Megoldhatatlan csomók
szorítják kivénhedt testemet
belülről férgek falnak
az elmúlás ócska jelképe vagyok
üres üveget gördítek a falnak.

Ma névnapom van
de a barátaimnak nem jutok eszébe
senki nem néz a naptárba, noteszébe.

Boldognak lenni azt jelenti
amit rég hittem, hogy az volt
de eső mossa homályosra
s nem merem már azt hinni
voltam valaha is boldog.

Hegyes sziklára mászom
Mint ahogy pók fon hálót
De tudom, közel a vég
Vaskos akaratom veti magát a mélybe
S zuhanva látom, befed az ég.

Szökőkutat csinálok neked
kutatom egy fiókban a konyhakést
húsomba hatol, mint amolyan büntetés
szanaszét szalad a vér.
Szerelmem szebb ajándéka
valójában nem lehetne
megtisztított testemnél -
s vörös szívet rajzolok a falra.

HÁNYINGER

Lelépek, viszlát
életem szélén állok
utálom ki a tükörből néz
mint kenyéren a penész
megjelenik s elfogyaszt.
Lelépek, ki lát?
szobám közepén állok
mindenkit utálok
legjobban magamat
sárguló fogamat
a tükörben.

ma utoljára
végső felvonás
reszketek
újabb elvonás
tünetek
széles út
nem férek rajta
vidéken egy pajta
szalmában
nőbe kést mártani
mint levesbe kenyerem
másnak nem ártani
bár így sincs kegyelem
acélsisakban, székben
üveges pillantással
köpni szemközt
a hóhért.

Míg az ártatlan gyerekek csalni tanulnak,
a hasztalan végzet némán közeleg.
Oly ösztönösen hull csak rád,
ahogy reggel a cipőfűzőt kötötted.

Mikor puha kőre esel, nem segít fel senki.
Tömött udvarokban vezérszóként konduló harang
Visszhangja a lélek sivár voltának -
Abba kapaszkodva, ki mint vadat leterít
mikor puha kőre esel, senki fel nem segít.

Néha szeretnék csak úgy lenni
Poros földre heveredni
Néha senkit sem szeretni
Magamon s mindenkin nevetni
Vaktában emberekre lőni -
Akkor azt képzelni rosszak
Megadni magam a gonosznak.

Szétzúzom a levegőt
képzelet szárnyán lebegő
apró kristályokra.
Nagyon messze még az ünnep
mégis összegyűjtöm mindet
s elásom mélyen.
Félek nem lesz ki nekem hinne
egy végső járat mi visszavinne
újabb túlélt halálos éjszakán.

Most itt rögtön bevégezni
semmire sem emlékezni
jött egy levél, hosszú - ez ni
s most itt vagyok búsan, búsan
amit érzek az halálos
hiába már a sírás is -
jött egy levél, fekszik az ágyamon.

Avas szalonnát tálalt az este
Nem merek aludni
Félek az álmoktól, miket tudatom rejt
Képzeletem asszonyának teste
Végtelen sírba gördíti rongyos tetemem.

karcsú
büszke
hold
stones
raining
cold
hamvas
gyökere
rezgő
háj
sleeping
cheerful
return to -
die.

A szél elfújta a vágyaimat
Magam sem tudom hol tartok
Bár nap, mint nap elhiszem - vagyok valaki
Úgyis rászedtek, ahogy akartok
Észre sem veszitek közben
Sok mindent látok, ha nem szólok is
Legtöbbször mégis pofonok árán
Tanulom meg: ki jó, ki hamis.

megmozdul mögöttem a világ
fölemelem a kezem
és furcsán kattan az eszköz
folyik lassan, szemközt
még látok árnyakat mozdulni
nem szeretek senkit -
párszor tévedtem hazudni
még írok pár sort, aztán kész
a halál mint vadat ha rétre tévedt
becserkész.

Ma korán felkeltem
végigsimítottam arcomon a borotvát
semmit sem ünnepeltem
de felvettem a díszes szépruhát
reggelim az asztalon hagytam
leöltem minden álmot
anyám bocsáss meg.

Ez a régi nem látszó része,
mint mikor józan vagy részeg
az elme.
Ez az égi átlátszó ész-e
vagy a jó s rossz fészke?
Az én intelme.

az egyetlen akarok lenni
az egyetlen leszek
az egyetlenné akarnak tenni
az egyetlené leszek.

itt a darab hús
vegyél rajta rúzst - a szádra
hogy hagy' dobogjon érted
az oda vetett káka
rajta a csomó
görcsben, mozdulatlan
már rángást sem halmoz
nem nyúlok magamhoz
csak bámulom vörös szád
egy rögzült mozdulatban.

