NYELVTÖRTÉNETI BEVEZETÉS
ELŐMAGYAR KOR
ŐSMAGYAR KOR
ÓMAGYAR KOR

NYELVTÖRTÉNETI BEVEZETÉS

A magyar nyelvről a két évszázados nyelvtörténeti kutatások az összehasonlító nyelvtudomány módszereivel bebizonyították, hogy a finnugor nyelvcsalád tagja, mely még régebbi rokonságot mutat a szamojéd nyelvekkel. A finnugor és a szamojéd nyelvek az uráli alapnyelvbe tartoznak. Ez a nyelvközösség Kr.e. 4000 körül vált szét az előbb említett két ágra. Legtávolabbi rokonaink a Jenyiszej vidékén élnek; a szamojéd alapnyelv ma is élő nyelvei a nyenyec, nganaszan, enyec, szelkup/szölkup.

A finnugor nyelvek egysége Kr.e. 2000 körül szűnt meg, ekkor vándorolt szét egymástól két nagy csoport. A finn-permi ág nyugatra indult, az ugor alapnyelvet beszélők közössége az Urál keleti oldalán maradt. A finn-permi alapnyelv egysége Kr.e. II. évezred közepe körül bomlott fel a permi alapnyelvre - melybe a zürjén (komi) és a votják (udmurt) nyelv tartozik -, és a finn-volgai alapnyelvre - melynek ma is élő nyelvei a finn, az észt, a lapp, a mordvin, a cseremisz (mari), a karjalai, inkeri, vepsze, vót, lív.

Az ugor alapnyelv kettéválása Kr.e. 1000 után következett be. Legközelebbi nyelvrokonaink a Nyugat-Szibériában maradó vogulok (manysi) és osztjákok (hanti), akik ma az Ob mentén élnek. A magyarok pedig elindultak hosszú, ma már nehezen követhető útjukon nyugat felé.

A közös nyelvet beszélő uráli nyelvcsalád szálláshelyét a nyelvészeti paleontológia segítségével lehet megállapítani. E szerint a nyelvészeti megközelítés szerint az uráli őshaza a Középső- és Dél-Urál valamint az Ob folyó alsó folyása között terült el, míg a finnugor őshaza ettől nyugatra, az Ural hegység és a Káma folyó között lehetett, teljes bizonyosságot azonban még nem tudhatunk. Az uráli laza együttélés Kr.e. 4000 körül felbomlott. Ekkortól beszélhetünk a finnugor együttélés korszakáról.

Az önálló magyar nyelv története előtti korszakot előmagyar kornak nevezzük. A nyelvrokonság, mely a finnugor nyelvcsaládhoz kapcsol bennünket, nem jelent egyszersmind etnikai rokonságot, azonos származást.

ELŐMAGYAR KOR

A vadászat és a halászat korabeli jelentőségét mutatják példaként a következő szavak: vadász, ideg, íj, nyíl, tegez, kés, vadon, les, nyúl, róka, nyuszt, hölgy, menyét, fajd, lúd; hal, hajó, háló, fal (vesszőfonadék), keszeg, meny, ár (áradás), hab (hullám), halad (úszik), tó, víz, jó (régi kihalt folyó jelentésű szavunk, mely néhány tulajdonnévben megtalálható: pl. Sajó, Berettyó).

Az asszonyok munkájához kapcsolódó kifejezések közül említhetők: gyökér, hagyma, héj, rügy, levél, fű, meggy (bogyó), eper, köles, kő, kenyér, tűz, fazék, főz, nyárs, süt... A ló, fék, nyereg és az eb szintén előmagyar kori. A ház, küszöb, rak, ág szavunk egyszerű sátorfélére vagy földbe ásott kunyhóra vonatkozhat. Az öltözködés szavai közül ilyen régre tekint vissza a bőr, varr, ujj, kebel, öv, szalag szavunk.

A mesterségek szavai: ár, fa, farag, fúr, fúró, fejsze, fen, vessző, fon... A rokonságnevek jelölése rendkívül fontos lehetett: atya, anya, meny, ángy, ipa, napa, fiú, leány, férj, nő, fél (feleség). Műveltségüket mutatják a számok, melyek egytől-hatig finnugor eredetűek, de ismerhették a tizes számrendszer szavait, még a százat is. A sorszámnevek alapnyelvi ismeretére példa az első, második.

