 |
ÉLETMÓD
GAZDÁLKODÁS
KÉZMŰVESSÉG
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY
MINDENNAPI ÉLET
A magyarság ősi életmódjának és gazdálkodásának jellemzése a rendelkezésre álló források töredékes volta miatt nehéz feladat. A honfoglalás kori gazdálkodás összetettségére jellemző, hogy nem csupán nomád pásztorkodásból állt, hanem a vadászat, halászat és nem utolsó sorban a földművelés is szerves részét képezte. A korai történeti források azonban egyértelműen a steppei népek közé sorolták őseinket, mint akiknek életformáját, mindennapjait a rideg pásztorkodás szabja meg. Az jellemezte őket, hogy a népesség alapvető fenntartását biztosító állatállomány táplálékát állandó mozgásban, télen-nyáron legeltetve szerezték meg.
A honfoglalás kori életformára a háziállatfajták tartása értékes adalékokkal szolgál. Az ásatásokon előkerült csontleletek tanúsága szerint a honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: összesen tíz háziállatfaj (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, kutya, tyúk, lúd és réce) maradványai kerültek elő a sírokból, holott a temetkezési szertartásokban valószínűleg nem szerepelhetett a lakosság által tartott mindegyik állat. Feltehetően még további két faj, a szamár és a macska is a magyarok által hasznosított állatok körébe tartozott. Háziállat-állományukban az európai fajták mellett a magukkal hozott állatok (tarpán ló, ősracka, teve, bivaly) is fellelhetők, valamennyien szilajtartásúak, s éppen ezért edzettek, ellenállóak.
A szabad természet minden megpróbáltatását jól tűrő lófajtáink nem igényelték az istállózást, bár a télre való takarmányozást is alkalmazták. Pogány szokás szerint elődeink az áldozatok bemutatásakor és a temetési szertartás során lóhúst is fogyasztottak, de nyershúsevésről nincs adatunk. Egy széles körben elterjedt téves hiedelem szerint a magyarok nyereg alatt puhított húst ettek. Ennek eredete az a közép-ázsiai lovasnépeknél még ma is meglévő szokás lehet, hogy a nyereg alá nyers húst tesznek, amivel a kemény faváztól feltört lovak hátát gyógyítják. A mendemonda tehát abból a szempontból értékes adat, amennyiben az ősrégi állatgyógyításra vonatkoztatható.
A kissé túlzó módon fogalmazó írott források szerint a magyarok "lovaikon szoktak járni, gondolkodni, álldogálni és beszélgetni". A honfoglaló magyarok lovai tarpán származásúak. A lóállomány zömét az egységes keleti típus alkotta, de voltak alacsonyabb nyugati típusú és magas iráni lovaik is. Nem a külsejüket tartották fontosnak, hanem a jó fizikai tulajdonságukat. A lótartásra a ridegtartás a jellemző. A 20-25 fős ménes 5-6 kancából, néhány csődörből és a csikókból állt. A ménest télen-nyáron szállásuktól távolabb, a mindennap használt lovaikat a szállás mellett legeltették. A csikókat már kétéves korukban lovagolni kezdték, a kancatejből pedig kumiszt készítettek. A ménesszerű illetve istállózó tartásmód a lótartást jelentősen megváltoztatta. A magyar lovak külföldön egyre keresettebbek lettek, s megkezdődött tömeges felvásárlásuk. Szent István törvényben tiltotta a lovak vásár- és ünnepnapokon való mezőgazdasági dolgoztatását.
Szarvasmarháink eredetileg szintén szilaj állatok voltak, a gulya kint élt a szabadban. A 10-11. századi csontleletek alapján a rövid szarvú marha marmagassága csupán 1 m körüli lehetett. A régészeti emlékanyagban is egyedülálló honfoglalás kori ezüst övveret Tiszaeszlár-Bashalomról ilyen szarvasmarhát ábrázol szinte realisztikus megfogalmazásban. Az ökörcsont leletek arra utalnak, hogy a hús- és tejhasznosítás mellett igásállatként is hasznosították. A ma is élő hosszúszarvú magyar szürke marhafajta - a széles körben elterjedt téves nézettel ellentétben, miszerint őshonos jószágról lenne szó - csak a 14-15. században tűnt fel először hazánkban.