Ide lőjetek, szívembe
széparcú, kegyetlen angyalok
legyek itt halkan, pihenve
mint könnyű szélben langy dalok.

Rózsákat ültettem kertembe
minden ujjam merő tüske
most járok igazán saját kedvembe
mert ilyen vagyok: makacs, büszke.

ne mondd, hogy szép volt
ne kérdezd, mért volt
ne mondd, hogy rég volt -
hagyd ha vesznék
ne mondd, hogy lesz még
nem hiszem el
megtizedel -
a hazugságod.

A férfi farokvezérelt
mondják -
a nőkre nincs ilyen szó
ha lenne, úgy hívnálak
te hozod ki belőlem
az állatot

Mindig egy másikra várva
mint szülőre az árva
szétlökött golyókban a sors
keserű csokiba mártja a világot.

Szemragyogásban hülve
levegőben ülve
harmincfokos lázban épp
talán, nem tudom mit tegyek.

Lassulva, lazulva
a tengerszép azúrban
látni végesincs utakat
rozzant Földre szülve.

Hinni szebb tegnapokban
kétéltűkben s rovarokban
dönteni, hogy nem lesz már
dönteni, hogy nem lesz.

ez ma nem az én napom
nem az én évem
nem az én életem
nem az énképem
ott nem én vagyok a fotón
és nem te vagy a másik
az sem aki ott mellettem ásít.
ma lelketlen világok omlanak össze
nézem az útról, messziről jössz-e
de nem az én felém haladó alakod
árnyával játszik el a Nap
mert ki búsan ül a haldokló szavakon
szárnyával véd, s csak ennyit kap.

holdfény
éles nyomok
fegyverropogás
tánczene
kereslek
szemkéklő
nem vagy
túljutok
hangcsapda
kiáltás -

Fény. Talpamra rajzoltam egy szépet
azt amit a minap egy tépett
újságdarabról lestem.
Hogy szervi bajok ellen
a tavasz, de nem a pollen
mitől szívedre zuhantam, estem.
Az utolsó szobába menekültem jól
ahogy kutyáknak az ól
de én nem morgok ki sosem.
Csak kuporgok a sarokban
tollam a marokban
festem a talpam, testem.

Ma az illatod vagyok
ami a vágyat fekteti két vállra.
Hamisszürke démon
mi elrabol s megszeretkez.
S gyűlölni fogsz mindenkit
mert lelkedet megszállva
tested egy cérnán tartom,
ha nem tetszik lazán metszem el.

Bolond és bolond között
csak a tudatosság a különbség,
a többi velünk születik.

Rohanás. Billentyű. Nem indul.
Még egy. Indul.
Rohanás.

(változat)

Rohanás. Billentyű. Nem indul.
Még egy. Indul.
Rothadás(nak).

Talán félsz, talán félek
laza őrületben élek
vagy kergetem magam
vagy téged
remény, napsugár kedves
örülök néked.

Röpke, idétlen történés
Mikor adom szívem, szájon át
Csak csönd és
lezárom a zongorát
Ujjam rajta porba vés
kortyolom a múlt borát
hogy egy név és szenvedés
ne érjen a szíven át -
ajkamon a feledés.

meddők az esték
s mintha száz hangya futna
a lábamon végig, legurítok egy sört
s mint a festék
szétterjed bennem tudva
vele is éppoly megtört
mint nélküle a test
de szeretem az ízét
mint Téged kedves.

Kívül vagy mindenen
csupasz testedbe tömik a világot
harmatos virágok fehérre fagyottan
szikrából remélnek némi lángot.

Meleg szobád falai közt
szunnyadva bolyong mi megtalált
sunyi arcok könnycseppet nem ejtve
nézik végig az érzelemhalált.

Vándor vagy. Holdkő -
mélységek alján, fényben pihenő
önvéreddel fellocsolnak
éber íriszed terhe a nő.

Gondolkodom, hogy rád csörgetem
az antennás, műanyag kis szart a zsebedben
de még azt hinnéd, hiányzol -
sokat nem tévednél
de a korlátok fékeznek
éjfél van és gyávaság van
meg büszkeségtől hajtott férfivezérlés.

