 67. old.
86./ U.o. 68. old.
87./ U.o. 70. old.
88./ U.o. 76-77 old.
89./ A szekciók összefoglalóinak többségét (kivétel a 7-es és a 8-as szekció volt) először a Két Hét 1989. szeptemberi száma közölte (a 3.,4.,5. oldalakon); majd A budapesti reformköri tanácskozás anyagában tették közzé, a "II. Szekcióülések beszámolói" részben, a 35-79. oldalakon. Ez a közlés a szekciók sorrendjét és egyik-másik megnevezését önkényesen megváltoztatta.)
90./ Az összefoglalókból az idézett részeket az eredeti anyagokból közlöm; ezek Kerekes György irat-anyagában maradtak fenn. (Oldalszámot azért nem jelzek, mert ezek többségében egy oldalas anyagok, néhány két oldalas és még kevesebb három oldalas anyag van.)
91./ dr. Somos Iván 2002. szeptember 4-i személyes közlése.
92./ "A talpra állás tennivalói (Pénzintézetek reformköre)" (In.: Új Fórum, Különszám, 1989. augusztus 18.) 42-45 old.
93./ A Nyilatkozat szerzői és előterjesztői: Kerényi György, Pálfy G. István, Szokai Imre, Tabajdi Csaba voltak. Az Országos Koordinációs Tanács nem merte vállalni a 11. szekció támogatása ellenére a Nyilatkozat publikálását.
94./ Szenes, 14. old.
95./ "Levél a párttagsághoz és a kongresszusi küldöttekhez". Tervezet! 2. változat. (Kerekes György irat-anyaga.)
96./ Rendszerváltók a baloldalon, 329-330. old.
97./ Népszabadság, 1989. szeptember 8. 5. old.
98./ "A koordinációs tanács megkezdi munkáját." (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 8.)
99./ "Arcélek". (Népszabadság, 1989. szeptember 4. 5. old.)
100./ Rendszerváltók a baloldalon, 344-345. old.
101./ U.o. 315. old.
A Hetedik részhez
1./ Rendszerváltók a baloldalon, 312-313. old.
2./ U. o. 312. old.
3./ Haraszti Miklós megírta, hogy Horn Gyula hogyan "jelentette fel" Mark Palmert Baker akkori amerikai külügyminiszternél, akit ezután idő előtt visszahívtak posztjáról. (In.: Beszélő, 1999. október. IV. évfolyam, 10. sz. 60-61. old.)
4./ Esti Hírlap, 1989. július 5; Magyar Hírlap, 1989. július 6; Népszabadság, 1989. július 10.
5./ "Lánc, lánc, élőlánc ..." (In.: Népszabadság, 1989. július 11.)
6./ Kispál Zoltán személyes közlése, 2000. április 2.
7./ Novák Zoltán irat-anyaga. (A magyar szöveget az orosz anyanyelvű Szénási Nina - az ELTE BTK Filozófiai I. Tanszékének docense - fordította oroszra.)
8./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 277. old. (Ezen az ülésen Szécsényi Tibor saját kezdeményezésére azt is javasolta, hogy ha az Ellenzéki Kerekasztal képviselői egyetértenek levelünkkel, akkor azt írják alá, mert bírja Nyers Rezső ígéretét, hogy ebben az esetben levelünket az MSZMP is alá fogja írni. Ezek az aláírások érthetően elmaradtak.)
9./ Dokumentumok 1999. 81. sz. dokumentum. (National Security Archive, Hidegháború-történeti Kutatóközpont és az 1956-os Intézet).
10./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1393-1395. old.
11./ Népszabadság, 1989. augusztus 11.
12./ Népszabadság, 1989. augusztus 17.
13./ Magyar Nemzet, 1989. szeptember 29.
14./ "Mi van a háttérben?" (Magyar Nemzet, 1989. július 29.)
15./ Szabad Demokraták, 7. sz. 1989. július 14.
16./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, IV. köt. 245. old.
17./ U. o. II. köt. 563. old.
18./ MOL M-Ks-288. f. 5/ 1072. ö. e.
19./ Népszabadság, 1989. augusztus 3. Magyar Nemzet, 1989. augusztus 3.
20./ Népszabadság, 1989. augusztus 3.
21./ Népszabadság, 1989. augusztus 10, 11.