A nomadizmus harmadik jellegzetes állatfajtája a juh. Honfoglalóinkkal a vízszintesen álló, széles ívekben csavarodott szarvú juh jelent meg, melynek nőstényei olykor szarvatlanok voltak. Emellett bizonyosan származási kapcsolatban lehetett a hosszúra kinyúlt, V-alakban álló, dugóhúzószerűen pödrött szarvú rackajuhhal, amely viszont csak a 16-17. században terjedt el Magyarországon, feltehetőleg tudatos tenyésztés eredményeként. A juh univerzális haszonállat, szinte minden porcikája hasznosítható: gyapja elsőrangú alapanyag a nemez, bőre pedig a ruházat számára. A pásztorember étkezésében a szarvasmarha után a juh húsa következett fontossági sorrendben. A kecske honfoglalás kori tartására aránylag kevés számú régészeti lelet utal - a juhcsontoktól elsősorban a koponyája, főleg a szarvcsapjai különböztetik meg.
A sertés ekkor még lényegesen kisebb jelentőségű volt eleink táplálkozásában. A borjú nagyságú, vörös színű állatot szintén keletről hozták magukkal - már az etelközi letelepedett életmód bizonyos fokának bizonyítékaként. Ez a fajta egyenes leszármazottja a vaddisznónak, ma is csíkos malacot vet. A Kárpát-medencében ezen kívül még legalább hét sertésfajta élt, köztük az egykori avarok tenyészállata. Ez a szalontai és bakonyi disznóval kereszteződhetett, s így fejlődött ki az alföldi mangalicaszerű sertés, mely hazánk sík vidékeinek uralkodó disznaja lett.
Nemcsak a Képes Krónika ábrázolásai örökítették meg a magyarság agárszerű vadászkutyáit, hanem honfoglalás kori régészeti leletek is bizonyságul szolgálnak létezésükre: a Zalavárott talált egyedét például szemmelverés ellen kék gyönggyel a nyakában temették el. Nagy valószínűséggel a kuvasz is korabeli fajta, amely hajdan nagyvadra való volt, erre bátorsága és ereje tette alkalmassá. Ilyen kutyák a steppei övben Mongóliától a Kárpát-medencéig mindenütt előfordulnak. Solymászatkor kopót, s az okos, engedelmes vizslákat, agarakat alkalmazták. (Juhászkutyáink közül a komondor a kunok terelő állata volt, legkorábbról egy 15-16. századi faluásatásból ismert. Emléke fennmaradt a "Sétálgat, mint a kunok ebe a homokon" szólásunkban is. A puli koponyaalkatú kutyák az újkőkor óta éltek a Kárpát-medencében, ám ilyen szőrköntössel rendelkező állatra a mi honfoglalás kori őseinknél egyelőre nem akadt régészeti bizonyíték.)
Honfoglalóink tyúkja vörösesbarna, fogolyszerű tollazatú lehetett, hasonlított az aprótermetű parlagi tyúkhoz. Súlya elérhette a háromnegyed kg-ot, tojása a mai tyúktojás nagyságának mintegy a fele. Az avarok hasonló tyúkjával kereszteződve a magyar parlagi tyúkban maradt fenn napjainkig. Az Alföldön szelídítették meg a parlagi ludat, a vad tőkésruca tojásaiból pedig a kacsákat. A tyúk egyébként honfoglalás előtti török szó, a lúd finnugor eredetű. Régi magyar nyelven fi-nak hívták az állatok kicsinyeit (tyúkfi, lúdfi, csukafi).
Őseink Kárpát-medencébe vezető útvonalának déli szegélyén mindenütt élt a teve, így feltétlenül ismerhették - bár ennek az állatnak a csontja eddig még nem került elő bizonyosan honfoglalás kori lelőhelyről. A Képes Krónika ábrázolása természetesen nem perdöntő az átvétel időpontjának kérdésében. Csak annyi bizonyos, hogy III. Béla király 1189-ben adományozott Barbarossa Frigyes kereszteseinek három tevét. A nyugatra vándorlás útvonalán vehettük át a bivalyt is, melyről a 11. században Erdélyben történt először említés.
