Előszó

A pszichoanalízis tanításának és tanulásának egyik fontos sajátossága az, hogy nem nagyon tűri a lineáris építkezést. Az elsajátított fogalmakat, kategóriákat nem hagyhatjuk magunk mögött úgy, mint egyszer s mindenkorra "elintézett" problémákat, hanem a tanulás "spirál-mozgásában" még a legalapvetőbbekhez is újra és újra vissza kell térni.

Továbbá az, aki már bizonyos tapasztalatot szerzett a pszichoanalízis oktatásában tudja, hogy a pszichoanalitikus kulcsfogalmak egy sajátos nyelv alapszavaiként milyen szorosan függnek össze és utalnak egymásra az elmélet dialektikus mozgásában; egy fogalom tárgyalásánál több másik "tolakszik" egyidejűleg előtérbe, és az előadónak komoly "önmegtartóztatásra" van szüksége ahhoz, hogy ne engedjen ezen örvény csábításának, amely viszont a befogadást, az elsajátítást tenné úgyszólván lehetetlenné. A tanár tehát egyszerre küzd a befogadó érdekében vállalt leegyszerűsített - a későbbi szintekről visszanézve - sekélyesnek, felszínesnek tűnő tárgyalás és a pszichoanalitikus elmélet immanens követelményeiből származó "mindent egyszerre" igényével.

A tanítás-tanulás folyamatának fent említett spirális mozgását nemcsak a fogalmak szoros összefüggése és egymásra utaltsága implikálja, hanem maga a pszichoanalízis is mint nyelv, mint sajátos világviszonyulás. Ezt természetesen a priori nem lehet és nem is érdemes definiálni, ami azt is jelenti, hogy a puszta teoretikus - ha úgy tetszik intellektuális - megközelítés elégtelen. A fogalmak, szakkifejezések mégoly "tökéletes" elsajátítása sem teszi lehetővé a pszichoanalízis megértését akkor, ha valaki élményszerűen nem lépett be e "nyelvjátékba". A pszichoanalízis ugyanis a modernitás mindennapi nyelve felől nézve bizarr, sőt értelmetlen, mondhatni őrült beszédnek tűnik akkor, ha valaki nem "állt bele" ebbe a nézőpontba. Természetesen a mindennapiságból érkezve (ideértve a tudományokat (sciences) is, amelyek ezen mindennapiság evidenciáira építenek) eleinte igen nehéz engedelmeskedni a felszólításnak: "Próbáld az ember világát így nézni, ne (csak) úgy, ahogy eddig tetted!"

Egy ilyen, az ember mibenlétének gyökereit illető új nyelvjátékba való belehelyezkedés nem lehet pusztán részleges, hanem átrendezi a befogadó egész világképét. Ennek a folyamatnak már a tanulás kezdetén megjelenő előrevetülése csak fokozza az elsajátítással szembeni ellenállást. Ezért nagy a késztetés arra, hogy a pszichoanalitikus elmélet(ek) elemeit a befogadó a már jól "belakott" nyelvjátékára fordítsa le, mintegy abban helyezze el; az új nyelvjáték elsajátítását a régire való lefordításra egyszerűsítse le. Ekkor az analitikus elmélet elemei erejüket vesztik és legfeljebb sznob értelmiségiek beszélgetéseiben jelennek meg, vagy kvíz vetélkedők kérdései között szerepelnek. A modernitás mindennapi nyelvében fel-felbukkanó pszichoanalitikus kategóriák e folyamat következtében kétarcúak: jelzik a pszichoanalízis kihívásának erejét, ugyanakkor ártalmatlanná is vannak téve; mintegy olyan aknák, amelyeket hatástalanítottak.

A pszichoanalízis nyelvjátéka elsajátításához szükséges "saját élmény" megszerzésének nincs receptje. Ez azt is jelenti, hogy egy ilyen nézőpont átélése nem feltétlenül csak a pszichoanalitikus terápiában való részvétellel (legyen az gyógyító vagy kiképző) lehetséges. A bevonódás legfontosabb feltétele - mint minden igazi új világelsajátításé - a szenvedés, amely kitaszítja az alanyt a jól bejáratott nyelvjátékokból, hiszen azok a szenvedésben a világban- való-létére alkalmatlanként nyilvánulnak meg számára. Enélkül a pszichoanalízis is - mint minden új nyelvjáték - csak puszta intellektuális érdekességként, mint "amit ismerni illik" jelenik meg. Ez utóbbi sem lebecsülendő azonban, hiszen egy mégoly felszínes ismeretség is készenlétben áll arra, hogy amint egzisztenciális szükség adódik rá, immár mélyen a pszichoanalízis szemléletének világába vonja be annak befogadóját.

Egyetemi kurzus kereteiben természetesen döntően intellektuális elsajátításról lehet szó, mégis fontos legalább utalni a tárgy jellegzetességeiből adódóan e szint elégtelenségeire is.

E szöveggyűjtemény nem pszichoanalitikus terapeuták kiképzésének elősegítésére készült, hanem a filozófia oktatás és a medikus képzés kereteiben folyó kurzus céljaira. Ez azt jelenti, hogy nem gyakorlati terápiás szempontok vezették a szövegek kiválasztását, hanem filozófiai, metapszichológiai, teoretikus igények. A praktikus mozzanat mégis megmutatkozik abban, hogy a kiválasztott szövegek eddig is hasznosan szolgálták a pszichoanalízis elméletének alapfokú elsajátítását, és nyitottak utat a hallgatók számára a mélyebb érdeklődés felé.

A alapfogalmakról részletesebb tájékoztatást nyújt J. Laplanche - J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest: 1994. c. műve, melynek terminológiáját alapul vettük a fordítások elkészítésénél.

Bánfalvi Attila