Az olvas ige számol jelentésű volt. Jobb és bal szavunk a térbeli tájékozódásra utal, míg év, hó szavunk és az évszakokat jelölő ősz, tél, tavasz az időbeli tájékozódásra. Hitvilágunkról kevés szó tanúskodik, ilyen a hagymáz (ördög betegsége), íz (rossz szellem), lélek, révül.

Természeti jelenségeket neveztek meg: ég, menny, csillag, éj, hajnal, jég, hő, fagy, tó, táp, hab, ár, hegy, orom, út, por, izzik, sötét, tűz, domb. A testrészek közül néhányat kiragadva, ugyancsak alapnyelvi: fej, haj, homlok, szem, könny, fül, ajak (oj-), torok, száj, nyelv, íny, fog, nyál, áll, váll, ujj, mell, epe, máj, lép, here, far, kéz, könyök, szár (lábszár), bőr, ín, ér, vér, szőr, háj, hólyag.

Az alapvető cselekvések jelöléséről is maradtak meg e korból szavaink: áll, jön, megy, alszik, úszik, eszik, iszik, él, hal, van, kíván, lök, nyújt, szeg, szel, hajt, játszik, nevet. Névmásaink közül finnugor eredetűek: én, te, ő, mi, ti; ki, mi; ez, az.

Zárjuk a sort a magyarok önelnevezésével, a magyar szóval. Népnevünk elhomályosult összetétel, melynek első tagja finnugor vagy ugor eredetű, valószínűleg ember jelentésű. Második tagjának eredete vitatott. Ha valamelyik török nyelvből származik, akkor jelentése férfi (-eri), ha finnugor, akkor a férfi szó második tagjával lehet azonos (finn yrkö - férfi, cseremisz erghe - fiú).

A nyelvtani rendszer még nagyon egyszerű lehetett. Finnugor eredetűek a birtokos személyjelek, melyek a személyes névmásból alakultak ki (házam, házad, háza). Az igeragozás egy része szintén alapnyelvi. Az igemódok kialakulása is elkezdődik (szegj, állná). A gyűjtőnév képzőből kezd kialakulni a mai többesjel. Nem volt valószínűleg tárgyrag, és gyakran használhattak ragtalan határozót. A helyviszony megjelölése körülírással, határozószókkal történhetett. Képzőink szerepe még bizonytalanabb, több, eltérő szerepkört tölthettek be, felhasználásuk alkalmibb volt. A jelző a jelzett szó előtt, egyeztetés nélkül állt. A számnév után egyes szám következett. Az alany és állítmány számban még nem egyeztetett. A névszóragozásnak egyes számú alakjai lehettek. Névszó, ige és igenév is lehetett állítmány.

A hangrendszer szintén egyszerű lehetett, melynek elemeire legfeljebb csak következtetni tudunk adattalan kor lévén. Bizonyosnak látszik, hogy a magánhangzók váltakozhattak egymással. Az alapnyelv ismerte a magánhangzó-harmóniát, csak mély vagy csak magas magánhangzók voltak egy szóban. A hangsúly valószínűleg az első szótagra esett. A szavak, a képzők és a ragok is magánhangzóra végződtek.

ŐSMAGYAR KOR

Szókincsünk képzés és összetétel útján is bővült. Az előbbit az újonnan keletkezett képzőink és képzőbokraink segítették elő (pl. -ság, -ség, -hat, -het). Ebben az időben szóképzéssel alakult ki isten, fejedelem, forrás, hatalom szavunk. Levédia és Etelköz neve képzés és összetétel. Egyik nyelvészeti magyarázat szerint Levédia a Levedi személynév görögösített alakjára vezethető vissza. Levedi a lesz ige régi melléknévi alakjának -di kicsinyítő képzős származéka. Az Etelköz folyóköz jelentésű, az Etil ótörök folyó és a finnugor eredetű -köz összetételből áll.

