A fordítás az alábbi kiadás alapján készült C. G. Jung: Seele und Erde.

In: C. G. Jung: Gesammelte Werke.
Band 10, pp. 43-65. Walter Verlag AG, Olten 1974

Fordította LINCZÉNYI ADORJÁN

"Föld és lélek." A kérdésfeltevés kissé poétikusan hangzik. Önkéntelenül is - ellentétéül - a lélek égi függőségére gondolunk; mint ahogyan a kínai lélektan is sen- és gui-lelket külön­böz­tet meg. Közülük az első a mennyhez, az utóbbi pedig a földhöz tartozik. Minthogy azonban mi, nyugati emberek, a lélek szubsztanciájáról semmit sem tudunk, és ezért azt sem tudjuk eldönteni, hogy vajon a lélek egyik része égi természetű, másik része pedig földi jellegű-e, azért meg kell elégednünk azzal, hogy annak a komplikált jelenségnek, amit léleknek nevezünk, két különböző szemléleti módja, illetőleg két látszólagos aspektusa lehetséges. Ahelyett, hogy égi lélekről beszélnénk, tekinthetjük a lelket a kauzalitásoktól független teremtő lénynek, és ahelyett, hogy a gui-lélek követelményét állítanánk fel, a lelket úgy is felfoghatjuk, mint okokból és hatásokból felépült valóságot. Témánk vonatkozásában minden­esetre az utóbbi nézet volna a megfelelő, azaz a lelket úgy szemlélhetnénk, mint a föld környezeti feltételeiből származó alkalmazkodási rendszert. Nem is kell különösebben hangsúlyoznom, hogy ennek a koncepciónak kauzális szempontból egyoldalúnak kell lennie, ha céljának meg akar felelni; ezzel azonban a léleknek csak az egyik felét értelmeztük helyesen. A probléma másik felét, minthogy nem tartozik kérdésfeltevésünkhöz, hagyjuk hát figyelmen kívül.

Ami elmélkedésünk tárgyát, magukat a lelki jelenségeket illeti, talán nem lesz felesleges, ha meghatározzuk, hogy mit is értsünk ezen a szón: "lélek". Vannak ugyanis nézetek, melyek azt, ami "lelki", kizárólag a tudatra szeretnénk korlátozni.

Manapság azonban az ilyen korlátozással alig megyünk valamire. A modern pszichopatológia egész sereg megfigyeléssel rendelkezik olyan lelki tevékenységekről, melyek a tudat­funk­ciókkal teljesen analógok, és mégis tudattalanok. Képesek vagyunk tudattalanul észrevenni, gondolkod­ni, érezni, emlékezni, elhatározásra jutni és cselekedni. Minden, ami a tudatban történik, adott esetben tudattalanul is megtörténhet. Hogy ez miként lehetséges, a legjobban úgy világítható meg, ha a lelki működéseket és tartalmakat úgy képzeljük el, mint valami éji sötétségbe burkolt tájat, amelyre egy fényszóró sugárkévéje esik. Ami az észrevevésnek ebben a fényében megjelenik, az tudatos; ami azonban kívül, a sötétségben fekszik, tudattalanul ugyan, de mégis él és hatékony. Ha a sugárkéve tovább vándorol, az előbb még tudatos tartalmak a tudattalanba süllyednek, és új tartalmak lépnek a tudat fénymezejébe. A sötétségben eltűnt tartalmak tovább hatnak, és közvetve, tünetileg válnak észrevehetővé, elsősorban úgy, mint ahogyan azt Freud A mindennapi élet pszichopatológiájában leírta. A tudattalanul létező készségeket és gátlásokat az asszociációs kísérletek révén kísérletileg is kimutathatjuk.

Ha tehát a pszichopatológiai tapasztalatokat is számításba vesszük, akkor a lélek olybá tűnik, mint az úgynevezett pszichikai jelenségek kiterjedt tartománya, mely jelenségek részben tudatosak, részben tudattalanok. A lélek tudattalan terjedelme a megfigyelés számára közvetlenül hozzáférhetetlen - mert különben nem lenne tudattalan -, csak következtetni lehet rá azokból a hatásokból, amelyek a tudattalan folyamatokból a tudatra irányulnak. És következteté­se­ink sohasem mondhatnak többet ennél: "úgy áll a dolog, mintha".

Itt kissé közelebbről ki kell térnem a tudattalan lényegére és szerkezetére, mert különben nem volna lehetséges, hogy a léleknek a földtől való függőségi viszonyát helyesen ítéljük meg. Ennél a kérdésnél a léleknek nyilván a kezdeteiről és alapjairól van szó, tehát olyan dolgokról, amelyek ősidők óta betemetve nyugszanak a sötétségben, nem pedig az érzeteknek és a külvilághoz való tudatos alkalmazkodásnak a banális tényeiről. Ez utóbbiak a tudat pszicho­lógiájához tartoznak, és én - amint már mondottam - nem szeretném a lélek helyébe a tudatot iktatni. A lélek a tapasztalásnak olyan területe, amely sokkal átfogóbb és homályo­sabb, mint a tudat szűkre szabott fénykúpja. A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik.

Más helyütt már megkíséreltem [vö. Jung: Struktur der Seele], hogy a tudattalan szerkezetéről általános képet adjak. Tartalmai, az archetípusok bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző fundamentumai, vagy - egy másik hasonlattal - a gyökerei, amelyeket a lélek nemcsak a szűkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a világba mélyesztett bele. Az arche­típusok készenléti rendszerek, amelyek egyúttal képek is és emóciók is. Az agyszerke­zet­tel öröklődnek, sőt ennek a pszichikai aspektusát képezik. Egyrészt a legmakacsabb ösztönös előítéleteket formálják, másrészt viszont az elgondolható leghatékonyabb segítségek az ösztönös alkalmazkodás számára. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, ők tulajdonképpen a lélek chtonikus [földi, földből eredt és föld alatti] része, az a rész, amellyel a természethez van láncolva, vagy legalábbis amelyben a földdel és a világgal való kapcsolata a legkézzel­foghatóbbnak tűnik. Ezekben az ősképekben lép fel talán a legvilágosabban az a hatás, amelyet a föld és törvényei gyakorolnak a lélekre.

Ez a probléma nemcsak nagyon bonyolult, hanem nagyon kifinomult is. E kérdés tárgya­lásánál egészen szokatlan nehézségekkel kell számolnunk; mindenekelőtt azzal a ténnyel, hogy az archetípust és funkcióit sokkal inkább a történelem előtti irracionális pszichológia egy darabjaként, mintsem racionálisan átgondolható rendszerként kell felfognunk. Talán szabad a következő hasonlathoz folyamodnom: Egy olyan épületet kell leírnunk és meghatároznunk, melynek felső emeleteit a 19. században emelték, a földszint a 16. századból származik, és a falak közelebbi megvizsgálása azt mutatja, hogy egy 11. századbeli toronylakásból építették át. A pincében római alapfalakat fedezünk fel, és a pince alatt egy betemetett barlang búvik meg, melynek padlózatában, a felszínibb rétegben kőkorszakbeli eszközök, a mélyebbekben pedig a kőkorszak faunájának maradványai tárhatók fel. Lelki struktúránk képét valahogyan így lehetne felvázolni: a legfelső emeleten élünk és éppenhogy csak dereng bennünk az a tudat, hogy az épület alsó része kissé őskori. Ami pedig a földfelszín alatt terül el, az teljesen tudattalan a számunkra.

