ŐSTÖRTÉNET
HONFOGLALÁS KOR
AZ ÁLLAMSZERVEZÉS KORA

ŐSTÖRTÉNET

A nyelvtörténeti kutatások szerint nyelvünk már sok évezred óta önálló életet él. Az uráli, majd finnugor népek nyelvközössége több évezrede felbomlott, egyes alkotórészei pedig egymástól többé-kevésbé független fejlődésnek indultak. Ez a magyarázata annak, hogy a távolabb élő finnugor népek ma már egyáltalán nem értik egymás nyelvét. Az elválás időtartamának különbségére és következményeire jellemző a szláv népek példája, akik "csupán" másfél évezreddel ezelőtt rajzottak szét, s többé-kevésbé anélkül tudnak ma is kommunikálni egymással, hogy tolmácsra lenne szükségük.

Az egymással rokon nyelvet beszélő uráli népek valaha egymás közelségében éltek. Egykori lakóterületük, az őshaza meghatározásához a mai uráli nyelvek ősi szókészletéből rekonstruálható ún. uráli alapnyelv életföldrajzi szavai állnak rendelkezésünkre. Ezek alapján megállapították, hogy a Kr.e. VI-IV. évezredben az uráli népek közössége a névadó Urál hegység környékén, annak főleg a keleti oldalán élhetett. A régészeti leletek alapján megállapítható, hogy a IV. évezredben az uráliaknak még zömmel a nagykiterjedésű hegység középső és déli szakaszán, annak is a keleti lejtőin volt a lakóhelye. Egyes csoportjaik innen vándorolhattak szét keleti és nyugati irányban valamikor Kr.e. 4000 és 3000 között. A nyugat felé indulók a későbbiek során elérték a Baltikumot, keleten pedig egészen az Altáj-Szaján vidékéig jutottak. Az ugor közösség tagjai, amelybe a mai obi-ugorok és a magyarok elődei tartoztak, minden bizonnyal az Uráltól keletre eső területeken maradtak - emiatt lettek a legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok és az osztjákok.

Az uráli népesség természeti gazdálkodást folytatott, létalapját a halászat és a vadászat jelentette. Telepeiket folyók és tavak mellett létesítették, ahol nyáron nyírfakéreggel borított sátrakban, télen földbe mélyített gödörházakban éltek. Anyagi kultúrájuk emlékei közül sokat megőrzött a föld mélye, illetve a későbbiekben elmocsarasodott vidékeken a lápi tőzeg: pattintott kőeszközök, csontból és fából készült tárgyak, állat alakúra formált áldozati faedények, ivócsanakok, ember- és állatalakos szobrocskák kerültek elő a régészeti feltárások során. Fegyverzetüket íjak és nyilak alkották, télen szán- és sítalpakon közlekedtek. Hitviláguk és művészetük nyomát őrzik az Urál keleti oldalán talált sziklarajzok, melyeken ember- és állatalakokat, égitesteket ábrázoltak mágikus jelek és tamgák (nemzetségjelek) társaságában.

A Kr.e. II. évezred során jelentős változások történtek a finnugor népek életében - ezekről mind a nyelvészeti, mind a régészeti leletek egyaránt tanúskodnak: a tőlük délre élő, s már termelőgazdálkodást folytató, ősiráni nyelveket beszélő népcsoportok hatására körükben is elterjedt az új gazdálkodási mód két legfontosabb ágazata, az állattartás és földművelés. A bronzkori településekről és temetkezési helyekről háziállatcsontok (szarvasmarha, juh, ló), növényi magvak (búza, árpa, köles) kerültek elő. Az ugyanekkor megismert fémművesség virágkora a Kr.e. 16-14. századra esik. Nyugat-Szibéria és Kelet-Európa finnugorok lakta vidékein magas óntartalmú bronzkészítmények terjedtek el, melyek előállítási területe az öntőminta-leletek alapján az Ob-Irtis vidékén lehetett; az ónt ebben az időben pedig még csak a távoli Altáj-hegységben bányászták. Fémneveink közül - az ugor kori ón és ólom mellett - pl. az arany és az állattartás szókincsének néhány eleme is ősiráni eredetű.

Az ugor kori állattartás bizonyítékai tehén és tej szavunk. A szarvasmarha- és juhtartás elterjedése mellett fontos adalék a nemez, hiszen e gyapjúból készült vastag anyag nyári sátraik fedésére is szolgálhatott. A magyar és az obi-ugor nyelvekben is ekkor honosodott meg a ló, nyereg, fék (=zabla), ostor, kengyel szó, a másodfű és harmadfű ló (két- és hároméves csikó) kifejezés. (Az azóta teljesen megváltozott életmódot folytató vogulok és osztjákok hősi énekei ebből az időből őrizték meg a lóáldozat és egyéb steppei elemekkel telített hitvilág és ábrázolásművészet ősi emlékeit.)

A nyugat-szibériai steppe északi sávjában és a tőle északra levő ligetes steppe övezetében ebből az időből már nemcsak külterjes, hanem istállózó állattartás nyomaival is találkoztak a régészek. Temetkezési szokásaik szerint az előkelőket étel-ital- és állatáldozatban részesítették. Túlvilági útravalóként húst, tejet (kumiszt?) helyeztek különféle edényekben a halott mellé. Szarvasmarhát, juhot és lovat áldoztak tiszteletükre, s a feltorozott állatok csontjai a sírgödörbe, vagy az elhunyt fölé emelt halomba kerültek. A földművelésük minőségére nemcsak az őrlőkövek, gabonafélék magjai és a sarlóleletek utalnak. Ugor kori horol szavunk az egykori, a földet valóban csak felkarcoló ásóbottal vagy fémpapucs nélküli faekével végzett szántásra emlékeztet. Valószínűleg szintén ugor kori jövevényszó szekér szavunk (szán jelentéssel az osztjákban); ugyancsak arra a műveltségi hatásra mutat, mely a déli ősiráni népektől eredt, akiknek szekeres temetkezéseik már jóval korábbról, a Kr.e. III. évezredből ismertek. Tőlük eredhetett az ún. részleges lovas temetkezés szokásának ismerete is, amely a honfoglaló magyarság egyik jellegzetes ismertetőjegye lesz: a halotti toron leölt ló húsát elfogyasztották, a lenyúzott bőrt - benne az állat fejével és lábaival - az elhunyt mellé, vagy fölé helyezték.

Az önállósodás útján

A magyarság önálló néppé válásának legfontosabb állomásai vándorlásának kelet-nyugat irányú országútján: Nyugat-Szibéria, Magna Hungaria a Káma mentén, Levédia és Etelköz a délorosz steppén, majd a végállomás - a Kárpát-medence.

Az előmagyarság a bronzkor legvégén és a vaskor elején, Kr.e. 1000 és 500 között válhatott ki Nyugat-Szibériában az ugor népek közösségéből. Ekkortól beszélhetünk önálló ősmagyar népről. Ők élhettek az ugor népek lakóterületének legdélebbi részén, az Irtis-Isim-Tobol folyók vidékének ligetes steppei övezetében. Ekkortájt újfajta, hosszú időre meghatározó gazdálkodás mód alakult ki ezen a területen: a vándorló-legeltető állattartás, a lovas nomadizmus. Az ezzel járó mozgékony életmód területileg is eltávolította az ősmagyarokat az obi-ugor nyelvrokonoktól. Ettől az időtől nevezhették magyarnak magukat őseink (a szó két eleme: magy+er; egyik értelmezése szerint a népnév jelentése: beszélő ember, egy másik vélemény szerint ember-férfi). E kifejezés első eleme megtalálható a vogulok (manysi) önelnevezésében és az egyik obi-ugor házassági csoport (frátria) elnevezésében is, a mosz szóban.