Megkaptam a vírust
senki sem érti a stílust
amit nap, mint nap élek
hogy esténként magamtól félek
és jön a másnap, egyszínű változat
szeszben úszó, szétszívott test az áldozat.
Lombkoronák fűtenek, őszi fáklyák
fürge mosolytól a múlt időt várják
de a találkozás elmossa a szabadság habjait
néma temetőben a szerelem rabjai
lelkekbe taposva fordulnak hátra
nyílt kapuk mögött a varázsló sátra
onnan jobbra van egy kis pad
ott hanyatlom, mint sebzett vad
a nap minden percében Téged várva
hogy kulcsot illessz szívemen a zárba
mert érzelmeim akár az élő halottak
ólomcsendes, tiltott álmok maradtak
mint a szolganép háborgó, ködös zendülése
hátra lépnék én is, majd újra s mégse.

Lehull a függöny a végzet színházában
akár egy könnyed, göndör hajtincs
hervadt virág hever a vázádban
mely nemrég még féltett kincs
volt.

Rövid percekbe tömörült
az írás, a zene, a szerelem
s minek nemrég még valaki örült
helye kihűlt, nem lelem
holt.

(változat)

Rövid percekbe tömörült
a költő, a zenész s a szerető
kinek nemrég még valaki örült
helye kihűlt temető
holt.

Ez lenne az élet.
Valahogy másnak képzeltem
Gyermekként a fűben fakanállal játszva
Máskor borús szerdára ébredve
Tényleg másnak képzeltem.

Ez lenne a szerelem.
Valahogy másnak képzeltem
Egy kislány piros fodros szoknyája
Első csók a hófödte járdán
Valahogy másnak képzeltem.

Ez lenne a vers.
Valahogy másnak képzeltem
Sor sort követ egy lapon
Tollvonással hegyek mozdulnak
Valahogy másnak képzeltem.

Ez lennék én.
Valahogy másnak képzeltem
Mikor a semmiről álmodom bölcseket
Érted kiált fojtó gyengeségem
Valahogy másnak képzeltem.

Ez lennél Te.
Valahogy másnak képzeltelek
Ez a két sor itt üres marad
Mert elmondani nem tudom milyennek
De tényleg másnak képzeltelek.

Üvegtornyom mellett
elhaladtok szürke, súlyos oszlopok
szelíd testem mellett
majd ti is porhany földdé oszlotok.

Az egyenúton, hol megszült a kelet
a múltat tömjénezve temet el a nyugat
haszonkatonák díszes ravatala felett
értelmet döngölő, röhögő tudat.

Mint egy lágy pillantás
ami csak nekem szól
apró, gyermekcsíny villanás
egy barna szemű lánytól.

De ma pillantás helyett
csak csendtörő jajzsivaj jön
puhán kutatva magának helyet -
nincs barna lány, csak szürke börtön.

S a táj körém öltött teste
mit is akarhat tőlem
egy kancsó borral dől rám az este
némát, vakot formálni belőlem.

bűzlöm akár egy patkány
vagy egér
bármit megér
az a gondolat, ne vess el
hogy a múltamból verssel
pofonokat adok
a jövőnek s magamnak
bár így is maradnak
tollamban titkolt,
kimondatlan versek.

Ha hozzám érsz, mint hamu szétmállok.
Kivennél belőlem, de én üresen állok.
Mint tévelygő marha nyakában a kolomp
Szólok, ha rossz útra lépsz
Én bolond!

Pislogó lámpa mellett virrasztok nappal.
Élők ravatala végén egy lappal.
Egy újabb fellépő, fénylik a porond
Vésem a neveteket
Ó, én bolond!

szólok, de nem álltok meg
egymagam torpedózom a bátrak világát
intek, de már nem láttok meg
hiába mutatja fényes világosságát
s mint percek közt a mutató, pihen
a két szemem vendégül házatok falán
rég volt, elmúltatok, jobb is talán.

Mennék még, de nincs hová
homlokomon dobol az ég,
cseppjeivel beszitál.

Lüktet agyamban a szédelgő magány
bennem élő hasztalan törmelék,
megtelepszik, mint vízkő az edény falán.

Az irgalom távozott, szívembe vájt
sekély sebekből egy sor emlék,
de nincs már ki a jóságért megbocsát.

Tova tűnök lassan, a sarkon túl érek
mintha nem is volnék,
már tavaszodik bennem egy másik élet.