Mint minden hasonlat, természetesen ez is sántít, mert a lélekben semmi sincs, ami holt maradvány lenne, hanem minden elevenen él benne, és legfelső emeletünkre, a tudatra az élő és hatékony fundamentumok állandó befolyással vannak. Őt is ezek tartják, éppúgy, mint az épületet. És amiként az épület szabadon emelkedik a föld fölé, akként tudatunk is mintegy a föld fölé emelkedik, szabad kilátással körös-körül. Ám minél mélyebbre ereszkedünk alá, annál szűkebb lesz a látóhatár, és annál inkább belekerülünk a közvetlen közeli dolgok sötétjébe, míg végül már a csupasz sziklatalajhoz közeledünk, s ezzel egyúttal azokhoz az előidőkhöz, amikor rénszarvasvadászok küzdöttek szegényes létükért a zord természet elemi hatalmaival szemben. Ezek az emberek még teljesen állati ösztönökkel rendelkeztek; nélkülük életben sem maradhattak volna. Ám az ösztönök szabad uralma nem fér meg egy erős és kiterjedt tudattal. A primitív emberek tudata szórványos természetű, mint a gyermeké, és világuk korlátozott, amiként a gyermeké. Igen, gyermekkorunkban, a filogenetikai alaptörvény szerint, megismétlő­dik bennünk a faj és egyáltalán az emberiség prehistóriájának a visszhangja. Mind filogenetikai­lag, mint ontogenetikailag a föld mély öléből emelkedtünk ki. Ezért lettek a legtermészetesebb tényezők archetípusokká, és ezek az ősképek befolyásolnak bennünket leginkább, azért látszanak olyan lenyűgözően hatalmasoknak. Azért hangsúlyozom, hogy "látszanak", mert ami nekünk pszichikailag a legfontosabbnak látszik, annak nem kell szükségképpen a legfontosabbnak is lennie, vagy legalábbis nem kell olyannak maradnia.

Melyek mármost a viszonylag legtermészetesebb archetípusok? Ez a kérdés egyenesen az archetípus-funkciók problémájához és ezzel a komplikáció magvához vezet bennünket. Vajon merről adjuk meg a választ erre a kérdésre? A gyermek, a primitív vagy pedig a felnőtt ember tudatának álláspontjáról? Hogyan ismerjük fel az archetípust? És egyáltalán: mikor kényszerülünk arra, hogy ennek a feltételezésére szoruljunk?

Javaslatom a következő: minden lelki reakciót, amely nincs arányban az őt kiváltó okokkal, meg kell vizsgálnunk arra vonatkozólag, hogy egyidejűleg nem áll-e valamilyen archetípus is a háttérben.

Egy példával szeretném megvilágítani, hogy mit értek ezen. Egy gyermek félelmet érez anyjával szemben. Ha megbizonyosodunk arról, hogy erre nincs semmi ésszerű oka, mint például a gyermek rossz lelkiismerete, vagy az anya erőszakos bánásmódja, vagy valami ehhez hasonló, és egyébként semmi olyasmi nem történt, ami ezt a félelmet megmagyaráz­hatná, akkor azt javasolnám: vizsgáljuk meg a szituációt az archetípus szemszögéből is! Az ilyen szorongások éjnek idején lépnek fel, és az álmokban is jelentkezni szoktak. A gyermek mármost azt álmodja az anyjáról, hogy boszorkány, aki üldözi a gyermekeket. Az ilyen álmokhoz csatlakozó tudatos anyag legtöbbször a Jancsi és Juliska meséje. Ezért gyakran úgy vélekedünk, hogy kár volt ezt a mesét a gyermeknek elmondani, mivel azt hisszük, hogy ez a szorongás oka. Ez természetesen téves racionalizálás, azonban egy szemernyi igazság mégis van benne, amennyiben a boszorkány motívum teljesen megfelelő kifejeződése a gyermek szorongásának, és kezdettől fogva is az volt. Épp miatta jönnek létre az ilyen mesék. Az infantilis éjszakai szorongás tipikus jelenség, amely mindenütt és mindig megismétlődik, és régtől fogva tipikus mesemotívumokban fejeződik ki.

A mesék azonban csak infantilis formái a primitív emberek "éjszakai világából" származó legendáknak, mondáknak és babonáknak. Amit én "éjszakai világnak" nevezek, az a mágikus vallásforma, amelynek értelme és célja: érintkezés a sötét hatalmakkal, ördögökkel, boszorkányokkal, varázslókkal és szellemekkel. Mint ahogyan a gyermekmese filogenetikai ismétlődés a régi éjszakai hiedelmekből, akként a gyermek szorongása is filogenetikus maradvány, megismétlődése a primitív pszichológiának.

Ha ez a maradvány csak bizonyos mértékben jelentkezik, az egyáltalán nem abnormális, mert az éjszakai szorongás civilizált körülmények között még felnőtt embereknél sem feltétlenül rendellenes jelenség, csak fokozott mértéke tekinthető kórosnak. A kérdés mármost az: milyen körülmények között fokozódik ez a szorongásra való hajlam? Erősödése magyarázható-e pusztán a mesékben jelentkező boszorkány motívummal, vagy pedig más magyarázó okot is kell találnunk? Az archetípus csak bizonyos enyhe, normális mértékig felelős a szorongásért, feltűnő és abnormálisnak érzett fokozódásának azonban szükségszerűen különös oka van. Amint ismeretes, Freud a szorongást a gyermek incesztuózus törekvéseinek az incesztus-tilalomba ütközésével magyarázza. Freud tehát a gyermek szemszögéből értelmezi a szorongást. Hogy a gyermekeknek - a Freud által alkalmazott tágabb értelemben - incesztuó­zus törekvéseik lennének, az számomra egyáltalán nem kétséges. Azt azonban, hogy ezek a tendenciák minden további nélkül a sui generis gyermeki lélek számlájára írhatók, azt kétségbe vonom.

Ugyanis nagyon nyomós okok szólnak a mellett a felfogás mellett, hogy a gyermek lelke a szülői, különösen pedig az anyai psziché varázsa alatt áll, méghozzá olyan mértékben, hogy a gyermek lelkét a szülők lelke funkcionális függvényének kell tekintenünk. A gyermek pszichikai individualitása csak később fejlődik ki, miután tudatának megbízható folytonossága már valósággá vált. Az a körülmény, hogy a gyermek eleinte csak harmadik személyben beszél önmagáról, véleményem szerint, világos bizonyítéka lelki személytelenségének. Ezért hajlandó vagyok arra, hogy a gyermek esetleges incesztuózus törekvéseit inkább a szülők pszichológiájá­ból magyarázzam meg, mint ahogyan minden gyermekkori neurózist elsősorban a szülők lelke tükrében kellene vizsgálni.