Az etnikai öntudat kialakulásának fontos elemei a nyelv, a viselet, a szokások - mindaz, ami megkülönböztette őket másoktól, és szorosabbá tette köztük az összetartozás érzését. Ezt segítette elő a közös ősben való hit is, amelynek őseink eredetmondája lehet a visszfénye. A Kézai-féle krónikában megőrzött csodaszarvasmondáról is feltehető, hogy ebben az időben alakult ki. Az ősmagyarság déli szomszédai ugyanis ekkor az iráni nyelvű szkítákkal rokon szarmaták voltak. A szkíták körében a szarvas alakját különös tiszteletben részesítették, főembereik pajzsát aranyszarvas díszítette. Az ázsiai szkíták (szakák) neve egyenesen szarvas-népet jelent.

A nyugat-szibériai szargatkai régészeti műveltség a ligetes steppe területén (Kr.e. 6. - Kr.u. 5. század) feltehetően kapcsolatba hozható az ősmagyarság emlékeivel, amelyre többek között nomád termelőgazdálkodás és részleges lovas temetkezési szokások jellemzők. A Kr.u. 5. század körül - egy ismeretlen eredetű és lefolyású - népmozgás őseinket nyugati irányú vándorlásra késztette, melynek végállomása földrajzi értelemben már a mai Európa területére esett: a Volga középső szakasza és az Urál hegység között helyezkedett el, ahol Julianus domonkosrendi szerzetes 1236-ban megtalálta a magyarok keleten maradt töredékeit, s amely területet Magna Hungariának, azaz régi Magyarországnak nevezett (a nagy jelentésű latin magna szó itt régi értelemben használatos).

Régészeti emlékeiket többek között az 1980-as években Bolsije Tigani falu mellett tárták fel: a 8-10. századra keltezhető sírokban részleges lovastemetkezést, ezüstszemes halotti szemfedőt, s további, a honfoglaló magyarság fémművességével rokon jellegű övvereteket, ékszereket, viseleti tárgyakat és fegyvereket találtak.

A magyarság többsége feltehetőleg 700-750 körül tovább költözött Magna Hungariából, immár déli irányban a Volga mentén. Kisebb részük még félezer év múltán is megőrizte nyelvét: az ő töredékeiket találhatta meg Julianus barát e vidéken. A keletről előretörő tatárok azonban még abban az évben elpusztították az akkori volgai Bolgárország területére eső lakhelyeiket, s azután már csak elvétve hallunk az őshazában maradt magyarokról, valószínűleg beolvadtak az őket körülvevő népességbe. A Volga és Káma egybefolyása környékén, Csisztopol városában került elő egy 1311-ből származó sírkő, melyen ez olvasható: "Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez".

Levédia és Etelköz

A 6. század második felében eurázsiai jelentőségre szert tett nagyhatalom, a Türk Birodalom. Ennek nyugati peremén alakult ki a 7. század közepén a Kazár Kaganátus, melynek érdekszférájában található a 8. század végén a magyar nép. Ez a szomszédsági kapcsolat hol szorosabb, hol lazább kötelékké alakult. A feltehetően hosszabb időn át tartó függőségi viszony a 830-as évekre megszűnhetett, aminek egyik legfontosabb jele a valószínűleg a magyarok ellen szánt téglafalú erődítmény, Sarkel megépítése 838 körül a Don bal partján.

A kazárok számos területen mintát jelentettek a magyarság számára, így a hatalmi berendezkedés terén is. Első fejedelmünk Levedi volt, akiről az utókor Levédiának nevezte el a Don-vidéki szállásterületet. Az itt élő magyarság neve Anonymus krónikájának Dentümogyer (doni magyar) alakjában is fennmaradt.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepén írott művében Etelköznek (Folyóköz) nevezi a türkök (=magyarok) lakhelyét, ahol a Kárpát-medencei foglalásukat megelőzően laktak. A két terület, Levédia és Etelköz pontos lokalizálása, átfedésük illetve egymástól való elhatárolásuk nehézségekbe ütközik. Mindenesetre feltételezhető, hogy a 850-es évek elején hagyhatták el elődeink a Don-vidéket, s költöztek nyugatabbra, a Dnyeper-Dnyeszter-Prut folyók tájára, ahol hatalmuk az Al-Dunáig, és a Keleti-Kárpátokig terjedt.

A magyarság időközben gyarapodott létszámában és műveltségében a Volga melletti bolgár-török nyelvű eszkilek (eszgel, eszegel) csatlakozásával, akik - egyes kutatók véleménye szerint - a székelyek őseit képezték. A volgai bolgárok másik hozzájuk csatlakozó népét a berszil (barszil) csoportok alkották. A 820-830-as években a Kazár Kaganátus ellen fellázadt, majd vereséget szenvedett kabarok (=lázadók) menekültek a magyarokhoz. Feltehetőleg a nomád népeknél szokásos módon katonai segédnépként alkalmazták őket. 850 körül viszont egy jelentős nagyságú néprész szakadhatott le a Don-vidéki magyarságról: miután a kazárokkal szövetségben vereséget szenvedtek a besenyőktől, a Bíborbanszületett Konstantin által szavárd magyaroknak nevezettek a Kaukázustól délre, a perzsa határvidéken telepedtek le. Szintén a bizánci császár híradásából tudjuk, hogy ezek még száz esztendő múltán is (950 körül) követeket cseréltek a Kárpát-medencébe költözött magyar törzsekkel.

A nagy eurázsiai steppén kialakult klasszikus lovas nomadizmus a szélsőséges éghajlatú száraz pusztaságok gazdasági hasznosítását jelenti: a pásztorok nem az állandó településeik környezetében legeltetnek, hanem minden évszakban olyan területre terelik állataikat, ahol viszonylag dús füvű legelőket találnak. A vándorló-legeltetés két alapvető formája: a sík vidék és a hegyi legelők között, illetve a folyók mentén észak-déli irányban váltva a legelőket. A nomádok az állandó téli szállásukról tavasszal északabbra mennek, vagy a magasabban fekvő hegyi legelőket keresik fel. Mindig változó helyű szálláson töltik a nyarat, majd ősz közeledtével megindulnak az állandó szállások felé. A téli szállás általában folyótorkolatokban, az erős szelektől védettebb völgyekben található, ahol nem túl magas a hó, hogy a patás állatok lehetőleg a hó alól is elő tudják kaparni az élelmet. Kiegészítő termelési ágat jelentett körükben a téli szállások környékén végzett földművelés: a tavasszal elvetett gabonát a nyár végén aratták le; emellett természetesen halászattal és vadászattal is foglalkoztak. Gazdaságuk alapját, egyoldalú gazdálkodásuk cserekereskedelemmel való kiegészítésének lehetőségét azonban elsősorban és mindenekelőtt az állatállományuk mennyisége és állapota jelentette. Az állatcsordák sorsa szabta meg sorsukat - gazdagodásukat, vagy elszegényedésüket.