22./ Népszabadság, 1989. augusztus 18.
23./ Népszabadság, 1989. augusztus 25. 4. old.
24./ Magyar Nemzet, 1989. augusztus 19.
25./ MOL M-Ks-288. f. 5/1054. ö. e.
26./ MOL M-Ks-288. f. 5/1063. ö. e.
27./ MOL P 2117. 12. doboz. 293/2. i. sz.
28./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 622. old.
29./ MOL P. 2117. 12. doboz. 293/3. i. sz.
30./ Kerekes György irat-anyaga.
31./ "A baloldal, a párt hitele a tét. Fejti György találkozója kilenc reformköri képviselővel." (Népszabadság, 1989. augusztus 29. 1. és 5. old.)
32./ Magyar Hírlap, 1989. augusztus 30. 3. old.
33./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, III. köt. 498. old.
34./ U. o. 499. old.
35./ MOL P. 2117. 12. doboz. 295. i. sz.
36./ "A Next országos üggyé vált." (Népszabadság, 1989. szeptember 1. 5. old.)
37./ U. o. 5. old.
38./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1495. old.
39./ U. o. 1483. old.
40./ U. o. 1488. old.
41./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, IV. köt. 194. old.
42./ U. o. IV. köt. 197. old.
43./ Az Országos Koordinációs Tanács 1989. szeptember 9-i ülésének jegyzőkönyve, 3. old. (Az ülésről tájékoztatás jelent meg a Népszabadság, 1989. szeptember 11-i számában, 4. old.)
44./ A budapesti tanácskozás anyagai, 81-82. old. (A kötet szerkesztői elkövették azt a hibát, hogy az Állásfoglalás-t a budapesti tanácskozáson elfogadott anyagként közölték, holott ezt az Országos Koordinációs Tanács szeptember 9-i ülése fogadta el.)
Az Állásfoglalás-ban név nélkül említett, a KB gazdaságpolitikai vezetőinek egyike, Fabriczki András, 15 év multán letagadta, hogy az MSZMP vezetése 1989-ben nem akart vagyonával elszámolni; Fabriczki ezen magatartása jellemző példája a történelemhamisításnak. (Lásd: ÉS, 2004. Január 30., 2. old. "De miért szaros?" c. Fabriczki megnyilatkozást.)
45./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1800. old.
46./ Népszabadság, 1989. október 4. 9. old.
47./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1851-1878. old.
48./ U. o. 1818. old.
49./ Népszabadság, 1989. november 24. 1 és 6. old.
50./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 656. old. 26. sz.. jegyzet.
51./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 896. old.
52./ U. o. 781. old.
53./ U. o. 782. old.
54./ MOL P. 2117. 12. doboz. 289. i. sz.
55./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 552. old.
56./ U. o. II. köt. 565. old.
57./ U. o. II. köt. 621. old.
58./ U. o. II. köt. 624-625. old.
59./ U. o. II. köt. 624. old.
60./ U. o. II. köt. 638. old.
61./ U. o. III. köt. 513-514. old.
62./ "Az MSZMP munkahelyi szervezeteiről és a politikai egyeztető tárgyalásokról." (Népszabadság, 1989. augusztus 30.)
63./ "Az EKA nyilatkozata a munkahelyi pártszervezetekről és a köztársasági elnöki intézményről." (Népszabadság, 1989. szeptember 1.)
64./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1438. old.
65./ U. o. 1429. old.
66./ U. o. 1435. old.
67./ A Politikai Intéző Bizottság 1989. augusztus 31-i ülésén Nyers Rezső és Fejti György amellett foglaltak állást, hogy az MSZMP ne vonuljon ki a munkahelyekről és bírálták Pozsgay Imrét augusztus 28-i javaslatáért.
68./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1442. old.
69./ Pozsgay: 1989 Politikus pálya, 160. old.
70./ A budapesti tanácskozás anyagai, 84-85. old.
71./ Népszabadság, 1989. október 4. 9. old.
72./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1605. old.
73./ Népszabadság, 1989. szeptember 8. 6. old.
74./ Népszabadság, 1989. szeptember 1. 6. old.
75./ Magyar Nemzet, 1989. szeptember 11. 2. old.
76./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1745-1748. old.
77./ Akadémiai Fórum, 1989. 6. sz. 3. old.
