Bő, ín, servus

BŐ

Györffy György szerint a nemzetségfő magyar neve, amely személynevekben, helynevekben, nemzetségnévben maradt fenn. Eredeti jelentését elvesztette a nemzetségi szervezet felbomlása után, a "gazdag, tehetős" jelentésben és az ebből képzett bőség szóban élt tovább.

ÍN

A szó eredete ismeretlen, a szolga (servus) magyar nyelvi megfelelője, amelyet a 11. századi törvényszövegek is igazolnak. A 12. században kiszorult a köznyelvből, helyébe a szláv eredetű "szolga" szó került. Györffy György ezt a csoportot a köznéppel azonosítja.

SERVUS

Latin szó, magyar megfelelője az ín (szolga), az alávetett népességet nevezték így. A servus értéktárgynak számított; ha meggyilkolták, a kárt meg kellett téríteni az urának. Másképpen ítélték meg, ha szolga lopott vagy ha szabad ember. A liberekkel ellentétben nem költözhettek szabadon, hiszen az uruk tulajdonát képezték: adhatók, vehetők, átörökíthetők voltak, s nem is házasodhattak szabadon.