Vérrel összetapadt hajamat
kifésüli a szöges glória
kenyeremet s tiszta boromat
gaztettekkel szórja
a bűnbánó népsereg
tegnap kivégzett, s ma
saját hülyeségén kesereg.

Dünnyögve vonaglok az ágyam felé
El nem hinnéd, mily szerény most
kedvem
ébredő mezőt, harmatost
volna álmodni kedvem.

Mérhetetlen csöndömbe burkolózott
Mind ki tudja mi siratni
sírni
távol hagyott szerelmek után
élni holtan s bírni.

Mert ugyanaz a kezdetű vég jön el
Mily' vége lesz a kezdetnek
látom
felejtett szavak, tipegő lépt
öregszünk nézd, barátom.

léptek zaja feltöri a csendet
a közelgő halál méri a perceket
eljöttél, köszönöm
láttál, most már mehetsz

Kívülről nézem magam
mintha túlvilágon járnék
ismerős mosolyba botlom
ma minden színes árnyék.

Lustán tobzódnak a dolgok
köröttem csillognak a lencsék
angyalok pillantásai ők
papírba hajtják a szerencsét.

Mindent tudok és fáj nagyon
hogy ócska dolog ez is
az áhított mindentudás-hatalom
két vállon fekszik a genezis.

Elvonulok halkan dúdolgatni
jertek, játszom nektek bolondot
tanuljatok némán bólogatni
arra mit valaki mondott.

Fel kéne boncolni magam
s talán meglelném a pontot
amit, ha kiszedek megoldom
az életem, mit valaki elrontott.

Rád települt-e a csend valaha
ha szólni akartam?
Sosem talált meg, igaz?
Ha ölelésedre volt szükségem, te gaz!

Gyerünk, mond, mit mondani akarsz
Vagy inkább hallgatsz, és mögé bújsz a
nemtudomnak
Szeretlek, de meg sem akarod hallani
Igaz?

Kinn könyöklök a párkányon
a kémények égre meresztik füstjüket
búsan dalol bennem a motor
mindhiába, hisz szíved süket.
Vallatom a hópelyheket, ahogy
megállnak pihenni a vaskorláton
s angyalok itatják fel őket
az imént is eltűnt, számoltam, látom.
Kékülnek hosszú ujjaim
izzónak sárga fénye döfi át a kormost
közben kulcs csörren és "Uraim,
induljunk!" szólt, majd valamit mormolt.
Fejemben még mindig lebegsz
mint könnyű, nyári szélben pillangó
s arcodat a kémények falára festi
szürke ködtollával az esti, andalgó
tudat.

Mindig tudtam, hogy elmész egyszer
tárva hagyod az ajtót
az éjszaka besettenkedik egy nesszel
megtépi bús magányomat.

Forralok egy kis illatos bort
ha már tárva maradt az ajtó
leölöm a jégkék csillagokat, holt
testükkel takarom lelkem.

Csuda nyugtalan a hangulat varázsa
kallódom borostás habjain
nyitva áll egy idegen garázsa
s kitolatsz onnan, látom arcodat.

Nem is él már kinek képét őrzöm
csendes délutánokon még előveszem néha
agyam képes albumát, de közöm
hozzá már csak mély fájdalom.

Hiába volt minden.
Értelmetlen
fonott hanghullámok s az élet
ropogós cipó amit ettem s téged
hogy szerettelek, hát értelmetlen
volt minden, minden.

Hiába volt minden.
Érzelemtelen
magas fák, öblös folyók s a tó
néma temető, hangos mulató
otthon, ágy, asztal érzelemtelen
most minden, minden.

Hiába minden.
Végtelen
kopár szerelem, ócska hozomány
bitang zsiletpenge, tbc, ármány
mindegy mi visz el, végtelen
s végetlen most minden.

Levegő vagyok
Útszéli erőszak
Megfáradt testéből falatozó tigris
Kínzó fogfájás
Elmegyújtogató
Fáradt testemből falatoztok ti is.
Repülő vagyok
Szálló erőszak
Súlyos könnyeket lebbentő gép
Tükörszoba
Lelkiismeret vég
Ónos könnyetek fejemre lép.

dörömbölnek a fejemben
- a hűség vagyok
engedj be -
itt a tapasztalat beszél
- harcolsz ellenem?
hát véged -
bélyeg, stoppolok
- papucs vagy, ember! -
korona a fejemen
lehull, stop
- a hűség vagyok
harcolsz ellenem? -
ember vagy, stop.