78./ U. o. 3. old.
79./ Kiss Sándor: "Reagálás egy reagálásra" c. nem publikált írás információja. (Kerekes György irat-anyaga.)
80./ Akadémiai Fórum, 1989. 6. sz. 3. old.
81./ A budapesti tanácskozás anyagai, 82. old.
82./ "Honvédségi reformkörök." (Népszabadság, 1989. augusztus 11.)
83./ "Honvédségi reformkörök tanácskozása." (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 11. 7. old.)
84./ U.o. 7. old.
85./ Népszabadság, 1989. szeptember 15. 4. old.
86./ U. o. 4. old.
87./ Magyar Hírlap, 1989. szeptember 11. 7. old.
88./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 904. old.
89./ Bajnok Zsolt kormány-szóvivő tájékoztatója. (Magyar Hírlap, 1989. augusztus 21.)
90./ A budapesti tanácskozás anyagai, 83-84. old.
91./ "A Munkásőrség szóvivőjének nyilatkozata a tíz munkásőr reformköri felhívásáról." (Népszabadság, 1989. szeptember 5.)
92,/ U. o.
93./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt.1605. old.
94./ MOL P. 2117. 13. doboz. 411. i. sz. "A munkásőrség Club Tomaja." (Népszabadság, 1989. szeptember 13.)
95./ Kerekasztal-tárgyalások, 1989. IV. köt. 468-469. old.
96./ U. o. IV. köt. 512-515. old.
97./ Heti Budapest, 1989. október 7. 7. old.
98./ Népszabadság, 1989. október 4. 9. old.
99./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 1. köt. 420-421. old.
100./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, I. köt. 151. old.
101./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1252., 1257. old.
102./ Országgyűlési Napló. Az Országgyűlés 52. ülése, 1989. június 27. 4299-4301. h.
103./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 311. old. 60. jegyzet és 441-442. old. 12. jegyzet.
104./ Népszabadság, 1989. augusztus 17.
105./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1382-1383. old.
106./ Népszabadság, 1989. augusztus 17.
107./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1431. old.
108./ U. o. 2. köt. 1499. old.
109./ U. o. 2. köt. 1577. old.
110./ U. o. 2. köt. 1578. old.
111./ U. o. 2. köt. 1578. old.
112./ U. o. 2. köt. 1578. old.
113./ U. o. 2. köt. 1578. old.
114./ U. o. 2. köt. 1589. old.
115./ U. o. 2. köt. 1589. old.
116./ U. o. 2. köt. 1595. old.
117./ Népszabadság, 1989. szeptember 9.
118./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1601. old.
119./ U. o. 2. köt. 1601. old.
120./ U. o. 2. köt. 1601-1602. old.
121./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, III. köt. 565-566. old.
122./ U. o. III. köt. 567. old.
123./ U. o. III. köt. 618. old.
124./ U. o. III. köt. 626. old.
125./ "Ellenzéki elemzés az MSZMP-ről." (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 6. 3. old.)
126./ Kis János: "1989: A víg esztendő." (Beszélő, 1999 október, 39. old.)
127./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, IV. köt. 501. old.
128./ U. o. IV. köt. 505-506. old.
129./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1801. old.
130./ U. o. 2. köt. 1802. old.
131./ U. o. 2. köt. 1802. old.
132./ Pozsgay Imre: 1989: Politikus pálya, 164-166. old.
133./ Interjú Hankiss Elemérrel (Világ, 1989. július 27. 16-17. old.)
134./ Bruszt László-Simon János: "Posztpaternalista politikai orientációk Magyarországon" (In.: Magyarország politikai évkönyve 1990. 471. old.)
135./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1604. old.
136./ U. o. 2. köt. 1605. old.
137./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, IV. köt. 58-59. és 76-77. old.
138./ U. o. IV. köt. 281. old.
139./ Kis János: "1989: A víg esztendő." és Haraszti Miklós: "A kiegyezés két taktikája." (In.: Beszélő, 1999 október.)
140./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, III. köt. 269. old.
141./ U. o. III. köt. 271. old.
142./ Kis János: "1989: A víg esztendő." (Beszélő, 1999 október. 43. old.)
143./ KB jegyzőkönyvek, 1989. 2. köt. 1438-1439. old.