Nincsen olyan steppei nép, amely ne vadászna. A vadászatnak sajátos jelentősége volt az állattartó nomádok életében, mivel ez nemcsak az élelemszerzést, hanem a szórakozást is jelentette, s egyúttal az állandó katonai gyakorlatozást is szolgálta. Legkedveltebb formája a solymászás. A sólymos és íjas vadászaton kívül a prémes állatokat csapdákkal, tőrökkel, hurokkal, kelepcékkel, veremásással ejtették el.
A nomád életben a tél a halászás ideje. Télire a nomád pásztor állataival a völgyekbe, főként a nagyobb folyók partjaihoz vonult, s ezt az időt használta fel, hogy téli élelmiszerkészletét halak fogásával kiegészítse. A halászat legősibb módja a rekesztő halászat, de eleink ismerték a varsát, a hálót, a szigonyt és a horgot is. Az állandó halászhelyeket vetőnek vagy vonyónak, szláv eredetű szóval pedig tanyának nevezték.
A földműveléssel már a délorosz steppén megismerkedtek a magyarok ősei. A magokat egyszerűen a felszántatlan földre szórták, és az ekével beforgatták. Legfontosabb veteményük a köles, a búza és az árpa volt. A beérett gabonát sarlóval aratták, és az őrléshez őrlőkövet, vagy kézimalmot használtak. Rövid kaszával és vasalt ásóval is rendelkeztek. Ez a földművelés nem a mai helyhez kötött, trágyás művelésnek felelt meg, hanem időnként a kimerült földet elhagyták, s újat törtek fel - ez a talajváltó művelési rendszer kezdeti foka. A legelőből kihasított, ekével felszántott, bevetett és elsimított föld volt a tarló. Emellett az ősmagyarság természeti gazdálkodása a vadon termő gyümölcsfélékre, ehető gombákra és a természet nyújtotta mézre is kiterjedt. A méh és a méz a finnugor alapnyelvből származó szavunk. Mézhez főként zsákmányolás útján jutottak elődeink, de ismerhették már az erdei fás méhtartást is. A szőlőművelést érintő szókészletünk gazdagsága bizonyossá teszi, hogy már a honfoglalás előtt beható ismeretséget kötöttek vele. Elődeink nem vetették meg sem a bort, sem a sört. Sokfajta, sokféle módon ízesített italt, közte kancatejből erjesztett kumiszt ittak.
A kezdeti társadalmi munkamegosztásban elkülönülő állattartás, vadászat, halászat és földművelés mellett - nem utolsó sorban ezek eszköz-szükségleteinek biztosítására - jöttek létre a különféle kézműves tevékenységek. A magyar honfoglalás és államalapítás korából többek között a következő mesterségekre utaló régészeti leletekkel rendelkezünk: íjkészítés, kovácsmesterség, nyeregkészítés, ötvösség, bőrművesség, csontművesség, fafeldolgozás, fazekasság.
Az íjkészítő számára a halászat szolgáltatta az egyik legfontosabb nyersanyagot, az enyvet, amellyel olyan félelmetes fegyvert készített, ami az egész nyugati világot rettegésben tartotta. Az íjat rétegesen, kemény és puhafából, rugalmas állati inakból készítették úgy, hogy a részeket a halhólyagból főzött enyvvel összeragasztották, összepréselték illetve egymáshoz kötözték. A szarvasagancsból faragott csontlemezekkel merevített közepű és végű visszacsapó, ún. reflexíj kezelése rendkívüli ügyességet kívánt, ezért azt már kora gyermekkortól kezdve gyakorolták. A tollas nyílvesszőkhöz a - felhasználás céljának megfelelően - különböző alakú nyílcsúcsokat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette.
A nyilakon kívül a kovácsmester kezéből kerültek ki a különféle fegyverek (szablya, lándzsa, fokos), lószerszámok (zabla, kengyel, hevedercsatok), a mezőgazdasági eszközök is (eke, ásó, sarló, balta). A kovácsmesterség régészeti emlékei közül Zala megyében gödörműhelyeket, Nemeskéren cölöpös szerkezetű felszíni műhelyt, Tiszaeszláron lakóházhoz hasonló, kissé földbe mélyedő műhelyt tártak fel. A leletek között találtak olyan kovácsolt késeket, fogazott élű sarlókat is, amelyeken a vas és az acél réteges összedolgozása figyelhető meg.