Építik a pályát -
majd kész lesz, elér a szívemig
most a torkomba költözik
ahogy végig simítom haját
kihull az emlékezet az ablakon
becsukja a fényt az ajtó mögé, öltözik.

Töltök a Holdnak -
árnyékot vet fénye a szívemig
koccintok a csont fehér folttal
kámfor-bátorságom illan
az ablak belép emlékezetembe
kilépsz rajta s bennem, üresség villan.

Őrzöm a csendet
elvesztem egy pillantásban
az olló halkan serceg
a lány a körmét vágja.
Halott vagyok, mint az epertő
ilyen évszakban az elmúlás
és torban a tepertő
serceg, mint az olló s nincs más.

***

Nyers hónak álcázott virágszirmokat
sodor hátamra a szél
de gyorsan elhalad, már kopár ormokat
látok mindenütt, semmi se él.
Az ég feszült szárnyán lebeg a hold
most nem látszik és én sem
a lány bezárta az ólmos ajtót
csak sík idomok férnek alatta, a résen.

Elindulok árnyak mentén
lustán porzik a hó alattam
kavarog a megdicsőülés
minden, mit hátrahagytam.
Szelíd napok sötétjén
formálódom, mint lávaöntet
kővé zsibbasztva minden gén
hasznavesztem világ! te öntelt.

Ma megint néztem magam
Karomon, ahogy összefonódik az ezüst
és egy fortyogó üst
méreggel bennem, méregetem magam.

Belevetem magam a varázslatba
Tudom, hogy megsebez majd és remegek
hogy jöjjön a pillantás s megyek,
gyönyörű szemed nem vethet latba.

Sötétedik, fogy a papírom
Gondolat nincs csak inas akarat
belém parkolt, bámulom a falat
kezemben nehéz ezüst, nem bírom.

Amiben hiszek az mind halott
Mit érhet az élő kéz?
A véges végtelenben lebegek, nézd
szívem üres, gyenge ezüst, kopott.

Hideg fény, meleg szívverés
jövök, imádkozz.

A mai nap történése -
viszket a seggem.

Szépsége, mint vihart követő csend
felkeres titeket és megérint
a csalódás, fákról hulló esőcsepp
a föld beissza, mint test a kínt.

Viselt magány kullog a kertek alatt
ránk hanyatlik a keserű mennyország
csiszoljuk, fényezzük, de mégis alant
anyaga homály, mint felidézett orcád.

Sorok kanyarognak távoli dombon
halk fohászukban rejtőzik a halál
kit visznek már révbe ért, s nem dobban
szíve meg, ha csábos szemekre talál.

Részeg az éjjel
valótlan kéjjel
halmoz el
Tétova ábránd
kitekint látván
az áttetsző életet.

Hiába burkolózol belém bánat
nem hiszlek el
Hiába a buta lélekhadszíntér
magamon is nevetek
Ígéretekből gazdagodtam meg
így már jó
Polcomon szunnyad a lapok közt
a varázsember s Márió

Részeg a nappal
áttetsző lappal
halmoz el
Tétova jelen
szeretni verem
a valótlan életet.

Bátortalan vagyok
farkas, medvék között
hiába jössz be ajtómon
az ártatlan mosoly mögött
csak a szajhát látom
kitől szánalmas gyomorgörcsöm
a jutalom.
Fény, pompa, harc, kötél
ugye-ugye érzed Te is -
önts még egy pohár lelket
vitéz szívek rombolóját
harminc év kis idő
visszatolom még az óra
mutatóját.
Bátortalan vagyok
hülye, hülyék közt.

Láttam már a szépet
volt, hogy szerettem is
vágytam a halált néha
de nem jött csak kínzó tövis.
Ülve néztem szánalmas arcotok
ittam egy kávét, ha fárasztott
elbújtam, rejtőztem, hogy meg ne találjam
a fájó pontokat magamon.
Testemben hordom a világ bánatát
mintha szakadt szívvel születtem volna
s megáll ilyenkor a kezem, reszket
mint pillád alól a könny, ha rám omolna.
Nedves a tenyerem -
mint régen
nevetve nézem megmentő önmagam
Berlin fölött angyalokat
az égen.