Ezért a fokozott infantilis szorongás gyakori okául a szülők domináns komplexusát kell tekintenünk, azaz bizonyos életbe vágó problémáik elfojtását és figyelmen kívül hagyását. Mindaz, ami a tudattalanba kerül, többé-kevésbé archaikus alakot ölt. Ha például az anya elfojtja egy kínos és szorongást okozó komplexusát, akkor ezt gonosz szellemnek érzi, amely üldözi őt - skeleton in the cupboard [csontváz a szekrényben], ahogyan az angol mondja. Ez a megfogalmazás arra utal, hogy a komplexus máris archetipikus alakot öltött. Szorongás nyomasztja, lidércnyomás kínozza. Akár mesél gyermekének rémmeséket, akár nem, komplexusa mégis megmételyezi gyermekét, és a saját pszichikai állapota révén kelt életre gyermeke lelkében az archetípus rémképeit. Talán erotikus fantáziái vannak egy másik férfival kapcsolatban. A gyermek látható jele házassági kötelékének. Ellenállása ezzel a kötelékkel szemben tudattalanul a gyermeke ellen irányul, akinek létezését ennek megfelelően meg nem történtté kell tennie. Archaikus fokon ennek a gyermekgyilkosság felel meg. Ily módon válik az anya "gonosz boszorkánnyá", aki felfalja a gyermekeket.

Ahogy az anyában, éppúgy a gyermekben is archaikus képzetek lehetőségei lappanganak, és az az ok, amely az emberiség egész története folyamán az archetípust első ízben megalkotta, és azután újra meg újra létrehozza, még ma is ugyanaz, amely az ősidők óta meglevő archetípust életre kelti.

Nem egészen véletlenül esett a választásom az archetípus gyermekkori megnyilatkozásának éppen erre a példájára. A legközvetlenebb őskép éppen az anya, mert minden vonatkozásban ő a legközelebbi és leghatásosabb élmény, amely ezenfelül éppen a legképlékenyebb életkorában válik az embernek osztályrészéül. Mivel a tudat a gyermekkorban még rendkívül gyengén fejlett, következőleg individuális élményről ekkor még egyáltalán szó sem lehet; ellenkezőleg, az anya egy archetipikus élmény; a gyermek többé vagy kevésbé tudattalanul érzékeli, nem mint valamilyen meghatározott, individuális személyiséget, hanem mint az anyát, mint hallatlan jelentéslehetőségekkel teli archetípust.

Az élet további folyamán az őskép elhalványul, és egy tudatos, viszonylag individuális kép kerül a helyébe, amiről azt szokás feltételezni, hogy ez az egyeden anyakép, amivel rendelkezünk. Ám a tudattalanban az anya továbbra is megmarad hatalmas ősképnek, amely az egyéni és tudatos élet folyamán a nőhöz, a társadalomhoz, az érzéshez és az anyaghoz való viszonyunkat színezi, sőt determinálja is, de mindenesetre olyan árnyaltan, hogy tudatunk rendszerint mit sem vesz belőle észre. Van, aki azt hiszi, hogy csupán metaforáról van szó. Ámde nagyon is konkrét tény, hogy valaki csak azért vette el a feleségét, mert az anyjára hasonlít, vagy éppen azért, mert egyáltalán nem hasonlít rá. A németek számára Mutter Germania, a franciák számára viszont la douce France nem lebecsülendő háttere a politi­ká­nak, amit csak a világtól elrugaszkodott intellektuel hagyhat figyelmen kívül. A mater ecclesiának, az anyaszentegyháznak mindent befogadó öle sem éppenséggel metafora, éppoly kevéssé, mint az anyaföld, a természetanyánk és maga a materia [vö. a szó gyökét: mater, anya-g].

A gyermeknek az anya-archetípus a legközvetlenebbül adott valóság. Tudatának fejlődésével azonban az atya is látóterébe kerül, és megelevenít egy olyan archetípust, amelynek természete az anyáéval sok tekintetben ellentétes. Ahogy az anyaarchetípus a kínai jin definíciójának, úgy az apaarchetípus a jang definíciójának felel meg. Ez határozza meg a férfihoz, a törvényhez, az államhoz, az értelemhez, a szellemhez és a természet dinamizmusához fűződő viszonyt. A német Vaterland határokat jelent, azaz meghatározott lokalizáltságot, a Boden viszont a nyugvó és termékeny anyaföldet jelenti. Apa a Rajna is, mint ahogyan a Nílus, a szél, a vihar, a villám, a mennydörgés is az [valamennyi hímnemű szó]. Az apa az alkotó és a tekintély, ezért ő a törvény és az állam. Átszövi a világot képzelőerejével, mint a szél, ő a láthatatlan gondolatokkal alkotó és kormányzó. Ő a teremtő szellő (pneuma - spiritus - atman), a szellem.

Eszerint az apa is hatalmas archetípus, amely ott él a gyermek lelkében. Az apa is elsősorban az atyát jelenti, egy mindent átfogó istenképet és dinamikus elvet. Az élet folyamán a tekintélynek ez a képe is háttérbe szorul: az apa egy jellegzetes, gyakran nagyon is emberi személyiséggé válik. Viszont az apa-imágó a jelentésének valamennyi lehetősége felé kitágul. Ahogyan az ember csak utóbb talált rá a természetre, ugyanúgy csak lassanként fedezte fel az államot, a törvényt, a kötelességet, a felelősséget és a szellemet is. Amilyen mértékben a növekvő tudat képessé válik a megismerésükre, olyan mértékben zsugorodik össze a szülői személyiség fontossága is. Így végül az apát a férfiak társasága, az anyát pedig a család helyettesíti.

Véleményem szerint helytelen volna azt állítani, hogy mindaz, ami a szülők helyébe lép, nem egyéb, mint pótlék a szülői ősképek elkerülhetetlen elvesztése miatt. Ami ugyanis helyettesíti őket, nem csupán pótlék, hanem egy, a szülőkkel már összekapcsolt valóság, amely a szülői ősképpel együtt és általa már kifejtette a hatását a gyermek lelkére. A meleg, a védelmező, a táplálékot nyújtó anya olyan, mint a tűzhely, a védelmező barlang vagy kunyhó és a környező növényzet. Az anya egyúttal a táplálékot biztosító szántóföld is, fia az isteni búza, az ember testvére és barátja. Az anya a tejet adó tehén és a nyáj. Az apa jár-kel a többi férfivel, tárgyal, vadászik, vándorútra kél, háborút visel, szabadjára engedi rosszkedvét mint valami égihábo­rút, láthatatlan gondolatoktól ösztökélve, mint valami hirtelen szélvihar megváltoztatja a körülményeket. Ő a harc és a fegyver, ő az oka minden változásnak, ő a bika: ingerlékeny erőszakoskodásával vagy apatikus lustaságával. Minden segítésre kész vagy ártalmas, elemen­táris hatalomnak a képmása.

Mindezekkel a dolgokkal a gyermek természetesen már korán találkozik, részben a szülők közvetítése révén, részben maguktól a szülőktől. Minél kisebb és emberibb a szülők képe, annál erősebben lépnek előtérbe mindazok a dolgok, amelyek eleinte csak háttérnek és mellékes hatásnak látszottak. A föld, amelyen a gyermek játszott, a tűz, amelynél melegedett, az eső és a vihar, amikor didergett, mindig is valóságos volt; a még csak derengő tudata következtében azonban eleinte olybá tűnt és úgy fogta fel, mint szülei tulajdonságait. Később azonban, mint valami fátyol mögül, előlép a föld anyagszerűsége és dinamikus volta, és kiderül róluk, hogy tulajdonképpen ők azok a hatalmak, amelyek azelőtt a szülők álarcában jelentek meg. Ezért hát ezek nem pótlékok, hanem a fejlettebb tudatnak megfelelő tények.

