TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

TERMÉSZET- ÉS GAZDASÁGFÖLDRAJZ

A történeti földrajz tárgya egy-egy terület természeti (éghajlati, domborzati, vízrajzi, növény- és állatföldrajzi), illetve gazdasági és társadalmi viszonyainak a leírása az írott források és tárgyi emlékek alapján. Foglalkozik a települések történetével, az etnikai, néprajzi adatok feltérképezésével, a közlekedési útvonalak, közigazgatási határok, megyék leírásával.

A Kárpát-medencében létrejött történeti Magyarország főbb tájegységei: Dunántúl, Alföld, Tiszántúl, Északi-középhegység és Erdély. A földrajzi viszonyok lényegében ősidők óta változatlanok maradtak, csupán a földfelszín változásai jelentenek kivételt: az ókori településeknél 3-6 m-es, a középkoriaknál 1-2 m-es feltöltődéssel lehet számolni. A nagyobb szigetek többnyire lefelé mozdultak el a Dunán (Csallóköz, Szentendrei-, Csepel-sziget), és a vizek állandó alakulását is figyelembe kell venni - egészen a szabályozásukig, lecsapolásukig. Az Alföldi síkságot a középkorban a jelenleginél jóval több vízjárta vidék szabdalta.

A vízrajz állapotát az éghajlat is erősen befolyásolja. A hőmérsékletre többek között az O18 izotópok vizsgálatával lehet következtetni. A grönlandi és Jeges-tengeri kutatások szerint a 8-12. században a mainál jóval melegebb éghajlat uralkodott a 30. szélességi fok felett mindenütt, aminek következtében a folyóvizek és a tavak kiszáradtak, sok települést pedig a homok fedett le Belső-Ázsia, a Tarim-medence és az Aral-tó vidékén. A katasztrofális körülmények miatti sivatagosodás a háziállatok elhullását eredményezte - többek között ez is az egyik kiváltó oka lehetett az egymás után nyugat felé tartó népvándorlásoknak.

A történelmi források szerint a magyarok 837 körül átkeltek a Dnyeperen, és már 860 előtt elfoglalták az etelközi steppe vidékét. A szárazságot a folyók mentén, erdős tájakon vészelték át - felhatolva egészen a Harkov-Kijev-Halics vonalig élelmiszer-kiegészítés céljából. A honfoglalásra kihatott a különösen fagyos 892-893-as tél, melyet még a keleti frank évkönyvek is feljegyeztek. A Kárpát-medencei magyar honfoglalás után szintén száraz időszak köszöntött be, amely az ezredfordulóra enyhülni kezdett. A magyarság betelepülése a Keleti- és a Déli-Kárpátokon át, az Uzsoki-hágó, Vereckei-hágó, Tatár-hágó, Radnai-hágó, Borgói-hágó, Békás-szoros, Ojtozi-szoros és a Bodzai-szoros útvonalain keresztül történhetett.

A Kárpát-medence ősnövényzetét pollenanalízissel lehet rekonstruálni. A kiterjedt mezőgazdasági művelés és a nagyobb mérvű erdőirtás hatása csak a kései középkortól mutatkozott meg. A növényzeti övek az Alföldről a Kárpátok irányában hasonlóak, mint Ukrajnától északkelet felé: száraz steppe, bozótos füves steppe, erdős steppe, lombos erdők majd fenyvesek követik egymást - ez megkönnyítette a nagy létszámú népesség áttelepedésének nehézségekkel járó folyamatát.