144./ U. o. 2. köt. 1423. old.
145./ Lengyel László: Hajnalban. Micsoda év! (Szépirodalmi K. 1991.) 68-69. old.
146./ Idézi Kulcsár Kálmán: Két világ között, 137. old.
147./ U. o. 143. old.
148./ Népszabadság, 1989. szeptember 26.
149./ U. o. 1. old.
150./ Berend T. Iván: A történelem- ahogyan megéltem. (Kultúrtrade Kiadó, Bp. 1997. 292-293. old.)
151./ Lásd: Kukorelli István: "Az Országgyűlés a többpártrendszer első évében." (In.: Magyarország politikai évkönyve, 1990. 193-198. old.)
152./ Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben, II. köt. 617. old.
153./ "Történelmi önvizsgálat-tanulságokkal (Előzetes vázlat és vitatézisek)
V. A párt felbomlasztása és a politikai rendszerváltás előkészítése.
3./ A párt felbomlasztása és szétverése." 35-36. old.
(Az anyag gépírásos formáját Wirth Ádámtól kaptam; ezúton is köszönetet mondok érte.)
154./ H. O'. Neil: Forradalom belülről, 73. old.
155./ Lengyel László: "Pártitura." (In.: HVG, 1989. 4. sz.)
156./ Bokros Lajos: "Rendszerváltás vakvágányon." (In.: Magyarország politikai évkönyve, 1990)
157./ Petschnig Mária Zita: "Örökségtől örökségig. A magyar gazdaság 1990-1994." (Századvég K. Bp. 1994.) 165. old.; továbbá lásd Laki Mihály és Szalai Erzsébet e témában megjelent írásait.
A Nyolcadik részhez
1./ "A koordinációs tanács megkezdi munkáját." (In.: Magyar Hírlap, 1989. szeptember 8.)
2./ Szenes, 14. old., valamint a szeptember 20-i ülésről, Magyar Hírlap, 1989. szeptember 21.
3./ Szenes, 14. old.
4./ Rendszerváltók a baloldalon, 359. old.
5./ Szenes, 14. old.
6./ Emlékeztető az Országos Koordinációs Tanács 1989. szeptember 16-i üléséről, 2. old. (Kerekes György irat-anyaga.) A Nyilatkozat megjelent a Népszabadság 1989. szeptember 18-i számában.
7./ Emlékeztető az OKT 1989. szeptember 16-i üléséről, 1. old. (Kerekes György irat-anyaga.)
8./ Népszabadság, 1989. szeptember 19. 4. old. és szeptember 21. 5. old.
9./ Rendszerváltók a baloldalon, 358-361. old.
10./ U. o. 358-359. old.
11./ U. o. 363. old.
12./ U. o. 363. old.
13./ U. o. 364. old.
14./ U. o. 364. old.
15./ U. o. 365. old.
16./ U. o. 367-368. old.
17./ U. o. 378-379. old.
18./ Magyar Hírlap, 1989. szeptember 25. 6. old.
19./ U. o. 6. old.
20./ Rendszerváltók a baloldalon, 380. old.
21./ Népszabadság, 1989. október 3 5. old.
22./ Bihari László: "A múltat végleg eltörölni" (In.: Kapu, 1989. október. 5. old.)
23./ "A kongresszus állásfoglalása a Magyar Szocialista Pártról." (Kongresszus '89. 1. old.)
24./ "A Reformszövetség tanácskozása: Meddig tart a kompromisszum?" (In.: Népszabadság, 1989. október 8.)
25./ Bihari Mihály: "Egy pártkongresszus szociológiája" (In.: Magyarország politikai évkönyve, 1990.) 22. old.
26./ Rendszerváltók a baloldalon, 387. old.
27./ U. o. 427. old.
28./ Emlékeztető a Reformkörök Előkészítő Bizottsága 1989. augusztus 26-i megbeszéléséről, 3. old.
29./ Rendszerváltók a baloldalon, 408. old.
30./ Petschnig Mária Zita-Kéri László: "Ez a név lesz a végső." (In.: Első kézből, 1989. december 9-16. 7. old.)