Minek nekem gyönyörű nő
minek nekem levegő
Szavad, mint patak csobogása
holdnak pereme, oly éles
béke gumibottal, nevetséges.

Vagy-e még valahol álom
képzeletösszeg, csendes halálom
Nem szent már semmi nekem
fekete tél, humor ágy
ködlő délibábban, dombos Hortobágy.

Ma éreztem a tavasz illatát
Ma rossz volt boldogtalannak lenni
Ma kacsák fürdették magukat a Dunán
Felröppentek, ha úszott feléjük a semmi

Ma tenyeremben érzem bőröd illatát
Ma csendesebben fénylenek a csillagok
Csak nem tudom ez kinek az illata
És azt sem, hogy én ki vagyok

Ma olyan, mintha tegnap lenne
Ma szeretném, hogy hátulról átölelj
Ma vége mindannak, mit álmodtam
Eltűnök, mint csendben a zörej

***

Puszta vágyak hajtanak
Nem szeretnék, de ember vagyok
Rónák szalmadombjain a pusztaságban
Nekem mindig egy a vigasz
Anyám keze az otthon, oltalom.

Nem én vagyok az az állat
kinek képét a tárcádban hordod
Nem én vagyok a légkalapács
ami lelkedben hagyta a foltot.

mosolyom egy vámpír
létem lovasa
véred íze csábít
kivégzek egy belga lovagot
gyorsan kábít

Elbúcsúzom
legyen mától más az ordasotok
csonkítson bögréket, ébresszen alvókat
a mindennapos arcotok
már úgy unom.

Kérek egy jegyet Tiszacsegéig
mondom egykedvűen és adnak
rajta a felirat, érvényes:
Isten szivacs egéig -
az mindent felszív, befogad.

Homokos dűnéken lépkedem
izzadt homlokom támasztja a falat
a hideg padló sikolt talpam alatt
nedves vagyok a mosolytól
már jöttök hallom
(szűk folyosókon)
állatok nyüzsgik át az éjjelt
cikkekre hasad tudatom.

Itéljetek nyugodtan
Kaptok egy mosolyt
Szerda reggel van
Árnyék oson
A behúzott sötétítő
Virágos oldalán
Görcsben a lábujjam
Nem érzem melyik
Szondát kell fújjam
Hogy lemérje a heti
Vigalmak szintjét
Ez történik a világgal
Minduntalan.

Megtagadtalak
s lám, újra itt vagy
Lehullott fejemet fölemeled a porból
s én alázattal lesütöm szemem
Nyikorgó, ósdi bárka vagyok
melyet a forrni készülő tenger
táncoltat a végtelen kékben.
Mért jössz még mindig hozzám?
Hisz szemedbe mondtam - nem vagy
Nekem nem, nekem bátortalannak.
Kívánnád inkább vérem
vagy vetnél belém húsevő virágot
döfnél szívemen át izzó lándzsahegyet
de ne sötétítenéd így el a világot
ne raknád így mélyre bennem magad
Élnél csak úgy itt Pesten
mások szívében didergő Isten.

késik az idő
vonatok rendezik soraikat
sorsokat rónak a rügyekbe
mik virágzásnak már sosem indulnak

***

testetek a fegyház
és nincs az az egyház
ami felszabadít
én láttam új ruhátok
de jól tapad rátok
mit régi énetek szít
itt leng folt-lelketek
ház, udvar, kertetek
túrni, vetni kell
álmodban asztalos vagy
fúró, facsavar, pad
valahogy egyedül nem mozog
figyeled lábad visszerét
bőröd szikár rét
lüktetsz, vakon csoszogsz

***

orvul levadászták az időt
a vonatok még mindig tolongnak
acélrügyeik pattanásig feszültek
ajtajukon kopogtat a tegnap

Adjatok egy kis napfényt
vagy egy kevés zöldet
csobogjon bennem újra a vér
melybe szereteted ölted.
Megfáradt asztalomon a láng
levedli viaszát a gyertya
őt is húzza a föld falánk
teste, mely halott lelkek foltja.
Markomba temetem arcom,
megdörzsölöm vízióimat kétszer
mielőtt végképp elalszom
s nem ér rá hatni a szeretetkényszer.

Odakinn havazik.
Mi emberek belefulladunk ócska csodákba
vérpocsolyákba
hull kinn a hó.

Odakinn havazik.
A szomor rögeszméje kószál bennünk holtan
oltva
választott némaságunkat.