Az ősmagyarság gazdálkodása azonban sem Nyugat-Szibériában, sem Magna Hungariában nem volt ennyire kiszolgáltatva a nyílt, száraz steppe életföldrajzi viszonyainak, időjárási viszontagságainak, ott ugyanis a ligetes steppe övezetében éltek. Megélhetésükben aránylag nagyobb teret kaphatott az állandó szállások körüli földművelés, így évközben is többen maradhattak a téli szálláson. Lakhelyeiken változatos építményeket emeltek. A nomád családok - már az ugor kortól kezdve - nemezzel fedett sátrakban éltek tavasztól őszig, vagy a szintén nemezzel borított ökrös szekereken utaztak s laktak. Az 5-7. században a steppén elterjedt a rácsos faszerkezete miatt könnyen szétszedhető-összerakható, s jól málházható kerek sátor, a jurt. A téli szállásokon továbbra is félig földbemélyített házakat építettek, melyekben kezdetben nyílt tűzhely, majd kőből, vagy agyagból készített kemencék szolgáltak fűtésre, sütésre-főzésre. Ebben az időben terjedt el körükben a szabadtűzön való főzésnél használt cserépüst, vagy cserépbogrács is.

A Don vidékén feltárt 8-9. századi falusi települések is arról árulkodnak, hogy a magyarok Levédiába költözködését követően ez a letelepedési folyamat folytatódhatott: a bolgár-török jövevényszavak jelentős része is a földműveléssel kapcsolatos: búza, árpa, tarló, eke, sarló, gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó... Állattartásuk is belterjesebb lett (ökör, bika, tinó, ól, karám). Különösen disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszen a nomádok állandó mozgását sertés és baromfi nem tudná elviselni. Az etelközi magyarság így tehát nem csupán nomád pásztorokból állt, hanem jelentős földművelő réteggel is rendelkezett. A földművesek tapasztalataikat magukkal hozhatták a steppe legnyugatibb csücskét jelentő Kárpát-medencébe is.

A 850-es évektől a Dnyeper és a Keleti-Kárpátok között élt a nagy haderővel (két töménnyel = húszezer lovassal) rendelkező magyar törzsszövetség, melyet Levédia óta - kazár mintára létrejött - kettős fejedelemség irányított. Lovas csapataik nyugat felé indított portyázásaik során kikémlelhették az alföldi síkságokat, felderíthették a Kárpát-medencei hatalmi viszonyokat. Cselekedeteikről készült feljegyzések 862-ben kerültek először a nyugati évkönyvek lapjaira, hogy aztán a zsákmányszerző hadjárataik miatt száz esztendőn keresztül visszhangozzon a könyörgés szinte egész Európában: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

A magyar honfoglalást, a Kárpát-medencei honalapítást közvetlenül megelőző események a steppén szokásos módon, az éppen aktuális katonai erőviszonyok függvénye szerint zajlottak. 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségre lépett a magyar fejedelmekkel Simeon bolgár kán ellen, aki Macedóniában legyőzte őt. A magyar hadakat Árpád fia, Levente vezette; a sereget bizánci hajóhad szállította át a Duna déli partjára. Simeon csapatait legyőzve, a dunai bolgár főváros, Pliszka és Madara környékét dúlták fel.

Még ugyanebben az évben (894) Szvatopluk morva fejedelem kérte a segítségüket a frankok ellen. Feltehetően az ekkor megkötött szövetség emléke lehet a Fehérló-monda, mely szerint Árpád felszerszámozott paripát küldött földért, vízért és fűért (azaz a nagyállattartó lovasnomád nép fenntartását biztosító legfőbb három elemért) cserébe. A magyar csapatok ekkor a Dunántúlon könyörtelenül legyőzték a frankokat, s feltehetően a Felső-Tisza-vidékére vonultak át, hogy megvárják az Árpád vezette magyar fősereg bevonulását. A Volga és az Urál folyók között élő besenyők ugyanis döntő elhatározásra késztették a magyar törzsszövetséget: az etelközi szálláshelyek feladására a hegységekkel jól védett terület megszerzése érdekében. A kazárokkal állandó háborút viselő besenyőket 893-894 táján erős támadás érte: őket az úzok kényszerítették új haza keresésére. Az időközben a bizánci császárral békét kötött bolgárok szövetségre léptek a szorult helyzetben levő besenyőkkel, és harapófogóba szorították az etelközi szállásokon maradt magyarokat. A fő haderő távoztával az utóvéd nem bírt a túlerővel, s valószínűleg nagy vérveszteséget szenvedve, állatállományuk nagy részét elveszítve menekülhettek a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin keresztül a menedéket nyújtó Erdélybe, a Tiszántúlra és az Alföldre.

HONFOGLALÁS KOR

A Kárpát-medencei honfoglalással a magyarság új geopolitikai tényezők hatása alá került: állami keretek között élő népekkel vált szomszédossá, némileg meglazultak viszont kapcsolatai a steppe világával, amelynek a honfoglalást megelőzően a magyarság is részese volt.

A magyarok és a hozzájuk csatlakozott katonai segédnépek 895-900 között foglalták el mai hazájukat. Ekkor még törzsszövetségi keretek között éltek, de már egységes irányítás alatt. Forrásainkban a "hétmagyar" kifejezés a hét törzs szövetségéből szervezett magyarságot, a hét úr, hét vezér e törzsek fejeit jelölte. A valóságban azonban a kabarok három törzsével együtt legalább tíz lehetett a számuk, s a Kürtgyarmat név is feltehetőleg két törzs (Kürt és Gyarmat) egybeolvadására utal. A szövetségnek - a kazár kaganátus mintájára - két fejedelme volt. Főfejedelmük a kende vagy kündü, mellette a kormányzás legfőbb gondja, a hadak irányítása a másik fejedelemre, a gyulára hárult. Ezt a politikai berendezkedést nevezzük kettős fejedelemségnek.

A 10. században a források egy harmadik főméltóságról is írnak: a karcha (horka) bírói tisztséget töltött be, melyet örökletesen viselt az egyik törzs feje. A fejedelem hatalma alá tartoztak a törzsfők, akiket "úr"-nak, az irányításuk alá tartozó területet pedig uruszágnak (úrságnak, vagyis országnak) nevezték.

A törzsek emlékét falvaink-településeink nevei is megőrizték. E falunevek abból a korból erednek, amikor a törzsből való származást még számon tartották. Hiteles adatok szerint már a 11. század elejéről származó adománylevelekben is szerepelnek. A törzsnevek helynévvé válása azt bizonyítja, hogy a lakosok e helyeken állandó jelleggel telepedtek meg. A törzsi szervezet szilárdságára, illetve nagy kiterjedésű uralmi területre vall az, hogy Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a magyaroknak csak a törzseit említi. Egy törzs több nemzetséget foglalt magába. Az alávetettjei fölött nagy hatalommal bíró nemzetségfő a törzsfőnek volt a csatlósa.

A honfoglalás kori népesség szociálisan tagolt, etnikumok fölötti társadalmat alkotott, melynek főbb csoportjai a következők voltak:

- előkelők: a nagy vagyonnal bíró vezető családok,

- középréteg: az előkelők szolgálatában álló többé-kevésbé vagyonos réteg,

- köznép: saját közössége körében élő, részben közös tulajdonnal rendelkezők,

- szolgák: az előkelők birtokában lévő, uruk háza táján élő nép.