A kovácsműhelyek a 11-12. században elkülönültek a vasolvasztó műhelyektől. A korabeli írásos források ugyan nem említik, ám a régészeti leletek egyértelműen bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok értettek a nemesfém- és vaskohászathoz, amint azt korai helyneveink is tanúsítják: Aranyos az aranymosásra, Ruda a fémbányászatra, Rednek, Rendek, Tömörd, Kovácsi a vasművelésre, Csatár, Csitár, Csetnek pedig a fegyverkészítésre utal.
A nyergesek a nyeregkápákat kemény hársfából, a nyeregdeszkákat pedig puha rezgőnyárfából vagy nyírfából készítették. A nyereg két oldalára erősítették a biztonságos lovaglást eredményező kengyeleket, melyek kerek talpa egyben arra is rámutat, hogy eleink puha talpú csizmában, bocskorban ülték meg a lovat.
A honfoglalás korának ötvösségét többnyire az ásatásokon előkerült tárgyakból ismerjük. A bronzon kívül legtöbbször használt alapanyag a szent fém, az ezüst, melyet öntöttek, vagy lemezből domborítva, poncolással díszítettek. A hátteret gazdagon aranyozták, amellyel még jobban kiemelték a növényi mintakincset. Talán a legismertebb honfoglalás kori tárgyaink a sokféleképpen megformált, méltóságjelző szerepet betöltő tarsolylemezek.
A női viselethez tartozó korongokon, karpereceken állatalakos díszítések is megjelentek. A köznép által használt jellegzetes ékszerek az S-végű hajkarikák, félhold alakú csüngők, pántgyűrűk, karperecek. Az előkelők - gyakran aranyból készült - ékszerkészlete határozottan különvált a köznép által viselt bronz, illetve ezüst tárgyaktól.
Az államalapítással megszakadt a honfoglalás korának ősi világképhez kapcsolódó ötvösművészete. A 11. századi ötvösségre számos írott forrás, egyházi leltárak, helynevek utalnak. Szent István legendáiban említik a székesfehérvári oltárfelszereléseket, ám tárgyi emlékek kis számban maradtak fenn. Az Esztergomban folytatott királyi pénzverést az udvari ötvösműhely végezte, és a világi és egyházi hatalmasságok egyedi megrendeléseit is ezek az ötvösök elégíthették ki.
A bőrművesség kezdetben jellegzetesen női munkának számított. Alapanyagként általában a juh, ritkábban a szarvasmarha bőrét használták. A korai cserzőeljárások közül honfoglalóink a zsíros- és timsós cserzést alkalmazták. Európa-hírűvé vált a timsóval kezelt, meleg faggyúval átitatott magyar bőr, melyet leginkább lószerszámok (nyereg, kantárzat) készítésére használták. (A franciák a timsóval kezelt bőrt magyar módra való bőrkikészítésnek mondták a középkorban.) További bőrből készített használati és viseleti tárgyak például a tömlők, tarsolyok, övek - a szíjgyártók termékei, illetve a ruházat bizonyos részei, melyeket a szűcsök készítettek.
A csont a használati eszközök egyik legősibb alapanyaga. A vadászott és háziállatok csontja, agancsa, foga, agyara került megmunkálásra. A feldolgozás fázisai: lágyítás, előrajzolás, vésés, faragás, hajlítás stb. Csontból készítettek csatokat, árakat, tűket, tégelyeket, íjmerevítőket, különféle játékokat. Fogakból amuletteket, agancsból fésűket és botvégeket faragtak. Az ivókürtök szarvasmarha-tülökből - emellett fából, nyír- és hársfa kérgéből is - készültek.
A honfoglaló magyarság famegmunkáló szerszámai a balták és fejszék. A bányászathoz és az ércek kiolvasztásához is nagy mennyiségű fára volt szükség. A mindennapi használati tárgyak és a fegyverek (nyergek, jurták, íjak, nyílvesszők, kard- és szablyahüvelyek) készítésére használták fel a minőségileg kiváló faanyagot.
A korabeli fazekasság termékei alkotják a leggyakrabban előkerülő régészeti leletanyagot. Az étel- és italáldozatok során sírba került mellékletek, illetve a telepeken - általában töredékesen - talált agyagedények a sokféle felhasználási lehetőségnek megfelelően változatos formájúak. Általában kézikorongon készültek, és különféle bekarcolt vonallal díszítettek. Jellegzetesen a nomád pásztorkodáshoz köthető emlékek a szabadtéri tűzhelyeken való főzéshez szolgáló korongolt cserépbográcsok.