Valami azonban a fejlődés során elsősorban megy veszendőbe; ez pedig a szülőkkel való közvetlen összetartozás és egység pótolhatatlan érzése. Ez nem csupán érzelem, hanem fontos pszichológiai tényező, amelyet Lévy Bruhl^[1] egészen más összefüggésben participation mystique-nek, misztikus részvételnek nevezett el. Ezzel az eo ipso kifejezéssel jelölt tény nemcsak a primitív pszichológiában, hanem a mi analitikus pszichológiánkban is nagy szerepet játszik. Röviden a kollektív tudattalan egységét jelenti. Ezt talán valamivel alapo­sab­ban is meg kell magyaráznom. Ha két emberben ugyanaz a tudattalan komplexus egyidejűleg jön létre, akkor egy különös érzelmi hatás alakul ki, éspedig a projekcióé, a tudattalan lelki tartalom kivetítéséé, amely kettejük között vagy vonzást, vagy taszítást eredményez. Ha egy másik emberrel egyszerre ugyanarról a fontos dologról tudattalanul véleményt alkotok, akkor részben azonosulok vele, és ennek következtében olyan lesz iránta a beállítottságom, mint amilyen lenne az illető komplexushoz akkor, ha az tudatosult volna bennem.

Ilyen participation mystique van a szülők és a gyermekek között. Általánosan ismert példa erre az anyós, aki leányával azonosítja magát, és az ő révén tudattalanul mintegy nőül megy a vejéhez; vagy az apa, aki abban a hiedelemben ringatja magát, hogy a fiáról gondoskodik, valahányszor naiv módon arra kényszeríti, hogy neki - tudniillik az apának - a kívánságait teljesítse, például a pályaválasztásnál vagy a nősülésnél. Másfelől pedig éppen olyan közismert figura az a fiú, aki az apjával azonosítja magát De különösen szoros a kapcsolat anya és leánya között, ami esetenként még az asszociációs kísérlettel is kimutatható. [Vö. Jung: Diagnostische Assoziationstudien. II. Beitrag X.]

Noha a participation mystique az illető egyén számára tudattalan, azt azonban mégis megérzi, ha többé már nem áll fenn. Úgyszólván mindig van bizonyos különbség annak a férfinek a pszichológiája között, akinek az apja még életben van, és az olyan férfié között, akié már meghalt. Amíg ugyanis a szülőkkel való participation mystique létezik, addig a viszonylag infantilis életstílus fenntartható. A participation mystique révén ugyanis tőle különálló élőlények táplálják az egyén tudattalan motiváltságát, amiért - éppen mert tudattalan - nem is vállalja a felelősséget Az infantilis tudattalan következtében könnyebb az élet terhe, vagy legalábbis könnyebbnek tűnik. Az ember nincs egyedül, hanem tudattalanul kettesben vagy hármasban létezik. A fiú imagináriusan az anya ölében van, az apa védelme alatt. Az apa újjászületik a fiában - legalábbis az örök élet kezdete reményében. Az anya ifjú férjjé fiatalítja az apát a fiában, így hát még nem vesztette el fiatalságát. Bizonyára szükségtelen bizonyítékokat a primitív pszichológiából felsorakoztatnom; feltehetően ezek az utalások is elegendők.

A tudat bővülésével és megerősödésével mindez odavész. Ezzel bekövetkezik a szülő-imágók kiterjesztése a világra, vagy sokkal inkább a világ betörése a gyermekkor homályába. Ez felfüggeszti a szülőkkel való tudattalan egységet. Ezt a folyamatot a primitív bevezető rítusok vagy férfivé avató szertartások tudatosan is előidézik. Ezzel a szülők archetípusa a háttérbe szorul; már nincs "helyzetben", ahogy mondják. Eredményül mindenesetre adódik egy bizonyos participation mystique a törzzsel, a társadalommal, az egyházzal vagy a nemzettel. Ez a participáció azonban általános és személytelen, mindenekelőtt pedig nem biztosít a tudattalannak valami túlságosan nagy lehetőségi kört. Ha valaki nagyon tájékozatlan és túl naiv módon hiszékeny, azt a törvény és a társadalom hamarosan észhez téríti. A nemi érés következ­té­ben azután felbukkan az új, személyes participation mystique lehetősége is, hogy a szülőkkel való azonosságnak a veszendőbe ment személyes része pótolható legyen. Egy új archetípus alakul ki: a férfinél az asszony archetípusa, a nőnél pedig a férfié. Ez a két alak is a szülői kép álarca mögött rejtőzött, csak most már leplezetlenül lép előtérbe, persze még jócskán, sőt sokszor túlnyomóan a szülői képtől befolyásoltan. Bizonyos és még megtárgyalandó okokból a férfiben levő nő-archetípusnak az anima, a nőben levő férfi-archetípusnak pedig az animus nevet adtam. Minél erősebb a szülői kép tudattalan befolyása az egyénre, annál kifejezettebben fog a szeretett lény, akire a választás esett, a szülők pozitív vagy negatív pótlékául szolgálni. [Vö. Jung. Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewussten.]

A szülői képtől való messzemenő befolyásoltság nem rendellenes, ellenkezőleg, nagyon is normális, és ezért nagyon is általános jelenség. Sőt igen fontos, hogy ez így is legyen, mert különben a szülők a gyermekeikben nem születnek újjá, azaz a szülő-imágó annyira veszendőbe megy, hogy az egyén életében minden folytonosság megszűnik. Gyermekkorát nem tudja átmenteni felnőttkori életébe, ennek következtében tudattalanul gyermek marad, ami egy későbbi neurózis kifejlődésének a legbiztosabb bázisa. Szenvedni fog mindazoktól a betegségektől, amelyek az előzményeket semmibe vevő szervezőket támadják meg - legyenek ezek akár egyének, akár pedig társadalmi csoportok.

Az is normális, hogy a gyermekek többé-kevésbé ismét a szüleikkel házasodnak, mert ez pszichológiailag ugyanolyan fontos, mint ahogyan egy jó rassz fejlődése szempontjából az ősök elvesztésének (Ahnenverlust) bizonyos mértéke is biológiai szükségesség. Ez biztosítja a folytonosságot, és azt, hogy ami elmúlt, az ésszerűen éljen tovább a jelenben. Ezt illetően csak a túl sok vagy a túl kevés az egészségtelen.

Ha a párválasztásnál a szülőkhöz való pozitív vagy negatív hasonlóság volt mérvadó, akkor a szülői képtől, s ezzel a gyermekkortól való elszakadás sem volt teljes. Bár a történeti folytonosság érdekében a gyermekkort az embernek magával kell vinnie, ez azonban nem történhet a további fejlődés rovására. Egyszer, az élet közepe táján, a gyermekkori illúziók utolsó szikrája is kialszik - mindenesetre csakis egy ideálisnak feltételezett életben, nem is olyan kevesen örök gyermekként szállnak sírba -, és a szülők imágójából megszületik a felnőtt ember archetípusa: a férfi képe, amilyennek őt a nő ősidők óta tapasztalta, illetve a nő képe, ahogyan ezt a férfi öröktől fogva önmagában hordja.