E társadalmi rétegeket a jogok és kötelezettségek bonyolult rendszere kapcsolta egymáshoz.

Az előkelők csoportjának neve ebben az időben "bő" volt, jelezve ezzel politikai hatalmukat, gazdasági vagyonukat. Nyelvünkben a bőség szó jelzi ezt a hagyományt. A törzs- és nemzetségfők kapcsolataiban igen jelentős szerepet töltött be a házasság, amellyel békéjükről, szövetségükről biztosították egymást.

Az előkelők, a törzs- és nemzetségfők védelmét a középréteget alkotó fegyveres kíséret biztosította. A kíséret tagjai önként vállalták szolgálatukat, uruknak fogadalmat tettek - cserébe az megvédte őket, ellátásukról, szállásukról gondoskodott.

A köznép tartotta el az előkelőket, termék- és munkaszolgáltatással tartozott nekik. A közösség még ebben a korban is alapvetően vérségi alapon szerveződhetett, amely vagyonközösséget jelentett s meghatározta munkájukat, gazdasági tevékenységüket. Egyes feltételezések szerint ha már túl sokan voltak, akkor "kenyértörésre" került sor, azaz a nagycsaládok kiscsaládokra tagolódtak. Sokszor idegeneket is befogadtak maguk közé. Egy-egy falu vezetője a falunagy (villicus) volt, aki a vének (seniorok) segítségével irányította a faluközösség életét.

A társadalom fontos csoportját alkották a különböző szolgáltató népek, akik az előkelők udvarhelyei körül telepedtek le, s foglalkozásuk alapján egy-egy faluközösséget alkottak. Termékeikkel adóztak, s meghatározott szolgálattal tartoztak uruknak (pl. kovácsok, fegyverkészítő-csitárok, fazekas-gerencsérek, tímárok, esztergályosok, nyergesek, ötvösök).

A szabadok a 11. században jogilag még egyenlők voltak, de gazdaságilag már nagy különbségek választották el őket egymástól.

Az elszegényedett rétegek fokozatosan függő viszonyba kerültek a vezérektől, közülük sokan jogi egyenlőségüket, szabadságukat elvesztve a szolgák (ín, servus) csoportjába kerültek. Közéjük tartozhatott még a Kárpát-medence meghódított etnikumainak zöme, az avar és a szláv lakosság, illetve a kalandozások során ejtett foglyok; ők alkották az ínséget.

Egyre inkább érvényesült a személyi kötelékekre épülő központi hatalom irányító szerepe, és a 10. század végére kialakultak a nyugati jellegű, azaz az állandó intézményeken alapuló és az ország egész területét felölelő állam megteremtésének feltételei.

Letelepedés, kalandozások

A honfoglalás első szakaszában a magyarok a Duna-Garam vonaláig nyomultak előre, mely természetes határt jelentett számukra. Ettől nyugatra erős szomszédok, a keleti frankok és a morvák állták útját a további terjeszkedésnek. A Dunántúl birtokbavétele öt évvel később ment végbe (900). Pannónia elfoglalását több esemény is megkönnyítette. A morvákat gyengítette Szvatopluk halála (894) után két fiának trónviszálya, emellett Arnulf, a keleti frankok királya a magyarokkal szövetkezett Berengár lombardiai uralkodó ellen, aki felett győzelmet arattak. Arnulf halála után Pannóniába visszaérkezve a magyarok elérkezettnek látták az időt a területbővítésre. A magyar honfoglalók elsősorban a sík területeket szállták meg, s településeiket fokozatosan terjesztették ki a hegyekig. Elsősorban védelmi szempontok határozták meg választásukat. Igyekeztek víz mellé, folyóvölgybe, mocsarak által védett területekre telepedni.

A késői krónikák szerint a fejedelmek szálláshelye a Duna középső részén terült el - a Csepel-sziget Árpád központja, míg Óbuda Kurszán szállása volt. A legjelentősebb korabeli régészeti leletek viszont arról tanúskodnak, hogy a honfoglalást követő időben elsősorban a Felső-Tisza-vidék jöhet számításba fejedelmi szállásterületként.

A késői krónikák szerint a fejedelmek szálláshelye a Duna középső részén terült el - a Csepel-sziget Árpád központja, míg Óbuda Kurszán szállása volt. A legjelentősebb korabeli régészeti leletek viszont arról tanúskodnak, hogy a honfoglalást követő időben elsősorban a Felső-Tisza-vidék jöhet számításba fejedelmi szállásterületként.

A védelmi szerepet szolgálta a tervszerű letelepedés, a határok védelme és a gyepüelv. A honfoglalást követően a védőövezet és a gyepük mindenek előtt a keletről és délről érkező támadások ellen nyújtottak védelmet. Nyugati irányban ugyanis a magyarok indítottak támadásokat, kalandozó hadjáratokat - nemritkán éppen valamelyik nyugati uralkodó szövetségeseként. Ezek a hadjáratok határozták meg elsősorban a 10. századi magyar külpolitikát.

A kalandozások értékelését - a történetírás különböző korszakainak megfelelően - többféleképpen fogalmazták meg a kutatók: Egy 19. századi nézet szerint a hadjáratok katonai virtusból, harci vágyból születtek. A nomád lelki alkat bizonyosan szerepet játszhatott a katonai akciókban, de az sem vitatható, hogy a lelkesedés, harci vágy önmagában semmiképpen sem volt képes a magyarokat a Boszporuszig és Dél-Itáliáig vezetni. Egy másik - a fentihez hasonlóan már elavult - nézet a pásztortársadalom válságából magyarázta a nagyszabású katonai akciókat. Eszerint a legelőterület összeszűkülése miatt a termelésből kiszorult pásztorok vettek részt e vállalkozásokban. Ennek a magyarázatnak ellentmond az a tény is, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt is vezettek zsákmányszerző hadjáratokat, pedig a kelet-európai steppén még bőséges legelőterület állt a rendelkezésükre. Egy újabb álláspont szerint a kalandozások olyan hadi vállalkozások voltak, melyeket a törzsszövetség vezetése szervezett meg. A magyar nagyfejedelemség tudatosan avatkozott volna bele az európai hatalmi viszonyokba azzal a céllal, hogy a saját biztonsága érdekében az ellenfeleit gyengítse, a szövetségeseit pedig erősítse. Csakhogy nem mindig az európai uralkodók hívták segítségül a magyarokat, s ha meghívásra mentek is, elsősorban a hadizsákmány, a nagyobb jövedelem reményében csatlakoztak szövetségeseikhez.

A mai felfogás is elsősorban zsákmányoló hadjáratoknak tartja a kalandozásokat: az idegen országokból harc, rablás, zsákmány és adó formájában szerezték be azokat a luxuscikkeket, értékes holmikat, drága árukat (köztük a foglyokat), melyeket saját társadalmuk egyáltalán nem, vagy csak részben tudott előteremteni.