A steppei életmód szerves része volt az állandó mozgás, a gyakori költözködés, ami az állatok számára szükséges legelőterület biztosítása érdekében történt. A megszokott ritmust alapvetően az évszakok váltakozása határozta meg. A vándorló életforma egyik jellegzetes ismérve a könnyen hordozható, gyorsan szétszedhető és felépíthető kerek sátor, a jurt használata.
A jurt kupola alakú tetővel ellátott, farácsos oldalfalú, több rétegű nemezzel fedett sátor. A vándorlások során általában málhás állatokon szállították, de volt kocsira rögzített változata is. Belső térelosztását szigorúan meghatározták. Belülről - az ajtó felé nézve - a jobb oldal a férfiaké, a bal oldal a nőké; az ajtó melletti rész a mindennapi tevékenység helye volt. Középen állt a tűzhely, amelynek füstje szabadon távozott el a jurt felső nyílásán. Ezt a tetőnyílást zsineggel húzható takaróval lehetett elzárni, s az ajtót is szőnyeg borította. A ház így egyetlen részből állott. A szőnyegekkel takart fal mellé állított bőr zsákokban és ácsolt faládákban tárolták vagyonukat, a ruházatot és az élelmiszereket. A fegyvereket és használati tárgyaikat a lécekből álló falra akasztották. A magyarok még a honfoglalást követően is sokáig használták nyári lakóhelynek.
A Kárpát-medencébe érkező magyarság által kialakított településhálózat nem volt egységes, a korabeli társadalom tagozódása a lakóhelytípusok szerint is nyomon követhető. A lakosság legnagyobb része az úgynevezett téli és nyári szállásokon élt, majd a téli szállások lassan falvakká alakultak. Ettől elütő képet mutattak a törzsfők és nemzetségfők udvarhelyei, melyek mint piachelyek is működtek. E településhálózaton keveset változtatott az ezredfordulón megvalósuló állam- és egyházszervezés.
Az általában változó helyű nyári szállások mellett - a földművelés súlyának lassú növekedésével - az állandó téli szállásokból faluszerű települések formálódtak. A 10. századi falvakban egyre inkább általános lett a félig földbe süllyesztett veremház, majd megjelentek a földfelszínre épített lakó- és melléképületek is. Ezek az építmények megfeleltek azoknak a háztípusoknak, melyek az egész korabeli Kelet-Európában elterjedtek.
A települési és lakóháztípusok változása a gazdálkodás átalakulásával magyarázható. A honfoglaló magyarok kezdetben a ridegpásztor életmódot folytatták. Eszerint tavasztól őszig legeltették nyájaikat, és voltak állandó, téli szállásaik is megművelt földekkel körbeölelve. A honfoglalás után a tartós letelepedés következtében kezdetét vette a kisebb falvak kialakulása. Már István király törvényeiben és adományleveleiben feltűnik a közrendűek lakóhelyeként a rögzített határokkal rendelkező falu (villa), melynek vezetője a falunagy (villicus).
A kialakuló megyerendszer elemeiként fa- vagy gerendavárakat építettek, melyek nemzetségfői, majd ispánsági központokként is szolgáltak. A vár maga különböző jellegű és méretű, földművel-sánccal védett lakóterület volt. A 10-11. századi erődítésekre jellemző a folyók árteréből kiemelkedő alacsony dombon, félszigeten vagy hegynyúlványon, azaz minden esetben valamely stratégiai fontosságú helyen való elhelyezkedés.
A jogi értelemben vett középkori város Magyarországon csak a 12-13. század fordulója táján jelent meg. Ezt megelőzően is léteztek azonban városi funkciókat is ellátó, a területi munkamegosztásban szerepet játszó települések. Elsősorban az átlagosnál nagyobb fogyasztási igényű, továbbá a kezdeti árucserét lebonyolító helységek számíthatók a városias települések közé, melyekhez a feudális központokat, uralkodói, egyházi centrumokat sorolhatjuk. Itt az uraság erődített lakhelyének védelme alatt piacok is keletkezhettek. A vásárhelyek közelében kézműves szolgálónépek, valamint kereskedelemmel foglalkozó etnikumok falvai voltak találhatók. Az államalapítás idején az esztergomi vár volt a király leggyakoribb tartózkodási helye, egyben az első magyar érsekség székhelye is. Székesfehérvár elsősorban szakrális központtá vált, miután itt temették el az államalapítót. Éppen emiatt lett a későbbiekben a magyar királyok koronázási és fő temetkezési helye, és itt őrizték a koronázási jelvényeket is.