Sok olyan férfi van, aki egész pontosan, mégpedig egészen a részletekbe menő pontossággal meg tudja mondani, hogyan is fest ez a nőkép, ami benne kialakult. De csak kevés olyan nőre akadtam, aki képes lenne éppen olyan pontos képet rajzolni a férfiról. Mint ahogyan az anyai őskép az előző korok összes anyjának összesített képe, akként az anima kép is egyén fölötti kép, amely sok, egyénileg nagyon különböző férfinél pontosan egyező vonásokat mutat, úgyhogy ezekből csaknem rekonstruálni lehetne egy egészen meghatározott típusú nőt. Feltűnő körülmény, hogy ebből a típusból a szó szoros értelmében vett anyai vonás teljesen hiányzik. Kedvező esetben élettársnőt és barátnőt jelent, kedvezőtlen esetben szajhát. Fantasztikus regényekben gyakran egészen tökéletes leírását találjuk ezeknek a típusoknak, összes emberi és démoni tulajdonságukkal együtt, így például Rider Haggardnak^[2] az Ayesha (Ayesha) és a Wisdom's Daughter (A bölcsesség leánya) című regényében, Benoit^[3] L'Atlantide-jában, töredékesen a Faust II. részének Helénájá-ban, és a legrövidebben és legcsattanósabban Simon mágus gnosztikus legendájában, melynek karikatúrája az Apostolok Cselekedeteiben is előfordul. Simon mágust utazásai során mindig egy Heléna nevű leány kíséri, akit egy tyrusi nyilvánosházban fedezett fel, s aki a trójai Helénának a reinkarnációja Nem tudom, hogy mennyire tudatosan kapcsolódik Goethe Faustjának Heléna-motívuma a Simon legendához. Hasonló összefüggésre bukkanunk a Wisdom's Daughterben is, ahol biztosak lehetünk abban, hogy nem áll fenn semmiféle tudatos folytonosság.

Rendes körülmények között a szokásos anyai vonásnak a hiánya bizonyítja egyrészt az anya-imágótól való teljes elszakadást, másrészt egy kizárólagos emberi-individuális viszony eszméjét, a fajfenntartásra irányuló természeti szándék nélkül. A mai kultúrfokon a férfiak túlnyomó többsége visszahőköl a nő anyai jelentése elől, aminek következtében az anima sohasem fejlődik túl a szajha infantilis, primitív fokán. Ezért a prostitúció a civilizált házasság egyik legfőbb mellékterméke. A Simon-legendában és a Faust II. részében azután meg­találhatók a teljes felnőttség állapotának szimbólumai. A felnövésnek ez az állapota túlnövés a természeten. A keresztény, illetve buddhista szerzetesi intézmény ugyanezzel a problémával viaskodik, de a hús feláldozása árán. Félistennők és istennők helyettesítik itt azt az emberi személyiséget, amelyik az anima projekcióját megszemélyesíthetné.

Ezzel egy rendkívül vitás területre értünk, ahol ezúttal nem szeretnék tovább merészkedni. Sokkal jobban tesszük, ha visszatérünk az elemibb problémához, mégpedig ahhoz a kérdéshez, hogy miről ismerhető fel az ilyen női archetípus létezése.

Amíg az archetípus nem projiciálódik valamilyen tárgyra és nem válik benne kedveltté vagy ellenszenvessé, addig teljesen identikus marad az individuummal, és szükségképpen őt fejezi ki. Ilyen körülmények között tehát egy férfi az animáját fogja leképezni. Nyelvünknek már régóta van egy szava, amelyik ezt a különleges beállítottságot jelöli: ez a szó az "animozitás". Utóbbi megjelölést legmegfelelőbben az "anima-megszállottság" fejezheti ki. Itt ugyanis még meg nem fékezett emóciókról van szó. Az "animozitás" megjelölést mindenesetre csak kellemetlen kedélyhullámzások értelmében használják, a valóságban azonban az anima pozitív érzéseket is okozhat. [Vö. Jung und Wilhelm: Das Geheimnis der Goldenen Blüte; Jung: Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Umbewussten.]

Az önuralom tipikus férfieszmény, amit csak az érzelmi folyamatok elfojtása árán lehet megvalósítani. Az érzelem jellegzetesen a nő erénye, és mivel férfiasság-eszményének elérése érdekében a férfi minden nőies vonást elfojt magában - pedig ezek éppen úgy megvannak benne, mint ahogyan a nőben is vannak férfias vonások -, ezzel bizonyos érzelmi hullámzását is elfojtja, mint nőies gyöngeséget. A tudattalanjában ezáltal feminin tulajdonságokat, vagyis szentimentalizmust halmoz fel, amely ha előtör, éppen ennek a női lénynek a létezését árulja el benne. Ismert dolog, hogy a nagyon férfias férfiak azok, akik a nőies érzésnek lelkük mélyén a leginkább alá vannak vetve. Ebből a tényből lehetne megmagyarázni egyrészt a férfi öngyilkosságok jelentősen nagyobb számát, másrészt azt a gyakran rendkívüli erőt és szilárdságot, amit éppen a nagyon nőies nők szoktak tanúsítani.

Ha a férfi fékezetlen emócióit gondosan megvizsgáljuk, és közben megkíséreljük rekonstruál­ni azt a valószínű személyiséget, akitől ezek az emóciók származnak, akkor igen hamar egy női alakhoz jutunk el - éppen ahhoz, amit én animának nevezek. Ezért a régi hit is feltételezett egy nőnemű lelket, vagy pszichét vagy animát, és az eksztatikus középkor nem minden pszichológiai alap nélkül tette fel a kérdést: habet mulier animam [van-e a nőnek lelke]?

A nőnél éppen fordított a helyzet Ha nála az animus kerül előtérbe, akkor ez nem érzelmekben nyilatkozik meg, mint a férfinél, hanem vitatkozni és okoskodni kezd. És mint ahogyan az animaérzések önkényesek és szeszélyesek, éppúgy a női argumentumok is logikátlanok és értelmetlenek.

Kifejezetten animus-gondolkodásáról is beszélhetnénk, amikor is mindig igaza van, mindig az övé az utolsó szó, és mindig egy "éppen azért" záradékkal ér véget. Az anima irracionális érzelem, az animus irracionális nézet.

Tapasztalatom szerint a férfi mindig könnyebben fogja fel, hogy mit értünk animán, sőt adott esetben egészen határozott kép él benne róla, úgyhogy nagyobb számú nő közül mindig meg tudja jelölni azokat, akik leginkább megközelítik az anima-típust; azonban rendszerint felettébb nehéznek találtam megértetni egy nővel, hogy mi az animus, és a sok közül még sohasem találkoztam egyetlennel sem, aki az animus jellegzetességéről határozott felvilágosí­tással tudott volna szolgálni. Ebből arra következtettem, hogy az animus nyílván semmiféle határozott vonást nem tartalmaz, más szóval: az animus nem egység, hanem gyaníthatólag valamiféle sokaság. Ennek a ténynek összefüggésben kell lennie a férfi, illetve a nő különleges pszichológiájával. Biológiai síkon a nőnek rendkívül fontos érdeke fűződik ahhoz, hogy megtartsa az egyetlen férfit, míg a férfi legfőbb érdeke arra összpontosul, hogy hódítsa a nőket, és természeténél fogva ritkán áll meg egyetlen hódításnál. Ezért az egyetlen férfi személye döntő szerepet játszik a nő számára; a férfinek a nőhöz való viszonya ezzel szemben kevésbé határozott, azaz azt a nőt, akit meghódított, úgy is tekintheti, mint egyet a sok közül. Ezért a férfi a házasságnak mindig a törvényes és szociális karakterét hangsúlyozza, míg a nő ebben kizárólag személyes vonatkozást lát. Emiatt korlátozódik a nő tudata rendszerint az egyetlen férfira, míg a férfi tudata a személy szerinti kizárólagosság áthágására törekszik, amely bizonyos körülmények között ellentétben állhat minden egyéni vonatkozással. A tudattalanban ezért ennek az ellentétnek a kompenzáció­jára számíthatunk. Ez kitűnően egybevág a férfi, viszonylag határozottan körvonalazott anima-típusával, s ugyanígy a nő animusának határozatlan polimorfizmusával.