A magyar hangrend nagy változáson ment keresztül, gazdagodott. Bár már közelebb áll a mai mássalhangzórendszerhez, de hiányzik a dzs, dz, zs, c, gy, v hang, volt viszont néhány ma ismeretlen fonéma. A szóvégi rövid magánhangzók sorvadása már megindul ebben az időszakban, de csak az ómagyar korban lesz tővéghangzóból kötőhangzóvá. A korszak végén megkezdődött a kettőshangzók egyszerűsödése, mely a hosszú magánhangzók megjelenését is maga után vonta. Kialakult a vegyes hangrendűség.

A nyelvtani rendszer a magyar grammatika mai állapotának alapjait kezdi mutatni, kialakulnak meghatározó sajátosságai, melyek a finnugor örökségre épülnek.

Finnugor elemeken nyugszik a birtokos személyjelezés. Eredetileg a birtok szó után álltak a személyes névmások (mint kéz én, kéz te stb.). A névmás lassan nyomatékát vesztette, majd hozzá tapadván a főnévhez toldalékká vált (háza-m, háza-d, ház-a). A 3. személyű birtokos személyjel -i-je több birtokot jelölő funkciót kap (házi > házai > házaim). Néhány rokonnyelvben a ma is gyűjtőnévképző -k az ősmagyar korban állandósul mai szerepében többesjelként.

A finnugor alapnyelv tanúsága szerint a helyviszonyra utalást tartották fontosnak. A gondolkodás fejlődésével pontosabb, árnyaltabb megfogalmazás vált szükségessé. Mai névutóink és ragjaink jelentős része vagy a régi alapnyelvi elemi ragok módosulásaiból jött létre (halmozódás, összetapadás: pl. -ig, -lag, -leg), vagy a körülírásos szerkezetekből (-ban, -ben: ház belen).

Az idők folyamán a névutó hozzátapadt a főnévhez és lassan raggá vált. Erre az időszakra tehető a már az alapnyelvben meglévő 't' tárgyraggá válása. Az igei személyragozás rendszere egyre változatosabbá válik. Felhasználja a finnugor szerkezeteket, így a finnugor személyes névmásokból válik személyrag (a birtokos személyjelhez hasonlóan), de képzőelemekből és jelekből is lesznek személyragok. A magyar nyelv önálló életében alakul ki az alanyi és tárgyas ragozás kettős rendszere, mely nyelvrokonainknál nem található ily módon, ilyen szerkezettel.

Az időjelek közül már létezett az elbeszélő múlt, új jelenség a befejezett múlt, mely a múlt idejű melléknévi igenév képzőjéből (-t, -tt) alakult ki. Az összetett igeidő (jár vala, járt volna) ennek a nyelvtörténeti korszaknak a fejleménye.

Az igekötők első tagjai is ekkor szilárdulnak meg, illetve alakulnak ki (meg-, el-, be-, ki-, fel-, le-). A mondatszerkezeteket színesíti az alárendelő mondatok használata.

ÓMAGYAR KOR

A szóalkotás módszereivel nagyon sok új szavunk keletkezett. Szóképzéssel például: szerzet, szerzetes, adó, torol, folyosó, üdvösség, áldozat, egészség, köves, lovász, menő, munkás. Ezek közé illeszkedik földrajzi neveink némelyike is (Mogyoród, Sződ, Agárd). A szóalkotás másik gyakori módjával, az összetétellel is találkozunk: Berettyó, Sajó, hágcsó, akasztófa, atyafi. Tükörfordítás az épületes, húsvét, virágvasárnap, vízkereszt szavunk. Elvonással keletkeztek szláv jövevényszavakból pl. a kapa (kapál), pör (pöröl) főneveink. A fordítási irodalom kibontakozásakor merült fel az igény a hiányzó szavak megteremtésére, a belső szóalkotásra. Az indulat-, hangutánzó, hangfestő és gyermeknyelvi szavak - akárcsak minden korban - ebben az időszakban is szép számmal teremtek (legtöbbször igeképzőre végződtek, gyakorító -g, -l, -ng, mozzanatos -n: bömböl, zúg, zuhan, hortyog). A tulajdonnevek egyrészt megőrizték népünk keletről magával hozott nyelvi hagyományait, másrészt az itt élő népektől több megnevezést is átvettek.