A magyarság már etelközi hazájában is nemzetközileg jelentős kereskedelmi útvonalak mentén élt. Részesei voltunk a prém-, a viasz-, fegyver- és a rabszolga-kereskedelemnek. A bizánciakkal és arabokkal folytatott kereskedelem a Kárpát-medencében sem szűnt meg, írásos adatok szólnak a rabszolga- és lókivitelre, az ón- és prémbehozatalra. Annak ellenére, hogy döntő mértékben természeti gazdálkodás folyt, a szükséges árucsere lebonyolítására vásárok alakultak ki már az államalapítás korában. A kereskedők portékáikat lovon vagy gyalog vitték, szekéren ritkábban.
A középkori közlekedésben jelentős szerepet játszottak a még a rómaiak által épített szilárdburkolatú utak Pannóniában, valamint a hajózható folyók. Már a 11. században megemlékeznek a források a dunai hajóforgalomról, sőt hajóállomások is ismeretesek (Komárom, Almásfüzitő). Kedvelt átkelőhely volt a part kedvező adottsága és a Duna lassú sodrása miatt a mai Budapest északi határán a megyeri rév. A szárazföldi közlekedésben a legfontosabb állat továbbra is a ló volt. A 10-12. században a kereskedők az árujukat rövidebb útra lovon vagy akár gyalog szállították. A távolsági teherszállítás fő eszköze már régóta a kettő illetve négykerekű szekér. Személyszállításra ritkán vették igénybe, mivel a lovasember 100 km-t is megtehetett egy nap alatt, szekéren pedig legfeljebb 20-30 km-t.
A honfoglalás előtti időkben használt mértékekre csak közvetett adatok segítségével lehet következtetni. A legrégibb időkben a finnugor népek hatos számrendszert használtak, majd iráni közvetítéssel áttértek a tizes számrendszer alkalmazására. A hosszmértékek közül az egyik legrégebbi a fej felé emelt kar jelentésű és ilyen nagyságú erdőöl. Ősi földmérték a nyíl, amelyhez a nyilas földosztás kapcsolódik: így állapították meg a közös földterület - kezdetben a legelő - egyes részeinek használati rendjét. A földművelés meghonosodása után a szántóra is alkalmazták, s kialakult a nyíl másik neve, a fűkötél. Az űrmértékek közül honfoglalás kori lehet a köböl: ez dongás faedényből alakult bor- és gabonamérték, s egyben mérőeszköz. Ugyancsak korabeli mérték a darab és többese a bokor (egy pár).
István király intézkedései kiterjedtek a mértékrendszer átalakítására is. Bajor-karoling eredetű a hosszmérték alapegysége, a láb, amely 16 ujj, illetve 1/10 öl nagyságú. A földmérés alapegységévé a királyi öl vált, melynek kötélből készített etalonját a székesfehérvári kincstárban őrizték. Az Európa-szerte elterjedt római hagyomány és a magyarországi szántási gyakorlat alapján alakították ki a királyi hold mértéket, amely 12x72 királyi ölt jelentett (elvi etalon), és 150 ilyen hold adott egy királyi ekealját. Ezzel megteremtődött a királyi birtokadományozási rendszer eszközrendszere, amely aztán évszázadokon át megőrződött. A súlymérték egységeinek kialakulásában jelentős szerepe volt a pénzérméknek. A térfogatmértékek - a megfoghatóság által - gabona-, széna-, és a kendermunka fogalmaiban öltöttek testet: ilyen a kepe, a kéve, a marok, a szekér. A királyi mellett országosan elterjedt általános és helyi mértékek is kialakultak - emellett természetesen a mérések korántsem voltak pontosak. Mivel a számolási ismeretek minimálisak voltak, nagy szerepe lehetett a becslésnek.
GAZDÁLKODÁS
Állattenyésztés
Vadászat
Halászat
Földművelés és gyűjtögetés
KÉZMŰVESSÉG
TELEPÜLÉS ÉS LAKÓHELY