Az animának és az animusnak az az ábrázolása, amire itt módom nyílik, szükségképpen hézagos. Még inkább kiélezném ezt a hiányosságot, ha úgy írnám le őket, hogy az anima nem egyéb, mint a nő ősképe, és lényegében irracionális érzésekből áll, az animus pedig nem egyéb, mint a férfié, és véleményekből áll. Mind a két típus rendkívül problematikus, mert archaikus mintái azoknak a pszichikai jelenségeknek, amelyeket ősidőktől fogva léleknek neveztek, és ők hozzák létre azt az emberi szükségletet is, hogy egyáltalán lelkekről vagy démonokról beszéljünk.

Semmilyen, a tudattól független lelki jelenség sem személytelen vagy tárgyi jellegű. Ezek a tudatosnak a kategóriái. Valamennyi autonóm pszichikai faktor személyiségjelleggel bír, kezdve azoktól a hangoktól, amelyeket az elmebetegek hallanak, a spiritiszta médiumok szellemekről történő tájékoztatásáig és a misztikusok víziójáig. Ezért az anima és az animus is a személyiség jellegével rendelkezik, amit nem jellemezhetünk másként, csakis a "lélek" szóval.

Mindenesetre óva intek itt egy félreértéstől: az a "lélek" fogalom, amit itt alkalmazok, sokkal inkább összehasonlítható a primitív szemlélettel, például az egyiptomiak ba- és ka-lelkével, mint például a "lélek" keresztény eszméjével, amely már egy metafizikai egyéni szubsztancia filozófiai foglalatának a kísérlete. Ehhez az én, csupán fenomenológiai lélekfelfogásomnak kifejezetten semmi köze. Nem pszichológiai misztikával foglalkozom, hanem egyszerűen csak megkísérlem tudományosan megragadni azokat a pszichológiai ősjelenségeket, amelyek a lélekbe vetett hit alapjai.

Mivel az animus és az anima tényleges komplexusa leginkább annak felel meg, amit minden kor és minden nép "léleknek" írt le, azért nincsen semmi csodálni való azon, hogy mind a kettő rendkívül misztikus atmoszférát áraszt maga körül, mihelyt kissé közelebbről vesszük szemügyre tartalmaikat. Ahol az anima projiciálódik, ott rögtön figyelemre méltó historizáló érzelem merül fel, melyet Goethe ezekbe a szavakba öltöztet: "Oh, te a régmúlt időkben testvérem vagy feleségem voltál." Rider Haggard és Pierre Benoit Görögországra és Egyiptomra nyúl vissza, hogy ennek az elkerülhetetlen históriai érzésnek eleget tegyen.

Az animus érdekes módon - már amennyire tapasztaltam - híjával van az effajta misztikus historizmusnak. Csaknem azt mondhatnám, hogy inkább a jelennel és a jövővel törődik. Hajlamai sokkal inkább nomotetikusak [törvényhozó jellegűek], szívesen fejtegeti, hogy milyennek kellene a dolgoknak lenniük, és apodiktikus nézeteket vall olyan dolgokról, amelyek éppen eléggé homályosak és vitathatók, méghozzá annyira határozott nézeteket, hogy ez felmenti a nőt minden további, talán túlságosan is gyötrő gondolkodás alól.

Ezt a különbséget megint csak mint az ellentétek okozta kompenzációt tudom magyarázni. A férfi tudatában előre tervez, és megkíséreli a jövőt alakítani; míg viszont jellegzetes női vonás, ha valaki azon töri a fejét, vajon ki is volt X. Y. dédnagynénje. De éppen ez a női genealogi­záló tendencia mutatkozik meg nagyon világosan, angol érzelmi síkon Rider Haggardnál; míg Benoitnál ugyanez a törekvés a chronique familiale et scandaleuse pikáns mellékízével jelentkezik. Az újjászületés eszméjére való utalás irracionális érzés alakjában az animával van nagyon erős kapcsolatban; miközben a nő az effajta érzéseket adott esetben tudatosan is bevallja, hacsak nem áll túlságosan a férfi racionalizmusának befolyása alatt.

Ez a historizáló sejtelem mindig a jelentőség és a végzetszerűség tulajdonságával bír, és ezért közvetlenül a halhatatlanság és az istenség problémájához juttat el. Még a racionalista-szkeptikus Benoitnál is a szerelem halottait egy különösen hatékony balzsamozó eljárással őrzik meg az örökkévalóság számára, nem is szólva Rider Haggard dúsan burjánzó miszticizmusáról a The Return of She-ben, amely mű egyébként elsőrendű pszichológiai dokumentum.

Minthogy az animus önmagában véve nem érzés és nem is hajlam, ezért ennek az itt vázolt szempontnak teljesen híjával van; és mégis, velejében szintén historizál. Sajnos az animusra nincs kellő irodalmi példánk, mivel a nők ritkábban írnak, mint a férfiak, ha pedig mégis folytatnak irodalmi tevékenységet, láthatóan híjával vannak egy bizonyos naiv introspek­ció­nak, vagy legalábbis szívesebben őrzik más fiókban ennek az eredményeit - talán éppen azért, mert semmilyen érzés sem kapcsolódik hozzájuk. Csak egyetlen elfogulatlan dokumentumot ismerek: Marie Hay The Evil Vineyard (A gonosz szőlőskert) című novelláját. Ebben a rendkívül igénytelen történetben az animus történeti mozzanata az írója által bizonyára nem is szándékolt, ügyes kendőzésben fordul elő.

Az animus egy el nem gondolt ítélet a priori létező tudattalan feltételezése. Ennek az ítéletnek a fennállását csak abból lehet felismerni, ahogyan a tudat bizonyos dolgokra beállítódik. Szolgáljon erre a következő kis példa! Egy anya elragadtatott igyekezettel bánt a fiával, és túlzott jelentőséget tulajdonított neki, aminek az lett az eredménye, hogy a fiú mindjárt a pubertás után neurotikussá vált. Ennek az értelmetlen beállítottságnak az oka nem volt egykönnyen felismerhető. Csak behatóbb kutatás derítette ki azt a tudattalan dogmáját, amely így szólt "Az én fiam az eljövendő Messiás." Ez egészen közönséges esete a hős archetípusának, ami a nőknél általánosan szokásos, és amit vagy apjukra, vagy férjükre, vagy fiukra projiciálnak a felfogás olyan formájában, ami aztán tudattalanul irányítja a cselekvést. Bájos és közismert példa Annie Besant^[4] esete, aki szintén felfedezte a maga üdvözítőjét.