A törzsek közül csak azok szerveztek hadjáratokat, amelyek a déli és nyugati határhoz közel laktak, tehát Gyula, Botond, Horka és Lél népe. A fejedelmi törzsnek mindössze egy hadjáratáról tudunk, Taksony 947. évi itáliai betöréséről. A határtörzsek részvételét a kalandozásokban legkézenfekvőbb a földrajzi elhelyezkedésükből és azokból a politikai kapcsolatokból magyarázni, melyek idővel köztük és a szomszédos országok között szövődtek. A nyugat-európai seregek ekkor elsősorban nehézfegyverzetű lovasságból álltak. Ezzel szemben a magyarok gyorsak, mozgékonyak voltak, s hosszú időn keresztül ez volt sikerük egyik oka.

Regino így jellemzi harcmodorukat: "Karddal nem sokat vágnak le, annál többet ölnek le nyíllal, melyeket szaruból készült íjaikból oly művészettel irányítanak, hogy alig lehet azokat kikerülni".

Bevált taktikájuk szerint igyekeztek a nehézlovasságot minden oldalról körülfogni, s úgy nyilazni őket, majd menekülést színlelve visszafordultak és csapdába csalták az ellenséget. Portyáik során Európa gazdag, kulturált, fejlett régióit sarcolták. Majdnem háromnegyed évszázadon át háborúban álltak Európával. Több tényező kedvezett a magyaroknak, hogy sikeresek legyenek. A korábban említett meglepetésszerű lovas harcmodor, az országokat belülről gyengítő feudális anarchia és az Európát megosztó állandó háborúskodás. A tényleges erőviszonyok azonban előbb-utóbb kudarcra kárhoztatták a magyarok hadviselését. Csak idő kérdése volt, hogy az európai országok mikor tudnak egységesen fellépni ellenük.

A kalandozó hadjáratok ellentmondásos hatást gyakoroltak a társadalmi viszonyok alakulására is, hozzájárultak a magyarság további rétegződéséhez. A társadalom vezető rétege egyre inkább meggazdagodott: a hadjáratok során kezdetben ezüstöt, szövetet, állatokat szereztek zsákmányként, a későbbiekben a legyőzött uralkodókat megadóztatták - mindezek erősítették a hatalmukat. Az adó behajtása miatt indultak Németországba Madarász Henrik ellen is 933-ban, aki azonban felkészült a magyarok támadására, és súlyos vereséget mért rájuk Merseburgnál. Az egykorú krónikás szerint Henrik a csata előtt a következő taktikai utasítást adta: "Midőn harcba rohantok, senki se igyekezzék előbb odajutni, mint bajtársa ... fedjétek egymást kölcsönösen pajzsaitokkal, s ezekkel fogjátok fel az első nyíllövéseket, csak ezután támadjatok rájuk ellenállhatatlanul heves rohamban". Eszerint a leírás szerint a keresztények a szent s csodatevő "Kyrie eleison"-t (Uram irgalmazz !) énekelve bátorították magukat a harcban, míg a magyarok az "undok és ördögi huj! huj! kiáltással" vetették magukat a küzdelembe.

A merseburgi csata még nem jelentette a kalandozások végét, ám megtörte a magyarok legyőzhetetlenségének hitét. A katasztrófa 955-ben Augsburgnál érte őket. A három napig tartó véres küzdelem után Henrik bajor herceg a fogságba esett magyarok három vezérét felakasztatta (Bulcsú, Lél, Súr), és ennek óriási lélektani hatása volt. A magyarok hite szerint ugyanis a kivégzett vezérek a németek szolgáivá váltak a túlvilágon és szellemük őket segíti.

A vereség jelentős változást idézett elő a magyar külpolitikában és Fajsz nagyfejedelem életében. A törzsi vezetők "leváltották" Fajszot és Taksonyt választották a törzsszövetség élére, aki gyökeresen megváltoztatta a magyar külpolitika jellegét és irányát. Véget vetett a nyugati kalandozásoknak, támadás helyett a védekezést választotta. A nyugati gyepüket megerősítette, besenyő harcosokat hívott az országba. A magyar-német viszony azonban továbbra is feszült maradt. Taksony néha a területi veszteséget is vállalva (pl. Észak-Morvaország feladásával) a háború elkerülésére és a béke megőrzésére törekedett nyugat felé. Másképp alakult a helyzet déli irányban.

Az elkövetkező 15 évben dél felé, Itália, Bulgária és Bizánc ellen folytatták a támadásokat. A bizánci császár az augsburgi vereséget hallván beszüntette a korábbi adófizetést, ezért a magyarok 959-ben Apor vezérletével Bizánc ellen vonultak. A hagyomány feltehetően ezzel a hadjárattal kapcsolatban őrizte meg és színezte ki Botond vitéz történetét, aki feldühödve azon, hogy a császár nem volt hajlandó tárgyalni velük, buzogányával beütötte Bizánc kapuját - ez a korabeli diplomáciában egyértelműen a hadüzenet jele volt.

Az utolsó déli irányú, Bizánc-ellenes magyar kalandozás 970-ben történt, az oroszokkal, bolgárokkal és a besenyőkkel szövetségben. E szövetséges seregek "átkeltek a Balkán-hegységen, és miután tábort ütöttek Arkadiupolisz falainak közelében, és ott várták a háborús összecsapást, egész Trákiát felégették és kifosztották..." A bizánci sereg előbb a besenyők haderejét morzsolta fel, majd a hosszabb ideig eldöntetlenül zajló csata végül is az ő győzelmükkel ért véget. A szövetségesek "megfutamodtak, és nemtelenül, nagy rendetlenségben menekültek. Követték őket a rómaiak (bizánciak), s az egész mezőt hullákkal borították. Foglyok is kerültek kézre, többen, mint az elesettek. Kevés kivétellel valamennyi túlélő sebesült volt. S nem került volna ki senki sem a veszélyből, ha a leszálló éjszaka nem akadályozta volna meg a rómaiakat az ütközetben. A sok tízezernyi barbárból mindössze néhány menekült meg" - Ioannes Skylitzes görög történetíró leírása szerint.

Az arkadiupoliszi vereséggel lezárultak a magyar kalandozások. Géza nagyfejedelem felismerte, hogy véget kell vetni a hadi vállalkozásoknak, mert különben a magyarságot összeroppantják a nála erősebb nagyhatalmak. Sajátos földrajzi helyzetbe került a Kárpát-medence, két terjeszkedésre vágyó, ugyanakkor egymással szövetkező császárság, a német és a bizánci birodalom szomszédságába. A belső problémákra is az országon belül kellett megtalálni a megoldást. Az előkelők korábban más országok rovására jutottak kincsekhez, s ezt a gazdagságot ezután saját területükön próbálták megszerezni. Ehhez viszont már más szervezetre volt szükség: a bel- és külpolitikai helyzet egyre sürgetőbbé tette a magyar állam megszervezését.

AZ ÁLLAMSZERVEZÉS KORA

Legidősebb lánya Vitéz Boleszló lengyel fejedelem felesége lett, másik lányát Gavril Radomir bolgár trónörökös vette el. Különösen fontos volt a németekkel való kapcsolat rendezése: fia Vajk, aki a keresztségben az István nevet kapta, feleségül vette Civakodó Henrik bajor herceg lányát, Gizellát, s ezáltal sógorságba került az új bajor herceggel IV. Henrikkel. Géza harmadik leánya Orseolo Otto velencei dózse felesége lett. Békés kapcsolatok jellemezték a keleti országokkal fenntartott viszonyát - így a kijevi orosz fejedelmekkel, a besenyőkkel (Géza édesanyja egyes vélemények szerint besenyő származású volt), és a bolgárokkal is, akikhez Géza öccse, Mihály házassága egyengette az utat, hiszen ő egy bolgár hercegnőt vett feleségül.