Már nincs mit felednünk.
Elsötétül a tudás, hatalom, rang
harang
kongja a harag visszhangját bennünk.

Odakinn havazik.
Lepi a fehér pusztaság a teleteket
értelmeteket
köd s a búgó sivárság.

Csodállak, hogy múlni vagy képes
teszed és tudod, minden véges
parázna lelkek földjén
némán tátom a számat.

Folt vagy s kidörzsöllek emlékeimből
végjeleket rakok, vak lámpásokat
hogy ha hozna még az ösztön
haza akkor sem találjak.

A szomszéd nadrágja meszes volt
reggel láttam, s eszembe jutott
hogy küldjetek már egy kósza istent
valakit, utat, szívet... kegyelem!

De apad a világosság
s jótett helyébe, amíg vársz
meghal az unaloméned
szánalmas, ostoba mondatvégekben.

Ne tégy semmit
csak vetett ágyam mellé ülj le
s küld haza a pici rózsaszín angyalokat
már tudom mért kell az enyhítő álom
egy csík az asztalon vagy tehervonat.
Tétován fújd el a lángot
végy kezedbe - olcsó hús vagyok
óvj, mint vakot az ebe
s én e sorokban megőrizlek
mint régi időkben a nagyok.

szíved hordágyán cipeled
sérült foglyaidat
remény és céltalan gondjaidat
közhelyek, függöny.

mért mondjátok folyton, hogy szerettek?
nem tudom a nevetek
nem akarok emlékezni rátok
és mint a rám olvasott átok
furakodtok belém

mért mondom, hogy szeretlek?
fölös, hiszen a szemetek
mind ezt suttogják
hogy ők majd fogják
biztosan a kezed

***

hé! te aki most itt látsz
jegyezd meg jól a képem
s mondd el mindenkinek
hisz úgysem kérdezi meg
senki, hogy láttál-e -
nem tartozom semmivel

Csak elmegyünk egymás mellett
mint a nyárba olvadó tavasz
Gyávaság, viseljük szívünk sebeit
mit egy pillantás belénk ragaszt.
Mily' öröm vagy most nekem
Oly ritka boldogság
Legyőztük félelmünk s csak csillogás
mi belőled nálam maradt.

***

Takaró a szemed
kezed a fátyol
Tekinteted, mint csikós a rónán
által gázol
kezed a fátyol
szemed pátyol
S felkavar, mint port a csikó
mosolypillantásod
drága Anikó.

Mocorog idiótán a romantika
sípol telefonon a világfájdalom
holtbiztos tippek az élet kerülésére
leselkednek az utcasarkon.

Sikamlós idomok tévednek a térre
habkönnyű érzéket öltve várnak
túl kevés a szenv, csak ígéret
Korzika elúszott, vége a nyárnak.

Porba törlöm borvörös számat
csíkos a csend harmadnapja már
tök lampionok, vigyorgó utálat
hazavársz még s én hazavárlak (állat).

A sok, kevés s az még kevesebb
tisztító fény erezi a bőröd
oltalom haldoklik szíved hangárjában
csöpög a csap, nem vagy kedvesebb (börtön).

Testvérem az élettelen, bujdokló hold
Temetem a napot, mi tegnap még ma volt
Szemem világát takarom tenyeremmel
Próbálom kitalálni, miként nyerem el
Hogy körül ölel majd a sötétség
Rám hullnak válaszul szavaid
Mint szerelmünk tényére a kétség.

A templom tornya körbetekint
a mélyzöld hegyek hátán
A beszűrődő napfénnyel egyedül s kinn
a hótenger sötétjén vársz tán.

A csodák elhagyták az élet zsákját
ma hontalan vagyok, mikor
fejembe húzom kucsmám vastagát
szabadban bolyongok, mint útszéli por.

Nem kóboroltunk többet
Csak úgy a késő éjszakában
Mozdulatlan szerető a szív és gondolatát
felfedi a hold merev, tündöklő árnyában.

Emlőbarlangjából kilép a lélek
Ahogy tokból villan ki a büszke kés
De kell most szünet, a lélekzés-élet
és a szerelem maga a pihenés.

A szerelem; Ő lenne éjszakai utunk
De kel a Nap s hiába nekivágnánk
Még mindig nem kóboroltunk
lásd, együtt a holdvilágnál.