Marie Hay történetében a hősnő őrületbe kergeti férjét lelki beállítottságával, mely arra a tudatta fan és soha ki nem mondott előfeltevésre épül, hogy férje egy iszonyatos zsarnok, aki őt fogva tartja, éppen úgy, mint... Ezt a befejezetlen "Éppen úgy, mint"-et férjére bízza, hogy ő fejtse meg, aki végül egy cinquecento-zsarnok ide illő figurájára talál, és ebbe beleőrül. A historizáló jelleg tehát egyáltalán nem hiányzik az animusból, azonban az animáétól alap­vetően különböző alakban nyilatkozik meg. Az ítéleti elem ugyanúgy túlteng az animus vallási problematikájában is, míg ezzel szemben a férfinél az érzelmi elem a túlnyomó.

Végül még azt szeretném megemlíteni, hogy az animus és az anima nem az egyedüli autonóm alakok vagy "lelkek" a tudattalanban. Gyakorlatilag azonban ők állnak hozzánk legközelebb és ők a legfontosabbak. Minthogy a lélek földi feltételezettsége problémájának egy másik oldalát is szeretném meg világítani, ezért a legárnyaltabb belső tapasztalásnak ezt a nehéz területét elhagyom, és afelé a másik oldal felé fordulok, ahol többé már nem sötét háttereket fogunk fáradságosan felderíteni, hanem kifelé, a hétköznapi dolgok tág világára tekintünk.

Mint ahogyan a fejlődés folyamatában a földi feltételek formálták az emberi lelket, úgy ugyanez a folyamat, mintegy a szemünk láttára, még most is megismétlődik. Telepítsük át gondolatban valamelyik európai emberfajta jelentékeny hányadát más földre és más éghajlat alá; ekkor várható, hogy ez az embercsoport idegen keveredés nélkül is, néhány emberöltő után bizonyos pszichikai és talán fizikai természetű változásokon megy át. Közvetlen közelben, a különböző európai országokban élő zsidókon észrevehető különbségeket figyel­hetünk meg, amit csakis a gazdanép sajátságaiból magyarázhatunk. Nem ütközik komoly nehézségbe a spanyol zsidó megkülönböztetése az észak-afrikaitól, a németé az orosztól. Sőt még a különböző orosz zsidókat is meg lehet különbözteti meg egymástól: a lengyelt az észak-oroszországitól, illetve a kozák típusútól. A faj minden hasonlósága ellenére is észlelhető különbségek állnak fenn, amelyek oka homályos. Az is rendkívüli nehézségbe ütköznék, hogy egzakt módon határozzuk meg ezeket a különbségeket, annak ellenére, hogy a jó emberismerő minden további nélkül megérzi őket.

Egy faj átültetésének legnagyobb szabású kísérlete az újabb korban az észak-amerikai kontinens túlnyomóan germán lakossággal való betelepítése volt. Mivel a klimatikus viszo­nyok eléggé különbözőek, azért az eredeti faj típusán mindenféle változás volt várható. Az indián vérrel való keveredés elenyészően csekély, úgyhogy nem játszik szerepet. Boas^[5] úgy véli, sikerült kimutatnia, hogy a bevándorlóknak talán már a második generációjánál anatómiai változások jelentkeznek, főként a koponyaméreteikben. Mindenesetre a bevándor­lónál kialakul a jenki-típus, amely annyira hasonlít az indiánhoz, hogy amikor a közép-nyugaton való tartózkodásom alkalmával egy gyárból kitóduló több száz munkás elvonult előttem, kísérőmhöz a következő megjegyzést intéztem: sohasem gondoltam volna, hogy az indián vérnek ilyen magas bennük a százalékaránya. Ő nevetve válaszolt, bármibe hajlandó fogadni, hogy ebben a nagy tömegben, ebben a sok-sok emberben együttvéve egyetlen csepp indián vér sem folyik. Ez sok évvel ezelőtt történt, amikor még sejtelmem sem volt az amerikai lakosság érdekes elindiánosodásáról.

Ennek a rejtélynek csak akkor jöttem nyitjára, amikor nagyon sok amerikait kellett analízissel kezelnem. Ekkor ugyanis az európaiakkal szemben figyelemre méltó különbségek adódtak.

Először is feltűnt a négerek nagy befolyása, természetesen pszichológiai befolyása, vérkeveredés nélkül. Az amerikai ember emocionális megnyilatkozását, elsősorban nevetését, legjobban az amerikai lapok képes mellékletein lehet tanulmányozni; az utánozhatatlan Roose­velt nevetés ősformájában az amerikai négernél lelhető fel. A viszonylag laza ízülettel való sajátságos járás, vagy a himbálózó csípő, ami az amerikai nőknél oly gyakran tapasztal­ható, a négerektől származik. Az amerikai zene legfőbb ösztönzését a négerektől kapta, ugyanígy a tánc is. A vallásos érzés megnyilatkozósai, a revival meetingek [újjászületési összejövetelek], a holy rollers ["szent hempergők"] és egyéb abnormitások erősen néger befolyás alatt állnak, és a híres amerikai naivitás mind kedves formájában, mind az inkább kellemetlen megnyilatkozási módjában könnyen összehasonlítható a négerek gyerekességével. Az átlagosan rendkívül élénk temperamentum, ami nemcsak a baseball-mérkőzések alkal­mával mutatkozik meg, hanem egészen feltűnően a szokatlan nyelvi expresszivitásban, amire a legékesebb példa a szüntelen és végtelen fecsegésáradat az amerikai újságokban, ami aligha származik germán elődöktől, sokkal inkább egy néger falu chatteringjéhez [karattyolásához] hasonlít. Az intimitásnak csaknem teljes hiánya és a mindent elnyelő tömeges társadalmi élet a nyitott kunyhókban zajló primitív életre emlékeztet, a törzs összes tagjának teljes identitá­sával. Az volt a benyomásom, mintha minden amerikai házban valamennyi ajtó mindig nyitva állna, mint ahogyan az amerikai vidéki városkákban kerítés sem található. Úgy tűnik, mintha minden utca lenne. Természetesen nehéz részleteiben eldönteni, hogy mit kell a négerekkel való szimbiózis rovására írnunk, és mi tulajdonítható annak a körülménynek, hogy Amerika, szűz talajon, még mindig pioneering nation [pionír nemzet]. Ám nagyjából és egészben véve félre nem ismerhető a négerek jelentős befolyása az általános népi karakterre.

A primitivitásnak ez a fertőző volta ugyanilyen jól megfigyelhető más országokban is, azonban nem ilyen mértékben és nem ebben a formában. Afrikában például a fehér ember elenyésző kisebbségben van, és ezért a legszigorúbb társadalmi formák betartására kényszerül a négerekkel kapcsolatban, hogy az úgynevezett going black ellen védekezzen. Ha a primitív befolyásnak nem tud ellenállni, már el is veszett. Amerikában azonban a négerség, kisebb arányszáma miatt, nem degeneráló, hanem olyan sajátságos hatást fejt ki, amit nagyjában és egészben véve egyáltalán nem nevezhetünk kedvezőtlennek - feltéve, ha nem szenvedünk éppenséggel jazzfóbiában.