A kereszténység felvételével kapcsolatban - a későbbiekben alapvetőnek bizonyuló - kérdés volt az, hogy a nyugati vagy a keleti egyházhoz csatlakozzon-e Magyarország. Korábban (948 körül) a magyar előkelők egy része a bizánci kereszténységet vette föl. Konstantinápolyban megkeresztelkedett és így a császár "barátja" lett Termacsu, Árpád dédunokája, Bulcsú karcha "Turkia harmadik fejedelme" és valamivel később a fejedelem után következő méltóság viselője, a gyula is. A választásról szóló döntést végül is az aktuális külpolitikai helyzet határozta meg. A magyar kalandozások utolsó fejezete délkeletre irányult, s ez elhidegítette a bizánci kapcsolatokat. Figyelmeztetés lehetett a magyar fejedelemség számára az is, hogy a bizánci császár megszüntette Bulgária politikai és vallási önállóságát.

Amikor Bizánc és a Német-római Császárság közvetlen szomszédságba került Magyarországgal, Géza nagyfejedelem számára a nyugati orientáció jelentette a biztatóbb támaszt. Ugyanis I. Ottó is felismerte, hogy a magyarok ügyének felkarolása saját politikai befolyását erősíti a térségben. A német-római császár közvetlen híveinek tanácsával és közreműködésével válogatta össze a magyarországi misszió tagjait. Térítő püspöknek a szentgalleni Prunwartot (a későbbi Szent Brúnót) választotta. 972 őszén így a mainzi érsek Brúnó szerzetest szentelte a magyarok püspökévé, aki sok pogányt vezetett a hit útjára. Ő keresztelte meg többek között Géza fejedelmet és családját is. Géza a keresztségben az István nevet kapta. Felesége, Sarolt már kisgyermekként, Hierotheos görög püspök révén lett keresztény.

A bizánci fenyegetés miatt a magyar nagyfejedelemnek szüksége volt a német birodalom politikai, erkölcsi, esetlegesen katonai segítségére. A kereszténység felvétele a magyaroknál egyszerre jelentett kulturális és politikai eseményt. Géza uralkodása idején megszűntek a kalandozó hadjáratok, miáltal megszűntek a gazdag zsákmányok forrásai. Mindazokat a javakat, amelyeket addig külföldről biztosítottak, most belső erőforrásból kellett megszerezniük. A korábbi fegyveres csoportoknak csak egy része tudta megőrizni függetlenségét. Azoktól, akiknek katonai tevékenységére már nem volt szükség, különféle szolgáltatásokat követeltek. Elterjedt a kötelező ajándék és az adók behajtása termény vagy termékek formájában bizonyos településekről. Így szaporodtak meg a szolgálónépek falvai a fejedelmi udvarhelyek környékén (szakácsok, ötvösök, kovácsok). A begyűjtött termékek egy része külföldi piacra került, a főemberek viszont a kereskedőktől vették meg a korábban rabolt luxuscikkeket. A hazai vámok (melyek fő jövedelmi forrása a dési, tordai sóbánya és a selmeci ezüstbánya haszna volt) és a különböző révek jövedelme a nagyfejedelmet illette. Az új hit erőszaktól sem mentes terjesztése, az új belső rend megteremtésének igénye ellenállást váltott ki a szabadok egy részéből, s a törzs- és nemzetségfők sem váltak e törekvések feltétlen híveivé.

Géza nagyfejedelem tervei megvalósításához elsősorban közvetlen környezetének német lovagjaira és egyházi embereire támaszkodott. Központosító törekvéseit csak erős katonai kíséretével tudta megvalósítani. A pogány nemzetség- és törzsfők helyére hívő német lovagok kerültek a fejedelmi tanácsba, akik ingadozás nélkül támogatták őt, és alkalmasint megkapták a lázadó vezérek vagyonát is. Ezek az idegen lovagok alkották a nehézfegyverzetű sereg magját. A magyar katonák elsősorban a náluk hagyományos könnyűfegyverzettel voltak felszerelve. A fejedelmi haderőhöz katonai segédcsapatok is tartozhattak, többek között a besenyők harcosai.

Géza igyekezett olyan országot utódjára hagyni, amely független minden külső hatalomtól. Ugyanakkor feszültséget teremtett a fejedelmi udvarban a trónutódlás kérdése: ősi jogon Koppány tarthatott igényt a hatalomra, az uralkodó azonban elsőszülött fiát választotta utódjául. A fejedelmi családban Géza halála után, 997-ben robbant ki az összeütközés.

István király uralkodása

Géza nagyfejedelem igyekezete a szilárd államhatalom létrehozására és a trón biztosítására a fia számára nem sikerült teljes mértékben, hiszen az ország egyik-másik részén a fejedelmi család többi tagjaival kellett osztoznia. Koppány herceg, a somogyi dukátus ura szintén igényt tartott az uralkodásra. A magyar trónutódlásban korábban a legidősebb élő fivér uralmának elve (a szeniorátus) érvényesült. A hatalommal együtt Koppány - a leviratus jogán - a nagyfejedelem özvegyére, Saroltra is igényt tartott. Géza akarata, az hogy a primogenitúra alapján elsőszülött fia örökölje a trónt, összeütközésbe került az ősi joggal.

Koppány fegyvert fogott, és a Dunántúlon sokan csatlakoztak hozzá. A lázadók a régi hitet és rendet, az ősi szabadságjogokat, a törzsi önállóságot, a pogány vallást képviselték.

Koppány harcosaival Veszprém alá vonult, ahol Sarolt székhelye volt. István is felkészült a támadásra: a csata előtt hívei kardfelövezéssel ruházták fel a nagyfejedelmi méltóságra. Esztergom várából indult Veszprém alá seregével, melyben magyar és külföldi csapattestek egyaránt harcoltak. A német Hont és Pázmány főemberek (principes) voltak István testőrségének vezetői. A sereg élén a sváb vendég, Vencellin (hospes) állt, aki a harc során Veszprém mellett megölte Koppány vezért. A győzelem után István az őt támogató lovagokat megjutalmazta, Koppány testét pedig négyfelé vágatta, és négy vár kapujára tűzette ki elrettentésül: a dunántúli Székesfehérvár, Veszprém, Győr és az erdélyi (Gyula)Fehérvár számára küldött figyelmeztetés azonban az ország egész népének szólt: így akarta megfélemlíteni mindazokat, akik szembe kívántak szállni az általa képviselt új renddel.

Az udvarban tartózkodó idegenek többnyire Gizellával érkeztek az országba, s szerepük nemcsak a fegyveres harcokban volt jelentős. Tevékenységük legalább olyan fontos volt egyházi és politikai téren is, tanácsaikkal segítették az uralkodót a kormányzásban. A várispánságok és vármegyék szervezésekor a fejlett nyugati forma érvényesülhetett a közigazgatásban.

Olyan központokat kellett létrehozni, amelyek biztosították a király hatalmát, ezeket pedig a várak jelentették.