Az árterek jellegzetes növényei: a fűz- és nyárfaligetek, a szil, a kőris, a kocsányostölgy, a magastéri szálerdők, hínáros nádas mocsarak, tőzeges lápok. Szikes területet keveset találtak. Ezek a növénytársulások egészen a 18. századig lényegében érintetlenek maradtak. A vadban gazdag tölgyesek kitűnő makkoltató helyeket jelentettek. A későbbiekben egyre nagyobb teret kapó irtásokkal dús füvű réteket és legelőket nyertek. A növényzet következő szintje az erdős pusztai tatárjuharos-lösztölgyesek területe. A Duna-Tisza közén lévő homokon pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek jelentek meg. Jellemző a homoki borókás, ami ma is honos a Kiskunságon. Művelésre a termékeny löszös hátak feketeföld-gyepeit, ősi pusztáit törték föl. A 250 m-es magassági szint fölött a dombsági zárt tölgyesek, a cseres kocsánytalan tölgy és a nyírfák élettere húzódik. A hegyvidéken a zárt gyertyános tölgyes-bükkös erdő, magasabban a jegenyefenyves-bükkös zóna található, amit a honfoglaló magyarok már nem szálltak meg. A Felvidéken ezt a zónát Fekete-erdőnek hívták, melyet sűrű, sötét, zárt fenyves alkotott.

A Kárpát-medencében 895-900 között hont foglaló magyar nép immár ezeregyszáz esztendeje alkot szuverén államot, éli saját történetét. Magyarország belső elnevezése (pl. Magoria, Magor, Magerorzag alakban) csakis hazai keltezésű forrásokban található. Külföldön előforduló megnevezéseink többsége az onogur népnévből származtatható, mint Hungaria, Hongrie, Hungerlandt, Ongaria, Ongrie, Ungaria, Ungern, Ungheria, Ungria, Ungrie, Vngern Land, Unkuriya. Némelykor - a kora középkorban természetes módon - a területtel egykor valamilyen kapcsolatban lévő korábbi államalakulatok nevével illették: pl. Avaria, Celtica, Hunia, Pannonia, Scithia, Turkia ... Középkori határaink a 11-12. század fordulója táján állandósultak: az Alpok keleti nyúlványai, a Lajta és a Morva folyók, az Északi-, Keleti- és a Déli-Kárpátok, a Duna és a Száva folyók ölelték körbe.

A vidék földrajzi adottságai igen kedvezőek. Gazdag bővizű, hajózásra is alkalmas folyókban. A felszín erősen tagolt, hatalmas puszták, mocsarak, dombok, hegyek és medencék váltják egymást. Az ország éghajlatában kontinentális és mediterrán hatások keverednek. Növény- és állatvilága ennek hatására nagyon eltérő. Sík vidékeit ligetek, erdők, puszták, a hegységeket és dombvidékeket óriási erdőségek, a magasabb régiókat havasi növények borították. Halban, vadban bővelkedett (köztük ritka vagy kihalt fajokban: viza, kecsege, medve, farkas, bölény, zerge), madárvilága változatos.

Az ország gazdag volt ásványkincsekben. Nemes- és színesfémeket a felső- és alsó-magyarországi bányavárosokban, a Keleti-Kárpátok és Erdély ércbányáiban termeltek. Vasat a Gömöri-érchegységben bányásztak, sót a tordai, vízaknai és máramarosi sótelepeken fejtettek.

A kialakuló magyar állam két nagy kultúrkör metszéspontjában, a nyugati rítusú latin és a keleti rítusú görög kereszténység találkozásánál helyezkedett el. A Magyar Királyságra a nyugati minta hatott erőteljesebben, keleti határa egyben a nyugati kereszténység határát is jelenti. Államberendezkedésünk, kultúránk, latin betűs írásunk is ezt a hatást bizonyítja. Az országban mindig is - már létrejöttétől kezdve - különböző etnikumú népek éltek, ezt első királyunk, Szent István vállalta, pártfogolta és utódaira támogatandó örökségül hagyta.

Az első ezredfordulón létrejött Magyar Királyság az európai középkor szerves fejlődésének, a korai feudalizmus kialakulásának és megszilárdulásának terméke. Az ország gazdasága az akkori fejlettségi szintnek megfelelően természeti gazdálkodás, amely alapvetően az önellátásra épült. Noha már létezett ebben a korszakban is árutermelés és pénzforgalom, valamint az ezekből következő belföldi és külkereskedelem - a mezőgazdasági és kézműipari tevékenység szétválása nem valósult meg teljes mértékben. A korszak városai a 10-13. században még nem igazi kézműipari és kereskedelmi központok, hanem elsősorban igazgatási (királyi, egyházi, vármegyei) székhelyek. A feudalizmus e korai szakaszában a falu a meghatározó településforma.