(George Gordon, Lord Byron: So we'll go no more a roving)

Nem tudom eltűrni szomorúságod
S mily furcsa, fojtó jelenlétem
Nem engedi hozzád a boldogságot
Látom kacagásod s bűnöm érzem.

Erőltessem, hogy megbánásra leltem?
A hazugság éppoly szép és szabad
Saját igazságom mit eléd tettem
Magasztalt őrültség, engeded, szalad.

Már nem tudok felhőket rajzolni s Napot
Fürkészőn még fulladásom lesem
Lomhán átdöföm a sötét napot
Te oda menekülsz, én mögé esem.

Igen, most újra hallom a hangomat
A bús ember meséjét, itt vagyok én
Rázd fel a csendet és halld, mit tartogat
Ez a hazugság csak a halk büszkeség.

Fertőzz meg és nézd, hogy válok gyengévé
Ha lassan fogyok el, mint víz a Marson
Nem kell a részvét, az csak a gyengéké
Vérző térden fogadom el sorsom.

(Anders Fridén: Only for the week)

kérlek tarts meg úgy érzem zuhanok.
féltek mindent biztos helyre zárom
talán megleltem az utat a semmibe
a menekülők útját járom
üvöltök ha vihart hallok
de lenn vagyok végső lélegzetig
ez sokat elmond rólam

tarts meg
hat lábra vagyok a peremtől
gondolom úgy hat láb lehet
a vég a Teremtő

lefelé bámulok látom itt a vég
tűnődöm minden hibámon
sejtem megtaláltam az utat a végtelenbe
az Ő bájában volt valahol
üvöltök s megnyílik az ég
de lenn vagyok utolsó leheletemig
azért hogy elmondjam

szomorú szemek követnek
de még hiszem hogy valamit otthagytak nekem
ezért kérlek maradj velem
valamit hagytak ott neked s nekem

kérlek tarts erősen
hat lábra vagyok az élettől
elmélyülten

(Scott Stapp: One last breath)

Négy évszak, egy belénk szerelt év
Az emberben négy évszak, négy tánc
Az éledő tavaszban, tisztán szeretve él
Benne a szépség s egy kötő lánc.
A nyár is övé, fényűző.
Tavasznak mézédes kísérője, fiatalkori emlék a hölgy
Mélán kérődzve a fellegekben jár
Közel a mennyországhoz: csendes völgy
Lelke az őszben mikor szárnyal
Vagy elzárja, s elégedett szemmel néz
A hiábavalóságban hagyja a szép gondolatokat, az árnya
Halad át semmiként, mint patakküszöbön a víz.
Tele is sápadt semmitmondóság
Előre a halálos természetben. Akarta? Mohóság.

(John Keats: The human seasons)

Ébredj,
Ragadj ecsetet és tégy egy kis álcát
Rejtsd el szégyenfoltod, a fakult hidegrázást
Miért hagytad a kulcsot az asztalon?
Gyerünk, gyárts új meséket, akarom
Nem gondolom, hogy bízol
önmagam igaz gyilkolásában
nincs hited, én sírok
mikor az angyalokat utoléri a megérdemelt halál.
Apa, apa, apa, Apám
Emlékezetedbe ajánlom
illatos gyerekruhám
önmagam kísértetét
Cserben hagytál.
Miért?

(Serj Tankian & Daron Malakian: Chop Suey)

kérlek szeress
mondja a felem
mit tehetnék?
Szeretem.

(Jim Morrison: Please like me)

Ne hagyd elveszítenem csodáját
szobormerev szemednek, vagy tömegét
magányos rózsaleheletednek s árnyát
pofám síkján a mély tömegéjt.

Félek a léttől e parton
tar fatörzsek és nőtt sajnálatom
se virág, se gyümölcsnek húsa nincs csak agyagok
a reménytelenség forróságának része vagyok.

Ha te vagy a féltett kincsem
ha te vagy a keresztem, nyirkos fájdalmam
ha én az eb, és te egyedüli gazdám
ne hagyd, hogy elvesszen e gazdagság
és díszítsd a folyód ágait
elidegenült őszöm leveleivel.

(Federico Garcia Lorca: Soneto de la Dulce Queja)

Haza hozom magam ma este
s lefektetem e rongyokat eléd
mint nyomorult tanút ki leste
a tragikum napjának
bánatát, tévhitét.
Remélem megtalálsz valahol
ha hiányzom, mint a szesz
ágyba raksz, leitatsz, kiterítesz.

(Jim Morrison: I bring these)