A letelepedett magyarság szókincsére leginkább a szláv, a német és a latin nyelv hatott. Később találkozhatunk olasz, francia hatással is. A szláv nyelvekből főképpen a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó kifejezések kerültek át: gabona, rozs, szalma, borona, kasza, barázda, parlag, bab, barack, répa, birka, bárány, kakas, galamb, akol, iga, járom, széna, pásztor. Szláv eredetűek a kádár, kovács, takács, malom, gát mesterségekhez kötődő főnevek. A házhoz kapcsolódó szavainkat szintén az itt élő szlávoktól kaptuk: konyha, pince, ablak, kulcs, pad, asztal, ebéd. Az egyház- és államszervezet szókincsében is sok szláv jövevényszó található: kereszt, keresztény, barát, apáca, szent, csoda, szerda, csütörtök, péntek, karácsony, császár, király, parancsol, munka.

A német nyelvből elsősorban az udvari és hadi életre vonatkozó kifejezéseket vettük át: herceg, gróf, gallér, prém, páncél, rostély, gerely, ostrom, kastély, kályha, lant.

A latin nyelv óriási szerepet tölt be írásbeliségünk megszületésében mind az írás stílusa, mind megjelenítési formája tekintetében. Elsősorban vallási, egyházi fogalmakat és államszervezettel összefüggő szavakat köszönhetünk neki: iskola, kolostor, pápa, angyal, sátán, plébános, apostol, korona, lajstrom.

A hangtörténeti összehasonlítás alapján elmondható, hogy a hangtani változások lényegesen lassúbb ütemben történnek, mint azt a szókincsnél megfigyelhettük. Az ősmagyar kor végére finnugor hangokból és hangkapcsolatokból fejlődve mássalhangzóink száma megnövekedett. Jövevényszavaink hangjai a magyar hangrendszerhez igazodtak. Az ómagyar kor eleji mássalhangzók már közelebb állnak a maiakhoz. Hiányzik még a c, zs, dz, dzs, v, esetleg a ty. Az f csak szókezdőként volt használatos. A c, zs, dzs hangokat jövevényszavak honosították meg. Mutatja ezt Titca = Tisza szavunk a 10. századból, míg a dz, dzs nyomát majd csak a 16. században találjuk.

Magánhangzóink között a honfoglalás körüli időszakban rövid, hosszú, s kettőshangzó is található. A szó végi magánhangzó eltűnése folytatódik, a 13. század közepéig teljesen elsorvadnak illetve kötőhangzókká alakulnak. A kettőshangzók egyszerűsödéséből egyre nagyobb számban keletkeztek hosszú magánhangzók (ó, ő). A 9-10. században rövidül meg a szóvégi i. A magánhangzó-rendszer a 14. századra a maihoz hasonlóvá válik.

A nyelvtani rendszerbeli változás a hangtanihoz hasonlóan lassú folyamat, ezért csak a fontosabb változásokat emeljük ki felsorolásszerűen, hangsúlyozva, hogy ezek nem a korszak elejére vonatkoznak. Kialakul a szótövek mai alakja, a névelők ekkor jönnek létre, átalakul az igeragozás, mely változatosabb volt a mainál, nő az igekötők száma. A jelöletlen birtokviszony mellett új szerkezettel lehet kifejezni a birtoklást (-nak, -nek raggal). A képzők száma szaporodik, újabb képzőbokrok alakulnak ki (-doz, -gat, -ng, -tat, -lal, -cska), de kihal a -d (pl. Árpád), a -t (pl. menyét) és a -k (pl. lélek). A korszak mondattanát az igeneves szerkezet jellemzi.

Az ómagyar kor nyelvemlékes korszaka nyelvtörténetünknek, amellett, hogy magyar nyelvű írásbeliségről még nem beszélhetünk ekkor - bár rovásírással feltehetően ebben az időben is rövidebb-hosszabb szövegeket már megörökíthettek őseink. Nyelvi emlékeink görög vagy latin szövegkörnyezetben megjelenő szórványemlékek, a 12. század végétől szövegemlékek.