A várak ellátásáról a várbirtok és a szolgálónépek gondoskodtak. A földbirtok nagy része a vár környékén feküdt, de távolabbi területek is tartozhattak hozzá. A vár életét a várispán irányította: bíráskodott, adót szedetett, harcba vezette a vár hadinépét. Ő állt a várjobbágyok felett, akik az új hatalom támaszát jelentették. Közülük kerültek ki a várszervezet tisztségviselői, ők adták az ország hadseregének nagyobbik részét. A közrendű várnép jogilag megőrizte szabadságát, de örökre a vár szolgálatához volt láncolva. Elsősorban földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, s csupán egy bizonyos részük katonáskodott. Pénz- és terményadót fizettek. A jövedelmeken az uralkodó és az ispán (2/3 - 1/3 arányban) osztozott.

A királyi udvar gyakran útra kelt: a népes kíséret ilyenkor a várakban, illetve azok falvaiban szállt meg - a várnép köteles volt eltartani őket. Ha ezt nem tették, helyette szállásadót (descensus) követelhettek tőlük.

Az ispán és emberei a megye határain útvámot, a folyók átkelőhelyein hídvámot szedtek. A várfalon kívül, a váralján a hét meghatározott napján vásárt, hetipiacot tartottak. Kezdetben ez a vasárnap (vásárnap) volt. A kereszténység elterjedésével azonban ez a nap ünneppé vált - vasárnap tilos volt dolgozni, templomba ment ekkor a falu népe -, így a vásár napját a hét más napjaira tették át. Ennek emlékét a falunevek is megőrizték: Vásárhely, Hetvehely (azaz Hétfőhely), Kéthely (a keddi vásárnapból), Szerdahely, Csütörtökhely, Szombathely.

A várispánságokra épülve jöttek létre a vármegyék, melyek feladata elsősorban közigazgatási és nem katonai jellegű volt. A szláv eredetű megye szó határt jelent. A kialakuló megyék határait a várak, az egyházmegyék és az akkor még létező törzsi területek határozták meg. Ellentétben a várispánságokkal, ezek összefüggő birtokok voltak, a határokon belül királyi, egyházi, világi nagybirtokosok alattvalói éltek. A vármegyék száma 35-45 lehetett, kevesebb a várispánságokénál. Élükön a megyésispánok álltak, akiket a király nevezett ki.

István fejedelem Koppány legyőzése és a közigazgatás átszervezése után fontosnak tartotta hatalmának megerősítését, a királyi cím megszerzését. Az 1000. év őszén követeket küldött a pápához, hogy koronát és királyi címet kérjen. Számára fontos volt, hogy a pápától, s ne a német uralkodótól kapjon támogatást, így ugyan egyházi szempontból függött Rómától, de nem lett a német birodalom vazallusa. II. Szilveszter pápa - III. Ottó német császár egyetértésével - teljesítette István kérését.

Az új ezredév beköszöntekor - a különböző időszámítások szerint 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén - Esztergomban királlyá koronázták Istvánt, s ezzel Magyarország belépett az európai népek keresztény közösségébe. Ezt követően megkezdődhetett az egyházszervezés a fiatal királyságban.

1001 húsvétján a pápa megalapította az esztergomi érsekséget, és szabad kezet adott Istvánnak a püspökségek szervezésére. Az első érsek Radla volt, őt Asztrik követte, a korábbi kalocsai püspök. István király tíz egyházmegyét alapított, s gondoskodott fenntartásukról. Az egyház jelentős földbirtokkal rendelkezett, ez biztosította gazdasági hátterét. Emellett törvény szabályozta a tizedjövedelem fizetését az egyház részére, a templomépítést és többek között a templomba járást.

István király a hatalmát Istentől eredőnek tekintette, ez jelenik meg okleveleiben, első törvénykönyve bevezetőjében is. A királynak többféle hatalmi jelvénye volt. 1031-ből származik az eredetileg miseruhának készült későbbi koronázási palást, amelyen látható a korona, az országalma és a lándzsa. A felségjelvényekhez tartozott a kard és a jogar, illetve a későbbi századokban hozzájuk társult eskükereszt.

A magyar királyság megalakulásakor megőrizte állami függetlenségét, szuverenitását. István hatalmát azzal juttatta érvényre, hogy pénzt veretett, törvényeket hozott és okleveleket adott ki.

A német minták után elinduló magyar pénzverés számos vitatott kérdést vet föl. A kutatók általában két veretet tulajdonítanak Istvánnak. Az egyik a dénár, melynek előlapján LANCEA REGIS (a király lándzsája) felirat van szárnyas lándzsát tartó kézzel; hátlapján körben REGIA CIVITAS (királyi város) és középen templomábrázolás látható. Az eddig előkerült leletek szerint ilyen érmek kis számban maradtak ránk. A másik veret az obulus (féldénár): előlapján STEPHANUS REX (István király) felirat, hátlapján Esztergomra vonatkoztatható REGIA CIVITAS olvasható. Olyan mennyiségben találták ezeket, mely alapján feltehető, hogy ez a fizetőeszköz országszerte elterjedt, és nemcsak a belső, hanem a külkereskedelemben is forgalomban lehetett. Ezt a pénzt szedhette a király a dénáradó vagy füstpénz (kapnikon) megfizetésére.

A törvényalkotásban is felismerhető a német hatás. Két törvénykönyvet tulajdonítanak Istvánnak, ezek összességében 56 törvénycikket ölelnek föl. Nincs azonban olyan kézirat, amely valamennyit tartalmazná. A király rendelkezéseinek anyagát valószínűleg csak István halála után szerkesztették törvénykönyvekké. Általános vélemény, hogy az első törvénykönyv cikkelyei még az uralkodása elején születhettek, a másodiké pedig élete vége felé - erre utaló keltezés azonban nem található bennük. A 12. századi Admonti-kódex a törvényeket két részre bontja: az első a fiához írott erkölcstanító könyvecskét tartalmazza (Intelmek), a második pedig a büntető rendelkezéseket.

A törvényhozás a király tanácsadó testületét alkotó szűk körben történt. A királyi tanács (senatus) a püspöki kart és az ispánokat foglalta magában. Két vezető személyisége az esztergomi érsek (a püspöki kar vezetője) és az ispánok legtekintélyesebbje, a nádorispán. Tanácsaik segítették, ám nem korlátozhatták a király akaratát.

István neve alatt kilenc oklevél maradt korunkra. Ezek többsége 13-17. századi hamisítvány, egy részük azonban őriz 11. századi elemeket. Mindössze három hiteles oklevél köthető István korához: a Pannonhalmi Alapítólevél, a pécsi püspökség alapítólevele és a veszprémi püspökség oklevele.

Ezeket az okleveleket III. Ottó kancelláriájából - a német császár 1002. január 23-án bekövetkezett halála után - Magyarországra telepedett írnokok készítették. Kézírásuk alapján elkülöníthető Heribert C munkássága, aki a pannonhalmi alapító levelet fogalmazta és jellegzetes díszbetűivel az utókorra hagyományozta István király gondolatait.

A legfontosabb korabeli forráscsoport, a törvények segítségével felvázolható az István kori társadalom, mely két részre tagolódott; az alapvető különbség az volt, hogy az ember szabad-e (liber) vagy szolga (servus).