A különös mármost az, hogy az indián jellegből keveset vagy éppen semmit sem veszünk észre. Az előbb említett fiziognómiai hasonlóságok egyáltalán nem Afrika felé mutatnak, hanem jellegzetesen amerikaiak. Ezek szerint a test Amerikára, a lélek pedig Afrikára reagálna? Erre a kérdésre úgy kell válaszolnom, hogy csak a modorukat befolyásolták a négerek; az pedig, hogy miként alakult a lelkük, még külön vizsgálat tárgya.

Természetes, hogy amerikai pácienseim álmaiban a néger - mint személyiségük csökkent értékű felének kifejezője - nem csekély szerepet játszik. Hasonló esetben az európai ember csavargóról vagy az alacsonyabb néprétegek más elemeiről álmodna. De a legeslegtöbb álom, és különösen az analitikus kezelés kezdetén fellépő álmok, meglehetősen felületesek. Csak messzemenő és mélyreható analízisek során bukkanunk olyan szimbólumokra, amelyek indiánokkal állnak vonatkozásban. A tudattalannak a progresszív tendenciája, más szavakkal a hősmotívum, az indiánt választja szimbólumául. Így az Egyesült Államok bizonyos érmeire indiánfejet verettek, ami a korábban annyira gyűlölt, most pedig közömbös indián megbecsülését jelenti. Egyben ez annak az előbb említett ténynek a kifejeződése, hogy az amerikai hősmotívum az indiánt választotta eszményi alakjául. Bizonyára egyetlenegy amerikai kormánynak sem jutna eszébe, hogy Cetewayónak vagy valamelyik másik néger hősnek a fejét vésesse ércpénzeire. Monarchikus államok szívesen látják királyuk képét érméiken, demokratikus államok pedig eszményeik másféle szimbólumát tartják ideálisnak. Egy ilyen amerikai hősfantázia részletes példáját a Wandlungen und Symbole der Libido (A libidó változásai és szimbólumai) című könyvemben közöltem. Ehhez tucatjával sorolhatnék még hasonló példákat.

A hős mindig a legnagyobb vagy legerőteljesebb törekvést testesíti meg, vagy pedig azt, amivé ez a törekvés válhat, és ezért egyúttal azt is, amit leginkább szeretnénk megvalósítani. Ezért mindig nagyon fontos, hogy a hősmotívumot milyen fantázia kíséri. Az amerikaiak hősfantáziáiban az indián karakter játssza a főszerepet Az amerikai sportfelfogás messze maga mögött hagyta az európai kedélyességet. Egyedül az indián beavatási szertartások vehetik fel a versenyt a hajlíthatatlanul szigorú amerikai tréning kíméletlenségével és kegyetlenségével Ezért bámulatra méltó az amerikai sportnak a teljesítménye. Mindabban, amit az amerikai valóban akar, kiütközik az indián: a kitűzött célra való rendkívüli koncentrációban, a hajsza szívósságában, a legnagyobb nehézségek rendületlen elviselésében az indiánok összes legendás erényei teljes mértékben érvényesülnek. [Vö. Jung: Jung Negroid and Indian Behaviour.]

A hősmotívumnak nemcsak az élethez való általános beállítottsághoz, hanem a vallási problémához is köze van. Egy abszolút beállítottság mindig vallási beállítottság, és bárhol válik is egy ember függetlenné, ott megjelenik a vallása is.

Amerikai pácienseimnél azt találtam, hogy a hős fantáziaalakja az indián vallás ismertető jegyével is rendelkezik. Az indián vallási formák legfontosabb alakja a sámán, a doktor és a szellemidéző. Ezen a téren az első és Európa számára is fontossá vált amerikai lelemény a spiritizmus volt, a második a Christian Science [1866-ban alapított és imával gyógyító tevékenységet kifejező keresztény szekta, illetve ennek tanítása] és a Mental Healing [szuggesztiós gyógykezelés] egyéb formái. A Christian Science ráolvasási rituálé: a betegség­démonokat száműzik, az engedetlen testre "ráénekelnek", és magas kulturális nívónak megfelelő keresztény vallási varázslattal való gyógyításra használják. A szellemi tartalom sivársága elképesztő, mégis a Christian Science-nek eleven, határozottan életerős gyökerei vannak, és létrehozza azokat a csodákat, amelyeket a hivatalos egyházakban hiába is keresnénk

Nincs a földön még egy ország, ahol a jelszó, a slogannek nevezett varázsformula átütőbb hatóerővel rendelkeznék, mint Amerikában. Az európai csak nevet rajta, azonban megfeledkezik arról, hogy a szó varázserejébe vetett hit nemcsak hegyeket mozdít el. Hiszen Krisztus maga is ige volt, az IGE. Ez a pszichológia idegenné vált számunkra, az amerikaiakban azonban még elevenen él. Ezért nem tudhatjuk, hogy egyszer még mit tesz Amerika.

Az amerikai ennek megfelelően különös látványt nyújt számunkra: európai ember egy néger modorával és egy indián lelkületével. Osztozik az idegen területek kizsákmányolóinak sorsában: egyes ausztráliai törzsek állítják, hogy az ember semmiféle idegen földet nem bitorolhat, mert ott idegen ősök szellemei élnek, és így az újszülöttekben idegen ősök szellemei öltenek testet. Ebben sok pszichológiai igazság rejlik. Az idegen föld asszimilálja a hódítóit. De - eltérően a közép- és délamerikai latin hódítóktól - az észak-amerikaiak, ha a legpuritánabb szigorral is, de fenntartották az európai nívót; azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy indián ellenfeleik lelkeivel ne hasonuljanak. A szűz föld mindenütt azon mesterkedik, hogy a hódítónak legalább a tudattalanját a bennszülött lakosság színvonalára süllyessze le. Ezért az amerikai emberben tudatos és tudattalan között akkora távolság tátong, amilyen az európaiakban nem található: éles feszültség uralkodik a tudatos magas kultúra és a tudattalan átmenet nélküli primitivitása között. Ez a feszültség azonban potenciális pszichikus energiát jelent, ami az amerikainak korlátlan vállalkozó szellemet és egyenesen irigylésre méltó lelkesültséget kölcsönöz, ami Európában ismeretlen. Éppen azzal a ténnyel, hogy őseink szellemeinek még birtokában vagyunk, azaz hogy számunkra mindent a történelem hozott létre, tudattalanunkkal ugyan kontaktusban vagyunk, de éppen e kontaktus révén egyben foglyok is vagyunk, és történelmi determináltságunkban annyira elfogultak, hogy a legnagyobb katasztrófák szükségesek ahhoz, hogy megembereljük magunkat, hogy például politikai vonatkozásban többé ne úgy viselkedjünk, mint ötszáz évvel ezelőtt. A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz bennünket, ami a haladó jelleg és minden egyéb kívánatos mozgékonyság tekintetében nem éppen előny. Ám nem szeretnék túl sok rosszat mondani a mi jó anyaföldünkhöz való viszonyunkról. Plurimi pertransibunt [legtöbben átutazunk csupán], aki azonban hű marad a földhöz, az maradandó. Az eltávolodás a tudattalan­tól és ezzel a történeti meghatározott­ságtól, egyértelmű a gyökértelenséggel. Ez a veszély fenyegeti azt, aki idegen földet hódít meg, de magát az egyént is, ha valamilyen "-izmus" előidézte egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerű ősokával.