31./ Géczi József és Vass Csaba narcisztikus alkatok. Hiúságuk jellemzéséhez két példa:
Géczi nem egy nyilatkozatában előadta, hogy a reformköri mozgalom győzelmét az bizonyítja, hogy ő és még egy-két fő az 1990-es májusi kongresszuson bekerült az MSZP elnökségébe. (Lásd: "Jöttünk, láttunk, buktunk ... - bukva győztünk?", Népszabadság, 1990. június 23; továbbá: "Interjú Géczi Józseffel: A társadalom nem méltányolta mozgalmunkat.", Magyar Nemzet, 1990. augusztus 17.)
Vass Csaba pedig - akivel 2000 áprilisában, az anyaggyűjtés során találkoztam - a legkomolyabban és nagy büszkeséggel azt bizonygatta, hogy ő volt a reformköri mozgalom Országos Koordinációs Tanácsának a vezetője, mert a budapesti tagok választásánál állítólag ő kapta a legtöbb szavazatot. Az egyáltalán nem érdekelte, hogy a Tanács döntő többségét, a 26 tagból, 20 főt, nem választották, hanem delegálták.
32./ Benkő Judit-Kerekes György-Patkós János: A születés szépséges kínjai. Avagy rendhagyó híradás az MSZMP kongresszusáról. 1989. október 6-9. (Kossuth K.)
33./ Szenes, 17.,18. old.
34./ "Vélemények az utolsóról és az elsőről" (Népszabadság, 1989. november 6. 7. old.)
35./ Bihari Mihály: Egy pártkongresszus szociológiája - az állampárt végórái - (In.: Magyarország politikai évkönyve, 1990. 28. old.)
36./ Népszabadság, 1989. október 23. 4. old.
37./ "Az MSZP Reformszövetségének felhívása" (Népszabadság, 1989. november 23. 5. old.) Felhívás- röplap, 2. old.
38./ "Az MSZDP szociáldemokrata centrum szándéknyilatkozata." (Magyar Hírlap, 1989. szeptember 13. 10. old)
39./ U. o. 10. old.
40./ Népszabadság, 1989. szeptember 23. 7. old.
41./ Magyar Hírlap, 1989. szeptember 27. 8. old. (A Rendszerváltók a baloldalon c. kiadvány hibásan adja meg a közlés dátumát, amikor azt írja, hogy az a Magyar Hírlap 1989. szeptember 21-i számában jelent meg. Lásd a kiadvány 355. oldalát.)
42./ A Nagykanizsai Reformkör levele, 1989. október 25. (A levelet Jászberényi László, Dr. Dúll Gábor és Dr. Izsák Attila írta alá.) (Kerekes György irat-anyaga.)
43./ Népszabadság, 1989. november 13. 4. old.
44./ Szenes, 19., 20. old., valamint Mózes Ferenc füzeteiben található jegyzet-anyag.
45./ Népszabadság, 1989. november 20. 8. old.
46./ A Reformszövetség 1990. április 11-i levele, az április 21-i tanácskozás megrendezésével kapcsolatban, 1. old. (Kerekes György irat-anyaga.)
47./ Kerekes György irat-anyaga. (Itt jegyzem meg, hogy ez volt utolsó megnyilatkozásom az MSZP-ben. 1990 májusában súlyos autó-szerencsétlenség ért, és több mint fél évet lakáshoz voltam kötve. Felgyógyulásom után már nem kapcsolódtam be az intenzív párttevékenységbe; majd 1994 tavaszán, a választási győzelem után, 43 évi párttagság után, kimaradtam az MSZP-ből.)
48./ Kerekes György irat-anyaga.
49./ "A szociáldemokrácia esélyei. Beszélgetés Szabó Zoltánnal, a budapesti vezető testület újonnan választott ügyvivőjével." (In.: Két Hét Politika, 1990. július. 13. sz.)
50./ Vitányi Iván: "Invokáció (Háttéranyag)" Bp. 1990. április 2. 6. old. (Kerekes György irat-anyaga.)
51./ "Sokféle irányzatnak van helye. Nincs pártszakadás az MSZP-ben." (Népszabadság, 1990. szeptember 26. 4. old.)
52./ "Interjú Horn Gyulával" (Magyar Hírlap, 1991. március 9.)
53./ "Sokáig tartott a türelmi idő. Egy óra Balogh Sándorral." (In.: Két Hét Politika, 1992. november. 22. sz.)
54./ Magyar Hírlap, 2001. április 21. 13. old.