A szabadok jogilag egységes társadalma tovább rétegződött. A hatalom csúcsán a király (rex) állt; közvetlen környezetét az arisztokrácia, az egyházi és világi főemberek alkották. A liberek vagyoni helyzetük szerint elhatárolt csoportjai a korabeli törvények szerint: ispán, vitéz, népből való (comes, miles, vulgaris). A középréteget adó vitézek (milites) fegyveres szolgálatot teljesítettek; vagyonnal (házzal, földdel, szolgával) rendelkeztek. A közrendűeknek (vulgari) csekély vagyonuk (lovuk, fegyverük) volt, ők fizették családonként a füstadót, a szabadok dénárját; könnyen elszegényedhettek, amellyel egyre többet veszítettek személyi és politikai jogaikból, és fokozatosan süllyedtek a szolgák szintjére.

A szolgák (servi) egyáltalán nem rendelkeztek azokkal a személyi és politikai jogokkal (mint a szabad házasságkötés, költözés, végrendelkezés, fegyverviselés, közügyekben való részvétel), melyek a köz- vagy aranyszabadság (aurea libertas) néven foglalhatók össze.

Támadások az új rend ellen

István a koronázást követően Magyarország királya lett, a valóságban azonban csak Nyugat- és Észak-Magyarországra terjedt ki a hatalma. A keleti országrészben jelentős erők álltak szemben országegyesítő, központosító politikájával.

A király elsőként - 1003-ban - anyai nagybátyját, az erdélyi Gyulát hódoltatta be. Gyula és népe pogány szokások szerint élt, megtagadta az engedelmességet, s önálló, független fejedelemség megteremtésére törekedett. Gyula bolgárbarát politikát folytatott, István ugyanakkor Bizánchoz közeledett, és megszakította a kapcsolatot a bolgárokkal, amikor Gavril Radomir bolgár kán eltaszította magától feleségét, István egyik húgát. A hűtlenné vált Gyula ellen István maga vezetett hadjáratot, aki végül is nem állt ellen unokaöccse hadának, hanem megadta magát. Miután István király elvette tőle a tartományuraságot - s ezzel egész Erdély a hatalma alá került -, felállította az erdélyi püspökséget.

Az államszervező harcok során Ajtony lett István következő ellenfele, aki a Körös, Tisza, Al-Duna és az Erdélyi-középhegység által határolt területen önálló uralmat épített ki. Felvette ugyan a bizánci keresztséget, de - mint a korban még oly sokan - pogány módra élt. Ellenszegült a királynak, saját területén szuverén uralkodóként lépett fel. A királyi sereg 1008 körül Csanád vezetésével vonult a marosi vezér ellen, és teljes győzelmet aratott felette. Ajtony területén megszervezték Csanád megyét, majd 1030-ban létrehozták a csanádi püspökséget, melynek első főpapja a velencei származású Gellért lett.

A sorozatos katonai győzelmek nyomán Istvánnak sikerült a Kárpát-medence politikai, vallási egyesítése. A belső problémák megoldása nagyon sok energiát követelt, ezért az ország külkapcsolataiban apja békepolitikáját folytatta. A német birodalommal, Velencével és Bizánccal szövetséget kötött. Ha mégis harcra került sor, mindig sikeres hadvezérnek bizonyult. A magyar király hadmenetben számíthatott saját udvari seregére, a vármegyék haderejére (várjobbágyok, hadköteles közszabadok), az egyházi-világi hatalmasságok hadi népére, illetve egyes kiváltságolt népek segítségére (besenyők, berények).

István király 1015-ben Bizánc szövetségeseként győzelmet aratott a bolgárok felett. 1017-ben lengyel csapatok érkeztek az országba Gyula megsegítésére, de kudarcot vallottak. 1018-ban a magyar király kibékült a lengyel fejedelemmel. 1019 után jó viszony alakult ki Magyarország és a kijevi uralkodó, Bölcs Jaroszláv között. Ennek kapcsán udvarába orosz, varég harcosok jöttek, akiket besoroltak a királyi testőrségbe, amelynek Imre herceg volt a vezetője. Bulgária 1018. évi bukása után helyreállt a nyugalom a Balkánon. Ezt követően Magyarország és Bizánc határa egészen a 12. század végéig közös lett.

Az egész korabeli Európában megbecsült uralkodó 1018 után megnyitotta a jeruzsálemi zarándokút magyarországi szakaszát, amelyen védelmet nyújtott az utazóknak. Ezzel hazánk bekapcsolódott az Európa keleti és nyugati része közötti gazdasági, politikai, szellemi vérkeringésbe. Mivel ez az útvonal elkerülte Esztergomot, ezért István új székhelyet létesített Székesfehérvárott, ahol tekintélyes méretű bazilikát építtetett. A templomot királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánta. Itt, a királyi központban tartották a későbbiekben az éves törvénynapot, amikor mindenki a király elé járulhatott.

1030-ban a magyar királyság óriási erőpróba elé került: Konrád császár vezetésével német támadás érte az országot, s egyúttal a csehek is támadtak. A császár vazallusává akarta tenni Magyarországot, és vissza kívánta állítani a Karoling Birodalom határait. A német sereg azonban vereséget szenvedett: a jól kiépített gyepürendszer és a fölégetett föld taktikája által előidézett éhínség felmorzsolta az ellenséges haderőt, és visszafordulásra késztette őket. Üldözésük során István Bécset is elfoglalta. Az 1031-ben megkötött magyar-német-cseh béke területi gyarapodáshoz juttatta a magyar királyságot a Lajta és a Morva folyók mentén.

A trónutódlás kérdésében az uralkodásra való alkalmasságot (idoneitas) tartotta a legfontosabbnak, mint az az Intelmekben is olvasható. István utolsó éveiben nehéz kérdés előtt állt az utódlással kapcsolatban. Két fia volt: Ottó korán meghalt, így Imre lett a trónörökös, akit gondos nevelésben részesített, tanítója a tudós Gellért püspök. 1031-ben nagy szerencsétlenség érte a királyi családot, s egyben az országot: egy vadkanvadászaton életét vesztette Imre herceg.

Imre halálát követően Istvánnak sürgősen új trónörökös után kellett néznie. Végül is unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg utódjául, aki egyik húgának a velencei dózséval kötött házasságából született, s apja itáliai bukása után, 1026 óta a magyar királyi udvarban élt. István király fiává fogadta; a krónika szerint azért őt választotta, mert "senki sem látszott vérrokonai közül alkalmasnak arra, hogy halála után keresztény hitben tartsa meg az országot". Döntése apja testvérének, Mihálynak a fiait, Vazult és Szár Lászlót sértette trónörökösi reményeiben.

1032-ben merényletet kíséreltek meg a betegeskedő király ellen. A terv azonban nem sikerült, és súlyos büntetés lett a következménye. A király Vazult uralkodásra alkalmatlanná tette (megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett), gyermekeit pedig - Leventét, Andrást és Bélát - száműzte az országból. A trónörökös Orseolo Péternek esküt kellett tennie, hogy engedelmeskedik Istvánnak, tiszteletben tartja Gizellát, a királynét, javaiban nem háborítja, és mindenkivel szemben megvédi. Az ország előkelői is hitet tettek erre, halálos ágyán a király "atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet".

Első királyunk 1038. augusztus 15-én hunyt el. Végakaratának megfelelően a székesfehérvári bazilikában temették el. Szentté avatására 1083-ban, László király uralkodása idején került sor. Emlékét, s ereklyéit megőrizték a századok.